[Küldetés] Sivatagi táborozás - nem csak kezdőknek (V.I.SZ. 821 nyár)

Bekerült az Azonnaliba a kezdőpost:
[Azonnali] Non habemus papam (V.I.SZ. 821 nyár)

Infók:

Ott és akkor, a magas, vörös zászlós sátorban nem is sejtettem, hogy ez a nap elérkezik egyszer, amikor egyike leszek annak a néhánynak, akik Dél és a Protestáns Egyház képviseletében megjelenhetnek Északon a Katedrálisban, hogy utolsó földi útjára kísérjék XIII. Sixtus pápát. Lelki szemeim előtt újra megjelenik az évektől barázdás, szakállas arc, a szelíd, békés tekintet.
“Jöjjön csak, fiatalember, kerüljön beljebb.”
Megborzongok egy pillanatra és feltekintek a karcsún magasba nyúló, kőcsipkés ablakra fölöttem, amely, mint vigyázó szem, néz le a belső udvarra számtalan társával egyetemben. Egészen kicsinek érzem magam, pont, mint akkor a hadjárat első napján, a Kísértet-szigeteken. De ott nem daloltak a madarak.

Furcsa érzés a Katedrálisban járni. Szinte megrémiszt a gondolat, hogy a látványa talán mindennapos volna most számomra, ha másképpen alakul az életem húsz évvel ezelőtt. Soha nem jártam még e falak között, sejtelmem sem volt arról, milyen is lehet a Veroniai Kegyelmes Isten Egyházának legerősebb bástyája. Mit tudott a tizenhat esztendős fiú odafenn északon, elzárva a külvilágtól? Akkoriban csak a meghasonlott, élősködő egyházat láttam, a kapzsi, kétszínű papokat, a hatalmukkal visszaélő kereszteseket, a hazug pápaságot, amely elrejti a hívek elől az igazságot, hogy hasznot húzzon a sötétségben tévelygésükből. Most már tudom, hogy az egyház sem fekete vagy fehér, mégis nehéz elszakítanom a gondolataimat attól, ami annyira belém ivódott az elmúlt húsz év alatt, akár igaz, akár nem: mindent elvettek tőlem.
Pedig csendesen zörögnek csak a levelek, némán figyelnek a vízköpők, a napfény bágyadtan ül meg a toronysisakok csipkés szélein. Nem érzem az egyház gyűlöletét, még a mérhetetlen veszteség fölötti fájdalmában sem. Még úgy sem, hogy a mi vállunkon az a kék palást van, amely őket az előző pápájuk halálára emlékeztetheti, akit Esroniel von Himmelreich levágott Hellenburgban. Ma béke van.
Ismét örülök, hogy nem nekem kell beszélnem. Fogadtatásunkat követően elsősorban Brunner tanácsos úrral és Hildével tárgyalnak a klerikusok, így fellélegezhetek. Van énnekem épp elég beszélgetnivalóm a saját lelkemmel, kavarog bennem épp elég érzés és gondolat ahhoz, hogy ne kívánjam most az udvarias formaságokat, a kényszeredett mosolyokat és a furcsa pillantásokat.

Ahogy szótlanul szemlélődöm és a gondolataim háborgó vihara is lassan csillapulni kezd, furcsa érzés kerít hatalmába, eleinte nem értem, miért, aztán a sürgő-forgó klerikusok sorában egy szőke hajzuhatagra leszek figyelmes. Azonnal eszembe villan az elhagyatott ház és a fiatal inkvizítor képe.
Ő volna az? Annak ellenére is, hogy minden oka megvolna, hogy itt legyen, hihetetlennek tűnik a dolog, épp ezért szándékosan nem is tulajdonítok nagy jelentőséget a dolognak. Aztán ismerős hang üti meg a fülem.
- Üdvözlöm.
Az imént látott inkvizítornő felé pillantok a váratlan köszöntés hallatán, de látszólag észre sem vett, ha ő is szólt, nem biztos, hogy nekem. Az márpedig nem lehet, hogy a képzeletem űzzön velem ily’ csúnya játékot. Végül arra jutok, hogy ennél furcsábban úgysem festhetek, mint egyébként most teljes templomos díszben a Katedrális udvarán. A tekintetét már nem találom meg ugyan, de köszönni csak ildomos volna.
- Laudetur Iesus Christus, nővér.
A közénk telepedő pillanatnyi csöndben alighanem, mindketten egymásra ismerünk.
- In aeternum, amen.
Nem vagyok jó az érzelmek felismerésében, de a hangjából még én is kihallom a meglepettséget, s kevésen múlik, hogy el ne mosolyodjam rajta. Ahogy a szeme sarkából felém néz, találkozik a tekintetünk.
- Remélem kellemesen utaztak, ha szomorú okból is - Szólal meg végül ismét.
- Kifejezetten - válaszolom - A határtól a lehető legjobb útvonalon kísértek bennünket idáig.
Efelől a legkevésbé sem érhette szó a ház elejét. Amennyire érzékeltem, tisztelettel bántak Dél küldötteivel, akiket kíséretünkül küldtek. Az út során nem is ütköztünk annyi bonyodalomba, mint amikor egyedül jártam e vidéket két évvel ezelőtt. Kényelmes szálláshely, jó útviszonyok, haramiák sem támadtak ránk.
- Örömmel hallom- mosolyodik el csupán egy pillanatig - Bízom benne, hogy a kísérőik nem kellemetlenkedtek nagyon.
- Nem igazán - csóválom meg a fejem egy kissé, aztán el is mosolyodom - Ha mégis, én nem tudok róla, szerencsére van közöttünk, akiknek a beszéd inkább dolga, mint nekem - pillantok Hilde és a tanácsos úr felé. Meglehet, hogy akadt éppenséggel elejtett rosszindulatú megjegyzés az északiak részéről irányunkba, én azonban nem érzékeltem. De sosem voltam jó abban, hogy megfejtsem a szavak mögé bújtatott szándékokat. Alighanem hasonló gondolat fogalmazódik meg az inkvizítor fejében is.
- Nem hiszem, hogy az ilyen beszéd bárkinek a dolga kellene legyen - feleli némi fintorral az arcán, s azt hinném, ennyi lett volna a mondandója a témával kapcsolatban, el is bizonytalanodom a másodperc törtrészéig, hogy egyre gondolunk-e a beszéd kapcsán, de időben a segítségemre siet. Még ajkamon sincs a kérdés, mikor hozzáfűzi a magyarázatot.
- A  körülményeskedés, és  protokoll a legjószándékúbb ember legőszintébb szavait is éppúgy elpalástolják, mint a becstelen nyerészkedők hízelgését.
Nem kerüli el a figyelmem, hogy a jó szándékú, őszinte emberek említésekor fejével a diplomatáink felé int. A beszéd kapcsán elsőre meglepetésként ér, mennyire egyezik a véleményünk, de hamar eszembe jut az is, hogy ez már nem az első eset, mióta találkoztunk.
- Valóban - biccentek - És élesebb fegyver sokszor bármilyen kardnál.
Bólogat, s ismét csend telepedik közénk. Valahol a közelben rigó énekel, s bár mások is beszélgetnek rajtunk kívül, nem hallok hangos zajt, mintha minden olyan békés lenne.
Ahogy a nőre pillantok. Csupán a pillantásommal próbálom jelezni neki, hogy arrébb is vonulhatunk akár. Míg mindenki sétálgat, nézelődik és beszélget egyébként is, nem feltűnő, ha valami félreesőbb helyet keresve eltávolodom kissé a társaságomtól.

Ahogy séta közben lassan irányt változtat, magamban nyugtázom, hogy értette a jelzésem, vagy egyre gondoltunk ismét. Idővel sikerül annyira távolabb kerülnünk csupán, hogy hallani és akár látni is tudjuk a protestánsok képviselőit, köztük Hildét és a zsinati tanácsost is.
- Jó, hogy ön ismeri a járást erre - szólalok meg, s magam is azonnal rájövök, mennyire esetlenül. Hogy ne ismerné a járást a saját otthonában? Inkább csak meg akartam törni a csendet.
- Csak annyira, amennyire ön is az otthonában. - feleli egy fejcsóválás kíséretében, majd kisvártatva ismét ő szólal meg, valamivel halkabban - Örülök, hogy végül biztonságban hazajutott.
Csupán egy másodpercre mosolyodom el ismét, ahogy bólintok.
- Annak is köszönhetően, hogy a kísérete akkor nem talált rám.
Nem tudom, hogy sejtette-e, honnan is jöttem, hogy isteni sugallat vezérelte-e akkor, de akarva vagy akaratlanul megmentett.
- A lovának is köszönje, hogy hagyta, hogy a hátára üljek - az ő arcára is mosoly ül ki, tekintete kérdőn keresi az enyémet.
- Ott találtam, ahol hagyta - felelem a ki nem mondott kérdésre, hálásan pillantva rá - Köszönöm.
- Istennek hála - Egy megkönnyebbült sóhaj távozik ajkairól, mielőtt ismét megszólalna, amint megtalálja a tekintetem.
- A körülmények  akkor nem tették lehetővé, hogy megköszönjem.
Hálásan biccent egyet, s bár tudom, hogy nem udvariaskodni akar, hanem őszinte a szándéka, mégis úgy érzem, nem illet köszönet azért, mert nem hagytam, hogy szétmarcangolják a csillagtalan éjszaka rémei.
- Nincs mit köszönnie, nővér. Nem is volt - felelem komolyan, tekintetem egy pillanatra sem szakítva el az övétől - Ön sem hagyta volna magára a bajba jutottat, bárki is lett volna az.
Egyszeriben eszembe villan az irgalmas samaritánus története. Bár a rablók kezébe esett ember és a megmentője egymás ellenségei voltak hitük, gondolkodásuk és a történelmük szerint, mégis az bizonyult felebarátjának, aki irgalmas volt.
- Sajnos ritka ez a hozzáállás... mindkét oldalon - szavaiból nem tudom nem kihallani az őszinte keserűséget - Ön az életét kockáztatta, mikor az enyémet megmentette, ezt nem felejtem el.
- Mindketten veszélyben voltunk - jegyzem meg - Ha az a két keresztes megtudja, hogy ott vagyok, még akár rá is jöhettek volna, honnét érkeztem, akkor az én életem rövidült volna meg igen könnyen.
- Jól tette, hogy bízott bennem, és rejtve maradt - bólint - Ha megfogad egy tanácsot... legközelebb a kardját is váltsa le, ha északon akar biztonságban utazgatni.
Villámcsapásként hasít belém a felismerés: tudta. Végig tudta.
A templomosok kétkezes kardja nem kimondottan díszes fegyver. Szabvány szerint készítik őket, elsődlegesen a praktikusság és a hatékonyság az, amit szem előtt tartanak, akik kovácsolják. Egyszerű, de minőségi munka. Épp emiatt felismerheti az, aki már látta, jól megnézte és tudja, hogy mind ilyet forgatunk. Ez csak is azt jelentheti, hogy az ifjú hölgy, mire találkoztunk két évvel ezelőtt, nem először látott már templomos lovagot közvetlen közelről.
Mégsem érzem fenyegetve magam a megjegyzésére, leginkább mivel a hangsúlyából inkább élcelődésnek tűnik a tanács, mintsem ijesztegetésnek. Nem gondolok azzal, hogy leplezzem az ösztönös reakcióim. Halkan felnevetek és egy kissé behúzom a nyakam.
- Nem volt másik.
Erre ő is elneveti magát
- És nem is könnyű megválni egy kis időre a megszokott fegyvertől.
- Az is igaz. Nem terveztem sűrűn erre járni, de ha mégis úgy alakulna, addigra szerzek egy másikat - jegyzem meg némi vicceskedéssel.
- Jobban örülnék, ha egyáltalán nem járna erre, amíg nincs béke.
Ha tudná, nővér, hogy a temetést követően nem Hellenburgba visz majd az utam.
Furcsa most ilyen könnyeden társalogni egy klerikussal, akit igazából nem is ismerek, jelen lenni egyáltalán itt, miközben őfelsége és a parancsnokaim megbízatása nyomja a vállam.
Nem tölt el jó érzéssel, de ez nem érdekel senkit. Katona vagyok. Parancsot teljesítek.
- És az alighanem várat majd magára még - válaszolom - Lám, most is tragédiának kellett történnie ahhoz, hogy legalább két hétre megszűnjön a fegyverek zaja.
- Semelyik oldalon nem barátkoztak még meg a helyzettel - szomorkásan bólint - Pedig nagyobb probléma is van Veronián, mint a királyság kettéválása.
- Az Úr haragja sem volt elég - sóhajtok, kis csönd után folytatom - Egyszer fogtunk össze, akkor is egy közös ellenség ellen.
- Ki tudja... Talán az új pápa, és új király változást hoz.
- Reméljük - felelem csendesen - Sokat változott eddig is a világ alig pár év alatt.
Kisvártatva ismét megszólal.
- Ismerte?
Nem gondolkodom el azon, kire gondolhat, arra nincs szükség, sem arra, hogy ő pontosítson. Pontosan tudjuk mindketten, hogy XIII. Sixtusról van szó. Újra megrohamoznak az emlékek. A nekromanta fiú, az élőhalott harcos a toronyban, köd, pára, a halál bűze, hajók, rémes szörnyetegek, a pap, vörös köpenyek, “libera me ex mortuis”, a levél, a sátor, a pápa...
Bólintok egyet.
- A kísértet-szigeteki hadjáraton találkoztam vele - kezdek bele a mesélésbe, magam is elmerengve kissé az emlékeken - A táborban kerestek váratlanul azzal, hogy őszentsége, a pápa hívat. Nem akartam elhinni. Ifjúkorom óta sokat hallottam róla, még láttam is valami képen egyszer, mégis, egészen más volt szemtől szemben, mint ahogyan elképzeltem, vagy lefestették addig. Hús-vér ember volt, tekintélyt parancsoló, de mégis nyájasan bízott meg azzal, hogy egy keresztes lovagjával vállvetve küzdve mutassuk példáját az összetartásnak. Tudta a nevem, ismerte a hozzáállásomat, mintha csak a saját felettesem lett volna, pedig azok sokszor nem veszik emberszámba a beosztottaikat. Nem akartam ott lenni azon a hadjáraton, de nem volt kérdés aztán számomra, hogy a tőlem telhető legnagyobb igyekezettel teszek eleget a kérésnek.
- Sokat adtam volna érte, hogy személyesen megismerhessem.
Nagyobbra nyílnak egy pillanatra a szemeim. Valahogy bele sem gondoltam, mekkora is az egyház és a Katedrális. Nem ismerem ezt a fiatal inkvizítort, de úgy sejtem, neki különösen sokat jelentett volna, ha találkozhat vele. Így még inkább szerencsésnek érzem magam.
- Tud valamit arról, hogyan halt meg? Keveset hallottam, s nem tudom, mi igaz a szóbeszédből, hogy a király... - Elharapom a mondatot. Nincs is rá szükség, hogy befejezzem.
Megrázza a fejét.
- Csak szóbeszédeket rengeteg élőholtról, a Sötét Apostolról, nagy csatáról, égő várról... De hogy mennyi igaz belőle... azt nem tudom.
- Értem - bólogatok kissé elgondolkodva - Annyi furcsa dolog történt mostanság a világban. Ki tudja már, mi igaz és mi nem?
- Sajnos. Nem lepődnék meg, ha a nagyrésze igaz lenne a szóbeszédeknek is.
Újra felfigyelek a rigóra és a falevelek zörgésére. Emésztem az elhangzottakat.
- Nehéz időknek néz elébe a Katedrális.
Inkább talán magamnak mondom, mint neki. Pontosan tudjuk, hogy a pápa halála óriási csapás jóformán mindenkinek, de különösképpen az egyházuknak. Akármit is higgyenek, földi vezetőjük elvesztésével erős bástyát veszített el a veroniai keresztyénség.
Gondolataimból az inkvizítor komoly hangja szakít ki.
- Imádkozom az illetékesek bölcsességéért, mikor megválasztják az új pápát.
- Mindannyiunknak szüksége lesz rá, hogy meglássuk az Úr útját a nyomorúságban is.
Bármennyire is nem értem néha Őt, sokszor aki nem hisz, az is görcsösen kapaszkodik a tudatba, hogy a nehézség, amit átél, a balsors, ami sújtja, részévé válik egy nagy tervnek, hogy van, Aki kezében tartja az életünket.
- Délen választottak már vezetőt? - Kérdezi aztán, s belül értékelem, hogy érdeklődik a mi helyzetünk felől.
- Még nem - felelem - Időről időre a Zsinat összeül tanácskozni, de még nem jelölték ki von Himmelreich utódját a zsinatelnöki székben. Szomorú, de tulajdonképpen kvittek vagyunk - mosolyodom el.
- Eszerint ott is szükség van most bölcsességre - jegyzi meg, ahogy maga elé réved - Talán az Úr megadja mindkét oldalon, és kicsivel mégiscsak közelebb kerülünk a békéhez.
- A reménység pedig nem szégyenít meg - idézem fel az apostol szavait egyetértve - Bízzunk benne, hogy a döntéshozók nem hozhatnak más döntést, mint amit az Úristen már eltervezett.
- Néha elgondolkodom, mit tervezett ezzel a földdel - húzza el a száját egy pillanatra, s ez az őszinte gesztusa egy kissé meg is lep - De amíg remény van, addig jövő is van.
Arcára ismét mosoly röppen aztán, s elgondolkodom egy pillanatra, vajon ő hogyan gondolkodhat az isteni gondviselésről, milyen tapasztalatok lehetnek
- Valóban - felelem - Néha egészen furcsa fordulatokat tud produkálni.
Mosolyogva vonom fel a szemöldököm. Ismét eszembe jut az éjszaka, amely úton talált, az elhagyatott ház, s ahogy újból egymást keresztezték útjaink, ezúttal a Katedrálisban. Helmut jegyezte meg néha: “Istennek van humora.” Egyre kevésbé kételkedem ebben.
- Az Úr áldása furcsa néha  - ért egyet velem ő is.
Ebben a pillanatban megkondulnak a harangok. Hosszan, egymás váltva zúgnak, elnyomva minden más hangot a Katedrális udvarán. Akinek a harangszó semmit nem jelent, úgy sejtem, az is figyelmezne ilyen zengésre.
Kezdődik a temetés.
- Az Úr óvja - szól még az inkvizítor felém, ahogy ő a sajátjaihoz, én pedig az enyéimhez csatlakozom sietve, hogy időben a helyünkre érjünk, mire a szertartás kezdetét veszi.

Passzívok, tárgyak:

Szépen lassan megkezdődik a mise, s úgy határoz, hogy igyekszik kicsit közelebb furakodni, hátha lát is valamit a gyászmiséből, de hamar rájön, hogy a tömeg miatt valószínűleg most nem fog nézelődni. A déliek egyre csak furakodnak előre, őt pedig hol jobbra, hol balra lökik az ismeretlenek. Eleinte bosszantja udvariatlanságuk, s némelyiket még erőteljes lesújtó pillantással is illeti, de szépen lassan belenyugszik sorsába, és inkább előre engedi a tolakodó népeket. Kisvártatva a mise kezdetét jelző harang is megkondul, s az embereken feszült várakozás lesz úrrá. Ő maga kicsit kényelmetlenül érzi magát a helyzetben. Csak áll az embertömeg közepén mindenféle vizuális élmény nélkül, mert hát valljuk be… egy koszos, épp arrafelé bóklászó paraszt háta nem mondható éppenséggel túl nagy látványnak, főleg ha az ember fia jó, ha a 150 cm-t megüti. Már épp morgolódásba fogna, mikor kellemesnek ható dallam üti meg fülét. Figyelmesen hallgatja az éneket, és - habár nem teljesen érti - mégis magával ragadja az, s mintha csak valamiféle rejtélyes nyugalom szállná meg hirtelenjében. Igyekszik kizárni a körülötte tolongó tömeget, és inkább elengedi az előrébb kívánkozókat is mindenféle morgolódást mellőzve. Beletörődött már, hogy látni úgy se fog semmit, így inkább csak füleire hagyatkozik.
Hirtelenjében valaki a tömegből megkocogtatja vállát, s ő ösztönösen lép egyet hátra, ami miatt talán meg is tiporja kissé a másik lábát. Már hozzászokott a mozdulatsorhoz, eszébe se jut, hogy zaklatója mást szeretne vele közölni. Bele is telik pár pillanatba, mire felfogja, hogy valószínűleg más okból kifolyólag bökdösi egy amúgy számára minden bizonnyal teljesen idegen ember. Kissé elégedetlenkedve fordul hátra, s pillantja meg az ismeretlent, aki jelzi számára: kövesse. Szemöldökét összehúzva gondolkodik el egy pillanatra, majd bólint, s elindul utána. Ha a pénzét akarta volna, valószínűleg már kirabolta volna, miközben a dalt élvezte. Ha meg a bajt keresi, hát nagyon szívesen segít a megtalálásában. Mindenesetre kíváncsian várja a fejleményeket, ő maga pedig nem kezdeményez felesleges bajcsevejt.
Rövidesen, némi séta után azonban egy déli sátorhoz érkeznek meg, minden bizonnyal a rászabott küldetéssel lehet kapcsolatos. Úgy fest, más is csatlakozik, s meglepve méri végig a számára hihetetlen magasnak tűnő, páncélos alakot. El is mosolyodik bajsza alatt a gondolatra, hogy eléggé lehetetlen csapatot sikerült ezeknek összeverbuválni, de valószínűleg okkal választották ki társait, és nem holmi szerencsétlen ficsúrokra kell majd vigyáznia, akik most fognak életükben először fegyvert a kezükbe.
Végig nézve a kis társaságon megpillant négy másikat, akik látszólag mintha hasonló testfelépítésűek lennének, de mintha igen furcsa páncélt hordanának. Talán pont északit.
- Békesség. Bármilyen kényelmetlen is, most, a szertartás idején van a legnagyobb esélyünk, hogy ezt kivitelezzük, így nem késlekedhetünk. Én Heinrich Ullmann vagyok, a sivatagi kiruccanásunk vezetője. - tart némi hatásszünetet eligazítónk, majd tovább folytatja végigmutava a másik négyen:  - Ők itt négyen a beépített kémeink. Sajnos az északiak serege túl jól szervezett, aligha tudtak bármi hasznos információval szolgálni, így most haza fognak térni. A maguk páncéljában. Maguk pedig az ő ruháikba fognak öltözni, így lehet a legjobb az esélyük, hogy át tudjanak masírozni az országon.
Sigrun meglepetten hallgatja az imént bemutatkozó Ullmann bemutatkozását, és a további feladatok ecsetelését. Szinte biztos benne, hogy méretében megegyező férfiút csak igen nehezen találhattak, s elnézve a másikat, talán akadnak majd kisebb-nagyobb gondok a ruhaméretekkel. Nem gondolja, hogy ő lenne az egyetlen alacsony termetű széles-e világon, azonban valljuk be, nem túl gyakori az övéhez hasonló megjelenés. Nomeg sajnálja, ha meg kell válnia szeretett öltözékétől. Mondhatni már egészen hozzánőtt.
Figyelmesen hallgatja a történéseket, és Oswald kérdését hallva, ő maga is eltöpreng ezen. Furcsa lehet majd az ide érkező csapat számára, ha ismeretlen alakok kísérik majd haza őket. Reménykedik is benne, hogy nem szúrja ki valaki, és keverednek bajba emiatt. Habár ez az egész beöltözősdi nem az ő ötlete volt, mégis rosszul érezné magát, ha bármiféle probléma kerekedne ebből az egészből. Kissé persze megnyugszik, amikor Ullman válaszát meghallja. Legalább csapatuk értesülni fog arról, hogy ők nem tartanak velük, hanem inkább másik útra térnek feladatuk elvégzése céljából.
- Remélem legalább nagyjából jó lesz az a páncél, mert mint látja, jóuram, nem vagyok éppenséggel átlagtermet. No meg ha feltör, valószínűleg a fejébe húzom majd a mellvértet, amint végzünk ezzel a maszkabállal.
Szó, mi szó, valóban aggódik a méretek miatt. Semmi kedve túl szűk ruhában ténferegni, na meg azt se szeretné, ha úgy nézne ki az új gúnyájában, mint ha ő maga lenne a harang nyelve.
- Egy kissé nagy lesz, de cserébe lesz - mutat a nagyjából megfelelő méretű egyénre - Neki rosszabb lesz a kis páncélban utazni, higgye csak el.
- Jól van akkor… - morogja magának, bár hanglejtése inkább egy durcás kisgyerekéhez hasonlatos, mégis kissé megnyugszik a másikat alaposabban szemügyre véve.
Kíváncsian pillant Oswaldra, akit állítólag többen is ismerhetnek az északi területen. Talán még gond is lehet belőle, így inkább elhatározza magában, hogy fokozottan figyel a társaságukban lévő óriásra. Egy percig se kételkedik benne hogy ez a hozzá képest igen hatalmas ember képes lenne megvédeni magát, de jobb félni, mint meghalni a kínpadon, kerékbe törve.
Az öltözékcsere, s az Oswalddal kapcsolatos esetleges jövőbeli problémák mélyen elgondolkodtatják, melyből csak Hans kérdése rángatja vissza a valóságból:
- Elnézést, a fegyvereinket, ugye nem cseréljük el? Ez a balta már hozzám nőt, mint a fa keresztem is.
- A baltámat nem adom! Előbb vágom le a saját kezem! - kiált fel, s szinte máris fegyvere után kap, hogy megsimogathassa annak nyelét, miközben rosszalló pillantással sújtja eligazításuk vezetőjét.
Fegyvere már jóideje oldalán lóg, s mindig is szerette, és megbecsülte. Kötődik hozzá. Annyira hozzánőtt, hogy úgy érzi, minden alkalommal, amikor forgatja, eggyé válik karjával, s mintha csak meghosszabbítaná azt. Semmi pénzért nem válna meg tőle, s ha bárki megpróbálná elvenni tőle akarata ellenére, az magára vessen. Nehezen jön ki a béketűréséből, de ha mégis, azt senki sem teszi zsebre.
- Nyugalom, nyugalom! Biztos vagyok benne, hogy ebből nem lesz probléma. Tud bárki olyan katonát, aki azt tartja figyelemmel, hogy kinél milyen fegyver van? Nem? Én se. - válaszolja Heinrich megnyugtatóan, bár Sigrun felől erre is csak egy halk morgás a válasz.
Nem tetszik neki az egész átöltözős história, azonban úgy érzi, kénytelen beletörődni, más módja úgy se lesz, hogy tovább haladhassanak, így inkább közelebb lépdel helyetteséhez, és kissé jobban szemügyre veszi magának. Halk mormogással jegyzi meg magának, hogy biztos nem egyezik majd a méretük, és biztos problémás lesz az átöltözés művelete is. Hangos, gondterhes sóhajjal zárja le végül a morcogást, és törődik bele végül teljesen sorsába.
- Mi szerencsések vagyunk, hogy visszajuthatunk. Még vagyunk néhányan, de sajnos most ennyire volt lehetőség. Egyébként Christoph Schurz vagyok. - mutatkozik be egyikük, s Jorghoz lépve kezet is ráz vele. Sigrun is ugyan így tesz, mikor sorra kerül, s egyúttal be is mutatkozik:
- Aztán ne rontsák itt nekem a jóhíremet, ha van rá mód… - mondja kissé nevetve.
Az a tudat, hogy valójában váltótársaik hazajuthatnak ilyen módon, kicsit meg is lágyítja szívét, és már nem érzi akkora tehernek ezt a hercehurcát. Nehéz lehet ezeknek a katonáknak, hogy családjuktól távol kell szolgálatot teljesíteniük. Most már épp ideje, hogy hazatérjenek, és töltsenek egy kis időt szeretteikkel is. Rájuk fér a pihenés.
- Igyekezni fogunk! - válaszolja mosolyogva a Christophként bemutatkozó férfi.
Hilde leírásán kissé ő maga is meglepődik, ám úgy véli, nem feladata mindebbe beleszólni, azonban ettől függetlenül enyhe fejcsóválással, s némi rosszalló pillantással bünteti Heinrichet megjegyzései miatt. Még ha esetleg igaz is. Ezek után következő kérdésére ismét csak egy fejcsóválással reagál. Minden tiszta, és világos számára. Levetik ruhájukat, cserélnek, visszaöltöznek egymás ruhájába. Még egy bolondnak is menne egy ilyen egyszerű művelet, így egyből bele is csapva a közepébe, máris elkezdi kicsatolni övét, s megkezdi a vetkőzést:
- Essünk túl rajta…
Heinrich kézfeltartással jelez, valószínűleg szólni kívánhat, legalábbis Sigrunnak ez az első gondolata meglátva a mozdulatot. Meg is lepődik rajta, így inkább megáll csizmája lehúzásánál. Pedig már épp igyekezett megörvendeztetni környezetét lábbelije csodálatos, napokig érlelt aromájával. Valószínűleg még lesz rá alkalma, azonban ezzel egyelőre várnia kell.
- Nem szükséges. A szertartás hosszú lesz, van még időnk. Néhány általános információ még: ketten fogunk még magukkal menni, Alfred - mutat egyikükre - és jómagam. Jó szerencsével és Isten segedelmével baj nélkül el fogunk érni a Kősivataghoz, ahol az elsődleges célunk megteremteni ahhoz a feltételeket, hogy hosszútávon is ott maradhassunk. A visszautat úgy tervezzük, hogy minél északabbra bérlünk egy hajót és matrózokat, amivel elhajózunk a Kísértet-szigetek és a föld között, hogy megérkezhessünk hellenburgi fennhatóság alatt álló területekre, onnan pedig már remélhetőleg egyenes lesz az út.
Belenyugvón teszi le lábát, s csatolja vissza övét, mielőtt gatyáját is elhagyná várakozás közben. Nem lenne szép látvány, bár mindig is úgy vélte, kevés formásabb fenék létezik sajátjánál, azonban mindenbizonnyal társasága nem értékelné mindezt. Ez elég sajnálatos.
Nagyjából egy óra múlva kapja ismét a jelet, hogy neki kezdhet a vetkőzésnek. A csere gyorsan lezajlik, s némi ficánkolással próbálja megfelelő pozícióba igazítani páncélját. Nem szereti különösebben az ilyesfajta öltözéket, számára nehéz, kemény és kényelmetlen. Sokkal jobban szereti az egyszerű bőrvértet, ami kicsit szabadabb mozgást enged számára. Így is elég kurtának számít magassága, s ebből adódóan végtajai is rövidebbek az átlagnál, a nehéz, rugalmatlan vért pedig csak még jobban megnehezíti azok mozgatását.
- Utolsó esély kérdésekre, kérésekre, egyebekre - mondja Heinrich az átöltözést követően.
- Nekem csak annyi kérdésem lenne, hogy mikor indulunk? - teszi fel a kérdést türelmetlenül Sigrun. Szívesen megszabadulna ettől a gúnyától minél előbb.
- Most. - válaszol kurtán, majd helyetteseikhez fordul, s könnyes búcsút vesz tőlük.
Sigrun egyszerűen int feléjük búcsúzásként, immár sisakjában, majd mély levegőt véve fordul ismét vezetőjük felé abban a reményben, hogy már indulhatnak is. Heinrich utasításait végig hallgatva igyekszik eleget tenni neki, s próbálja kerülni a feltűnést is, mondhatni igyekszik egybeolvadni környezetével. Mindenféle ellenkezés nélkül követi a többiek cselekedeteit, s ő maga is letérdel. A csendet később megtörő hirtelen hangtól enyhén összerezzen. Arról persze szó sincs, hogy megijedt volna, csupán váratlanul érte a főcelebráns hangja. Heinrichhez hasonlóan ő maga is felemelkedik térdelő pozíciójából, majd szépen lassan, ahogy útnak indul a gyászmenet el kezdene ő maga is az emberek után indulni. Ekkor jelez vezetőjük, hogy talán mégse kéne, s jobb, ha ott marad, ahol épp áll. Kisvártatva elfogynak az emberek körülöttük, s szinte már csak idősek kisebb csoportjai ácsorognak a téren, ahol még nem sokkal ezelőtt még hömpölygött a tömeg. Az újabb csendet ismét megtöri valaki, ám szavai alapján biztos, hogy valami északiról lehet szó. Aki Rudenz királyt becsmérli ilyen szavakkal, nem lehet más, így hát enyhe grimasszal hallgatja végig szavait, s közben hálálkodik, hogy sisakja nem fedi fel valódi reakcióit, máskülönben lehet meggyűlne a bajuk a többi katonával.
- Ő az itteni parancsnok - jelzi Heinrich. - Figyeljetek oda rá.
Alaposan szemügyre veszi, ahogy azt tanácsolták számára, hiszen mást igazából nem is tudna tenni jelen helyzetben. Ha bármi meggondolatlanságot cselekedne, azzal nem hogy a saját életét, de társaiét és a küldetés végkimenetélét is veszélybe sodorná. Ennyire pedig nem ostoba.

Engedelmesen követi a csapatot, ám kicsit morgós hangulatban. Sérti büszkeségét, hogy ő nem kapott cipelendő csomagot, míg társai rendesen kiveszik részüket a munkából. Ezért lehet, hogy rövid idő múlva elkezdi nógatni társait, hátha valamelyik a cserénél mégis átadná neki csomagját, s végül sikerrel is jár. Hans úgy tűnik, örömmel szabadul meg málhájától, s adja tovább azt Sigrunnak. Lelkesen veszi magához a csomagot, s máris vállára csapja azt, büszkén kihúzva magát.
Egy nagyobb mezőre érve ér minket az alkony, s északi csapatunk vezetője úgy határoz, hogy megpihenünk éjszakára. Okos döntés, hiszen mindannyiunknak szüksége van némi szundításra, italozásra és evésre.
Táborverés közben Heinrich is megkeresi a kémek kis csapatát, s újabb utasításokkal látja el őket. Egyre morcosabb szemöldökráncolással hallgatja annak beszédét, s kissé úgy érzi, hogy valamiféle ostoba sihedereknek nézi őket, akiknek még annyi se jut eszükbe, hogy ne kezdjenek el túlzottan barátkozni ellenségeikkel. Habár Sigrun nem táplál különösebb gyűlöleltet az északiak felé - lévén teljesen képtelen bárkit is gyűlölni -, mégis tudja, hogy nem ajánlatos túl szoros kapcsolatot kialakítani velük. A parancsra végül csak kurtán bólint, jelezve hogy felfogta, megértette, azonban némi sértettség is vegyül mindebbe.
Nem telik sok időbe, mire az élelmiszeres zsákok is egy-egy kupacba tömörülnek, s szépen lassan elkezdenek rájuk járogatni a katonák is.
- Hozzátok oda a középen lévő tűzhöz - bök az egyik kupacra - a kaját. Éhesek az emberek.
Szinte meg se lepi, hogy az érkező északi majd hogy nem tátott szájjal bámulja a szokatlanul méretes Oswaldot. Mindez a legkevésbé se tetszik számára, hiszen nem túl sok hozzá hasonló langalétra bóklászik errefelé, így akár könnyedén fel is ismerheti valamelyik díszpinty.
- Akár segíthetnél is. - bök rá az egyik batyura végül, hogy kizökkentse a katonát mélázásából, s maga is a vállára csap egyet. Pár pillanatra még az is megfordul fejében, hogy talán már késő is. Ha tényleg annyira ismerik, mint amennyire azt a korábbi párbeszédből leszűrte, akkor az még problémát okozhat a későbbiekben. Jobb, ha ezt igyekeznek elkerülni.
Oswald hálás pillantását egy biccentéssel viszonozza, s jelzi számra: nincs szükség hálálkodásra, csak a dolgát tette, majd tekintete Jorgra terelődik, aki épp egy zsákot igyekszik rásózni az előbbi parancsolgatós kedvű katonának.
- Mondjuk ezt vihetnéd. - fűzi hozzá, miközben a másik felé dobná a csomagot, ám az inkább jobbnak látja, ha hátat fordítva lelép. Nem szép dolog így viselkedni, de úgy tűnik, az északiaknál nem tanítják meg az embereknek a jó modort. Sajnálatos.
- Ha nem, hát nem... - morogja végül a távozó hátát bámulva. - Az ivás, meg a barátkozás megy, de ha már segíteni kell, egyből menekülőre fogja.
Morcosan teszi le válláról a batyut, ám a mozdulat közben megdermed egy pillanatra, mikor meghallja, hogy valaki, valamiféle Petrich-et keres körükben. A bajt megelőzve inkább tovább matat a csinos kis csomagok között, hátha esetleg szükség lenne egy segítő jobbra, s le kéne csapni a kellemetlen látogatót. Viszket már a tenyere ebben a nyomorult páncélban.
Aggódva fülel, ahogy Hans, mintha csak a legjobb barátjával elegyedne beszélgetésbe, üdvözli a jövevényt. Tetszik neki ez a Hans gyerek, talán később, ha mindennek vége, akár be is ülhetnének így, csapatosan valami ivó félébe. Biztos lenne mindannyiuknak elég mesélnivalója, hogy jól érezzék magukat.
Újdonsült barátjuk csak nem akar tovább állni, s váltig állítja: Hans valójában az ő nagyon jó barátja, Petrich. Kétség sem férhet hozzá, hogy itt tartózkodásuk alatt már megivott egy kevés bort, s már azt se tudja, merre van az arra. Sigrun tekintetével Heinrich-et kezdi el keresni, hogy most vajon mi legyen. Üssék-e le a bolondot, hogy aludjon egy keveset, vagy játsszák ők is a szerepet, mert hát az volt a parancs, hogy ne barátkozzanak. Erre tessék… ha ők nem, hát jönnek az északiak.
Egyszer csak hirtelen súly nehezedik vállára, s felpillantva egy ismeretlen katonát lát meg, aki úgy fest, valamiféle támaszkodónak nézhette.
- Ez a hordozható támaszkódó éppenséggel szomjas, szóval ha csak nem hozol neki sebesen valamit inni, ki találja rúgni a lábadat alólad, barátom
A káosz kezd egyre nagyobb és nagyon lenni körülöttük. Amennyire nem akarták magukra vonni a figyelmet, annyira kerülhettek most pont a közepére. Rosszalló fejcsóválással fejezi ki nem tettszését, ráadásul új barátjában is csalódnia kell. Mindenféle szó nélkül, megszeppenve lép le, s hagyja faképnél a társaságot anélkül, hogy legalább egy pár korty bort hozna. Pedig milyen jó lett volna felönteni kissé a gartra, még ha az ellenség is hozza. Végtére is, a csapatnak, akikhez csatlakoztak, fogalmuk sincs arról, hogy valójában déliekkel cimborálnak. Furcsa ez…
- Ennyire azért nem lehetek ijesztő... - motyogja maga elé szomorúan.
Neki is feltűnik a hirtelen keletkezett csönd, s értetlenül fordul körbe okát keresve.
- Társaim! Van valami köröttünk! - hallja Jorg hangját, s abban teljesen egyet kell értenie, hogy valami nagyon nincs rendben.
A részeg katonáknak nem szokásuk csak úgy elhallgatni, maximum csak akkor, ha holtak. A  korábban oly hirtelen beállt csöndet hirtelen kiáltozások sora töri meg.
- Mi a rosseb...? - fordul körbe ismét keresve a zajongás forrását. Még nem teljesen érti, mi történik, a biztonság kedvéért azért fegyvere után nyúl, s szorosan tartva azt markában felkészül az esetleges ütközetre. Ostoba az, aki úgy gondolja, képes lenne őt olyan egyszerűen eltenni láb alól.
- Jobb lesz, ha mindenki felkészül, mert bármi is ez, előbb utóbb minket is megtalál - szól oda társainak figyelmeztetve őket
- Gyanítom, hogy nem kell majd keressük őket.
Teljes mértékben egyet ért Oswald szavaival, s épp ezért fel is készül az összecsapásra. Nem szereti, ha a dolgok felkészületlenül érik, azonban azt rettentően sajnálja, hogy páncélban kell majd megküzdenie eddig még láthatatlan ellenfeleikkel.
A kialakult csata hevében megérkezik Heinrich és Alfred is. Heinrich meg is indítja a támadást az egyik bandita ellen, ám nem sikerül végzetes csapást bevinnie, így Sigrun inkább kezébe veszi a probléma megoldását, és a meghíúsúlt támadásban összezavarodott ellenfelüknek esik. Fejét használva a művelethez, elsőként felökleli azt, majd fegyvere nyelével csapást mérve rá, elkábítja azt. Elképzelése szerint később jól jöhet még egy fogoly, hogy legyen kit kihallgatni, s ha északi nem is marad, ők biztos ki tudnak majd belőle szedni pár dolgot. Például hogy kik ők, és miért támadnak csak úgy, fegyveres katonákra. Valószínűleg elment az eszük. Nagyszerű támadássorozata után azonban szinte ideje sincs örömtáncot járni. Szeme sarkából látja közeledni új ellenfelét, aki úgy fest, kardot még nemigen fogott a kezében életében. Fegyverét feje fölé emelve rohan Sigrun felé, aki lábát megvetve a talajon igyekszik felkészülni az összecsapásra. Teljesen feleslegesnek tartja még egy fogoly beszerzését, így arra jut, hogy csúnyán véget vet ennek a szerencsétlennek, meg persze annak amit a pengéjével művel. Még nézni is rossz. Megvárva az alkalmas pillanatot, amikor már elég közel van, elugrik előle, jobb felé, majd a bal lábát támadva lecsapja azot. Most már mindenki biztos lehet benne: ő már nem megy sehova, akárcsak Heinrichet támadó társa, ugyanis a lábatlan bandita fegyverével együtt landolt rajta csúnya véget vetve életének. Kellemetlen, amikor egy bajtársunk vet véget életünknek, de meg kell vallani, ez egy elég szép kombináció volt. Tanítani se lehetne szebbet.
Heinrich bólintással jelzi háláját, melyet Sigrun ugyancsak biccentéssel viszonoz felé. Csupán szerencséje volt. Két ellenfélből három nem is olyan rossz arány, s hogy tovább javíthassa statisztikáját, tovább keresi a levágható haramiákat a káoszban. Nem sokkal később kiszúr egyet, aki épp Oswalddal küzd. Elég megtermett egy behemót, s látszólag Oswaldnak is meggyűlik vele a baja. Csatában nincs helye büszkeségnek, s embert se veszthetnek, így az óriás barátja segítségére siet. Oda érkezésekor, azonban ellenfele már csak magatehetetlenül fekszik társán. Ha másban már nem is, a behemót legurításában igyekszik besegíteni. Valószínűleg kifáraszthatta a csata, s egy kis segítség sosem árt.
Ő maga is lehuppan a földre kifújni magát. Örülne egy kis idegnyugtatónak…

A mindenségit, hogy ez nem lett befejezve. Pedig rengeteg kérdésem lett volna a művelet megvalósítása kapcsán. Vagy a banditák támadása miképpen is nézett ki a többi elszenvedő szemszögéből? Vagy ki is volt az a szőke inkvizítor, akinek közös múltja van Oswalddal? De ezek szerint soha nem fog kiderülni, mi is lett a vége, hiszen nem történt meg igazán.
Oswald és Sigrun, mivel az általatok megírt reagoknak megvan a szóminimuma, elvihetitek a kárpótlásotokat:
200 TP és 2000 váltó