Küldetés: Hogyan rajzolj határvonalat

Hóhajú Yrsil: A közelgő hadak híre megrázta az egész erdőt. Mindenki, aki eddig az erdőben, vagy akár az erdő szomszádságában lakott útnak indult menedéket keresni, a családját és értékeit boztos helyre rejteni, vagy pedig segíteni azoknak, akik egymaguk nem tudják a biztonságukat garantálni. Nagy szükség van mindenkire, aki érti a dolgát, legyen akár pap, orvos, vagy csak ügyes fosztogató, aki tudja, hogy kell elkerülni a csatatereket. Yrsil is hasonló helyzetben találja magát, amikor egyszer csak egy volt csata helyszínén találta magát. Az erdő egy apró kis sarkában gyógyfüvek keresgélése közben döglött állatokra bukkant. Nem is akármilyen állatok, hanem méretes bestiák, melyeket messziről elkerül mindenki, aki nem tud legalább egy méteres kardot forgatni. Mellette halott emberek, egy leszakadt kar és egyéb csúnyaságok, amiket egy csata hagy maga után. A kérdés: vannak-e még élők a közelben?

Alicia Zharis: A tünde erdő összes nekromantáját egybehívták. Aliciához és Heatherhez hasonlóan mindenki azt az opciót preferáltza, hogy kutatásuk részeként csatlakoznak a különleges ellenörző alakulathoz és úgy segítik a hadsereget ahelyett, hogy csatlakoznának valamelyik lovag csapataihoz. Nem votl ez meglepő, a legtöbb ember, akit Alicia látott szolgált a Kísértet-szigeteket. Túl sok mindenkit hagyott aznap a Sötét Apostol hátra.
Hearther Whitefang már izgatottan várta, hogy útnak induljanak. A lovag, aki a különleges alakulatot vezette titokzatos figura volt, aki egész eddig el volt foglalva újszerű stratégiák és feyverek kifejlesztésével. Pletykák hangoztak el róla, hogy vajon mit fog a Tünde Erdő bevetni. Több éve már annak, hogy utoljára megtámadták az erdőt. Akkor ott a tündenép vereséget szenvedett, és elmenekültek a világból. Harci láz járta át a levegőt. A harcosok elégtételt követeltek a csúfos vereségért. Ilyen hangulatban találkzott Alicia a lovag úrral.

Erlendr von Nordenburg: Az Északi Ki9rályság III. Gustav megdöntése után sokáig bizonytalan, gyenge helyzetben volt. Az egymással verekedő urak,. püspökök, az egyház térnyerése mind mind meggyengítette a királyságba vetett bizalmat. A sereg szerkezete flebomlott, miután Gustav sorkatonái elvesztették fegyvereiket, a kereskedelem megbénult, a diplomáciai kapcsolatok a félúriásokkal egyik napról a másikra semmissé lettek. Fájt kimondnai, de az elmúlt egy-két év azért volt mentes a komolyabb összecsapásoktól, mert a királyság túl gyenge volt hadat viselni.
Mára már viszont minden megávltozott. A közelmúlt eseményei összekovácsolták a királyság ambíciózus urait, akik katonáikkal a hátuk mögött összegyűltek a Katedrális alatt. Ott voltak Karolusburg lovagjai, akik New Lightleafbe mentek tárgyalni, a Nilfheim erőd vitézei, akik a hadiipart etették vassal és fával, az Ordo Draconis, a tünde keresztes lovagok rendje, és maga az Ordo Malleus, akik több évnyi árnyak közt ténykedés után ismét színre léptek. Mindenki félretette nézeteltéréseit, mindenki felülkerekedett a felszínességeket. Egy célja van ennek a becses hadseregnek: visszaszerezni Észak rettegett hírét. Elők közt pedig Seamus Fairbranch fogja megtanulni, hogy Karolusburgot nem tanácsos alábecsülni.

A futár érkezése már túlságosan is megszokott módon rázza fel a kastély nem túl régóta fennálló nyugalmát.
A bejelentés titokzatos, nem árulja el a valódi célt, csak egy a biztos: Hellenburgban várják őket. S nem csak őket, sokakat másokat is; mindenkit, aki elérhető.
A kérdés újfent ugyanaz, mint eddig: Sebastiannal mi legyen?
Megannyi drága leány és asszony vigyázott rá és Minára a nehéz hónapok alatt, melyek most sem értek véget. De most… ha szükség lehet a szavaira és azok megmenthetnek bárkit is, nem hagyhatja őket cserben. De távol sem lehet ennyi ideig. A dajkák megoldanák. Életben tudnák tartani a fiút, hisz ez a dolguk, játszanának vele, szeretnék. Ám mégis a közelében kell tudnia.
Annette túl fiatal még, Betti kíséri hát el őket. Damien persze a lelkére kötötte, hogy ha tényleges bevetésre kerül sor, távoznak, menekülnek, bármit csinálnak, csak biztonságban legyenek. Oda nem engedi. Szükség lesz egy főhadiszállásra, ahol ellehetnek, és ha a diplomáciai jelenlétére van szükség, képviselheti Mina is Hellenburgot. Azonban elsősorban nyugalomra lenne szüksége a gyermekével. Ha nem tudnak ilyen szállást biztosítani, vissza kell utazniuk…
Mina csak sóhajt a gondolatra.
- Odaút, majd rögtön visszaút Hellenburgból. Minden eredmény nélkül. Szórakoztató lesz.
- Hátha ott lesz Laetitia megint a kocsiban, ő majd elszórakoztat – veti oda Damien könnyedén, mire Mina jóízűen felkacag. A legszórakoztatóbb az egészben, hogy ez tényleg megtörtént.
Két apró fonat keretezi az arcát, a maradék haja kiengedve hullámzik mögötte, s mályvaszín, lazább utazóruha van rajta, arcán jóval kevesebb feszültség, mint amit belül érez. Sebastian kifárasztja minden éber és alvó pillanatban. Készül az út közbeni pihenésre.
Damienen ugyanolyan alakú sötét kabát van, mint amelyben legutóbbi finsterwaldi látogatását tette… ám egy kékesebb színben, így majdnem mondhatja azt magának, hogy nem emlékezteti minden pillanat arra az alkalomra. Titkok. Egy meghívás, mely több kérdést ad, mint választ. Egész biztosan valami közelgő rossz…
Felsóhajt és lesétál Minával a lépcsőn.
A kocsis már felkészült, tudja, mi vár rá, a kocsi is megtisztítva, a lovak készen indulásra… a férfi szemében várakozó tűz. Valakinek még van lelkesedése útnak indulni. Ő valami jót vár ettől az egésztől.
- Uram. Úrnőm. – hajol meg előttük. - Merre vezet az utuk?
- A fehér falú város felé - felel Damien egy mosollyal, mely hasonlatos az említett város márványfalához. Erős, azonban kissé rideg. - A legrázósabb helyeknél kissé vigyázzon, ha lehet - teszi hozzá, Betti, Mina és Sebastian irányába nézve.
-Természetesen. – felel a kocsis könnyedén, majd elővezeti a kocsit.
Damien előre is engedi az asszonyokat és utánuk foglal helyet a kocsiban.

Az utazás végére Mina arca kissé nyúzottabbra vált. Sosem szeretett egy helyben lenni, ha az a hely merev volt és szűkös, és ha nem volt hová elvonulnia egy síró csecsemővel, aki minden pillanatban emlékeztette rá: döntése talán nem volt a legjobb, azonban mégsem fordult vissza.
Mikor végre-valahára megérkeznek, hiába érkezésük oka, kedélye fáradtsága ellenére is felvidul. Bár Betti külön szobába vonul Sebastiannal, míg őneki és Damiennek a várteremben kell diskurálniuk olyanokkal, akik korábbi hadjárataikon fordultak meg – például Primrose Elsdragon -, legalább tudni lehet, hogy biztonságban van…
Maga őfelsége, Rudenz is jelen van, a terem végében ül egy kényelmesnek tűnő karosszéken terpeszkedve, az asztalon könyökölve.
Damien igyekszik szóval tartani az „ismerősöket”, akikkel Eichenschildben, a Kísértet-szigeteken találkoztak. Valaki a szeráfokkal kapcsolatos tapasztalatait osztja meg. Mina időközben tegnapi olvasmányélményein mereng és azon gondolkozik, mindent elmondott-e Bettinek, ami szükséges.
Folyamatosan szállingóznak a terembe, ahol egyre sűrűbb és melegebb a levegő…
Amikor viszont Rudenz szólni készül, lehet tudni, hogy már mindenki ott van, akinek ott kell lennie.
- Köszönöm mindenkinek, hogy ilyen hamar idefáradtak. – kezdi. - A megkérések, melyeket kiküldtünk, okkal titkolóztak ennyire. Olyan információ birtokába kerültünk, ami nem kerülhet ellenségeink kezébe.  - Mina és Damien gyomra is várakozással telien szorul össze. Jó ezt hallani, más egy sokkal hosszabb, unalmas és értelmetlen bevezetőmonológ után jutott volna el idáig, de szerencsére Rudenz nem olyan ember. - A tünde erdőben Seamus Fairbranch és pribékjei mozgolódni kezdtek. – Damien a fogai közt szívja be a levegőt. Hát persze.
Rudenz egy közeli vámpírúrra mutat.
- A Swarzjeager-család követe hozta a hírt, hogy a Finsterwaldba vezető fakitermelő és ércfeltáró expedícióinkat veszély fenyegeti. Edig senkivel nem kellett birokra kelnünk az erdő kincseiért, ám most, hogy az erdőlakók megerősödtek, itt az ideje, hogy a sarkunkra álljunk. Az erdőben található erőforrások jelenthetik a győzelmet Észak felett. És nem utolsó sorban, a győzelem jutalma föld és birtok lesz a Hellenburghoz tartozó új területeket.
A terem szinte egy emberként bólogat. Mina aggodalmasan fürkészi Damien arcát, akinek csak egyre lejjebb ereszkedik a szemöldöke.
- Felség, ha szabad egy pár kérdést - szólal meg végül egy kis gondolkozás után. - Találkoztak Seamus népével, vagy a nyomaikkal az expedíció helyszínén? Bizonyosan tudhatjuk, hogy ők voltak?
Ki más lehetett persze? Senki más nem merészkedik oda, mint aki megtanulta a mágiát, amivel irányíthatja – akit vezetnek, összefognak, akinek az az otthona.
Láthatta volna, hogy ez fog jönni. Tudhatta volna. Ha nem jutna eszébe minden egyes áldott nap, hogy… hogy ő is ott lehetne. Egy lehetne közülük. Mindössze pár szóval maga mögött hagyhatta volna Délt és ő lenne az egyike a kiirtandó, legyőzendő ellenségnek. Ennyire egyszerű mindig. Sose lesz ennek vége.
De ha ő… egy bizonyos másvalaki köztük van… vagy talán már végzett is vele egy Schwarzjäger nyílvessző… Nem, erre nem gondolhat, különben nem jut ki ebből a teremből ép ésszel.
Ennek esélyéről mondjuk egyébként is vannak kétségei.
- A címereik és a színeik a Tünde Erdőével egyeznek. – felel a Schwarzjäger követ. - Kétség sem fér hozzá, hogy ők azok.
Rudenz int egyet, s átveszi a követtől a szót.
- De van ennél biztosabb forrásunk is. – Hangja sötétre vált. - Finsterwald régóta kedvelt zarándokhelye lelkészeinknek és lovagjainknak, hiszen az egykori angyalromok érintetlenül maradtak. Egy templomos lovag küldetett a hírrel, hogy az ellenség elkezdte gyűjteni erejét a határunkon. Tökéletesen bízhatunk ebben a jelentésben. A szóban forgó templomos ugyanis az én elsőszülött fiam, Leopold.
A meglepetés hangjai morajlanak a termen keresztül. Mina és Damien szemöldöke felszalad kissé. Rudenz és fiainak rejtélyes kalandozásai jelentősen befolyásolják Hellenburg sorsát, úgy tűnik. Először Alarick, s most Leopold – akiről azt vallják páran, ő az oka, hogy Hellenburgot nem rohanták le finsterwaldi szörnyek, hisz a herceg a tünde kivonulás óta Finsterwaldot jáva csatáz velük.
- Tehát nem konfrontálódott az erdeiekkel... - szólal meg ezúttal Mina, felfigyelve, magát is meglepve azzal, hogy még ennyi koncentrációt össze tudott szedni magában. - Csak megfigyelte őket.
A kijelentés mögött kérdés lapul.
- Nem vennék rá mérget. A levélben azonnali erősítésre tett kérelmet.
Ez némi aggodalomra ad okot. Jelentheti azt is, hogy Leopold fél a seregtől, amire… megvan minden oka.
- Igen, Leopold nem az a fajta ember, aki hezitál, ha tudja, hogy a konfliktus elkerülhetetlen. Azoban egyetlen tényező nekünk kedvez: kis szerencsével az erdeieknek fogalmuk sincs, kivel van dolguk. Ezért kell gyorsan cselekednünk. Azért hívtam ma ide önöket, hogy egy gyors mozgású hadtestet szervezzenek össze, behatoljanak az erdőbe, garantálják az erdei expedícióink biztonságát, felvegyék a kapcsolatot Leopolddal és tisztázzák a helyzetet. Nem engedhetjük, hogy a vadak Hellenburgból egy köpésnyire tanyázzanak, amíg azt sem tudjuk, mi a céljuk.
- Rám számíthat - jelenti ki Damien hezitálás nélkül Rudenzre nézve, s nem mozdul el, bár érzi magán Mina tekintetét.
Ott kell lennie és elsőnek megtalálnia Aliciát, és… csinálni valamit, ami megállítja, hogy Finsterwald még egy része véres csatatérré alakuljon. Persze ez egy újabb veszélyt rejt magában. Amennyiben parancs által kötve odavonul, s nem kap más lehetőséget, mint hogy harcba bocsátkozzon, s neki kell majd szembenéznie vele…
Közben az urak további kérdéseket tesznek fel. Mit tudtak meg a Schwarzjägerek? Nem felelnek semmit. Mennyien lehet az ellenség? Egyelőre pár száz katonát láttak… Viszont egyik fél sem támadta még meg a másikat.
Ahogy a kérdések sora kissé elül, s az urak egymás közt kezdenek mormogni, Damien feltesz még egy kérdést.
- Mi lesz a pontos feladatunk a Leopolddal való találkozás után, uram?
- Azt majd őtőle tudjátok meg. A pontos szituációt nem ismerjük, így kénytelen leszünk improvizálni.
Bólint, remélve, a megkönnyebbülés nem túl egyértelmű az arcán. A felelősség tehát átruházva rá… Nem volt még szerencséje találkozni a herceggel, de annyi biztos, hogy Rudenz akkor és ott nem lesz velük az erdőben, így talán hathat rá. Ha megígéri, hogy segít megvédeni.
- Értem. Von Nachtraben grófnőnek madár segítségével tudok üzenni, ha ez valamennyiben segíti az információáramlást. - tekint az említettre, aki bólint. Sok egyébbel nem járulhat hozzá a küldetés sikeréhez, de Hedwiget örömest küldi segíteni.
Lassan a terem elkezd kiürülni.
- Megkérhetem, hogy maradjanak még egy perc erejéig? – fordul hozzájuk Rudenz.
- Természetesen- feleli Mina és Damien szinte kórusban, Mina némi aggodalommal, Damien inkább várakozással. Egy percet sem akar tovább itt maradni, bár nyilván nem az éjszaka közepén fognak útnak indulni.
- Kettejüknek szeretnék egy külön feladatot adni. – Ennyit a tervről, miszerint Mina helyben marad Sebastiannal, Damien pedig azonnal siet Leopoldhoz a csapattal… – Tudják, a Csillagtalan Éjszaka óta elég hűvös a viszonyunk az Éjféli Tanáccsal. Akkor ott sajnos mindneki kimutatta a foga fehérjét. Ez a kis konfliktus kiváló alkalom, hogy végre rendezzük a viszonyunkat a Swartzjeager klánnal. Az eddigi együttműködéseink inkább csak praktikus döntések voltak. Ha azonban most sikerül közös nevezőre jutnunk, az egy hosszú életű szövetség kezdete lehet. Azt szeretném, hogy tegyenek egy kis kitérőt a Swartzjeager torony felé és egyeztessenek a családfővel. Ha van ár mód, szervezzék őket is be a hadműveletekbe.
A páros elgondolkozva néz össze. - Hisz a felderítőik az elsők között voltak, akik értesültek az új veszélyről - mutat rá Damien.
- Ez nem elég, hogy maguk is hajlandóságot mutassanak az ügyben? - De hisz... még nem kizárt, hogy hadakozás nélküli megállapodást köthetünk a tündecsapattal. New Lightleaf esetében is sikerült - teszi hozzá Mina.
- New Lightleaf sem hozzánk, sem hozzájuk nem kötődött. Itt viszont a vitatott területen minden települést vagy mi, vagy ők laknak. – mutat rá Rudenz. - Sajnos a hírszerzésen túl másban nem számíthattunk a vámpírokra. Jelentettek nekünk, ha valami oylat láttak, ami minket is érdekelhet, de amikor a problémák megoldásáról volt szó, magunkra voltunk maradva. Az ilyen szövetségek nem hosszú életűek.
- Lehetséges, hogy, akiket láttak, nem ellenséges célból jártak arra? Ha az ő településeik is a közelben vannak, lehetséges, hogy puszta felderítőkről volt szó... - mondja Mina, vigyázva, hisz tudja, hogy veszélyes terepen jár. A király fiának elővigyázatosságát kérdőjelezi meg, s miért is volnának a felderítők százával? De lehet, hogy nem a kis települések a céljuk... Lehet, hogy Seamus valami sokkal nagyobbat tervez. Ami pedig még rosszabb. És ebben az esetben végképp meg kell állítani.
- Egy rendkívül szerencsés helyzetben.. – Rudenz elgondolkozik kissé - - így van. Ez esetben természetesen kerülni kell az összecsapást, csupán fel kell venni a kapcsolatot a helyi úrral és tisztázni meddig tart a mi fenségterületünk, s meddig az övék.
Mina tekintete szinte felragyog e szavakat hallván. Egyelőre hagyja, hogy ez az ötlet mint valós tény ássa be magát a jövőképei közé.
- Az eshetőség ott van, így nem tarthatjuk kizártnak... amennyiben sikerül felvenni a kapcsolatot, a hollóm meg fogja hozni a hírt Nightwind gróftól. Damien óvatosan bólint. - És természetesen mindent megteszünk a kompromisszum elérése érdekében, ahogy igyekeztünk New Lightleaf esetében is.
- Egyetlen kérésem volna csupán. – szólal meg ismét Rudenz, újabb csomót rántva a jelenlévők gyomrába. Ez is, mint a legtöbb tárgyalás, megbeszélés, a megkönnyebbülés és feszültség dimbes-dombos útját járja be. - Szeretném, ha az esetleges tárgyalásokat csak a Swartzjeager-vámpírokkal való egyezkedés után tennék meg. Nem szeretném, hogy a veszélyérzet elillanása dacossá tenné a potenciális szövetségesünket.
Átkozott diplomácia – jegyzi meg magában Damien, s ismét összepillant Minával. Feszültebb a tekintete, mint korábban. A Mináéban kérdések.
- Eszerint Leopold herceghez a csapat még nem holnap indul? - kérdi Damien, ismét lejjebb eresztve a szemöldökét kissé.
Egyszerre nem lehet két helyen, nyilvánvalóan. De... de nem teheti meg, hogy nem megy velük, hisz akkor, ha bármi történjék, nem lesz ott, hogy megakadályozza... vagy megtegye. Vagy akár megtudja.
- Nem. Kendtek a többiektől külön fognak utazni. Talán nehezményezik? Örömmel bocsátom rendelkezésükre a testőreimet, amennyiben a saját katonáikat kevésnek tartják.
Vékony jég.
- Erről szó sincs - használja a hárító fordulatot. - Csupán... reméltem, lehetőségem lesz velük menni, hiszen - lassan fújja ki a levegőt - egy jó időt eltöltöttem Seamus... "udvartartásában". Nem mondhatnám, hogy cseljeik és mágiáik mindegyikét ismerem, de talán többet láttam, mint mások, s így segítségükre lehetnék. Összeszedi minden erejét, hogy állja a király tekintetét.
- Nem sok esélyt látok rá, hogy maga Seamus Fairbranch felbukkanna. A felderítő század jelezte, hogy az északiak is mozgásba lendültek. Alighanem mindhárom királyság kénytelen lesz két fronton tartani magát.
Újra ugyanaz, még egyszer. Észak, Dél és Seamus…
Rudenz megdörzsöli az állát.
- De amennyiben ennyire bízik az ismereteiben, legyen. A menet egy pár napot várakozhat a Swarzjeager toronyban. Talán jobb is így. Ha a szövetség megköttetik, akkor egyesült erővel vonulhatunk be az erdőbe.
Majd köhint egyet.
- Csak tudják, kedtek már rengeteg, különösen veszélyes megbízatáson vettek részt. Grófhoz nem méltó minden csekélységért kockáztatni az életét. – mondja kissé szerényebb hangon. - A diplomáciai küldöttség pedig egy biztonságos misszió, messze a harcoktól.
Micsoda, Rudenz aggódna a biztonságukért? Netán valamiféle személyes rokonszenv alakult volna ki, vagy pusztán túl hasznosnak ítéli őket, semminthogy valamelyikük netán elvesszen a harcokban?
Mina arcán némi pír jelenik meg, s szólásra nyitná a száját, ám Damien megelőzi.
- Pontosan ezért Nachtraben grófnő vissza is tér majd Hellenburg - remélhető - biztonságába a Schwarzjägerekkel való tárgyalás után.
Nachtraben grófnő irányából némi néma feszültség sugárzik az irányába, ám nem különösebben reagál rá.
- Engem viszont Seamus Fairbranch egyszer - többször is - a bizalmasaként kezelt. Ha vele nem is, az embereivel, ha találkozom, befolyásolhatom, mit tud. Juttathatok neki hamis információkat. - kezdi sorolni, s hangsúlyából úgy érződik, tudná még folytatni.
- ... megint? - Mina nem tudja megállni, hogy meg ne kérdezze. - Seamus nem biztos, hogy... akármennyiszer bekapja ugyanazt a csalit. - Elvörösödik a kifejezés miatt, ám nem vonja vissza.
- Eddig valamiért megtette. S ha mégsem, Leopold herceg sem árt, ha értesül arról, mire számíthat Seamustől és a csapatától.
Mina lassan szívja be és reszketve fújja ki a levegőt. Ez a rémálom sose ér véget?
- Tegyenek úgy, ahogy jónak vélik. – felel végül Rudenz. - Most pedig, ha megbocsátanak, még akadnak más teendőim is. Isten áldja önöket!
- Önt is, felség - Damiennek sikerül összeszednie magát annyira, hogy feleljen. A frázis még mindig vicces egy vámpír és egy sötételf felé, de úgy tűnik, Hellenburg népe nem mindig kíván alternatívát találni.
Tegyenek, ahogy akarnak, igen ám, de ketten vannak, az pedig legalább két akarat, s esetükben még ennél is jóval több...

