Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Az eltűnt gyermek
A tanácsosi kúria udvarán a szolgálók az utolsó simításokat végzeték a gyönyörű kertben. Egy-két vágás itt, egy kis öntözés ott. A birtokon nem nőtt gyom és semmi nem odaillő. Rendezett volt és szabályos, minden fán katonás sorokban futottak fel a világító mohák, a foszforeszkáló gombák pedig gyönyörű ágyásokban díszelegtek, melyek nem csak a helyi fajtából tevődtek össze, hanem sokféle, különböző fajtájú és alakú gomba is helyett kapott a tanácsosi ligetben. Aznap csodásan sütött be a nap a fák koronáin, melyet persze a ház tulajdonosai nem vagy csak korlátozva élvezhettek, viszont ez estére kéken, lilán, aranyos sárgán tündöklő mohákat és gombákat varázsolt a kertbe. Aki arra járt, biztos megcsodálta ezt a nem hétköznapi látványt. Persze mind tudjuk, a túlzott külső általában mindig az elfedése valami olyannak, melyet félünk, nem merünk, nem szeretnénk megmutatni.
A rendet egyébként nemcsak a kúria udvarán, hanem annak falain belül is megkövetelte a ház úrnője, aki fő feladatának tartotta, hogy otthonából díszes „palotát” készítsen. A függönyök szépen vasalva lógtak, finom, de erős anyagból készültek, melyeket, ha elhúztak, szinte alig sütött keresztül rajtuk a fény. Minden hall, bálterem, vendégszoba tiszta volt, a gyertyák fényessé tették a zord éjszakai falakat. Méregzöld, arany szegélyű szőnyeg futott végig a kúrián, elvezetve az odalátgatókat a főbb termekbe, többek között a hatalmas étkezőbe is. Az étkezőasztal terebélyesen nyújtózkodott el a helyiség közepén, anyaga tömör Brossgur fából készült, melyet egyenesen Saltfjellet erdejeiből hoztattak a ház tulajdonosai. A gyönyörű asztal körül magas támlájú székek sorakoztak, melyek előtt gyönyörű terítékek pompáztak. Ódon kristálypoharak verték vissza a gyertyák fényét, alattuk gyönyörű porcelán étkészlet feküdt. Az evőeszközök a kornak megfelelő anyagból készültek, persze senki nem vehette észre, de ugyanakkora távolságra álltak egymástól. Se több, se kevesebb, pont 10 mm kihagyás volt köztük, ha több lett volna, a ház úrnőjének bizonyára hamar feltűnt volna, hiszen mindig is ügyelt ezekre az apró részletekre. Az asztal közepén hatalmas, szinte giccsesnek számító virágkompozíciók álltak, kisebb nagyobb szellemorchideákkal tarkítva, mely a ház urának kedvenc növénye volt.
A konyhában készítették az ünnepi menüt, mely válogatott finomságokból állt, volt köztük egészen ritka fogás is. A vacsora elkészítéséhez több alkalmi szolgálót is fel kellett venni, hiszen az állandó személyzet nem szokott hozzá az ilyen nagyszámú ételkészítéshez.
A kúria a szokásosnál is előkelőbb fényét mutatta, hiszen ma este a tanácsospár a hercegi udvar előkelő vendégeit várta egy díszvacsorára. A költséges alkalom nagyon különleges ígérkezett, főleg a tanácsosné Hoya számára, aki tudta, ezen este nem csak új ismeretségeket szerezhet, de megtudhat egy-két új információt is ellenlábasairól.
A szürke bőrű hölgy a szobájában, a tükör előtt ült. Meredten szuggerálta tükörképét és önön szépségében gyönyörködött. A szolgálók már elkészítették sminkjét, haját és gyönyörű ruháját is ráfércelték. Az alkalomra külön estélyit készítetett, mely egy pántnélküli, narancssárga dressz volt, apró drágakövekkel. A kezein finom anyagú, fekete kesztyű futott végig, a fülében, a nyakában, a tiarájához illő meseszép ékszerek foglaltak helyet. Száján sötét vörös rúzs futott végig, szemei szénnel kihúzva.
~ Gyönyörű – mondta magában a csodálkozó sötét elf nő.
~ Páratlanul szép! Nem, nem egyszerűen szép, a LEGSZEBB! – majd egy színpadias kézmozdulattal megpördítette szoknyáját és kacagott.
Önön gyönyörködését az ajtón történő kopogás hangja zavarta meg.
- Drága, bemehetek?
A nő tündöklő arca hamar unott és arrogáns kifejezést öltött, majd monoton hangon szólította férjét:
- Csak egy percet kérek!
Ezzel a mozdulattal felkapta elegáns köpenyét és vállaira kötötte, néhány apró igazítás és készen is állt.
- Szabad!
Az ajtó lenyílt és egy magas, helyes férfi lépett be rajta. Az ő ruhája valamivel visszafogottabb volt, de nem nehéz észrevennie egy kívülállónak, hogy megjelenése szerfelett előkelő volt.
- Örülök, hogy elkészültél! Lássuk csak, had nézzelek, gyönyörű, vagy mint mindig – hangzott a szinte már minden nap megszokássá vált, de kedves rigmus.
- Köszönöm, reméltem is, hogy így gondolod.
- A szolgálók készen állnak, ha jól láttam, hamarosan érkeznek az első vendégek, csak rád várunk.
- Persze, hogy készen állnak! Minden rendben van, magam felügyeltem. Bár az aranytigris kissé megbarnult, de korántsem ehetetlen, felszolgáljuk. Ezen kívül minden a legnagyobb rendben.
- Csodás vagy! - a férfi közelebb lépett a nőhöz, akiért úgy rajongott. Mostanában észrevette, hogy szerelmét körüllengi valami nem hétköznapi, ezáltal egyre jobban veszített iránta érzett vonzalmából, de ma este újra régi fényében tündökölt.
- A szemeid! Mintha kevésbé lennének bevérezve.
- Oh igen, az a gombalé tényleg segít rajtuk egy keveset.
- Nagyon vonzó vagy! – az elf tisztességtelenül közel lépett és arcát a nő ajkához közelítette, aki megengedően hagyta, hogy az aktus létre jöjjön. A férfi becsukta a szemeit mohó csókja közben, ilyenkor általában nem látja, hogy szeretett nője közömbös arccal néz rá.
~ Vajon elég virágot tetettem az asztalra? Elég szép minden?- morfondírozott magában Hoya, a csók közben.
- Menjünk szépségem, fogadjuk a vendégeket – mondta a tanácsos, aki a csók után egy rövid szünetet tartva szólalt csak meg.
- Rendben, nagyon remélem, hogy ezzel az estéllyel végleg a tudatukba véssük, hogy ezentúl velünk is számolniuk kell!- mondta agresszívan a narancssárga ruhás nő.
- Te és a politika! Állandóan ezen jár az eszed, próbáld meg a mai estét egy kicsit élvezni. Tudod, én is azért támogatom ezt, hogy még több kapcsolatot építsünk, de ez nem zárja ki azt, hogy jól is érezzük magunkat.
- Nagyon remélem, hogy nem iszol annyit a jókedved hevében, mert akkor kezelhetetlenné válsz!
- Én soha!
A pár a bejárati ajtóhoz sietett, ahol már néhány szolgáló is várakozott, azok, akik a vendégeket fogadták az este alatt. Hamar meg is érkeztek az első gólyák, akiket követtek kisvártatva a többiek követtek, így mire a tanácsos pár kettőt pislogott, a kúria már meg is telt vendégekkel, a zenészek elkezdték játszani a megbeszélt nótákat és indulókat.
- Lord és Madame Moorwhite!
A név hallatán Hoya kissé feszültebbé vált. Nem csoda, hiszen Ethel Moorwhite is a herceg belső körébe tartozott, bár Lord Moorwhite nem volt politikai aktivista, rokoni szálak fűzték a királyi családhoz, így a házaspár az este és a helyi elit kulcsszereplője volt. Ethel egy idős és kissé meghízott hölgy volt, akinek hangját általában már a folyosó végéről lehetett hallani. Kedvenc elfoglaltsága a másokon való ércelődés volt, befolyása megengedte neki az efajta viselkedést, kritizálni nyíltan senki nem merte, mégis általában kerülték az emberek. Férje nagyon keveset beszélt és szólt hozzá a társalgásokhoz. Felesége, mint egy élő díszletet cipelte magával, akiről a társaság nagy része éppen ezért semmit sem tudott, ami ritkaságnak számított ezekben a körökben. A Moorwhite dáma azonban öltözködésében csapnivaló volt, mindig ízléstelen lila ruhákban járt, és hozzá társított magassarkú cipői fakók, csicsásak voltak, úgy álltak a lábán, mintha valaki belelépett volna egy trubadúr lábbelijébe. A mai este sem volt kivétel ez aló, ugyanis szerelése olyan volt mint egy lila gombáé. Modorával és viselkedésével Hoya első számú ellenségévé nőtte ki magát.
- Jó estét!– köszönt hangosan és határozottan a Madame a párnak és úgy tűnt mintha férje is köszönt volna halkan, a bajusza alatt.
- Jó estét! – hangzott vissza a válasz, a formális köszöntés nevében.
- Ahogy látom nemigen készültek ilyen nagy vendégseregre! – érdeklődött a nemes hölgy.
