A gólemek okádta sár éppen, hogy csak megszáradt a csizmáján, ahogy a lakosztályuk ajtaján kimért kopogás hangja hallatszódott. Éppen egy jó szelet száraz sós húst szeretett volna magához venni (hol a fenébe volt Wiflred?), amikor kopogtattak az ajtón. Oswaldra nézett, majd végül felemelkedett, még páncélban, s kinyitotta az ajtót. Szürke köpenyes mágus állt ott, s további fárasztó feladatra invitálta őket, amire aztán végképp nem volt semmi kedve.
– Bocsássanak meg a zavarásért, de Rowan uram segítségért folyamodik, mielőtt lepihenünk az éjszakára. Kérem, tartsanak velem, ott majd mindent elmagyarázunk.
Nem igazán ellenkezett, még befalta a maradék étket, s magához vette a fegyverét, majd megindult kifelé, Oswald társaságában. Talán egy harmadnyi fertályórát kellett csak járniuk, s ott is voltak a kaszárnya mellett, ahol már jelentős tömeg sorakozott. Von Rowan alakját könnyű volt kivenni, ő volt az, akin először megakadt a szeme. Kissé komornak, s fáradtnak tűnt, de végül is ez nem volt meglepő a jelenlegi helyzetben.
– Hogy rövidre fogjam a szót: feldúljuk az északiak táborát, ha már ilyen szép trófeának valót rittyentettek ide nekünk. – mondta a férfi, amire is általános értetlenség lett urrá a csoporton, természetesen jól érthető okokból. – A rajtaütés mikéntjét aztán árulom el, hogy követtek engem a kaszárnyába. Aki visszautasítja a segítséget – nézett most egész pontosan reájuk, s más vendégekre. – Azt arra kérem, hogy itt várjon meg, míg végzünk. Fontos megjegyeznem, nem vádolunk senkit sem árulással, csupán biztosra akarunk menni, hogy nem megy híre annak, amit tervezünk. – vett még egy nagy levegőt, majd folytatta. – Röviden a célpontunk az ellenség hajítógépei. Teli magtárainkkal és magas falainkkal nem sok esélye van az északiaknak. Az legjobb esélyük, ha átütik a falat és pallót fektetnek a vizesárokra. Elvésznek a kővetőik, és nem marad más választásuk, mint kivárni a zimankót és hazamenni. Nagy részük már össze lett szerelve a táboruk szélén. Ideális célpont egy gyors rajtaütésre.
Oswaldra pillantott kis gondolkodás utána, majd megforgatta egy kissé a szemeit. Értette nagyon is, hogy miért ment ennyire titokszámba ez az egész, de ez nem jelentette azt, hogy különösebben értékelte volna, hogy előbb kell belemenniük, s utána derül ki, hogy mi is lesz.
– Nagyszerű az a terv, ami mellett azelőtt kell dönteni, hogy kiderülne, hogy mennyire is rizikós. – sóhajtott, majd fejével von Rowan irányába biccentett, nem a várúrnak, hanem Oswald számára. – Von Rowan tapasztalt várvédő, merek benne reménykedni, hogy ehhez híven jó stratéga is. Az elpusztított hajítógépek jelentős kárt okozhatnak az északiaknak... Viszont mielőtt bármi is történne, érdemes lenne váltani pár szót az úrral. Még azt se tudjuk, hogy milyen létszámmal állunk szemben, s hogy a saját fiaink milyen számosak.
– Egyetértek – felelte bólintva a férfi. – Nem gondolom, hogy bármelyikünk is könnyedén megriadna, hanem a saját embereinkért mi felelünk. Tudnunk kell, mire vállalkozunk.
Ezzel tulajdonképpen lerednezték a beszélgetést, nem kellett nagyon folytatni. Menni készültek, hisz a köteletség ezt diktálta, a józanész pedig azt, hogy von Rowannak tudnia kellett a maga dolgát. Miért kételkedett volna?
– Most pedig, kövessenek. – szólalt végül meg a báró.