- Azt hittem, csak egy vámpírtorony van, ami tud helyet változtatni... – morogja Damien az orra alá, frusztráltan részben saját, részben Mina fáradsága miatt.
Mina fáradtan elmosolyodik.
-Azt tudtommal nem tudnak... Csak hát... A hely nem mindig így nézett ki – jegyzi meg. Nebelwald területén épült a torony, ami már akkor is veszélyes volt, amikor még nem települt ide Finsterwald…
- Viszont, még egy új torony, amelyben még sose jártam! – Még így is cseng némi izgatottság a hangjában.
De hol lehetnek azok a csuda Schwarzjägerek, akik elvileg megmutatják nekik az utat?
- Lucretia, ha tudod, hol vannak, igazán segíthetnél. – jegyzi meg Mina sóhajtva.
Damien oldalra pillant rá.
- Szerinted.... Mikor azt mondta, ott találod meg, ahol utoljára keresnéd.... Az a fejedben van? - Mosoly bujkál a szája szélén.
Mina vállat von.
- Ki tudja?
A lánnyal kapcsolatban valahogy kevés dolog lepné meg…
…ami azonban történik, egy kicsit mégis megteszi.
Lucretia tényleg megszólal a következő pillanatban. Miután sötétfekete hajzuhataga belóg a kocsiablakon.
- Ó, nekem nem kell mágia, hogy a fejedbe költözzek – vigyorog rájuk.
Damien hirtelen megfeszül és kikerekedett szemekkel nyomja magát vissza az ülésbe, nem akarván hinni a szemeinek. - Mi a... Mina is meg van illetődve, meglepetten elneveti magát, ám kevésbé kap sokkot, mint a sötét tünde. - Mi... a... anélkül hogy lehet csinálni? - kérdi Mina, majd ismét megrázkódik a válla a nevetéstől. Kissé kimerült is, meg azért... nem gondolta, hogy ez tényleg sikerülni fog...
- Tanultam a múltkoriból, és nem az ülés alatt bújtam meg. – mutat Lucretia Damien alá. - Pórul jártam volna vele most is.
Majd belebeg a kocsi belső terébe, és Mina meg Damien közé ül.
Damien összeráncolja a szemöldökét.
- ...hanem?
Utólag maga sem érti, miért kérdezte ezt. Átragadt Mináról rá a szokás, hogy leragadjon olyan kérdéseknél, amelyek nem fontosak.
Megköszörüli a torkát. Késztetése támad rákérdezni, Lucretiának nincs-e jobb dolga, mint őket kísérteni, ám inkább nem teszi.
- Szóval, öhm... Mi járatban erre? Érzi, ahogy vér tolul az arcába. Sokféle társadalmi szituációval találkozott már, és sejtése szerint sokukat megtanulta elég jól kezelni, de arra nem volt felkészülve, hogy egy Nachtraben-vámpír megjelenik a kocsijuk...on.
- Ó, az egyik láda a csomagok közt én voltam. – felel Lucretia önelégülten, levegőben levő lábait keresztbe téve egymáson, majd végigméri őket. - Az a helyzet, hogy én is nagyon várom már ezt a találkozót. A Swartzjeager tornyon régóta hallgat, mint süket disznó a búzában. Képesek voltak egy világvégét is csendben kibírni, így elég nagy szó, hogy egyezkedésre szánták el magukat.
Damien ráncolt homlokkal, némi aggodalommal néz Minára, ám nem mondja ki a kérdést, miszerint "Te is tudsz ilyet?", bár megfordul a fejében. A nő csak széttárja a karját. -... lenyűgöző - jegyzi meg Damien nem lefitymálva, inkább még mindig sokkosan. De talán a lány a segítségükre lehet.
- Azt hiszem, a változó körülmények miatt aligha tehetik meg, hogy nem veszik ki a részüket a dologból... az elkerülést lehet alkalmazni egy ideig, ám nem... örökké - tér vissza szokásos tárgyalóképessége, szinte maga se tudja, honnan veszi a szavakat egy ilyen abszurd jelenet után, de nem bánja a dolgot.
– Nem, csak a makacsságuk miatt tették. - kontráz a lány. - Az a hír járja, hogy Julia von Swartzjeagert évek óta nem látták otthon. Nem tesz eleget a diplomáciai kötelességeinek. Így aztán egyszerűbb volt csak simán nem foglalkozni vele.
Egy eltűnt vezető eltitkolása. Ez nem először történik.
Damien elfojt egy megjegyzést a vámpírokról és titkolózásukról, ám mintha Mina megérezte volna, hogy valami eszébejutott... Vagy, csak éppen ugyanarra gondolt ő is.
- Ettől függetlenül lehetne más, aki intézi ezeket... nem csak egyetlen családfőből áll a vezetőség... Johannes von Nachtrabent sem sokat látni. Illetve, ha látni is, honnan tudni, hogy az biztosan ő? - érinti állához a kezét Mina. - Tényleg, te esetleg... tudsz erről többet, mint én? - néz rá kíváncsi szemekkel, majd tekintete átlibben Sebastianra, aki kissé megmozdul az ölében, ám még mindig szendereg.
Damien gondolatban megforgatja a szemét. Ez már megint hogy jön ide? De végül is Lucretia léte valahogy elfogadhatóbbá tesz mindenféle alkalomadtán felmerülő hirtelen kérdést…
- Nem, de nemsokára ki fogjuk deríteni. – felel Lucretia könnyeden, Mina pedig elkerekíti a szemeit.
- Hogy... micsoda? Tényleg? - Annyi önuralma még van, hogy hangját halkan tartsa. Hiszen éppen csak megemlítette a családfőt, semmi gonddal arra, hogy ehhez az ügyhöz neki bármi köze lenne... Lucretia biztosan nem össze-vissza beszél. Hát ezt is megéri?
A maszkos férfi alakja egész gyermekkorában folytonos faggatások és őrültebbnél őrültebb találgatások céltáblája volt. Adéval számtalan elméletet gyártottak arra, ki vagy kik lehetnek Johannes von Nachtraben - idővel olyanná vált, mint valami mese vagy legenda, csak annyi különbséggel, hogy időnként látták a saját szemükkel. De ez a babonákkal is így van. Csak Johannes von Nachtrabent - vagy, aki annak hívta magát - többen látták. Nagyon sokan. Gondolatfolyamát megakasztja a tény, hogy a Schwarzjägerek közben megtalálták őket.
Mina tekintete elsőre a páncéljukra ugrik, mely meglehetősen díszes, és emellett hatékonynak is tűnik. A két lovas mozgásán is látszik, hogy lételemük a harc. És a lovaglás is, minden bizonnyal.
- Köszömtöm a mélyen tisztelt gróf urat és úrnőt. Nevem Viktor von Swartzjeager, a társam pedig Emanuel von Swartzjeager. Engedelmükkel elkísérnénk kettejüket a toronyig.
Nem jönnek közelebb, mint amennyire muszáj, csak annyira, hogy hangjukat könnyedén hallani lehessen. Damien nem tudja nem a távolságtartásra fogni, bár hibáztatni őket emiatt nem annyira lehet.
- Köszönjük szíves segítségüket - bólint Damien, majd oldalra pillant, hogy vajon miért nem néztek a fogadóik furcsállóan a kocsiban kettejük közt helyet foglaló Lucretiára, de azért, mert... nincs ott. Jellemző.
Ahogy a lovasok vezetik őket, hamarosan egy torony teteje bukkan fel a fák közül. A fák igen magasak, a torony pedig csak kevéssel magasodik föléjük. Gyűrűszerűen épültek köré az újabb és újabb falak, erődítmények. Körülötte pedig apró falvak, akárcsak régen… otthon.
Damien száll ki először a kocsiból, szokás szerint, s kezével támogatja Minát, aki óvatosan kászálódik ki utána. Sebastian egy kendővel van a testére kötözve, azonban most egyik kezét így is szorosan a csomagon tartja. A kisfiú ébredezik, kerek szemeit még kissé gyűrten tárja rá a körülötte levő világra. - Megérkeztünk, kincsem. Látod, itt még én se voltam, ez a Schwarzjägerek tornya. Gyönyörű torony szerintem... talán még a mienknél is szebb. - duruzsolja halkan, nem nagyon törődve azzal, bárki más hallja-e. Tekintetét közben körbejártatja a lombokon, furcsa mód el tudja engedni magát és meg is feledkezik róla, miért vannak itt. - Oh, mármint... az én tornyom. A régi. Az előző. Nem a mostani otthonunkra gondoltam. Az máshogy néz ki. Sokkal jobban az ízlésére formálta, mint bármi mást, ez a torony azonban sokkal inkább emlékezteti a múltjára, és az enyhe feszültség mellett, amit ez okoz, a kellemes nosztalgia is megjelenik... és összességében, olyan szép az egész. Damien szorosan mellettük halad, most nem karolja át Minát - ezeket a pillanatokat meghagyja arra, hogy a fiával foglalkozzon; furcsa is lenne, ha túlságosan közel lenne hozzájuk - még nem sajátította el a nyelvet, amellyel ilyenkor becsatlakozhatna a társalgásukba és talán inkább zavarna is...
Ahogy a főtoronyhoz érnek, tekintete elemzőn pásztázza az épületet, annak emeleteit, termeit, majd, amikor az első, földszinti nagyterembe érnek, az alakot, aki már ott van... Egy szalaggal összefogott, fekete hajú, elegáns vámpír, aki láthatóan eléggé meglepődik, ahogy Minát megpillantja…
- Wilhelmina drága?! Hát te mit keresel itt? – kérdi egy csodálkozó mosollyal.
Mina ajkai enyhén elnyílnak, ahogy a másodperc töredéke alatt egyszerre szédül meg és vált teljesen vörösre az arca. Damien a biztonság kedvéért mellé áll és kezét készenlétben tartja arra, ha el kellene kapni.
Mina nyel egyet. Itt és most meg kellene szólalni.
- Én, öhm... a... a Schwarzjäger családdal van beszélnivalónk. - Egyik keze ösztönösen kezdi el cirógatni Sebastian sötét fürtös fejecskéjét. Ez remek. Mi jöhet még? - Találkoztunk Lucretiával... - jegyzi meg tétován. - Nem... járt itt esetleg?
Fogalma sincs, miért kérdezte, mintha nem lenne alapvetően eléggé kellemetlen visszaemlékeznie ennek a kettőnek a viszonyára.
Valahol mégis csak furcsa, hogy mindketten itt vannak. Ám nem képes erre koncentrálni, lefoglalja az arcát égető pír és a bénult zavarodottság.
Ezen nem segít, ahogy Luthen arca ragyogni kezd Lucretia említésére.
- Lucretia?! Ő is itt van! – Na,hát ez például nem meglepő. Miért is ne éppen ide lebegett volna? - Ó, olyan rég volt már, hogy utoljára láttuk egymást. Vérzik a szívem tőlen, hogy állandóan a világ végét járja.
Mina arca mosolyra feszül.
Bolond… Bolond voltál, és vagy is, akkora bolond…
Mély levegőt vesz. A föld sajnos vagy szerencsére ebben a pillanatban sem nyílik meg alatta, ám érzi magán Damien égető, kérdő tekintetét.
- Öhm... Damien, hadd mutassam be... Luthen von Nebelturmot. - nyújtja könnyeden előre a szabad kezét.
Damien, miután megbizonyosodott róla, hogy Mina biztosan megáll a saját lábán, előrébb lép kissé és kezet nyújt Luthennek.
- Üdvözlöm. Damien Nightwind.
Egy Nebelturm. Itt. Furcsa. Konrétan Lothar fia, aki, úgy fest, össze van gabalyodva a legeslegfurcsább Nachtrabennel, akit valaha ismert. Nem, mintha sokat ismerne közülük. De akkor is. Ha ennyiféle népség gyülekezik, akkor valami már készülőben van.
Vagy éppen különös véletlen. De ez nem az az eset, hogy Damien bízzon a különös véletlenekben.
- Úgy látom, ismerik egymást. – jegyzi meg, bár utólag rájön, talán elkerülhette volna a tipikus társalgási köröket, hogy Minát ne kínozza… Ha el akarja mondani, úgyis elmondja, mi bántja, bár Damiennek van egy sejtése.
Mina bólint, majd halkan megszólal.
- Volt szerencsénk egy tárgyaláson találkozni. Kerüli Damien tekintetét. És Luthenét is, bár néha-néha rápillant.
Mit gondolhat? Egyetlen szót sem szólt Sebastianra.
Miért gondolna bármit is? Miért érdekli, hogy mit gondol?
- Tiszteletem. - rázza meg Luthen Damien kezét. - A családomat képviselve jöttem ide. Most, hogy az új erdei királyság mozgásba lendült, úgy véljük, éppen itt az ideje, hogy Julia von Swartzjeager végre csatlakozzon az Éjféli Tanácshoz.
Damien megvonja a szemöldökét.
- Áh. - Kis szünetet tart, míg elméje fogaskerekei össze próbálják rakni a darabokat. - Sikerült már... tárgyalni vele ezügyben?
- Sajnos úgy néz ki, házon kívül van. Nem tudni, milyen okból. Utoljára két éve látták a toronyban, de lehet hogy nem is ő volt az. A legtöbb rokonának fogalma sincs róla, hogyan néz ki. – felel Luthen.
Damien és Mina összenéznek. Erre már a nő is felfigyel, és kissé a valóságba rázódik. Ezek szerint igaz.
- Miért pont most keresik fel? - kérdi Damien összeráncolva kissé a szemöldökét.
- Semaus Fairbranch kezd aggasztó beszédtéma lenni odahaza is. – vesz elő Luthen egy szivart, majd rágyújt. Ah, here we go again. - Az éjféli Tanácsban össze akarunk gyűjteni mindenkit, aki szükség esetén hajlandó ellen felvonulni. Pont kapóra jött nekünk, hogy ez a család végre hajlandó Hellenburggal egyezkedni. Így aztán kihasználjuk a pillanatnyi bizonytalanságukat, hogy kicsikarjunk még belőlük egy kis elköteleződést...áh, ha esetleg emiatt aggódik, a kísérőim már ellenőrizték a falakt. Ebben a szobában nem hallgatnak minket le.
Kicsikarni…
Damien tovább ráncolja a homlokát, majd csak bólogat lassan.
- Azt hittem, a család képviselőivel ebben a teremben tárgyalhatunk majd - jegyzi meg elgondolkodva.
Mina kényszeríti magát, hogy elméje előmásszon a rá roskadó köd alól. - Szóval... A Tanács is Seamus miatt aggódik. Csakúgy, mint Hellenburg.
Ám mégis úgy tűnik, a Nebelturmok valahogyan ezt a saját előnyükre akarják formálni. De hogy? Miért? Nem volna mindenki előnye, hogy Seamustől megszabaduljon valahogyan a világ?
- Ez csak természetes. Ha egy új politikai erő jelenik meg, az minden esetben megbolygatja a régi rendet. A kérdés csak az, hogy képesek vagyunk-e fejlődni, miután kitaszítottak minket a hatalmi egyensúly adta kényelemből.
Nem volna szabad elfelejtenie, hogy Luthen mégis egy családfő fia. A politika fontosabb neki, mint Minának valaha is lesz.
Eszmefuttatásuk azonban hirtelen véget ér, ahogy az ajtó nyílik – mire Mina összerezzen – és egy népes kísérettel érkező Emanuel von Schwarzjäger lép be rajta.
- Kedves vendégeim, köszönöm a türelmüket. Engedelmükkel, a nagyasszony házon kívül tartózkodik, így engem ért a megtiszteltetés, hogy tárgyaljunk a nemrég történtekről. Bár csupán egyserű pátriárkája vagyok a családunknak, de biztosíthatom önöket, mindenben kielégítő választ fogok tudni adni.
Nem nehéz kihallani az „egyszerű pátriárka” mögött, hogy minden bizonnyal valójában ő tartja kezében a dolgokat… aki nem is annyira meglepő, ha Julia két éve eltűnt… vagy korábban.
Damien még vizslatja a Nebelturm arcát egy ideig, majd Emanuel felé fordul.
- Uram. Minden bizonnyal értesült, hogy Seamus Fairbranch csapatai mozgolódni kezdtek... arrafelé, amerre nem lenne feltétlenül joguk. Őfelsége azt kívánja, egyesítsük erőinket, arra az esetre, amennyiben elkerülhetetlen lenne az összecsapás. - néz a szemébe. - Amelynek elkerülésén természetesen fáradozni fogok minden erőmmel, ám nem árt felkészültnek lenni.
Sebastian kissé nyöszörögni kezd, ahogy észleli a sok idegen embert maga körül.
- Az öszecsapást elkerülni már nem fogjuk. Azóta, hogy hírt vittünk kegyelmeteknek Fairbranch-ről, már elkezdődtek az összecsapások. Úgy látszik az erdei királyság minden területet, ahol annak idején Nebelwald húzódott, a magáénak nyilvánít.
Mina kerek szemekkel sápad el. - Hogyan? Mi még csak arról értesültünk őfelségétől, hogy látták Seamus népének tagjait.. Damienre néz, akinek az arca ellenben meglehetősen komor. A férfi lassan szívja be a levegőt.
- Lassan terjednek a hírek a sűrű erdőben. És ezt az ellenlábasunk is jól tudja. - mondja Emanuel - Pontosan ezért hívtuk ide önöket a létező legnagyobb sürgősséggel. Amennyiben elszánták magukat rá, hogy fellépjenek Semaus Fairbranch-csel szemben, most azonnal meg kell tegyük. Közös erővel meghúzni a határt az erdőben, s megvédeni mindenkit, aki a határnak felőlünki oldalán tartózkodik.
Hívták őket?
-Nem értesültünk róla, hogy a Torony maga kérvényezte jelenlétünket - jegyzi meg Mina meglepetten, bár ezen a ponton nem kéne meglepődnie az információk pontatlanságán.
Emanuel meglepetten néz vissza rájuk.
- Nem? Nos ez...sajnálatos... – mondja maga elé. - Úgy látszik, a futár nem jutott el élve Hellenburgba.
Magas, vékony hangú sírás hallatszik a kendőből. Mina újfent elvörösödve pár lépést hátrál, bocsánatkérést motyogva. A legjobbkor. De, persze, ezt nem lehet időzíteni. Már várható volt.
- Uraim, tudnának egy szobát biztosítani a grófnő és gyermeke számára? - kérdi Damien minden teketóriázás nélkül.
Emanuel megköszörüli a torkát.
- Természetesen a tárgyalások idejére minden vendégünknek rangjához méltó lakhatást biztosítunk a torony emeleti vendégszobái közt.
- Köszönöm. Egy időre igénybe venném – mosolyodik el Mina kényszeredetten, majd egy kérdő pillantást vet Damienre, aki bólint egyet. Mina el is indul a felfelé vezető lépcső irányába, amit lát. Senkinek sem volna jó, ha hosszú percekig megállíthatatlan és egyre erősödő sírást kéne hallgatniuk, így a tárgyalás az ő részéről befejeződött. Így is túl sok a stressz.
Persze megvárja, amíg valaki fel tudja kísérni. Nem tudja, melyik termet szánják neki és egyébként is megbocsáthatatlan udvariatlanság volna előrekóborolni egy idegen birtokon.

