Küldetés: Hogyan rajzolj határvonalat

//Minden kör egyezteté formájában fog zajlani. Lehet is kerensi az időpontokért. Sok sikert!//

Meglengették a véres kardot Nordenburg kapui előtt is. A királyság háborúra készül.
- Ne legyél ostoba, fiam! – emelte meg a hangját édesanyám, igen haragosan. – Nem hiszem, hogy ez volna a legjobb út.
- De hiszen végre itt a nagy lehetőség. – erősködtem kitartóan. – Földdel ajándékozzák meg, aki segít. Birtokkal! Anyám, nem ezt akartad? Hogy a családunk ne csak nevében legyen nemesség?
- Én csak annyit akartam, hogy nektek ne kelljen aggódnotok a holnapért! Én mindig is csak ennyit… - hangja elakadt, ahogy vékony testét úgy meggörnyesztette a köhögésének ereje, hogy a szék háttámlájába kellett kapaszkodnia.
- Ülj le anyuka. – suttogta csöndesen Ada, felállva a székről, hogy támogassa őt.
- Végre van egy esélyem, hogy jobb életet szerezhessek nektek. Nem is beszélve, hogy mint Észak gyermeke, kötelességem segíteni a királyságot.
- De te az én gyermekem is vagy és én nem hagyhatom, hogy eldobd az életedet ezért a… - köhögése erősödött, s a mélyről jövő ugatások lekényszerítették a székre.
- De hiszen apám is a királyságot szolgálta. Nagyszerű mágus volt! Miért baj az, hogy végre a nyomdokaiba léphetek?
- Azért, mert az ő nyomai a halálba vezetnek! – csattant fel, ezúttal már könnyek nedvesítették szemeinek ráncokkal tarkított sarkát.

Ötvenes évei végén járt ugyan, de bőre többet mutatott. Gyenge volt és vékony, csontos ujjai remegtek, ha nem foghattak valamit, s már csak nem fél éve rágta a nyavaja a tüdejét. De erős nő volt. Erősebb, mint amilyen én, vagy bármelyikünk is lehetett volna. Akkor és ott viszont én ezt nem láttam. Egy dühös, kétségbeesett, de legfőképpen óvó anyát láttam, aki nem értette döntésem fontosságát. Nővéremre néztem, de ő nem nézett rám. Hol a földet, hol anyánkat figyelte. Ők nem érthették, amit én hittem, hogy helyes, sőt, elvárt. Mennem kell. A királyságért, a családomért, a jövőjükért. Nem szóltam többet. Batyumat már összekészítettem, nem kellett készüléssel húznom az időt. Nagy lendülettel indultam el a házunk ajtajából, s hátam mögül csak anyám hangját hallottam, ahogy a nevemet kiáltja.

A toborzóknál kitöltöttem a jelentkezést, s már aznap megkezdtem hosszú utamat egy nagyobb csapattal a Katedrális felé. Érkezésemkor meglepetten konstatáltam, hogy bizony több zászló is összegyűlt egymás mellé, nagy sorokat alkotva. Ott volt a Draconis rend is, bár szememet hiába meresztettem, jó barátomat nem leltem közöttük, nem úgy, mint a messzi észak harcosai között, ahol az ismerős arcok között Herr Markneinth kemény tekintetét is kiszúrtam. A madarak azt is rebesgették, hogy a Malleus rend is részt fog venni az offenzívában, ami igen nagy lapáttal rakott a lelkem nyugalmának havára. Eligazítást követően a prémüket büszkén viselő katonák, Nilfheim erőd csapatait is magába foglaló társaság felé vettem az irányt, ahol Herr Markneinth már karba tett kézzel várt rám. Valójában nem várt, de hamar kiszúrta közeledtem, sugárzó mosolyom miatt.
- Te, varázsló. Könyv, táska, vized mennyi van? Remélem el vagy látva élénkítővel. – tört ki belőle erős hangja, amitől ösztönösen haptákba vágtam magam.