- De egy ilyen fiatal hölgynek még sok tanulnivalója akad, már megbocsásson kedvesem - nevetett erőltetetten Ethel.
- Nem értem mire gondol, Madame Moorwhite – válaszolt udvariasan a tanácsos
- Lordom, tudja, hogy csak tréfálkozom. Bár a kabátomat magam kellett a szolgálóknak adnom és mintha a szőnyegben is megbotlott volna előttem az egyik hölgy, de ezek apróságok. Bizonyára ha kicsit tapasztaltabb volna a kedves felesége, hamar észrevette volna ezen hibákat, de ilyen a tapasztalt szem – mosolygott a vén perszóna,.
Hoya pontosan tudta, hogy a célja kizárólag a bosszantás, hiszen ő is azok közé tartozott, akik szívesebben látták volna a tanácsos oldalán Lady Anabelle-t, a fiatal elf lányt.
- Na gyere drágám menjünk, nehogy lemaradjunk a vacsoráról, a sorban állás miatt!
- Biztosíthatom, hogy nincs sor a… - ám Hoya szavai már nem találták meg az elviharzott párt.
- Egyszer megölöm - hangzott Hoya szájából az őszinte érzés.
- Jaj drágám, ne beszélj ilyen csacskaságokat, csak egy vén szipirtyó!
~ Milyen együgyű ez a férfi- gondolta magában a tanácsosnő.
A meghatározó vendégek közül itt volt Lord Scotths és Lord Bimble is, akik szintén nagy ráhatással bírtak a hercegre. Lord Scotths régóta a herceg egyik személyes tanácsadója és barátja volt, aki még Hoya apjánál is régebb óta volt jelen a hercegi udvartartásban. Idős és törékeny külseje mögött számító és rafinált belső rejtőzött, sokan tudták, nem véletlenül tudta megőrizni pozícióját ennyi éven keresztül. A jókedélyű Lord Bimble pedig az udvari élet egyik irányítója volt, a szolgák vezetője, a protokoll élő szótára, aki mindig tudta, milyen a helyes viselkedés. Szabályos életének dacára azonban szerfelett jókedvű és vicces egyéniség volt. Hoyán kívül mindenki szeretett a közelében lenni.
Megérkezett Lord Braxton feleségével, aki a hercegi gárdisták parancsnoka volt és Lady Planter is. Braxton élő példája volt azoknak az előítéleteknek, melyet a katonákról gondolunk; erős, férfias, agresszív és nagyon műveletlen. A szigorú Lady Planter pedig az informátorok és kémek helyi vezetője volt, így egy jóízű pletykáért bármikor lehetett hozzá fordulni és persze a bennfentesek komolyabb ügyek tudói is lehettek.
Legutoljára az Ashwooth család érkezett, a felkapaszkodott nemesek, akik a család fejének Johnatan ügyeskedéseinek köszönhették politikai szerepüket.
- Ahogy látom az egész pereputty eljött - súgta oda a tanácsos feleségének.
Madame Weechwood érdeklődő tekintettel figyelte a megérkezett gyülekezet, mely egy kis falunak hatott. Az fáradtnak tűnő anyuka és apuka, a folyton veszekedő nővérek, egy bájos ikerpár. A nézelődés közben Hoya egy lila falabdát érzett a lábának ütközni, nem tudta mire vélni a dolgot, felvette, hogy megszemlélje, de a következő pillanatban egy aprócska teremtmény húzkodta szoknyáját.
Idegesen hátrapillantott, és észrevett egy szőke hajú, ártatlan csöppséget.
- Néni, néni, adja vissza a labdám, kérem!
Hoya pupillái hatalmasak lettek és a szemei mintha jobban kinyíltak volna. Arcán hirtelen széles mosoly támadt és lassan a gyermek felé hajolt.
- Szerbusz kincsem. Tiéd ez a falabda?
- Ig…igen- szólt szégyenlősen a fiú.
A gyermek most már egészen közel állt hozzá, így jobban láthatta annak testét. Az arca puha és üde volt, a kezecskéi, ahogy kilógtak rövid ruhája alól puhán ringatóztak teste mellett. A haja gyönyörű szőke volt és vékony, az illata pedig páratlan. Hoyán úrrá lett egy nem evilági érzés, szemei újra bevéreztek és hangja mélyebb tónust váltott.
- TESSÉK! - hangzott a tömör és rövid válasz, ám a kisgyermek a nő szemeiben és lényében valami olyasmit látott, amelytől nagyon megrettent, sírva rohant édesanyjához.
Hoya pedig magához térve szemeihez kapott és a hálószobája felé vette az irányt. Férje kérdőre vonta a gyorsan távozó hölgyet:
- Hova mész drágám? – de nem érkezett válasz.
A tanácsos észrevette, hogy felesége a szemét takarja, így gyorsan kitalálta mi baja lehetett. Egy szolgálóhoz lépett és kérte, hogy nézze meg feleségét, segítsen neki. Majd mintha minden rendben történne, a társaság szórakoztatására sietett, hogy kitaláljon valami alibit felesége távolmaradására.
A tanácsosnő felsietett a szobájába és a tükörbe bámult, ahol bevérzett szemei meredtek rá vissza. Tudta, hogy így nem láthatja senki, pláne ezen a fontos estén. Gyorsan előkereste a gombalevet, melyet külön neki kevert ki az egyik alkimista a szeme vörösségének eltüntetésére. Miközben kereste a szert, egy pillanatra megállt és újra a tükörbe nézett, elmosolyodott és egy nagyot nevetett, ám hangja megint mélyre váltott:
- Milyen ízes falat! Igazi kincs, nagyuram!
A szobában az összes gyertya fénye hirtelen kihunyt és a levegő áporodottá, hideggé vált pillanatok alatt. A szoba mintha átkerült volna egy másik dimenzióba, minden romosnak és töredezettnek hatott, a külvilág zajai megszűntek. A szobában gomolygó köd futott végig és egészen halkan a szoba sarkában, mintha valami tábort vert volna.
- Áldott legyél, ó Voloch!
Hoya illedelmesen meghajtotta fejét a fekete masszává összeállt köd előtt.
[color:fceb=ff0000]- Illemtudó vagy, ezt szeretem, kedveském- visszhangoztak a gonosz szavak.
- Nagyuram, miért tisztelted meg személyem jelenléteddel?
- Láttam milyen szemmel figyelted a gyermeket, éreztem, mi futott át a gondolataidon! Láttam, ahogy elképzelted, hogyan tekered ki a nyakát és fürdesz meg a meleg vérében. Nosza, ne fogd vissza magad, kóstold meg bátran az ízes csemegét.
- De ha lebukok vége az eddigi…
- TEDD, AMIT PARANCSOLOK - hangzott a fülsértő ordítás
- Sajnálom, elragadtattam magam!
- Töltsd meg újra élettel a szervezeted, hamarosan újhold, erőre kell kapnod! Hamarosan új követőket kell szerezned nekem….
- Igenis!
A szoba újra megtelt élettel, ám az ajtóban egy test feküdt. Hoya közelebb lépett, hogy megszemlélje, az egyik szolgálóra hasonlított a tetem. Gondolta, a férje küldte utána, hogy segítsen, csak nem számolt vele a férfi, hogy mit fog látni, ha benyit. Az korosodó szolgáló szemei helyén fekete üresség ült, az arcán olyan iszonyatos arckifejezés, mely arról árulkodott, hogy a halála fájdalmas volt. Az aszott test szétterülve hevert a padlón, Hoya pedig dühösen rugdalta a lábával a szobájába a tetemet.
~Hova tegyem ezt? – morfondírozott magában ~Majd holnap eltüntetem a többiekkel.
Kissé kicicomázta magát, kulcsra fordította szobája ajtaját, majd vendégek közé sietett. A távolmaradása senkinek nem tűnt fel csupán Madame Moorwhite lett figyelmes a távolmaradóra.
- Hol járt kedves? – kérdezte a nő.
- Csupán eszembe jutott, hogy az egyik fülbevalóm nem tették be a szolgálóim és tudtam, hogy a szobámban kellett lennie.
- Megtalálta?
- Hát persze!
- Furcsa, hogy a fülbevalókat az ember a szemén keresi elsőként - nevetett a nemes hölgy majd a beszélgetést a vacsorára hívó kolomp zavarta meg.
Minden vendég a vacsoraasztalhoz sietett, ahol már várták őket a szebbnél szebb, kívánatosnál, kívánatosabb falatok. Hoya a hosszú asztal egyik főjén ült, mellette minden igyekezete ellenére Lord Bimble foglalt helyet, a másik oldalán pedig nem véletlenül Lady Plenter meredt az elé tett finom falatokra.
Mielőtt nekiláttak volna az étkezésnek, a ház ura köszöntötte az egybegyűlteket és feleségének átadta a szót, aki egy lenyűgöző beszéd után elégedetten foglalt helyet.
- Csodás ételek és italok, ma alighanem kieszem magukat a pénzükből, ha ha- nevetett Lord Bimble, majd Hoyán kívül mindenkinek mosolyt csalt az arcára egy étellel kapcsolatos faviccel.