- Már felállítottunk az előőrssel a kapcsolatot. – mondja Emanuel Damiennek. [color=#d1521b] - Ha jól értesültünk, egy zarándokúton lévő templomos lovag felkutatása a feladatuk. Engedelmükkel, egy vadászokból álló osztag készül támogatni őket. Ha gondolja, velük útnak indulhat az erdő felé.
-Zarándokút. Veszélyes az idő és a hely ahhoz - jegyzi meg. - A grófnő madarával tudok majd levelet küldeni. Ha megfelel, ily módon kapcsolatban tudunk maradni.
- Emiatt ne tessék aggódni. Minden vadászunk képes a toronyban tartózkodókat a bűvölt tükreink segítségével megüzenni.
Damien elgondolkozva lebiggyeszti az ajkát.
- Igaz is. Erre nem gondoltam - mosolyodik el kissé. Mina említette a tükröket, ám valamiért csak a Nachtrabenekhez kötötte. Vámpírokkal nagyon keveset találkozik.
A mosolya aztán lehervad az arcáról, amint eszébe jut még egy dolog, amely már nagyon régóta foglalkoztatja.
- Mondják, csak... mit gondolnak? Ha Seamus eltűnne a színről... Jobb lenne vagy rosszabb? Milyen lehetne, aki utána jön? - kérdi halkan, váltogatva a tekintetét Luthen, Emanuel és időnként a kíséret többi tagja közt.
- Erről egyelőre nem alkottunk véleményt. - felel Emanuel. [color=#d1521b] - Mert nincs kellő ismeretünk az erdőlakók egyéb nagy befolyással bíró embereiről. Azt mondanám, Seamus Fairbranch után nem jönne senki. Az új erdei királyság darabokra esne. Nem volt senki rajta kívül, aki képes lett volna egyesíteni a tündenépet.
- Vannak erős tábornokai - jegyzi meg Damien kis hallgatás után. - Démonai. Különös, újfajta mágiái. Ezeket sokan elsajátították... és állítólag... hatalmas robbantásra képes tárgyai, amelyek óriási területet pusztítanának el, ha aktiválnák őket. Ezeket tudnák használni. Elképesztő kárt tudnának okozni vezető nélkül is, sőt, talán úgy még nagyobbat... - Maga elé néz már, nem teljesen a többieknek magyaráz, inkább saját magának.
- Seamus Fairbranch ambiciózus célokat tűzött ki magának. - morogja maga elé a Schwarzjäger, láthatóan meglepődve. - Észben tartom, hogy ezekről alaposan tárgyaljuk az elkövetkező napokban a grófnővel.
Damien föltekint Emanuelre. Komoran bólint.
- Tegyenek úgy. És a legfontosabb, hogy Seamus azt hiszi, jól teszi, amit csinál. Talán ez a legveszélyesebb benne. És, hogy sokan úgy gondolják, ő a mentsvár számukra. A serege szedett-vedett, de erős és harcvágyó népekből áll... belőlük is. - A fájdalom enyhén felszínre kerül a sóhajából. Áll ezenkívül Aliciából, akit nagyon remél, hogy még életben van. - Ha gondolják, írhatok egy listát a fegyverekről, eszközökről, mágiákról, amelyekről tudok. Ha netán az összecsapások, ami ne legyen így, idáig érnének. Igyekszik leküzdeni az elméje peremén fészkelő gyanút - ha minden ilyennek hisz, végképp tönkreteszi a paranoia.
Ha ez még ugyan nem történt meg.
- Ez rendkívül fontos lenne, köszönjük – bólint a férfi az ötletére. Damien is biccent egyet.
- Mikor indulnánk a templomos felkeresésére?
- Még ma útnak fog indulni a különítmény.
Damien alig láthatóan felsóhajt, a vállai megemelkednek kissé.
- Akkor azonnal nekikezdek a listának. - bólint, s készül, hogy meginduljon a holmija felé, papírt keressen elő és összeszedje a gondolatait. Még megtorpan és visszafordul. - Kérem, vigyázzanak a grófnőre. - mondja halkan, és visszafogja a késztetést, hogy hozzátegye: "És kérem, ne mondják el neki, hogy ezt kértem."

Mina nehezen engedte el. Az aggodalom és tehetetlenség sütött a szeméből, ám aztán ellágyult, amikor Sebastianra nézett.
Nem kellene itt lennie. Egyiküknek sem. Bármelyik nap, bármikor egy óvatlan pillanatban bajuk eshet…
Furcsa, mennyivel sérülékenyebbnek látja most őt, hogy gyermeke született. Ugyanúgy fel tudna emészteni egy kisebb sereget éjsötét lángokkal. Ugyanúgy megálljt tudna parancsolni pengét tartó kéznek.  Visszaverni erős mágikus támadásokat. Mindezt nem felejtette el.
Aki viszont erre nem képes, az a kis csomag a kezei közt. És az egyik kezét legalább lefoglalja. A szívét pedig teljesen. A védelmezés szüksége erőt is adhat, ugyanakkor sebezhetővé is tesz. Mása fókusza. És természetes, hogy őt védené mindenek előtt. De ezzel veszélyeztetné saját magát.
Egyértelműen itt kell maradniuk. És már csak remélni lehet, hogy itt eléggé biztonságos.
Még utoljára végigtekint a listán – emlékezete szerint Seamus seregének felsorakoztatását megoldotta, amennyire tudta, az említett fegyverek is mind rákerültek a papírra. Kissé feszes gyomorral, hevesen dobogó szívvel tekint végig a lapon. Mindez ellen küzdenek most. És ki tudja, mi az, amiről még nem tudnak.
S az, hogy ő ezt leírta, egy bizonyított árulás Seamus ellen.
Ha az nem lett volna elég egyértelmű, hogy eljött, és a déli különítménnyel vonul ellenük csatába. De mintha Seamus még mindig reménykedne, hogy meggondolja magát. Még mindig látni vél benne gyengeséget, amelyet kiaknázhatna…
Nem számít. Az, hogy ő mit gondol, egy torz képe a valóságnak.
Útnak indul hát a déli különítményt keresve. Kora délutánra jár, némi innivalót és száraz élelmet még magához vett indulás előtt, a továbbiakban rábízta magát a magával cipelt ellátmányra. A kihalt környéken figyelmesen halad, felmérve a jelenlévőket, mennyien maradtak - úgy tűnik, nem sokan. A település elrendezéséből úgy tűnik, máskor virágzó hely lenne - vadászok, favágók, pásztorok élhetnek itt, viszont most mindenkire szükség van a támadók ellen. Az egyetlen épület, amely úgy tűnik, mint amit most is használnak, egy vadászház külsejű épület, melyet erősen őriznek.
Közelebb lép hát, s ahogy észlelik jelenlétét, az egyik őr meg is szólítja:
- Áldás békesség! Nevet és rangot kérek!
- Damien Nightwind gróf vagyok. Emanuel von Schwarzjäger iránymutatására kerestem fel Önöket. - teszi hozzá magyarázatként, bár nem kérdezték, viszont ennyi magyarázat elkél, ha tisztázni akarja, mit keres itt.
Többre az őrnek nincs is szüksége – meghal, majd kinyitja neki az ajtót.
- Erre tessék, uram.
- Köszönöm- húzza szélre kissé az ajkait, majd belép. Tekintete ide-oda ugrik a jelenlévők sokaságán. Idővel rájön, hogy akaratlanul is keresi Lance-et a tömegben... Hogy miért, jó kérdés, hisz évek óta színét sem látta. Tömérdek templomos lovag, tündelégiós van jelen.
Viszont a hadvezérek között akad egy ismerős arc - Primrose Elsdragon.
Egy fárasztó nap emléke...
- Áh, Nightwind gróf, örülök, hogy megtisztel minket jelenlétével. - hallja több irányból is, nem minden arcot ismerve fel, akik megszólítják. - Jöjjön, éppen most érkezett a futár, relatíve derűs hírekkel.
Megemeli szemöldökét. Aggodalommal vegyes izgalommal várja azt a hírt, sietve követi is hát, aki szólt.
- Sikerült visszaszorítanunk az ellenséget kellő távolságra a falvainktól. Még pár nap menet bőségesen belefér, mielőtt az utánpótlás-vonalaink túl hosszúra nyúlnának. Úgy tűnik nem áll szándékukban komolyabb harcot kezdeményezni, csak ijesztgetni próbálnak minket. Az újonnan szerzett bestiáik lenyűgöző teremtmények, de ezek ellenére sem indítottak említésre méltó ellentámadást. Kis szerencsével gyorsan felkutathatjuk Leopold herceget és abbahagyhatjuk az előrenyomulást.
Leopold még nincs meg, viszont haladtak.
De mik ezek az új bestiák? Milyen szörnyszülötteket hozott még létre Seamus? Vagy talán ezek azok a növényekkel összekötött állatok, amelyeket ő is látott, meg, amelyeken Heather (és Alicia…) kísérleteztek.
- Miféle bestiák ezek?
- Seamus Fairbranch talált egy módot rá, hogy az eddig alvó elementálokat életre keltse. Fák, sziklatömbök, beszélő halom tűz, víz és sár, mindenféle szerzetek, amikbe a természet szellemei költöztek. A nagy részük embernagyságú, de akad köztük tíz méteres óriás is. Olybá tűnik, az elementálok sokkal értelmesebb lények, mint azt eddig gondoltuk. Képesek a beszédre, önálló gondolkodásra. És természetesen nagyon hálásak, hogy végre újra képesek mozogni.
Damien tekintetébe az a félelem költözik, amelyet hosszú hónapokon át sikeresen elrejtett Seamus elől, de már régóta nem tette, így tisztán leolvasható az arcáról.
Hát, akkor az a lista nem lesz elég...
- Ezek az... elementálok - húzza össze a szemöldökét, megpróbálván megzabolázni a növekvő kétségbeesést - ...tudják, hol találta őket? És hogyhogy aludtak, mitől? Ekkora sereggel mondjuk gyűjthetett sokat... de honnan vett ennyi életben lévőt?
- Úgy hírlik, mindig is itt voltak, szétszóródva a világ négy sarkában. Csak eddig senki nem tudta, hogyan kutassa fel és keltse őket életre.
Alábecsülték. Persze, hogy rohadtul alábecsülték… Talán maradnia kellett volna. De mit tehetett volna? Seamus seregének bármelyik tagja megszimatolhatja, ha szabotálni akarja ezeket a… begyűjtő  küldetéseket, vagy bárhogyan is szerezték be és ébresztették fel az elementálokat. Egyetlen vágás, harapás, varázslat és annyi. Onnantól nem tehet semmit.
És Alicia mindezt látta? Netán segített benne? Mégis mit remél ettől az egésztől?
Nem szabad, hogy eluralkodjon a haragja. Főleg, hogy nem is tud tényeket. És ha úgy is van… az az ő döntése volt. Ez nem befolyásolhat semmit.
Primrose Elsdragon ekkor nagyot csap az asztalra.
-És bőven lesz időnk kitalálni, honnan ez a tudománya, miután visszaszorítottuk őket. Azt mondom nyomuljunk előre és csapjuk szét őket, mielőtt valami komolyabb védelmet fognak tudni szervezni. Ha igazak a pletykák, az erdő sűrű részén túl lakott területek vannak. Ha odáig eljutunk, többé nem tudják majd használni a sűrű vadságot, hogy lassítsanak minket.
Damien szándékosan lassítani próbál a légzésén. Nincsenek egyedül. Seregeik vannak. Nem lehet, hogy Seamus mindent csak úgy elsöpörjön a föld színéről... azazhogy de, csak... - Az elementálok letarolják az ő területét is. Ha több méteres óriásokról beszélünk, akkor... az erdőből számukra sem marad, ha hagyják őket összevissza garázdálkodni. Vannak számaink? Mennyi és mekkora, milyen elemű lényt láttak? - néz körbe.
-Egyelőre semmi. Nem történt érdemleges összecsapás, amiből becsléseket tudunk levonni. – felel Elsdragon grófnő.
- Tehát csak... látták az elementálokat? Azok nem támadtak?
- Dehogyisnem. Akiket láttunk, részei voltak az erdőlakók seregének...hogyan máshogyan láttuk volna őket? Noha érkeztek jelentések róla, hogy láttak elemntálokat civilek között elvegyülni. Így felmerül a lehetősége, hogy nem minden elementál katonaalkat, akárcsak az embereknél.
Akkor tehát csak akkora csata nem volt, hogy biztonsággal meg lehessen mondania  számukat… Ez is több, mint a semmi.
Kifújja a levegőt. A következő kérdése az lett volna, mennyi elementál-druidát számlál a sereg.
Ha Mina élt volna a lehetőséggel, hogy visszakapja képességét a tűz irányítására, akkor… Akkor ki tudja, mit babrálnak a mágiájával? Ez biztosan nem a szokványos druidamágia, hanem torz és megrontott, mint minden, amit Seamus csinál. Ám talán lehetne ellenük is használni…
Erre gondolni sem szabad. Nincs szükség arra, hogy bármennyire is kötődjön ehhez.
- És, ha talán... nem a mágiára támaszkodunk, csak az elemekre? Ha magunkkal visszük őket. Tüzet, robbantással, vizet... valamiben tárolva. Korlátozottabb, de mégis valami - ötletel.
- Ez egy okos elgondolás, viszont a legtöbb tünde hadicsapatban, amivel eddig találkoztunk, csak egy elementál volt. Ha minden szakasznak vinnie kéne magával ezekből a titkos fegyverekből, az iszonyatosan lassítaná őket. – feleli a nő.
Damien elhúzza a száját.
Ismét bólint. Egy elementál egy csapatra... elviselhetőnek hangzik. Amíg meg nem pillantja a Sötét Erdő fái között közeledő, lángokat szító tűzóriást.
De, persze, ha a katonák, harcosok, kalandozók hagynák, hogy az ismeretlentől, vagy a részben ismerttől való félelem megbénítsa őket, aligha haladnának bárhová is.
- Ha így akarunk eljárni, egyesítenünk kell az erőinket, és egy emberként támadni. Így bőven lesz elég anyagunk, bármiféle rémség is bukkanjon fel. Leopold herceg utolsó tartózkodási helyét már ismerjük. Koncentráljuk oda az erőinket.
Végtére is az ő megmentése volt a feladat első része.
- Arról van feljegyzésük, melyik csapatnál milyen elementál volt? Ez korlátozná, hogy mire kell felkészülni. - Elgondolkozik kissé. - Kivéve, ha cserélik őket... vagy többen vannak, mint, amire számítunk - teszi hozzá halkabban és kissé lemondón.
- Javarészt életre kelt fákat jelentettek. Nagy, faágakkal és indákkal körbenőt sziklák és tönkök vegyületei. Azok könnyebben olvadnak be a környezetbe.
- Értem. Nyitva fogom tartani a szememet.
Az erdő tehát szó szerint ellenség. Remek. Minden lépésnél feszülten kell majd figyelni.
- Hol található a herceg utolsó tartózkodási helye?
-Egy öreg tisztás, ahol annak idején a Swartzjeager vámpírok vadásztáborokat állítottak fel. Nem messze tőle van egy angyalrom. A város, ami annak idején felette állt, egy neves holdszentélynek adott otthont. Nem volt ritka, hogy egyházbéliek utazásaik során felkeresték, hogy elbeszélgessenek a papokkal.
Az angyalrom említésére furcsán rázza ki a hideg. Ha nem lenne elég az ismeretlen támadó, még azok is ott vannak. Mostanában csendben. De ki tudja, meddig? És mi lesz, ha már nem? Soha nem szokja meg ezt a tehetetlenséget.
- Azonban ez a hely mélyen az erdőben nyugszik. Bőven a határ mögött, amit Seamus Fairbranch magáénak tart. Talán már lakott is. A vámpír vadászok elmondása alapján Seamus emberei angyalromok után kutattak és a régi városok területei körül próbáltak megtelepedni. Olybá tűnik, hogy a régi erdő folyószerkezete nagyrészt érintetlen maradt, így a korábbi városok felkeresése jó eséllyel vezetett olyan helyre, ahol biztonságos ivóvízforrás is található.
- Egy kultista is van a körükben - mondja Damien halkan. - Legalább egy... Egyről tud. De nem lenne meglepve, ha többen lennének. Annyi mindenesetre biztos, hogy Seamus istenítésének kultuszába valamennyien bele kell, hogy tartozzanak...
Összeráncolja kissé a szemöldökét, ahogy felidézi, mit is hallott az előbb, s anélkül, hogy gondolkozna, rákérdez:
- Melyik szentély ez pontosan?
-Ha jól tudom, a várost annak igen Silverpine-nak hívták. Annak idején egyike volt annak a kevés Nebelwaldi városnak, amit biztonságosan el lehetett érni emberként is.
Lassan bólint.
A silverpine-i szentély egyike volt a híres helyeknek; kedvelték, nyílt volt és ez mutatott rá legjobban arra, hogy a holdvallás, melynek a családja nem volt gyakorlója, viszont néhány alapvetést persze ismert róla, nem fajhoz köthető. Egyszer ők is meglátogatták a helyet. Talán a szülei arra gondoltak, holdpap is lehet belőle. Damien ott látott embereket először, és ez pillanatnyilag jobban lenyűgözte, mint az építészet és a szertartások, bár tisztán emlékszik, nagyon díszesnek és különlegesnek találta a helyet. Rászóltak, hogy ne bámulja az embereket. Az anyja hangja szigorú volt, de kedves, és talán kissé zavart, ahogy kissé aggódva nézett a kerek fülűek felé. Ám ők nem bánták, csak mosolyogtak. Miért ne tették volna egy gyermekre?
- Igen, hallottam róla - felel kissé messziről. - Van tervük, hogy mit teszünk, ha megtaláljuk a herceget? Nyilván számítanak rá, hogy idővel jönnek majd érte...
- Visszavonulunk, és beássuk magunkat, amennyire csak tudjuk. Ha elég jó védelmet tudunk kiépíteni, nem fogja meg megérni nekik, hogy visszafogalják a területet. Ha ezt elértük, és a falvaink biztonságban vannak, nincs okunk mélyebre nyomulni az erdőben.
Bólint és egy ideig elgondolkozva néz maga elé. Furdalja az oldalát, mégis miért gondolta egy herceg jó ötletnek, hogy egy ilyen expedíciónak egyedül vág neki. Mi hajtja? Ekkora mértékű bosszúvágy? Mégis több esélye lenne sereggel. Noha elbújni a kutakodó szemek elől egyszerűbb egyedül. De, ha bármelyik moha, rönk és fatörzs ellenséget rejthet, nem feltétlen a legjobb ötlet.
Ám ez a kérdés várhat, míg megtalálják az illetőt – élve, lehetőleg.
- Akkor tehát biztosak benne, hogy a herceg él és biztonságban van?... Már, amennyire jelen körülmények között ez lehetséges.
Damien kissé összeráncolja a szemöldökét. - Nos, ha üzenni tudott, akkor... - nem fejezi be a mondatot, mielőtt még több szavát vehetnék sértésnek a herceget illetően. - A tartózkodási helye tiszta? Nem számítunk arra, hogy csapatok várnak majd minket ott?
Kérdés, hogy mennyire tud a herceg rejtve maradni.
Damien kissé összeráncolja a szemöldökét.
- Nos, ha üzenni tudott, akkor... - nem fejezi be a mondatot, mielőtt még több szavát vehetnék sértésnek a herceget illetően. - A tartózkodási helye tiszta? Nem számítunk arra, hogy csapatok várnak majd minket ott?
- Valószínűtlen. Ahogyan a jelenlegi helyzet áll, minden bizonnyal állandó mozgásban kell lennie, hogy elkerülje, hogy a tündék előbb találjanak rá,. mint mi. De amiatt nem aggódnék, gróf uram. - mondja az egyik templomos lovag. -Leopold gyakorlott erdőjáró. Finsterwald megjelenése óta az erdőt járja különféle zarándokutak keretén belül.
Bólint.
- A tisztásról már meg fogjuk tudni találni. Talán nem is felejtett annyit fiatalabb kora óta, de ha meg is tette volna, a Seamusnél töltött idő segített feleleveníteni az emlékeket. Annál az erdőnél vadonabb vadont sosem látott.
- Azonnal útnak kell induljunk. Trombitáljanak össze minden csapatot, majd találkozzunk az előőrsnél. Onnan pedig irány egyenest Silvepine.