A barakk alagsora a raktárba vezetett, ahol sok felszerelés bújt meg. Mindenképpen bátorította ez picit, hiszen egy ilyen várnak leginkább kitartania kellett, annak pedig legjobb eszköze a minőségi kard, vaskos páncél, s a hordószám nyíl volt. Ahogy haladtak lefele, a korábban megismert elf is csatlakozott hozzájuk, jelenlétére biccentett, de elsősorban nem oda figyelt, hagyta, hogy Oswald társalogjon vele. Sokkal jobban izgatta a raktár, s főleg annak a gazdája. Rowan kétségtelenül egy komoly erőd volt, ezt a képet pedig nem csalta meg a készenlétük. A báró időnként úgy hatott, mintha alábecsülte volna az ellenségeket, de ezek csak bátorító gesztusok lehetettek, a barakk pincéja sokkal többet mesélt arról, hogy ki is volt igazából a férfi.
– Engedjék meg, hogy bemutassam északi testvéreink egy régi ajándékát! – mondta a férfi, majd intett az embereinek, hogy minden bejáratot zárjanak le, nem beszélve a pinceajktóról. Végül pár ládához léptek, széthúzva azokat, s egy járat képe jelent meg előttük, ami egyenesen a föld mélyébe vezettt. – Ez itt az erdőbe nyílik, ahol vadásztunk. a helyesek a megfigyeléseink, az északi tábortól kellő távolságra, hogy felkészülhessünk egy több irányból indított rajtaütésre.
Várt egy picit, hogy csönd legyen, majd vett egy nagy levegőt, s megszólalt.
– Uram, minden bizonnyal volt rálátás a táborra még a délutáni órákban, hány főt számlálhat az északi kutyák serege? – a kutyák szót megnyomta kicsit, talán ez is bátorítóan hathatott. Mindenki szerette az ellenséget sértegetni.
– Pár ezerre becsüljük a számukat. – válaszolt a férfi. – Ezért most rögtön vésse mindenki az eszébe: nem szétkergetni akarjuk őket. Azért megyünk most, amikor a nagy részük alszik.
Érzékelte ugyan, hogy Oswald és az elf beszélgettek, ám nem igazán hallotta, hogy miről is: szűk volt ugyan a hely, viszont mással foglalkozott, nevezetesen a báró szavaival. Bólintott neki, majd körbepillantott, hogy hányan is voltak jelen. Emellett figyelte a a járatot is, hogy mekkora.
– Van már terv arra, hogy miként kívánjuk úgy elpusztítani a hajítógépek egy részét, hogy ne ébredjen fel az egész tábor? – kérdezett vissza.
– Azonnal elmagyarázom. Az északiak táborában több ponton is állítottak fel gépeket. A sötétben közel lopózunk az erdőtől két irányba fekvő táborokhoz, melyek az országutak mentén épültek. A katapultokat minden bizonnyal őrzik. Még ha sikerül elég gyorsan is lecsapni, biztos, hogy pár percen belül valakinek feltűnik. Éppen ezért több ponton egyszerre fogunk támadni. A jelet a kedves varázsló urak fogják szolgáltatni, akik most is képesek gondolatokkal üzenni egymásnak. Lecsapunk, és elpusztítjuk amit csak lehet, majd visszatérünk ide.
A korábbi szigorú tekintet eltűnt a báró képéről, majd a korábbiakhoz hasonlóan elnevette magát egy kicsit, ettől jól érezehetően az egész jelenlévő csoportosulás kedve oldódott egy keveset. Sokat számított a hadvezérek kiállása.
– Ezen a járaton épp csak lovat nem tudunk átvezetni...akkor túl könnyű dolgunk lenne. Ócska északi munka.
– És fogják valamivel jelölni a kijáratot? Nem biztos, hogy a legtöbben egy ismeretlen terepen egy felbolydult tábor környékén könnyen vissza fog találni. Pláne ha ennyien vagyunk. Ezen felül mi a garancia, hogy nem fogják ellenünk fordítani utána a járatot? – kérdezett vissza az elf. Aggodalmai jogosak, s logikusak voltak
– Akkor ez lesz a legkisebb gondunk. Ön is tudja, Kalver, hogy nem ússzuk meg összecsapás nélkül – felelte Oswald hangosan, a báróra pillantva, válaszát várva.
– Azzal nincs gond. Azzal már van, ha esetleg öngyilkos hadműveletté alakulna ez az egész, mikor megakadályozható lenne. – fűzte hozzá még az elf.
– Türelem. Kövessetek, s mindjárt meglátjátok. – kuncogott fel kissé a báró.
Mélyeket lélegzett a dohos levegőből, izgult. Félt. De végül is ki ne érezte volna ezt ilyenkor? A test reakciója volt arra, hogy helyretegye az embert. Ez nem arról szólt, hogy ki a legbátrabb, ki az, aki a legkevésbé retteg. A szervezet, mely pattanásig feszül gyors, s mikor elrepül a fej felett az első nyílvessző, minden sejt ordítva küldi majd a parancsokat, Futás, döfés, félrehajlás. A félelem jó volt. A félelem életben tartott.
A báró varázslója, s a kíséret megindult a fáklyával lefelé. Meglepően széles volt a járat, ha egy szekér ugyan nem is fért volna be, egy kisebb csapat mindenképpen, s elég kényelmesen el tudtak helyezkedni, anélkül, hogy különösebben egymás lábára, ne adj Isten vádlijára kellett volna lépni. Ha lehet, itt még dohosabb volt a levegő, s nyirkos is, amitől kicsit fázott is. Nem érezte túlzottan jól magát, de erről főleg az tehetett, hogy feje fölött egy egész vízesárok terült el, az alagút végén pedig az északiak tábora. Végül egy kapuhoz értek, ami fábol volt tákolva
– Na most, amikor megindulunk, mindenki ismételje meg, tisztán és jól tagoltan: "A reformátor tudja, mi a rossz. A reformátor szava keresi, mi a jó." El ne merjék véteni.... – morogta a mágus.
– A reformátor tudja, mi a rossz. A reformátor szava keresi, mi a jó. – mondta ki az elf, elsőkként megindulva.
A helyzet ugyan aligha tette indokolttá ezt, de azért mégis elmosolyodott a mondat hallatán. Okvetlenül is a Hellenburgban lévő lóra gondolt, akit Oswalddal mentettek meg kegyetlen gazdájától. Jó természetű szép állat volt, hirtelen hiányolta is egy kissé, régen látta. Vajon túlélte a világégést? Gondolatai végül visszatértek a fejébe, s az instrukciónak megfelelően elmondta párszor a kis szöveget, majd bólintott. Ennél nehezebb dolgot is megjegyzett már. Nagy levegőt vett, majd csatlakozott a többi katonához, de elsősorban Oswaldhoz, s az elfhez.
– Ezt a járatot egy sor rúna védi, melyek beomlasztják az alagutat, ha valaki olyan halad át, aki előtte nem mondta ki az éppen aktuális jelszót. A vizeárok eztán elárasztja az egészet, és használhatatlanná válik. Drága máguson egy védővarázslatot készített elő arra az esetre, ha valaki szándékosan elhibázza a mondókáját. – vette át a szót von Rowan.
A sötétben kellett még egy keveset utazni, de idővel megérkeztek a járat végéhez, ahonnan csak a Hold halvány derengése volt kivehető. Az alagút egy kövekkel tarkított sziklás részbe nyílt, ahol aztán tényleg jól el lehetett rejteni a járatot. Helyeslően bólintott magának. Ha már ilyen járat nyílt a várba, legalább jól biztosították. Kilépve végül nagy levegőt vett, s élvezte, ahogy a dohos bűzt átvette az erdő talajának savanyú szaga.
– Azért kitalálhattak volna jobb jelszót is. – súgta oda neki a férfi. – Igazán megmondhatták volna előre, miért olyan szükséges és mi is mondtuk volna.
– Szerintem elmés. Elébb vágja el önnön torkát egy északi, minthogy ezt kimondja. – válaszolt enyhült mosollyal.
Nem kellett sokat várni, a sötét alagút megszülte az összes embert, s a vár úra hamar elkezdte magyarázni, hogy mi is lesz a terv. Figyelt rá, amennyire tudott, de közben félig már a csatározáson járt az esze, s bár a közelében sem volt, már most megérezte a vér szagát. Képzelte csak, persze, de ez talán csak annál igazabbá tette az ígéretét.
– Három szakaszra oszlunk. – mondta az úr, majd szét is válaszotta a csapatokat különösebb erőfeszítés nélkül. Minden csapatba egy mágus ,került, feltehetően, hogy biztosítsák a kommunikációt. – Az első csapat indul balra, a másik jobbra. A harmadik kisebb itt marad őrködni.
A korábbi tekercset hordozó mágus egy kis botot vett magához, majd párszor lerajzolt egy könnyen követhető kis motivumot. Egy nyolcas volt, de fektetve. Nehéz lett volna véletlenül utánozni ezt, jó döntésnek tűnt, hogy ez legyen a jel.