- Könyv és táska vagyon! Víz elegendő, de az élénkítőt már korábban megittam! - végül csak ellazítottam a vállam és kedves mosollyal üdvözöltem Straust. - Örülök, hogy látom Herr Markneinth. Rég volt már, hogy ilyen izgatott voltam egy sereg láttán.
- Hasonlóképp, mágus uram. – kezét nyújtotta köszöntésképpen, ám amikor megragadtam, magához rántott egy ölelésre, s megveregette a hátam.
Nem is számítottam rá. Persze jól esett, de meglepett. Viszonzásul én is megveregettem az ő hátát, de szigorúan csak kétszer, mert egy harmadikra már nem lett volna idő, vagy túl hosszúra nyúlt volna az ölelés, ami mindenkinek kényelmetlen lett volna.
- Sokat kellett várni, de végre a hatalmasok is belátták, nem hagyhatjuk tétlenül, hogy a szomszédunk fegyverkezik. Reménykedtem benne, hogy megtalál az üzenetem, én intéztem, hogy velünk gyere, amikor megtudtam, hogy még mindig Karolusburgban tevékenykedsz. Sok ottani nemes is érkezett. Jó tudni, hogy a Fővárosban is vannak támogatóink.
- Ami azt illeti, pont elkerülhetett a levél. Csak nem egy hónapja, hogy otthagytam a fővárost, miután a máguskörrel való ügyeimet lerendeztem. Nordenburgból érkeztem most, a toborzókkal. De akkor igazi csoda, hogy megleltük egymást! - kacagtam fel harsányan. - Ezek szerint Herr Markneinth csapatával lesz szerencsém együtt dolgozni? Jó is lesz, az ismerős arcok látványa. Remélem a legjobb embereit hozta.
- Itt van mindenki. - hangzott a tömör válasz. - A Tünde Erdő most igazán befenyített. A hírszerzőink szerint a csapataik elkezdtek az erdő nyugati határánál csoportosulni. Azt hiszik, csak úgy hagyni fogjuk, hogy elmasírozzanak az ajtónkig. Annyit erőlködtek, hogy tisztességes országként tekintsünk rájuk, hát most megtudják, milyen az, amikor országok feszülnek egymásnak. Megvan a magunk kis szelete az erdőben és nem szándékozunk odaadni senkinek.
- De hiszen az erdő eredetileg is a királysághoz tartozott. - mondtam, mint akinek ez egyértelmű tény lett volna, hiszen mindenkitől csak ezt hallottam, hát miért is lenne másképpen. - A Tünde Erdő nem lophatja el. Mi a terv? Hogyan tehetem hasznossá magamat benne?
Hozzátehettem volna, hogy „a tervben hogyan tehetem magam hasznossá?” de az nem igazán akart kibucskázni a torkomon. Túl nagy izgalom, túl sok tettvágy.
- Egyszerű. Már van számos kisebb erődítmény és állandóan működő táborhely felállítva az erdő nyugati szegélyén. Odamegyünk, és elkergetünk onnan mindenkit, aki ki akar minket onnan füstölni. Azért is ilyen nagy az izgalom, mert a korona földet ígért mindenkinek az erdőben, aki hajlandó ottmaradni és megvédeni, amit kap. Zsoldosok rég kaptak már ilyen lehetőséget. Ez kiváló alkalom, hogy a szabadúszókat magunkhoz csábítsuk és erőben lehagyjuk a délieket is. Földművelésre ugyan nem jó a sűrű erdő, de a fája értékes és rengeteget lehet ott vadászni. Aztán ki tudja, talán pár tíz év és szép tiszta szántók lesznek ott is.
- Nem szabad a fákat sem alábecsülni. - bólogattam a férfi szavaira, s próbáltam megcsillogtatni a rengeteg kérdezősködésem gyümölcsét. - A makktól hízik a gyesznó, meg aztán a bőrösök is szeretik azt. Minálunk Nordenburgban sokra tartják ám a jó tölgyeseket. Bár fenyvesből több van, ami igazából nem baj, mert az meg gyantás és biztosan jó az is valamire, bár a fáját jobban szeretik. Na meg a hatalmas nyírfák! Vagy az árnyékot adó platánok...