A sereget hamarosan összehívják, és meg is fogadják Damien ötletét, így hoznak vizet és robbanóanyagot. Csak reméli, hogy ez hasznosabb lesz, mint ártalmas. Ezeket a hátvédeknél helyezik el. Csak rajtaütés során ne visszafelé süljön el a dolog. Bár, ha az történik, akkor így is, úgy is gyorsan kell dönteniük és cselekedniük, a veszély pedig elkerülhetetlen.
Damien az út során árgus szemmel figyel minden bokrot, fát, követ, felkészülve a támadásra. Aki a közelébe kerül, és ráérősnek mutatkozik pár kérdésre, megszólítja:
- A herceg mondott még valamit az üzenetében? Hogy pontosan miért kért erősítést?
-Állítása szerint meg szeretne győződni egy bizonyos fegyverről, ami a tündék birtokában lehet. Egy nagy erejű fegyverről, ami, ha valóban olyan pusztításra képes, mint ő hallotta, létfontosságú, hogy ne maradjon titokban. – feleli a hadvezér.
Damien feszült tekintettel néz vissza rá.
- És mit tud ez a fegyver... a hallomása szerint?
- Sajnos nem írta meg. – felel a tábornok.
Damien bólint és a továbbiakban hallgat. Nem biztos, hogy ez az, amire gondol. Ám ha igen - ha az a gömb az, amely akkorát tudna robbanni, hogy lyukat égetne a Sötét Erdő térképére (ha lenne olyanból egy teljes verzió...), akkor nem is egy van belőle állítólag. Viszont nem túl nagyok önmagukban. Így, ha ügyes valaki, akár meg tudja őket szerezni...
Hedwig közben felettük repked, ahogy sietve menetelnek az erdőben.
Hamarosan a holló figyelmeztető hangokat adva és heves szárnysuhogással tér vissza. Épp időben, ekkor ugyanis nyilvánvalóvá válik, hogy lesnek rájuk az erdőből: egy tündecsapat, emberekkel és goblinokkal – hát persze, Seamus mindenféle szerzetet összeszedett -, egy mozgó fával, amely köveket dobál irányukba, és azokkal a növényindákkal összekötött fertelem állatokkal, amelyek túlságosan is ismerősek számára…
Izmai rég tapasztalt, de megszokott mód feszülnek készenlétbe, ahogy pár pillanatra megfordul a fejében, milyen furcsa is, hogy most ezek ellen fog küzdeni. Furcsa, hogy korábban békében, szövetségesként járkált közöttük. Most legalább nem kell titkolnia a megvetést, amit érez irántuk. Elsőnek azonban a kétlábúakat veszi szemügyre. A tündéket, embereket. Legjobban viszont a tündék érdeklik, meg kell bizonyosodnia róluk, hogy egy bizonyos nekromanta nincs köztük.
Pillanatok telnek el, amíg mozdulatlanul áll viszont. Érzi, ahogy a csapata mozgásba lendül körülötte, mégis, mintha megállt volna az idő, s mintha kívül lenne az egészen…
De nincs. Cselekednie kell.
Szíve hevesen ver, amint végül megindul az egyik növénnyel átszőtt lény felé. Ezeknek amúgy is halottaknak kellene lenniük. Vajon a pengéje viszi őket? A nyakukat keresi elsősorban, vagy azokat a részeket, ahol a növényindák beleették magukat a húsukba, hogy elvágja őket.
Ám hús nincs már rajtuk. A tőr félelmetes könnyedséggel halad át a vázon, ami maradt a szerencsétlen állat hullájából, s karistolódik néhol csontokon, az indákat viszont tovább kellene nyesegetni, mint egy növendék fát, ha el akarná vágni. Közben pedig az átkozott mágiával mozgatott lény csattogtatja felé a fogait.
Tündenyelvű szitkok szűrődnek ki a fogai közt, ahogy rájön, rossz lóra tett. Vagyis rókára. Vagy mi a fene ez. Sebesen hátrálni kezd, a tőrével csak gyors, keresztező vágásokkal igyekezve hátráltatni a lényt, amennyire tudja, majd, közben egy pillanatra sötétséget idéz elő a lény irányába, majd arrébb bukfencezik oldalra.
- Égessétek el valamivel! Csak a növény él bennük... - kiáltja a csapatnak, miközben új, szokványosabb célpont felé néz. A tőre ezeken aligha fog hatékonyan fogni.
Azonban, ahogy felpattan és körbetekint, azonnal hallja is, ahogy valaki elkiáltja magát:
– Fedezékbe!
Valamiféle kő repül a növényrókának, s Damien sietve arrébb is bukfencezik párat, amíg elég messze kerül, közben már hallva is a robbanást, majd a tűz ismerős sistergését…
Ösztönei tiltakoznak ezt hallva, de az most nem őket bántja, az ellenfelet. Újra fölpattanva és leporolva magát készen áll arra, hogy kétlábúakat vegyen célba, de... ekkor azt látja, hogy a sereg egyesülten visszavonul. Hitetlenkedve bámul utánuk. Ezek tényleg megijedtek egy kis állatuk sérülésétől? Ha jól látta, a dög még el is oltotta magát. Ezek szerint... Van esély. A remény újfajta pezsgéssel tölti el. Combjaira csap a kezével, és körbenéz, hogy állnak a többiek? Lett-e sérült?
Ám a csapat épségben megúszta.
Útjukat folytathatják is.
Még pár hasonló rajtaütéssel megpróbálkoznak a tündecsapatok, azonban a végeredmény mindig hasonló. Nem győzedelmeskednek rajtuk. A robbanások sikeresen távol tartják a lényeket, s irányítóikat is.
Küldetésük eddigi sikere megkönnyebbüléssel tölti el – ahogy az is, hogy így nem kell annyi vért ontania. És, hogy egy bizonyos arccal nem találkoztak útjuk során. Bár Damien sejti, a nőnek benne lehet a keze az állatok alkotásában – de talán inkább Heathernek.
Közelednek az angyalromhoz. Ez viszont cseppet sem tölti el nyugalommal. Ki tudja, ki, mi szunnyad ott? Mikor kapnak a fejükhöz fájdalomtól visítva, mikor veszítik el minden józan gondolatuk?
Paranoia. Sokkal többször jutnak idáig gondolatai, mint korábban. Az elővigyázatosság nem árt, de ennyire nem szabadna aggódnia.
A fák viszont ritkulnak, szántók és levelők vannak szétszórva az országutak mentén, egy-két üres kunyhóval. Úgy fest, ha itt is élt Seamus népe, most kiürítették őket is innen, ahogyan a déliek tették a sajátjaikkal.
A csapat itt készül összerakni a tábort. Damien segédkezik, ahol tud, azzal is lefoglalja legalább a figyelmét egy időre, közben résen van, nehogy rajtuk üssenek. Kezdi érezni a nap felgyülemlett fáradságát.
Ő és a többi főúr, rangos katona külön sátrat kap – bár nem igényelné, de tiltakozni sincs kedve. Szükség van arra is, hogy adott esetben belesüllyedjen azokba az elképzelésekbe, amelyeket a rangja miatt feltételeznek róla.
A tábor elkészül, megfőzik a vacsorát, és lassan a Hold is előbújik…
Ám ekkor vége a rövid nyugalomnak.
Kürtszó metszi át az alkonyati csendet, majd dobok csatlakoznak hozzá, végül minden bizonnyal kétlábúak hangos ordibálása, hangszerek zajai és csatakiáltások. Minden irányból körülöttük.
Damien ismét készenlétbe helyezi a tőrét, s szemeivel pásztázza a környéket. Körbevették őket. Ott vannak mindenhol. Nyilván a többi hadvezér is felfigyelt az eltéveszthetetlen hangzavarra. Azt figyeli, melyik irányban vannak kevesebben, hogy az üres helyet kitöltse, sehonnan ne tudjanak a táborba szivárogni - vagy inkább törni, ilyen nyíltan.
A támadók ezúttal kicsit mások. Növénylények nincsenek, vannak ellenben démonok, sötét tündék, vámpírok… Hiszen éjszaka van. Seamus seregét így osztja be.
Damien tekintete folyamatosan keresi Aliciát, de itt sem találja.
A támadó sereg végül ismét visszavonul.
Damien tekintete most is feszülten keresi Aliciát a tömegben, de nem látja sehol.
Értetlenül fordul a hadvezérekhez.
- Kezdek aggódni, hogy ezek csak hátráltatni akarnak minket. De miről terelnék el a figyelmet?... Bár, az erdőn belül bárhol lehet valamiféle másik csata, amelyről nem tudnak.
Az összecsapások pedig folytatódnak. Tábort verni sincs idejük, hamarabb meghallják a kürtök, harsonák zaját, látják meg a villanó mágiákat. Az őrséget megduplázzák, hogy időben észrevegyék a rajtaütéseket, ám ettől még fáradnak. S a szél is erősödik.
Az egyik alkalommal egy elementál egy sziklát hajít közéjük. Legalább nem tűz… de sosem lehet tudni, mi lesz a következő? Meg kellene találni a forrást… ám ahhoz talán nem elég erősek. Mindenesetre ez nem mehet tovább.
A kiszámíthatatlanságtól és folytonos felkészültségtől egyre nehezebb nyugodtnak tartania magát... Egyelőre kitartanak, de vajon meddig? Nyilvánvaló, hogy tizedelni akarják az erdőlakók az erejüket.
- Milyen messze vagyunk még... attól a helytől? - kérdi a vezetőjüktől.
- Ez az a hely. Innen már csak fel kell vegyük a kapcsolatot Leopold herceggel.- feleli az úr, és Damien visszafog egy "Azt javaslom, siessünk"-megszólalást.
Egy elementál jelenik meg ismét, a fák árnyékai közül, kezében egy újabb kővel, amelyet közéjük hajít. Utána fáklyákkal követik vissza az erdőbe, és nemsokára minden bizonnyal kivégzik, hisz az emberek sértetlenül térnek vissza.
Nem Damien az egyedüli, aki értetlenül áll afelett, hogy úszhatják meg így.
- Ha Seamusnek valóban olyan fegyverei vannak, mint hisszük... és tudjuk... én láttam többet közülük... ezeket a lényeket is. Akkor nincs értelme, hogy hagynak minket egyetlen áldozat vagy túsz nélkül továbbmenni. Valami más van a háttérben. - vezeti fel a vezetőjüknek. - Ha legközelebb jönnek, engedjék meg, hogy kövessem őket. Nem fognak észrevenni. - izzik szemében az elszánás, ám némi aggodalom is. Egyrészt itthagyni a csapatot... részben elhagyni a küldetését is. Félti őket. Bár, ha az elementálokkal felfegyverzett tündecsapatok kárt akarnának tenni, megtehették volna eddig is. De valamiért csak játszadoznak. Másrészt, ha alábecsüli őket, és észreveszik rejtőzködése ellenére, abból baj lehet. De mégis muszáj.
- Megőrült, gróf úr?! Egyedül nekivágni a vadonnak, miközben az ellenség it rajzik köztük, akár a szúnyogok?! – érkezik a felháborodott kérdés, azonban, mielőtt válaszolhatna, újabb hangos dörrenés hallatszik, ahogy egy újabb mozgó fa támad a katonákra.
Damien mérgesen húzza el a száját és egy pillanatra kivillannak a fogai, ahogy gyorsan megfordul és felkészül, hogy újabb kövek elől térjen ki, közelítsen, csak azért, hogy aztán ismét visszavonuljon a csapat... Azonban az elementálra ezúttal nem a saját csapatukból támadnak rá, hanem... valaki más. Egy erősen fegyverzett alak.
Csak nem megtalálták, akit kerestek?
A csata nyilvánvaló végét konstatálva Damien, bár még mindig készenlétben tartja a tőrét a kezében, kíváncsian várja, hogy hirtelen felbukkant segítőjük leleplezze magát.
Jobban megnézve a páncélját, ismerős, egy kiművelt templomospáncél nyílt rostélyos vedersisakkal. Így már nincs kétség, kiről lehet szó.
Ahogy felfedi az arcát, egy határozott, ám kedves arcú férfit látnak világos hajjal, amelyet meg is igazgat, ahogy a sisakjából végre kiszabadult.
- Áldás békesség, jó vitézek! Köszönöm, hogy a segítségekre siettetek eme nehéz órában. – köszönti az urakat, hangjában pedig szemernyi nyoma nincs annak, hogy kimerült volna, bár értesüléseik szerint hosszú ideje az erdőt járja és harcot harcra kell halmoznia, ha túl akar élni.
Leopold von Hellenburg a tábor közepére vonul, származásához illő büszkeséggel. Damien érzékeli a meglepett, csodálkozó és ámuló pillantásokat, amelyek kísérik. Kétségkívül nagy tiszteletnek örvend.
- Legyen üdvözölve, felség.
- Köszöntém ismét köreinkben, felség. – mondja a tábornok, ahogy ő és a főurak fejet hajtanak előtte. Damien csatlakozik hozzájuk.
- Köszönöm. – felel a herceg, majd a templomosok vezéréhez fordul. - Kapitány úr! Rengeteg információm van. Javaslom, minél hamarabb térjünk vissza a sátrunkba tanácskozni. Nem sok időnk maradt.
A herceg szavai hallatán felmerül benne, hogy lesz-e idejük egyáltalán, s, hogy nem kellene-e valakinek őrt állni, azonban amilyen zajosan közelednek támadóik, minden bizonnyal meg fogják őket hallani így is. A fél fülét mindenesetre kintre fogja hegyezni a tárgyalás közepette is. Érdeklődve és kissé feszülten követi őket a sátorba, a szélénél maradva, hogy, ha kell, gyorsan tudjon jelezni.

A sátorban nagy csend uralkodik, mindenki feszülten várja, hogy Leopold von Hellenburg mit oszt meg velük. Az arcokra sötét árnyékok vetülnek egy bádogtányérba tett parázs fényéből. Odakint hamarosan újrakezdődnek a zajongások, csapataikat folyamatosan talpon tartják a tündék.
Kint kellene lennie… de… vannak elegen úgyis, hiszen nyugta nincs a csapatnak, aludni nem tudnak. Vannak elegen, akik megvakarják ezt a viszketést – ennek tűnik most már, idegesítő viszketésnek, hisz valódi veszteségeket nem okoz, ellenben folytonosak az összecsapások és lehetetlenné teszik a pihenést.
A benti csend fullasztó ellentéte a kinti harcnak, és a herceg ráadásul nem is sieti el, hogy elkezdje beszámolóját.
Végül csak felszólal.
- Köszönetem minden kiváló úrnak, aki az életét kockáztatta, hogy eljöjjön értem. Sürget minket az idő, így nem váratom tovább kendeket – helyezi sisakját egy padra. -Ez a hadjárat hamarosan véget fog érni. Sem mi, sem pedig Seamus Fairbranch nem tudja magának megengedni, hogy sokkal tovább harcoljon. Amit most látnak, csupán a haditervük első fázisa. Amíg az övéig vígan alusszák álmukat, addig a mieinket folyamatosan ébren tartják az éjszakai portyáikkal. Holnap újult erővel fog ellenünk vonulni az erdei sereg.
Megnyugtató hírek – gondolja sötéten.
Leopold mély levegőt vesz.
- Azt javaslom, tegyük meg, amit még meg tudunk, majd vonuljunk vissza könnyebben védhető pozíciókba az erdő sűrűjének másik oldalán. Most, hogy ennyi jó katona gyűlt itt össze, van még lehetőségünk egy nagyon fontos dologra. – A herceg végignéz az egybegyűlteken, ellenőrizve figyelmüket. Damien feszülten figyel. -Seamus Fairbranch készített egy új fegyvert, egy nagy erejű bombát, amit akárki rá tud az ellenségére szabadítani. Az erejét a pusztítás rúnáihoz hasonlítják. Erről a fegyverről nagy szerencse árán szereztem tudomást. A helybéliek csak az Ítélet Órájaként emlegetik. Ezt a fegyvert Hellenburg és a védelmünk alatt álló erdei falvak biztonsága érdekében meg kell semmisítenünk.
Szemei még élénkebben csillognak.
Helyben vannak…
- Csak egy ilyen fegyver van? - kérdez rá, hogy tisztázza, ez az-a dolog-e, amire gondol, vagy valami más.
- Sajnos hogy mennyire egyszerű egy ilyen elkészíteni, nem tudom. De az biztos, hogy nem csak egy. De ahogyan tapasztaltam, minden hadtestben csak egy ember hord magánál Ítélet Óráját. Ennyi előnyünk van.
Az egyik tábornok megszólal:
- Ha valóban így van, felség, akkor az lenne a legcélravezetőbb, ha éppen megszereznénk egy ilyen fegyvert, hogy tanulmányozni tudjuk.
Damien elhúzza a száját, némi megvetéssel. Tanulmányozni. Hát persze. A gondok mindig itt kezdődnek. - Ha használnak egy ilyet... akkor az, feltételezem, hatalmas területen végez pusztítást. A saját egységeik is áldozatul eshetnek, illetve az, akinél a tárgy van. De sajnos... nem tartom elképzelhetetlennek, hogy Seamus elfogadná ezt az áldozatot, és követői sem bánják... Vagy, kellő távolságba kerülnek tőle.
Ekkor Primrose grófnő szólal meg.
- Felség, nem látta véletlenül a fegyvert használat közben?
A herceg megrázza a fejét.
- Sajnos nem. És ha hihetek az ismereteimnek, még ellenünk sem merte használni senki.
Ha látta volna használni, nos… nem látta volna, mert minden bizonnyal halott lenne…
- Ez megnyugtató- jegyzi meg egy másik nemes. Eszerint nem akarják ok nélkül felfedni a csodafegyverüket.
Leopold komoran válaszol.
-Pontosan. Ha nem lenne így, semmiképp nem állnék amellett, hoy vonuljunk fel ellenük.
- Felség... megosztaná velünk, hogyan jutott tudomására ez a fegyver? – kockáztat meg egy kérdést.
-Természetesen. Az utóbbi hetekben konfliktusba keveredtem a Tünde Erdő csapataival, akik nem akarták, hogy az erdőben tartózkodjak. Egy ponton, amikor az összecsapások elkezdtek túlzottan hevessé válni, felmerült bennük a gondolat, hogy használják az Ítélet Óráját ellenem. Ekkor kezdtem el rejtőzni előlük. Jobbnak láttam meglapulni, és nem borzolni senki tollait.
Damien szemei kikerekednek.
- Mit gondol, mi miatt... gondolták meg magukat? Értetlenség ül az arcára, nehezére esik elképzelni a helyzetet.
- Miután meglapultam, nem voltam már kellő fenyegetés számukra. – felel Leopold, ám Damien továbbra is értetlenül néz.
- Hogyan rejtőzködött, hogy az erdőben élő nyomolvasóik nem akadtak nyomára?
Az az otthonuk. És miért ne volna veszélyes, vagy talán még veszélyesebb egy rejtőzködő ellenség? Talán azt gondolták, visszavonult. Ám még jobb kérdés, hogy egyáltalán miért nem tekintették ellenségnek korábban.
- Sajnos rám találtak. Nem is egyszer. Folyamatosan mozgásban kellett maradnom. Nem egyszer hajtottunk végre én és az útitársaim rajtaütést, vagy éppen lettünk áldozatai egynek. Nem volt búvóhely, amely sokáig biztonságos lett volna. – felel a herceg, majd egyik útitársa egészíti ki.
- Leopold úr az erdőt járja egészen azóta, hogy Finsterwald megjelent. Ez a "zarándokút" elegendő időt adott a kellő készségek elsajátításához, és hogy az erdő csúcsragadozói között foglalhasson helyet. – böki oldalba játékosan Leopoldot. Tisztán láthatóan büszke rá. - Csak nem szereti hangoztatni.
- Jómagam is hasonlóképp hallottam - ölt fel Damien egy udvarias mosolyt, bár gyanúja nem szűnik meg. Itt valami furcsa. - Talán megoszthatná tapasztalatait csapatunkkal is? - veti fel. - Ha a saját "fegyvereiket" használjuk ellenük, talán könnyebben szembeszállhatunk Seamus csapatával. De legalábbis valamennyi pihenéshez jutunk, ha nem ütnek rajtunk minden öt percben - bök fejével a sátoron kívüli terület felé, ahol, nem kétség, most is dúl a harc. Persze nyilván nem ugyanannyira könnyű egy egész sereggel rejtőzködni, mint egyedül, vagy páran, de kíváncsi, mit felel erre Leopold.
- Semmi sem töltene el nagyobb örömmel, minthogy továbbadjam, amit itt tapasztaltam, ám... – sandít a herceg is a csata irányába -...nem tudom, engedi-e az időnk, hogy mindenre kitérjek. Kendteknek is fontos, hogy legalább valamennyit pihenjenek a holnapi csata előtt. Milyen különleges jelenségekről szerzett eddig tudomást Hellenburg, amit Seamus Fairbranch szabadított a világra?
Sötét mosoly terül szét az arcán. Hellenburg… Hellenburg később tudta meg, mint ő, hisz neki sajnos túlságosan is közeli benyomása volt róluk.
- Tudtam, hogy léteznek ezek a növényekkel életre keltett állat...harcosaik. Valamiféle... nekromancia. - rándul meg az ajka, ahogy kimondja a szót.
- Áh, a nekromancia távol áll eme állatoktól. - javítja ki Leopold, mire meglepett zavarral néz rá. -Ez egy növény, mely állatok tetemébe költözik be, s a testüket bábként mozgatva marad életben. A maradék információ helyes. Egy új, különös rituáléval használnak más élőlényeget, hogy a mágiát a testükbe gyűjtsék.
[color=#66ff00]- Az elemeket is irányítják, hasonlatosan az itteni természetdruidák És ez a rituálé nem nekromancia. Hát jó, legyen…. Talán többet kellett volna faggatni Heathert a dologról, ám túlságosan is viszolyogtatta az egész. Alicia jelenléte és érdeklődése, s az egész lény mibenléte miatt is biztosnak gondolta, hogy valamiféle holtmágiáról lesz szó.