A vacsora jó hangulatban telt, a Weechwood dáma is sikeresen cserélt információt Lady Plenterrel, aki sokkal többet mondott neki ezúttal, mint lehetett volna, hála kissé bódult állapotának. A tanácsosnő jól tudta ezt a gyengeségét, ezért a hölgy kedvenc alkoholos italát kérette az asztal azon részére. Az este mindenki jókat beszélgetett, nevetgélt és belefeledkezett mondandójába, így senkinek sem tűnt fel, hogy a tanácsosnő figyelme a poltikai machinációin túl már egy egészen más személyre fókuszált. Az Ashwooth gyermek kezdetben nem vette észre az őt vizslató szempárt, ám egy idő után neki is feltűnt, hogy az asztal végéből valaki, vagy valami őt fürkészi árgus szemekkel. Amikor édesanyjára pillantott, hogy szóljon neki, a veszély elmúlt, mert a távolból fürkésző nő úgy tett, mintha beszélgetne, de amikor szülei nem figyeltek a szempárok újra szótlanul csak rá meredtek. A kisfiút rémisztő félelem töltötte el, így anyja ölébe szeretett volna ülni, aki emlékeztette, hogy nem lehet így viselkedni vendégségben. A fiúcska becsukta szemeit és azt kívánta, hogy múljon el ez a rémséges állapot és mire kinyitotta az asztal vége üres volt. Hirtelen a hátán bizsergést érzett, megfordult és az eddig távomból őt bámuló két szempár már egészen közelről figyelte. Felordított és elsírta magát.
- Mi történt babám?- kérdezte az anyuka megrököyödve
- Anya a néni bántani akar.
Az anyuka a vendéglátóra pillantott, aki egy bájos mosoly kíséretében egy lila falabdát nyújtott a kisfiú felé.
- Ez a tiéd, nemde? Nem tudtam visszaadni!
A kisfiú megszeppent, édesanyja rámordult:
- Ejnye, mit mondtunk ilyenkor?
- Kösz….köszönöm….- vette el a gyermek félve a labdát.
A kisfiú anyja ölében hamar megnyugodott és tovább játszott lila falabdájával.
- Lady Anabelle!
Hangzott az egyik idősebb szolgáló, akinek tisztje volt bejelenteni az érkező vendégeket.
A teremben fagyos csönd lett, mindenki tudta, hogy Lady Anabelle az a személy, akit a legtöbben a tanácsos feleségének szántak, így már a puszta jelenléte is sértő volt a ház asszonyára nézve.
- Gyere drágám, jaj Madame Weechwood ne haragudjon, hogy késett, véletlenül félretájékozattam a vacsora időpontjáról. Jöjjön, úgy örülök, hogy személyesen is találkozhatnak végre az unokahúgommal - törte meg a csendet Lady Moorwhite, majd a két nőt bemutatta egymásnak.
A fiatal lány illedelmesen pukedlizett, majd riválisa elé fáradt és köszönt.
- Örvendek, Tanácsosné!
- Jómagam is hasonló jókat kívánok Lady Anabelle! – válaszolt nyersen Hoya
- Elkésett, de kérem, foglaljon helyet!
A köszönés után a teremben tovább folytatódtak a megkezdett beszélgetések, ám mondandójába mindenki beleszőtte a botrányos megjelenést.
Hoya nem tudta mire vélni a dolgot, de zsákmányáról kénytelen volt kis időre megfeledkezni. Férjén a csodálkozás és az egyre jobban erősödő alkohol jeleit tapasztalta. Szemével végigkísérte, ahogy az általa oly mélyen gyűlölt fiatal és ártatlan lány helyet foglal családi asztalánál. Lady Plenter együttérzését fejezte ki az esettel kapcsolatban, Lord Bimble, az élő etikett maga, pedig botrányosnak és felháborítónak tartotta az esetet. Egyetlen valakit nem érdekelt a dolog, Lord Scotthsot, aki gátlástalanul hódolt az ifjú lány külsejének és ezt lehetőleg úgy tette, hogy sokan meghallják. A lánnyal folytatott csevegése okán több pár is bekapcsolódott a beszélgetésükbe, melyet Hoya irigyen és féltékenyen figyelt.
~ Az a tetves kis szuka! Hogy tépném le a húst az arcáról!
A vacsora végét a desszertek zárták, melyből jó pár akadt az asztalon, aki akart kedvére belakmározhatott. Így tett Lord Bimble is, aki felállni sem tudott, úgy tele ette magát a sok finomsággal. A többiek megfelelő részegségük mellett apránként átszivárogtak a bálterembe, ahol javában szólt a zene. Lady Ashwooth gyorsan összegyűjtötte a gyermekeit és lefektette őket szobáikban, megmentve őket a felnőtt trágár szavak és ízléstelen viccek világától, illetve örült, hogy megszabadulhat gardedámi feladataitól.
A bálteremben a faragott kőszobrok mellett sokan beszélgettek, sokan pedig táncra perdültek. Hoya férje, láthatóan igencsak ittas állapotban nevetgélt cimboráival, melyet a tanácsosné nem nézett jó szemmel.
- Egy szóra Madame Weechwood!
Hangzott az erőtlen, édesded hang. Lady Anabelle közeledett.
- Igen? Miben segíthetek?
- Meg akartam köszönni, hogy meghívott a vacsorára. Nagyon rég..
- Nem hívtam meg- szakította félbe nyersen a mondatot a házigazda asszony.
- Bizony! Mert én bátorkodtam az Ön nevében Madame Weehcwood meghívni a hölgyet- csatlakozott a beszélgetésbe Madame Moorwhite és Lord Scotths.
- Oh értem, ez nagyon - habozott egy ideig- kedves Öntől!
- Mindig is gondoltam, ilyen fiatal és szép lányok, mint Anabelle illenek az ilyen idős társaságba - nevetett Ethel.
- Meg aztán ki ne tudna ellenállni ennek a bájos teremtésnek - kontrázott rá Lord Scotths.
- Túl kedvesek, a végén még elszégyellem magam.
- Azt ugyan nem akarhatjuk, miért nem iszunk inkább egyet? – kérdezte türelmetlenül az addigra végigsértett, idegesen nézelődő Hoya.
- Remek ötlet! - válaszolta a legidősebb nő.
- Had hozzam ide magam az italokat, csak pár lépésre vannak.
- Ha nincs szolgálója rá…- mondta keserűen a Lord
Hoya a közeli asztalokhoz lépve még hallotta Ethel halk szavait:
- Ez igazán elkeserítő, hogy ő megy a poharakért! Még ilyet, és ő is mossa el őket?
Nagyot kacagott a társaság, ám a tanácsosnő megtörte a csendet:
- Min mosolyognak ennyire?
- Semmiség, csupán az ügyetlen zenészeket bíráltuk. Egész olcsóak lehettek, nem igazán találják el a ritmust, hiába, ma már többet kell áldozni ezekre - mondta a fiatal ellenlábas, amin két idősebb társa büszkén nagyot kacagott.
Hoya kénytelen volt velük nevetni erőltetetten.
- Igyunk erre a bájos hölgyre és arra, szeretetre mely belőle sugárzik- kezdte Lord Scotths.
- Bizony drágám, ez olyan adottság ami valakiben van, valakiben sohasem lesz- szúrta oda Madame Moorwhite.
- Igyunk hát Anabellre és az örök fiatalságra! – emelte poharát az est háziasszonya is.
A társaság koccintott, de Anabelle ivás közben felfigyelt arra, hogy a vele szemben álló két szempár olyan energiát árasztott, melytől megborzongott. A Lord felkérte táncolni, Ethel pedig egy ürügyet keresve a férjéhez sietett, Hoya egyedül maradt. A terem közepén állók csodálva nézték Anabelle-t, ahogyan kecsesen táncolt. Mozgása olyan finom és ártatlan volt, akár csak egy lepkének.
Lord és Lady Aswooth a tanácsosnéhoz közeledtek:
- Oh Madame ez a bál remek! Remélem tudja, hogy mi nagyon megkedveltük – mosolygott erőltetetten Lord Aswooth.
- Ezt örömmel hallom.
- Gyönyörű ez a party, és igazán kitettek magukért.
~Micsoda hízelgés- gondolta Hoya
- Sok mindent hallottunk, mikor a férjem az udvarhoz került, de amikor idejöttünk, elált a lélegzetünk. Minden annyira csodálatos - lelkendezett a hölgy
- Igen, és mégis mit hallottak?
- Lady Anabelle adott egy pár jó tanácsot akkoriban.
- Miféle tanácsokat, ha nem vagyok indiszkrét?
- Tudja, a szokásosakat, kivel nem érdemes kekeckedni, mire kell vigyáznunk őfelségénél, udvari etikett, Önről pedig úgy beszélt, tisztelettel persze, hogy nagyon szűkösen él és gyakran kér kölcsön tőle, a ruháit is önmaga varrja. Én sokra becsülöm a kétkezi munkát, jómagam is szegénysorból származom.
- Már megbocsásson, de felmenőim egészen az ősidőig nyúlnak vissza, mindig is nemesi család volt az enyém, de nagyon kedvesek, biztosíthatom Önöket, hogy nem kell szavatkoznom az anyagi erőforrásaimat illetően sem. Bizonyára Lady Anabelle-t félretájékoztatták.
- Bizonyára, de mi tudunk segíteni Önnek bármiben- nézett bátorítóan a férj.
- Ez nevetséges! Kérem, hagyjuk ezt a témát, ugyanis….