Kissé megköszörültem a torkomat, mert rájöttem, hogy elkalandoztam.
- Igen nagy az erdő. Vajon lesz-e elég birtok mindenkinek? - kérdeztem vicceskedve. - Na de én nem vagyok zsoldos. Én mágus vagyok. A területek megőrzéséhez remek tudást szereztem a könyvembe. Remélem kamatoztatni is tudom a következő napokban.
- A legjobbaknak csak. – pontosított keményen. - Zsoldosoknál például az a szokás, hogy a kapitányt lovaggá ütik, az emberei pedig beállnak a hűbéresei közé. Hivatalosan én is nemes lettem, de minket fent a jég hátán ez kevésbé érdekel. Ez viszont itt termékeny föld. Nagy versengés fog érte menni.
Aztán kaján vigyorral megfordult.
- És drága mágusom, jól bírja az italt?
- Észak gyermeke vagyok, kérem! - húztam fel pökhendin az orromat. - Hogy ne bírnám az italt? Legyen az olcsó kucsmaser, vagy hordós vörös, bennem mindnek van helye!
- A felderítők javaslatára megdupláztuk a sörmennyiséget, amit a vízbe teszünk. Az erdőben túl sok ragály lapul, és úgy tűnik, még a tündék is így tesznek. Szóval készüljön rá, hogy a szokottnál egy kicsivel mindenki harsányabb lesz majd. - kuncogott, amitől nekem is jobbá vált a jó kedvem.
- A jó hangulat garantált lészen. - csaptam össze boldogan a tenyerem. - A betolakodóknak esélyük sem lesz.
- Kár hogy énekléssel nem lehet varázsolni...
Nagy mosollyal köszöntöttem a régi ismerős arcokat, s miután becsületesen elfogyasztottuk a kötelező vízadagunkat, vidáman danolászva indultunk meg, hosszú sorokban az erdőség felé. Az út hosszú volt, de kitaposott, hiszen a régi északi utat használtuk, amely a egykoron a leégett erdőbe is vezetett. Mára már minden zöldellett, hála a természetpapok kitartó munkájának. Több napig tartott, mire elértük az erdő határát, s addig Strausnak segítettem a felszerelések és az ellátmány mennyiségének ellenőrzésében. Nem is nagyon bántam. Legalább lekötötte a kezemet. A vadon határát átlépve még három napig menetelt a nagyra hízott zászlóaljunk. Száz talpas és melléjük fejenként egy jobbágy, kísérőnek. Tizennégy lovag a fővárosból és legalább két szakajtóra való zsoldos csapat. Harminc puskás, öt mágus és annyi pap, hogy minden osztagra jusson egy. Mindenkinek viszketett a marka, a közelgő összeütközéstől. Igen, főleg az enyém. Sosem szerettem látni, hogy egy élet kihuny, jómagam nem is tudtam rávenni magamat, hogy öljek, de amikor a tömegek egymásnak feszülnek, az felforralja a véremet.
Az utolsó nap végéhez közeledvén már meg is láttuk a leendő táborunkból felszálló füstöt is, vidáman kanyarogni az égen.
- Ott is van. Emberek, ma estére már szalmakazlon alszunk! – kiáltotta az egyik katona, s mindannyian éljeneztünk, mert biza a hátunk sírt a földön alvástól.
Ahogy viszont közelebb értünk, a füst bizony nagyobbnak látszott, mint egyszerű kémény füstje. Többen is megjegyezték a közelemben, hogy gyanús a dolog, s nem kellett sokáig várni, hogy riadót fújjanak. Mindenki fegyvert ragadott, s jómagam is köveket gyűjtöttem, hogy dobórúnákat készíthessek elő, ellenséges csapatok szétverésére. A felderítők elindultak, mi pedig vártunk. És vártunk. És álltunk és vártunk, amíg vissza nem tértek, s hozzánk is el nem jutott a hír: A tábor leégett.
