Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Wendyne Wood
Faj: tündék
Kaszt: druida
Nem: lány
Kor: 14
Kinézet: Rövid, kék haj, nagy kék szemek, alacsony termet. Általában egy fehér ruhát viselek, amit a derekamnál egy széles fekete öv fog össze. Kezemet egy ujjatlan, fekete kesztyű takarja, vállamra egy rövid, kék köpeny van terítve.
Jellem: Alapvetően félénk, megszeppent vagyok, de ha a természet biztonságáról vagy a kard megszerzéséről van szó, akkor eltölt bátorság és küzdök a célért. Bármire képes lennék, hogy büszkévé tegyem rég nem látott bátyámat.
Előtörténet: Amióta az eszemet tudtam a bátyámmal, Zorennel éltem kettesben. Ő velem együtt elhagyta szüleinket, aminek, állítása szerint, egy borzalmas tett volt az oka. Mást soha nem is mondott erről, csak azt, hogy borzalmas.
- Bátyó, mégis mi az, amit anyuék tettek, hogy így megharagudtál rájuk? – kérdeztem, szinte heti rendszerességgel.
- Azzal inkább ne is foglalkozzunk, az már a múlt. Inkább a jövőre koncentráljunk és, hogy mi ketten mennyi remek dolgot csinálhatunk együtt – a fiú mindig ezt, vagy egy hasonló választ adott a kérdésre.
Tíz évvel voltam fiatalabb a bátyámnál. Amikor 4 éves voltam, ő elkezdett tanulni járni egy idős druida tündéhez. Minden este, amikor hazament, mesélt nekem az aznap tanultakról, és én figyelemmel és kíváncsisággal hallgattam. Egyik nap egy nagyon izgalmas történettel ért haza.
- Képzeld, Wendyne! Ma a mesteremtől egy legendás kardról hallottam, ami egy angyalé volt. A nevét is régi gazdája, Azrael után kapta. A kard hatalmas erővel bír, és halandók százai keresik ezt a fegyvert. Wendyne, jól vésd ezt az eszedbe: egy nap én leszek az, aki megtalálja ezt a kardot.
Akkor még nem tudtam felfogni, hogy ezt ő teljes mértékben komolyan gondolja. Igazából nem is hittem, hogy ilyen kard létezhet a földön. Viszont örömmel hallgattam, ahogy a testvérem lelkesen beszél az angyali fegyverről és, hogy majd ő mindenkit megelőzve megszerzi azt. Hat éves koromban azzal a kéréssel álltam a bátyám elé, hogy hadd tanulhassak én is druida mágiát az idős tündétől. Ez sajnos nem következhetett be, ugyanis a tanító diákjainak alsó korhatárt szabott, amibe egy hat éves kislány nem fért bele. A bátyám viszont megsajnált és felkínálta nekem a lehetőséget, hogy saját maga fog megtanítani engem a druida mágiára. Természetesen beleegyeztem. Innentől kezdve pontosan teljesítettem testvérem minden utasítását. Gyorsan tanultam, így lassan felzárkóztam a bátyám szintjéhez, bár ő jobban érezte a testében áramló mágikus energiát, így jobban is tudta alkalmazni. Pár hónap elteltével az öreg tünde druida meghalt. Hozzátartozói nem voltak, így sajnos temetésre sem került sor. Tanítványai viszont egy gyönyörű emléktáblát készítettek mesterük tiszteletére, amit felakasztottak az erdő egyik legmagasabb fájának tetejére, ahol végső búcsút vehettek tőle.
Innentől kezdve bátyám nem mozdult ki többet a saját zugából, még arra sem, hogy oktasson. Nagyon ritkán láthattam, amikor igen, akkor is csak egy pohár vízért, ételért vagy tiszta ruháért jött és vissza is ment. Nagyon aggódtam érte, de egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Ez évekig tartott és ez alatt az idő alatt nagyon gyorsan fel kellett nőnöm. Egészen eddig nem ismertem a bátyámon kívül senkit, ugyanis nem mozdultam ki a házból. egyszer viszont, amikor élelmet kellett gyűjtenem az erdőben kóborolva, találkoztam egy nálam néhány évvel idősebb lánnyal.
- Szia! Téged még nem is láttalak az erdőben. Én Bellera vagyok. Te?
- Én Wendyne vagyok.
- Mégis mit keres egy ilyen kislány az erdőben?
- Hát a termesztéshez nem igazán értek, de az élelem meg fontos, úgyhogy az erdőben próbálok szerencsét – a lány nagyon ledöbbent azon, hogy ezt válaszoltam. Arról kérdezősködött, hogy erről nem inkább a szüleimnek kellene gondoskodnia. Miután elmeséltem neki, hogy én a bátyámmal élek és hogy miért, meg, hogy ezt miért nem a bátyám intézi, már minden világos volt számára. Ráadásképp az is kiderült, hogy ő is a tanítványa volt az idős tündének és, hogy ők Zorennel nagyon jóban voltak. Bellera megmutatta, hogy ő hol lakik és azt mondta, hogy bármikor mehetek hozzá, ha esetleg egyedül érzem magam, vagy szomorú vagyok.