A táncparketten érdekes jelenség történt, Ethel, aki éppen Anabelle mellett táncolt, hirtelen a hasát kezdte el fogni, bőrszíne sápadttá vált, majd mindenki arra lett figyelmes, hogy rángatózni kezd és a másik pillanatban a gyomortartalmát saját ruhájára, majd Anabelle cipőjére ürítette. A táncparketten úrrá lett a káosz, de a tanácsosné a helyzet ura maradt, határozottan megparancsolta a szolgáinak, hogy takarítsák fel mielőbb a táncparkettet, ő pedig Anabellel lefekteti Madame Moorwhitetot pihenni, hiszen elég kimerültnek látszott.
Már a lépcsőn jártak, amikor hallották, hogy a bálteremből újra zene szól és hangos kacajok, úgy látszik a vendégsereg kedvét nem törte meg egy ilyen esemény.
Ethelt az ágyába fektették, aki félájultan motyogott valamit, majd a szolgák rendbe tették, a férje persze sehol sem volt, valószínű lent ivott a többiekkel. Anabelle és Hoya lassan elindultak a mosdók felé, hogy rendbe tegyék magukat.
- Madame, igazán értékelem, amit értünk tesz. Maga nélkül nem lenne ilyen az udvar- mosolygott rá a bájos teremtés.
- Milyen rémesen bájos….bizonyára a férfiakat az ágyába is ezzel az arccal fogadja!- mondta nyájas hangon Hoya.
- Hogyan kérem? - állt döbbenten a fiatal lány.
- Mert, hogy többet is tart gondolom, mármint férfit. Árulja el naponta egy ágyasa van, vagy akár több is megfordul Önnél?- mosolygott gyermekien Hoya.
- Mit képzel maga…-kezdett bele felháborodottan a nő, de nem tudta befejezni.
Anabelle csak egy suhintást érzett és hamar a földön találta magát, olyan érzése volt, mintha nekiment volna egy oszlopnak. Zengett a feje, arcához kapott és csakhamar realizálta, hogy egy hatalmas pofont kapott, melytől a földre került. Mire megszólalt volna, a másik nő felé térdelt és lefogta kezeit.
- Mit képzel?, segi…segi… - a lány kiabálni szeretett volna, ám Hoya könnyed mozdulattal kulcsolta át a száját és fejét egy kisebb lendítéssel padlóba verte. Anabelle újra úgy érzete, hogy forog vele a világ, a félelemtől megmételyezve, síró arccal figyelte a rátelepedő nőt, akinek a szemeiből, valami olyan áradt, melyet élete végéig nem felejt el.
- Most pedig elég a játszadozásból te szajha! Mégis mit képzelsz magadról?
Hoya élvezte erőfölénye minden percét, partnere gyengesége újfent erővel és magabiztossággal töltötte el. A lány nyökögött valamit a szorító kezek alatt, de hirtelen a kezek lejjebb csúsztak a nyakához és vad szorításba kezdtek.
- Ha még egyszer az utamba állsz olyan sokáig foglak kínozni, hogy könyörögsz majd azért, hogy megöljelek! Te szánalmas féreg! Ha csak egy lábaddal is átléped a palota vagy ezen ház küszöbét, meghalsz! Megértetted?
A lány fuldokló hangon, könnyes szemeivel bólogatott és remélte, hogy túléli ezt a találkozást. A kezek elengedték a nyakát és Hoya rezzenéstelen arccal felállt. A lány rémülten ült fel és a narancssárga nőt figyelte, aki még mindig hozzá intézte szavait:
- Most pedig eljött az ideje, hogy távozz! Kis találkozónk talán elég volt hozzá, hogy megtanuld hol a helyed!
A nő hangja ördögien mélyre változott és csak halkan suttogta:
- Igyunk hát Anabellre és az örök fiatalságra!
Visszhangoztak a lány fejében a szavak, majd futásnak eredt, hamar megpillantotta a lépcsőket, de úgy érezte, hogy egyre jobban elgyengül, a világ elsötétült körülötte. Hoya gyűrűjeit simogatta és nevetve konstatálta, hogy milyen jó minőségű altató és hashajtó szert vett, könnyen belecsempészte a poharakba.
/
Az éjszaka és a kényelmes ágy édes álmot hozott az utolsó szabad perceit töltő Aswooth fiúnak. Tyler, mert így nevezték, nagyapja után kapta nevét, nagy, szép és sudár legénnyé cseperedett volna és biztos sok örömöt csempészett volna jóindulatával a környezetében élőknek, de a sorsa fonalát egy árnyék vágta ketté. Egy árnyék, mely magáénak akarta törékeny és finom lelkét.
Pattogásra ébredt a fiúcska, aki nem értette, hogy miért van nyitva ajtaja. Először megijedt, hogy valaki talán bejött a szobájába, de aztán vágyakozóan nézett körül, hátha édesanyja, testvérei szólítják. Senkit sem látott a szobában.
Újra halk pattogást hallott, majd egyre erősödő zajt. Már teljesen felült és észrevette, hogy az ágya lábánál a kedvenc lila labdácskája verődik az ágylábhoz. Nem tudta mire vélni, nehézkesen kikelt a puha ágyikóból, és a labdájához sietett, mely olyan közel állt szívéhez. A falabda hirtelen meggondolta magát és kigurult az ajtón, a kisfiú utána sietett. A folyosó üres volt és csak haloványan égtek a gyertyák, de lentről hallani lehetett a felszűrődő lármás zenét. A gyermek megpillantotta labdáját a folyosó közepén, de mire odaért volna, hogy megfogja, az mindig továbbgurult. Elkezdte élvezni a játékot és a makacs falabda után eredt, amit végigüldözött a folyosón, és egy sötét lépcsőn át a kertben ért utol. A kisfiú a kert közepén realizálta, hogy nagyon elkalandozott a meleg kúriából, mivel nem vett kabátot, kint pedig hűvös volt, elkezdett dideregni. A kertre fojtogató köd telepedett, de a fiú egyre csak ment a pattogó hang irányába, de megijedt, amikor a háta mögül egy hangos kacagást halott. Egy nevető férfi hangja volt, mely a bálterem nyitott ablakából jött, biztos valakik az ablak mellett állva nevetgéltek. Az Aswooth generáció legifjabb tagja a hidegben és a ködben érzett valami mást is, szívét félelem és a kétely töltötte el és a kezdeti játékos lelkesedése megcsappant, így zárt karokkal, halkan szólítgatta barátját a kalandos lila falabdát és reménykedett, hogy mielőbb visszaérhet a világos házba:
- Haló, merre vagy? Haló, ott vagy?
A ladba pattogása egészen távol hallatszott, ő pedig egyre jobban a sűrű ködbe veszett. Egy vízköpő előtt talált rá játszópajtására, gyorsan odaszaladt és átölelte a kerek játékot.
- Megvagy! Miért kószáltál el ennyire messze?
A kisfiú neszt halott a háta mögül, majd amikor hátrapillantott, még jobban elöntötte a félelem. Az asztal végében ülő narancssárga hölgy állt előtte görnyedten. A testtartása kevésbé hasonlított egy kecses hölgyéhez, olyan volt inkább, mint egy bestiának, aki áldozatát cserkészi be.
A nő kerek szemekkel, tág pupillákkal, szótlanul bámult a gyermekre, aki halálra rémült és elejtette a lila labdát, mely a nő lábához gurul. Egy perc feszült csend után a narancssárga nő feje a labdára fordult, majd kezével felemelte és a gyermek felé nyújtotta.
- Ez a tiéd, kedvesem?
A kisfiú szipogva tapadt a számára stabil pontot jelentő vízköpő oldalához és fejével bólintott.
- Gyere vedd el! Hiányzol neki!
A gyerek nagyon félt, de lassan a labdáért indult mert tudta, ha megszerzi, hamar elszalad vele. Az előtte álló nő keze lassan a teste mellé hajlott, így a gyereknek még közelebb kellett lépnie hozzá, hogy visszakapja barátját. Közelebb és közelebb lépett, majd félve a labdát érintette, ami nem mozdult a nő kezéből. A fiúcska egy mély, vadállatias hangot hallott, majd minden elsötétült körülötte. Néhány órával később egy bűzös barlangban tért magához, kezei és lábai vasláncon az egyik sziklához voltak kötözve, szája egy ronggyal bekötve. Bár nem tudta, de szenvedései még csak akkor kezdődtek. 24 óra múlva látott újra embereket, akik csuklyában érkeztek, élükön a félelmetes narancssárga nővel. Szegény nem tudhatta, de kint újhold virított a tájra és a hozzá érkezők nagyon éhesek voltak….
/
Az este a végéhez közeledett, a legtöbb vendég alaposan lerészegedett és a feleségek, hogy mentsék családjaik becsületét haza ráncigálták ittas férjeiket, valaki persze feleségével művelte mindezt. Ethel, aki lemaradt az este nagy részéről, kábán és gyűrötten köszönt el a tanácsosnétól, aki elégedetten mosolygott terve tökéletességén. Anabelle-t később már nem találták a szobájában, a szolgák szerint sietve távozott, Hoya soha többé nem látta azután az este után.
A vendégek lassacskán távoztak, de Aswoothéknak hamar feltűnt a fiúk üres ágya. Csakhamar a kúriában maradt vendégek keresni kezdték a gyereket, de az szőrén-szálán eltűnt.