Erőltetett menettel téptük át magunkat az erdő hátralevő részén, amíg el nem értük a dombot, minek tetejére épült a tábor, a kivágott fák helyére. Hamu. Megrökönyödve álltunk a tisztás szélén, nézve a tűz által elemésztett sátrak helyét, de mivel figyelmem nyughatatlan, azonnal a környező fákat kezdtem fürkészni, vajon mennyire egyértelmű, honnan jött a támadás?
Vajon vannak e még ellenségek a környéken? Vajon vannak e halottak, vagy túlélők?
Olivia Croner ezredesasszony gyorsan a kezébe vette az irányítást és őrséget állíttatott, nyomolvasókat mozgósított, hogy megtudhassuk mi is történt.
- Ezredesasszony! - köszöntöttem a nőt tisztelettel. - Felállíthatok e védelmet a tábor köré, hogy az éjszakánk biztonságosabb legyen?
- Úgy legyen! - vágta rá gondolkodás nélkül, majd kezembe nyomott egy talizmánt. - Azt akarom, hogy egy tücsök se tudjon ciripelni anélkül, hogy ne süsse meg egy rúna. Vidd a mágusokat. Tied a rúnakör az éjszakára. Holnap a szemléig te vagy az első mágus.
Én csak hálásan megköszöntem és hirtelen megnövekedett rangommal nem tudván mit kezdve indultam meg, hogy összegyűjtsem a többi mágust a táborban. Mind elfoglaltak voltak ugyan, de látván a rangjelzésemet, azonnal abbahagyták amit csináltak, és velem tartottak egy félreeső helyre, ahol bemutatkozhattam nekik és felvázolhattam tervemet.
- A tábortól nem közelebb, mint húsz lépésre körbe kell elhelyezni Sigel rúnákat, lehetőleg olyan aktivációval, amit egy bogár nem fog tudni csak úgy aktiválni. Nem akarunk fals jelzéseket. Ahol az őrök járnak, oda semmiképpen se tegyünk csapdákat, de valaki adjon az őröknek is, arra az esetre, ha nem tudnak jelezni. Mármint... ha elesnének ellenség által, legyen módjuk a rúna aktiválására. Köszönöm.
- Nekem van egy. - szólt az egyik varázstudó. - Még a folyó partján tanultam a ráolvasást. Így hangzik: ha egy kétlábú keresztülhalad rajta anélkül, hogy azt mondaná "A Katedrális harangjára ébredem". Egy gyakori ráolvasás, amit gyakran látogatott helyek védelmére szoktak használni.
- Biztonságos és megbízható. Ha mindenkinek jó, akkor szánjuk rá az időnket. És ne felejtsük elmondani az őröknek és vezetőknek. Köszönöm Herr... – próbáltam kicsikarni belőle a nevét, mert későn jöttem rá, hogy egyiküktől sem kérdeztem meg, hogyan hívhatnám őket, de annyi ideje vagyunk már együtt, hogy nagyon kínos érzés lett volna, hogy nem tudom, no meg lehet, hogy valójában elmondták már, csak nem figyeltem eléggé, hiszen fontos mondanivalómat próbáltam észben tartani, hogy rendesen át tudjam adni nekik, anélkül, hogy félreértések történnének.
Meglepően lelkesen fogadták és vállalták magukra a tábor különböző helyeit, leszámítva az egyetlen arkánmágust, aki egy fikarcnyit sem konyított a rúnákhoz, amivel egy szempillantás alatt kivívta a tiszteletemet. Az arkán mágia elsajátítása egy különleges gondolkodást igényel. Kivételes elmét. S ez a kivételes elme volt felelős azért, hogy minden őr és vezető tudjon a rúna működéséről.
Amíg mi dolgoztunk, a tábort tisztogatók egy tömegsírra leltek, ami feltételeztette velünk, hogy a támadók nem voltak teljesen barbarisztikusak, amikor viszont hírét kaptuk, hogy az egyik pince mélyén túlélőre találtak, én is iparkodni kezdtem a rúnák felrajzolásának befejezésével.