Nagyon sokat segített nekem otthon a házimunkában is. Ő mosott rám és testvéremre is, segített nekem takarítani a faházikót, amiben éltünk, még főzni is megtanított. A segítségével csillapodott a stressz okozta betegségem is.
Lassan a tízet töltöttem, amikor már majdnem megőrültem a bátyám hiányától, így hát elhatároztam, hogy beszélek vele. Óvatosan az ajtó elé sétáltam majd bekopogtam.
- Bátyó, bejöhetek? – kérdeztem félve. A szobából nem érkezett válasz, ennek ellenére mégis benyitottam. A testvérem egy papír fölé görnyedt, de azt sajnos nem láttam, hogy mit csinált.
- Beszélni szeretnék veled – folytattam. – Tudom, hogy három évvel ezelőtt nagy sokként ért a mester halála, de ez szerintem nem ad okot arra, hogy éveken keresztül szinte folyamatosan a szobádban gubbassz. Szerintem te sokkal erősebb, fiú vagy annál, hogy ne tudj túllépni a gyászon és ezt Bellera is így gondolja.
- Bellera? Honnan ismered Bellerát? – kapta fel hirtelen a fejét.
- Egyszer az erdőben találkoztam vele élelem után kutatva és kiderült, hogy jó barátok voltatok.
- Igen, azok voltunk – lépett be hirtelen az előbb említett lány az ajtón. – Hiányoztál Zoren. Nekem is és a húgodnak is – a bátyám hirtelen felpattant a helyéről és átölelt engem is és a mellettem álló lányt is.
- Ti is nekem. Nagyon – mondta könnyezve. Ez után megbeszéltük, hogy Bellera maradjon nálunk vacsorára és sokat beszélgettünk aznap este, így évek óta először mosolyogva hajthattam álomra a szemem.
Másnap reggel ugyanazzal az örömmel ébredtem. Benéztem a bátyám szobájába, de ő nem volt ott. Beljebb mentem és egy papír fecnit vettem észre az íróasztalán.„Kedves hugi! Nagyon köszönöm, hogy tegnap észhez térítettél! Régi álmom alapján úgy döntöttem, hogy Bellerával elindulok megkeresni a legendás kardot, Azraelt.” A levelet olvasva összeszorult a gyomrom. Egy pár év után végre visszakaptam a bátyámat, aztán újra elveszítettem. A rövid levél mellett egy nagy vastag könyv volt, A druida mágia címmel. Kinyitottam és a borító belső oldalán egy apró szöveget pillantottam meg, szintén a bátyám kézírásával: „Röstellem, hogy teljes mértékben nem adhattam át a tudást, amit a mestertől kaptam, de remélem, hogy ez a könyv majd segít.”
Két éven keresztül éltem egyedül. Folytattam a már teljes mértékben rám hárult házimunkát és mellette a könyvből tanultam a druida mágiát. Megtanultam termeszteni a mágia segítségével, így nem kellett többet az erdőben egyedül bóklásznom. Néha azért még is csak kimentem, ugyanis a magányt, amit éreztem az erdei állatok társaságában próbáltam elfelejteni. Az idő múlásával egyre jobban éreztem, hogy miért is fontos óvni a természetet.
Egyik nap, amikor épp az állatok társaságát élveztem, a közelből egy dühös tünde kiabálását hallottam.
- Egy ilyen hasztalan és ügyetlen segéddel, mint te, soha nem fogom megtalálni Azraelt – a kard nevét hallva a hang irányába indultam és egy bokor mögé bújva hallgatózni kezdtem. A bokor túloldalán egy morcos, középkorú tünde állt és egy fiatal, a bátyámra emlékeztető fiúval ordibált.
- Az előző páros is akivel találkoztunk, sokkal előrébb járt a kutatásban, mint mi. Pedig csak egy veled egykorú fiú és egy lány voltak. Inkább tedd magad hasznossá és derítsd fel itt a terepet – mielőtt megtaláltak volna, gyorsan elszaladtam a házam felé. Mikor hazaértem higgadtan végig gondoltam az előbb hallottakat. Találkoztak egy fiatal fiúval és egy lánnyal, akik akár Zoren és Bellera is lehettek. Ezek szerint van esély rá, hogy ha én is elkezdeném keresni a kardot, én is találkoznék velük.
Ez két éve volt és azóta minden erőmmel a kard után kutatok, azzal a reménnyel, hogy egyszer újra találkozhatok a bátyámmal.