- Az elemeket is irányítják, hasonlatosan az itteni természetdruidák mesterségéhez, de másként. Attól tartok, az a hatalom erősebb és romlottabb is. Az elementálokról és a mozgó fákról eddig nem volt tudomásunk... – folytatja beszámolóját.
- Mi a helyzet a nagyszámú elementállal? Egész eddig csak vadakat láttuk elvétve a fák között bandukolni. – kérdi az egyik tábornok.
- Ez egy sajnálatos fejlemény eredménye. Olybá tűnik, félreismertük az elementálokat. Egészen eddig értelmes lényeg voltak, akik a tündék őshazájából kerültek ide, de az Átok miatt elfelejtették, hogyan kell élni. Egy druida rituáléval adták nekik vissza a tudatukat. Volt alkalmam néhányukkal szót is váltani. Az értelmük a felébresztett elementáloknak semmiben nem különbözött bármelyikünkétől. – magyarázza Leopold.
- Megbocsásson, felség, de hogyhogy nem támadt önre az elementál? – kérdi tőle Damien, mire a herceg elmosolyodik.
-Elég balga tett lett volna tőle. Fele akkora volt, mint én.
Erre nem gondolt…
- Oh... vagy úgy. - Kissé, halkan felnevet. - Megszoktam a ránk támadó óriásokat
Érzi, ahogy arca felforrósodik kissé.
- De ha értelmesek... akkor ugyanannyi erővel, ahogyan Seamus az ő oldalukra állította őket, megtehetnénk mi is. - veti fel. Bár nyilván Seamus ígért nekik valamit, aminek reményében őt szolgálják. Vagy egyszerűen úgy érzik, Seamus a természetet képviseli inkább, mint a Déli vagy az Északi Királyság.
- Akiket önök látnak, azok az elementálok, akik katonának szegődtek. Többségük egyszerű, civil életet kezdett élni. – felel Leopold. Egy új faj, akik csak létezni akarnak ebben a világban… Seamus persze kihasználja őket is, mint mindent és mindenkit, a saját céljai elérésére… - Valóban nem tartom kizártnak, hogy baráti viszont tudunk kialakítani velük, ám ne felejtsük el, Seamus Fairbranch az, aki megszabadította őket az Átok fogságától, s aktívan azon dolgozik, hogy a testvéreikkel is ezt tegye. Azt hiszem, nem szükséges a hűségük okát kutatni.
Damien szemöldöke lesüllyed, ahogy elgondolkozik.
- Van fogalma a módszerről, amellyel felszabadította őket?
- Sajnos egyszer sem láttam saját szemmel. Ez a rituálé zárt ajtók mögött zajlott.
Ha kiderítenék, hogyan, szerezhetnének maguknak is néhány elementált…
Ez a gondolkodás viszont nagyon is Seamus-é. Utálja a gondolatot, hogy a saját fegyvereit kell ellene használni. Az elementálok is megérdemelnének egy normális életet, egy olyat, amelyben nem zsoldosnak vannak használva. Mint látszik, akkor nem is háborgatnának feltétlenül másokat.
A herceg folytatja a tervével.
- Így aztán a sok bizonytalan tényező miatt a következőt javasolnám. Holnap az ellenség el fog jönni megütközni velünk. Mi eleget teszünk a kérésüknek, de védekező pozícióban maradunk, hogy megőrizzük az erőnket. Közben az előőrsünk elindul visszafelé az erdőben, hogy biztosítson nekünk egy visszavonulási útvonalat. Eközben egy különleges alakulat beoson az ellenség táborába, és megpróbál ellopni egy ítélet órája fegyvert. Ezt követően viszavonulunk és újraszervezzük a sorainkat a fák másik oldalán. Ha elérjük az erdő szélét, onnantól nem tudnak a fák közé rejtőzni és rajtunk ütni, így úgy hiszem, ki tudunk harcolni egy tűzszünetet.
Damien tekintete lopva végigszalad Leopold csapatának tagjain. Vajon mennyire lehet megbízni bennük? Vajon mennyire képesek ellenállni a hatalom csábításának és nem kisajátítani akarni a fegyvert? - Uram, amennyiben megbízik bennem, én jelentkezem az Ítélet óráját eltulajdonító csapatba.
- Bocsásson meg, nem hiszem, hogy korábban már találkoztunk volna. - néz rá Leopold, és Damien átkozódik magában, hogy a kimerültség és izgalom közepette elfelejti a diplomáciát. -Mi több, sok új urat és úrnőt látok a köreinkben. Megtudhatnám a nevét?
Meghajtja a fejét.
- Damien Nightwind gróf vagyok, felség. Őfelsége iránymutatására indultam el felkeresni Önt itt a vadonban. A korábbiakban... volt lehetőségem közelről megismerni Seamust és a fegyvereit is. Nos, azoknak egy részét. Nem volt rálátásom mindenre, és távozásom óta, mint kiderült, új szerzeményeket is birtokol már - tesz egy apró mozdulatot a fejével kifelé, az elementálokra és fákra gondolva.
A herceg óvatosan bólint egyet.
- Hálás vagyok a házunk szolgálatáért, gróf úr. Ha valóban ilyen tapasztalattal rendelkezik, úgy önnek kell az akciót vezetnie. Remélem mindenki egyetért. – tekint végig emberein szigorú arccal, mire csak bólintásokkal felelnek, egyöntetűen.
Enyhén kikerekednek a szemei. Nem számított arra, hogy semmi kétség, gyanú vagy további kérdés nem érkezik se a herceg, se bármelyik másik jelenlevő felől. - Megtisztel, felség - hajt ismét fejet kissé, és szíve izgatottan meglódul. Össze kell szednie valóban minden erejét... Sok fog rajta múlni... És Leopold nem osztozik apja azon véleményében, hogy rangja miatt nem kellene ilyen küldetéseken részt vennie. Leopold gyakorlatiasabbnak tűnik és talán ezért is nem ragad le részletkérdéseknél.
- Én magam még üde vagyok és friss, szóval engedelmükkel, maradnék a csapatainkkal, hogy távol tartsuk a támadókat a táborunktól. Önök pihenjenek le, hogy visszaszerezzék az erejüket.
A herceg javaslatára aggodalmasan tekint kifelé a sátorból.
- Nekik is szükségük lenne valamikor pihenésre. Váltásban kellene talán - ajánlja. Nem jó szívvel tenné le a fejét így. Ha a zajoktól tudna is aludni.
- Meg kell próbálnunk mindannyiunknak aludni, igen. - ért egyet Leopold. -Legalább egy keveset. Reméljük, előbb utóbb a kedves vendéglátóink is belefáradnak a mulatozásba.

Nagy nehezen ráveszi magát, hogy nyugovóra térjen. Hosszú percekbe telik, s mikor újra felriad a támadó tündék ricsajára, inkább érzi rossz döntésnek, mint jónak, de talán szervezete még meghálálja...
Nyúzottan, de tettrekészen kászálódik elő sietve. Kinézve látja, hogy az őrök újraszervezik a védelmet, a herceg pedig egy tábortűz mellett melegít valamiféle italt magának egy kis edényben. - Mennyien vannak ezek... - sóhajt egyszerre kérdésként, egyszerre kijelentésként, ahogy pár hajszálat kifésül a szeméből és hátrasimít.
- Az elementálok? – néz fel Leopold a tűzről. -Néhány százan lehetnek, de ezek a számok nem jelentenek számunkra semmit. Nagy részük ember termetű, és nem áll szándékában katonáskodni.
- Seamus egész csapatára gondolok. Minden bizonnyal friss tagokat küldenek zaklatni minket... - jegyzi meg kissé szürkén. Kis szünet után megkérdi:
- Ha meg nem sértem, uram, mi vette rá, hogy ilyen kevés emberrel bevegye magát a vadonba? Sok mindenkinek a vesztét okozta már ez a hely.
- Nem tudom megmondani. Az elmúlt hetekben folyamatosan csoportosították át a csapatokat. Képtelenség megbecsülni, mennyien vannak.
- Túl sokan... – sóhajt egy aprót.
- De nem az emberek száma az, ami a döntő, hanem hogy az embereknek mekkora a lelke. Én nekem is elég volt "ilyen kevés ember" erre az útra. Több nem is kellett volna. Ez egy zarándokút volt. Annak idején nem volt ritka egy lelkésztől, hogy ellátogat messzi szentélyekbe, más vallások és más hitek gyakorlóihoz, hogy megismerje őket. Egy Istent tisztelünk elvégre, s sok mindent lehet egy bölcs druidától vagy holdpaptól tanulni. Nekem is régi vágyam volt.
Damien oldalra néz a hercegre egy halvány félmosollyal. Valóban elhivatottnak tűnik. És ügyesnek is, ha eddig túlélte itt.
- Csak hát, az erdő eltűnt, s vele együtt odavesztek a bölcs druidák és szentélyeik is. De ekkor már elszántam maga. Úgy hiszem, az Úr úgy akarta, hogy ide utazzak, mert még ebben a sötét erdőben is akadt tennivalóm. S lám, igazam lett. Sok csatát vívtam, de ami még fontosabb, sokat megtudtam mindarról, amin az itt élők mentek keresztül.
Damien megvonja a szemöldökét.
- Felteszem, megvan az okuk, hogy Seamus világát válasszák menekülésül... - fogalmaz kijelentéssé egy kérdést.
- Seamus Fairbranch nehéz életet ígér. Ámde gondoljon bele kegyelmed, mekkora csábító ereje van a nincstelen számára annak, hogy saját földje lehet.
- Tudom - mondja beletörődőn. - De Seamus hazudik nekik és eltitkolja, milyen áldozattal jár a.. "békés" életük az erdő mélyén.
- De azt az áldozatot mások vérével fizetik meg. – felel Leopold csendesen. [color=#29becf] -A hódítók így tesznek az idők kezdete óta. -A hódítók így tesznek az idők kezdete óta.
Majd határozottan Damien felé fordul, szigorú elszántsággal.
-De ne hagyja, hogy az elcsigázottak sanyarú sorsa eltántorítsa, Nightwind gróf. Hogy mi vette rá őket, hogy ellenünk vonuljanak, lényegtelen. Csak az számít, hogy most itt vannak.
Kissé elhúzza a száját, ahogy visszafordul a tűztől a sötétség felé. - Nem tudom kiverni a fejemből, hogy ezek... eltévelyedett népek, és a csatákban óhatatlanul is elhullanak, amikor pedig, ha meglátnák az igazságot, visszatéríthetnénk őket.
Leopold herceg hangja hidegre vált.
-Nem tanácsolom, hogy így lekicsinyelje őket, gróf uram. Én találkoztam velük. Láttam, amit tesznek és hogy miért teszik. Talán valahol valamikor átvertek valakit, hogy ide jöjjön, de akik meg is maradtak...ember, aki nem hisz az igazában nem hajlandó meghalni az erdőért.
Damien arcáról csak az aggodalom és némi fájdalom tükröződik. - Elhiszem, hogy meg képesek halni. Éppen ezért aggódom - halkul el a hangja. Fáradt... Értelmetlen ez az egész, fölöslegesen nem kellene feltartania a herceget sem. - Bocsásson meg. Pihenésre van szüksége, uram. - csapja a kezét a combjához halkan, jelezve, hogy érzi, itt az idő távoznia.
Leopold nagyot kortyol a kezében tartott edényből, majd Damien felé nyújtja azt.
- Parancsoljon. Segít erőt lehelni a testbe.
Damien pár pillanatig fürkészi a férfi arcát, hogy valóban komolyan gondolja-e, aztán átveszi az edényt.
- Köszönöm - mondja kissé zavart mosollyal, majd iszik egy kortyot. Az ízek valóban mintha új színekkel és fénnyel töltenék meg a világot, bár keserűek néhol; emlékeztetnek a finsterwaldban töltött ideje alatti étrendre, viszont azoknál az ételeknél jóval kiműveltebbek. Hirtelen erő kezd pezsegni benne és talán egy ideig ki is tart. - Igaza volt - jegyzi meg, ahogy visszaadja az edényt.
- Pihenjen csak le, felség. Magamnak úgysem menne már, inkább hasznossá teszem magam - szusszan egyet, fejével az őrök és gyülekező, készülődő harcosok felé bökve.
- Én még üde vagyok és friss. - áll fel ültéből Leopold. -De nagy örömömre lelne, ha csatlakozna hozzám. Úgy látom, a helyiek ismét kezdenek türelmetlenek lenni.
Damien egy mosollyal fogadja az invitációt. Úgy is jó. Egyszer úgyis a végére járnak ennek...
Így vagy úgy.
És amíg ott van, addig legalább befolyásolhatja, mi történik.