A nemesi család soha nem adta fel a reményt, nem tudták elfogadni szeretett kisfiúk eltűnését, pénzt és időt nem sajnálva keresték egészen a végsőkig, a Harag Napjáig, mely mindent meg[/color]
A tanácsosi kúria udvarán a szolgálók az utolsó simításokat végzeték a gyönyörű kertben. Egy-két vágás itt, egy kis öntözés ott. A birtokon nem nőtt gyom és semmi nem odaillő. Rendezett volt és szabályos, minden fán katonás sorokban futottak fel a világító mohák, a foszforeszkáló gombák pedig gyönyörű ágyásokban díszelegtek, melyek nem csak a helyi fajtából tevődtek össze, hanem sokféle, különböző fajtájú és alakú gomba is helyett kapott a tanácsosi ligetben. Aznap csodásan sütött be a nap a fák koronáin, melyet persze a ház tulajdonosai nem vagy csak korlátozva élvezhettek, viszont ez estére kéken, lilán, aranyos sárgán tündöklő mohákat és gombákat varázsolt a kertbe. Aki arra járt, biztos megcsodálta ezt a nem hétköznapi látványt. Persze mind tudjuk, a túlzott külső általában mindig az elfedése valami olyannak, melyet félünk, nem merünk, nem szeretnénk megmutatni.
A rendet egyébként nemcsak a kúria udvarán, hanem annak falain belül is megkövetelte a ház úrnője, aki fő feladatának tartotta, hogy otthonából díszes „palotát” készítsen. A függönyök szépen vasalva lógtak, finom, de erős anyagból készültek, melyeket, ha elhúztak, szinte alig sütött keresztül rajtuk a fény. Minden hall, bálterem, vendégszoba tiszta volt, a gyertyák fényessé tették a zord éjszakai falakat. Méregzöld, arany szegélyű szőnyeg futott végig a kúrián, elvezetve az odalátgatókat a főbb termekbe, többek között a hatalmas étkezőbe is. Az étkezőasztal terebélyesen nyújtózkodott el a helyiség közepén, anyaga tömör Brossgur fából készült, melyet egyenesen Saltfjellet erdejeiből hoztattak a ház tulajdonosai. A gyönyörű asztal körül magas támlájú székek sorakoztak, melyek előtt gyönyörű terítékek pompáztak. Ódon kristálypoharak verték vissza a gyertyák fényét, alattuk gyönyörű porcelán étkészlet feküdt. Az evőeszközök a kornak megfelelő anyagból készültek, persze senki nem vehette észre, de ugyanakkora távolságra álltak egymástól. Se több, se kevesebb, pont 10 mm kihagyás volt köztük, ha több lett volna, a ház úrnőjének bizonyára hamar feltűnt volna, hiszen mindig is ügyelt ezekre az apró részletekre. Az asztal közepén hatalmas, szinte giccsesnek számító virágkompozíciók álltak, kisebb nagyobb szellemorchideákkal tarkítva, mely a ház urának kedvenc növénye volt.
A konyhában készítették az ünnepi menüt, mely válogatott finomságokból állt, volt köztük egészen ritka fogás is. A vacsora elkészítéséhez több alkalmi szolgálót is fel kellett venni, hiszen az állandó személyzet nem szokott hozzá az ilyen nagyszámú ételkészítéshez.
A kúria a szokásosnál is előkelőbb fényét mutatta, hiszen ma este a tanácsospár a hercegi udvar előkelő vendégeit várta egy díszvacsorára. A költséges alkalom nagyon különleges ígérkezett, főleg a tanácsosné Hoya számára, aki tudta, ezen este nem csak új ismeretségeket szerezhet, de megtudhat egy-két új információt is ellenlábasairól.
A szürke bőrű hölgy a szobájában, a tükör előtt ült. Meredten szuggerálta tükörképét és önön szépségében gyönyörködött. A szolgálók már elkészítették sminkjét, haját és gyönyörű ruháját is ráfércelték. Az alkalomra külön estélyit készítetett, mely egy pántnélküli, narancssárga dressz volt, apró drágakövekkel. A kezein finom anyagú, fekete kesztyű futott végig, a fülében, a nyakában, a tiarájához illő meseszép ékszerek foglaltak helyet. Száján sötét vörös rúzs futott végig, szemei szénnel kihúzva.
~ Gyönyörű – mondta magában a csodálkozó sötét elf nő.
~ Páratlanul szép! Nem, nem egyszerűen szép, a LEGSZEBB! – majd egy színpadias kézmozdulattal megpördítette szoknyáját és kacagott.
Önön gyönyörködését az ajtón történő kopogás hangja zavarta meg.
- Drága, bemehetek?
A nő tündöklő arca hamar unott és arrogáns kifejezést öltött, majd monoton hangon szólította férjét:
- Csak egy percet kérek!
Ezzel a mozdulattal felkapta elegáns köpenyét és vállaira kötötte, néhány apró igazítás és készen is állt.
- Szabad!
Az ajtó lenyílt és egy magas, helyes férfi lépett be rajta. Az ő ruhája valamivel visszafogottabb volt, de nem nehéz észrevennie egy kívülállónak, hogy megjelenése szerfelett előkelő volt.
- Örülök, hogy elkészültél! Lássuk csak, had nézzelek, gyönyörű, vagy mint mindig – hangzott a szinte már minden nap megszokássá vált, de kedves rigmus.
- Köszönöm, reméltem is, hogy így gondolod.
- A szolgálók készen állnak, ha jól láttam, hamarosan érkeznek az első vendégek, csak rád várunk.
- Persze, hogy készen állnak! Minden rendben van, magam felügyeltem. Bár az aranytigris kissé megbarnult, de korántsem ehetetlen, felszolgáljuk. Ezen kívül minden a legnagyobb rendben.
- Csodás vagy! - a férfi közelebb lépett a nőhöz, akiért úgy rajongott. Mostanában észrevette, hogy szerelmét körüllengi valami nem hétköznapi, ezáltal egyre jobban veszített iránta érzett vonzalmából, de ma este újra régi fényében tündökölt.
- A szemeid! Mintha kevésbé lennének bevérezve.
- Oh igen, az a gombalé tényleg segít rajtuk egy keveset.
- Nagyon vonzó vagy! – az elf tisztességtelenül közel lépett és arcát a nő ajkához közelítette, aki megengedően hagyta, hogy az aktus létre jöjjön. A férfi becsukta a szemeit mohó csókja közben, ilyenkor általában nem látja, hogy szeretett nője közömbös arccal néz rá.
~ Vajon elég virágot tetettem az asztalra? Elég szép minden?- morfondírozott magában Hoya, a csók közben.
- Menjünk szépségem, fogadjuk a vendégeket – mondta a tanácsos, aki a csók után egy rövid szünetet tartva szólalt csak meg.
- Rendben, nagyon remélem, hogy ezzel az estéllyel végleg a tudatukba véssük, hogy ezentúl velünk is számolniuk kell!- mondta agresszívan a narancssárga ruhás nő.
- Te és a politika! Állandóan ezen jár az eszed, próbáld meg a mai estét egy kicsit élvezni. Tudod, én is azért támogatom ezt, hogy még több kapcsolatot építsünk, de ez nem zárja ki azt, hogy jól is érezzük magunkat.
- Nagyon remélem, hogy nem iszol annyit a jókedved hevében, mert akkor kezelhetetlenné válsz!
- Én soha!
A pár a bejárati ajtóhoz sietett, ahol már néhány szolgáló is várakozott, azok, akik a vendégeket fogadták az este alatt. Hamar meg is érkeztek az első gólyák, akiket követtek kisvártatva a többiek követtek, így mire a tanácsos pár kettőt pislogott, a kúria már meg is telt vendégekkel, a zenészek elkezdték játszani a megbeszélt nótákat és indulókat.
- Lord és Madame Moorwhite!
A név hallatán Hoya kissé feszültebbé vált. Nem csoda, hiszen Ethel Moorwhite is a herceg belső körébe tartozott, bár Lord Moorwhite nem volt politikai aktivista, rokoni szálak fűzték a királyi családhoz, így a házaspár az este és a helyi elit kulcsszereplője volt. Ethel egy idős és kissé meghízott hölgy volt, akinek hangját általában már a folyosó végéről lehetett hallani. Kedvenc elfoglaltsága a másokon való ércelődés volt, befolyása megengedte neki az efajta viselkedést, kritizálni nyíltan senki nem merte, mégis általában kerülték az emberek. Férje nagyon keveset beszélt és szólt hozzá a társalgásokhoz. Felesége, mint egy élő díszletet cipelte magával, akiről a társaság nagy része éppen ezért semmit sem tudott, ami ritkaságnak számított ezekben a körökben. A Moorwhite dáma azonban öltözködésében csapnivaló volt, mindig ízléstelen lila ruhákban járt, és hozzá társított magassarkú cipői fakók, csicsásak voltak, úgy álltak a lábán, mintha valaki belelépett volna egy trubadúr lábbelijébe. A mai este sem volt kivétel ez aló, ugyanis szerelése olyan volt mint egy lila gombáé. Modorával és viselkedésével Hoya első számú ellenségévé nőtte ki magát.
- Jó estét!– köszönt hangosan és határozottan a Madame a párnak és úgy tűnt mintha férje is köszönt volna halkan, a bajusza alatt.
- Jó estét! – hangzott vissza a válasz, a formális köszöntés nevében.
- Ahogy látom nemigen készültek ilyen nagy vendégseregre! – érdeklődött a nemes hölgy.
- De egy ilyen fiatal hölgynek még sok tanulnivalója akad, már megbocsásson kedvesem - nevetett erőltetetten Ethel.
