Quest for Azrael
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Legutóbbi témák

» [Útvesztő] A magoi hét próbája
by Jozef Strandgut Kedd Márc. 26, 2024 7:29 pm

» Küldetés: Hogyan rajzolj határvonalat
by Wilhelmina von Nachtraben Hétf. Márc. 25, 2024 9:01 pm

» Rothadó kalász - Észak (V.I.Sz. 822. Ősz)
by Robin Holzer Szomb. Márc. 23, 2024 7:52 pm

» Várakozás a semmibe
by Kyrien Von Nachtraben Szomb. Márc. 23, 2024 11:26 am

» Sötétségből a fényre.
by Kyrien Von Nachtraben Szomb. Márc. 23, 2024 11:23 am

» [Magánküldetés] Rote Fenster hinter den Wänden (V.I.Sz. 822. Nyár)
by Nessaris Maera Csüt. Márc. 21, 2024 7:14 pm

» Kyrien Von Nachtraben
by Kyrien Von Nachtraben Csüt. Márc. 21, 2024 1:33 pm

» Toborzó irodák
by Kyrien Von Nachtraben Csüt. Márc. 21, 2024 1:31 pm

» Kyrien Von Nachtraben
by Waldert von Dunkelwald Csüt. Márc. 21, 2024 11:42 am


Ön nincs belépve. Kérjük, jelentkezzen be vagy regisztráljon

Portya: Rowan Ostroma

5 posters

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Portya: Rowan Ostroma Empty Portya: Rowan Ostroma Pént. Aug. 14, 2020 7:41 pm

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje

Az este lassabban jött el, mint valaha. Kisvártatva megjelentek az első felderítők. Szekerek, emberek sorai, s a háborús gépezet minden eleme egymás után érkezett meg. Mire beesteledett, az északiak tábort vertek Rowan vára előtt. Alaposan körbevették az erődítményt. Mire az alkonyat kezdetét vette, már fel is sorakoztak, hogy mihamarabb bevegyék a várat. Ám a védők sem voltak restek. Felsorakoztatták erőiket, haditanácsot tartottak, futárokat küldtek délebbre segítségért. Mindkét félnek ugyanazon járt az esze: minél hamarabb pontot tenni a csata végére.


//A harc egy három körös kis esemény lesz. Az első kör a Szüreti mulattságból való átvezetés és előkészület lesz, ahol a csapatok összerendeződnek. A második a konkrét feladat, amit végre kell hajtani, és a harmadik, a bónuszkör, amolyan ráadás. Az első kör csapatai a következők://


Math, Robin, Jozef: Ahogy az északiak felbukkantak, jól tudtátok, szorít az idő. Fel kell kutatni a felvonohíd csörlőjét, s biztosítani, hogy le legyen engedve.

Mina, Hans: Az ostrom mindkettőtöket sürget. Ideje a kettőtök intrikájára pontot tenni, hogy elfoglalhassátok a szükséges pozíciótokat.

Lance, Ozy, Hilde, Nessa: A vár védelme, noha egész délután szervezték még közel sincs ütőképes állapotban. Az északiak első rohama pedig azonnal kezdetét veszi. Meg kell akadályozni az ellenséged, hogy rést találjon a védelmen, mielőtt minden védmű a helyére kerülne.

2Portya: Rowan Ostroma Empty Re: Portya: Rowan Ostroma Szer. Aug. 19, 2020 6:41 pm

Iudex

Iudex
Klerikus
Klerikus

- Mit gondoltok, ránk bíznák a kapu őrzését, ha felajánlanánk szolgálatainkat? – Kérdezte halkan Robin.
- Biztosan. – Rágcsált az inkvizítor komótosan egy póréhagymát. – Az írnok munkát ajánlott nekem, lehet, hogy őt megtudnánk győzni.
- Én nem hiszem. – Rázta a fejét Kormi. – Az a legfontosabb poszt a védelemben, miért bíznák egy komédiás bandára? De valami segítséget felajánlhatnánk… vízhordás, üzenettovábbítás, ilyesmi..., de ha Matheus el tudja intézni én semmi jónak nem vagyok az elrontója.
- Egy sereg ellen nincs elég katona a falakon. De én is attól tartok, hogy teljesen máshova küldenének, ha segítséget ajánlanánk, és elveszne a lehetőségünk, hogy a kaput kinyissuk – fejezte ki egyetértését Robin. - Hogy máshogy lehetnénk a kapu közelében anélkül, hogy szemet szúrnánk?
Matheus elgondolkodva rágcsálta a póréhagymát.
- Aty....Matheus, ha nem hagyod abba, a szagról fognak megismerni egy mérföldes körön belül. – Vigyorgott Kormi, majd a nőhöz fordult. - Én már javasoltam kettőt is, amivel szabadon mozoghatunk és nem keltünk gyanút, talán beszélhetnénk az írnokkal és Matheus bevethetné magát az érdekünkben, ha már így megkedveltette magát.
- Ugyan az a probléma. Sőt, futárként a legfeltűnőbb, ha egy helyen vagyunk anélkül, hogy megszólítanánk valakit. És azt sem mondhatom, hogy konyítok a gyógyításhoz, felismernék a szent varázslatot…
- Még mindig jobb, mintha a színemről ismernének meg. - Rágott tovább Matheus, bár már nem volt sok hátra a póréhagymából. - Szerintem kezdjünk egyszerűen lófrálni a kapu körül. Felmegyünk, és nagyon meggyőzően hadoválunk nekik valamit.
- Nem kell egyhelyben lennünk, csak egy bizonyos pillanatban, ráadásul így akár kitudjuk hallgatni a vezetők terveit is, ha ott lebzselünk, de nekem más ötletem nincs. Mathaus a terved ugye csak tréfa… Már ha nem akarjuk, hogy lehajítsanak minket a falakról persze… - forgatta a szemét Kormi.
- És egészen pontosan mit akar meggyőzően hadoválni? – Szemforgatott Robin is. - Ez igaz... Ha szétválunk, az se baj... Úgy egyszerre is több helyen tarthatjuk a szemünket. Napnyugtáig el kell érnünk, hogy senkinek ne tűnjünk fel a kapunál, és mielőtt észbekapnak, kinyithassuk.
- Ha nem akarod, hogy lehajítsanak minket bárhonnét, akkor figyelj oda, hogy kit milyen néven hívsz. - Nézte szomorúan a kezét, melyből elfogyott a póré. - Természetesen nem gondoltam komolyan. Beszéljünk az írnokkal.
- Ez igazán megnyugtató. – Sóhajtott ősötétsége. - Keressük meg, ő biztosan el tudja intézni, hogy valami ilyesmit csinálhassunk.
- Menjünk, de maga beszél vele. – Egyetértett Robin.
Matheus megtörölte a kezét a ruhájába, és bólintott. Már meg is indult. Egy kis keringés után megpillantották egy fal tetején. Ruhája ezúttal ordított mágus voltáról, kezében egy hosszú pálcával, végén egy kék ékkővel.
Az írnok és a körülötte lófráló katonák dühösen felhördültek.
- Mit csináltok itt?! Aki nem harcol, annak a vártoronyban és a konyhán a helye. Üstök kellenek, friss lovak, ellátmány! – Szólt a mágus.
- Bocsássanak meg. - Hajolt előre elnézést kérően a bohóc. - Ugyan nem vagyok túl jó kardforgató, szívem fájna, ha nem segítenék. Történetesen van egy varázslatom, mellyel a várfal egy részét erősen belehetne biztosítani, de legalábbis az északi megszállókat meglepné. Engedje, hogy segítsek.
- Hó, hó, hó, álljunk meg. – Látszott, hogy felmegy benne a pumpa. - Minálunk másfélék a szokások. Mi itt csak az ismert, megbízható dolgokat használjuk. Ha elkezd szürkülni és az orrunkig sem fogunk látni, itt elszabadul a pokol. Nehéz lesz majd megmondani, ki a barát és ki az ellenség. Nincs szükségünk egy ismeretlen varázslatra. Ne féljenek, csak estik kell kitartanunk. Napnyugta után a sereg vissza fog vonulni éjszakázni. De ha ért a fegyverforgatáshoz, a barakkban kérhet fegyver aztán leküldik a falra. Ott várnak mindenkit, aki tud fogni valamit a kezébe.
Matheus nevetve a térdére csapott.
- Barátom. Épp hogy fényt... vagy sötétet tudnék csinálni. De ha más a szokás, hát más a szokás. – A körülötte legyeskedő Robin és Jozef mindenféle bolond módokon próbálta meggyőzni az írnokot. Matheusban felment a pumpa. - Bocsásson meg a zavarásért. – Mosolygott, megfordult nagyzolva 180 fokot, arca dühössé vált, és színpadias léptekkel elindult arra, amerről jött.
A mágus csalárd mosollyal mordult a távozó Matheus felé.
- Na jó, fényt nyugodt szívvel kelts. Elég egyszerű varázslat, ismeri itt az udvarban mindenki.
A csapat ott találta magát ahonnét indultak.
- EgYsZeRű vArÁzSlAt, IsMeRi ItT Az UdVaRbAn MiNdENki. – Ismételte Matheus őrjöngve az írnokot. - Persze, majd megnézem, ahogy nappalból éjszakát csinál vagy fordítva. - Sóhajtott. - Szerelkezzünk fel, kevésbé leszünk feltűnőek legalább.
De végül elindultak a barakkba. Mindenféle egyszerű fegyvereket és védelmet nyomkodtak az érkezők kezébe. Gyorsan pörögtek az események, és hirtelen a falon találták magukat, csodával határos módon a kapu közelében.
Az Úr is azt akarja, hogy észak bevegye ezt a várat, gondolta Matheus látva a kaput, miközben egy nyílzápor közepette egy pillér mögött nézegette a baltáját, és hiányolta a kardját. A kaputoronyban egy fél tucat ember volt. Lőréseken keresztül dolgoztak a lent gyülekező katolikusokon. A csörlő, amitől meg kéne válni, egy lánccal tartotta a kaput az egyik oldalon, és egy nehezékkővel a másikon.
Matheus hátrafordult, és látta Robint és Jozefet, ahogy egymásnak suttognak. Na vajon miről?


_________________
"Amikor Matheus inkább mágiapontokat költ, mert a világért sem viselkedne normális emberként."
- Lance Kalver

3Portya: Rowan Ostroma Empty Re: Portya: Rowan Ostroma Pént. Szept. 11, 2020 6:46 pm

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus

Éppen megy le a nap. Körülöttünk mindenki a védelemre készült fel, megerősítve állásaikat a falon. Akik nem tudtak harcolni, a vártoronyba siettek, vagy terelték őket, szép lassan teret engedve a katonáknak, hogy kényelmesen mozoghassanak egyik védműről a másikra. A támadás estevolt esedékes, így addig volt időnk kigondolni, hogyan is teljesítsük a feladatunkat, hogy éjjel beengedhessük a mieinket.
Az nem lenne jó, ha beterelnének minket a többiek közé, mert akkor nehezen tudnánk észrevétlen lelépni, ráadásul biztos feltűnnénk, ha a kapu körül ólálkodunk mikor nincs ott dolgunk.
- Mit gondoltok, ránk bíznák a kapu őrzését ha felajánlanánk szolgálatainkat? – kérdezte Robin.
- Biztosan. - rágcsált komótosan egy póréhagymát Matheus. - Az írnok munkát ajánlott nekem, lehet, hogy őt megtudnánk győzni.
- Én nem hiszem. - ráztam meg a fejem. - Az a legfontosabb poszt a védelemben, miért bíznák egy komédiás bandára? De valami segítséget felajánlhatnánk.....vízhordás, üzenettovábbítás, ilyesmi....., de ha Matheus el tudja intézni én semmi jónak nem vagyok az elrontója. - fürkésztem az előkészületeket.
- Egy sereg ellen nincs elég katona a falakon. De én is attól tartok, hogy teljesen máshova küldenének ha segítséget ajánlanánk, és elveszne a lehetőségünk, hogy a kaput kinyissuk – ért egyet egy kis fürkészés után Robin. - Hogy máshogy lehetnénk a kapu közelében anélkül, hogy szemet szúrnánk?
Az atya erre nem nyilvánít véleményt…..mily meglepő, hogy ránk hagyja a munka nehezét, egy terv kiötlését……Viszont tovább majszolja azt az átkozott hagymát!
- Aty....Matheus, ha nem hagyod abba, a szagról fognak megismerni egy mérföldes körön belül. - néztem vidáman az atyára, aztán ismét a problémára koncentráltam. - Én már javasoltam kettőt is, amivel szabadon mozoghatunk és nem keltünk gyanút, talán beszélhetnénk az írnokkal és Matheus bevethetné magát az érdekünkben, ha már így megkedveltette magát.
- Ugyan az a probléma. Sőt, futárként a legfeltűnőbb, ha egy helyen vagyunk anélkül, hogy megszólítanánk valakit. – csóválja a fejét hitetlenül Robin. - És azt sem mondhatom, hogy konyítok a gyógyításhoz, felismernék a szent varázslatot...
- Még mindig jobb, mintha a színemről ismernének meg. – vág vissza az inkvizítor nemtörődöm hangsúllyal, bár nem tudom miért jó az neki, ha megnehezíti a dolgunkat. - Szerintem kezdjünk egyszerűen lófrálni a kapu körül. Felmegyünk, és nagyon meggyőzően hadoválunk nekik valamit.
- Nem kell egyhelyben lennünk, csak egy bizonyos pillanatban, ráadásul így akár kitudjuk hallgatni a vezetők terveit is, ha ott lebzselünk, de nekem más ötletem nincs. – felelek először Robin felvetésére., aztán ahhoz a társamhoz fordulok, akit kénytelen vagyok még mindig elviselni.
- Matheus a terved ugye csak tréfa.....már ha nem akarjuk, hogy lehajítsanak minket a falakról persze....... - forgattam meg a szemem.
Tudtam, hogy egy őrült inkvizítor csak nyűgnek van a nyakunkon.....
- És egészen pontosan mit akar meggyőzően hadoválni? – ütközött meg a szavain Robin is, de az én javaslatom azonban úgy tűnik meggyőzte egyelőre. - Ez igaz... Ha szétválunk, az se baj... Úgy egyszerre is több helyen tarthatjuk a szemünket. Napnyugtáig el kell érnünk, hogy senkinek ne tűnjünk fel a kapunál, és mielőtt észbekapnak, kinyithassuk.
- Ha nem akarod, hogy lehajítsanak minket bárhonnét, akkor figyelj oda, hogy kit milyen néven hívsz. – jegyezte meg Matheus, láthatóan elkeseredve, hogy elfogyott a hagyma.. - Természetesen nem gondoltam komolyan. Beszéljünk az írnokkal.
- Ez igazán megnyugtató. - sóhajtottam, aztán bólintottam Robin-nak, hogy részemről rendben. - Keressük meg, ő biztosan el tudja intézni, hogy valami ilyesmit csinálhassunk.
- Menjünk, de maga beszél vele – bólintott rá Robin is.
Az írnokot az egyik fal tetejét találtuk, ahogy egy csapat katona társaságában készült a csatára. Egy hosszú bot volt nála, egy nagy, kék ékkővel a csúcsában, mint fegyver, miközben mindenki körülötte íjakkal és lándzsákkal fegyverkezett fel.
Most szívesen keresztet vetnék, mert – szavaimmal ellentétben - nem vagyok meggyőződve róla, hogy Matheus az előbb tényleg csak tréfált.....
A fal tetején már mindenki árgus szemekkel kémlelte az alattuk táborozó északiakat. Ahogy a közelükbe értünk barátságtalan tekintetek villantak ránk és rögtön rájuk förmedtek, nem csak a mágus, de páran a katonák közül is.
- Mit csináltok itt?! Aki nem harcol, annak a vártoronyban és a konyhán a helye. Üstök kellenek, friss lovak, ellátmány! - sorolta a mágus, akinek talán még most is listák lebegnek a szeme előtt.
Szeme alatt a táskák mit sem csökkentek az elmúlt napokban.
- Bocsássanak meg. – lépett előre meglepő módon az atya és még mézes-mázas is tudott lenni.
- Ugyan nem vagyok túl jó kardforgató, szívem fájna, ha nem segítenék. Történetesen van egy varázslatom, mellyel a várfal egy részét erősen belehetne biztosítani, de legalábbis a északi megszállókat meglepné. Engedje, hogy segítsek.
Egy meglepett oldalpillantást vetettem Matheus-ra, nem gondoltam volna, hogy képes ilyen folyékonyan és szemrebbenés nélkül színészkedni, de egyben megállt bennem az ütő is.
Hogy az a! Miért is tartaná Matheus atya magát a tervhez! Honnan a jó búbánatból tudna egy bohóc varázslatokat! Még jó, hogy nem tették szóvá!
- Hó, hó, hó, álljunk meg. - mondta a varázsló szigorúan - Minálunk másfélék a szokások. Mi itt csak az ismert, megbízható dolgokat használjuk. Ha elkezd szürkülni és az orrunkig sem fogunk látni, itt elszabadul a pokol. Nehéz lesz majd megmondani, ki a barát és ki az ellenség. Nincs szükségünk egy ismeretlen varázslatra. Ne féljenek, csak estik kell kitartanunk. Napnyugta után a sereg vissza fog vonulni éjszakázni. De ha ért a fegyverforgatáshoz, a barakkban kérhet fegyver aztán leküldik a falra. Ott várnak mindenkit, aki tud fogni valamit a kezébe.
- Reméltük, hogy több hasznát vennék a fürge lábainknak. - intettem Robinra és magamra, próbálva más lehetőségek é terelni a dolgokat. - Idősebb társunk pedig hozhatna a fáradt vitéz uraknak vizet vagy más frissítőt. – javasoltam.
Matheus nevetve a térdére csapott.
- Barátom. Épp hogy fényt... vagy sötétet tudnék csinálni. De ha más a szokás, hát más a szokás. Bocsásson meg a zavarásért. – fordult el sértetten és elindult lefelé.
- Valamelyest értünk a sebek ellàtásához is. Ha ideiglenesen is a kastély az otthonunk, örömmel segítenénk megvédeni, ahogy csak tudunk – állt mellém Robin, igyekezve menteni ő is a menthetőt.
A mágus csalárd mosollyal mordult Matheus felé.
- Na jó, fényt nyugodt szívvel kelts. Elég egyszerű varázslat, ismeri itt az udvarban mindenki.
- Azt mondta a barakkban csatlakozhatunk a védelemhez? – sóhajtott most már lemondóan Robin.
Mintha most a csata kihozta volna a parancsoló énjét az írnok-varázslónak, eléggé lekezelően bánik velünk, de hát egy próbát megért. Az atya meg felhúzza az orrát és máris feladja. Robin is belenyugodni látszik, de hát még van remény, hiszen ha besoroznak minket, akkor szabadon mozoghatunk és adhatjuk az értetlen civilt, ha rossz helyen kapnak minket.
- Nem tudja mit veszít. - vontam meg a vállam és elindultam, hogy felszerelkezzünk.
Látszatra a déliek mindent összeszedtek, amit csak lehetett, elég szedett-vedettre sikerült a holmink.
- EgYsZeRű vArÁzSlAt, IsMeRi ItT Az UdVaRbAn MiNdENki. - Ismételte az írnokot gúnyosan Matheus, de legalább már nem voltunk hallóközelben. - Persze, majd megnézem, ahogy nappalból éjszakát csinál vagy fordítva. - sóhajtott. - Szerelkezzünk fel, kevésbé leszünk feltűnőek legalább.
A barakkban jó hosszú a sor, mintha mindenki ott tolongana egyszerre. Az érkezőknek a létező leggyorsabb tempóban a kezébe nyomtak egy-egy lándzsát, íjat, baltát, vagy parittyát, valamint mindenki kapott egy-egy sisakot. Néhányuknak fémből kovácsolt tökfödője lett...másoknak be kellett érnie egy jól kibélelt sapkával. Így küldtek annyi embert a falra, amennyit csak bírtak.
Nekem egy parittya jutott, a sapkát, amit adtak, begyűrtem az ingembe, csak akadályozott volna, bár álcának majd jó lesz.
Auztán…….talán Urunk segítségével, - de hamarosan a falon álltunk, nem is olyan messze a főkaputól. Látszott, hogy csapataink már felkészülnek az előcsatározásra, hogy meggyengítsék a délieket. Időről időre nyilak repkedtek oda és vissza a két oldalt között. Többször kel is kellett bukni a pillérek alá, nehogy elérjenek minket is.
A falakat tornyok kötötték össze, előttük széles boltívekkel, melyek kapui keskenyek voltak és szűkek. A falon sorban álltak a katonák, vagy éppen fegyver ragadott jobbágyok, polgárok, s köveket, nyilakat indítottak útjukra az északiak felé, lesvén, milyen messzire tudnak ellőni.
Mivel nem lett volna jó, ha magamra vonom a figyelmet, én is lőttem olyan tessék-lássék, persze még véletlenül sem eltalálva senkit, miközben igyekeztem minél jobban a kapu mellé húzódni.
Odalent az északi sereg előcsatározói felsorakoztak és megkezdték az előkészületeket. Nyilak záporoztak a falak mellett, kövek zúdultak az udvarra. Varázslatok repkedtek egyenesen a lent szerveződő katonákra, ahogyan a védők viszonozták a tüzet a maguk minden erejével. A nap lassan kanyarodott le és az eddig is csak tapogatózó csatározás szép lassan abbahagyott. A déliek az északiak rohamát várták, de ahogyan az várható volt, nem sikerült nekik teret nyerniük.
Senki nem szólt vagy nézett ránk, ahogy a kapu közelébe sodródtunk „a csata hevében”. Most már jó rálátásunk volt a kaputoronyba. Mint minden épület, ez is alaposan őrizve volt persze, egy fél tucat katonával, akik a kis lőréseken át szórták az áldást, miközben vigyáztak a nagy csörlőre, mely a felvonóhidat tartotta.
- Ha lement a Nap, akkor készen állok elvakítani őket és akkor cselekedhetünk. - sodródtam Robin mellé és úgy beszéltem, hogy csak ő hallja.
- Lehet nem is lesz arra szükség rá – súgta vissza, továbbra is figyelve a délieket, és lassan egyre közelebb húzódott a kaputorony bejáratához.
A szemem a csörlőre tapadt, egy nagy, kerékre emlékeztető dologra, melyből fából készült rudak állnak ki, amin keresztül meg lehet ragadni. Másik végére egy nagy kő volt erősítve, megkönnyítve a felvonóhíd fel és levonását. Ez kellett, hogy legyen a főcélpontunk, a sikerünk kapuja, hiszen ha le tudjuk ereszteni, már el is dől az ostrom. Mellette ott álltak hárman is, egyikük jobbra-balra nézegetve, dolog után kutatva, a másik kettő pedig nyilakat eresztve az északiakra.
- Van valami terved? - kérdeztem Robinra, mert azért szeretném élve megúszni utána is, nem öngyilkos küldetésre terveztem.
Közben azon agyaltam, hogy milyen gyorsan tudjuk elérni a csörlőt és hogyan tudnánk az öt katonát a legjobban meglepni, mivel vannak felfegyverezve, mivel ha lemegy a Nap, a fáklyafény már nem ad annyi világosságot, hogy nem tudjunk beolvadni.
- Még nem teljesen – suttogja Robin, ami biztató is meg elkeserítő is.
Én mindenképp valami varázslattal robbannék be, aztán már csak ki kéne tartani, amíg megjön az erősítés……….és életben kéne maradni.