Faj: tündék
Kaszt: druida
Nem: lány
Kor: 14
Kinézet: Rövid, kék haj, nagy kék szemek, alacsony termet. Általában egy fehér ruhát viselek, amit a derekamnál egy széles fekete öv fog össze. Kezemet egy ujjatlan, fekete kesztyű takarja, vállamra egy rövid, kék köpeny van terítve.
Jellem: Alapvetően félénk, megszeppent vagyok, de ha a természet biztonságáról vagy a kard megszerzéséről van szó, akkor eltölt bátorság és küzdök a célért. Bármire képes lennék, hogy büszkévé tegyem rég nem látott bátyámat.
Előtörténet: Amióta az eszemet tudtam a bátyámmal, Zorennel éltem kettesben. Ő velem együtt elhagyta szüleinket, aminek, állítása szerint, egy borzalmas tett volt az oka. Mást soha nem is mondott erről, csak azt, hogy borzalmas.
- Bátyó, mégis mi az, amit anyuék tettek, hogy így megharagudtál rájuk? – kérdeztem, szinte heti rendszerességgel.
- Azzal inkább ne is foglalkozzunk, az már a múlt. Inkább a jövőre koncentráljunk és, hogy mi ketten mennyi remek dolgot csinálhatunk együtt – a fiú mindig ezt, vagy egy hasonló választ adott a kérdésre.
Tíz évvel voltam fiatalabb a bátyámnál. Amikor 4 éves voltam, ő elkezdett tanulni járni egy idős druida tündéhez. Minden este, amikor hazament, mesélt nekem az aznap tanultakról, és én figyelemmel és kíváncsisággal hallgattam. Egyik nap egy nagyon izgalmas történettel ért haza.
- Képzeld, Wendyne! Ma a mesteremtől egy legendás kardról hallottam, ami egy angyalé volt. A nevét is régi gazdája, Azrael után kapta. A kard hatalmas erővel bír, és halandók százai keresik ezt a fegyvert. Wendyne, jól vésd ezt az eszedbe: egy nap én leszek az, aki megtalálja ezt a kardot.
Akkor még nem tudtam felfogni, hogy ezt ő teljes mértékben komolyan gondolja. Igazából nem is hittem, hogy ilyen kard létezhet a földön. Viszont örömmel hallgattam, ahogy a testvérem lelkesen beszél az angyali fegyverről és, hogy majd ő mindenkit megelőzve megszerzi azt. Hat éves koromban azzal a kéréssel álltam a bátyám elé, hogy hadd tanulhassak én is druida mágiát az idős tündétől. Ez sajnos nem következhetett be, ugyanis a tanító diákjainak alsó korhatárt szabott, amibe egy hat éves kislány nem fért bele. A bátyám viszont megsajnált és felkínálta nekem a lehetőséget, hogy saját maga fog megtanítani engem a druida mágiára. Természetesen beleegyeztem. Innentől kezdve pontosan teljesítettem testvérem minden utasítását. Gyorsan tanultam, így lassan felzárkóztam a bátyám szintjéhez, bár ő jobban érezte a testében áramló mágikus energiát, így jobban is tudta alkalmazni. Pár hónap elteltével az öreg tünde druida meghalt. Hozzátartozói nem voltak, így sajnos temetésre sem került sor. Tanítványai viszont egy gyönyörű emléktáblát készítettek mesterük tiszteletére, amit felakasztottak az erdő egyik legmagasabb fájának tetejére, ahol végső búcsút vehettek tőle.
Innentől kezdve bátyám nem mozdult ki többet a saját zugából, még arra sem, hogy oktasson. Nagyon ritkán láthattam, amikor igen, akkor is csak egy pohár vízért, ételért vagy tiszta ruháért jött és vissza is ment. Nagyon aggódtam érte, de egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Ez évekig tartott és ez alatt az idő alatt nagyon gyorsan fel kellett nőnöm. Egészen eddig nem ismertem a bátyámon kívül senkit, ugyanis nem mozdultam ki a házból. egyszer viszont, amikor élelmet kellett gyűjtenem az erdőben kóborolva, találkoztam egy nálam néhány évvel idősebb lánnyal.
- Szia! Téged még nem is láttalak az erdőben. Én Bellera vagyok. Te?
- Én Wendyne vagyok.
- Mégis mit keres egy ilyen kislány az erdőben?
- Hát a termesztéshez nem igazán értek, de az élelem meg fontos, úgyhogy az erdőben próbálok szerencsét – a lány nagyon ledöbbent azon, hogy ezt válaszoltam. Arról kérdezősködött, hogy erről nem inkább a szüleimnek kellene gondoskodnia. Miután elmeséltem neki, hogy én a bátyámmal élek és hogy miért, meg, hogy ezt miért nem a bátyám intézi, már minden világos volt számára. Ráadásképp az is kiderült, hogy ő is a tanítványa volt az idős tündének és, hogy ők Zorennel nagyon jóban voltak. Bellera megmutatta, hogy ő hol lakik és azt mondta, hogy bármikor mehetek hozzá, ha esetleg egyedül érzem magam, vagy szomorú vagyok.