- Nem értem mire gondol, Madame Moorwhite – válaszolt udvariasan a tanácsos
- Lordom, tudja, hogy csak tréfálkozom. Bár a kabátomat magam kellett a szolgálóknak adnom és mintha a szőnyegben is megbotlott volna előttem az egyik hölgy, de ezek apróságok. Bizonyára ha kicsit tapasztaltabb volna a kedves felesége, hamar észrevette volna ezen hibákat, de ilyen a tapasztalt szem – mosolygott a vén perszóna,.
Hoya pontosan tudta, hogy a célja kizárólag a bosszantás, hiszen ő is azok közé tartozott, akik szívesebben látták volna a tanácsos oldalán Lady Anabelle-t, a fiatal elf lányt.
- Na gyere drágám menjünk, nehogy lemaradjunk a vacsoráról, a sorban állás miatt!
- Biztosíthatom, hogy nincs sor a… - ám Hoya szavai már nem találták meg az elviharzott párt.
- Egyszer megölöm - hangzott Hoya szájából az őszinte érzés.
- Jaj drágám, ne beszélj ilyen csacskaságokat, csak egy vén szipirtyó!
~ Milyen együgyű ez a férfi- gondolta magában a tanácsosnő.
A meghatározó vendégek közül itt volt Lord Scotths és Lord Bimble is, akik szintén nagy ráhatással bírtak a hercegre. Lord Scotths régóta a herceg egyik személyes tanácsadója és barátja volt, aki még Hoya apjánál is régebb óta volt jelen a hercegi udvartartásban. Idős és törékeny külseje mögött számító és rafinált belső rejtőzött, sokan tudták, nem véletlenül tudta megőrizni pozícióját ennyi éven keresztül. A jókedélyű Lord Bimble pedig az udvari élet egyik irányítója volt, a szolgák vezetője, a protokoll élő szótára, aki mindig tudta, milyen a helyes viselkedés. Szabályos életének dacára azonban szerfelett jókedvű és vicces egyéniség volt. Hoyán kívül mindenki szeretett a közelében lenni.
Megérkezett Lord Braxton feleségével, aki a hercegi gárdisták parancsnoka volt és Lady Planter is. Braxton élő példája volt azoknak az előítéleteknek, melyet a katonákról gondolunk; erős, férfias, agresszív és nagyon műveletlen. A szigorú Lady Planter pedig az informátorok és kémek helyi vezetője volt, így egy jóízű pletykáért bármikor lehetett hozzá fordulni és persze a bennfentesek komolyabb ügyek tudói is lehettek.
Legutoljára az Ashwooth család érkezett, a felkapaszkodott nemesek, akik a család fejének Johnatan ügyeskedéseinek köszönhették politikai szerepüket.
- Ahogy látom az egész pereputty eljött - súgta oda a tanácsos feleségének.
Madame Weechwood érdeklődő tekintettel figyelte a megérkezett gyülekezet, mely egy kis falunak hatott. Az fáradtnak tűnő anyuka és apuka, a folyton veszekedő nővérek, egy bájos ikerpár. A nézelődés közben Hoya egy lila falabdát érzett a lábának ütközni, nem tudta mire vélni a dolgot, felvette, hogy megszemlélje, de a következő pillanatban egy aprócska teremtmény húzkodta szoknyáját.
Idegesen hátrapillantott, és észrevett egy szőke hajú, ártatlan csöppséget.
- Néni, néni, adja vissza a labdám, kérem!
Hoya pupillái hatalmasak lettek és a szemei mintha jobban kinyíltak volna. Arcán hirtelen széles mosoly támadt és lassan a gyermek felé hajolt.
- Szerbusz kincsem. Tiéd ez a falabda?
- Ig…igen- szólt szégyenlősen a fiú.
A gyermek most már egészen közel állt hozzá, így jobban láthatta annak testét. Az arca puha és üde volt, a kezecskéi, ahogy kilógtak rövid ruhája alól puhán ringatóztak teste mellett. A haja gyönyörű szőke volt és vékony, az illata pedig páratlan. Hoyán úrrá lett egy nem evilági érzés, szemei újra bevéreztek és hangja mélyebb tónust váltott.
- TESSÉK! - hangzott a tömör és rövid válasz, ám a kisgyermek a nő szemeiben és lényében valami olyasmit látott, amelytől nagyon megrettent, sírva rohant édesanyjához.
Hoya pedig magához térve szemeihez kapott és a hálószobája felé vette az irányt. Férje kérdőre vonta a gyorsan távozó hölgyet:
- Hova mész drágám? – de nem érkezett válasz.
A tanácsos észrevette, hogy felesége a szemét takarja, így gyorsan kitalálta mi baja lehetett. Egy szolgálóhoz lépett és kérte, hogy nézze meg feleségét, segítsen neki. Majd mintha minden rendben történne, a társaság szórakoztatására sietett, hogy kitaláljon valami alibit felesége távolmaradására.
A tanácsosnő felsietett a szobájába és a tükörbe bámult, ahol bevérzett szemei meredtek rá vissza. Tudta, hogy így nem láthatja senki, pláne ezen a fontos estén. Gyorsan előkereste a gombalevet, melyet külön neki kevert ki az egyik alkimista a szeme vörösségének eltüntetésére. Miközben kereste a szert, egy pillanatra megállt és újra a tükörbe nézett, elmosolyodott és egy nagyot nevetett, ám hangja megint mélyre váltott:
- Milyen ízes falat! Igazi kincs, nagyuram!
A szobában az összes gyertya fénye hirtelen kihunyt és a levegő áporodottá, hideggé vált pillanatok alatt. A szoba mintha átkerült volna egy másik dimenzióba, minden romosnak és töredezettnek hatott, a külvilág zajai megszűntek. A szobában gomolygó köd futott végig és egészen halkan a szoba sarkában, mintha valami tábort vert volna.
- Áldott legyél, ó Voloch!
Hoya illedelmesen meghajtotta fejét a fekete masszává összeállt köd előtt.
[color:fceb=ff0000]- Illemtudó vagy, ezt szeretem, kedveském- visszhangoztak a gonosz szavak.
- Nagyuram, miért tisztelted meg személyem jelenléteddel?
- Láttam milyen szemmel figyelted a gyermeket, éreztem, mi futott át a gondolataidon! Láttam, ahogy elképzelted, hogyan tekered ki a nyakát és fürdesz meg a meleg vérében. Nosza, ne fogd vissza magad, kóstold meg bátran az ízes csemegét.
- De ha lebukok vége az eddigi…
- TEDD, AMIT PARANCSOLOK - hangzott a fülsértő ordítás
- Sajnálom, elragadtattam magam!
- Töltsd meg újra élettel a szervezeted, hamarosan újhold, erőre kell kapnod! Hamarosan új követőket kell szerezned nekem….
- Igenis!
A szoba újra megtelt élettel, ám az ajtóban egy test feküdt. Hoya közelebb lépett, hogy megszemlélje, az egyik szolgálóra hasonlított a tetem. Gondolta, a férje küldte utána, hogy segítsen, csak nem számolt vele a férfi, hogy mit fog látni, ha benyit. Az korosodó szolgáló szemei helyén fekete üresség ült, az arcán olyan iszonyatos arckifejezés, mely arról árulkodott, hogy a halála fájdalmas volt. Az aszott test szétterülve hevert a padlón, Hoya pedig dühösen rugdalta a lábával a szobájába a tetemet.
~Hova tegyem ezt? – morfondírozott magában ~Majd holnap eltüntetem a többiekkel.
Kissé kicicomázta magát, kulcsra fordította szobája ajtaját, majd vendégek közé sietett. A távolmaradása senkinek nem tűnt fel csupán Madame Moorwhite lett figyelmes a távolmaradóra.
- Hol járt kedves? – kérdezte a nő.
- Csupán eszembe jutott, hogy az egyik fülbevalóm nem tették be a szolgálóim és tudtam, hogy a szobámban kellett lennie.
- Megtalálta?
- Hát persze!
- Furcsa, hogy a fülbevalókat az ember a szemén keresi elsőként - nevetett a nemes hölgy majd a beszélgetést a vacsorára hívó kolomp zavarta meg.
Minden vendég a vacsoraasztalhoz sietett, ahol már várták őket a szebbnél szebb, kívánatosnál, kívánatosabb falatok. Hoya a hosszú asztal egyik főjén ült, mellette minden igyekezete ellenére Lord Bimble foglalt helyet, a másik oldalán pedig nem véletlenül Lady Plenter meredt az elé tett finom falatokra.
Mielőtt nekiláttak volna az étkezésnek, a ház ura köszöntötte az egybegyűlteket és feleségének átadta a szót, aki egy lenyűgöző beszéd után elégedetten foglalt helyet.
- Csodás ételek és italok, ma alighanem kieszem magukat a pénzükből, ha ha- nevetett Lord Bimble, majd Hoyán kívül mindenkinek mosolyt csalt az arcára egy étellel kapcsolatos faviccel.
A vacsora jó hangulatban telt, a Weechwood dáma is sikeresen cserélt információt Lady Plenterrel, aki sokkal többet mondott neki ezúttal, mint lehetett volna, hála kissé bódult állapotának. A tanácsosnő jól tudta ezt a gyengeségét, ezért a hölgy kedvenc alkoholos italát kérette az asztal azon részére. Az este mindenki jókat beszélgetett, nevetgélt és belefeledkezett mondandójába, így senkinek sem tűnt fel, hogy a tanácsosnő figyelme a poltikai machinációin túl már egy egészen más személyre fókuszált. Az Ashwooth gyermek kezdetben nem vette észre az őt vizslató szempárt, ám egy idő után neki is feltűnt, hogy az asztal végéből valaki, vagy valami őt fürkészi árgus szemekkel. Amikor édesanyjára pillantott, hogy szóljon neki, a veszély elmúlt, mert a távolból fürkésző nő úgy tett, mintha beszélgetne, de amikor szülei nem figyeltek a szempárok újra szótlanul csak rá meredtek. A kisfiút rémisztő félelem töltötte el, így anyja ölébe szeretett volna ülni, aki emlékeztette, hogy nem lehet így viselkedni vendégségben. A fiúcska becsukta szemeit és azt kívánta, hogy múljon el ez a rémséges állapot és mire kinyitotta az asztal vége üres volt. Hirtelen a hátán bizsergést érzett, megfordult és az eddig távomból őt bámuló két szempár már egészen közelről figyelte. Felordított és elsírta magát.
- Mi történt babám?- kérdezte az anyuka megrököyödve
- Anya a néni bántani akar.
Az anyuka a vendéglátóra pillantott, aki egy bájos mosoly kíséretében egy lila falabdát nyújtott a kisfiú felé.
- Ez a tiéd, nemde? Nem tudtam visszaadni!
A kisfiú megszeppent, édesanyja rámordult:
- Ejnye, mit mondtunk ilyenkor?
- Kösz….köszönöm….- vette el a gyermek félve a labdát.
A kisfiú anyja ölében hamar megnyugodott és tovább játszott lila falabdájával.
- Lady Anabelle!
Hangzott az egyik idősebb szolgáló, akinek tisztje volt bejelenteni az érkező vendégeket.
A teremben fagyos csönd lett, mindenki tudta, hogy Lady Anabelle az a személy, akit a legtöbben a tanácsos feleségének szántak, így már a puszta jelenléte is sértő volt a ház asszonyára nézve.
- Gyere drágám, jaj Madame Weechwood ne haragudjon, hogy késett, véletlenül félretájékozattam a vacsora időpontjáról. Jöjjön, úgy örülök, hogy személyesen is találkozhatnak végre az unokahúgommal - törte meg a csendet Lady Moorwhite, majd a két nőt bemutatta egymásnak.
A fiatal lány illedelmesen pukedlizett, majd riválisa elé fáradt és köszönt.
- Örvendek, Tanácsosné!
- Jómagam is hasonló jókat kívánok Lady Anabelle! – válaszolt nyersen Hoya
- Elkésett, de kérem, foglaljon helyet!
A köszönés után a teremben tovább folytatódtak a megkezdett beszélgetések, ám mondandójába mindenki beleszőtte a botrányos megjelenést.
Hoya nem tudta mire vélni a dolgot, de zsákmányáról kénytelen volt kis időre megfeledkezni. Férjén a csodálkozás és az egyre jobban erősödő alkohol jeleit tapasztalta. Szemével végigkísérte, ahogy az általa oly mélyen gyűlölt fiatal és ártatlan lány helyet foglal családi asztalánál. Lady Plenter együttérzését fejezte ki az esettel kapcsolatban, Lord Bimble, az élő etikett maga, pedig botrányosnak és felháborítónak tartotta az esetet. Egyetlen valakit nem érdekelt a dolog, Lord Scotthsot, aki gátlástalanul hódolt az ifjú lány külsejének és ezt lehetőleg úgy tette, hogy sokan meghallják. A lánnyal folytatott csevegése okán több pár is bekapcsolódott a beszélgetésükbe, melyet Hoya irigyen és féltékenyen figyelt.
~ Az a tetves kis szuka! Hogy tépném le a húst az arcáról!
A vacsora végét a desszertek zárták, melyből jó pár akadt az asztalon, aki akart kedvére belakmározhatott. Így tett Lord Bimble is, aki felállni sem tudott, úgy tele ette magát a sok finomsággal. A többiek megfelelő részegségük mellett apránként átszivárogtak a bálterembe, ahol javában szólt a zene. Lady Ashwooth gyorsan összegyűjtötte a gyermekeit és lefektette őket szobáikban, megmentve őket a felnőtt trágár szavak és ízléstelen viccek világától, illetve örült, hogy megszabadulhat gardedámi feladataitól.
A bálteremben a faragott kőszobrok mellett sokan beszélgettek, sokan pedig táncra perdültek. Hoya férje, láthatóan igencsak ittas állapotban nevetgélt cimboráival, melyet a tanácsosné nem nézett jó szemmel.
- Egy szóra Madame Weechwood!
Hangzott az erőtlen, édesded hang. Lady Anabelle közeledett.
- Igen? Miben segíthetek?
- Meg akartam köszönni, hogy meghívott a vacsorára. Nagyon rég..
- Nem hívtam meg- szakította félbe nyersen a mondatot a házigazda asszony.
- Bizony! Mert én bátorkodtam az Ön nevében Madame Weehcwood meghívni a hölgyet- csatlakozott a beszélgetésbe Madame Moorwhite és Lord Scotths.
- Oh értem, ez nagyon - habozott egy ideig- kedves Öntől!
- Mindig is gondoltam, ilyen fiatal és szép lányok, mint Anabelle illenek az ilyen idős társaságba - nevetett Ethel.
- Meg aztán ki ne tudna ellenállni ennek a bájos teremtésnek - kontrázott rá Lord Scotths.
- Túl kedvesek, a végén még elszégyellem magam.
- Azt ugyan nem akarhatjuk, miért nem iszunk inkább egyet? – kérdezte türelmetlenül az addigra végigsértett, idegesen nézelődő Hoya.
- Remek ötlet! - válaszolta a legidősebb nő.
- Had hozzam ide magam az italokat, csak pár lépésre vannak.
- Ha nincs szolgálója rá…- mondta keserűen a Lord
Hoya a közeli asztalokhoz lépve még hallotta Ethel halk szavait:
- Ez igazán elkeserítő, hogy ő megy a poharakért! Még ilyet, és ő is mossa el őket?
Nagyot kacagott a társaság, ám a tanácsosnő megtörte a csendet:
- Min mosolyognak ennyire?
- Semmiség, csupán az ügyetlen zenészeket bíráltuk. Egész olcsóak lehettek, nem igazán találják el a ritmust, hiába, ma már többet kell áldozni ezekre - mondta a fiatal ellenlábas, amin két idősebb társa büszkén nagyot kacagott.
Hoya kénytelen volt velük nevetni erőltetetten.
- Igyunk erre a bájos hölgyre és arra, szeretetre mely belőle sugárzik- kezdte Lord Scotths.
- Bizony drágám, ez olyan adottság ami valakiben van, valakiben sohasem lesz- szúrta oda Madame Moorwhite.
- Igyunk hát Anabellre és az örök fiatalságra! – emelte poharát az est háziasszonya is.
A társaság koccintott, de Anabelle ivás közben felfigyelt arra, hogy a vele szemben álló két szempár olyan energiát árasztott, melytől megborzongott. A Lord felkérte táncolni, Ethel pedig egy ürügyet keresve a férjéhez sietett, Hoya egyedül maradt. A terem közepén állók csodálva nézték Anabelle-t, ahogyan kecsesen táncolt. Mozgása olyan finom és ártatlan volt, akár csak egy lepkének.
Lord és Lady Aswooth a tanácsosnéhoz közeledtek:
- Oh Madame ez a bál remek! Remélem tudja, hogy mi nagyon megkedveltük – mosolygott erőltetetten Lord Aswooth.
- Ezt örömmel hallom.
- Gyönyörű ez a party, és igazán kitettek magukért.
~Micsoda hízelgés- gondolta Hoya
- Sok mindent hallottunk, mikor a férjem az udvarhoz került, de amikor idejöttünk, elált a lélegzetünk. Minden annyira csodálatos - lelkendezett a hölgy
- Igen, és mégis mit hallottak?
- Lady Anabelle adott egy pár jó tanácsot akkoriban.
- Miféle tanácsokat, ha nem vagyok indiszkrét?
- Tudja, a szokásosakat, kivel nem érdemes kekeckedni, mire kell vigyáznunk őfelségénél, udvari etikett, Önről pedig úgy beszélt, tisztelettel persze, hogy nagyon szűkösen él és gyakran kér kölcsön tőle, a ruháit is önmaga varrja. Én sokra becsülöm a kétkezi munkát, jómagam is szegénysorból származom.
- Már megbocsásson, de felmenőim egészen az ősidőig nyúlnak vissza, mindig is nemesi család volt az enyém, de nagyon kedvesek, biztosíthatom Önöket, hogy nem kell szavatkoznom az anyagi erőforrásaimat illetően sem. Bizonyára Lady Anabelle-t félretájékoztatták.
- Bizonyára, de mi tudunk segíteni Önnek bármiben- nézett bátorítóan a férj.
- Ez nevetséges! Kérem, hagyjuk ezt a témát, ugyanis….
A táncparketten érdekes jelenség történt, Ethel, aki éppen Anabelle mellett táncolt, hirtelen a hasát kezdte el fogni, bőrszíne sápadttá vált, majd mindenki arra lett figyelmes, hogy rángatózni kezd és a másik pillanatban a gyomortartalmát saját ruhájára, majd Anabelle cipőjére ürítette. A táncparketten úrrá lett a káosz, de a tanácsosné a helyzet ura maradt, határozottan megparancsolta a szolgáinak, hogy takarítsák fel mielőbb a táncparkettet, ő pedig Anabellel lefekteti Madame Moorwhitetot pihenni, hiszen elég kimerültnek látszott.
Már a lépcsőn jártak, amikor hallották, hogy a bálteremből újra zene szól és hangos kacajok, úgy látszik a vendégsereg kedvét nem törte meg egy ilyen esemény.
Ethelt az ágyába fektették, aki félájultan motyogott valamit, majd a szolgák rendbe tették, a férje persze sehol sem volt, valószínű lent ivott a többiekkel. Anabelle és Hoya lassan elindultak a mosdók felé, hogy rendbe tegyék magukat.
- Madame, igazán értékelem, amit értünk tesz. Maga nélkül nem lenne ilyen az udvar- mosolygott rá a bájos teremtés.
- Milyen rémesen bájos….bizonyára a férfiakat az ágyába is ezzel az arccal fogadja!- mondta nyájas hangon Hoya.
- Hogyan kérem? - állt döbbenten a fiatal lány.
- Mert, hogy többet is tart gondolom, mármint férfit. Árulja el naponta egy ágyasa van, vagy akár több is megfordul Önnél?- mosolygott gyermekien Hoya.
- Mit képzel maga…-kezdett bele felháborodottan a nő, de nem tudta befejezni.
Anabelle csak egy suhintást érzett és hamar a földön találta magát, olyan érzése volt, mintha nekiment volna egy oszlopnak. Zengett a feje, arcához kapott és csakhamar realizálta, hogy egy hatalmas pofont kapott, melytől a földre került. Mire megszólalt volna, a másik nő felé térdelt és lefogta kezeit.
- Mit képzel?, segi…segi… - a lány kiabálni szeretett volna, ám Hoya könnyed mozdulattal kulcsolta át a száját és fejét egy kisebb lendítéssel padlóba verte. Anabelle újra úgy érzete, hogy forog vele a világ, a félelemtől megmételyezve, síró arccal figyelte a rátelepedő nőt, akinek a szemeiből, valami olyan áradt, melyet élete végéig nem felejt el.
- Most pedig elég a játszadozásból te szajha! Mégis mit képzelsz magadról?
Hoya élvezte erőfölénye minden percét, partnere gyengesége újfent erővel és magabiztossággal töltötte el. A lány nyökögött valamit a szorító kezek alatt, de hirtelen a kezek lejjebb csúsztak a nyakához és vad szorításba kezdtek.
- Ha még egyszer az utamba állsz olyan sokáig foglak kínozni, hogy könyörögsz majd azért, hogy megöljelek! Te szánalmas féreg! Ha csak egy lábaddal is átléped a palota vagy ezen ház küszöbét, meghalsz! Megértetted?
A lány fuldokló hangon, könnyes szemeivel bólogatott és remélte, hogy túléli ezt a találkozást. A kezek elengedték a nyakát és Hoya rezzenéstelen arccal felállt. A lány rémülten ült fel és a narancssárga nőt figyelte, aki még mindig hozzá intézte szavait:
- Most pedig eljött az ideje, hogy távozz! Kis találkozónk talán elég volt hozzá, hogy megtanuld hol a helyed!
A nő hangja ördögien mélyre változott és csak halkan suttogta:
- Igyunk hát Anabellre és az örök fiatalságra!
Visszhangoztak a lány fejében a szavak, majd futásnak eredt, hamar megpillantotta a lépcsőket, de úgy érezte, hogy egyre jobban elgyengül, a világ elsötétült körülötte. Hoya gyűrűjeit simogatta és nevetve konstatálta, hogy milyen jó minőségű altató és hashajtó szert vett, könnyen belecsempészte a poharakba.
/
Az éjszaka és a kényelmes ágy édes álmot hozott az utolsó szabad perceit töltő Aswooth fiúnak. Tyler, mert így nevezték, nagyapja után kapta nevét, nagy, szép és sudár legénnyé cseperedett volna és biztos sok örömöt csempészett volna jóindulatával a környezetében élőknek, de a sorsa fonalát egy árnyék vágta ketté. Egy árnyék, mely magáénak akarta törékeny és finom lelkét.
Pattogásra ébredt a fiúcska, aki nem értette, hogy miért van nyitva ajtaja. Először megijedt, hogy valaki talán bejött a szobájába, de aztán vágyakozóan nézett körül, hátha édesanyja, testvérei szólítják. Senkit sem látott a szobában.
Újra halk pattogást hallott, majd egyre erősödő zajt. Már teljesen felült és észrevette, hogy az ágya lábánál a kedvenc lila labdácskája verődik az ágylábhoz. Nem tudta mire vélni, nehézkesen kikelt a puha ágyikóból, és a labdájához sietett, mely olyan közel állt szívéhez. A falabda hirtelen meggondolta magát és kigurult az ajtón, a kisfiú utána sietett. A folyosó üres volt és csak haloványan égtek a gyertyák, de lentről hallani lehetett a felszűrődő lármás zenét. A gyermek megpillantotta labdáját a folyosó közepén, de mire odaért volna, hogy megfogja, az mindig továbbgurult. Elkezdte élvezni a játékot és a makacs falabda után eredt, amit végigüldözött a folyosón, és egy sötét lépcsőn át a kertben ért utol. A kisfiú a kert közepén realizálta, hogy nagyon elkalandozott a meleg kúriából, mivel nem vett kabátot, kint pedig hűvös volt, elkezdett dideregni. A kertre fojtogató köd telepedett, de a fiú egyre csak ment a pattogó hang irányába, de megijedt, amikor a háta mögül egy hangos kacagást halott. Egy nevető férfi hangja volt, mely a bálterem nyitott ablakából jött, biztos valakik az ablak mellett állva nevetgéltek. Az Aswooth generáció legifjabb tagja a hidegben és a ködben érzett valami mást is, szívét félelem és a kétely töltötte el és a kezdeti játékos lelkesedése megcsappant, így zárt karokkal, halkan szólítgatta barátját a kalandos lila falabdát és reménykedett, hogy mielőbb visszaérhet a világos házba:
- Haló, merre vagy? Haló, ott vagy?
A ladba pattogása egészen távol hallatszott, ő pedig egyre jobban a sűrű ködbe veszett. Egy vízköpő előtt talált rá játszópajtására, gyorsan odaszaladt és átölelte a kerek játékot.
- Megvagy! Miért kószáltál el ennyire messze?
A kisfiú neszt halott a háta mögül, majd amikor hátrapillantott, még jobban elöntötte a félelem. Az asztal végében ülő narancssárga hölgy állt előtte görnyedten. A testtartása kevésbé hasonlított egy kecses hölgyéhez, olyan volt inkább, mint egy bestiának, aki áldozatát cserkészi be.
A nő kerek szemekkel, tág pupillákkal, szótlanul bámult a gyermekre, aki halálra rémült és elejtette a lila labdát, mely a nő lábához gurul. Egy perc feszült csend után a narancssárga nő feje a labdára fordult, majd kezével felemelte és a gyermek felé nyújtotta.
- Ez a tiéd, kedvesem?
A kisfiú szipogva tapadt a számára stabil pontot jelentő vízköpő oldalához és fejével bólintott.
- Gyere vedd el! Hiányzol neki!
A gyerek nagyon félt, de lassan a labdáért indult mert tudta, ha megszerzi, hamar elszalad vele. Az előtte álló nő keze lassan a teste mellé hajlott, így a gyereknek még közelebb kellett lépnie hozzá, hogy visszakapja barátját. Közelebb és közelebb lépett, majd félve a labdát érintette, ami nem mozdult a nő kezéből. A fiúcska egy mély, vadállatias hangot hallott, majd minden elsötétült körülötte. Néhány órával később egy bűzös barlangban tért magához, kezei és lábai vasláncon az egyik sziklához voltak kötözve, szája egy ronggyal bekötve. Bár nem tudta, de szenvedései még csak akkor kezdődtek. 24 óra múlva látott újra embereket, akik csuklyában érkeztek, élükön a félelmetes narancssárga nővel. Szegény nem tudhatta, de kint újhold virított a tájra és a hozzá érkezők nagyon éhesek voltak….
/
Az este a végéhez közeledett, a legtöbb vendég alaposan lerészegedett és a feleségek, hogy mentsék családjaik becsületét haza ráncigálták ittas férjeiket, valaki persze feleségével művelte mindezt. Ethel, aki lemaradt az este nagy részéről, kábán és gyűrötten köszönt el a tanácsosnétól, aki elégedetten mosolygott terve tökéletességén. Anabelle-t később már nem találták a szobájában, a szolgák szerint sietve távozott, Hoya soha többé nem látta azután az este után.
A vendégek lassacskán távoztak, de Aswoothéknak hamar feltűnt a fiúk üres ágya. Csakhamar a kúriában maradt vendégek keresni kezdték a gyereket, de az szőrén-szálán eltűnt.
A nemesi család soha nem adta fel a reményt, nem tudták elfogadni szeretett kisfiúk eltűnését, pénzt és időt nem sajnálva keresték egészen a végsőkig, a Harag Napjáig, mely mindent meg[/color]