4Portya: Rowan Ostroma Empty Re: Portya: Rowan Ostroma Vas. Okt. 04, 2020 5:37 pm

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr

Az idő az oldalukon volt, de egyszerre ellenük is. Nem kellett sokáig kitartani, de emellett viszont felkészülni se igazán tudtak a nagy csatára. Az étkek még ki sem hűltek az asztalokon, amikor már a vár zöme páncélt (vagy lábast) öltött, s csatára készen mászott felfele a falakra. A vár ura már szintén harchoz öltözött, s az udvarra kiállott, érctorkával pedig hangosan szólongatta a népeket, harcra buzdítva őket.
– Vitézek! Egy napon mind ráeszméltünk, északi testvéreink balgák. Ám hogy ilyen balgák legyenek, azt a Jóisten sem láthatta. A kamráink tele. Fiaink pihentek. fegyvereink élesek, s kedvünk remek. Ezt a seregek szét fogjuk zúzni!
A veterán harcosok a várfalra másztak, minden bizonnyal begyakorolt koreográfia volt ez, így tudhatták, hogy éppenséggel hol is a helyük. Ők maguk az udvaron maradtak, hogy esetleg bárhova vezényelhessék őket, ha szükség lett volna egy kis izomra a legyengült részeken. Ahogy figyelte a népeket, szeme megakadt a nefilimeket, akik úgy gyűltek össze, mint a galambok, mikor morzsát vélnek felfedezni. A mellette álló Hanielre pillantott, majd elmosolyodott, s sóhajtott egyet.
– Kisasszony, nyugodtan csatlakozzon testvéreihez, ott a helye. – kissé nevetett. – A szobában történtekről pedig egy szót se.
A leány bólintott, majd úgy sietett vissza a sajátjaihoz, mintegy megilletődött gyerek lett volna. Megállt előttük mereven, majd szépen lassan beolvadt a csoportba, mintha végig ott lett volna. Furcsa volt figyelni ezeket a lényeket, de a maguk módján szórakoztató is. Volt bennük valami elemükből adódó ártatlanság, amit még ilyen helyzetben sem tudtak levedleni. Körbepillantott. 

Több ismerős arcot is fel vélt fedezni. Többek között látta az elfet, akivel találkoztak, s mellette egy nőt is, aki korábban mintha Herr Sandell körül legyeskedett volna. Nem volt sok ideje nézelődni viszont, ugyanis a galád északiak támadásba lendültek, s a különböző lövedékek úgy repkedtek a vár irányába, mintha csak eső esett volna. Az emberek zöme fedezéket keresett, ő maga nem látta ennek szükségét még, páncélban volt, s bár fejét egyelőre nem védte semmi, kis esélye volt, hogy pont eltalálják ott.
– Vajon meg fogják még ma unni? Örülnék neki... –  szólalt meg az elf a vadászatról. Szavait figyelmen kívül hagyta, már azon járt az esze, hogy mit is tehetett a jelen helyzetben.
– Itt az udvaron nem sok hasznunk egyelőre, a falra kívánkozom, hogy legalább átláthassuk, hogy milyen felszereléssel készültek az északiak. A kísértetszigeteken a mágusok varázslattal emeltek lépcsőt a ostromlóknak, el kéne kerülni, hogy hasonlóan járjanak el. – szólalt meg Oswaldra pillantva. 
–Mágiával lépcsőt? – szólalt fel egy hang, ami a korábban említett hölgytől származott. –És közben nem lőtték le őket?
– Az ellenség alábecslése már megtörtént, hasznos dolgot ellenben nem hallottunk a bárótól. Azt sem tudjuk, az egyház, vagy a királyság katonái támadnak – morgolódott.
Oswald szavaira nem tudott ellenkezni, s bár hallotta a nő kérdését tisztán, egyelőre gondolkodni próbált, s nem válaszolni. A csata mindkét oldalát ismerte jól, s bár közel sem volt veterán katona, mind a mezőn, mint pedig az asztalnál megállta a helyét (utóbbi helyen főleg az ezeréves ghoul leckéinek hála)... Az igazat megvallva az asztalt viszont jobban kedvelte. Kisebb volt a csábítás, amit a vér mindent betöltő szaga jelentett.
– Egy hadjárat során mindkét oldalon esnek el, a nekromanták ezzel is számoltak – válaszolt végül Oswald, felmentve őt magát. – Hilde, végy magad mellé egy mozgékonyabb embert – szólalt meg a férfi. – és tudasd velünk, mit látsz a falakon túl. Semmi értelme, hogy mind felmenjünk.
Nem tudott ellenkezni a férfi szavaival, s ki is választott maga mellé egy katonát a déliek kíséretéből. Már majdnem a lépcsőkőn volt, amikor hirtelen a terv dugába dőlt, tekintve, hogy nem számoltak az északiak valódi cselével. A föld nagyot rázkódott, majd néhány becsapódott nyíl helyén a sárral keveredő föld emelkedni kezdett. Az abból kibújó lények lassan szedték össze magukat, mintha csak lusta gyermekek lettek volna, de méretük sajnos megcsalta a természetük, ugyanis még Oswaldnál is magasabbra nyúltak. Egy pillanatra mindenki megdermedt, beleértve magát is. Sosem harcolt még gólemekkel, s így nem is nagyon tudott felkészülni arra, hogy mit lehetett ezekkel a lényekkel tenni. Nyilván tudott róluk, látott is már többet Hellenburgban, de azok kisebbek voltak, s inkább mókásak, mint sem csatába használhatóak. Szerencsére viszont nem az volt a céljuk, hogy káoszt szítsanak, a kaput célozták meg. Volt egy kevés idejük.
– Gólemek?! – kiáltott fel meglepetten.
Nem igazán volt ideje gondolkodni, megiramodott, s elébük került. Nyilván tisztában volt vele, hogy nem tudta volna őket megállítani, de az volt a terve, hogy közéjük és a kapu közé kerüljön... Ez pedig sikerült is, eléggé lomhák voltak, ha ugyan mázsásak is.
– Mit álltok? Támadjátok! Varázslattal, íjakkal, kardokkal, bánomisén! – kiáltott fel az elf, majd neki is lódult, hogy megsebezze a gólemet, ami a támadásra látszólag meg se rezzent. Pont úgy tűnt, mintha az anyagán nemes egyszerűséggel átcsúszott volna a férfi kardja.
–Ennyit arról, hogy távolról lődözve hasznos leszek.– kiáltott fel a korábban említett hölgy, majd utána folytatta. –Van valakinél ásó? Vagy lapát?
A nő közel sem volt védtelen, s emellett meglepő fürgeséggel eresztett nyilat a lénybe, ám ez szintén nem gátolta a szörnyeteg mozgását, úgy lépdelt tovább, mintha csak hozzá se értek volna. Hallotta a nő kérdését is, de sajnos nem ismerhette a várat, sem azt, hogy lett-e volna értelme egy ásónak. Harcosok voltak mégis, nem holmi kubikosok.
– A fejüket célozzátok! Ha összetörik a pecsét, mozdulatlanná dermednek! – kiáltott fel a templomos, majd megiramodott, s nekiesett a legközelebb lévő gólemnek. – Félre!
Hatalmas, lángoló kardot idézett tűzből, amivel kevésnek híján kettészelte a bestiát. Az mintha kis zavartsággal méricskélte volna a sérüléseit, majd menten meg is állt. Vége volt. Jól láthatóan a támadás némi bátorságot öntött a többi emberbe is, az elf a magosba szökkent, s ha nem is az egész gólemet, de annak fejét kettészelte, kitépve belőle egy tekercset. A gólem csak úgy dermedt meg, ahogy maga a zsoldos is (Talán nem látott még ilyet?), majd a lény mozgása teljesen megállt. A védőknek ennél több sem kellett, mindenki megiramodott a lassan a kapukat támadó lény felé, hogy azt szúrják, döfjél, lőjék, ahol érik. Sajnos tisztában volt vele, hogy nem sokat tudott segíteni, nem tudott sem magasra ugrani, se nem érte fel a gólemeket kellő mértékig, így jelenleg csak hátráltatni akarta az utolsó bestét. Útjából kitáncolt, majd oldalról beledöfte lándzsáját annak lábába. A lény bár lelassult egy kissé, de ez közel sem volt elég ahhoz, hogy megállíthassa, s ezen az íjász nő támadása sem tudott sajnos segíteni.

Oswald ekkor fényes láncokat idézett, melyek a gólem köré tekeredtek, s kissé akadályozták a mozgásba. A láncok neki sem tettek igazán jót, nem reá sütött a fény, ám annak halvány derengésétől még így is némi félelem, s émelygés lett úrrá rajta, amit csak pár nagy levegővel tudott lenyelni. Mire összeszedte magát, a templomos már rávetettem magát a bestiára, ám most nem volt képe azt átszelni, csak megsebezte azt. A kard egész mélyen kilógott belőle, s jól láthatóan a lény igyekezett összeszedni magát. Magasan volt, de nem annyira, hogy ne lett volna képes esetlegesen eltalálni, így hirtelen felindulásból elengedte a még mindig a sárba ragadt lándzsát, majd nagyot lépett előre, s szabad lábát megemelte, sarkával belerúgva a beragadt pengébe. Kevésnek híján hátra is esett, de valahogy sikerült összeszednie az egyensúlyát, a rúgásnak hála pedig a kard átcsúszik a lényen, teljesen kettészelve azt. Elpusztult. 

Vett egy nagy levegőt, nem igazán harcolt most, de azért testét fűtötte az izgalom, ami a hasonló méretű ellenségektől ébred benne. Felmérte a dögöt, majd lehajolt a lándzsáért, s abba kapaszkodva a csizmájának sarkát vizsgálgatta. Drága darab volt, s sajnos a kard felsértette... Nem volt boldog. Csak ezután emelte fel a tekintetét, s bólintott a társainak. Győzedelmeskedtek.