– Aki visszaért nézzen maga mögé, nem követik-e. Ha követik, fáklya nélkül kezdjen el az erdőben nyargalni. Ha lerázta őket, gyújtson fáklyát, majd írja ezt vele háromszor. – pillanatra habozott, majd folytatta. – Erre válaszul ugyanezt fogjuk tenni, hogy visszataláljatok. Ezt jegyezze meg mindenki arra az esetre, ha a mágusaink áldozatul esnének.
A baloldalon lévő csoportba került, Oswald, s az elf mellé. Nagyszerű, úgy is átállt volna ide, így legalább trükköznie sem kellett. Az ember mégis szíveseben harcolt olyanok mellett, akiket kedvelt, s a bajtárs, ha a saját hátát nem is, de legalább a barátét tudta lesni, így természetesen szívesebben vonult hadba ismerős arcok oldalán. Szépen lassan megindultak, a tábor körvonalai pedig egyre jobban kivehetővé váltak. Talán itt lett volna az idő jobban szétnézni.
– Valakinél van messzelátó? Jól látok az éjben, könnyebben észreveszem, hogy merre vannak az ostromgépek.
A kérdésre leginkább heves fejrázást kapott válaszként, ami az igazat megvallva indokolt is volt. Emberek, miért is hoztak volna távcsövet magukkal? Hogy a Holdat nézzék? Csöppet talán el is szégyellte magát a bugyuta kérdése kapcsán, de végül rájött, hogy ennek nem most volt az ideje, sokkal fontosabb dolguk volt. Folytatták hát a kúszást, lehetőleg a legkevésbé csörömpölve a páncélokkal-fegyverekkel.
Idővel végül olyan távolságba kerültek, ahol már egészen jól ki lehetett venni a terepet, s tökéletes rálátása is volt a fegyverekre. Nem gyakran látott kővetőket, de azért tudott róluk egyet s mást, így nem is félt attól, hogy esetleg ne tudta volna elpusztítani őket. Csak idő kellett hozzá, s leginkább lehetőség, ami úgy tűnt, hogy habár adott, derekasan meg kellett harcolniuk érte, hisz több őr is védte a katapultokat. Így elsőre talán egy tucat katonát látott, de nehéz volt biztosra saccolni.
– A másik csapat még nem áll készen. Még van időnk közelebb húzódni. – mondta, majd papírosokat vett elő, majd elkezdte azokat előkészíteni. – Ezek vezényszóra lángra kapnak. Arra gondoltam, erősítsük kőre vagy nyílra és vessük rá pár sátor tetejére, mielőtt visszavonulunk.
– Még mielőtt bármit is tennénk, osszuk fel, hogy ki melyik ostromgépnek támad. Mikor ott vagyunk, késő lesz már tervezgetni. – válaszolt halkan.
– Ez jó ötlet – helyeselt csendesen a lovag. – Válasszatok kedvetekre, én majd megyek arra, ami marad. Ti úgyis előbb odaértek, ha csendben akarunk maradni..
– Én és a társaim nem vagyunk túl fürgék, de tudunk futni. Mi elintézzük a másodikat. Arra gondoltunk az utolsót meg se kéne közelíteni, csak dobjuk rá amink van és robban. – szólalt fel az egyik megtermett katona, miközben pár másik emberre intett, kijelölve, hogy kik is mozognak majd vele.
– Nagyszerű. – válaszolt von Rowan katonáinak. – Én magam sem vagyok túlzottan gyors, így azt hiszem inkább a közelebbi kővető lenne a célom.
Nézelődött. Csapda szagát érezte, de főleg amiatt, hogy milyen kevesen is voltak az ellenség soraiban. Akárhogyan is lopódzott, nem vélt felfedezni nagyobb tömegeket, pihenőket, esetleg sátrak között lézengőket. Valami nem volt rendben, de talán ez pont a lehető legjobban jelentette számukra. A katapultok olyan csalétekek voltak, amikért akár csapdába is megért belelépni. Gondolatait végül a rőtfejű mágus szakította meg.
– A másik csapat a jelünkre vár. Azt üzenik sikerült felállniuk. – mondta a mágus kissé siettetően.
Vett még egy utolsó nagy levegőt, majd elmormolta magába a világmindenség legrövidebb imáját. Nem a saját épségéért, a többiekéért. Oswaldért, az elfért, a bajtársakért, s persze az északiakért. Szükségük volt rá. Már az északiaknak.
– Kész vagyok, ha más is... Mágus, vezényelj!
Mind a mágus, mind Oswald bólintott, s alig kellett várni ahhoz, hogy a rőtfejű megadja a jelet. Hirtelen jóval idegesebbnek tűnt, mi több, már–már gyermekien izgatottnak. Bátorítása aligha volt túlzottan meggyőző, de őszintének mindenképpen őszinte volt, s talán ilyenkor ez kellett.
Ő maga is felemelkedett, s hagyta, hogy egy pillanatra magába szívja az éjszaka sötétjét. Ez volt az ő ideje, s minden porcikája ezt súgta számára. Ismerős borzongás szaga csapta meg, ismét vér zamatát képzelte, vérét, mely vörösbe festette a katapultok előtt a földet. Nem figyelt senki másra, csörtetve lódult előre, hisz úgy sem rá fognak figyelni elsősorban, hanem a nagyobb csoportra, ami Oswaldot követte. Még éppenséggel látta a fürgébb elfet elsuhanni a bozótosban, de hamar szem előtt tévesztette őt, s már csak a katapultot látta, illetve a közelben állő őröket, akik szerencsére egész távol voltak a fegyvertől. Íjászokat keresett, de hála az égnek egyet se látott, ez pedig hatalmas áldás volt. Egy távolról érkező nyílra semmi sem készíthette fel az embert, csak az ín pattanása, de akkor már késő volt.
Csak pár lélegzetvétel volt az egész, s ott is találta magát a hozzá legközelebb eső katapulthoz. Senki se volt ott, ami tökéletes lehetőséget biztosított ahhoz, hogy véglegesen tökretegye a felszerelést. Elvághatta volna a köteleket, persze, de azt nem volt olyan nehéz szerezni, ha más nem, hát lebontanak pár sátrat. Permanens kárt akart okozni, olyat, amit csak egy Dunkelwald tudott volna helyretenni, azokból pedig, hála az égnek, igen kevés volt az északiak sorában. Megemelte a lándzsát, majd hagyta, hogy az erő átjára a karját. A vállvédő rászorult kezére, s innen biztosra tudta, hogy akár pusztakézzel is elrepeszthette volna a tákományt. A lándzsát végül előre lódította, s a legkevesebb hitetlenkedés nélkül beleszúrt az egyik zsanérba, amú úgy tőrt szét, mintha csak cserépből lenne. Követte a fa is, ami végighasadt, s bár nem hasadt szét, jól láthatóan használhatatlanná vált, egy kihúzás, s az elemi erő veti majd szét a tárgyat, remélhetőleg száz irányba repítve a törmeléket, s a fémrepeszeket. A ricsaj persze nem úszható meg, így végül az északiak egyik ember megindul felé, lassú, kimért léptekkel. Ő maga nem kívánt ilyen nyugodt lenni, így különösebb tétovázás nélkül lendült meg a közel lévő ellenség irányába pár méterre megállva előtte. Egyik keze teljes erővel szorította a lándzsát, míg másik karjával csak intett a katonának. Fogai látszottak, most nem érdekelte az, hogy udvarias legyen.
– Láttad, hogy mit tettem, kutya. A hús puhább a fánál, fuss, s még átölelheted asszonyod. – morogta az északira.
Az éhség eluralkodott felette, ám úgy döntött, hogy a józanabbik felére hallgat, s ad lehetőséget az ellenségnek, hogy esetleg elmeneküljön. Mit sem számított egy-egy északi halála, a katapultok voltak a célpontok, s azoknak egy részével végeztek is. Közben a tábor szépen lassan lángokba borult, egy katlannak hatott, éppen csak az ordítva felocsúdó emberek hiányoztak onnan. Ismét borzalmas rossz érzés lett úrrá rajta, amit hamar meg is erősített egy hatalmas, döngő zaj.
– Fuss te, kutya, vagy nem lesz asszony, akit átölelhess. – kiáltotta válaszként az immáron dacos ellensége.
Hátra se kellett pillantania, hogy tudja, hogy mi történt. Csakis, de csakis egy dolog volt a közelben, ami ekkora zajt tudott csapni, s annak is zuhannia kellett hozzá. Hirtelen minden értelmet nyert, elsőre borzalmas letörtséget érzett, majd hirtelen a keseredettsége mosolyba fordul. Nem ők léptek a csapdába, ők voltak a csapda.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