[justify]Damien aludni tért egy kis időre, míg Leopold herceg azt állította, kellően kipihent. Damien álma nem nevezhető túlzottan nyugodtnak. Gyakran felriad és erővel kell kényszerítenie magát, hogy még egy kis nyugalmat követeljen a testének. Végül: trombitaszó. Hát, akkor erről ennyit, voltaképp megkönnyebbüléssel nyugtázza, hogy nem kell tovább szenvednie és végre tényleg muszáj tevékenykedni. Mintha épp egy edzés kellős közepén lenne, hirtelenséggel és ruganyossággal ugrik elő a fekhelyéről, bevetésre készen. A herceg valahogyan, úgy tűnik, pontosan tudja, hol várható a tündék tábora, így most van egy pontos helyük, ahová induljanak... A csapat sietve útnak is indul hát, elől a herceg s a többi hadvezér által vezetve. Leopold erős hangjával lelkesíti a népet, biztatja őket, ne féljenek az erdőtől. A tünde sereg a helyszínen már felsorakozva várja őket. A fákon keresztül néznek velük farkasszemet az alakok. Nehéz lesz átlátni a csatát. Mondhatni, lehetetlen. Addig kell egyelniük őket, amíg már csak szövetségest látnak... aztán megkeresni őket, s megszámolni, hányan maradtak. A saját helyükön támadják meg őket, így biztosan felkészültek lesznek. És valószínűleg minden erejükkel védelmezni fogják a helyet. Damien egy pár pillanatra körbenéz, felvéve a szemkontaktust pár harcossal, akik éppen arrafelé néznek, határozottan rájuk pillantva és bólintva egy aprót. Szemei alatt szinte érzi a táskákat. A többiek is iszonyúan kimerültek lehetnek. De már nem tart sokáig...
Holdezüst tőrét a kezébe fogva felkészül az első lépésre. Várja, hogy Leopold adja a jelet.
Az előcsatározók előreindulnak mindkét oldalt – ők derítik majd fel, hol lapul az ellenség. Dárdák repülnek az erdőben – megpróbálják őket előcsalogatni. Végül Damien meglátja a zászlót, amely jelzi, indulhat.
Szemeivel élénken pásztázza maga előtt a terepet. Igyekszik minden fától biztos távolságra elhaladni - ami nem könnyű, hisz rengeteg van belőlük -, hátha kiderül, hogy az mégsem csak egy fa, vagy bujkál mögötte valaki. Oldalra nézeget, árnyékokba, mélyedésekbe, fák mögé les be. Folyton ugrásra kész és várja, hogy valahol mozgást fedezzen fel a sűrűben.
Négy kísérőjével sikeresen eljutnak a táborig. Amikor már megfelelő a rálátás, megállítja a csapatot és egy ideig csak figyeli a mozgásokat - úgy fest, nem teljesen üres, vannak őrök is, azonban nem túlságosan megerődített a hely. Nem számítanak arra, hogy ellenséges csapat támadja meg őket, vagy ha igen, jól leplezik. Úgy fest, inkább vadállatok megfékezésére alakították ki védelmeiket. Odafent viszont furcsa képződményeket lát... épített szárnyakkal felszerelt katonák röpködnek, valódi madarakkal együtt, viszont a madarak a táborba érve tündékké vagy egyéb másfajú, Seamus seregéhez tartozókká változnak át. Druida-hírszerzők. Azok a szerkezetek pedig... olyanféle továbbfejlesztései lehetnek a már korábban látott mágiáknak, amely komoly aggodalomra ad okot. Lenyűgöző, mindenesetre. Mindenképp.
- Ez viszont azt jelenti, hogy fentről is látnak minket. - fejezi be gondolatmenetét halkan. [color=#66ff00]- Várjatok itt. A fakarók közt néhány helyen át lehet bújni... de még mielőtt idáig jutna, odaszól a többieknek. - Beosonok és hallgatózom meg szaglászok kicsit, hátha kiderül valami arról, hol tartják a fegyvert. Maradjatok rejtve. Ha bárki észrevesz, színleljetek támadást, de rövidesen vonuljatok vissza. Ugyanúgy, ahogy jöttünk. Ha kell, változtassatok az útvonalon, talán megfigyeltek minket - tekint egy pillanatra felfelé, a "madarakra" utalva. Ja, -igen. Az átkozott szárnyasokban se lehet bízni. - húzza el a száját.
- Parancsára, gróf úr! – vágják magukat haptákba, mire Damien nyugtató mozdulatokat tesz a kezével, enyhén aggódó arccal. Kezeivel nyugtató mozdulatokat tesz. - Csak... csendesen. Ne feledjétek, itt sem vagyunk - mondja halk hangon. Ezek a katonák nem szokták meg az ilyesmit. Talán hiba is volt magával hoznia őket. De ha minden kötél szakad, talán szükség lesz elterelésre.
Amint a lelkükre kötötte, mi a feladatuk, megvárja, míg nagyjából megüresedik a fák sűrűjéhez legközelebb eső határa a tábornak.
Damien eltűnik az árnyak közt, és lépéseire gondosan ügyelve a karókhoz oson, majd átmászik rajtuk. Füleit erősen hegyezi, és szemét is kapkodja ide-oda, ha bárki megközelítené, arrébb megy, nehogy összeütközzenek. Látni nem látják, de érezni még éreznék.
Szemeivel keres egy jelentősebbnek tűnő sátrat - hol lehet a sereg aktuális vezetője? Vagy bárki, aki sokat tudhat?
Nagy a mozgás a táboron belül. A vérszag és a jövő-menők alapján sem nehéz megtalálni a sebesülteket – akiknek sérüléseit az ő csapata okozta. Mert sorban rájuk küldték őket, persze áldozatot nem hozó csatákkal, csak azért, hogy féken tartsák őket és kipihenetlenné tegyék… vagy valami másért?
Átfut az agyán, milyen egyszerű volna odaosonni és sorban elvágni a torkukat.
Ám nem ezért van itt. A tárgy fontos. Azon múlhat, hogy megmarad-e ez az erdőterület, vagy akár más területek, vagy sem – hogy kitör-e egy újabb hatalmas, pusztító háború, vagy sem.
Amint pedig megszerezték, arra kellene módot találni, hogyan hatástalanítsák. Ha lehetséges. Ha nem, mégis hová rejtik? Biztosan lesz, aki meg akarja majd találni. És annak a kezében biztosan nem lesz jó helyen.
Talán Leopold embereit sem kellett volna magával hoznia… Mi van, ha, amint megszerzi a tárgyat, el akarják azt venni tőle? Ki tudja, a hercegnek pontosan mi a célja vele…?
Paranoia. Ismét, és mindig. Talán már sosem szabadul tőle.
Most egy feladata van, megszerezni a tárgyat… és lehetőleg élve kijutni vele. Nem ártalmas, ha a másik négy is megmarad. A többin gondolkodhat a visszafelé vezető úton.
Miközben a fák között siet és kerüli el az ellenséges csapatokat, reménykedve, hogy nem elementálokba fog belebotlani.
A világ igazán lehetne egy kicsivel egyszerűbb néha.
Közben megpillant egy nagyobb sátrat, mely előtt egy ismerős arc… illetve haj; annak élénk színe felhívja a figyelmet magára. Rózsaszín.
Argran. Szokásosan sok réteg ruhába bugyolálva, a nyugati bejárat előtt tárgyal az újonnan érkezőkkel, akik minden bizonnyal jelentéseket hoznak. A kerítés mentén osonva közelíti meg őket, figyelve, hogy senki útját ne keresztezze, ne borítson fel semmit és a talajon ne sok nyoma maradjon annak, hogy járt ott bárki. A tőr felkészülten ott várakozik a kezében, ám csak szorosan maga mellett tartja, hogy ne akadályozza most. Ha valakinél, akkor nála lehet ez a tárgy. Különösen, ha felidézi a ragadványnevét: Erdőtűz. Hát egy Ítélet órájával szép kis erdőtüzet okozna...
- Lord Argran, megérkeztek Sir Durahe előörsei. Az északi sereggel felénk tartanak.
- Menjenek vissza három mérföldet. Ha szerencsénk van, még egymásnak is esnek a mezeiek. Várom a jelentést egy fertályóra múlva.
- Uram!
A további jelentések sem tesznek említést a fegyverről, ám Argran sátra, illetve az az előtti tér, ahol tanácskozik, igencsak gyakran látogatott, folyamatosan jön valaki, hogy megossza a híreit vele.
Eközben viszont ismerős alakokat lát közeledni… a katonák kint csak nem bírtak megülni a fenekükön, és az elhagyott, jelenleg üres sátrakat közelítik meg.
Szúrósan a szemükbe néz, és mutat, hogy forduljanak vissza azonnal, majd rájön, hogy még ő sem látja a saját kezét, nemhogy amazok. Elfojt egy káromkodást, ám egy szusszanás mégis elhagyja az ajkait. Rég volt már...
Feszülten körbenéz, majd, mivel az Argrannal tárgyalóktól eddig hasznosabbat nem tudott meg arról, amit keresett, a kerítés széléhez oson ismét és azon sátor mögé/mellé megy, ahová próbálnak a katonák benézni. Hátha találnak valami hasznosat... meg, ha most veszik észre őket, elkélhet a segítség.
Betekintve a sátorba látja, hogy itt utánpótlásokat tartanak: fegyverek, felszerelések, élelmek, kötszerek és főzetek sorakoznak.
Meglepetésére az egyik katona suttogva megszólal.
Gróf úr! Átfésüljük engedelmével az egész tábort?
Mi, ezek látják?... Az lehetetlen. Akkor miből gondolták, hogy épp itt van és hallja őket?!
Mindegy is…
Ökölbe szorítja szabad kezét, a tőrt erősebben szorítja.
- Nem. Valószínűleg a nagy sátorban lesz. De azt mondtam, várjatok kint. Ha észrevesznek titeket, annyi.- suttogja vissza érezhetően haragosan. Közben körbenéz, hogy látta/hallotta-e valaki őket. Közben odapillant Argran sátrához, hogy feltartja-e még őt valaki, netán visszament-e, vagy valahova máshová ment?
A démon még mindig tanácskozik valakivel.
Lélegzetét visszafojtva eloson mellette, majd a sátor széléhez húzódik, ugyanis hirtelen megpillantja a karját, s benne a tőrt: a mágia elenyészett.
Odabent nincsenek mások, csak tárgyak: asztal, ágy, tűzrakóhely, ládák, öltözékek és fegyverek, valamint egy italosüveg az ágya mellett. Ezen elmosolyodna, ha nem lennének pattanásig feszülve az idegei.
Középen pedig pontosan az, amit keresett: egy fejnél nagyobb méretű, bőrbe varrott gömb, rúnákkal tele… „a pusztítás rúnáira emlékeztető” – bár a rúnákhoz nem ért, ezek kétségkívül azok, ez pedig egy gömb, amit nyilvánvalóan őriznek, hiszen láncok szövedéke fonja körbe fentről és a padlózatról is.
Sietve ugrál végig tekintetével a tárgyakon, hisz nincs sok ideje. Reméli, hogy szívdobogása nem annyira hangos, hogy az buktassa le, de most ezen nem aggódhat. Szíve meglódul, ahogy a hirtelen felfedezés után érzett eufória átalakul félelemmé. Azokat a láncokat valahogyan el kell tüntetni. Fedezékéből kiles, ellenőrizve, hogy Argrant nem hagyták-e egyedül és nem tervez-e visszatérni ide. Mennyire lehet nehéz egy ilyen gömb? Ha így kell rögzíteni, annak biztosan oka van, tehát, ha elszabadul... Mély levegőket vesz, és tekintetével követi a láncok vonulatát. Kiles ismét a rejtekéről, ellenőrizve, hány tekintet szegeződhet felé, illetve hányan sétálnak a látóterében.
A láncokra visszanézve látja, hogy apró kampók, cövekek, karók rögzítik őket, ha ezeket meglazítja, a gömb is szabad.
Kint a beszélgetés mintha alábbhagyna. Kevés ideje van.

Sietve körbenéz a teremben, keresve egy jellegtelen tárgyat, aminek a hiánya nem lesz hirtelen feltűnő... Tőrét ez időre elrakja. A tűzrakóhelyről felkap egy darab fát, és újabb mély levegőt véve a gömbhöz közelíti.
Ha itt meghalok... elnézést. Nagyon sajnálom. - gondolja, mielőtt hozzáérinti a gömb felszínéhez a fadarabot.
Semmi.
Kifújja a levegőt, majd jobbra pillant még egyszer, Argran felé - s vissza. A fadarabot visszarakja oda, ahol volt.
Utoljára végigméri a gömböt, majd elkezdi kiveszegetni a láncokat rögzítő kis dolgokat. Végig felkészülten áll, hogy ha a labda eléggé meglazulna, akkor kezével elkapja. Közben még így rögzítve megemeli kissé a gömböt, hogy érezze, mennyire lehet nehéz?
Nem kevéssé – nagyjából, mintha egy vízzel teli vödröt cipelne. Ahhoz hasonlít már csak amiatt is, mert valamiféle folyadék lötyög benne. Annak nem kellene kikerülni onnan talán… de ez lehet forrása robbanóerejének.
Egy vödör víznél szerencsére könnyebb lesz vinni, mert a bőrborítás miatt jó a fogás rajta.
A láncok sorban oldódnak le, már csak néhány marad belőlük és a kezén a súly egyre erősödik, egyre közelebb kerül ahhoz, hogy végre az övé legyen ez a borzalom, és eltűnhessen innen vele…
Elvigyorodik, ahogy sikerül a kezei közé kaparintania a gömböt. A siker közelítő érzése ismerősen bizsergető. Volt, amikor bűnösebb cselekedeteket hajtott végre így. Mégis, részegítő volt, és ugyanazt az erőt adta, mint most. Sietséget, koncentrációt, tiszta mozdulatokat az izgalom ellenére is.
Aztán érzi a tarkóján azt a kellemetlen kis hideget, a sejtést, nem is, a tudatot, hogy látják, amikor nem kellene...
Argran tekintete rászegeződik. És a művére. A tisztán látható tolvajlására.
- Azonnal. Tedd. Vissza. – utasítja a démon, haragosan – minden bizonnyal meglephette, felháborította, hogy itt találja.
Egy vadállat feszült tekintetével néz vissza Argranra, és az első pillanatban késztetése támad azonnal futásnak eredni. Dobbanások. Egy. Kettő. Három. Tekintete a démon mögé ugrik a sátor kijáratára. Sokan vannak. Ez a vacak nehezebb, mint hogy el tudjon rohanni csak úgy. Nem cselekedhet hirtelenül. Azazhogy de. Csak nem most.
- Nyugalom... - érzi, ahogy hangja kissé megremeg. Szinte alig pislog, tartja Argrannal a szemkontaktust. - Máris. - azzal finoman, lassan visszahelyezi a még azt éppen tartó láncokra a gömböt. Utána föltartja mindkét kezét. A következő pillanatban ismét eggyé válik az árnyakkal és a gömb mögé lép, maradék láncait kifeszegetve, ha nem jön, erősebben megrántva, majd megiramodik vele, figyelve a lépteit, Argran mellett igyekezve elhúzni… azonban a démon arrébb áll, pont oda a résbe, ahol ki akart slisszolni mellette. Kezét a kardjára teszi, készen arra, hogy mikor Damien odaér, lecsapja vele.
Megtorpan.
Ez a gömb túlságosan is nehéz. Most, hogy mozogni is kellene vele.
Lehetséges, hogy a démon látja valahogyan?
Pár pillanatig áll egy helyben, mérlegelve a lehetőségeit. Argran másik oldalára pillant... majd a saját oldalára. Végül leguggol a sátor szélénél abba az irányba, amerre a nyugati bejárat található, hogy átgurítsa alatta a gömböt…
Ekkor egy hatalmas kasza egy rést vág előtte a sátor falába.
Argran kardja nem érhetett el idáig… nyilván ez már nem az a kard.
Előtte tátong viszont egy lyuk. Ami tökéletes ahhoz, hogy a gömb átjusson rajta, ha ő nem is.
Dob is egyet rajta, s így kikerült a kezei közül…
- A helyedben felkészülnék a párbajra... – közli a démon fenyegetően, s a fegyver vészesen közelít ahhoz, hogy Damient felkoncolja.
Egy bukfenccel próbál kitérni előle, irányában tendálva az eredeti kijárat felé, arra, ahol Argran megállította, viszont most egy rúgást kap az oldalába, és ezzel irányt is változtat – a sátor sarkában köt ki, egy fájdalma nyögés kíséretében.
- Nem vigyáztatok rá elég jól - vágja vissza monoton hangon. Igyekszik rettegését féken tartani.
Keres bármiféle tárgyat a közelében, amit Argran irányába vághat... de inkább meggondolja magát és a sátor szélét keresi, hogy átbújjon alatta. Bárhol. Ha dobálja, elárulja a helyzetét. Nem, mintha nem látná valószínűleg a másik úgyis. Nem, mintha nem lenne mérföldekkel erősebb nála.
Egy dobbanást érez, s a föld megmozdul alatta. Egy repedés éppen a szemei előtt kúszik el, s belőle forrongó kőzet tör elő, körbezárva egy területet bent… őket pedig össze.
- Igazán? Csak ennyit tudsz mondani. kezd Argran közelebb lépkedni hozzá. Szitkok sorozata záporozik az elméjében. Lihegve tápászkodik fel. Innen nem jut ki ezen a módon.
Elszántan néz szembe a másikkal.
- Seamus király volt olyan nagylelkű és sértetlenül utadra engedett, amikor se szó se beszéd kijelentetted, hogy elpártolsz tőlünk. Annyit talán diktált volna az illem, hogy kimaradsz a konfliktusból. Vagy talán kém voltál egész végig? Tudtam én, hogy túl elnéző volt veled...
Igen, bolondok és vakok voltatok, kész szerencse, hogy most rájössz…
- Nem tehettem. Kötelességeim vannak. Nem érted?! - kiált fel fájdalmasan, közben tekintete ide-oda ugrál, ám kiutat nem lát a frissen megidézett mágikus tüzes kőkörből... - Ha jutalmat kapsz valakitől, akkor azt nem csak úgy... kapod. Rászolgáltál, de onnantól tenned is kell valamit. Hűségesnek kell lenned. Én a birtokomat Dél uralkodójától kaptam. Ha valakinek, nektek meg kellene értenetek. Ki próbál kémlelni a kasza által hasított lyukon - vajon Argran egyik embere vette magához a gömböt, vagy netán az övéi találták meg, és végre hasznossá tették magukat és elvitték innen?
De nem lát semmit. Körülöttük a sátor lángokra kap, elég, s a gyep is fekete szénné alakul. Nem lát semmi mást…
- Igen, megértem. – Argran… egyetért vele?... A hangja valahogy más. A korábbi düh szertefoszlott, most nyugodtabb. - Örülök, hogy így érzel.
Damien összeráncolja a homlokát. Ez mit jelentsen…?
- Lovaghoz méltó halálban részesítelek. Az urad büszke lesz rá, hogy az oldalán tudhat téged. Gyerünk, ne várakoztassuk egymást meg.
Oh… vagy úgy…
A bensőjében a fekete űr fordul egyet.
A démon kész rá, hogy kaszájával végleg elvágja az élete fonalát. És egy pillanatra valóban dicsőség tűnik ebben lenni.
- Nagyon sajnálom - kezdi sötéten, ahogy újra kezébe fogja a holdezüst tőrt és maga elé tartja, homlokán a ráncok szomorúvá mélyülnek. - ... hogy egy őrültnek sikerült téged az oldalára állítania. Választhattál - választhattatok volna jobb vezetőt is, olyat, aki nem akar ennyi mindent és mindenkit feláldozni a saját önző céljaiért.
Bár a hold ereje nappal gyengébb, a nap még nem kelt fel régóta... Ismét segítségül hívja hát, és négy alakot idéz meg, akik az ő képét viselik. A benti hárommal nem foglalkozik, egyikük jobbra, másikuk balra helyezkedik el tőle, egy pedig előtte, Argranhoz valamivel közelebb, kettejük között. A negyedik viszont mögötte, a sátor falán túl. Ő számít.
- Akár engem is.- teszi hozzá. - Erre egyikőtök sem gondolt, igaz?
Kapaszkodik a szavakba, mászik rajtuk, akár egy létrán, hogy fenntartsa a démon figyelmét addig, amíg szükséges.
Argran lendít egyet a kaszán. A fegyver íveket ír le előtte – talán fitogtatja erejét, vagy elegánsnak érzi magát, netán el akarja vágni Damien útját. Mindegy is, neki nem célja előrefelé haladni.
- Az én királyom meghívott, elfogadott engem, amikor a tündenép minket hátrahagyva akart az erdő sorsáról dönteni, és még van merszed önzőnek nevezni? Az ambícióját meg őrültségnek? Őrült talán, mert ki merte hívni a hatalmasokat, hogy megtörje az két királyság egyeduralmát? Megmutatom, milyen közel áll ez az "őrült" álom a valósághoz. Védd magad!
Ezt a beszélgetést túl sokszor folytatta le ahhoz, hogy ne unja, mégis, veszi észre, egy falatnyi remény még maradt benne, hogy talán valamit elér szavaival. Bolondság. Egy támadó elméjét, különösen egy ilyen helyzetben lévő démonét nem fogja megváltoztatni. Viszont fel tudta tartani elég ideig.
Argran támadásba lép – Damien alakutánzatai körbeállják, mintha valódi védelmezők lennének, és sorban foszlanak szét, ahogy a démonhoz vagy fegyveréhez érnek – az egyik hárítani kísérli lendülő kaszáját.
Ahogy elfogynak, közben Damiennek egyre hátrálnia kell. Egyre sűrűbben kapkodja a levegőt. Amiből kevés van, hiszen a forróság körülöttük elégeti nagy részét. Nem is vár hát tovább.
- Titeket is fel fog áldozni! - kiabál - rejtőzködni már nincs értelme, ha valakinek nem tűnt fel a tábor közepén lángoló hatalmas tűzkör, akkor az vak... mindent vagy semmit. - Meneküljetek, amíg még tudtok! - szórja felé utolsó szavait, mielőtt átugrik a fal mögött álló utánzata helyére…
….és az élmény furcsább, mint amire számított.
Nem a sátor túloldalán van már, hanem… messzebb. A táborban, de pár méterrel arrébb, a tűztől biztonságban, a másik négy pedig sértetlenül állja körül.
És náluk van a gömb.
Megkönnyebbülten ragyog fel benne valami. Az utóbbi pillanatokban arra nem is gondolt, hiszen nem lehetett benne biztos, hogy még fog valaha levegőt venni. De ezek szerint sikerült! Megvan, amiért jöttek!
Azazhogy, ha élve el is jutnak innen…
Futásnak is ered hát, s közben még hallja Argran dühödt, ideges kiáltását, és egy ütődéshangot. Minden bizonnyal a démon keze találkozott valami kemény felülettel.
- Argran, nem megmondtam, hogy ne támaszkodj túlságosan az Átok erejére. Mi értelme feltüzelned magad, ha ettől nem látod... – sóhajt egyet, a beszéde nem a megszokott, nem a sajátja, hanem, mintha Seamust utánozná - ...hogy az ellenfeled nem is akar harcolni.

Életveszélyes találkozásukat követően nem egyszer neveti el magát a visszafelé úton, az izgalomtól és megkönnyebbüléstől, bár figyelnie kellene arra, hogy csendben maradjon, hisz még mindig figyelheti bárki az erdőből.
- Nagyon szép munka volt, fiúk. De legközelebb... ha azt mondom, várjatok itt... akkor várjatok itt - mondja nyomatékosan, kissé szigorúan nézve ki fehér szemöldöke alól. - Az az osonkodós művelet elsülhetett volna sokkal rosszabbul is.
Most már óvatosan cipeli a bőrbe csomagolt gömböt, amely miatt kis híján otthagyta a fogát. Reméli, nem fog csak úgy... beindulni. De ha az eddigi gurítgatásoktól nem tette, talán nincs mitől tartani.
A déliek tábora kissé arrébb haladt, így valamivel korábban érnek „vissza” hozzájuk, mint tervezte. A csapat most a tündék fő-erődítményét tervezi ostromolni.
Leopold nincsen sehol. Van helyette több lovasfutár, mágusok, akik telepátiával kommunikálnak… Nem tudja pontosan, hogyan működik, vagy minek nevezik, de valahogyan, rúnákkal áthidalják a távolságot.
A tündesereg erődítménye egy kis, karókkal körbevett tábor, amelyet a sereg megpróbál bekeríteni, azonban egyelőre nem jártak sikerrel, ugyanis az erdőlakók egy széles vonalon sorakoztak fel.
Érkezésére nagy meglepetés és elismerés fogadja. A kezében tartott gömböt óvatosan közelítik meg.
– Gróf uram, ezt csodálatos! A legendás fegyver a kezünkben van. Leopold herceg biztosan örvendezne.
ÖrvendezNE? Kérdezne vissza, de elég a kérdő pillantás az arcán, máris megkapja a választ, miszerint ő jobban szereti az első sorokból szemlélni a csatát, mint a sereg háta mögül.
Akkor a jelenlét nélkül kell eldönteni, mi legyen a gömbbel egyelőre…
Az egyik vizsgálódó katona megkérdi Primrose Elsdragont:
 - Van bármi elképzelése, mi lehet ez, Elsdragon tábornok?
Szemeit figyelmesen a nőn tartja, ahogy ő közelebb jön és megvizsgálja a fegyvert.
 - Semmi ehhez hasonlót nem láttam eddig.
- Gyanítom, nem véletlenül van ebbe a bőrbe csomagolva... talán ha ez lekerülne róla, beindulhatna. A démon szerint veszélyes játékszer, hát, lefogadom. Azonban a... szabadítása során többször is... leesett vagy gurult, és látszólag nem történt semmi változás, így okom van feltételezni, hogy nagyobb erő kell a használatához. - magyarázza. - Vagyis ha így marad, talán nem ártalmas. Azonban jó lenne tudni, pontosan hogyan is működik... - folytatja aggodalmasan. Egy ilyen dolgot tárolni bárhol nem életbiztosítás.
Többen is körégyűlnek, hogy megnézzék a tárgyat.
Primrose az ujjával közelít a gömbhöz, és Damien tekintete még feszültebbé válik, ahogy meg is kocogtatja azt… Azonban még mindig élnek a következő pillanatban.
 - Hm...folyadék. – állapítja meg a nő. A bőrön keresztül. Jó érzéke van… 3 - Úgy látszik, valami jól záró burok kellett neki.[/color]
-  Felettébb érdekes. – felel az egyik távkommunikáló mágus. - Talán egy rúna, vagy egy varázsló tudja csak használni?
Damien arcán enyhe gyanú jelenik meg. Nyilván, mindenki igyekszik kitalálni, hogy működik ez a dolog, de... ugye nem tervezik ezt konkrétan ő maguk használni is...?
Egy másikuk szólal fel.
 - Mindenesetre legjobb lesz, ha úgy tároljuk, ahogyan találta, gróf úr. Mit csináltak vele pontosan a tündék?
- A csapat vezetőjének sátrában volt. Argran a vezetőjük neve, egy háborúdémon... a gömb láncokkal volt kikötözve, ugyanilyen állapotban, mint most. Úgy tűnt, csak őrzik ott. - tárja szét a karját. A részletet, amikor Argran észrevette őt a sátorba belopózáskor, és kis híján felégette az egész tisztást… azt nem feltétlen kell az orrukra kötni.
Az egyik katona összecsapja a kezét.
 - Nos, lesz időnk kitalálni, mi ez, miután visszatértünk Hellenburgba. A lényeg, hogy a tündék csodafegyvere a mienk és nem tudják ellenünk bevetni.
Türelmetlen? Vagy talán tart tőle? Bármelyik is, Damien meg tudja érteni.
Határozottan bólint.
- Hm... hogyan is tervezzük pontosan szállítani? Elképzelhető, hogy megpróbálják visszaszerezni. Valamint értesüléseim szerint nem egy ilyen található náluk... sajnos. - húzza el a száját. Persze, lehet, hogy blöff volt. De nem engedhetik meg ezt a kockázatot.
Az egyik varázsló erőteljesen bólint.
- Meg tudom erősíteni uram. Most kaptam a hírt, hogy megindultak. Ellentámadást indítottak.
Damien szemei kikerekednek. Összeszorítja a száját és gondolatban nem egy szitok fut át rajta. Biztosan nem használtak egyelőre más gömböt. Ha tették volna... annak nagyobb híre lenne. És füstje. És lángja.
Több mágus is sorban elkiáltja magát. Erősítést kérnek, vagy csak továbbítják a hírt.
 - Nincs idő cselezni. –vágja rá röviden Primrose.  - Megütközünk velük, lefoglaljuk őket és addig a hátvédjeink elindulnak visszafelé a gömbbel. Ha elég időt nyertünk, visszavonulunk mi is. Mi hír Leopold hercegről? – kérdi a herceg varázslójától, aki csak a fejét csóválja.
- Most kérdezem, de eddig semmi... várjunk... egy pillanat. – Elhalkul, nyilván érkezik neki valami üzenet, amit csak ő hall. Egy pillanatra a dühtől kilátszanak Damien fogai. Neki is mindig el kell tűnnie, hát persze. - Most kaptam a hírt. Egy északi sereg bukkant fel a bal szárnyunk felett! – folytatja a varázsló.
Északi sereg. Na még csak ez hiányzott. Damien keze a másodperc töredéke alatt találkozik a homlokával. Gyorsan el is veszi azt onnan. A pánikkal nem mennek semmire. - Jól van. Ki lesz a parancsnok, amíg Leopold vissza nem tér? - néz körbe éles szemmel a társaságon.
Az emberek egymásra néznek. Eszerint nem volt eldöntve. Leopold lelépett anélkül, hogy megbeszélték volna, mi történik pontosan a távollétében. Kalandor…
Egy hosszú bajszú férfi lép elő végül.
- Ha önt nem számoljuk, én vagyok a legmagasabb rangú közöttünk.
Damien kis híján legyint egyet, a rang most nem számít... de ettől még bejöhet a dolog.
- Jó. El kell indulni egy csapatnak a gömbbel... A maradékunknak pedig indulni a támadók ellen. Tudja vezetni a csapatot az északiak ellen? Én pedig a tündék ellen. - néz a férfi szemeibe.
 - Bízza csak rám. – mondja a másik, és megpenderíti a bajszát. Damien majdnem elmosolyodik. Majdnem. De most nincs annak az ideje.
 - Ha kis szerencsénk van, aki tudjuk játszani egymás ellen az északiakat és a tündéket. – jegyzi meg Primrose tábornok.  - Ha visszavonulunk, csak egy kicsit, akkor egymásnak is neki fognak esni. Oda helyezzük a tartalékainkat, hogy biztosan kitartsunk.
Damien pár pillanatig gondolkozik, majd bólint.
- Jó ötlet. Addig is, figyeljünk egymásra a káoszban...
Kinek hiányzott egy többfrontos harc? Neki biztos nem, de valóban, talán előnyt tudnak ebből kovácsolni.
- Kik fogják szállítani a gömböt? - néz körbe ismét, gyors mozgással, kissé türelmetlenül. Jó lenne velük is menni. De nem szakadhat ennyifelé. Megtette a maga dolgát azzal kapcsolatban... talán több haszna lesz, ha aktívan tölti, a seregek féken tartásával.
Primrose Elsdragon rögtön jeloentkezik.
 - Az én légióm nélkülem is boldogulni fog. Elég eszük van, hogy ne kelljen fogni a kezüket. Majd én gondoskodom róla, hogy egyben megérkezzen Helleburgba.
Damien meglepetésére megkönnyebbül erre a válaszra. Talán ez mindössze azért van, mert a nőt legalább már ismeri.
- Biztonságos utat. Vigyázzanak, rejtsék el valamibe, titkolják, ha lehet... és... azért ne nagyon essen le, ha egy mód van rá. - enged meg egy félmosolyt.
- Akkor... - fordul vissza az emberekhez. - Szóljunk a tündeerődöt ostromló csapatnak, hogy vonuljanak vissza? "Adjunk át a terepet" az északi seregnek? - néz végig a csapaton, mi a véleményük. - Vannak ott mágusok, akik tudnák fogadni az értesítést? - A fontosabb kérdés, hogy ez egyáltalán megvalósítható-e.
- Azonnal, uram!- felelnek a mágusok egymás után. Eszerint vannak. El is kezdik a folyamatot. Eltart egy darabig, de jelentősen kevesebb ideig, mintha futárokat kellene szalajtani. A mágia sose szűnik meg lenyűgözni őt.
Ahogy haladnak, a terep hamarosan mocsarassá, vizessé válik.
Az erdő sokféle akadályt tud eléjük gördíteni, de a sár és növényzet még mindig kellemesebb, mint a támadó tündék. Így ez utóbbi kevésbé zavarja Damient, viszont sereggel sietni jóval nehezebb az ilyen terepen. Úgy fest, nem csak a déli sereg gondolta úgy, hogy az egyetlen tiszta, száraz rész megfelelő lesz haladásra... A tündék és az északi sereg is ugyanezt a vékony sávot közelíti meg.
Damien igyekszik elől haladni a seregben, mely kör alakú kicsiny alakzatokban halad, váltakozva a pajzsfalakkal, ott, ahol két oldalról fedezik őket mások. Néha dárda- és nyílzápor kényszeríti őket visszahátrálásra.
Szemével gondosan pásztázza, kik a támadók a tündék közt. Bár az eddigiek alapján nem úgy tűnik, hogy Aliciát a frontvonalra küldték volna. Hadvezérként számítottak rájuk... így talán belőle is az lett... az ő tervei volnának talán az időleges rajtaütések? Ez nem kellemes gondolat. Igyekszik elhallgattatni. Viszont az eddigi alkalmakkor a tündék nem harcoltak teljes erővel. Pusztán akadályozni tűntek őket. Támadtak, majd vissza is vonultak... Vajon most, hogy Észak is itt van, más lesz?
- Akkor talán ne közelítsünk az északi sereghez. El kell érnünk, hogy ők és a tündék legyenek közel egymáshoz és mi pedig vissza tudjunk vonulni.
 - Tiszteletre méltó a lovagiassága, gróf úr, de ezzel azután kell foglalkoznunk, hogy már nem áll fenn a veszélye, hogy összezúznak... – felel egyikük, és igazat kell adnia neki.
Nem úgy tűnik, hogy ilyesmire esély volna.
Hatalmas durranás hallatszik, és érződik, ahogy a föld kettészakad. A mocsár remegve csúszik szét, egy száraz csíkot hagyva a földrészek közt, ahová pont be tudnak sietni a druidák. A seregek tagjai pajzsok mögé bújnak, lövedékek repkednek, a tündék csapatából repülő harcosok borítják be az eget, ahonnan fentről nyilaznak.
Sangarinus pedig nem engedi, hogy a déliek beférkőzzenek a soraikba. Kimenekül, úgy fest, visszavonul.
[color=#66ff00]- Talán itt az ideje visszavonulni! - kiáltja el magát, ahogy az északi sereg nyilvánvalóan mélyebben halad a déliek közé is, valamint a tündék pedig ott vannak... mindenhol. A földön, az égben...
Az északi püspök azonban újabb és újabb támadásokat intéz a déliek állásai ellen – akik próbálnak hátrálni, azonban ez a visszavonulás nem annyira egyszerű.
…Főleg, amikor az egyébként is nehéz terep a láb alól az egész testre átkerül.
A tünde druidák újabb meglepetéseként megemelik a mocsár vizének egy részét, s a saras tömeget rázúdítják az északi és déli seregre egyaránt.
A szitkok egyre hangosabban röpködnek. Ahogy látja az elemeket emelkedni, próbálja a kezével valahogyan takarni magát, de esélytelen egy ilyen támadást kivédeni... Megszokta, hogy összemocskolódik, de az, hogy ennyire nehéz mozogni, már kissé zavaróbb. Az északiak ugyanúgy kaptak a dologból, mint a déliek. Nos, ennyivel legalább nincs hátrányuk ellenük... Viszont még egy ilyen trükk, és radikálisan csökkennek az esélyeik. Damien figyelmét a föld- vagy víz-, vagy fene tudja, milyen mágusokra irányítja. - Tartsák az alakzatot és a visszavonulást. Megpróbálom kicsit megritkítani őket. - mondja a körülötte lévőknek, majd a tömegben - és sárban - a tünde elementalisták felé igyekszik a holdezüst tőrrel, láthatatlanná válva és eltűnve a viaskodó alakok között.
A sereg háta mögött látja, hogy a mágusok kisebb-nagyobb csoportokban vannak, tisztán láthatóan vannak vezetőik, akik irányítják, mikor hajítsanak sziklákat vagy egy rakás égő fát az ellenségre. Közben a gyalogságuk mind a két sereggel összecsap.
Csak a gömb biztonságban legyen. De emellett…
Tekintetével megkeresi Sangarinus püspököt. Egy ilyen csapás az északi seregre nagyban megingathatná őket. Legalábbis itt és most.
Ám nem ezért van itt. A cél, hogy a gömb egyelőre biztonságban legyen, és a két sereg egymással legyen elfoglalva, ne a déliekkel.
Bár ez már úgy fest, kudarcba fulladt, hisz mindenki mindenkivel harcol.
Azon veszi észre magát, hogy a tömegben egyre közelebb igyekszik Sangarinushoz. A püspököt is egyre inkább beszorítják, s bár több felé mozdul el a lovasaival, egyszer elég közel jut hozzá, és hallja is, ahogy a tünde seregből többen a nevét kiáltozzák, feltehetően erősítést remélve. Egy ilyen rivális kiiktatásával fordulhatna a kocka a déli és északi csatákban…
Őrültség. Nem ezért van itt.
A tünde sereget kell visszaszorítaniuk.
Még a láthatatlanság leple alatt megközelít két szorosan egymás mellett álló druidát. Két holdezüst tőrével egyszerre célozza a torkaikat, készen arra, hogy ellentétes irányba való vágással végezzen velük.
Nem látják, szemben áll velük és gyorsan elhúzza a pengéket.
Mindketten összecsuklanak. Ám az egyikük torkából még a vér mellett hangok törnek elő. Nem halt meg.
– El onnan! – hallja valahonnan, az adott máguscsapat mestere felé int. Aztán a tenyere hirtelen… megnő? És Damient a következő pillanatban mágikus széllökés röpíti hátra, és a magasba, úgy másfél méternyire a földtől.
Valamiféle irányítatlan, rémült hang hagyja el ajkát, ahogy a levegőbe emelkedik. Lefelé néz, ahova nemsokára zuhanni fog, és felkészül, hogy majd pördül egyet, amikor földre ér. Igyekszik is egy átlós bukfenccel tompítani az esést, ahogyan már tette többször fákról, falakról.
Zaj. Hangok. Sár, mocsok, öltözékek, nyílvesszők és fadarabok, minden mindenhol egyszerre... az eredeti terv nem úgy tűnik, hogy alakul. Mágusok viszont vannak még elegen. Aki a közelében van és nem éppen szemben áll vele, hanem oldalt, vagy háttal, rátámad a holdezüst tőrrel, igyekezve gyorsan változtatni a pozícióját. Már nem annyira válogatja meg, hová támad, hol a torkát, hol a hasát, de akár a végtagját is megpróbálja végighasítani az ellenfeleknek, addig sem hajigálnak égő fát senkire.
A varázslók menekülni kezdenek előle, s egy ideig próbál utánuk sietni, azonban ennek eredményeképp Sangarinusnak feltűnik, hogy valami nincs rendjén. Hamarosan újabb emberei rohamozzák meg azt a helyet, és Damiennek arrébb kell sietnie.
Egyszer csak pár méterre áll ismét Sangarinustól. A tünde sereg próbál rendeződni.
Ekkor egy hangot hall, mire gyomra rég nem ismert félelemmel szorul össze. Félelemmel és megbánással.
- DAMIEN NIGHTWIND! – Lassan fordul a hang irányába, szinte tehetetlenül engedelmeskedve elméje parancsának. Alicia hangja. Őt kereste, végig, és botorság volt azt gondolnia, hogy pont itt nem fogja megtalálni, a végső összecsapáskor, ahol mindenki ott van… - TE AZ ENYÉM VAGY!
Az ismerős hang szinte őrült dühtől csöpög. Sosem hallotta még ilyennek, sosem, és nem sejtette volna, hogy saját személye ellen fogja tapasztalni ezt a haragot…
Ekkor egy másik erős hang hallatszik ki a tömegből:
- Sangarinus! A pokolba veled, te áruló! – azzal a tünde gyalogság – amely közepéről a hang érkezett - felől újabb roham indul a püspök felé.
A tünde seregből egyszer csak egy vörös, füstösen izzó lángcsóva indul meg, láthatóan Sangarinus irányába.
Majd a tündék között egyre többször hallatszik:
- Vissza! Mindenki, vissza!
Ez csak egy dolgot jelenthet…
Az északi – és a déli – sereg is értetlenül pislog. Pedig rohanniuk kéne nekik is.
A tünde druidák, lovagok, katonák elrohannak körűle, rá se hederítve, csak az északiak maradnak, akik próbálják támadni a menekülőket.
A püspök értetlenül néz… majd tekintete megállapodik Damienen és közelebb lovagol, mintha mondani akarna valamit. Zavartan néz vissza rá. Pár perccel korábban még azon gondolkodott, hogy az életére törjön…
- Damien Nightwind...? – szólal meg tétován… Már a második személy, aki meglepődik a jelenlétén…
…majd a csóva becsapódik a földbe.
Éles fény. Egy pillanatig nem lát semmit, ahogy körbenéz, lassan tisztul ki a látása és…
A fák lángolnak. A lángok pedig átmásznak egyikről a másikra. Gyorsan.
„Erdőtűz”. Nem ez volt Argran kis beceneve?
Ropogás.
Ennek kellett annak lennie, egynek azok közül a gömbök közül. De ugye nem annak, amelyet próbáltak elmenekíteni? Bár számít? Ha van belőle még három... öt... még több... akkor mindegy. De ha az egész erdő felgyullad... hol lesz menedék, élettér bárkinek is?
A Sötét Erdőt csak Seamus népe ismerheti elég jól, hogy elbújjon ebben...
- Visszavonulás! - kiáltja el magát, bár nem gondolja, hogy a délieknek bármennyire is mondani kéne, hogy rohanjanak, ahogy csak tudnak. Maga is megindul, ám még előtte valamiért tétován visszafordul arra, amerre legutoljára a püspököt látta, mielőtt a tűz villanása kiégetett minden látványt a szeméből. Mit akarhatott? Talán hírét kapta annak idején, hogy Damien Seamusnél volt és most nem tudja, mire számítson tőle? Akárhogy is, itt minden frakció mindegyik másiknak az ellensége...

A déli sereg többi része is megindul, futnak, ahogy a lábuk bírja, ám a tűz kétségbeejtő sebességgel közeledik. Kattog, falja a… az egész világot.
Szalad, akár az űzött vad, s idővel más nem jár a fejében, csak az, hogy nem akarja ezt, nem így, nem akar meghalni. El kell tűnnie innen.
Kiáltások, segítségért, mely sosem fog megérkezni.
A tűz szinte húzza magához, elképesztő sebességgel égeti a levegőt…
Nincs módja arra, hogy a déli csapatot egyszerre eltüntesse innen. Egyedül saját magát mentheti.
És ezt is kell tennie. Mert… akkor harcolhat tovább. És mert muszáj. Élnie kell. Neki. Most. Ezt követeli valami benne és nem fog ellentmondani…
Mágiájával, amellyel Argran elől is sikeresen elmenekült, maga elé idéz három másolatot magából, s átveszi a legelöl futó helyét, hogy előrébb jusson, kicselezve a tüzet.
Lábai alatt sár cuppog. Elérte a mocsaras részt. Víz… a víz megállítja a tüzet. Nem törődve azzal, mennyire mocskos lesz, minél inkább szinte elbújik a sárban, a nedvességben. A tűz pedig…
Eltűnik.
Mágikus pajzsok repednek szét, és a forróság pillanatok alatt csökken, szinte hideg lesz utána… főleg az őt borító víz miatt. Néhány helyen apró tüzek még maradnak, azonban a térre hirtelen az előbbihez képest hatalmas csend telepszik.
Szájtátva, lihegve, s a füsttől néha köhögve nézi a fekete, szenes maradványt, amit az Ítélet órája hagyott maga után. A fák még a téli, üres csonkoknál is ocsmányabbul üresek, élő részeik szoborrá égtek, a föld mintha ezüsttel volna borítva, ezer meg ezer tábortűz maradványa borítja egyszerre. A föld gőzölögni kezd, sárgán, mintegy mérgezőn, s büdösen.
Tompa puffanások… ahogy irányukba néz, látja, ahogy madarak fekszenek holtan a földön. Még több zuhan le. A kipárolgás lehet…
Gyógyítók tülekednek a fuldokló, köhögő harcosok körül. Sangarinus is ott áll valahol.
Szürkén és tompán ismétlődik a fejében a gondolat, hogy az iménti trükk könnyen kerülhetett Alicia életébe. Tekintete mechanikusan pásztázza a tájat, várva, hogy észrevegye, csak felismerné talán még mindig...
Aztán észreveszi a földre rogyva.

Innentől más erőkre kell bíznia Alicia sorsának alakulását. Nem, mintha ez nem fordult volna elő. Nem, mintha nem így lett volna jóval azelőtt, hogy ők ketten tudtak volna egymás létezéséről…
Elbúcsúzásuk után a déli csapatot keresi.
Reméli, senki nem vette észre, hogy az "ellenséggel" diskurált. A kavarodásban el lehettek foglalva egymás felkeresésével. Elég messze is sikerült kerülnie tőlük, viszont újra megtalálja a déli csapat egy részét. Bólint és int, amikor már távolról látják őt, és mintha a nevét venné ki kiáltásukból.
Egyikük tiszteleg is neki, Elsdragon tábornok pedig, amint észreveszi Damient, oda is lovagol hozzá.
- Nightwind gróf! Hála Istennek, hogy megtaláltuk! Már azt hittük, odaveszett. – fúj ki egy nagy adag levegőt. Pont ő… aki elsietett a tűz elől, abban a hitben, hogy valószínűleg csapat nagy része képtelen ezt megtenni és benn égnek. S érte aggódtak.
Igyekszik elhallgattatni a mardosó szégyent. Egészen sokan megmaradtak, úgy tűnik, tünde légiósokat is lát, amint a csatateret pásztázzák túlélők után, valamint pár száz méterre tőlük és Elsdragon tábornoktól a déli sereg maradéka, amint, úgy fest, épp összeszedik magukat.
- Köszönöm. Jól vagyok. – felel végül, hogy eloszlassa az aggodalmakat. Eszerint legalább senki nem vette észre az Aliciával való tárgyalását, hisz őt magát sem látták a tűz óta.
- Hány embert veszítettünk? - kérdi még egyszer végigfuttatva tekintetét azokon, akiket lát.
- Még nem tudni. – felel a tábornok sietve, közbenhárman Damien köré sereglenek és igyekeznek felmérni, sérült-e, van-e szüksége segítségre. Feltartja a kezét, és húzódna el mindegyiküktől.
- Semmi vész... jól vagyok. Tényleg. - Érezve a hangjából sütő kimerültséget, magára erőltet egy mosolyt. - Köszönöm.
Ezek segíteni akarnak... nem kellene udvariatlannak lennie velük.
- De ezt majd megbeszéljük. Irány a tábor, mielőtt rajtunk ütnek! – sürgeti őket Elsdragon. Damien bólint.
A csapat vissza is indul, úgy fest, őt keresték.
Kissé tompán vált a szeme egyik sérültről, halottról a másikra. Kimerültsége minden lépéssel fokozódik. A vezérkar nagy része, úgy fest, megmenekült, azonban a seregnek legfeljebb a tizede maradt meg, és épségben.
Ki a felelős ezért?
Seamus, volna a könnyű válasz. De eltervezte ő ezt? Alicia azzal se volt tisztában, ki indította el a fegyvert. Talán mások sem. Talán maga Seamus sem. Valaki önhatalmúlag dönthetett úgy, hogy ez jó ötlet. Ebben az esetben olyan hatalmat kapott, amit nem érdemeltmeg, tehát a hibások azok, akik odaadták neki... De nem mindegy ez azoknak, akik itt fekszenek? Ökölbe szorítja a kezeit.
Leopold herceg, amint észreveszi őt, láthatóan szintén megkönnyebbül és lendületesen közelít felé.
- Nightwind gróf! Adjunk hálát az úrnak, hogy itt van. – Mintha kitárná a karját is, hogy megölelje, ám félúton megáll. Damiennek ezúttal kissé kevésbé kell erőltetnie az üdvözlő mosolyt, ám erre a gesztusra kissé pislogva reagál. - Örülök, hogy épségben van. – teszi hozzá a herceg.
- Köszönöm - ismétli, úgy érzi, ezredjére. - Sikerült megúsznom a tüzet. És úgy látom, hasonlóképpen - mutat előre a hercegre. Sokakról ez persze nem mondható el... [color:c7ae=66ff00]- A... fegyver, az... ugye nem az volt, amelyik végül felrobbant? - kérdi halkan. Biztosnak kell lennie, hogy nem kapták el az azt szállító csapatot valahogy, hogy sikeresen elvitték azt a rémséget innen messzire...
- Nem, ez az ellenség volt. – felel Leopoold határozottan. Damien kifújja a levegőt. Ettől az adott helyzet nem lesz jobb, ám a későbbiek nagyon is, most pedig hatalmas megkönnyebbülés. Ha azzal a tudattal kellene lennie, hogy részben ő okozta ezt…
De nem kell. Úgyhogy erre nem is gondol a továbbiakban.
Többen odagyűlnek, akiknek beleszólásuk van a harci döntésekbe.
Elsdragon folytatja.
- A mi fegyverünket már kiemenekítettük. Hála ennek a nem várt káoszak, nem is valószínű, hogy utána mennek. Látott valamit a másik két oldal felől?
- Talán ugyanannyi veszteség, mint nálunk. A tündék közül is sokan odavesztek. Megsérültek. - felel komoran. - Bárki használta a fegyvert, nem gondolta át, mit tesz. Vagy ha igen, annál rosszabb.
- Ez egy váratlan fejlemény volt. - feleli Leopold.- Még én sem gondoltam volna, hogy a fegyver ekkora erővel bír. Nem csoda, hogy senkinek a alacsonyabb rangó harcosok közül nem volt tudomása se róla.
Harag vegyül a tekintetébe.
- Akkor nem lett volna szabad a kezei közé engedni. Aki nem tudja, mit okoz, ne használja. - Mély levegőt vesz. Ez megint nem Leopold hibája. - Mindenesetre ez felkavarhatja a port köztük is. Ha valami, akkor ez viszályra és kétségekre adhat okot. Kétségekre, talán, a vezetőjük felé... Vagy ez túl hiú remény?
- Ezzel ráérünk később foglakozni. – vágja rá az egyik kapitány. - Egyelőre a kérdés az, hogy mi legyen a következő lépésünk.
Damien csak bólint… valóban talán kissé magával ragadták a gondolatok.
Leopold folytatja.
- Észak is biztosan megvan még valahol. Lábadozik, de megvan. És sajnos van még egy rossz hírem. Erasmus bíboros is itt van. Rám fáj a foga neki. Össze is csaptunk volna, ha a fegyver nem választ minket el egymástól.
- A kavarodásban talán arra számítanak, hogy leengedjük a védelmünket... tartsuk nyitva a szemünket, hátha valaki a közelbe akar osonni. Nagyobb, központi támadáshoz talán még nem állnak készen. – jegyzi meg Damien.
- A nagyobbik probléma a visszavonulással lesz. – bök a háta mögé Elsdragon tábornok. - Túl sok a sérült és kevés a szekér. Meg kell várjük, amíg legalább egy részük talpra tud állni.
- Ha feltételezzük, hogy mindenkit egyformán érintett a fegyver, a többi oldalnál is ez a helyzet – dörzsölgeti az állát a herceg. - Tehát mindenki próbálja húzni az időt...vagy pedig kiharcolni, hogy ne kelljen harcolni.
- Nem tudom, mennyire értelmesek a tábornokok a másik oldalon- szólal meg a főkapitány. Túlságosan is jogos a kérdés. - A helyzet az, felség, hogy úgy forr most a vérem ettől a borzalmas fegyvertől, ha nem lenne ez a sok sérült, azonnal rohamot vezényelnék az erdőlakók ellen!
Damien vár egy pár pillanatot, majd halkan és kimérten jegyzi meg:
- Ez teljesen érthető, uram. Ám a fegyver használata... előnyünkre is válhat. Hisz, ahogy mondtam, a tündék közt is pusztítást végzett. Most pedig még túl gyengék vagyunk bármiféle rohamhoz. Nyilván ezekkel a főkapitány is tisztában van, mégis, nem árt ezeket a szavakat megismételni. Ha sokan gondolják így, még a végén valaki őrültséget csinál.
A főkapitány folytatja.
- A kérdés az... Északon is ennyire józanok-e az emberek?
- Szerintem igen. – felel Leopold.
- Szerinted igen? – vág vissza rögtön Elsdragon. Szóváltásaikon más helyzetben talán el is mosolyodna.- Ott van az Ordo Malleus.
- De ott van Ersmus. Erasmus könyörtelen, de nem kapkod. - fejti ki a herceg. - Bízzon bennem, asszonyom, jól ismerem. Ő az oka neki, hogy az Ordo Malleus képes az egyház kordában tartani.
- Ha nem is józanok... ha nem képesek megtámadni minket, nem fognak. Biztos veszteséget nem akarnak. Vállai kissé leengednek. - Akkor tehát visszavonulás? - kérdi tömören, hogy mi a következő lépés. Úgy tűnt, végül emellett döntenének a legtöbben.
A jelenlévők némán összenéznek. Elsdragon tábornok szólal meg.
- Mindenek előtt időt kell nyernünk. Még legalább egy óra, mire összeszedjük magunkat.
- A füst nem fog ennyi ideig kitartani. Már most kezd ritkulni – bök egyet a levegőbe a főkapitány. - Kell valami.
A herceg ismét megvakarja az állát.
- Mi lenne, ha tárgyalnánk. Még egy veszély van elvégre, ha visszavonulunk, könnyhen rajtunk tudnak ütni, mint ahogy eddig tették.
- Gondolod, hogy van rá erejük? – kérdi Elsdragon.
- Elég, hogy ne tudjunk aludni a hazaúton... – felel a herceg, majd valamin láthatóan jól szórakozva elmosolyodik, majd a homlokára bökve folytatja: - ..."de ezt a tündék nem tudják".
Damien ráncolja kissé a homlokát, majd inkább úgy dönt, a továbbiakon kezd ötletelni.
- Alkothatnánk egy őrcsapatot, akik figyelnek az esetleges rajtaütésre. Esetleg valahonnan távolabbról.
- Arra nem lesz sükszükség... – sóhajt egy nagyot a főkapitány, s hirtelen valamiféle fáradt szürkeség üli meg a csapatot… Damient legalábbis biztosan. - Most kapom a híreket....
Áh, valóban, hogy ővele tudnak kommunikálni telepatikusan. Hasznos képesség…
Ajkait is összepréseli, ahogy figyel, vár az üzenetre.
- Észak megindult. Úgy látszik, próbálnak csatarendbe állni. És... és a tündék is sorakoznak.
Damien ajkai enyhén elnyílnak.
Szemöldöke legyőzött ívbe fordul, fáradtságát megnégyszereződve érzi. - És mit terveznek, egy újabb hárman egymás elleni harcot? Ezek után? - kérdi kétkedve és némi csendes gyűlölettel.
Nem jutnak semmire. Falak. Akadályok. Vér és szenvedés, és miért?
Ezt kellett volna elkerülni. Ezt.
- Ezt sajnos nehéz innen megmondani. – felel a főkapitány.
A kérdés valójában persze nem is valódi kérdés volt, inkább valamifélée tehetetlen kapálózás. Tagadás. Pedig el kellene fogadnia minél hamarabb a tényállást…
Elsdragon folytatja.
- Valószínűleg ez a céljuk. Akár harcra kerül a sok, akár nem, az ellenséget sakkban tartják vele és kényszerítik, hogy kész legyen
Leopold herceg egy sóhajjal dől hátra.
- Uraim. Hölgyeim. Egyetlen kérdés maradt. Akarunk-e a maradékkal harcolni, vagy sem?
Nem. Nem jó ez így. Nem.
- Én akarnék, de a helyzet mást követel... – mondja a főkapitány morogva.
- Nekem nincs kifogásom a harc ellen. - teszi hozzá Primrose Elsdragon is.
Damiennek erőt kell vennie magán, hogy ne olyan tekintettel méregesse őt is és nagyjából minden jelenlévőt, mintha nekik akarna támadni.
- Van esélyünk egyáltalán bármilyen sikert elérni? Vagy csak hátráltatjuk az elkerülhetetlent, míg még többen hullanak el? - kérdi ismét, és körmei akaratlanul ismét a tenyerébe mélyednek.
- Ez egy kiváló kérdés. – jegyzi meg Leopold. - Kapitány úr, Erasmus bíboros ott van az északiak között?
- Úgy fest, igen. – felel a kapitány kis csend után.
- Nos akkor a helyzet az, hogy ha tárgyalni akarunk velük, úgy semmiképp nem lehetek önökkel, ha felvonulunk. Már így is rizikós lett volna, mert a tündék a fejemre vágynak, de Erasmus nem fogja visszafogni magát holmi egyezkedés miatt, ha helyette végezhet velem. Viszont, ha hátul maradok... nos, van rá esély, hogy nem senki sem rátámadni a másikra. Elvégre ha én eltűnök, mit nyer az ellenség azzal, ha önöknek ront?
- Biztos benne, hogy Erasmus ennyire... szűklátókörűen ragaszkodna ehhez a személyes támadáshoz ön ellen? – kérdi Damien végül homlokát ráncolva. Van itt valami, ami hiányzik. Miért egy ember a célja? Miért kockáztat ennyit csak azért, hogy Leopoldot megölhesse?
És miért okoz ennyi bajt? Főként.
- Erasmus túl céltudatos, pont az a baj, hogy a legkevésbé sem szűk látókörű. Pontosan tisztában van vele, hogyha itt béke is fog születni, az rövidéletű lesz. Viszont az én életemet ha itt el tudná venni, azzal végre rendezni tudná a régi adósságát.
Némi feszültség áll be, ahogy a többi tiszt egymásra néz. Majd egyikük óvatosan megkérdi:
- Nightwind gróf... nem tiszteletlenségből... ha megbocsát... talán nem tud a konfliktusról, ami Leopold herceg és Erasmus bíboos között van?
Damien egy ideig fáradtan ráncolja a homlokát, de semmi nem jut eszébe, amit ismernie kéne a témával kapcsolatban. - Nem - rázza meg a fejét. Már pár perce úgyis fúrta az oldalát a kíváncsiság, hát legalább most megtudja a részleteket.
A katona neki is áll, hogy megossza vele mindezt, Damien pedig igyekszik összpontosítani a figyelmét.
- A kettejük konfliktusa évtizedekre nyúlik vissza. Minden a Harag Évében kezdőtött. Ott a Katedrálisban, amikor Esroniel von Himmelreich ítéletének kihírdetése után felemelkedett, majd megölte a pápát. Akkor ott volt Erasmus bíboros is. Egyetlen pillanatig hezitált csupán, viszont a Reformátor még nem menekült el. Azonnal kardot rántott, hogy lecsapjon rá. Ám Leopold herceg az útját állta és kardra karddal válaszolt. Leopold vont Hellenburgnak köszönhetően tudott Esroniel von Himmelreich elmenekülni a Katedrálisból. Nem szerénység azt állítani, hogy a Királyi Szövetség nem létezne nélküle. És mind a mai napig ez az egyetlen pillanat, amire Erasmus bíboros mélységes megbánással gondol. Az egyetlen hiba, amit valaha elkövetett.
Pár pillanat gondolkozás után ismét kicsúszik a száján egy kérdés.
- És... a környező vezetők, társai közt nem akad senki, aki megfékezné, amikor... őrültségeket akar elkövetni a személyes bűnbánata miatt?
- Ez egy nehéz kérdés. – vakarja meg fejét a főkapitány. - Senki sincs tisztában Erasmus igazi erejével. Mert Leopold herceget leszámítva még senki sem tudott vele egyenlő félként megküzdeni.
- Talán pont ezért akarja ennyire a fejemet. – jegyzi meg Leopold, láthatóan megilletődve.
- A fontosabb kérdés az, hogyha az ön feje már nem elérhető cél számukra, mit tennének? Mert szerintem ha ez a helyzet, észak nem lenne hajlandó több vért áldozni.
Damien elgondolkozik.
- Akkor talán Ön tud többet nálunk arról, hogyan harcolhatunk ellene?... A páncélja valamiféle különösen erős védelemmel van felruházva...
- A vért főleg olcsó trükkök ellen véd. A templomos rendnél is gyakran ezüstölnek vérteket. – felel a herceg. - Ami elrettentő, az az a nyers erő, aminek parancsol, és a borotvaélet reflexei. Ha valaha harcba keverednek vele, jegyezzék is meg: tartsák a távolságot. Ne próbálják meg úgy legyőzni, hogy közel kerülnek hozzá. Ne tévessze önöket meg a vastag pánvél és a hosszú, nehéz pallos. Olyan gyorsan forgatja a kardot, mint egy Névtelen Árny.
Armin herceg személyes bérgyilkosai. Erős páncél, ezüstözés, nagy kard, és emellé hihetetlen sebesség.
Semmi vészes.
Milyen szerencse, hogy Mina és Jozef végül nem keveredtek vele harcba... Némi félelmet nem tud elrejteni a tekintetéből. - Észben fogom tartani. - Összeteszi a kezeit és körbenéz a társaságon, tekintete végül a főkapitányon állapodik meg, hisz ő kapta az üzenetet, hogy Észak támad. - Lehet bármennyi ötletünk arról, hogy az északiak merre indulnak támadni? A tündék felé vagy felénk, esetleg mindkettő?
- Egyelőre mindkettő csak felvonult. Mintha csak várnának.
- Hm...cselt szimatolok. – mordul fel Elsdragon tábornok.
– Lehet, ők is tárgyalnának? – veti fel a főkapitány.
Leopold herceg csak dobol a lábával a földön idegesen.
- Talán ugyanattól tartanak, mint mi. Hogy a másik két erő majd megtámadja őket. – Damien megdörzsöli az arcát, s a szemeit is egy kissé.
- Tárgyalás... ha valahogyan létre tudna jönni egy tárgyalás, talán megakadályozhatjuk a további vérontást. Amivel lehetne érvelni - néz újra közbe -..., az pontosan ez az incidens. Volt valaki olyan őrült, hogy bedobta ezt a pusztító tüzet. Ezzel ártott a sajátjainak is, nemcsak a másik két seregnek. És így mindenki láthatta a fegyver valódi erejét. - Kis szünetet tart. - Seamuséknél van még ebből pár... de van egy Hellenburgnál is. Ezek után viszont talán többen egyetértenének, hogy ilyen dolgot soha nem kellene használni.
- Hm...ez nem rossz ötlet. Ha bevalljuk, hogy van egy ilyen nálunk, akkor nem mernek nekünk támadni és békében vissza tudunk vonulni. – mondja a tábornok, mire a főkapitány azonnal ellenkezik.
- Hogy is ne, hogy aztán észak emiatt nekünk rontson?! Ez lényegében ingyen ürügy a véres kardra.
Damien riadtan váltja pillantását kettejük között.
- Hm...jól mondja a főkapitány, ez indok egy háborúra...és ezt biztosan tudják a tündék is...most tehát engedniük kell. – szólal meg Leopold herceg. - Azt hiszem nincs más hátra, mint felvonulni és megpróbálni tárgyalást kezdeményezni. Főkapitány úr, lát valahol fehér zászlót?
- Még egyet se...de nem mozog már senki...lehet, hogy egymásra várnak.
Riadtan pillant egyikükről a másikra, ahogy a gömb sorsát tárgyalják. - De hisz... a tündék mindenképp sejthetik, hogy nálunk van. Hisz... eltulajdonítottuk tőlük. Viszont nyíltan kijelenteni valóban nem volna bölcs véleményem szerint sem. A lehető legbiztonságosabban kell tartani... és idővel találni egy módot, ahogyan semlegesíthető.
Szeme sarkából fürkészi az arcokat, hogy esetle kién lát ellenkezést.
- Hm... ha ez a helyzet, akkor már szóltak volna északnak róla nem? Az elterelné róluk a figyelmet.
- Tényleg! Akkor eszerint ők is titokban akarják tartani...
- Akkor viszont van esélyünk. Ha a tündék háborút akarnának, a legkönnyebb dolguk akkor lenne, ha északot ellenünk uszítanák.
- Titokban akarják tartani – bólint Damien. - Ez egy fiaskó neki. El kéne ismerniük, hogy egy déli csapatnak el sikerült lopni az egyik fegyverüket. Engedi, hogy egy győzedelmes, büszke mosoly az ajkaira kússzon.
- Akkor ezzel megszorongathatjuk a nyakukat. – felel Elsdragon. - És ha ők velünk vannak... Észak már nem fog merni támadni.
Kissé elkerekednek a szemei.
- A... "velünk vannak"-ot személy szerint nem érzem olyan gyorsan és könnyen elérhető célnak. Ám... csábító elgondolás, az biztos.
- Egy próbát megér. - mondja Leopold. - Én midnenesetre közel maradok önökhöz. Ha Erasmus harcba akar bocsátkozni, nem hezitálok majd.
- Jól van. Összeservezet egy kellő erőségű különítményt. - mondja a főkapitány - Hogy egyenlő erővel találkozunk.
- Jómagam sajnos kevéssé vagyok hatékony távolról. - jegyzi meg Damien. Ettől függetlenül fenntartja a lehetőségét, hogy beválasszák. Majd... óvatos lesz, vagy faggatja Leopoldot még több tippért.