Nagyon sokat segített nekem otthon a házimunkában is. Ő mosott rám és testvéremre is, segített nekem takarítani a faházikót, amiben éltünk, még főzni is megtanított. A segítségével csillapodott a stressz okozta betegségem is.
Lassan a tízet töltöttem, amikor már majdnem megőrültem a bátyám hiányától, így hát elhatároztam, hogy beszélek vele. Óvatosan az ajtó elé sétáltam majd bekopogtam.
- Bátyó, bejöhetek? – kérdeztem félve. A szobából nem érkezett válasz, ennek ellenére mégis benyitottam. A testvérem egy papír fölé görnyedt, de azt sajnos nem láttam, hogy mit csinált.
- Beszélni szeretnék veled – folytattam. – Tudom, hogy három évvel ezelőtt nagy sokként ért a mester halála, de ez szerintem nem ad okot arra, hogy éveken keresztül szinte folyamatosan a szobádban gubbassz. Szerintem te sokkal erősebb, fiú vagy annál, hogy ne tudj túllépni a gyászon és ezt Bellera is így gondolja.
- Bellera? Honnan ismered Bellerát? – kapta fel hirtelen a fejét.
- Egyszer az erdőben találkoztam vele élelem után kutatva és kiderült, hogy jó barátok voltatok.
- Igen, azok voltunk – lépett be hirtelen az előbb említett lány az ajtón. – Hiányoztál Zoren. Nekem is és a húgodnak is – a bátyám hirtelen felpattant a helyéről és átölelt engem is és a mellettem álló lányt is.
- Ti is nekem. Nagyon – mondta könnyezve. Ez után megbeszéltük, hogy Bellera maradjon nálunk vacsorára és sokat beszélgettünk aznap este, így évek óta először mosolyogva hajthattam álomra a szemem.
Másnap reggel ugyanazzal az örömmel ébredtem. Benéztem a bátyám szobájába, de ő nem volt ott. Beljebb mentem és egy papír fecnit vettem észre az íróasztalán.„Kedves hugi! Nagyon köszönöm, hogy tegnap észhez térítettél! Régi álmom alapján úgy döntöttem, hogy Bellerával elindulok megkeresni a legendás kardot, Azraelt.” A levelet olvasva összeszorult a gyomrom. Egy pár év után végre visszakaptam a bátyámat, aztán újra elveszítettem. A rövid levél mellett egy nagy vastag könyv volt, A druida mágia címmel. Kinyitottam és a borító belső oldalán egy apró szöveget pillantottam meg, szintén a bátyám kézírásával: „Röstellem, hogy teljes mértékben nem adhattam át a tudást, amit a mestertől kaptam, de remélem, hogy ez a könyv majd segít.”
Két éven keresztül éltem egyedül. Folytattam a már teljes mértékben rám hárult házimunkát és mellette a könyvből tanultam a druida mágiát. Megtanultam termeszteni a mágia segítségével, így nem kellett többet az erdőben egyedül bóklásznom. Néha azért még is csak kimentem, ugyanis a magányt, amit éreztem az erdei állatok társaságában próbáltam elfelejteni. Az idő múlásával egyre jobban éreztem, hogy miért is fontos óvni a természetet.
Egyik nap, amikor épp az állatok társaságát élveztem, a közelből egy dühös tünde kiabálását hallottam.
- Egy ilyen hasztalan és ügyetlen segéddel, mint te, soha nem fogom megtalálni Azraelt – a kard nevét hallva a hang irányába indultam és egy bokor mögé bújva hallgatózni kezdtem. A bokor túloldalán egy morcos, középkorú tünde állt és egy fiatal, a bátyámra emlékeztető fiúval ordibált.
- Az előző páros is akivel találkoztunk, sokkal előrébb járt a kutatásban, mint mi. Pedig csak egy veled egykorú fiú és egy lány voltak. Inkább tedd magad hasznossá és derítsd fel itt a terepet – mielőtt megtaláltak volna, gyorsan elszaladtam a házam felé. Mikor hazaértem higgadtan végig gondoltam az előbb hallottakat. Találkoztak egy fiatal fiúval és egy lánnyal, akik akár Zoren és Bellera is lehettek. Ezek szerint van esély rá, hogy ha én is elkezdeném keresni a kardot, én is találkoznék velük.
Ez két éve volt és azóta minden erőmmel a kard után kutatok, azzal a reménnyel, hogy egyszer újra találkozhatok a bátyámmal.