A túlélő egy férfi volt, aki láthatóan nem volt magánál. Reszketett, mint a nyárfalevél, s mint a megszállott, kántálta az imákat. Többen próbálkoztak a kikérdezésével, de végül csak elhívták a papot a tömegsír mellől, hogy győződjön meg róla, nem démon szállta e meg. A tömjénezés, a lélekerősítő párlat és egy órányi gyógyító ima után eléggé magához tért az illető, hogy beszélni tudjon, s az ezredesasszony volt az első, aki kihasználta a lehetőséget.
- Tudod, ki tette ezt? - kérdezte bármiféle finomkodás nélkül.
- Hát... valami erdei nép. Tünde erdeiek jöttek, aztán mentek... aztán mire észbe kaptunk, a tábor oda lett...
-Lehet, hogy egy gyors rajtaütés volt? - találgattam. - Mivel gyújtották fel a tábort? Fáklyákat hoztak, vagy varázsoltak? Vagy bestiákat hoztak magukkal? Lovasok lehettek? Vagy a hold leple alatt jelentek meg mind?
Gondolataimnak nem tudtam gátat szabni, kikényszerítették magukat belőlem, még úgy is, hogy nem voltam a pozícióban, hogy beszélhessek.
- Nem... csak, csak jöttek, és mentek. – hadoválta. - És mondák, ha nem tágítunk, eltűnünk... és aztán eltűnt, az egész. Egy este alatt. Egy nagy felhő tüntette el. Egy nagy felhő jelent meg napnyugtakor, és aztán... és aztán egy éjszakán át hullott az istennyila a táborra. Addig zengett az ég, amíg még volt a táborból valami.
- Micsoda? – Frau Croner láthatóan mérges volt, de gyanítottam, inkább a dolog lehetetlenségére, mintsem a férfira.
Én is hitetlenkedve hallgattam a férfit, de végül rá kellett jönnöm, hogy lehetséges, amiről beszél. A tündék mágiája képes lehet efféle csapásokra. De miképpen lehet egy ilyen ellen védekezni? Annyi pajzsot nem tudunk felhúzni, mi mágusok.
- Honnan gyülekeztek a felhők? Láttad talán?
A férfi válasz helyett csak remegő kézzel mutatott az erdő mélye felé, megadva a választ a kérdésemre. A királyságot megtámadták.
- Oszoljatok. – utasította az ezredesasszony a katonákat keményen. - Állítsátok fel a tábort, fésüljétek át a környéket. Abból, amit elmondott, az ellenségnek a közelünkbe kell férkőznie, ha ilyesmit akarnak csinálni. holnap tovább indulunk. Addig is, a sátramba. Azonnali haditanácsot hívok össze!

A haditanácsra meghívták a sereg többi vezetőjét is, köztük Sangarinus püspököt a Draconis rendtől, Marvin von Hoffsternt a lovagi különítménytől, a zsoldoskapitányokat és persze minket is, mint tiszteket. Talán szerencse, talán szerencsétlenség, hogy ideiglenes tiszti rangom lett, így nekem is részt kellett vennem a tanácson. Türelmesen hallgattam a nagykutyákat beszélni, vitázni, amennyire figyelmem engedte, de annyi minden történt már, s a nap is nyugovóra térni látszott. Ahogy én is tettem volna.
- Illúzió nem tarol le fákat…! – ej de fényesre csiszolta saruját a zsoldoskapitány.
- …valami ügyesen megtervezett rajtaütés volt ez… - beszélt valaki, de nem a hangjára kaptam fel a fejem, hanem annak hiányára.
A sátor ajtaja felhúzódott, s nehéz léptekkel közeledett egy ősz, szakállas, de igen széles lovag. Nem is lovag. Erasmus bíboros, a Malleus rend vezetője, kinek hírneve megelőzte a katonák beszédességének hála.