5Portya: Rowan Ostroma Empty Re: Portya: Rowan Ostroma Pént. Okt. 09, 2020 7:45 pm

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus

Már a kapu mellett, a fal tövében álltunk. Innen látszott, hogy fél tucat katona őrizte a kaputornyot, a lőréseket keresztül tartjották szemmel a tábort. A nap lassan lebukott, ahogy az éjszaka sötétje vette át az uralmat, az északi sereg pedig látszólag visszavonult, hogy a holnapi támadásra felkészüljön, miután ma nem tudtak betörni, bár ez amúgy is csak megtévesztés volt a részükről, a mi jelünkre várnak……
Matheus somfordált oda Robinhoz.
- Mit csinálsz?
- El kéne szakítani valamivel a láncot. - merengtem, mert az biztos elterelte volna a figyelmet....... - Ott van ......Hans - meregettem a szemem az alattunk, a kapu tövében feltűnő alakra, aki reméltem nem kever bele a terveinkbe, mert valamit integetett. Bár a válla megemelése, mintha azt sugallta volna, hogy ránk vár……
Robin először megragadott egy nagyobb kondért, aztán válaszolt csak Matheusnak.
- Ezt – majd egy észrevétlen pillanatban ledobta az edényt a kaput nyitó szerkezetnek a Hanssal ellentétes oldalán, ami jó nagy csörömpölést csapott.
Feltételeztem, hogy elterelésnek szánta, hiszen mindenki, aki csak hallotta, oda kapta a fejét, de nem kísérte figyelemmel a hatást, hanem tovább sétált, nehogy magára vonja a figyelmet, egyenesen a kaputoronyba.
- Igazán bájos. - bólintott Matheus, és Robin után eredt.
Nem igazán volt időm sokat gondolkodni, mert Robin akcióba lendült és már nem volt idő tovább agyalni.
- Hát akkor kezdjük. - vigyorodtam el, elképzelve, most milyen képet vág Johannes és azért megkönnyítve a saját dolgunkat, hogy megtévesszük a kapuőröket, amíg lehet, gyorsan eleresztettem egy látást akadályozó bűbájt.
A legközelebbi katona, aki eddig a fal melletti lőrésen bámult ki most a szemét kezdte el dörzsölgetni, nem értve mi történt vele.
Most már láthattuk, hogy a kaput egy nagy csörlő és egy lánchoz rögzített kerék mozgatta, amit, ha az egyik irányba tekert valaki, akkor le, ha a másik irányba, akkor fel lehetett húzni a kaput.
Sajnos Hans atya megúszta és felért hozzánk, de végül is, …….most nem ártott, ha eggyel többen voltunk, így csak egy sóhajtással vettem tudomásul ezt a csapást, de aztán megláttam, hogy Robin nagyban küszködött a kapunyitóval, ezért a segítségére siettem, remélve, hogy a két inkvizítor leköti az őröket és nem gyújtja ránk az egész kócerájt, - mert Matheus atya valami ilyesmire készült…….. - míg el nem végezzük a dolgunkat. Ehhez igyekeztem adni némi segítséget, hogy a többi katona a falakon ne fedezzen fel minket. Megidéztem egy csendgömböt, így a kaputoronyból semmilyen hang nem szivároghatott ki egy darabig. Reméltem, hogy gyorsan végzünk.
A mágia rögvest csattant, de ezt csak mi hallottuk, ahogy a burok létrejött a kaputorony belsejében. Az ajtó nyikorgására az őrök közül többen visszafordultak azonban.
Hans előbb ért Robinhoz és együttes erejükkel már képesek voltak mozgásra bírni a kaput, félig letekerve azt, ezért bár bosszúsan, de más feladat után néztem. Matheus lángjai lassan kezdtek életre kelni, még egy fél perc talán és felgyullad az egész csörlő. Az őrség rémülten fordult hátra.
- Állj! Mit művelnek maguk?! - néztek ránk halálra rémülve.
Halk puffanás jelezte, hogy Robinék jó munkát végeztek, mert a kapu már leért.
- Az évszázad viccét. - közölte hidegen a tüzeskedéssel magára talált Matheus atya, majd egy kyrie-t mormolva a két legközelebbi őr felé ugrott, miközben rájuk mutatott, majd erősen a legközelebbire csapva a fegyverével.
A két őr, akikre rámutatott, megdermedt a fájdalomtól. A harmadik még mindig a látását zavaró bűbájommal küzdött, s nem igen látott semmit. A maradék kettő azonban fegyvert rántott, majd megindultak felénk. Egyik Matheusnak támadt, ám elvéti elvétette, gondolom ebben nem csak a szerencse segítette az inkvizítort, a másik viszont a Robin felé vette az irányt.
Látva, hogy egyelőre az atya boldogult, a Robin felé támadó őrt vettem célba elsőnek egy kevesebb energiát igénylő vízvarázzsal, hiszen ő most nem engedhette el a kapunyitót, már majdnem nyitva állt az út a seregünknek.
A gyors és pontos támadás a katonát erőteljesen a falnak csapta, ahogy a víz nekicsapódott, így Robin és Hans zavartalanul megnyithatta a kaput.
- Most kell nevetni. - vetette azért még oda gúnyosan az őröknek közben.
Az őrök azonban kezdtek magukhoz térni. Az általam és Matheus által elsütött átkok is mind véget értek, kivéve a csendvarázsomat, és három további katona is csatlakozott a harchoz.
- Szép munka – sóhajtott fel Robin, aztán előhúzta a tőrét, felkészülve hogy még ki is kell verekednünk innen magunkat.
- Visszavonulás! – szólalt meg latinul az őrült atya és még egyszer megszórta tűzzel a már égő kereket, nem bízva a véletlen szerencsére semmit.
A kerék már jócskán lángolt, de azért a katonák fele megpróbált hozzáérni, három pedig ránk támadt, hangosan kiabálva.
Én is felsorakoztam Robin mellett, hogy megakadályozzam a kapu visszanyitását, időt hagyva ezzel, hogy Matheus atya tűze kifejtse a hatását, de azért még megerősítem én is egy kicsit és ha lehet elhallgattatva az őröket, hogy aztán kimenekülhessünk: a tűz angyala erejével öt méteres hatótávban egy tűzhullámot engedtem szabadon.
Johannes is előhúzta a kardját, ami csak nem azt jelentette, hogy kész bepiszkolni a nemes kis kacsóját?
A tűz elkezdte parázzsá égetni a fakereket, a már izzó rudak elkezdtek letörni. Ezt szerintem épeszű ember már nem fogja megérinteni.
Az egyik őr már közel ért és egyenesen Johannes elé, akinek jóformán csak ki kell nyújtani a karját, hogy az beleszaladjon.
Ám ekkor hirtelen a semmiből egy fegyver csapódott neki és hárította a szúrást, majd kardját egy másik kard oldalra lökte...
A kaputorony bejáratánál egy nefilim állt. Páncélt nem viselt, ellenben egy hosszúkardot szorított az egyik kezében, ahogy óvatosan maga elé emelte, miután hárított, majd a két barna szemét a csetepatéra szegezte.
- Nyújthatok egy segédkezet? - emelte magasba fenyegető, komor tekintettel a másik kezét - Az én bőrömet nem égeti a láng...
Robin habozás nélkül a kerék és közé állt, szó nélkül, de elszánt tekintettel.
A nefilim, noha fegyvere ott lapult a kezében, nem támadott, nem is sietett. Csak nyugodt léptekkel sétált Robin felé, a két szemével egyre csak őt bámulva.
- Bölcs dolognak tartod? Én Isten akaratát képviselem a béke nevében... - nézett rá, azt keresve, kész-e a lány megküzdeni vele.
Közben a falon kívülről hangos csörgés-zörgés, dobogás hallatszott. Ez csak azt jelenthette, hogy az északi sereg rohamra indult…….végre……..
- Eretnek csirke! – vágta a nefilimhez Matheus, aztán a baltáját emelve esett a félangyalnak.
A nefilim magasba emelte a kardját, majd megakasztotta vele a fegyvert.
- Eretnek? Így nevezitek, aki nem osztja véleményetek? Érdekes szó ez hellenburgi polgároktól...ezt a szót csak északibb vidéken hallottam. - mondta, megeresztve egy ravasz mosolyt.
A dög!
Robin mellé álltam és a nefilimre szegetem a kardomat. Nem akartam bántani, de nem is értettem miért állt az eretnekek mellé.
- Nem akarunk bajt neked, állj félre és elmegyünk. - szóltam neki halkan, miközben előkészítettem a támadásomat, Za'amiel szélviharát, ha szükség volna rá, hogy utat nyisson nekünk. El kellett most már tűnnünk innen, elvégeztük a dolgunkat és ha lent a sereg vezetője figyelt, akkor már úton is voltak, hogy betörjenek.
- Az Úr akarata ezúttal a miénkkel egyezik – szólalt meg Hans atya is, majd nagyot rúgott a csörlő fa részébe, hogy teljesen tönkre tegye a tűz által már jórészt elemésztett szerkezetet.
A nefilim még egy lépést tett előre. Nem támadott még mindig. Nem tett semmit, csak nézett minket.
- Ó, miért is akarnátok...veletek az Úr akarata. - mondta cinikusan - De vajon egyáltalán kezet emelhettek-e rám? - és kihúzta magát.
A nefilimből ekkor hirtelen és érezhetően egy másik aura kezdett el áradni. Magasztos volt, fényes, és mindent elsöprő. Senki sem érezte, hogy gyengült volna, a nefilim sem változott meg. De az a kisugárzás: félelem, alázat, az elrettentő erő, hirtelen alá támasztotta azt, amit állított. Ám hamar kiderült, hogy mindez csak elterelés. a katonák, akik eddig teljesen meg voltak bénítva általunk, most új erőre kaptak és támadásba lendültek, lándzsákat ragadva hogy elintézzenek bennünket.
Egy pillanatra megremegtem, ahogy mintha dicsfény ragyogta volna be a félangyalt, de aztán pislogtam egyet és már más szemmel láttam, .....igaz szemmel.
- Íme az Úr szolgálóleánya... – hallottam Robin mormolását, aki bizonyára szintén rájött a nefilim trükkjére.
A lánynak azonnal nekitámadt egy katona és bár a papnő láthatóan készült rá, mégis kénytelen volt hátrálni. A férfinál lándzsa volt és így a tőrével nem igazán fért hozzá.
- Takarodj a fejemből! – kiáltottam a félangyalra, megerősítve az elmémet a bűbáj ellen és most már habozás nélkül elszabadítottam a kardom erejét, hogy eltávolítsam tőlünk, aztán félrecsaptam egy lándzsát.
- Cirkuszi trükk? – hallatszik a hátam mögött Johannes hangja kihívóan, majd a csörlő másik karját is lerúgta. Láthatóan rá sem igazán hatott a nefilim praktikája.
Za’amiel szélcsapása azonban elvette a szavát és remélhetőleg a kedvét is az ellenfelünknek, mert szinte kirepült a kaputoronyból és csak ott sikerült feltápászkodnia. Nem jött vissza, csak bámult és próbált megfélemlítő lenni.
Időközben a katonák támadásba lendültek. Matheust és Hanst lándzsák fenyegették, ám valószínűleg hála a korábban aktivált varázslataiknak, a támadások elkerülték őket. Robin nem ilyen szerencsés, őt két ember a fal mellé szorította és kénytelen fürgeségét használva kerülgetni a szúrásokat.
- Ha nem állsz félre, csak több halált segítesz elő. - vetettem oda a nefilimnek, aki láthatóan még próbálkozott a dicsfényével.
A két katona azonban hirtelen megtorpant, arcukon fájdalmas grimasz tűnt fel, valószínűnek tartom, hogy Matheus eresztett meg egy felszabadító varázslatot.
Én is segítettem volna, ám míg pár katona a nefilimet veszi gondjaiba, addig én is kapok ellenfeleket, így sajnos erre kell figyelnem. Hála a kemény tanulásnak az öreg mesterrel meghallottam a hátam mögül sunnyogókat. Gyorsan reagáltam és egy intéssel egy két méter széles és másfél méter magas, ovális pajzsot idéztem magam elé, ami egy támadás erejéig megvédett mind fizikai, mind mágikus támadástól.
- Velünk az Úr. – kiáltott fel Hans atya, aztán ő is egy angyalhoz hasonlóvá változott. Neki is volt pár trükk a tarsolyában ezt el kell ismerni!
Ezután rávetette magát a legközelebbi őrre, akit meglepetésként ért a támadás, így Hans könnyedén ledöfte. A többi katona kimeredt szemmel hátrált előle, hátrafeszítve lándzsáit, felkészülve a védekezésre, de nem merték megközelíteni azt, aki hasonló alakú lett, mint az őket segítő nefilim.
Nekem időközben sikerült hárítani az egyik katona döfését, a másiknak pedig a kardommal taszítom a föld felé a pengéjét. A támadás egyelőre megakadt, de a nefilim nem fért a bőrébe, hátulról uszította őket.
- Vigyázzatok. Ne féljetek. Apró fa botokat ki lehet pótolni. Amíg időnk van, reményünk van.
Most már volt annyi időm, hogy körül nézzek, megkönnyebbülve láttam, hogy senkit nem fenyeget közvetlen életveszély, Robin is megszabadult az őt szorongató katonától, aki jó messze kerül tőle, sebesülten.
Közben a teljes csörlő leégett. Nem maradt semmi, amit meg lehetett benne ragadni, hacsak valaki elég szilaj nem volt, hogy a tulajdon ujját vagy egyéb tagját dugja bele a kerékbe.
Matheus pedig varázsolni kezdett, hogy utat nyisson nekünk, sorra állítva meg a katonákat, akik ezt megakadályozhatnák.
Bízom benne, hogy ahogy mi megtettük a magunkát, a sereg is megteszi és már nem állíthatják meg őket. Úgy is idő kell mire kiverekedjük magunkat. Csatlakozom az atyához , így én sem sajnálom a katonáktól a szent igézetet, hogy segítsem a kiutunkat.
A kapu másik kijárata, a nefilimmel szembeni már nyitva állt, mert a katonák a félangyal felé húzódtak vissza.
Hans szilárd elhatározással indult meg a nefilim felé, fenyegetve bárkit, aki az útjába kerülhetne.
A nefilim egy erőteljes mozdulattal lépett előre, hárítva Hans kardját, majd hátralépett egyet. A varázslata lassan láthatón elenyészett, de ő még szilárdan állt s tekintete azóta sem változott.
- Bátor vagy... - mondta tömören.
Hansnak fürgének kellett lennie, hiszen a harcosok mind a nefilim köré vonultak vissza. És Robin ……követte.
A kaputoronyban életben maradt katonák közül kettő elérte a nefilimet, majd mögötte elnyargalt a falon. Őt követte egy másik társa. Még két katona és a nefilim maradt velünk szemben, abból mindkettő sérült volt. A neflilim ekkor lépett csak előre, hogy fedezéket adjon a többieknek. S most először úgy nézett ki, hogy neki fog menni Hansnak.
Egyszerűen nem értettem miért arra megyünk, ahol csatáznunk kellett, mikor a másik oldalon szabad volt az út.
- Robin, Matheus, menjünk a másik ajtón, ott még elillanhatunk. - kiáltottam a társaimra.
Ha Hans öngyilkos akart lenni, az az ő dolga.
Annyit azonban megtehetek, hogy lelassítom egy kicsit a dolgokat.
Tettem egy taszító mozdulatot a katonák és a nefilim felé és akit elért a varázslat úgy érezhette, hogy minden tagja ólom nehézzé válik, így a mozdulatai igen csak lelassulnak. A hatás erőssége az ellenfél bűnösségétől függött, ezért nem lehettem biztos, kire miként hat, de több volt a semminél
A nefilim hirtelen nagyot lépett előre, ahogy ránehezedett a lábaira.
- Mi a.... - nyögött egy nagyot, ahogy lihegni kezdett, acélos tekintetével felém pillantva.
Ezt az apró torpanását kihasználva Hans a fickó mellkasa felé szúrt, közben egy judica mea-t is elmondott.
A nefilim árgus szemekkel nézett Hans felé. Aztán egyszerűen megtorpant a fájdalomtól nyögve egyet. Aztán ő maga is felemelte az ujját.
- Te most már teljesen nyugodt vagy. - mondta tömören az atyának.
Hans kardja megállt és karját leengedve hátralépett. Ezek szerint még a félangyalnak sem fogyott el a muníciója!
- Jobb már? - kérdezte a nefilim kacéran - Lássátok, az igazi hatalom nem azé, aki viszályt szít. Azé, aki békét köt.
Robin kihasználva, hogy rá nem figyelt senki megpróbálta oldalba szúrni nagyképű ellenfelünket.
A nefilim tekintetét Robin felé szegezte. Kardját a magasba emelte, majd egy könnyed suhintással megütötte a tőrt. A fegyver majdnem kicsavarodott Robin kezéből, olyan erővel vágódott neki, s az ütköző penge a kézhátán alaposan elhorzsolta a lány bőrét.
- Ennyi lenne. - mondta tömören, hogy provokálja őket.
Távolabb már látni is lehetett, miért. a katonák, akiket korábban kimentet segítségért indultak, s már érkeztek is, a falon őrködő katonák, hogy felmentsék a kaputornyot.
- Hát akkor talán ideje volna iszkolni. Mint ahogy mondtam 10 perccel ezelőtt. - hőbörgött Matheus és nem várva senkire elindult a még mindig üres ajtó felé.
- Tűnjünk el innen már! - mondtam most már én is dühösen a makacskodó Robinra és Johannesre, bár őt simán itthagynám. - Lassan kifogyunk a mágiánkból, ami nem árt a meneküléshez! - tettem hozzá, mert így csak pazaroltam az erőmet. Matheus után indultam.
- Ennyi lenne a nefilimek nagy ereje? – szúrt megint Johannes a nefilim felé, rám sem bagózva..
- Bolond. - mondta a nefilim tömören és most az egyszer teljesen egyet értettem vele.
Gondolom számított a támadásra, mert egy könnyed mozdulattal félreütötte a pengét, majd előrelépett és a lábát a magasba emelve a lábát Hans felé küldte, hogy egy nagy rúgással hátrataszítsa.
Erre Robin is megelevenedett ismét és ő is támadott.
A nefilim elhúzta a lábát, ahogy oldalra ugrott, de Robin kése elkapta és megvágta a combját. A nefilim a talpán marad, bár kissé bicegve, ahogy a gáncsolási kísérlet a fal szélére kényszerítette őt, majd a perem mentén torpant meg.
Mérges voltam, hogy Robin nem hallgatott rám, de nem tudtam itthagyni csak úgy. Mathausnak nem voltak ilyen aggályai már kifelé igyekezett. Az az egy szerencsénk volt, hogy hallani véltem már a sereg dobogását és ez talán elvonja rólunk a figyelmet.
- Miért kell nekem mindig Johannes atyát kifogni! - sziszegem a fogaim között, de még egy varázslatot megkockáztattam, egy pajzs képében, ami botor társaimat követve védte őket meg remélhetőleg, egy nem túl nagy erejű támadástól.
- A társaid mit szólnak majd ehhez? – vetette oda neki Johannes, de nem mozdult.
A nefilim mellé ekkor megérkeztek a várvédők is.
- Megyek és megkérdezem. - mondta, majd teret engedett a védőknek, akik rohamra indultak, hogy visszavegyék a kaputornyot.
Nagyon bíztam benne, hogy ez már elég ahhoz, hogy a két inkvizítor is belássa, nem harcolhatnak meg az egész védősereggel egyedül. A feladatot teljesítettük és még esélyünk is van, hogy élve kijussunk innen. A csatazaj egyre hangosabb, a mieink és a déliek első emberei kézitusát vívtak egymással. Sötét volt, azt sem lehetett tudni, ki kivel van. Az udvaron elszabadult a káosz és a harangokat még mindig nem verték félre, hogy riasszanak.
Szerencsére mire leértünk Robin és Hans is csatlakozott hozzánk.
Mivel szinte senki nem lát semmit, így jobb kissé távolabb maradni egyelőre.
Viszont egyre többen jöttek át a kapun, úgy tűnt, a győzelem lassan végre teljes lesz.
Ám ekkor egy alak ereszkedett le a falról. Hatalmas reccsenés hallatszott, ahogy több ember azonnal a vizesárokba zuhant. Egyetlen egy alak állt a hídon. Az északi sereg megtorpant. Bár sötét volt, a férfi jól kivehető volt. Senki össze nem tévesztette volna a vastag, széles páncélt. A köpcös alak ott lendítette a válláról a hatalmas kalapácsot, ahogy nagy fáradtan terpeszbe állt. A vadkant ábrázoló címernek és az azt követő páncélmintázatnak hála mind északi, mind déli tudta, ki áll a hídon: Edmund von Rowan.
- Ejnye...hogy megöregedtem. - morogta a báró.
A bohókás, boldog, életvidám ember arca eltűnt. A férfi sötétben tisztán rajzolódó, gyilkos szempárral nézett a híd körül állókra.
- Ifjabb koromban egy perc alatt ideértem volna...

6Portya: Rowan Ostroma Empty Re: Portya: Rowan Ostroma Szer. Okt. 14, 2020 5:11 pm

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Templomos
Templomos

Minekutána az öreg Klaus Immelmann segítségével hamar összegyűjtöttük a mieinket és Hilde is megérkezett, már csak utasításra vártunk. Számunkra a szürkület utáni sötét nem kedvezett: mi itt idegenek voltunk, csupán abban reménykedhettünk hát, hogy von Rowan báró és lovagjai tudják a dolgukat, elvégre méltán kell büszkék legyenek jó hírükre. Azt csak reméljük, hogy az északiak még kevésbé ismerik ezt a helyet, mint mi, akik Hellenburgból először járunk itt.
Emberek sorakoznak a falakon és idelenn is. Immelmann egyik legénye még a zászlónkat is előhozta, a fáklyák fényében felviláglik az éjsötét kékben a protestánsok ezüst csillaga, ahogy táncoltatja az őszi szél. A nyár búcsúzó melegsége emlék most csupán: az esti szellő gyengéden csípő hűvössége telet ígér.
Mire tűnődésemből feleszmélek, egy pillanatra elhalkul a hadinép. A báró alakja rajzolódik ki a félhomályban, hangját visszaverik a falak, ahogy beszédbe kezd.
– Vitézek! Egy napon mind ráeszméltünk, északi testvéreink balgák. Ám hogy ilyen balgák legyenek, azt a Jóisten sem láthatta. A kamráink tele. Fiaink pihentek. fegyvereink élesek, s kedvünk remek. Ezt a seregek szét fogjuk zúzni!
Hosszan, fáradtan sóhajtok egy nagyot, s talán jobb is, hogy a tömeg éljenzése elnyomja. Elég beszédet hallottam már, hogy az üres frázisok hidegen hagyjanak, az ellenség alábecsülése azonban nagy ostobaságra vall. Nem sok nyomát látom a győzelemnek egyelőre.
A szemem sarkából látom még, ahogy a nefilim Haniel visszasiet sajátjai közé, s Hildére sandítok. Tegnap éjjel vagy akár a nap folyamán még egyikünk sem gondolta volna, hogy ma nem csak a vacsorát kell elpusztítsuk ismét.
Hol az ördögben van Wilfred?

Az északiak hamar megkezdik a támadást. Jégcsapok és lángcsóvák röpülnek fel a falak mögül, s az udvaron ki fedezéket keres, ki figyeli, amint a falakon az íjászok megfeszítik az ideget.
Démont érzek a közelben.
– Vajon meg fogják még ma unni? Örülnék neki... – Hallom fél füllel a ma megismert tünde zsoldos zsörtölődését. Én sem érzem azt az ereimben a jól ismert dübörgést.
Várunk.
Tekintetem aztán Hildéével találkozik, ahogy szemem sarkából észreveszem, hogy rám pillant, s ösztönösen fordulok felé.
– Itt az udvaron nem sok hasznunk egyelőre, – szól – a falra kívánkozom, hogy legalább átláthassuk, hogy milyen felszereléssel készültek az északiak. A kísértetszigeteken a mágusok varázslattal emeltek lépcsőt a ostromlóknak, el kéne kerülni, hogy hasonlóan járjanak el.
–Mágiával lépcsőt?– hallom egy nő hangját, s rá is jövök, ahogy megpillantom: démon. Az ő jelenlétét éreztem.
– És közben nem lőtték le őket?
Szavaiból azonban kihallom azt, amit a fiatal katonákon is érezni ilyenkor: hogy még nem tapasztalt csatában.
Hümmentek egyet, ahogy pillantásom a várfalakra vetem.
– Az ellenség alábecslése már megtörtént, hasznos dolgot ellenben nem hallottunk a bárótól. Azt sem tudjuk, az egyház, vagy a királyság katonái támadnak – morgolódom, tekintetem el sem kapva a gyér fény vetette árnyéktól sötétlő várfalakról – Egy hadjárat során mindkét oldalon esnek el, a nekromanták ezzel is számoltak – felelem a nő kérdésére, majd a vámpírhoz fordulok – Hilde, végy magad mellé egy mozgékonyabb embert és tudasd velünk, mit látsz a falakon túl. Semmi értelme, hogy mind felmenjünk.
A lány épp csak megindulna fel a lépcsőkön, amikor váratlan dolog történik.
Talpunk alatt megremeg a föld. Pár becsapódott nyílvessző helyén a föld emelkedni kezd – ekkor veszem csak észre e vesszőkre tűzött papírtekercseket – és hatalmas alakokká formálódnak.
– Gólemek?! – kiált fel Hilde és nyomban megiramodik feléjük, ahogy, mintha csak egy parancs irányítaná őket, a főkapu irányába kezdenek lépdelni, nem is törődve a körülöttük álló sereggel.
– Mit álltok? Támadjátok! – kiabál Lance Kalver – Varázslattal, íjakkal, kardokkal, bánomisén! – Azzal utána lendül az egyiknek, s kardjával a lábába vág, ám nem sok sikerrel: a kard pengéje úgy siklik át a gólem testén, mintha csak vajból volna, s mintha csak észre sem vette volna a támadást, úgy lépked tovább.
Pár íjász megpróbál több eredményt elérni, de hiába.
Sóhajtok egy nagyot, mielőtt a hangom felemelném, hogy legalább aki hallja, annak segítsek. Itt most nincs vesztegetnivaló időnk, egy perc sem.
- A fejüket célozzátok! Ha összetörik a pecsét, mozdulatlanná dermednek!
A másik lehetőség persze az, ha elég nagy felületük elpusztul. Kiszemelem magamnak a hozzám legközelebb álló gólemet.
- Félre! - kiáltok rá az útban levőknek. Nem szeretnék kárt okozni a sajátjaimban.
Azzal amint megtisztul az út, megidézem a hatalmas, fényből álló kardot. A háta közepén sújt a gólemre, s szabályosan kettévágja. Még utoljára a feje felé kap mindkét otromba kezével, mielőtt végleg megdermedne.
Egy biztos: nem keresztesek, vagy nem csak keresztesek vannak az ellenség soraiban. Ezeket mágusok idézhették, a méretükből ítélve meglehetősen tehetségesek.
Nem vagyunk elég gyorsak: a gólemek ekkorra megérkeznek a kapu elé, s annak is, ki nem sejtette volna, nyilvánvalóvá válik, mit is kaptak feladatul: a kapun próbáltak legalább rést csinálni. Most már a  többiek sem kímélik őket, s elsősorban a fejüket célozzák, s még a falakról is van, aki besegít, de nem sokáig: nagyban dúl a csatározás az északiakkal odafenn. Egy pillanatra tekintek csak fel csupán, s még látom, ahogy egy falnak támasztott létra eldől; a rajta levők eltorzult hangon kiáltanak fel.
A tünde zsoldos a semmiből egyszer csak az egyik gólem fején terem, s letépi a rászegezett tekercset. A lény megtorpan, megremeg, de már hiába próbálja anyaga ismét körbevenni a papirost. Nem mozdul többé.
Látom, hogy a zsoldosnak új még a helyzet, a fáklyafény megvilágítja riadt arcát, s noha ő odafentről bizonyára nem láthatja, elmosolyodva biccentek egyet felé.
A harmadik gólemet Hilde próbálja hátráltatni, hogy minél később érjen a kapuhoz, míg a démon a negyedik fejére céloz íjával. A kapuhoz közelebb lévőnél segítek be hát, akit Hilde próbál visszatartani lándzsája döféseivel, amennyire csak lehet. Megidézem a Szent Megkötést, a fényből álló láncokat. Ameddig tart, igyekszem odaérni, s kihasználva, hogy fél gólemnyi mérettel áldott meg az Úr, a derekát próbálom átvágni. Ha a fejét nem érjük el, hát a teste nagy részét elveszítve még elintézhetjük.
Teljesen azonban nem sikerül kettévágnom, a kard elakad benne furcsamód, s bár mozdulni nem tud, oldalra kezd el dőlni egyensúlyát veszítve.
Hilde ekkor elengedi a lándzsát, majd egy nagy lépéssel lendületet vesz, s elrugaszkodva lábával belerúg a pengébe, tovább lökve azt, s így a fegyver egészen kettévágja. Fordulni készül még a földre zuhanva, de már későn. Társai sorsára jut.
Ekkor látom csak, ahogy felegyenesedem a lendületből, hogy az utolsó gólemet is elintézték. Elmosolyodva biccentek oda Hildének elismerésem jeleként.

Lassan alább hagy a csatazaj, s a falon állók tudtunkra adják: visszavonulnak. Az éljenzés azonban még mindig korai.
A látóhatáron a Nap legutolsó sugarai is eltűnnek.
Itt az éjszaka.

7Portya: Rowan Ostroma Empty Re: Portya: Rowan Ostroma Csüt. Okt. 22, 2020 3:50 pm

Iudex

Iudex
Klerikus
Klerikus

Matheus odasomfordált Robinhoz, aki egy pár kondért vizsgálgatott a fal szélén.
- Mit csinálsz? – Kérdezte tudálékosan.
- El kéne szakítani valamivel a láncot. – Gondolkodott hangosan a sötétebbik tünde. – Ott van… Hans – bámult le a falról.
Amaz valóban ott állt a feketeségben és valami mimikával próbált üzenni valamit.
- Ezt. – Válaszolt Robin a korábbi kérdésre, és lehajított egy kondért a falról, majd a kapu felé eredt. Matheus egy pillanatra megörült, hogy Hagent célozta, de nem.
- Igazán bájos. – Bólintott, és utána eredt.
- Hát akkor kezdjük. – Csinált Jozef… valamit.
Nem sokkal később mindenki a megörült kaputoronyban találta magát. Azt nem teljesen értette az inkvizítor, hogy a püspök hogyan varázsolta magát oda ilyen rövid idő alatt, de lényegtelen volt. Robin elkezdte hát leengedni a kaput Jozeffel egyetemben.
Nem volna túl jó, ha ezek után csak úgy vissza tudnák csukni a kaput. Matheus tehát tette, amihez a legjobban értett, és meggyújtotta a csörlőt.
- Oszoljunk.
Eme tippre viszont senki sem figyelt, Hagen is inkább a csörlőhöz ugrott és a még nem parázsló részénél megfogva tekerte. Jozef továbbra is valami mágiákat szórt magából, de Matheus erre nem figyelt különösebben. Sokkal jobban érdekelte a hirtelen visszaérkező őrség.
- Állj! Mit művelnek maguk?!
- Az évszázad viccét. - Közölte Matheus hidegen, majd egy kyrie-t mormolva a két legközelebbi őr felé ugrott, miközben rájuk mutatott, majd erősen a legközelebbire csapva a fegyverével.
Jozef és az inkvizítor így védték az őröktől a dolgozó Robint és Hagent, az utóbbi pedig nagyon élvezte a helyzetet.
- Most kell nevetni. – Vetette oda, ahogy leért a kapu.
Azok gratuláltak egymásnak, majd fegyvert rántottak, készen a harcra.
- Visszavonulás! – Szólt Matheus latinul, és hátrálás közben még egy adag szikrát szórt a kerékre, hagy égjen.
Ámde csak nem menekültek, így Matheus dühöngve állt az ajtónál. Látván viszont ahogy rendesen felcsaptak a lángok sokkal derültebb lett. Aztán megint dühöngött mikor meglátott egy szárnyast a szemközti ajtóban.
- Nyújthatok egy segédkezet? – Lépett be egy félangyal. – Az én bőrömet nem égeti a láng...
Ezen a ponton az inkvizítor eldöntötte, hogy ezentúl a nefilimekkel szemben is rasszista lesz.
Amaz lassan, komótosan, mint aki a reggeli pohár tejéért megy, lépdelt a csörlő felé. Robin az útjába ugrott.
- Bölcs dolognak tartod? Én Isten akaratát képviselem a béke nevében...
Matheus a szemeit forgatta. Kintről lehetett hallani az északi sereg közeledtét.
- Eretnek csirke! – Ordított az inkvizítor és egy kyrie árnyékában próbálta baltával észhez téríteni a nagyra nőtt töltöttpulykát.
A nefilim egy laza mozdulattal megakasztotta kardjával a támadást.
- Eretnek? Így nevezitek, aki nem osztja véleményetek? Érdekes szó ez hellenburgi polgároktól...ezt a szót csak északibb vidéken hallottam. – Mosolygott.
- Az Úr akarata ezúttal a miénkkel egyezik. – Hagen a lángoló fába rúgott, hátha elporlad.
- Nem akarunk bajt neked, állj félre és elmegyünk. – Mutatott kardjával Jozef a madárra.
- Ó, miért is akarnátok... Veletek az Úr akarata. – Közeledett továbbra is pofozandó vigyorral. – De vajon egyáltalán kezet emelhettek-e rám?
Aurájából fenségesség kezdett áradni. A déli katonák ettől fellendültek, és újra támadni kezdtek. Az egyik lándzsájával Robin felé ugrott.
Matheus sátáni erőt vélt felfedezni a nefilim kisugárzásában, de nem tudott vele mit tenni. A Robinra támadó katonára küldött inkább judica meát.
- Takarodj a fejemből! – Követelte Jozef.
- Cirkuszi trükk? – Kötekedett Hagen, miközben továbbra is rugdosta a csörlő fogantyúit.
Matheus viszont továbbra is a tanítványával volt elfoglalva, akit minden judica mea ellenére továbbra is zaklattak a katonák. Haragra gerjedt, és egy nagy ütéssel kiverte az egyik kezéből a lándzsáját.
- Velünk az Úr. – Szólt Hagen, aki angyalszerűvé változott, így magára vonva mindenki figyelmét. Könnyedén aprította a délieket.
- Vigyázzatok. Ne féljetek. Apró fa botokat ki lehet pótolni. Amíg időnk van, reményünk van. – Bátorította őket a nefilim.
Az inkvizítor úgy döntött, hogy ez ellensúlyozná, így boldogan lőtte magából a judica meákat.
A nefilim kisugárzása lassan elpárolgott, így Hagen könnyedén kiüldözött mindenkit a toronyból. A megmaradt katonák a félangyal köré gyűltek.
- Bátor vagy.
És ezen a ponton a katonák menekülőre fogták. A két szarnyas farkasszemet nézett egymással.
- Robin, Matheus, menjünk a másik ajtón, ott még elillanhatunk. – Szólt Jozef, aki megint varázsolt.
- Mi a… - Bármit is csinált jól tette, mert a nefilim hirtelen fáradtnak és görnyedtnek tűnt. Hagen felé támadott. – Te most már teljesen nyugodt vagy. – Mutatott Hagenre. Az hátrált, és leengedte a kardját. - Jobb már? Lássátok, az igazi hatalom nem azé, aki viszályt szít. Azé, aki békét köt.
Robin oldalba próbálta szúrni, de könnyedén kivédte.
- Ennyi lenne. – Mondta a félangyal, mintha csak egy előadást zárna le. Mögötte megérkezett az erősítés.
- Hát akkor talán ideje volna iszkolni. Mint ahogy mondtam 10 perccel ezelőtt. - Hőbörgött Matheus és rájuk nem várva elindult a még mindig üres ajtó felé.
- Tűnjünk el innen már! – Értett egyet Jozef. – Lassan kifogyunk a mágiánkból, ami nem árt a meneküléshez!
- Ennyi lenne a nefilimek nagy ereje? – Vonta kérdőre Hagen a majdnem angyalt, és felé szúrt.
- Bolond. – Hallotta még Matheus, de inkább távozóra fogta. Az északi sereg éppen megkezdte a harcát a kapuban mikor odaérkezett. Lassan, de biztosan nyomultak előre. A vár igazából már elveszett.
De ekkor egy alak zuhant a falról a hídra. Reccsenés, csörömpölés és sikolyok hallatszottak. Az északi sereg előre nyomulása abba maradt. Jól felismerhető volt a hacukájából a mindent megzavaró illető.
- Ejnye... hogy megöregedtem. – Panaszkodott von Rowan. – Ifjabb koromban egy perc alatt ideértem volna...


_________________
"Amikor Matheus inkább mágiapontokat költ, mert a világért sem viselkedne normális emberként."
- Lance Kalver

8Portya: Rowan Ostroma Empty Re: Portya: Rowan Ostroma Vas. Nov. 15, 2020 10:26 pm

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr

A gólemek okádta sár éppen, hogy csak megszáradt a csizmáján, ahogy a lakosztályuk ajtaján kimért kopogás hangja hallatszódott. Éppen egy jó szelet száraz sós húst szeretett volna magához venni (hol a fenébe volt Wiflred?), amikor kopogtattak az ajtón. Oswaldra nézett, majd végül felemelkedett, még páncélban, s kinyitotta az ajtót. Szürke köpenyes mágus állt ott, s további fárasztó feladatra invitálta őket, amire aztán végképp nem volt semmi kedve.  
– Bocsássanak meg a zavarásért, de Rowan uram segítségért folyamodik, mielőtt lepihenünk az éjszakára. Kérem, tartsanak velem, ott majd mindent elmagyarázunk.
Nem igazán ellenkezett, még befalta a maradék étket, s magához vette a fegyverét, majd megindult kifelé, Oswald társaságában. Talán egy harmadnyi fertályórát kellett csak járniuk, s ott is voltak a kaszárnya mellett, ahol már jelentős tömeg sorakozott. Von Rowan alakját könnyű volt kivenni, ő volt az, akin először megakadt a szeme. Kissé komornak, s fáradtnak tűnt, de végül is ez nem volt meglepő a jelenlegi helyzetben.
– Hogy rövidre fogjam a szót: feldúljuk az északiak táborát, ha már ilyen szép trófeának valót rittyentettek ide nekünk. – mondta a férfi, amire is általános értetlenség lett urrá a csoporton, természetesen jól érthető okokból. – A rajtaütés mikéntjét aztán árulom el, hogy követtek engem a kaszárnyába. Aki visszautasítja a segítséget – nézett most egész pontosan reájuk, s más vendégekre. – Azt arra kérem, hogy itt várjon meg, míg végzünk. Fontos megjegyeznem, nem vádolunk senkit sem árulással, csupán biztosra akarunk menni, hogy nem megy híre annak, amit tervezünk. – vett még egy nagy levegőt, majd folytatta. – Röviden a célpontunk az ellenség hajítógépei. Teli magtárainkkal és magas falainkkal nem sok esélye van az északiaknak. Az legjobb esélyük, ha átütik a falat és pallót fektetnek a vizesárokra. Elvésznek a kővetőik, és nem marad más választásuk, mint kivárni a zimankót és hazamenni. Nagy részük már össze lett szerelve a táboruk szélén. Ideális célpont egy gyors rajtaütésre.
Oswaldra pillantott kis gondolkodás utána, majd megforgatta egy kissé a szemeit. Értette nagyon is, hogy miért ment ennyire titokszámba ez az egész, de ez nem jelentette azt, hogy különösebben értékelte volna, hogy előbb kell belemenniük, s utána derül ki, hogy mi is lesz.
– Nagyszerű az a terv, ami mellett azelőtt kell dönteni, hogy kiderülne, hogy mennyire is rizikós. – sóhajtott, majd fejével von Rowan irányába biccentett, nem a várúrnak, hanem Oswald számára. – Von Rowan tapasztalt várvédő, merek benne reménykedni, hogy ehhez híven jó stratéga is. Az elpusztított hajítógépek jelentős kárt okozhatnak az északiaknak... Viszont mielőtt bármi is történne, érdemes lenne váltani pár szót az úrral. Még azt se tudjuk, hogy milyen létszámmal állunk szemben, s hogy a saját fiaink milyen számosak.
– Egyetértek – felelte bólintva a férfi. – Nem gondolom, hogy bármelyikünk is könnyedén megriadna, hanem a saját embereinkért mi felelünk. Tudnunk kell, mire vállalkozunk.
Ezzel tulajdonképpen lerednezték a beszélgetést, nem kellett nagyon folytatni. Menni készültek, hisz a köteletség ezt diktálta, a józanész pedig azt, hogy von Rowannak tudnia kellett a maga dolgát. Miért kételkedett volna? 
– Most pedig, kövessenek. – szólalt végül meg a báró.
A barakk alagsora a raktárba vezetett, ahol sok felszerelés bújt meg. Mindenképpen bátorította ez picit, hiszen egy ilyen várnak leginkább kitartania kellett, annak pedig legjobb eszköze a minőségi kard, vaskos páncél, s a hordószám nyíl volt. Ahogy haladtak lefele, a korábban megismert elf is csatlakozott hozzájuk, jelenlétére biccentett, de elsősorban nem oda figyelt, hagyta, hogy Oswald társalogjon vele. Sokkal jobban izgatta a raktár, s főleg annak a gazdája. Rowan kétségtelenül egy komoly erőd volt, ezt a képet pedig nem csalta meg a készenlétük. A báró időnként úgy hatott, mintha alábecsülte volna az ellenségeket, de ezek csak bátorító gesztusok lehetettek, a barakk pincéja sokkal többet mesélt arról, hogy ki is volt igazából a férfi.
– Engedjék meg, hogy bemutassam északi testvéreink egy régi ajándékát! – mondta a férfi, majd intett az embereinek, hogy minden bejáratot zárjanak le, nem beszélve a pinceajktóról. Végül pár ládához léptek, széthúzva azokat, s egy járat képe jelent meg előttük, ami egyenesen a föld mélyébe vezettt. – Ez itt az erdőbe nyílik, ahol vadásztunk. a helyesek a megfigyeléseink, az északi tábortól kellő távolságra, hogy felkészülhessünk egy több irányból indított rajtaütésre. 
Várt egy picit, hogy csönd legyen, majd vett egy nagy levegőt, s megszólalt. 
– Uram, minden bizonnyal volt rálátás a táborra még a délutáni órákban, hány főt számlálhat az északi kutyák serege? – a kutyák szót megnyomta kicsit, talán ez is bátorítóan hathatott. Mindenki szerette az ellenséget sértegetni.
– Pár ezerre becsüljük a számukat.  – válaszolt a férfi. – Ezért most rögtön vésse mindenki az eszébe: nem szétkergetni akarjuk őket. Azért megyünk most, amikor a nagy részük alszik.
Érzékelte ugyan, hogy Oswald és az elf beszélgettek, ám nem igazán hallotta, hogy miről is: szűk volt ugyan a hely, viszont mással foglalkozott, nevezetesen a báró szavaival. Bólintott neki, majd körbepillantott, hogy hányan is voltak jelen. Emellett figyelte a a járatot is, hogy mekkora.
– Van már terv arra, hogy miként kívánjuk úgy elpusztítani a hajítógépek egy részét, hogy ne ébredjen fel az egész tábor? – kérdezett vissza.
– Azonnal elmagyarázom. Az északiak táborában több ponton is állítottak fel gépeket. A sötétben közel lopózunk az erdőtől két irányba fekvő táborokhoz, melyek az országutak mentén épültek. A katapultokat minden bizonnyal őrzik. Még ha sikerül elég gyorsan is lecsapni, biztos, hogy pár percen belül valakinek feltűnik. Éppen ezért több ponton egyszerre fogunk támadni. A jelet a kedves varázsló urak fogják szolgáltatni, akik most is képesek gondolatokkal üzenni egymásnak. Lecsapunk, és elpusztítjuk amit csak lehet, majd visszatérünk ide.
A korábbi szigorú tekintet eltűnt a báró képéről, majd a korábbiakhoz hasonlóan elnevette magát egy kicsit, ettől jól érezehetően az egész jelenlévő csoportosulás kedve oldódott egy keveset. Sokat számított a hadvezérek kiállása.
– Ezen a járaton épp csak lovat nem tudunk átvezetni...akkor túl könnyű dolgunk lenne. Ócska északi munka.
– És fogják valamivel jelölni a kijáratot? Nem biztos, hogy a legtöbben egy ismeretlen terepen egy felbolydult tábor környékén könnyen vissza fog találni. Pláne ha ennyien vagyunk. Ezen felül mi a garancia, hogy nem fogják ellenünk fordítani utána a járatot? – kérdezett vissza az elf. Aggodalmai jogosak, s logikusak voltak
– Akkor ez lesz a legkisebb gondunk. Ön is tudja, Kalver, hogy nem ússzuk meg összecsapás nélkül – felelte Oswald hangosan, a báróra pillantva, válaszát várva.
– Azzal nincs gond. Azzal már van, ha esetleg öngyilkos hadműveletté alakulna ez az egész, mikor megakadályozható lenne. – fűzte hozzá még az elf.
– Türelem. Kövessetek, s mindjárt meglátjátok. – kuncogott fel kissé a báró.
Mélyeket lélegzett a dohos levegőből, izgult. Félt. De végül is ki ne érezte volna ezt ilyenkor? A test reakciója volt arra, hogy helyretegye az embert. Ez nem arról szólt, hogy ki a legbátrabb, ki az, aki a legkevésbé retteg. A szervezet, mely pattanásig feszül gyors, s mikor elrepül a fej felett az első nyílvessző, minden sejt ordítva küldi majd a parancsokat, Futás, döfés, félrehajlás. A félelem jó volt. A félelem életben tartott.

A báró varázslója, s a kíséret megindult a fáklyával lefelé. Meglepően széles volt a járat, ha egy szekér ugyan nem is fért volna be, egy kisebb csapat mindenképpen, s elég kényelmesen el tudtak helyezkedni, anélkül, hogy különösebben egymás lábára, ne adj Isten vádlijára kellett volna lépni. Ha lehet, itt még dohosabb volt a levegő, s nyirkos is, amitől kicsit fázott is. Nem érezte túlzottan jól magát, de erről főleg az tehetett, hogy feje fölött egy egész vízesárok terült el, az alagút végén pedig az északiak tábora. Végül egy kapuhoz értek, ami fábol volt tákolva
– Na most, amikor megindulunk, mindenki ismételje meg, tisztán és jól tagoltan: "A reformátor tudja, mi a rossz. A reformátor szava keresi, mi a jó." El ne merjék véteni.... – morogta a mágus.
– A reformátor tudja, mi a rossz. A reformátor szava keresi, mi a jó. – mondta ki az elf, elsőkként megindulva.
A helyzet ugyan aligha tette indokolttá ezt, de azért mégis elmosolyodott a mondat hallatán. Okvetlenül is a Hellenburgban lévő lóra gondolt, akit Oswalddal mentettek meg kegyetlen gazdájától. Jó természetű szép állat volt, hirtelen hiányolta is egy kissé, régen látta. Vajon túlélte a világégést? Gondolatai végül visszatértek a fejébe, s az instrukciónak megfelelően elmondta párszor a kis szöveget, majd bólintott. Ennél nehezebb dolgot is megjegyzett már. Nagy levegőt vett, majd csatlakozott a többi katonához, de elsősorban Oswaldhoz, s az elfhez.
– Ezt a járatot egy sor rúna védi, melyek beomlasztják az alagutat, ha valaki olyan halad át, aki előtte nem mondta ki az éppen aktuális jelszót. A vizeárok eztán elárasztja az egészet, és használhatatlanná válik. Drága máguson egy védővarázslatot készített elő arra az esetre, ha valaki szándékosan elhibázza a mondókáját. – vette át a szót von Rowan.
A sötétben kellett még egy keveset utazni, de idővel megérkeztek a járat végéhez, ahonnan csak a Hold halvány derengése volt kivehető. Az alagút egy kövekkel tarkított sziklás részbe nyílt, ahol aztán tényleg jól el lehetett rejteni a járatot. Helyeslően bólintott magának. Ha már ilyen járat nyílt a várba, legalább jól biztosították. Kilépve végül nagy levegőt vett, s élvezte, ahogy a dohos bűzt átvette az erdő talajának savanyú szaga.
– Azért kitalálhattak volna jobb jelszót is. – súgta oda neki a férfi. – Igazán megmondhatták volna előre, miért olyan szükséges és mi is mondtuk volna. 
– Szerintem elmés. Elébb vágja el önnön torkát egy északi, minthogy ezt kimondja. – válaszolt enyhült mosollyal.
Nem kellett sokat várni, a sötét alagút megszülte az összes embert, s a vár úra hamar elkezdte magyarázni, hogy mi is lesz a terv. Figyelt rá, amennyire tudott, de közben félig már a csatározáson járt az esze, s bár a közelében sem volt, már most megérezte a vér szagát. Képzelte csak, persze, de ez talán csak annál igazabbá tette az ígéretét.
– Három szakaszra oszlunk. – mondta az úr, majd szét is válaszotta a csapatokat különösebb erőfeszítés nélkül. Minden csapatba egy mágus ,került, feltehetően, hogy biztosítsák a kommunikációt. – Az első csapat indul balra, a másik jobbra. A harmadik kisebb itt marad őrködni.
A korábbi tekercset hordozó mágus egy kis botot vett magához, majd párszor lerajzolt egy könnyen követhető kis motivumot. Egy nyolcas volt, de fektetve. Nehéz lett volna véletlenül utánozni ezt, jó döntésnek tűnt, hogy ez legyen a jel.
– Aki visszaért nézzen maga mögé, nem követik-e. Ha követik, fáklya nélkül kezdjen el az erdőben nyargalni. Ha lerázta őket, gyújtson fáklyát, majd írja ezt vele háromszor. – pillanatra habozott, majd folytatta. – Erre válaszul ugyanezt fogjuk tenni, hogy visszataláljatok. Ezt jegyezze meg mindenki arra az esetre, ha a mágusaink áldozatul esnének. 
A baloldalon lévő csoportba került, Oswald, s az elf mellé. Nagyszerű, úgy is átállt volna ide, így legalább trükköznie sem kellett. Az ember mégis szíveseben harcolt olyanok mellett, akiket kedvelt, s a bajtárs, ha a saját hátát nem is, de legalább a barátét tudta lesni, így természetesen szívesebben vonult hadba ismerős arcok oldalán. Szépen lassan megindultak, a tábor körvonalai pedig egyre jobban kivehetővé váltak. Talán itt lett volna az idő jobban szétnézni.
– Valakinél van messzelátó? Jól látok az éjben, könnyebben észreveszem, hogy merre vannak az ostromgépek.
A kérdésre leginkább heves fejrázást kapott válaszként, ami az igazat megvallva indokolt is volt. Emberek, miért is hoztak volna távcsövet magukkal? Hogy a Holdat nézzék? Csöppet talán el is szégyellte magát a bugyuta kérdése kapcsán, de végül rájött, hogy ennek nem most volt az ideje, sokkal fontosabb dolguk volt. Folytatták hát a kúszást, lehetőleg a legkevésbé csörömpölve a páncélokkal-fegyverekkel. 

Idővel végül olyan távolságba kerültek, ahol már egészen jól ki lehetett venni a terepet, s tökéletes rálátása is volt a fegyverekre. Nem gyakran látott kővetőket, de azért tudott róluk egyet s mást, így nem is félt attól, hogy esetleg ne tudta volna elpusztítani őket. Csak idő kellett hozzá, s leginkább lehetőség, ami úgy tűnt, hogy habár adott, derekasan meg kellett harcolniuk érte, hisz több őr is védte a katapultokat. Így elsőre talán egy tucat katonát látott, de nehéz volt biztosra saccolni.
– A másik csapat még nem áll készen. Még van időnk közelebb húzódni. – mondta, majd papírosokat vett elő, majd elkezdte azokat előkészíteni. – Ezek vezényszóra lángra kapnak. Arra gondoltam, erősítsük kőre vagy nyílra és vessük rá pár sátor tetejére, mielőtt visszavonulunk.
– Még mielőtt bármit is tennénk, osszuk fel, hogy ki melyik ostromgépnek támad. Mikor ott vagyunk, késő lesz már tervezgetni. – válaszolt halkan. 
– Ez jó ötlet – helyeselt csendesen a lovag. – Válasszatok kedvetekre, én majd megyek arra, ami marad. Ti úgyis előbb odaértek, ha csendben akarunk maradni..
– Én és a társaim nem vagyunk túl fürgék, de tudunk futni. Mi elintézzük a másodikat. Arra gondoltunk az utolsót meg se kéne közelíteni, csak dobjuk rá amink van és robban. – szólalt fel az egyik megtermett katona, miközben pár másik emberre intett, kijelölve, hogy kik is mozognak majd vele.
– Nagyszerű. – válaszolt von Rowan katonáinak. – Én magam sem vagyok túlzottan gyors, így azt hiszem inkább a közelebbi kővető lenne a célom.
Nézelődött. Csapda szagát érezte, de főleg amiatt, hogy milyen kevesen is voltak az ellenség soraiban. Akárhogyan is lopódzott, nem vélt felfedezni nagyobb tömegeket, pihenőket, esetleg sátrak között lézengőket. Valami nem volt rendben, de talán ez pont a lehető legjobban jelentette számukra. A katapultok olyan csalétekek voltak, amikért akár csapdába is megért belelépni. Gondolatait végül a rőtfejű mágus szakította meg.
– A másik csapat a jelünkre vár. Azt üzenik sikerült felállniuk. – mondta a mágus kissé siettetően.
Vett még egy utolsó nagy levegőt, majd elmormolta magába a világmindenség legrövidebb imáját. Nem a saját épségéért, a többiekéért. Oswaldért, az elfért, a bajtársakért, s persze az északiakért. Szükségük volt rá. Már az északiaknak. 
–  Kész vagyok, ha más is... Mágus, vezényelj!
Mind a mágus, mind Oswald bólintott, s alig kellett várni ahhoz, hogy a rőtfejű megadja a jelet. Hirtelen jóval idegesebbnek tűnt, mi több, már–már gyermekien izgatottnak. Bátorítása aligha volt túlzottan meggyőző, de őszintének mindenképpen őszinte volt, s talán ilyenkor ez kellett.

Ő maga is felemelkedett, s hagyta, hogy egy pillanatra magába szívja az éjszaka sötétjét. Ez volt az ő ideje, s minden porcikája ezt súgta számára. Ismerős borzongás szaga csapta meg, ismét vér zamatát képzelte, vérét, mely vörösbe festette a katapultok előtt a földet. Nem figyelt senki másra, csörtetve lódult előre, hisz úgy sem rá fognak figyelni elsősorban, hanem a nagyobb csoportra, ami Oswaldot követte. Még éppenséggel látta a fürgébb elfet elsuhanni a bozótosban, de hamar szem előtt tévesztette őt, s már csak a katapultot látta, illetve a közelben állő őröket, akik szerencsére egész távol voltak a fegyvertől. Íjászokat keresett, de hála az égnek egyet se látott, ez pedig hatalmas áldás volt. Egy távolról érkező nyílra semmi sem készíthette fel az embert, csak az ín pattanása, de akkor már késő volt. 

Csak pár lélegzetvétel volt az egész, s ott is találta magát a hozzá legközelebb eső katapulthoz. Senki se volt ott, ami tökéletes lehetőséget biztosított ahhoz, hogy véglegesen tökretegye a felszerelést. Elvághatta volna a köteleket, persze, de azt nem volt olyan nehéz szerezni, ha más nem, hát lebontanak pár sátrat. Permanens kárt akart okozni, olyat, amit csak egy Dunkelwald tudott volna helyretenni, azokból pedig, hála az égnek, igen kevés volt az északiak sorában. Megemelte a lándzsát, majd hagyta, hogy az erő átjára a karját. A vállvédő rászorult kezére, s innen biztosra tudta, hogy akár pusztakézzel is elrepeszthette volna a tákományt. A lándzsát végül előre lódította, s a legkevesebb hitetlenkedés nélkül beleszúrt az egyik zsanérba, amú úgy tőrt szét, mintha csak cserépből lenne. Követte a fa is, ami végighasadt, s bár nem hasadt szét, jól láthatóan használhatatlanná vált, egy kihúzás, s az elemi erő veti majd szét a tárgyat, remélhetőleg száz irányba repítve a törmeléket, s a fémrepeszeket. A ricsaj persze nem úszható meg, így végül az északiak egyik ember megindul felé, lassú, kimért léptekkel. Ő maga nem kívánt ilyen nyugodt lenni, így különösebb tétovázás nélkül lendült meg a közel lévő ellenség irányába pár méterre megállva előtte. Egyik keze teljes erővel szorította a lándzsát, míg másik karjával csak intett a katonának. Fogai látszottak, most nem érdekelte az, hogy udvarias legyen.
– Láttad, hogy mit tettem, kutya. A hús puhább a fánál, fuss, s még átölelheted asszonyod. – morogta az északira.
Az éhség eluralkodott felette, ám úgy döntött, hogy a józanabbik felére hallgat, s ad lehetőséget az ellenségnek, hogy esetleg elmeneküljön. Mit sem számított egy-egy északi halála, a katapultok voltak a célpontok, s azoknak egy részével végeztek is. Közben a tábor szépen lassan lángokba borult, egy katlannak hatott, éppen csak az ordítva felocsúdó emberek hiányoztak onnan. Ismét borzalmas rossz érzés lett úrrá rajta, amit hamar meg is erősített egy hatalmas, döngő zaj.
– Fuss te, kutya, vagy nem lesz asszony, akit átölelhess. – kiáltotta válaszként az immáron dacos ellensége.
Hátra se kellett pillantania, hogy tudja, hogy mi történt. Csakis, de csakis egy dolog volt a közelben, ami ekkora zajt tudott csapni, s annak is zuhannia kellett hozzá. Hirtelen minden értelmet nyert, elsőre borzalmas letörtséget érzett, majd hirtelen a keseredettsége mosolyba fordul. Nem ők léptek a csapdába, ők voltak a csapda.

9Portya: Rowan Ostroma Empty Re: Portya: Rowan Ostroma Hétf. Nov. 16, 2020 8:51 pm

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr

Az északiak a pár pillanatnyi zsibbadt sokkot jól használták ki, s összehúzódtak, egymásénak vetve  hátukat. Egészséges válasz volt ez, s a túlerővel szemben az egyetlen logikus. Ám még nem adták fel tűz égett az ellenség tekintetében, s készek voltak a harcra.
– Leengedték a felvonóhidat! – rikkantott fel elkeseredetten a mágusuk. – Az északiak fel voltak rá készülve. – hadarta tovább, pillanatnyi szünettel. – A hátvéd már vissza is jutott, de a másik különítménynek még nem sikerült végeznie.
Egy pillanatra hátrapillantott a vár irányába, ahol hömpölygő fekete füstként terült el az északiak serege. Ocsmány látvány volt (egy északi is pont elég ronda, nem hogy ezer), de nem lehetett mit tenni ezzel, s nem most volt itt az ideje, hogy gyászolják a vár elestét. Rowan falai vastagok, ha be is törnek, a második gyűrűt nem fogják tudni elérni, nem volt hát miért félniük. Nagy levegőt vett, majd magasba emelte a lándzsáját, nem is foglalkozva az ellenséggel, akivel az előbb viaskodni készült.
– Bolondok! Üres hassal még egy északi kutya se tud háborúzni, pont ott vagyunk, ahol lennünk kell. – arcát a korábbi mágus felé fordította, majd tovább óbégatott. – A pokolba a kővetőkkel, az északiak ellátmánya lángoljon, lovaik pedig szétzavarjuk, ha végeztünk a csürhével!
Nem is habozott, meglódult az előtte álló lándzsás ellenfél irányába, aki menekülőre fogta. Megkönnyebbülten elmosolyodott, nem akarta megölni, ha nem muszáj, s szerencsére ez sikerült is így. Szépen lassan az ellenség megmaradt pár embere ráébredt, hogy mi is történt itt, s bölcsebbnek találták azt, ha menekülőre fogják mielőbb. Nem hibáztatta őket, ő is félt volna maguktól.
– Azt mondták csináljuk! – kiáltott fel azonnal a mágus. – Odabent már riadót fújtak.
Ennél több se kellett neki, az utóbbi napokban pont elég feszültség volt ahhoz, hogy minden dühöngésre használható lehetőséget elfogadjon. Nagy levegőt vett, majd kitépte az egyik fákylát a kővetők mellől, s ismét felkiáltott. Ezen a ponton nem is igazán volt már arra szükség, hogy a déliek morálját növeljék, de ez leginkább magának szólt. Ha csak egy kicsit is, de kellemetlenül érezte magát a tűz közelségében, ez volt az első alkalom, hogy ilyen közel kellett mennie lángokhoz a sebesülésének megszerzése óta... De nem volt választása. 
– Mutassuk meg északi vendégeinknek, hogy miként sütnek a déliek pecsenyét! – azzal meglódult a sátrak felé, s még felkiáltott. – GOTT MIT UNS!  
Tudta, hogy nem volt sok ideje, a lehető legnagyobb kárt kellett tennie, s a lovakat kereste. Ostromnál oly kevés hasznuk van, de mikor kocsikat kell húzniuk elengedhetetlenek... Ha pedig szerte rohannak a déli határban, kereshetik őket az északiak egy egész évszakon át. Ocsmány gyomorszájas volt, de a háború nem arról szólt, hogy udvariasnak kellett volna lenni, ez pedig emberéleteket se fenyegetett, ha valami, a lovakat jobban sajnálta. Kis keresgélés után többedmagával meglelte a karámot, ahol több ló is ott nyerített riadtan. Mindeközben látta a menekülő, szedelődzködő északiakat, de nem kívánt foglakkozni velük. Egy csata nem a legtöbb ellenség meggyilkolásáról szólt, hanem a célok teljesítéséről, ez pedig már megtörtént. Emellett pedig a hadnép ellátása ládákat, s hordókat igényelt, nem pedig tömött batyut, de az talán pont elég volt ahhoz, hogy visszaérjenek a saját vidékeikre, amit aztán tényleg nem sajnált tőlük.

Ahogy a karámhoz ért, még látta, ahogy az egyik katona felugrott egy lóra, de nem érdekelte nagyon, akár vihettek is egy–egy lovat, magukban azok se értek sokat, megehették őket esetleg. Hagyta társait, hogy égessék, amit láttak, pillanatra kereste Oswaldot, s az elfet, de nem lelte őket, így foglalkozott a maga dolgával. Kirúgta a karám oldalát, majd magához vett egy ganéslapátot, s annak lapjával módszeresen csapkodni kezdte a lovak farát, amik aztán megriadtak tőle. Nem spórolta ki az erőt, így az állatok nem csak megindultak, de meg is ijedtek. Vad nyerítéseiket rossz volt hallani, hisz egyébként igen kedvelte őket, de biztosra akart menni. Nem az kellett, hogy távozzanak, az, hogy vágtassanak veszetten az átkozott távolba. Szusszant egy pillanatra, majd csatlakozott a többiekhez, immáron barátait is meglátva, akik módszeresen égették fel a pedánsan álló sátorsorokat. Egy merő katlannak hatott most a tábor, időnként köhögnie is kellett, ahogy a bűzös kormos levegő tüdejébe erőszakolta magát.
– Most üzenték, a felvonóhíd összedőlt. A másik oldalon is kiürítették a tábort, a másik csapat már el is indult visszafelé. – csapta meg fülét a mágus hangja.
Valahogy kiverekedte magát a sátrak közül, s találkozott a többiekkel. Immáron elmúlt a rövid rettegése, ha valami, lassan kezdte ismét otthon érezni magát itt, elképzelte, hogy a műhelyben volt, s ezt az illúziót valahogy sikerült is magáévá tennie.
– Siessünk mi magunk is, megnézném az északiak arcát, de ha lehet, megélném a holnapot. – nevetett Oswaldra és az elfre, az adrenalintól tüzelve.
– Tényleg egyre inkább olyan érzésem van, hogy rossz helyen vagyunk, jobb lenne visszajutni mihamarabb. – válaszolt az elf is aggodalmaskodva. 
Nem sokára mindenki összegyűlt egy nyíltabb részen, leginkább a rőtfejű mágus körül, aki közben tovább egyeztett társaival. Hangja kissé bizonytalannak hatott, de azért pár köhécselés után megszólalt.
– A hátvéd már visszament csatározni....reméljük azért még maradt itt valaki.
A csapat megindult az erdő szélére, ahol az egyik társuk meglendítette a fákylát, tökéletesen reprodukálva a fektetett nyolcast. Pár pillanatig semmi válasz nem történt, s kezdte úgy érezni, hogy talán kénytelenek lesznek valahol meghúzni magukat, ám kísvártatva mégis felgyulladt egy fáklya, s mutatta számukra a biztonságos utat. A forma rendben volt, az időzítés szintén, de valahogy mégsem tudta azt érezni, hogy biztonságban lettek volna. Talán az erdő tette, talán csk az adrenalin, de mit sem számított. Mélyeket szaglászott a levegőben, a vér szagát kutatva, szemei pedig cikáztak, de egyszerűen semmit nem vett észre, ami alapozottá tette volna a félelmét. Túlságosan óvatos lett volna? Meglehet. De ez még soha senkinek se ártott.

Az óráknak ható csatartatás végül végéhez ért, s szerencsére a célpontnál valóban bajtársak várták őket, méghozzá mindössze hárman. A báró mindenbizonnyal visszatért a várba, s vele a sereg zöme is. Az egyik helyszínen maradt katona izgatottan, s hadarva szólt rá a csoportra.
– Na végre, hogy itt vagytok! Siessetek, a többiek már rég visszamentek! – mondta szinte saját nyelvére harapva.
Bólintott, s nem is volt más terve, ott akart lenni a váron belül, hogy egy gyors szusszanás után ki is verhessék onnan az északiakat. Emellett viszont előre se akart menni, úgy érezte, hogy bölcsebb lesz, ha kissé hátrébb marad. Oswald várt ugyen egy keveset reá, de végül felismerte, hogy felesleges lett volna azt lesnie, hogymikor is indul, így inkább ő is a sötét lyukba vetette magát, az elf után. Mire már csak egy páran maradtak, ő is megindult, s hangosan mormolta a varázsszavakat. Isten ments, hogy egy nyirkos sírban végezze, egy életre elég volt már neki a mocsarakból, legalább a porhüvelyét valami száraz helyre hantolják.

// Ide már nem írok az udvarról, majd kövi körben. Ez elég jó lezárás így //

10Portya: Rowan Ostroma Empty Re: Portya: Rowan Ostroma Szomb. Nov. 28, 2020 7:07 pm

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus

Az udvar maga volt a káosz. A már bejutott katonák egymás hátának feszülve lesték, ki barát, s ki ellenség. A déliek hasonló mód meg voltak zavarodva, hiszen már nem lehetett eldönteni, ki kit öl a sötétben. Von Rowan a hídon egymaga tartotta az ellenséget, ahogy azok minden erejükkel azon voltak, hogy csatarendbe szerveződjenek. A tornyok és a vártorony felől sorra indultak meg az emberek. Egyesek a falnak húzódtak, mások a kapu felé. Próbáltam átlátni a helyzetet.
- Öljük meg Rowant, és a moráljuk is oda. - jegyezte meg a vár urát fixírozva Hans atya.
- Csináljak fényt? - érdeklődött fellelkesülve őrült inkvizítor társa.
- Minket azért tarts sötétben, nem kell felhívni a figyelmet. - morogtam neki.
A kis csapatunkat hamar megtalálta egy ismerős alak. Nem más volt, mint maga a megbízónk, a tábornok.
- Tisztelendő uraim! - köszönt nagy lelkesen - És asszonyom...kiváló munkát végeztek. Most már csak idő kérdése, és a vár a miénk.
Robin csak biccentett a dicséretre, majd megkérdezte:
- Hol vannak a sebesültek? -
- Sebesültek? - nézett vissza a férfi. - Itt valóságos vérfürdő lesz. Majd a csata után ráérünk sebeket nyalogatni. Addig is ha megbocsátanak, de össze kell gyűjtenem, akik sikeresen bejutottak.
- Megbocsássa a tiszteletlenségemet, de pontosan ezért lenne hasznos a sérülteket felgyógyítani, és visszaállítani a csatasorba - próbálkozik Robin kicsit, de süket fülekre talál, mert a katona már el is távolodott, bár azért még visszaszólt nem túl sok érzelmet mutatva az emberei iránt.
- Tegyen ahogy jónak látja, csak nehogy aztán magát kelljen felgyógyítani miatta.
Nekem még forr a vérem és bár nem vagyok oda Johannesért, továbbra is egyetértek vele, hogy ha Rowant eltesszük az útból, talán kevesebb ember hal mag.
- Ha Rowant leszedjük, akkor a csapatok hamarabb bejutnak és kevesebb lesz a halál. - jegyzem meg.
- Jó, öljük meg... - egyezett bele Matheus, bár mintha ez már nem lett volna olyan lelkes.
- Nem kell fény, hadd maradjanak összezavarodva. Közelítsük meg a bárót, és öljük meg, vagy dobjuk a vizesárokba, úgyis megfullad. - magyarázott Johannes.
- Valahogy közelebb kell jutnunk, talán a fal mellett elosonhatunk. Ha a közelébe érünk szerintem mindannyiunknak van mágiája, hogy gondot okozzunk neki. - javasoltam a bárót fürkészve.
Von Rowannak egyre nehezebben esett egymaga tartania a hidat. A távolból könnyű célpont volt, s nem telt bele sok idő, míg a katonák rájöttek, hogy íjakkal sokkal könnyebben elbánhatnak fele. A vén báró eltökélt volt, de egy egész sereggel szemben aligha tudta tartani magát. Vad ordítással hergelte az ellenséget, ahogy a magasba emelte a fegyverét, s megtorpant. Fáradt volt már, s az is csoda volt, hogy a hídon ott tudott ilyen gyorsan teremni.
Matheus és Johannes a báró felé indultak, varázslatokat dobálva, Robin a sebesültek után nézett.
Rowan hamar megbicsaklott a rázúduló támadásoktól, ahogy a fegyvere feje megkoppantja a pallót. Deus vultok hangoznak itt ott, elkeseredett kiáltások, hogy igazolják az emberek, melyik oldalhoz tartoznak.
Mindenki az udvaron belül azon volt, hogy kinn tartsák az ellent, nem sejtve, hogy már benn voltunk, legalábbis nem sokan tudtak erről.
A harcolókat egyelőre kerülgetve igyekeztem a két inkvizítor után, rájuk hagyva, hogy megtisztítsák előttem a terepet, aztán én is varázsoltam egy bűbájt a vár urára, mely a víz angyalának erejét hívta segítségül és ha jól eltalálja, akár fel is lökhette a nagydarab férfit.
Rowan báró vastag páncélján azonban elhalt, mind az én, mind Hans atya támadása. A báró reflexből ordított egy hatalmasat, ahogy fáradtan a magasba emelte a kalapácsát. Az égnek emelve a súlyos fegyvert egyenesen Hans felé fordult, majd lesújtott vele.
- Mikor adod már fel? - hallottam Matheus motyogását, miközben fegyverével rámutatott, miközben Johannes elkerülte a báró ütését és újra döfött, én meg eldönthettem a dilemmát, hogy segítsek e neki. Arra jutottam, hogy elég tapasztalt és ravasz, hogy kikerülje egy fáradt és öreg ember támadását., így nem a védelmére használtam a mágiámat, hanem Rowan ellen, még így sem mondhatta az inkvizítor atya, hogy nem segítettem rajta. Az imám egyre fokozódó égő fájdalmat, okozott a férfinek, ami egyre fokozódott.
Rowan lépett egyet hátra, amikor az áldás fejen találja őt...három helyről egyszerre. Egy pillanatig megtorpant, azt se tudja hol áll a feje, amikor Hans egy gyors mozdulattal beledöfte a kardját. Rowan megdöbbenten szívta be a levegőt...aztán elüvöltötte magát.
- Feladom, ha lesz végre okom rá!
A kalapács nem állt meg. Suhant előre, egyenesen Hans atya felé, akit különös módon azonban elkerült. Ám Rowan nem rá célzott. Egész végig más célpont lebegett a szemei előtt. A pöröly irtózatos erővel a pallóknak csapódott, ahogy Rowan torkaszakadtából ordította el magát.
- Gott mit uns!
A fegyverből irtózatos mágia szabadult el. A becsapódás mentén egy szikla, egy kő, egy földrengés rázta meg a pallót, ahogy Rowan módszeresen összezúzta. A felvonóhíd apró darabokra tört, egy pillanat alatt leszakadva. A deszkák, töredékek, Rowannal és Hans-szal együtt zuhantak a sötét árokba, ahogy sorra nyelte őket el a víz.
- Kellemetlen. - nézett rám Matheus.
- Kellemetlen, igen. - néztem még mindig kicsit elhűlten a leszakadt híd helyére. - De most itt maradtunk a sereg jó része nélkül. Kell valami terv, hogy hogyan jutnak be, vagy mi hogyan jutunk ki. - kezdtem szaladni Robin mellé, hogy segítsek neki, bár a katonák is megtették, biztos pajzsfalat húzva köré. Pár Deus vult elhangzása után kisebb biztonsággal álltak az udvar közepén.
Sejtettem, hogy a déliek Rowan feláldozásától újult erőre kaphattak. Csakhamar el is kezdik Robin alakulatát szorítani, egyenesen a kapu felé, hogy aztán a várárokba taszíthassák őket. A pajzsfalat alkotó északiak hősiesen védekeznek, s egy darabig úgy tűnt, a két sereg egálban van. A déliek azonban csakhamar újraszerveződtek, majd újult erővel indítottak támadást, amikor is megérkeztek a csatatérre a lovagok és páncélos katonák.
A tábornok Robin mellé keveredett, elfoglalva pozícióját, ahogy tanácskozást kezdeményezzen.
- A helyzet ugyancsak súlyos, nővér...ki gondolta volna, hogy a gyáva déliek ilyesmire is képesek. - morogta - Nem sok időnk marad, amíg be nem kerítenek.
- Nem mondja. - forgatta a szemét az őrült inkvizítor. - Hogy fogunk innét kijutni?
- Akkor tegyen meg mindent amit tud, hogy ne keríthessenek be. Én is azt teszem - mondta Robin a tábornoknak, miközben használta a mágiáját az ellenségen
- Remélem az emberei találékonyabbak. - értem oda Robinékhoz a végszóra. - Gondolom hoztak ostromlétrákat legalább, amit átfektethetnek a hídon. Addig viszont tartsuk fel őket. - intettem a kezemmel és én is kértem az Úr segítségét, megtámogatva Robint vele.
A tábornok nagyot nyelt, ahogy a kapu felé tekintett.
- Egy elképzelésem van. Használhatjuk a felvonóhíd láncait, s azzal átlenghetünk annak a túlsó oldalára...kockázatos ugrás, de jobb ötletem nincs. - felelte vonatottan.
Eközben lassan vánszorogva, de elértük a kaput anélkül, hogy a déliek sarokba szorítottak volna minket.
Legnagyobb megdöbbenésemre Johannes atya valahogy kikeveredett a várárok vizéből és most valami nyílfélével álldogált, láthatóan elég tanácstalanul.
- Meggyújtsam? - készségeskedett Matheus.
- Futamítsuk meg őket, addig a kintiek csak kitalálják, hogy jussanak be. - szorítottam össze a fogam, ahogy megláttam Hanst. -Segítsek? Tartsd kicsit közelebb......
A tűz angyala, erejével eleresztettem egy tűzhullámot....ha beletartja, akkor akár meg is gyulladhat......és így is lett! Johannes az ellenségeinkre hajította a lángoló nyilat.
Én elégedetten, Matheus mérgesen nézett ki a fejéből.
Eközben az egyik katonának fergeteges ötlete támadt.
- Emberek! Mindenki fogjon egy darab deszkát, és ússzunk át vele. A deszka fentart, aztán majd visszalökhetjük a többieknek. - mondta nagy lelkesen, s látszólag iszonyat büszke volt magára, hogy ez az eszébe jutott.
A déli sereg támadásai egy kis időre alábbhagytak. Valószínűleg ők s nekiláttak szervezkedni valamit ellenünk.
Most, hogy nem támadtak, volt idő pihegni kicsit, miközben egyre azt lestem jönnek e már a mieink, csak nem lehet ekkora gond, átúszni egy árkot vagy vizestömlőkkel átevickélni, vagy valami?
A tűz azért remélem még jó ideig feltartja a támadást.
Mindeközben a várárok másik végéből gyülekezni kezdtek az északi katonák. Sorra kezdtek el az ötletek záporozni. Valaki kötelet akatt átdobni az árkon és azzal átjutni, más már azon agyalt, hogy egymaga átússza a helyet, noha a tábornok nem engedett senkit sem vad módon dezertálni. Mások a híd darabjaiból akartak tutajt eszkábálni, s megint mások azon gondolkoztak, vajon miféle mágiával lehetne ezt a szorult helyzetet oldani. Az óra ketyegett, mert a déliek egész biztosan újabb támadást fognak indítani...
A mi csapatunkat elöl egy sor katona védte, akik pajzsaikat egymásnak feszítették. Mögöttük lándzsások, megint mögöttük pedig pár varázsló, és csak egyetlen egy embernél lehetett íjat látni, de az arcára rá volt írva, hogy egy kukkot sem látott a sötétben. A tábornok ettől még kiadta neki a parancsot.
- Had égjen!
Elterelés gyanánt a házak tetejét célozta meg, s tüzes nyílvesszőket indított meg a szalmatetők felé.
Eddig a déliek még nem voltak sokan. A falak felől érkeztek többen, illetve egy nagy adag déli katona még csak most kelt föl, s éppen készültek lecsapni.
- Nem tudom ti, hogy vagytok vele, de nem hiszem el, hogy ennyi időbe telik pár létrát keríteni, főként mikor ostromra készültünk. - mondtam a többieknek, átkiabálva a hangzavart.
- Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nem hiszem el, hogy von Rowan megölte magát, csak azért, hogy a csapatainknak legyen lehetősége elfelejteni egy létrát keríteni. - dühöngött Matheus is két judica mea között.
A boltív alatt jól látható volt a híd maradéka, mely még éppen belelógott a sötét vizesárokba. A törött deszkák csonkjai, mint valami furcsa horgászbot, vagy evező fodroztál meg időről időre a vizet.
- Hozzatok már pár létrát és fektessétek át a vizen! - ordibáltam dühösen az északiaknak a túlpartra. - vagy a sátorrudakkal lendüljetek át, vagy mit tudom én...... - mérgelődtem. - Milyen egy tehetetlen serege van tábornok úr!
Johannes a víz felé fordult és az inkvizítori láncával kezdett valamit, nagyon reméltem, hogy ha már előkerült valami hasznát is vesszük.....
- Ne őket hibáztassa. - mondta a tábornok keserűen - Senki sem készült fel hosszú ostromra.
Ekkor hirtelen a part túloldaláról vad, vidám üvöltözés hallatszott át. Egy fél tucat északi katona rohant, kezükben valami hosszú, fából készült dolgot tartva.
- Megjöttünk!
Az a bizonyos valami egy nagy léc volt, meghajlított, megrepedt fadarab.
- A déliek szétszedték a hajítógépeket. Elhoztuk a maradékát pallónak!
Hans valahogy meg tudta emelni a leszakadt pallókat. Nem sokat, de ez is valami. A katonák közül többen mellé ugrottak.
- Atyám, had segítsünk.
Mintha kötelet húztak volna, kihúzták a híd maradékát a vízből.
Hála az Úrnak közben a déliek még mindig nem indítottak ellentámadást, ellenben a lovagi torna mezeje felől már több lovat, s rajta ülő embereket is láthattunk.
- Tartsátok vissza a lovasrohamot! Mágusok, valahogy tartsátok vissza őket! - kiáltott hátra Johannes.
Semmi mást nem tehettem, csak időt adhatok én is most neki és a katonáknak, hogy kitaláljanak valamit, különben végünk....pedig milyen jól alakult eleinte. Folyamatos Sacra luxokkal igyekeztem zavart kelteni a feltűnő katonák és lovagok között és a lovak talán még segítenek is nekünk ebben.
A lovak azonban épp csak megrezzentek a varázslattól, és sajnos nem kellett sok idő, hogy ismét megzabolázzák őket.
A katonáink közben nagy nehezen ráfektették a deszkákat és gerendákat a vízre, egyenesen rá a pallóra, amit kiemeltek.
- Kész van, ugorjatok. - kiabálták a túloldalt állók, ahogy egy kötelet dobtak a vízbe - Aki beesik, kapaszkodjon bele!
- Ugorjatok ti, kétbalkezesek! Még letámadhatjuk őket, ha végre hajlandóak vagytok harcolni is, nem csak várni a sült galambot! - kiáltottam vissza. - De ígérhetem, ha nem csipkeditek magatokat, van a tarsolyomban a kijutáshoz mágia és ha visszajutok a Fővárosba, nem sok jót várhattok.
- Nem fogjuk feladni a várat! Harcoljatok! - kiáltotta Hans atya is. - Győzni fogunk!
A déliek azonban újraszervezték a vonalaikat, majd felkészültek a következő körre.
Mindeközben a tábornok haragosan fordult felénk.
- Tisztelendő uraim! - jelentette ki agresszívem - Nem szándékozom az utolsó emberig harcolni. Ne ködösítse el a vérszomj az ítélőképességüket. Ez a csata még csak a kezdet. Még nem tudják, de jelenleg mi tartjuk sakkban az ellenséget. Ne féljenek, már az is elég, hogy egyhírhedt ellenségünk merült a víz alá.
- Jobb helyen is volt már lehetőségem meghalni. - bólintott Matheus és rálépett a gerendára.
- Én pedig nem szándékozom feladni azt, amiért küzdöttünk. - erősködött Johannes. - Katonák! Ki akarja a déliekbe mártani a kardját? Ki akar földet a várbirtokból? Támadjatok! - kiáltotta hevesen. - Velünk van az Úr!
- Ilyen könnyen feladja? - néztem megvetően a tábornokra.
Nem csodáltam, hogy ilyenek az emberei, a vezetőjük sem jobb, így arra is számíthattunk, hogy egyszerűen magunkra hagynak minket. Matheus meg már többször bebizonyította, hogy csak addig tart ki, míg biztosra mehet.
- Még mindig győzhetünk, ha küzdenének is.
Robin sem mozdult.
- Nem fogunk visszavonulni. Csak újreszervezzük a csapatainkat. - hadarta a tábornok - Ha most nyerünk is, annyi emberünk életébe fog kerülni, hogy nem fogjuk tudni a hadjáratot folytatni. - csapott egyik kezével a másik tenyerébe - Most pedig induljon mindenki. Ez parancs.
A harcosok egy egyelőre maradt, hogy fedezze a visszavonulást, másik része azonban már indult is teljesíteni a parancsot. Johannes láthatóan majd agyvérzést kapott, még talán sosem láttam ilyen dühösnek, még Matheust is megpróbálta belökni a vízbe, nagyon sajnáltam, hogy nem sikerült.
Elkeseredetten láttam, hogy senki nem állt mellénk, így most először szívesen segédkezet nyújtanék Johannesnek, hogy kiadjam magamból a mérgemet.
- Robin siess, - intetem azonban mégis a lánynak lemondóan. - A parancs az parancs. - mondtam gúnyosan.
De nem mentem búcsúzás nélkül és a legközelebbi déliekre az úr haragját szabadítottam, mielőtt átegyensúlyoztam a túlpartra.
A lángoszlop megvilágította az udvart, amitől láthatóvá vált minden. A déliek rohama hátrahőkölt, ahogy megpróbálták megkerülni, elkerülni az oszlopot, mely lyukat égetett a gyepbe. A katonák sorra ugrottak át, mígnem végül Robin is átjutott. Az északi sereg ismét eggyé vált.
- Kiváló. - nézett körbe a tábornok - Tudom, szíve szakad most sok jó embernek. De engesztelésképp, ma mindnyájan ágyban fogunk aludni! - jelentette ki - Ez a nap győzedelmes nap. Edmund von Rowan, a folyómellék ragálya halott.
Matheus egyetértően bólogatott.
Nem csoda, ha dühös voltam, hiszen mi komoly veszélyt vállaltunk, hogy beszivárogjunk és kinyissuk azt az átkozott kaput, erre meg ez a fafejű katona simán feladta és egyáltalán nem is akarta megerőltetni magát. Azt hitte simán begyalogol és elfoglalja a tálcán átnyújtott várat.
Nem gondolkoztam, amikor nagy elégedetten vállon veregette magát, az egyik katona háta mögött elszabadítottam a kard mágiáját, hogy kissé lelombozzam. Semmi mást nem akartam, csak fellökni, remélhetőleg nem is veszi majd észre senki, honnan jött a kis fergeteg.
A katonák közül azonban többen hátrahőköltek, egy a földre is zuhant. Mindenki ijedten nézett rám, leszámítva a tábornokot. Ő higgadtan állt elém.
- Nyugodtan mondja ki, amit gondol, tisztelendő atyám. Már vége a csatának. - felelte higgadtan.
Robin mellém lépett és a vállamra tette a kezem.
- Mind csalódottak vagyunk kissé - villantott rám egy mosolyt, majd a tábornok felé fordult, tiszteletteljesen fejet hajtva.
- Érthető. - mondta komoran - És tudom jól, hogy az egyház gyávaságnak tartja eltenni a kardot az eretnekek láttán. - mondta, hogy a távoli út felé fordult - De amit mondtam az ágyról, nem költői módon értettem. Ma ágyban fogunk aludni, nem zsákban, s falak közt, nem sátorban. Ugyanis elfoglaltuk az uradalom északi erődjeit és kilátóit.
Tudtam, hogy Robin jót akart, de annyi vér és verejték után itt állni elbukva, mert mondjon bármit a tábornok ez az volt, nem tudta leállni.
- Elbaltázta. - néztem a férfi szemébe haragosan. - Tárva-nyitva állt a vár és elbaltázta. - legyintettem, aztán elfordultam, hogy elmenjek, elvégre ő volt kíváncsi rá, mit gondolok.
- Értse meg, ha a seregünk megtizedelődik, nem mehettünk volna tovább. Már nem követhetjük azt a taktikát, mint Eicheschildben, hogy addig masírozunk előre, míg az ellenség el nem fogy. Be kell osztanunk az erőinket. Had magyarázzam el, hogy értsék a tervet.
A tábornok az országút felé fordult.
- A birtoknak számos őrhelye és erődje volt. Ezeket mindelfoglaltuk, mielőtt ideértünk volna. Most ott verünk tábort, s felkészülünk a következő csapásra. Ha befagyott a téli hidegtől a vizesárok jegye, visszatérünk, jól előkészített ostromgépekkel. Nem szükséges egyetlen nap alatt győzelmet aratnunk. Úgy is megnyerhetjük a csatát, hogy heteken át nézünk farkasszemet az ellenséggel.
Ez engem nem vigasztalt. Sőt még dühösebb lettem.
- Akkor mi teljesen feleslegesen vittük vásárra a bőrünket. Ülhettünk volna kényelmesen a babérjainkon, megvárva míg befagy az árok, vagy kiéheznek, nem? - fordultam vissza és a többiekre néztem, hogy őket ez az egész nem zavarja?
- Ez...ez nem igaz. A vár ura halott. Nem fognak tudni nélküle mit kezdeni. - mondta kissé zavarodottan a férfi.
- Na, persze! - morogtam, de már nem volt kedvem erőlködni, hiszen vége. - Mi találkoztunk pár lovaggal, így nem vennék erre mérget. - tettem hozzá és még utoljára végignéztem a váron.

11Portya: Rowan Ostroma Empty Re: Portya: Rowan Ostroma Szer. Dec. 02, 2020 9:55 pm

Iudex

Iudex
Klerikus
Klerikus

Az egyházi társaság felé nagy irammal loholt az őket körülvevő csatát ignorálva a tábornok.
- Tisztelendő uraim! – Úgy pörgött metaforikusan, mint egy ringlispíl. - És asszonyom... Kiváló munkát végeztek. Most már csak idő kérdése, és a vár a miénk.
- Öljük meg Rowant, és a moráljuk is oda. – Javasolta Hagen.
- Csináljak fényt? - Mutatott Matheus ominózusan az égre.
- Minket azért tarts sötétben, nem kell felhívni a figyelmet. – Közölte kötekedő Kormi.
- Hol vannak a sebesültek? – Lőtt egy nagyon hasznos kérdést Robin is a mixbe.
- Sebesültek? – Pislogott meglepetten a tábornok. – Itt valóságos vérfürdő lesz. Majd a csata után ráérünk sebeket nyalogatni. Addig is, ha megbocsátanak, de össze kell gyűjtenem, akik sikeresen bejutottak. – És elszaladt.
- Megbocsássa a tiszteletlenségemet, de pontosan ezért lenne hasznos a sérülteket felgyógyítani, és visszaállítani a csatasorba.
- Tegyen ahogy jónak látja, csak nehogy aztán magát kelljen felgyógyítani miatta. – Szólt vissza.
- Ha Rowant leszedjük, akkor a csapatok hamarabb bejutnak és kevesebb lesz a halál. – Szólt valami minimálisan értelmeset Jozef.
Matheus szomorúan vizsgálta a kezében a Sol Invictust. Sóhajtott.
- Jó, öljük meg...
- Nem kell fény, hadd maradjanak összezavarodva. Közelítsük meg a bárót, és öljük meg, vagy dobjuk a vizesárokba, úgyis megfullad. – Magyarázta ördögi tervét Hagen.
- Valahogy közelebb kell jutnunk, talán a fal mellett elosonhatunk. Ha a közelébe érünk szerintem mindannyiunknak van mágiája, hogy gondot okozzunk neki. – Szólt újra úgy Jozef, mintha intelligens lény volna.
A báró eközben nehézkesen piruettezett a hídon, próbálva egymaga védeni az egész északi seregtől a várát.
Hátulról Matheus judica meát küldött rá, és ezt Jozef megragadva egy vízsugarat lövellt felé, de von Rowan meg sem mozdult. Hagen is rálőtt, majd megpróbálta leszúrni, de nem volt szerencséje. Pont a páncélját érte, és az illető ormótlan kalapácsával dühösen felé csapott.
- Mikor adod már fel? – Ordított távolról von Rowanra Matheus a kardját felé tartva bevetve egy confiteort. Semmi kedve sem volt megküzdeni vele.
Jozef is ráküldött valamit, amitől égési sérülések jelentek meg a bőrén. Látszott rajta, hogy elfáradt… És Hagen is bőrön érte végre a tőrjével.
- Feladom, ha lesz végre okom rá! – Meglendítette a kalapácsát, és utolsó erejéből rácsapott a hídra. – Gott mit uns!
De milyen erő volt az… A felvonóhíd rögtön millió darabra tört, és a katonák, a báró, valamint Hagen elsüllyedtek a vizesárokban.
Matheus árgus szemekkel figyelte ahogy a két jómadár eltűnt az árokban.
- Kellemetlen. – Nézett Jozefre.
- Kellemetlen, igen. – Nézte amaz is az árkot. – De most itt maradtunk a sereg jó része nélkül. Kell valami terv, hogy hogyan jutnak be, vagy mi hogyan jutunk ki.
Sarkon fordultak és Robinhoz szaladtak. Köré szerveződött a többi északi katona is.
- A helyzet ugyancsak súlyos, nővér... – Lépett oda a tábornok. – Ki gondolta volna, hogy a gyáva déliek ilyesmire is képesek. Nem sok időnk marad, amíg be nem kerítenek.
Matheus szomorúan sóhajtott mikor meglátott egy vízből kibukkanó Hagent.
- Nem mondja. – Fordult a tábornok felé. – Hogy fogunk innét kijutni?
- Akkor tegyen meg mindent, amit tud, hogy ne keríthessenek be. Én is azt teszem. – Szólt Robin.
- Remélem az emberei találékonyabbak. – Kötekedett Kormi. - Gondolom hoztak ostromlétrákat legalább, amit átfektethetnek a hídon. Addig viszont tartsuk fel őket.
A tábornok nagyot nyelt, ahogy a kapu felé tekintett.
- Egy elképzelésem van. Használhatjuk a felvonóhíd láncait, s azzal átlenghetünk annak a tulsó oldalára... Kockázatos ugrás, de jobb ötletem nincs.
Mindeközben Hagen valahonnét elővarázsolt egy botot a végén egy nedves ronggyal.
Matheus izgatottan bámult át Hagen válla felett, mikor rájött, hogy nyíl és olaj.
- Meggyújtsam?
- Futamítsuk meg őket, addig a kintiek csak kitalálják, hogy jussanak be. – Elmélkedett a bunkó sötét tünde, majd meglátta ő is az olajos nyilat. – Segítsek? Tartsd kicsit közelebb... – És már meg is gyújtotta.
Matheus látva, hogy Jozef meggyújtotta és Hagen rá se hederített, duzzogva elfordult a másik irányba.
- Emberek! – Szólt egy katona az északi csapatból, aki valamiért nagyon okosnak gondolta magát. – Mindenki fogjon egy darab deszkát, és ússzunk át vele. A deszka fentart, aztán majd visszalökhetjük a többieknek.
A déliek abbahagyták a támadást. Talán épp újra szerveződnek? A várárok túloldalán pedig nagyon nagy volt a nyüzsgés, talán támadt valami ötletük.
Az északi csapatból valaki kilőtte az meggyújtott nyilat egy szalmatetőre.
- Nem tudom, ti hogy vagytok vele – kezdett bele Kormi –, de nem hiszem el, hogy ennyi időbe telik pár létrát keríteni, főként mikor ostromra készültünk.
- Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nem hiszem el, hogy von Rowan megölte magát, csak azért, hogy a csapatainknak legyen lehetősége elfelejteni egy létrát keríteni. – Dühöngött Matheus két judica mea között.
- Hozzatok már pár létrát és fektessétek át a vízen! – Ordibált át a feketebőrű az árok túloldalára. – Vagy a sátorrudakkal lendüljetek át, vagy mit tudom én... – Forrongott. – Milyen egy tehetetlen serege van tábornok úr!
- Ne őket hibáztassa. Senki sem készült fel hosszú ostromra.
Ekkor hirtelen a part túloldaláról vad, vidám üvöltözés hallatszott át. Egy fél tucat északi katona rohant, kezükben valami hosszú, fából készült dolgot tartva.
- Megjöttünk!
Az a bizonyos valami egy nagy léc volt, meghajlított, megrepedt fadarab.
- A déliek szétszedték a hajítógépeket. Elhoztuk a maradékát pallónak!
Eközben Hagen a láncait beleengedte a vízbe, és a volt híd egy darabját próbálta kihúzni velük.
Eközben dél sem volt rest, lovasok kezdtek gyülekezni az udvar túloldalán.
- Tartsátok vissza a lovasrohamot! Mágusok, valahogy tartsátok vissza őket. – Ordított hátra Hagen, ahogy egy pár lelkes katonával próbálták a darabot felhúzni.
Nagy nehezen ráfektették a deszkákat és gerendákat a vízre, egyenesen rá a pallóra, amit kiemeltek.
- Kész van, ugorjatok. – Mondták a túloldalt állók, ahogy egy kötelet dobtak a vízbe. – Aki beesik, kapaszkodjon bele!
- Ugorjatok ti, kétbalkezesek! Még letámadhatjuk őket, ha végre hajlandóak vagytok harcolni is, nem csak várni a sültgalambot! – Kiáltott vissza Jozef. – De ígérhetem, ha nem csipkeditek magatokat, van a tarsolyomban a kijutáshoz mágia és ha visszajutok a Fővárosba, nem sok jót várhattok.
- Nem fogjuk feladni a várat! Harcoljatok! – Győzködte őket nagyon okos Hagen is. – Győzni fogunk!
- Tisztelendő uraim! – Húzta ki magát dühösen a tábornok. – Nem szándékozom az utolsó emberig harcolni. Ne ködösítse el a vérszomj az ítélőképességüket. Ez a csata még csak a kezdet. Még nem tudják, de jelenleg mi tartjuk sakkban az ellenséget. Ne féljenek, már az is elég, hogy egyhírhedt ellenségünk merült a víz alá.
- Jobb helyen is volt már lehetőségem meghalni. – Bólintott Matheus, aki már rettenetesen elfáradt az elmúlt napok színészkedésében, majd rálépett a gerendára. A két nagyszájúak csak értetlenül nézték.
- Én pedig nem szándékozom feladni azt, amiért küzdöttünk. – Háborodott fel Hagen. – Katonák! Ki akarja a déliekbe mártani a kardját? Ki akar földet a várbirtokból? Támadjatok! – Növesztett angyali szárnyakat. – Velünk van az Úr!
Valamiféle vita keveredett ebből, de Matheust ez nem érdekelte, ő csak kelt át a palloson. Mögötte pár katona is követte.
Az inkvizítor nézte, ahogy végül csak mindenki átkel a túloldalra.
- Kiváló. – Nézett körbe a tábornok. – Tudom, szíve szakad most sok jó embernek. De engesztelésképp, ma mindnyájan ágyban fogunk aludni! Ez a nap győzedelmes nap. Edmund von Rowan, a folyómellék ragálya halott.
Matheus egyetértően bólogatott.
Jozef viszont nem örült ennek egyáltalán, helyette egy kisebb szélcsóvát küldött a tábornok felé, amitől pár katona elhasalt.
- Nyugodtan mondja ki, amit gondol, tisztelendő atyám. Már vége a csatának. – Állt higgadtan elé varázslatának célpontja.
- Hihetetlen, nem bírja türtőztetni magát. Micsoda vadállat. – Suttogta Matheus Robinnak. Amaz Jozef mellé lépett.
- Mind csalódottak vagyunk kissé. – Tette a vállára a kezét, majd meghajolt a tábornoknak.
- Érthető. – Válaszolt komoran a tábornok. – És tudom jól, hogy az egyház gyávaságnak tartja eltenni a kardot az eretnekek láttán. – Megfordult az út felé. – De, amit mondtam az ágyról, nem költői módon értettem. Ma ágyban fogunk aludni, nem zsákban, s falak közt, nem sátorban. Ugyanis elfoglaltuk az uradalom északi erődjeit és kilátóit.
- Elbaltázta. – Nézett idegesen a sötét tünde. – Tárva-nyitva állt a vár és elbaltázta. – De legyintett, és inkább hátat fordított.
- Értse meg, ha a seregünk megtizedelődik, nem mehettünk volna tovább. Már nem követhetjük azt a taktikát, mint Eicheschildben, hogy addig masírozunk előre, míg az ellenség el nem fogy. Be kell osztanunk az erőinket. Hagy magyarázzam el, hogy értsék a tervet.
A tábornok az országút felé fordult.
- A birtoknak számos őrhelye és erődje volt. Ezeket mind elfoglaltuk, mielőtt ideértünk volna. Most ott verünk tábort, s felkészülünk a következő csapásra. Ha befagyott a téli hidegtől a vizesárok jegye, visszatérünk, jól előkészített ostromgépekkel. Nem szükséges egyetlen nap alatt győzelmet aratnunk. Úgy is megnyerhetjük a csatát, hogy heteken át nézünk farkasszemet az ellenséggel.
- Akkor mi teljesen feleslegesen vittük vásárra a bőrünket. Ülhettünk volna kényelmesen a babérjainkon, megvárva míg befagy az árok, vagy kiéheznek, nem? – Fordult feldühödve a többiek felé.
- Ez...ez nem igaz. A vár ura halott. Nem fognak tudni nélküle mit kezdeni. – Válaszolt a tábornok, de látszólag vesztett az önbizalmából.
- Na, persze! Mi találkoztunk pár lovaggal, így nem vennék erre mérget. – Nézett rá a várra még utoljára.


_________________
"Amikor Matheus inkább mágiapontokat költ, mert a világért sem viselkedne normális emberként."
- Lance Kalver

12Portya: Rowan Ostroma Empty Re: Portya: Rowan Ostroma Vas. Dec. 20, 2020 4:16 pm

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje

Füsttel kevert ködön át világított át a felkelő nap. A falakon katonák sora bámult egyenest a horizont felé. Évek óta először, ahogy az emberek a messzi távolba tekintettek, barátok helyett csak az ellenséget látták, aki a látóhatárról bámult vissza rájuk. Csúnya lecke volt az előző este. tanulság, hogy a Halál nem válogat. Legyen valaki bármilyen erős, bármilyen hatalmas, bármilyen híres, egyetlen éjszaka alatt elragadhatja. Mindenki szeme előtt ez lebegett, ahogy Edmund von Rowan agyonázott, iszapos testét kiemelték a várárokból...


És ezzel újabb ádáz csata ért véget. Ám a konfliktus még csak most kezdődik! A harc jutalma 200 TP és 2000 váltó mindenki részére, aki mindhárom kört megírta. Ezen kívül a résztvevük nagy száma miatt egy tervrajz is kikerül sorsolásra. Nagy tapsot kérek Jozef Strandgutnak, aki az alábbi ritka bűvige útmutatójával lett gazdagabb:

Név: Mjölnir
Alapanyag: ektoplazma, harangvirág
Tanulás: tervrajz
Leírás: A kovács egy bűvigét olvas egy fegyverre, melytől azt gazdájának földről felemelni, előrántani, csatába rontani vele sokkal könnyebb, másoknak felemelni pedig sokkal nehezebb lesz. Az érzés nem tart sokáig, de bőven elég rá, hogy a harcos magához ragadja a helyzeti előnyt.

Azok, akik nem írtak meg egy vagy több kört, ide, ez alá a hozzászólás alá tudnak pótolni. Ha megírták, jelezzék nekem, én pedig kiosztom nekik is a jutalmat.


A vár kapitánya bús képpel bámulta egykori barátait a távolban. Az erődítmények a birtok körül, melyek olyan rútul árulták el őt, akár a várárok megboldogult urát. A föld többé nem volt biztonságban. Hamarosan újabb csata kezdődik. Szinte érezte, mekkora teher készül a vállaira feküdni.
- Kapitány! - szóltak neki - Most, hogy Rowan uram meghalt, ön a vár parancsnoka?
Strauss kapitány csendben nézett vissza.
- Hivatalosan - rázta mega  fejét - nem. Erika kisasszony a legmagasabb rangú köztünk...



Folyt. köv.!

Ajánlott tartalom



Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.