- Cselvetés nem tébolyítja így meg az ember. Annak a férfinak minden egyes szava igaz… túlságosan is igaz.
- Efféle mágia ellen képtelenség védelmet állítani. – motyogtam halkan, fejemet rázva, hogy visszatérjek a jelenbe. – Erasmus bíboros, ön mit tud az ilyen természetmágiáról?
- Ilyesmi távol áll a druidáktól. A druidák régóta próbáltak minél távolabb maradni a királyi ügyektől. Háborúba sosem keveredtek, csak ha semmi más lehetőségük nem volt. De ezt... ezt csak olyan druida tehette, aki fegyverként tekint a mágiájára.
- De hiszen a druidáknak az a feladatuk, hogy begyógyítsák Veronia sebeit. Hogyan képes... - egy pillanatra beugrott egy érzés és öklöm azonnal összezárult. - Saemus Fairbranch csapatai már Eichenschildben is gyakorlatoztak... természet mágiával, ha jól emlékezem. Volt egy férfi is, akit hősként tartottak számon. Állítólag Saemus tanítványa. Saemus a druidák tudását tanítja akárkinek, aki hajlandó harcra használni.
- Volt szerencsém egyszer találkozni Seamus Fairbranch-el, mikor még Karolusburgban szolgált. Olyan ember, akitől kitelik az ilyesmi. – vont vállat könnyelműen Erasmus bíboros. - De ha csak ennyi a gondunk, nincs más dolgunk, mint megkeresni, aki ezt tette, és kiiktatni. Nincs más dolgunk, mint szétszóródni...
- Elment az esze, hogy egyesével levadásszanak minket?! – ordított rá a fényes sarus, de hamar el is hallgatott.
Ekkor azonban Olivia ezredesasszony emelkedett szóra.
- Egyetértek. Akármivel is csinálták ezt, nem tűnik olyasminek, amit ágyúgolyó módjára tudnának lövöldözni. Ha együtt maradunk, könnyen kiiktathatnak minket, de ha szétválunk, nem használhatják a kis rituáléjukat. Ne feledjük, hogy az erőd veszte végső soron az volt, hogy egyedül kellett szembenézzenek ezzel az istencsapással.
Én még is aggódtam, hiába a magabiztos szavak. Egy hordányi ellenség ellen nem állhat ellent a szétszóródott sereg.
- Hogyan szóródnánk széjjel? - nem értettem a hadászathoz és gyakorlatom sem volt sok benne elég, hogy ez ilyen stratégiákat értsem a Malleus rend vezetőjének tervét.
- Egyelőre elég, ha egy kicsit távolabb verünk egymástól tábort. - mondta az egyik zsoldos kapitány, immáron sokkal szerényebb hangon. - A tűz sem érte el a tisztás végét, így több mint valószínű, hogy csak egy bizonyos nagyságú területet tudnak célba venni vele.
- Mindenki egyetért? – kérdezte végül Olivia Coner, mint a tanács összehívója, s mindenki megemelte a kezét, egyetértését jelezvén.
Igen, én is.
- Jól van. Én és a társaim önként jelentkezünk. Megtisztítunk egy új helyet egy második táborhoz. – mondta Marvin von Hoffstern, a lovagi különítmény vezetője.
- Mi maradunk itt elől. A mi mágikus védelmeink a legjobbak a hadtestek közül. - jelentette ki Olivia ezredes.
Azzal mindenki megindult kifelé a sátorból, majd a sereg ismét szétvált. Az ottmaradtak mind hangosan fújták ki a levegőt, s köztük én is megkönnyebbültem, hogy elmentek a lovagok. Fenyegetőnek tűntek. Erősnek. Nem is beszélve Erasmusról. Valamilyen szinten apámra emlékeztetett...
- Bízom benne, hogy a védelmünk nem lesz hiába való. - sóhajtottam és körbenéztem a bent maradtakon. - Vacsora?
- Mindenki egyetért! - kurjantotta az egyik katona és megindultunk kifelé mi is, hogy segítsünk legalább az élelem elkészítésében.

Amit viszek: