Johnny Wood

Csend volt. Egy hegy tetején állva, szinte Veronia egészét láttam. Leültem, és úgy csodáltam az alattam elterülő tájat. A testem valami leírhatatlan érzés járta körbe. Minden harag, és gyilkolás iránti vágy, szinte teljesen kiveszett belőlem.
Teljesen ráláttam Hellenburg zsibongó utcáira, és a mocsárvidék lápos területére.
Órákig képes lettem volna ott maradni, és csodálni Veronia szépségét.
- Mintha nem is te lennél!- szóltalt meg a mélységi a fejemben.- Te elvileg az én szolgám vagy! Azt teszed amit mondok, vért ontasz, csak mert jól esik! Nem lenne szabad itt ülnöd, nyugodtan, és a világ borzalmait elfeledni! Azoknak az időknek már réges régen vége, mikor mindenki nyugodt lehetett! Azóta mindenféle mocsadék lény elszaporodott, és rengeteg háború sújtotta Veronia földjét! Erre nincs idő! Az ügyfél várja, hogy elintézd a feladatod!
- Mindenkire rá fér egy kis pihenés, nem?- kérdeztem a lehető legnyugodtabban.- Elvégre is rengetek gyilkosságot elkövettem miattad! Nézz csak rá Trandiára, arra a pici falura! Miattad nem lakja már senki! Rengeteg ártatlan élet veszett oda miattad.
- Nekem megvan minden okom! Egy napon én fogom uralni ezt a Veroniának nevezett porfészket! A szolgáimmal, mint amilyen te is vagy, falvakat, városokat foglalunk el, és mindenkit, aki nem a mélységet terjeszti, vagy hírdeti, kivégzünk! Az egy szebb világ lenne! Gondolj csak bele: Bemehetnél a városokba, nem kéne álcáznod magad! Szabad lennél, ha azt tennéd, amit én mondok!
- Milyen okokról beszélsz te? Én nem olyan szabadságra vágyom! Legszivesebben, kiűznélek a testemből, úgy ahogy vagy! Annak a világnak nem lenne értelme! Ha mindenkit te irányítasz, akkor nem is irányítasz senkit! Csak lenne egy agyatlan zombikból álló sereged, amivel semmire sem mennél! Csak azért segítelek, mert már sajnos, az életem része vagy.
- Ne most vitatkozzunk! Most a feladatra koncentrálj!
Feltápászkodtam a földről, majd mégegy pillantást vetettem a gyönyörű tájra, majd lassan lesétáltam a hegyről.
- Milyen mocskos a levegő!- jelentettem ki, majd mély lélegzetet vettem.
A hegy aljában már egy fának támaszkodva várt az ügyfél.
- Na végre, hogy itt vagy! Azt hittem, soha nem jössz el!- mondta, majd karjával végig simította a fa oldalát.
- Ha már itt vagyok,- mondtam egy kicsit mogorván.- ismertesd a feladat részeit!
- Rendben van! Pár napja a főváros utcáit jártam, mikor furcsa fájdalom nyilalt a fejembe. Először azt hittem, hogy csak egy kis fej fájás, viszont egyre többször jelentkezett. Végűl elmentem egy orvoshoz, aki azt mondta, hogy valami mérget juttatak a szervezetembe. Nekem eszembe jutott, hogy egy boszorkánnyal elég durván összevesztem, így gondolom, ő lehetett. A Kísértet-szigeten lakik.
Felmerülhet benned a kérdés, akkor miért nem a parti síkságra kértem a találkozót. Múltkor oda mentem, és valami vagy valaki fejbe ütött, mire én elájultam. Gondoltam, ha kísérettel megyek, nagyobb biztonságban leszek.
- És én nekem ebből mi hasznom van? Egy vad idegen embernek megölni egy boszorkányt?
- Esküszöm, oda adok mindent pénzt ami nálam van!- a férfi belenyúlt a zsebébe és ezer váltót húzott ki belőle.- Ezer váltó megteszi?
- Persze!- hadartam villám gyorsan, nehogy meggondolja magát.- De akkor induljunk is el!
A férfi eltűnt az erdő sűrűjébe, majd tíz perccel később kettő lóval érkezett vissza.
- A fehér a tiéd! A legjobb paripa a környéken!- mondta, majd a ló fenekére csapott.
Felszálltam a nyeregbe, és lassan vágtattunk az úton, ami kivezetett az erdőböl. Az út mentén terebélyes fák, kisebb nagyobb tavak,és kicsi fa kunyhók
terültek el. Két óra után már elhagytuk az erdőt, és egy szép tisztáson találtuk magunkat. Bár szép volt, mégis olyan üresnek, és barátságtalannak tűnt. Hirtelen a férfi leszállt a lováról egy szikla mellett. Követtem a példáját.
- MOST!- üvöltötte, majd egy nem túl magas termetű, kócos, szakadt férfi ugrott ki a szikla mögül. Meglepedten lépkedtem hátra, majd tőrömért nyúltam, és az idegen tekintetét kerestem.
- Ez mégis mit jelentsen?- kérdeztem réműlten.
- Bevetted az egészet!- ordított a férfi.- Mindent elhittél!
A szakadt nagy erővel roncsolt nekem, és neki vágott egy fa oldalának. Nyakamnál fogva szorított a faháoz, viszont tőrömet a lábába mélyesztettem, mire üvöltve húlt a földre. A másik férfi egy tőrt húzott elő övéről majd az is nekem rohant, de én egy hirtelen mozdulattal félre ugrottam, és tőrét lendületből a fába döfte. Tőrömet a nyakához szegeztem.
- Szóval, mire is ment ki ez az egész?- kérdeztem vicsorgatva.
- A barátommal a mélységieket kutatjuk.- mondta rémülten.- Hallottunk rólad, és arról, hogy a környéken jársz. Így már csak egy kamu történetet kellett kitalálni... És mivel te óriási nagy marha vagy, be is vetted!
- Ki a marha?- kérdeztem gúnyosan, majd elnyestem a torkát.
Közelebb mentem a földön fekvő férfihoz, aki valószínűleg halálos sebet szerzett, és percei voltak hátra. Belrúgtam egyet, és hagytam szenvedni. Gyalog folytattam az utat, mivel ilyen undorító, becstelen gazfickók ajándékát nem voltam hajlandó elfogadni. Megtettem pár métert, és a tőröm vörösre színeződött pengéjét bámultam.
- Így kell ezt!- szólalt meg újra a mélységim.- Tényleg a szolgám vagy, bármit mondasz, viszont most, direkt nem segítettem.
- És te tudtál erről az egész tervről?
- Nem. Azért én se vagyok annyira gonosz, hogy puszta szórakozásból megöljelek.
Gyorsítottam a tempómon. Már későre járt, és egy tó partján szálltam meg. A tőrömet a vízben mostam tisztára, mire a tó gyönyörű, kék vize vörössé vállt.
Fejemben mindenféle gondolat mefordult, hogy most mit kezdjek magammal, viszont mire értelmes döntést tudtam volna hozni a mélységi ismét eluralkodott elmém felett.
- Már igazán aludhatnál. Ha fáradt vagy, nem tudod úgy teljesíteni a parancsot, ahogy elvárom. Végülis fáradt embernek a parancs annyit ér, mint halottnak a csók! Nem?- mondta.
- Most nincs kedvem hozzád. Ha te nem vagy, ez az egész nem történik meg!
- Ugyan! Mondhatsz amit akarsz, de én tudom, hogy legbelül élvezed a vérontást! Ha nem élveznéd, már réges régen megtagadtad volna parancsaimat, és nem élnél. De így mind ketten jobban járunk: Te élheted az életed, én pedig kaptam egy ingyen szolgát! Nem tagadhatod meg a sorsod! Az a feladatod, hogy elpusztíts mindenkit, aki nem a mélységet szolgálja, és óriási hatalomra tegyél szert! Vannak nekem hírnökeim is, viszont ők jobb esetben csak viszik a hírt, rosszabb esetben, pedig meghalnak. Téged megszálltalak, és neked, nem csak hírdetni kell a mélységet, hanem terjesztened is! Ez a te sorsod! Nem tehetsz mást! Hogyha ellenszegülnél... Véres véget érnél. Persze, én nem azt mondom, hogy életed minden pillanatát rám áldozd. Néha megállhatsz egy kocsmában piheni! Egyépként eddig jó szolgálot végzel: A parasztok, a Woltepinger, és ezek az ágról szakadt banditák mind megtanulták, hogy a mélység a legsérthetettlenebb dolog, ami valaha volt, van, és lesz. Ezt jegyezd meg.
- És hogyha nem én végeztem el ezeket a szolgálatokat? Mi van, ha te voltál? Ha te szálltad meg a testem, és tudatomon kívűl irányitottál?
- Arról te tudsz, hogyha átveszem az irányítást: Olthatatlan vérszomjad lesz, és mindenkit elsöpörsz, aki utadat állja. Nem veletlenül részesítettel ilyen kegyetlen metamorfózisban. Számomra különleges vagy, mivel szinte hibátlanul teszed, amit mondog, és amikor harcról van szó, megállíthatatlan ragadozó módjára pusztítasz mindent, és mindenkit. A mélységnek több ilyen szolgára lenne szüksége. A bűntudat, amit érzel, teljesen normális. Mivel még nem teljesen én irányítom a tested, és nem minden kis mozdulatért én vagyok a felelős, emberség is maradt benned. Ez idővel elfog múlni. Persze, panaszkodhatsz, de semmire sem mész vele, csak megkérdőjelezed a legnagyobb döntéshozót, ami valaha létezett: A sorsot. Ezt nem te választod. Ahogy egy hajléktalannak, vagy egy zsoldosnak, nekid megvan a sorsod, csak neked más, mint nekik, de ez így normális. Ha nem lenne a sors, mindenki csak céltalanúl járná az utakat, és sokan megsem születnének.
- És hogyha, én véget vetek ennek az egésznek? Mármint, megtalálom a módját, hogy elűzzelek a testemből, megváltoztathatnám a sorsom?
- A sorsod nem változtathatod meg. Minden megvan írva. Hogyha neked az a sorsod, hogy kizárj engem a testedből, akkor az a sorsod. Mint már mondtam, ezen nem változtathatsz. De most már tényleg menj aludni, mert holnap használhatatlan leszel!
Nem tudom miért, de a beszélgetés után, nyugodtan aludtam el, és sikerült mindenféle zavaró tényezőt kizárnom magam körül, és gond nélkül piheni. Másnap dél tájékán ébredhettem. Frissnek, és másnak éreztem magam, mint elötte. Itt nem csak arra gondolok, hogy kipihentem magam, hane az éjjeli beszélgetés után, teljesen megújultam. Ismét éreztem a levegő friss illatát, ismét láttam a síkság gyönyrű szépen zöldellő mezejit.
- Felkeltél? Akkor indulj Hellenburg felé, lesz arra valami számodra!- mondta a bennem élősködő mélységi.
- Micsoda? És mit tettem, hogy jutalmat kapok?- kérdeztem zavarodottan, miközben szemeimből kitöröltem a csipákat.
- Ne legyél ilyen kíváncsi! A jutalmat pedig azért kapod, amit tegnap mondtam: Kiválóan teljesíted az utasításaimat.
Feltápászkodtam a földröl, majd szél sebes léptekkel elindultam Hellenburg városa felé. Már egy órája mentem, mikor az út közepén, egy napi pihenőjét tartó hímfarkast pillantottam meg. Az orrával szimatolni kezdett, majd felállt, felborzolta szőrét, és vicsorogva rám vetette magát. Nem készültem fel a támadásra, viszont szerencsére, még időben félre ugrottam, és , mivel jobb ötletem nem volt, utána dobtam a tőröm. Szerencsétlen pont tarkón találta, mire nagyot nyüszített, és holtan húlt a földre. Kihúztam a tőrt a fejéből, és tovább indultam.
- Tényleg megérdemled azt a jutalmat! Gyorsan tudsz alkalmazkodni!- dícsért meg a mélységi.
Megszaporáztam lépteimet, mire két óra múlva a mélységi megálljt parancsolt.
- Fordulj jobbra!- mondta.- Ott a jutalom.
Megfordultam, és az egyik fa ágára akasztva, egy barnás, bársony köpenyt pillantottam meg. Közelebb mentem megnézni, és mélységi megszólalt.
- Nyugodtan szedjed le! A tied! Én csak úgy hívom, a Mélység köpenye. Bár bársonynak tűnik, egy ennek a világnak ismeretlen anyagből készűlt. A viselőjét óriási erővel ruházza fel!.
Leszedtem az ágról, és magamra öltöttem, majd megfordultam, és elindultam arra, amerről jöttem, hogy a mélységet híreszteljem.

Spoiler:

Nagyon meg voltam veled elégedve, igazán ügyes vagy  Látszik, hogy felfogtad a dolgokat amit mondtunk neked, s ennek megfelelően javítottad is ezeket. Az is látszik, hogy jól átgondoltad a játékban megjelenő dialógusokat, hogy már-már filozofálgatós mélységeket próbáltál ezzel megidézni. Ez sikerült is szerintem egy bizonyos mértékig, s ez a lényeg  

Pár dolog, amire érdemes lehet figyelned:

A történet elején lévő hegy egy kicsit furcsa, nem tudom mennyire lehet magas, de eléggé érdekesnek találom azt hogy a mocsárvidéket is látni, meg Hellenburg zsibongó utcáit (Elvégre közelről látod), amikor pedig úgy döntesz hogy lemászol, csak így megindulsz, s ott vagy a hegy lábánál. A Schattenstahl ott van nem messze ezektől a területektől, de nem tartom különösebben valószínűnek, hogy mégis belátható lenne ez a két hely ilyen jól egy pontból  Veronia nagy.  ( EZT NEM KELL ÁTÍRNOD, NEM OLYAN NAGY HIBA )

Egy ponton a két bandita aki megtámad tudja, hogy a mélységiekkel paktálsz. Ilyesmit próbálj nem tenni annyira, mert a mélységiek eléggé titkos lények, vagy legalábbis nem tud róluk mindenki. Úgy gondolom, hogy kicsit erős, hogy ennyire lerí rólad, hogy egyiknek a szolgája vagy. ( EZT  SEM KELL ÁTÍRNOD)

A Wolpertingeres dolog Canon tekintetében nem történt meg, ez annyit jelent, hogy igazából az csak egy poénkos kis játékok volt, ami nincs hatással a karakteredre, ilyen "MI lenne akkor, ha...?" kategória. 

Máskor ne adj magadnak tárgyakat  

Jutalom: 

Jutalom: 100 Tp, 1000 Váltó (+200 Váltó a két zsiványért)

Első élményért járó bónusz:

Név: A Mélység köpenye 
Ár: 700 váltó 
Leírás: Egy különleges köpeny, ami bársonynak tűnik (De elvileg mégsem az?!). Télen fűt, nyáron hűt, eső ellen szárazon tart, széltől megóv. Különleges képessége az, hogy hatalmas erőt ad neked, ami gyakorlatban annyit jelent, hogy a köpeny képes kivédeni naponta egyetlen maximum 3-as szintű mágikus képességet.

" Rengeteg legenda terjeng hősökről. Van aki a békéért, még más saját céljai érdekében küzd meg a gonosszal. De mi van azzal, aki nem született hősnek, mégis ezt a pályát választja? Vállhat még belőle is hős? Egy hánytatott sorsú kölyök ugyanannyi eséllyel indul, mint egy sötét elf, kinek apja és anyja is a herceg testőrségében szolgált?"
                                                                                                                                - Egy veroniai csapos


Csend volt... Mint mindig... Semmi érdekes. Unalmas ez a világ. Sehol senki, aki szórakoztatna, pedig nekem most arra lenne a legnagyobb szükségem. Persze tudtam volna létezni szórakozás nélkül is, de a húst sem esszük nyersen. Muszáj  volt valami tenni valót keresnem. Én ilyen vagyok. Egyszerűen nem bírom, ha nincs semmilyen dolgom. (Persze, ha van valamilyen elintézni valóm mindig görcsölök rajta ahelyett, hogy megoldást találjak rá). A kocsmába már nem mehettem, miután sikeresen felgyújtottam azt a bizonyos templomot. Miért északon vannak a legjobb kocsmák? Másik helyet kellett keresnem... Valahol itt délen. Lehetőleg egy olyan helyet, ahol nem bámulnak meg csak azért, mert szakadt a ruhám és csuklya van a fejemen. Ilyen helyet nem nehéz találni. Szinte minden kis faluban járnak hozzám hasonló alakok. Na, jó ez azért lehet túlzás. Nem gondolom, hogy minden sarkon szembe futnék egy csápos kollégával... De ki tudja mit hoz a jövő? Lehet, hogy egyszer az egész terület Armaros mesteré lesz... Ismételten csak kérdezni tudom: Ki tudja? Miközben (látszólag) céltalanul bolyongtam az országban hasonló gondolatok futottak végig az agyamon. A torkom már nagyon száraz volt... Miért nem lehet úgy, mint északon? Ott minden településen találtam egy kocsmát. Pedig nem hinném, hogy az itteni emberek ne szeretnének inni. Inni mindenki szeret. Főleg egy fárasztó nap után... Ahogy pedig út közben láttam az itteniek keményen szoktak dolgozni... Már aki. Nyilván itt is vannak a fűben heverésző pásztorok, akik a henyélésért kapják bérüket, de jóval kevesebben, mint északon. Ilyen kicsi lenne a Katolikus egyház befolyása az emberekre? A Reformátusok mit csinálnak jobban? Olyan kérdések, amikre soha nem kapok választ... Főleg nem az Úr ellenségeként. Közben még mindig nem találtam kocsmát, csak mégtöbb dolgos embert. Az egyik férfi éppen fát vágott. Nem volt olyan erős alkat... Nem hordott felsőt, így simán láthattam a bőrét csiklandozó bordáit. A lábain viszont látszott, hogy gyalog járt be a legközelebbi településre. Nagyon erős combjai voltak... A régi kori magamra emlékeztetett. Amikor meglátott félre dobta a fejszét és közelebb lépett hozzám. Végignézett rajtam.
- Gyű, de magas kend! - szólalt meg az éppen felnőtt férfi. - Kalandor tán maga, hogy íly' csuhákban jár?
- Mondhatjuk így is... - néztem rá mosolyogva. - Miért dolgozol ilyen fiatalon?
A férfi lenézett a földre. Szemébe két könycsepp kúszott, amiket verejtékes karjával törölt le.
- Apám két hete hagyta itt az élőket. - magyarázta komolyan. - Utána jöttek valami helyi nemös emberei anyámér' - közben egyre gyorsabban kellett törölgetnie könnyeit. - Most ott van a nemösnél... A környékrő' már nyóc' asszonyt vitetett el. Egy se gyütt' még vissza.
- Tudod hol lakik ez a nemes, kölyök? - vigyorogtam rá.
- Persze, hogy tudom... - nézett vissza furcsán. - Ottan nem messze! - mutogatott. - Látja azt fát ottan, kend? Attól forduljon jobbra oszt' sétáljon a mezőn egy-két órát. Elér egy kaput, ahol néhány páncélos embör bámulja az arra tévedőket.
- Gyere velem, kölyök! - nyújtottam neki kezet. - Együtt megszabadolunk ettől a "nemestől".
~ Johnny, mint a szegények megsegítője? Vicces! - röhögött Armaros a fejemben.
A kölyöknek nem kellett tudnia róla... Nem úgy nézett ki, mint aki jártas a mágiában, így még a csápomra is hazudhattam azt neki, hogy csak egyszerű mágia, de egyenlőre még nem tettem. Amúgy a táj egyre kopárabb lett, ahogy haladtunk előre. Látszott, hogy közeledünk a hegység felé. Pár perc séta után ott voltunk annál a bizonyos fánál. Egy pillanatra leültem a tövébe, szigorúan azért, hogy felmérjem a fiú kitartását. (Egyáltalán nem voltam fáradt... Ugyan!).
- Te fiú... - lihegtem. - Messze vagyunk még?
- Mössze, mössze! - bólogatott komolyabban, mint az előbb. - De ha kend már mostan elfárad, hogyan tervezi legyőzni a tisztátlan Tomas von Faeldas urat?
- Von Faeldast mondtál? - álltam fel a földről rémülten. - Ugye csak félrehallottam?
- Nem könd... Ő bezony Tomas von Faeldas nagyúr. Van neki egy bátyja, aki mégnagyobb befolyással rendelkezik mint az öccse! Ő fent lakik északon, Eisn-akármi városában. Csak imádkozzunk, hogy nem tudja meg, mert akkor mindkettőnkkel brutálisan végöz!
- Volt. - javítottam ki a fiút. - Volt egy báttya... Hosszú történet... A lényeg, hogy a család már ismeri Johnny Wood nevét.
- Hát maga volna Johnny Wood? - nézett rám meglepetten a fiú. - Aszonták' néköm, hogy maga egy brutális gyilkos, aki csak úgy szórakozásból nemeseket öl! - lépett hátra kettőt.
- Ki hazudta ezt neked? - húztam fel a szemöldökömet. - Bőven nem csak "szórakozásból" ölök... Öltem. Komoly okai voltak...
- A nemes katonája szerint bezony nem...
- Elbeszélgetek még ezzel a katonával... - keltem fel, majd elindultam jobbra.
A fiú is utánam rohant, így együtt folytattuk az utat. Pont úgy, ahogy elkezdtük. Egyébként ez a nagy családi dráma elterelte a figyelmet a szomjúságomról. Ha kiszabadítom az anyját, úgyis tartozik nekem legalább egy itallal... Ki tudja, mit művel vele az a rettenetes Tomas von Faeldas. Utálom azt a családot. Kíváncsi vagyok, hányan vannak még. Vajon egész Veronia területét mérgezik a létezésükkel, vagy csak ezen a kis területen terjedtek el? Ez is egy olyan kérdés, amire soha nem kaphatok választ... Túl sok a rejtély. Egyszer majd mindennek a végére járok... Út közben a fiú végig az árnyékomban járt. Nem egy túl előtérbe vágyó srácnak tűnik, hanem sokkal inkább a visszahúzódó típusúnak. Még Armaros hasznára is vállhatna... Már megint hülyeségeket beszélek. Ahogy mindig. Armarosnak mi dolga lenne egy parasztfiúval, aki egy nyelvet sem beszél tökéletesen? Igaz, a mélységi mesternek már volt egy-két butább húzása is... Már sokadjára kérdem: Ki tudja? Eme gondolat menetem közben elértük célunkat. A hely nem teljesen úgy nézett ki, ahogy én azt gondoltam a naiv fejemmel. Ugyan! Egy nemes miért is lakna gyönyörű házban, szőke lovagok védelmében? Nos, Tomas nem ilyen ember volt... Az egész birtoka, kissé másképp festett. A falakat már benőtték mindenféle növények, repedések voltak mindenütt és még az őrök sem azok a daliás, mesékbe illő hősök voltak, hanem inkább a hétvégenként keményen berúgós, csak a bérért dolgozó, kellemetlen szagú, senkiházi pornép. A fiú meglátva ezeket a mihasznákat elbújt mögöttem és várta, hogy mit cselekszem. Kihúztam magam, fújtam ketőtt és megszólaltam határozattan.
- Üdvözlet! - intettem az őröknek. - Rövidre fogom a dolgokat. Engedjenk be! Ha nem teszik, egy életre megjegyzik a nevem! Igaz... - felröhögtem. - Ez a család már sokat hallott rólam.
- Ki maga? - pödötre meg az egyik a bajuszát, miközben lándzsájával hadonászott.
- A legnagyobb rémálmod... - villantottam felé a vörös szemeimet. Erősen bele néztem a mocskos pofája mögött megbújó barna szemeibe.
- Nem tudom mi vagy te... - makogta rémülten. - De most... Most... Beengedlek, csak ne bánts! Őrség! Vissza!
Ennyél egyszerűbben dolgom sem volt még nagyon... Látszik még csak nem is hallották a "megszállott" szót. De talán még a "mélységit" sem.
- Kend aztán tud valamicskét! - nézett rám a fiú.
Válasz nélkül mentem be az immár védtelen területre. Nem volt nehéz megtalálni a nemes házát, mivel egyedül annak nem volt lapos teteje. Van egy olyan érzésem, hogy minden Faeldas ilyen beképzelt. Berúgtam az ajtót, ahol egy korsó sör felé hajolva találtam a nemest. Nem nézett ki nemesnek. Csapzottabb volt, mint az őrök. A ruházatára inkább ki se térnék. Egy kopott és leitt nadrágot viselt, minden más ruhadarab nélkül. Láthatóan nem vett tudomást az érkezésünkről, annyira részeg volt. Közelebb léptem hozzá. Egy határozott mozdulattal hátba vágtam, amire ő egy böfögéssel válaszolt.
- Nincs mit tenni... - röhögtem fel.
A mellkasába állítottam a tőrömet.
- Ahhhh! - visított fel. - Ki van ott?
A mondat végét már nagyon elnyelte... Csodálatos utolsó szavak voltak egy beképzelt és alkoholista nemestől. Mögötte egyetlen egy kopottas ajtó volt, félig kinyitva. Egy nő feküdt bent a szobában. A haja ápolatlan volt, arcán látszott, hogy nem igazán látott még tiszta vizet.
- Édösanyám! - rikoltott fel a fiú. - Köszönöm, Mr. Wood!
Elmosolyodtam és ott hagytam őket. Mikor már elég messze voltam tőlük és úgy minden civilizációtól Armaros hangosan kezdett vihorászni a fejemben.
~ Johnny, ugye tudod mit tettél?
- Persze. Segítettem pár szegény emberen.
~ Dehogy is! Most a király őket fogja kivégezni a nemes megöléséért!
Csendesen kuncogtam magamban.
- És te ezt végig tudtad?
~ Persze...
Armaros hozta a szokásos formáját. Direkt nem szólt, csak azért, hogy mégegyszer elkövessek valami szörnyű dolgot... Valahol utálom és tisztelem is őt ezért. Talán jobb lett volna visszafordulni és közölni velük a szomorú hírt, miszerint már nem sok van nekik hátra, de egyszerűen nem vitt rá a lélek. Ahányszor megfordultam és a birtok felé fordultam elkapott a röhögőgörcs... Meg különben is! Sokkal jobban jövök ki a dologból, ha Armarossal vagyok jóban, nem pedig kettő nevenincs paraszttal. Egyébként feltehtőleg a nő sem túl okos. Az ajtó félig nyitva, a gazdája részeg... Miért nem szökött meg? Egyáltalán, mondta valaha, hogy neki nem jó ott? Mi van, ha a férje is olyan alak volt, mint ez a nemes? Lehet, hogy ezért maradt ott? A férjére emlékeztette és kész? Ma már legalább ötödjére kérdezem: Ki tudja?

Az írástechnikád rohamosan fejlődik, komolyan, egyszerűen nem tudtam belekötni sehol. Tetszett az egész szitu is, hogy Johnny azt hiszi segít, de csak szórakozni akar, és kiderül, hogy még rosszabbat csinál... Armros pedig tipikusan az, aki jól szórakozik az ilyesmin.
Jár neked a 100 tp és mivel ez a második élményed 2000 váltó

"Az élet a legnagyobb író. Változtatott szegény paraszt embert gazdag nemessé, gazdag nemest pedig szegény paraszt emberré. Pusztított hegyből mezőt, készített mezőből hegyet. Ölt embert, mégsem bántja érte senki, de ez így van rendjén. Ami él elpusztul. Viszont ami él... Nos, innia is kell, amit csak most, csak itt, kedvezményesen tehet meg!"
                                                                                                                                                 - Csapos

~ Fogd be az orrát is! - ordítozott velem Armaros, mintha teljesen hülye lennék.
- Ha ennyire tudod, csináld te! - szorítottam be erősen a férfi orrát.
~ Csinálnám én, csak ahhoz mondjuk nem ártana ha kiszabadítanál!
Komolyan nem tudott volna erősebben visszavágni a mélységi? Kezdem azt hinni, hogy bizonyos téren jobb vagyok nála... Bizonyos téren. Az kétségtelen, hogy még nem vallattam embereket brutális módon, de hé! Valahol mindenkinek el kell kezdenie. A férfi nagyon gyorsan kezdett kapálódzani, mint a szabadulni vágyó... Végülis ő is szabadulni akart.
- Nyugalom, nyugalom! - engedtem kissé a szorításomon. - Ha elmondasz mindent, amit tudsz nem esik baja egyikünknek sem.
Az ember érdekes hangokat préselt ki a száján. Valószínűleg beszélni akart, így leszedtem kezemet az arcáról, viszont, hogy ne menekülhessen el térdeimet erősen a bordái közé nyomtam.
- Ez rohadtul fáj te barom! - rikácsolta, mire egy gyönyörű pofonnal válaszoltam.
A karmaim felsértették az arcát, három rövid vágást maguk után hagyva. A kis sebekből elszabadult vér lassacskán terjeszkedett a földön.
- Beszélsz, vagy kapsz még! - szorítottam ökölbe a kezemet.
- Jól van, jól van! - simogatta meg az arcát.
Basszus, a kezei! Ordas hibát vétettem és nem kötöztem össze a kezeit. Erőteljesen nyújtotta ki kezét, amivel megragadta a nyakamat.
- Te büdös! - szorítottam össze fogaimat.
Karomat pengévé alakítottam, mire a férfi csak erősebben kezdte szorítani a nyakamat.
- Nem mondok neked semmit! Ha itt döglök meg sem!
Nocsak, nocsak... Meglehetősen kitartó embert találtam. Remélem a túlvilágon is ilyen kitartóan fogja magyarázni bűntelenségét... Söpredék. A keze egyre erősebben kulcsolódott körbe a nyakamon, mikor már tényleg kezdtem unni az egészet. Egy egyenes vágással lehasítottam az engem szorító karját, egyenessen könyöktől. A spriccelő vér arcon talált, nem is kicsit. Mindenemről csöpögött a vér, mikor már teljesen elterült a pár perce még kitartóan küzdő hős... Lám-lám, ismételten a "gonosz" győzedelmeskedett. Gyorsan visszaváltoztattam a karomat és rápillantottam a nyakamra. Remek. Egy kissé bevörösödött és az ápolatlan körmei is felsértették valamelyeset, de még egyben van és ez a lényeg.
- Nem lettünk semmivel se gazdagabbak, Armaros... - emeltem le csuklyámat a fejemről.
Ahogy lerántottam, mégtöbb vér csöpögött mindenfele.
~ Mit csinál most a nagyon okos Johnny Wood? - kérdezte gúnyosan a mester.
- Nem tudom. A felesége még él, nem?
~ Bizony. Ő még él és virul... Csak nem akarsz vele is végezni? - röhögött fel.
- Ő neki mást tartogatok... - vigyorogtam, miközben leléptem a kő emelvényről.
A talaj meglepően latyakos volt: A hó nagy része már rég elolvadt, viszont néhány helyen hólé csörgetezett a szabálytalanul növő virágok között. Nem volt egy szép látvány és a cipőm is átázott, de ilyen az élet. Néha el kell azt is viselni, amit nem... Sőt, rohadtul nem akarunk. Az előző fickó megölése sem volt túlzottan ínyemre. Mármint Armarosnak hála ugyan már nem hátrálok meg az ártatlanok meggyilkolásától, de íly brutális módon még senkivel sem végeztem, ami kissé aggasztott. A végén én is egy agyatlan gyilkológéppe válhatok? Akarom én ezt? Egyáltalán akartam valaha? Kérdések, melyekre soha nem kaphat választ élő tünde. Mindenestre megindultam a latyakban a ház felé. Nem volt túl díszes tanya, csak a szokásos. A mocsok szinte az egészet belepte, így a bordó cserepek napként világítottak az omladozó falakon csücsölve. Ahogy kinyitottam a nyekergő kiskaput, az állatok vészjóslóan próbálták figyelmeztetni gazdaasszonyukat a közelgő idegenre. A ludak fejvesztve rohangáltak fel-alá, vadon gágova. Az egyik neki rohant az egyik disznónak, ami rémülten indult meg az érekző idegen, azaz felém. A francba! Kellően nagy ricsajt csapott, mikor nekem rohant, én pedig kibillentem az egyensúlyomból és a kiskapuba kapaszkodva azt magammal ragadva zuhantam a mindenféle mocskos rovartól és féregtől hemzsegő sárba.
- Hülye disznó! - rikoltoztam, miközben próbáltam felállni a mocsokban.
Az asszony rémülten és kíváncsian csapta ki a korhadó ajtót.
- Jézus Mária! - zuhant földre a sárban fetrengő véres köpenyt viselő idegent megpillantva.
Nem is tudom milyen fogadtatásra gondoltam. Egy ilyen vendégnek én sem örülnék, ha egyszerű parasztasszony lennék. Talán még meg is szúrkálnám vasvillával. Ugyan! Kit hülyítek? Ha parasztasszony lennék, sírva kiáltoznám a férjem nevét, miközben összevissza hadonászva próbálnám megértetni az idegennel, hogy bizony minden harcművészetből jeleskedek... Miért gondolkozok ilyen dolgokon? Armaros már mentálisan is kikezdett? Mindenestre felkaptam az asszonyt és bevittem a házba. Belülről sem volt különb, mint kintről: Az egész korhadozó és mohás fából készült. Aki a díszítést tervezte, pedig... Mondjuk úgy, hogy elég minimalista volt. Egy kis, szintúgy korhadó éjjeli szekrényen és egy hatalmas franciaágyon kívűl semmi nem volt elhelyezve a kis helységben. Óvatosan, testi épségére ügyelve letettem a nőt az ágyra és várni kezdtem. Vártam és vártam... Már azt hittem elalszom, mikor valaki hangosan kezdett dörömbölni az ajtón. Felkaptam a fejem és bámulni kezdtem az ajtót. Biztos csak képzelődtem... De nem. Ismételten dörömbölni kezdett az a valaki, majd megszólalt mély hangján.
- Mr. Günter! Nyissa ki kérem!
Tehát "Günter". Eléggé szerencsétlen név. Mondjuk a sorsa sem volt szerencsésebb. Az idegen egyre hangosabban kezdett dörömbölni.
- Mr. Günter! Tudom, hogy én vagyok a tizenötödik, de nagyon kérem, engedjen be!
Tizenötödik? Tizenötödik mi? Tehát nem egyedül jöttem érte? No, ideje volt csellel eltenni "ellenfelemet" lábalól.
Komótosan odasétáltam az ajtóhoz és kinyitottam.
- Mr. Günter nem ér rá! - néztem álmosan az emberre.
Magas termetű, ősz hajú, valószínűleg sokat megért férfi volt. Egy kissé meglepődött a véres Johnnyn
a (viszonylag) jól öltözött Günter helyett, de egy tőrrántással elintézte a dolgot.
- Ki maga? - meredt ő is a szemembe.
Ilyen tapasztalt ellenféllel még nem volt dolgom... Végre valami kihívás. Mármint neki. Én ezt is könnyedén lefogom tudni. Ha egy egész nemesi földbirtok őrségével elbírtam... Várjunk csak. Tulajdonképpen nem is végeztem velük, csak ráijesztettem a parancsokra vagy kire... A francba! De ez nem változtat a tényen, hogy közelharcban jó vagyok... Valamennyire... Remélem.
~ Őt most okosan intézd el, Johnny. - jegyezte meg Armaros, mintha teljesen hülye lennék.
- Csak egy mihaszna kis tőröd van? - néztem végig rajta mégegyszer.
A ruházata egy gyengécske páncélban és egy bal vállára terített köpenyben ki is merült. Az arcát nem fedte semmi. Tökéletes célpont...
- Miért, neked esetleg harcikalapácsod, netalán fejszéd van? - játszadozott a kezében lévő késsel.
- Annál egy sokkal jobb dolog... - alakítottam a karomat ismételten pengévé.
Ez minden civilt halálra rémiszt. Civilt. Ez a fickó valószínűleg nagyon sokat látott már a világból, mivel csak egy meglepődött arccal nyugtázta a szokatlan fegyveremet.
- Ez... ez... - akart valamit mondani, mire én határozottan arcba vágtam.
A bal szemén végig rántottam a karomat, így egy hatalmas nyomot hagyott magaután, a férfi egész bal pofáján. A vére szép lassan kezdett csepegni a padlóra. Embertelen hang hagyta el a torkát, elrugaszkodott a talajtól és rám vetettte magát. Sikerült fellöknie, azonban szerencsére gyorsan félre gurultam, így a padlót sorozta meg a tőrszúrásaival. Kellemetlen lett volna alákerülni. Ez a férfi tényleg nem újonc. Olyan precízen szúrt azzal a késsel, hogy olyat még nem láttam.
- Menekülsz, te dög? - fordította felém undorító, dagadó erekkel dúsított arcát.
A férfi tartása kissé más volt, mint az előbb. Ezúttal teljesen görbén állt. Talán így néz ki, ha elveszti az eszét.
- Most az én köröm jön. - ropogtattam meg a nyakam.
Elugrottam a talajtól és a változatosság kedvéért ismét arcon vágtam a férfit. A seb pont a másikkal szembe helyezkedett el az arca jobb oldalán. Egy igazi művész vagyok. Sikerült egy majdnem szimetrikus mintát alkotnom. Egyretöbb vért veszített, mire hatalmas hörgésekkel reagált.
- Még... Még visszajövök! - rohant ki az ajtón.
Érdekes vendégek járnak erre, mit ne mondjak... És ebből tizenöt! Na, de most visszamentem várni. Már nem kellett sokat várakoznom, mivel a nő körülbelül félóra múlva magához tért.
- Gün.. Günter? - pislogott az asszony.
- Günter már nincsen. - vigyorogtam ördögien.
- Úgyérted... - értetlenkedett. - Megölted?
- Bizony, bizony... Most pedig megmond... - nem engedte végigmondani, helyette tapsikolva kezdett ugrálni az ágy mellett.
- Végre! Végre! Megszabadultam! - ölelt meg.
- Elmondanád mégis mi folyik itt? - toltam el magamtól.
- Hosszú. Nagyon. Nekem meg kell etetnem az állatokat, szóval ma már nincsen rá időnk, majd holnap. Addig szálj meg itt. Elég nagy ez az ágy, meg főzök is neked! A megmentőm ennyit megérdemel...
Megmentője?
~ Úgy tűnik érdekes csavar van a dologban, Johnny. - nevetett Armaros, a nő pedig egy hatalmas kosár állatoknak szánt élelemmel kitipegett az ajtón.
- Érdekesebb, mint hittük... - meredtem ki az egyetlen ablakon.
Az üveg ugyan már koszos volt, a keret korhadt, de a naplemente még ilyen szegényes kivitelben is gyönyörű volt.

Őszintén meg kell mondjam egészen kikupálódtál írás terén. A stílusodat kellemes olvasni, könnyed és nem túlcifrázott, ugyanakkor elég fanyar humorú poén van benne, hogy érdekessé tegye. A történet is érdekes volt, noha pár dolgot meg kell említenem.
Egyrészt filmekben, főleg animékben elég gyakori hogy egy suhintással levágod valaki végtagját, ám ez a valóságban koránt sem egyszerű. Ehhez rengeteg erő és egy kellően nehéz fegyver kell, valamint jókora lendület, ami (ha jól vettem ki a helyzetetet) fekvő pozícióból nem lehetséges.
Másként kicsit blueballsnak éreztem hogy végül nem tudtuk meg mit akart kezdeni Johnny a szegény parasztasszonnyal, pedig őszintén kíváncsi votlam (és kissé féltem, hogy erőszak felé fogod terelni a történetet, de hál' Zargathatnak nem ez történt).
Harmadrészt a tőrrel harcoló férfi hirtelen megfutamodása is kissé irreálisan hirtelen történt, két karcolástól az arcán nem kellett volna ennyire gyorsan meggondolnia magát a harccal kapcsolatban.

Ennyi lenne az észrevételem, felírhatod magadnak az 1000 váltót és a 100 TP-t.

Ébredés. A nap legnehezebb része. Elhagyni a kényelmes nyugalmat, hogy újra vér ragadjon minden végtagomhoz. Ez a nyomasztás, amit minden reggel érzek. Nem akarom ezt csinálni, de nincs választásom.
Nem tudok mást csinálni. Erre vagyok ítélve. Emberek vérének a kiontására. Talán tényleg jobb volna csak beletörődni és nyugodtan élni az életemet.
Nem tehetem. Egyszerűen... Nem.
Felültem az ágyra és végigsimítottam párszor borostás arcomat. Borosták... Olyan szinten igénytelen vagyok, hogy még egy szakállat sem növesztek, csak meghagyom ilyen tüskésre az államat, ami valószínűleg minden hölgy ajkát felsértené, hogyha egyszer csókra kerülne a sor.
Az arcom mocskos volt, néhány helyen még Günter száradt vére is megmaradt, amiket hiába próbáltam lekaparni. Lerágott körmeimmel nem mentem sokra vele.
A hajam úgy állt, mintha valaki épp az előbb vágott volna a falhoz nála fogva. Bár mondjuk még ez a legkisebb probléma... A kócos haj valahol még divatos is lehet. De ez nem az a hely.
Itt a divat és egyéb külsőségek nem számítanak. Ez nem a város, ahol az jelenti a legnagyobb problémát, hogy a bankárnak a százezer váltó helyett csak kilencvenkilencezret fizettél be. Ez bizony a valóság. Itt küzdeni kell, mégpedig foggal körömmel, egészen utolsó vérig. És amikor már az egész lényedet sebhelyek fedik, lelked megtört és te magad meg már fáradt vagy, elérheted azt, amiért annyira küzdöttél, amit annyira akartál. Az út végén, mikor elérted a célodat lehervad a mosoly a mocskos képedről és csak egyetlen egy gondolat fog végigrohanni az agyadon újra, újra, újra és újra. Megérte? Megérte mindent félredobni egy olyan dologért, ami valójában csak illúzió? Megérte szenvedni egy olyan dologért, amire igazából semmi szükséged nem volt? Megérte dolgozni egy olyan dologért, ami nem is létezik? Megérte elfogadni, hogy egy bukott angyalt szolgálsz a nyugott életet keresve?
Utad végén, mikor az Égi Ítélőszék elé állsz és letérdelsz, szembesülsz a dologgal, hogy nem. Nem érte meg annyi ártatlan életét elvenni a saját önzőséged miatt. Ráeszmélsz, hogy végig csak egy délibábot kergettél a végtelen pusztában. Ráeszmélsz, hogy a nyugott élet nem jár ki mindenkinek, csupán azoknak, akik beleszülettek.
Ilyen ez a világ. Kifacsar és eldob. Meggyötör és bűntet. Megkínoz és megver. Megöl és ott hagy a porban megrohadni...
"Érvényesülj, idióta!" Ordítja a képedbe utána pedig elfordul és elvágtat gyémántberakásos lószerszámmal felszerelt lován a napnyugtába. Te pedig utolsó erőddel csak nézed, ahogy távozik és legmélyen belül még mindig él a gondolat: "Egyszer..."
Felálltam. A lábamra nehezdve kissé begörnyedt a hátam, ahogy szokott. Körbenéztem, de az asszonyt nem találtam sehol.
Biztos elment megetetni az állatokat. Mindenestre jobbnak láttam, ha én is útnak indulok. A kincs nem várhat, ha pedig tényleg annyira örült Günter halálának akkor legalább annyival tartozik nekem, hogy megmondja a helyét. De nem tudta...
Amint kiléptem a nyekergő ajtón vérszag csapta meg az érzékeny orromat. Jobbra fordítva fejemet fel is tűnt, hogy a falnak dőlve fekszik hasán egy hatalmas vágással, amiből a vér folyóként áramlott kifelé. A feje fölött ronda kézírással a saját vérével volt felírva a "Kultista" szó, ami őszintén meglepett és pár perc erejéig rabságban is tartotta elmémet a gondolat, hogy ki tudhatott róla? Végül leesett. Összeállt a kép. Az ember akinek összevagdaltam az arcát... Nagyon nem jó. Nagyon.
Idegességemben a hajamat piszkáltam. El kellett tűntetnem a hullát és a feliratot.
A néhai Günter néhai feleségét a vállamra kapva bevittem a házba és a nyakában lógó kulccsal bezártam az ajtót kívűlről. Jobbnak gondoltam ezek után magamnál tartani, hátha lesz még köze a parasztháznak a célomhoz. Ami pedig a feliratot illette kézzel belenyúltam az állatok vízébe és azzal letöröltem a nagyrészét. Teljesen nem tudtam, mivel már kezdett rászáradozni.
Végeztem. Legalábbis így gondoltam, de az inkvizíció nem gondolta, hogy pihenhetek.
Kettő gyenge öltözetű férfi érkezett lovon. Az egyikük történetessen az volt, akit tegnap megtántorítottam. Leszállt a lováról és közelebb sétált hozzám.
Reflexből tőrt rántottam, de ő csak lehunyta szemét.
- Nyugalom, kultista, nyugalom! Most nem akarlak íly tisztességtelen módon elintézni. Szépen kérnélek meg, hogy ne keresd a kincset, mert esélyed sincs!
- Szóval te is tudsz róla, mi? Ne hidd, hogy ennyi megakadályoz.
Hangosan felnevetett.
- Nem olvastad el a verseny szabályzatát, ugye?
Őszinte kíváncsiság ült ki az arcomra.
- Miféle verseny?
- Tizenöten jelentkeztek rá. A lényege az, hogy szépen sorban az Örök Vadászmezőkre küldjék a többieket, még végül egy nem marad. A győztesé a tízezer váltó. De tudod, van egy kis csavar a dologban...
Szemeivel végigmért néhányszor, megköszörülte torkát és ismét megszólalt.
- Tudtommal te nem vagy a versenyzők között. Most még szépen kérlek: Menj el a francba! Hagyd játszani a nagyokat.
- Pedig én pont úgy hallottam, hogy felszabadult egy hely... - mosolyodtam el.
- Igazán? - kérdezte érdeklődő tekintettel.
- Igazán. Pont most. - ugrottam előre is szúrtam tőrömet a hasába.
Nagyon nem volt rá felkészülve, ezért még védekezni sem tudott. Ömlő vérrel dőlt le a földre.
- Ez igazságtalan volt! - pattant le a másik lováról, miközben kardot rántott.
- Akkor ez mennyire lesz az! - nevettem fel.
Testem lassan lazulni kezdett, egészen addig, amíg Armaroshoz hasonló felépítést el nem értem.
- Ez... Ez őrültség! - ugrott vissza lovára és vágtatott el.
- Böses Omen. - nevettem visszaváltozva.
A táj csendes lett. A lovak patáinak sárba mélyedő patái nyomain kívűl semmilyen jele nem volt annak, hogy járt erre valaha ember. Érdekessen indult ez a nap... De még milyen érdekessen fog folytatódni!


Ideje volt indulni. Igaz semmi támaszom nem volt arról, hogy kit keresek, de gondoltam úgyis szembe fog tűnni. Az öreg mégmindig ott feküdt a földön lyukas hassal, amit nem szívesen adtam volna mások tudtára, szóval bevittem a néhai asszony mellé.
A lova még mindig ott prüszkölt és nem tudta mi van.
- Te hasznomra fogsz válni. - mosolyogtam és ráültem.
Elindultam lassan a végtelenül hosszú és üres tájon. A tél csak nem régen távozott, ezért még az égen kellően nyomasztó volt ahhoz, hogy ne jöjjön vissza az életkedvem.
Nyomasztó és üres. Akár a lelkem. Ismételten a mély gondolatok börtönébe kerültem és újabb szemszögből vizsgáltam az életemet.
Ismét feltettem a kérdést magamnak: Megérte? Talán a válasz annyira nem is fekete-fehér, mint amennyire reggel gondoltam. Az előbb konkrétan meghaltam volna a mélységi nélkül. Igaz, ha ő nincs nem is keveredek ide. De valahogy... Nem bírom elengedni. Már a részemet képezi. Igaz, hogy kivacsart a világ és elvette az Istenemet, de adott egy másikat. Egy másikat, aki van olyan jó. Már ha a sötétségben lehet jónak lenni... Végülis nincs meghatározva, hogy ki hordozza a jelképes gyertyát, ami véget vethet a lelkekben lévő végtelen sötétségnek. Lehet, hogy pont én vagyok az, mivel az én szellemem még sötétebb is, mint egy átlag emberé.
Valahol érzem, hogy megérte... A sorsom erre vezet és szinte biztos vagyok benne, hogy valami hasznosat fogok tenni. Nem tudom miért, de megvan bennem az érzés. Az érzés, hogy még jó vagyok.
Egyébként ki mondja meg mi a jó és mi a rossz? Mind a kettő teljesen szélsőséges. Nem vagyok jó, az tény, de azért szörnyetegnek sem nevezném magamat. Bár a pusztításon végignézve, amit okoztam... Az a sok ártatlan élet, akik az én hibám miatt távoztak közölünk... De ennek így kellett lennie. Muszáj volt meghalniuk, hogy megtaláljam magam ebben a hatalmas és gonosz pöcegödörben, amit Veroniának nevezünk.
De miért pont ők? Legtöbbjüknek családjuk volt és gyerekeik, erre jön valaki, aki nem tudja mit akar és csakúgy szomorúságat okoz nekik? Úgy tűnik igen... Ölj vagy téged ölnek meg. Csak a legerősebb maradhat meg.
Ilyenkor esett le, mire is válalkoztam, amikor hasba szúrtam az inkvizítort. Csak egy maradhat. Egy halálpárbaj, ahol gyakorlatilag mindenki a pengeélen táncol. Bármelyik pillanatban jöhet valaki, aki erősebb nálam. Végülis a tizennégyben lehet olyan. Ki tudja ki jelentkezett erre a versenyre és hol hirdették?
Akár egy gazdag nemes is jelentkezhetett, aki több bérgyilkost is felbérelt. Igaz, ha erre van pénze nem érdekli már a tízezer váltó.
A gondolataimat ismételten egy váratlan vendég érkezés törte meg. Ismét egy ismerős köszönt vissza, pár órával ezelőttről. A a másik inkvizítor volt az, ezúttal kísérettel. Kettő másik követte.
- Ott van! - mutatott rám, miközben vágtatni kezdtek mindhárman.
Nekem sem volt más választásom, így én is belehúztam.
- Majd én leszedem! Gyíhá! - rántotta elő kardját.
Nagyon belehúzott és mellém vágtatott. Próbált megvágni jópárszor, de inkább egy lóversenynek tűnt az egész, mint sem egy csatának. Gyakorlatilag folyamatosan előzgettük egymást.
Menet közben szerencsére megtaláltam vele a szemkontaktust és az elmetrükköm annyira megtántorította, hogy egy kicsit lemaradjon, de nem tökölt sokáig.
Miután újra magához tért vicsorítva vágtatott és megvágta a lovám lábát, ami a fájdalomtól ledobott a hátáról. Ő szépen komótosan szállt az állatáról a másik kettővel együtt.
Az egyik a két kísérő felől megindult felém, de ő egy kardsuhintással lenyeste a fülét.
- Őt én intézem el... Itt és most! Megölted Emanuelt! Ezért meglakolsz! Ránts fegyvert! Az biztos, hogy már eggyel kevesebb gyökér lesz versenyben. Az hogy te vagy én... Elválik!

Meg kell mondjam nagyon jó téged olvasni. Ez a belső vívódás nagyon szépen kezd kirajzolódni, a hasonlataid és a gondolatmeneted gyönyörű és követhető. Még sok ilyet.
A sztori is érdekes egyébként, bár arra kíváncsi lennék, hogy a versenyzők hogy ismerik emg egymást? Hogy fog kiderülni, hogy hol a kincs? Írd tovább hamar, ösztönzésül pedig itt van neked 100 tp és 1000 váltó

A torkomat megköszörülve dőltem a falnak. A falnak, melynek építését csak pár napja fejezték be. Gyönyörű munka volt. Olyannyira, hogyha szőrszál hasogató akartam volna lenni és minden egyes repedést figyelembe venni e kijelentésemhez sem változna a vélemény. Szakemberekre bízták a dolgot, ami csak azért érdekes, mert egy egyszerű kocsma volt. Alig volt forgalma mégis úgy érezték, hogy a pusztítás után ezt kell a legnagyobb pontossággal és precizítással rekonstruálni. Talán az állhatot a dolgok hátterében, hogy így (elgondolásuk szerint) növelhetik a hely a forgalmát. Sajnos rosszul gondolták, mivel rajtam kívűl egyetlen árva lélek sem tévedt be órákon át. Arra sem lehet fogni, hogy nem megfelelő időben választottam a helyet szomjam oltására, mivel péntek éjszaka volt. Mindenhol máskor ekkor van a legnagyobb alkohol eladás és gondolom mondani sem kell, hogy azt nem egyetlen ember vásárolja fel vagy ha mégis, igazán gazdag lehet és a toleranciája a részegítő nedűvel szemben tisztelendő.
A csapos körbetekintett és lehajtotta fejét a pultra.
- Miért nem tud senki jönni? Csődbe fogok menni...
Halk nevetésbe kezdtem. Félig úgy tűnhetett, hogy kifejezetten jól szórakozok valamin de csöppnyi szánalom is kivehető volt a folyamatos kacajból.
- Kérek még egy kört. - csaptam le huszonnyolc váltót elé.
- Nem lesz sok? - vakarta meg homlokát egy hangosat röfögve. - De már hozom is... Hol a korsód?
Leültem a firssen töltött sörömmel az egyik asztalhoz. Kellemessen hörpintettem bele egyet. Az íze közel tökéletes volt, mint mindig. Megvolt benne az a keserűség, ami miatt a sört mint italt annyian kedveltük Veronia szerte, de nem sajnálták ki belőle a mézet sem, így egy kellemes édességet kölcsönözve neki. Hiába is! Északon nem volt ilyen jó a nedű sohasem...
A korsó szinte vágyott rá, hogy kiürítsem. Eleget is akartam tenni kérésének, azonban amikor elértem az utolsó kortyhoz valami szürkés tárgyat véltem felfedezni lebegve a sárga folyadékban.
Kiemeltem és leráztam. Szépen körvonalódzott az alakja előttem. Egy már rozsda rágta penge volt az, amit feltehetőleg borotválkozásra használtak.
- Te miért akarsz megölni? - mutattam fel az újdonsűlt zsákmányomat a pultosnak.
Egy gyenge kacajjal felelt.
- Csak szörnyű a szerencséd, Johnny! A Holdanya nem kedvel téged!
Lehunytam szememet. Nem szerettem, ha más az ő Isteneiről mesél nekem. Amúgy sem voltam jóban az Úrral, a többiek létezését pedig meg is kérdőjeleztem. Ugyan, ha van valaki, aki megteremtette ezt az egész kínkeserves poklot amit Veroniának nevezünk, mégis miért lenne szüksége a Hold segítségére? Utáltam ilyesféle vitákba keveredni. Legtöbb esetben vesztesként keveredtem ki belőlük, mivel érveléseimet nem tartja tisztának élőlény rajtam kívűl e világon.
- Heh. - csuklottam egyet. - Menj már a francba a Holdaddal! Tudod, ha annyira szereted nekem is adhatnál belőre párat... Mondjuk úgy három hold földnek kifejezetten örülnék.
Egy széles mosollyal az arcán megrázta kopasz fejét.
- Javíthatatlan vagy kölyök, javíthatatlan! Egyébként már megvan, hogy hol töltöd az éjszakát? Értem én, hogy barátság, de kezdes veszteséges lenni nekem...
- Esküszöm kifizetem! - nyújtózgottam egyet ledobva a borotvát az asztalra. - Még nem tudom mikor, de kifizetem... - emeltem tekintetemet a gerendákkal telehálózott mennyezetre egy fáradt ásítás kíséretében.
Az ajtó hirtelen kicsapódott. Olyan igénytelen módon, hogy ilyet csak olyan engedhetett meg magának, aki gyakori vendég volt errefelé és tudja hogy s mint. Két alak lépett be, akiket valóban ismertem is, némi túlzással talán barátaimnak is nevezhetném őket (bár azt tegyük hozzá, hogy igazán senkiben sem vagyok képes megbízni, miután maga az Úr fordította el arcát rólam, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá).
Vitatkozva tették be lábukat a Véres Disznóba. A név választás miértjét még mindig nem értettem és van egy sanda gyanúm, hogy soha nem is fogom megtudni. De így van ez rendjén... Minél többet tud az ember annál jobban látja, hogy mennyire véges és kicsiny az ő tudása.
- ... a két szememmel láttam! - meredt az egyik a másikra, miközben idegessen magyarázott. - Esküszöm neked! Eltűnt!
A másik a szemöldökét megvonva megrántotta vállát.
- Hittem neked az első perctől kezdve? Miért magyarázkodsz még mindig? - felelte a legnagyobb szánalommal, amivel lehetséges.
- Nem hittél. Nem kellett volna hinned. Ha hittél őrült vagy. Egy ilyen dolgot nem lehet elhinni elsőre!
Leültek mellém az asztalhoz. A magyarázkodónak látszólagossan már elege volt mindenből. A szőke tincsei gondozatlanul lógtak tengerkék szemei elé. A szaga sem volt túl kellemes, feltételezem, hogy hetek óta nem érte víz a testét.
A másik viszonylag normálisan nézett ki. Pont úgy, ahogy szokott. A hatalmas figyelmeséggel kifésült barna haj és szintén barnán égő szemek mögött ugyanis egy igazi arisztokratával volt dolgunk. Születése alapján ő is csak egyszerű parasztfiú volt, valamiért mégis büszke volt erre és gyakorta szerette kimutatni felsőbbrendűségét az általa kisebbeknek vélt személynek, például az alkoholszagától átázott hajléktalanoknak.
Egyszer panaszkodtak, hogy milyen nehéz az ő életük, nekem pedig elegem lett a folyamatos sírásukból és elvittem őket egy közeli bandita tábor felszámolására. Amint odaértünk egy közeli tavacska vizében ellenőrízte, hogy jól áll-e a haja és azzal a lendülettel berohant a martalócok ideiglenessen felvert szállásának közepére, miközben fennhangon kántálta azt a kis szöveget, ami a mai napig tisztán megmaradt amúgy elég gyengén teljesítő memóriámban.
"Uraim, történelmet írni jöttünk ide! Azért, hogy egész Veronia szerte felszámoljuk a bűnözést eme szörnyetegek kivégzésével! Lehet, hogy az egyetelen Atyaúristen szemében bűnt követünk el a brutálisan kivetelezett gyilkosságainkkal, de minket ez most nem érdekel! Lehet, hogy pokolra kerülünk azért, amit most elkövetünk, de örökké belevéssük e cselekedetet a történelemkönyvek lapjaira!"
Szegénynek a fenekét eltalálta pár dárda. Mulatságos látvány volt. Bántam is, hogy közbe kellett avatkoznom, de végül sikerült a földig égetni a sátrakat. Amikor visszaértünk a kocsmába mindketten teljesen kimerülten béreltek szobákat, hogy valahol tudjanak aludni. Azóta nem akartak velem sehova se jönni...
- Min vitatkoztok? - kérdeztem a lehető legnagyobb kíváncsisággal.
- Nem vitatkozunk. - válaszolt komoly arccal az önjelölt nemes. - Csupán lehetetlen tényeket közölt szerény személyemmel és nem képes paraszti eszével felfogni, hogy én elsőre is megértettem beszédje célját, mivel ő őrültségnek és bomlott elmék szüleményének tartja saját vallomását, miszerint...
Ekkor a vitát gerjesztő fél megszakította.
- Há' én csak annyit mondtam neki, hogy a Tünde Erdő fogta magát és eltűnt! Ez a gyökér meg lekezelő módon bánik velem...
- Nem szándékoztam megbántani az urat... - próbált ismét szóhoz jutni, de megint megszakították.
- Mindjárt megbántom én a torkodat! - kapta fel a borotvapengét az asztalról.
Az agyamat kisebb sokk érte. A Tünde Erdő tényleg eltűnt volna? Gyerekkorom összes emléke? A szavaik fájdalmasabban érintették a szívemet, mint azt bárki gondolta volna. Arcom kissé le is sápadt, levegőt is alig kaptam... Végül nehezen csak sikerült megszólalnom.
- Ééé... és a tündék? - kérdeztem remegő tagokkal.
- Elmentek! - röhögött fel a pengét ledobva.
Kettő kicsiny könnycsepp kúszott végig a hírtől verejtékes arcomon. Ijesztőbbnél ijesztőbb gondolatok futottak végik elmémen és végül még az öngyilkosság gondolata is megfogant benne. Az eszközeim megvolt hozzá a tőröm és a rozsdás borotva képében, azonban ezt szerencsére sikerült jó mélyre elásnom... Olyan mélyre, hogy csak néha jöjjön elő ismét, akkoris csak apró szikraként, mely nem képes lánggá duzzadni. Végül mindez átfordult egy végtelen dühvé, amely emészteni kezdte a lelkemet. Hirtelen megutáltam a saját fajomat, amiért itt hagytak engem ebben a pokolban, amíg ők távoztak a földi paradicsomba. A franc az egészbe!
Legszívesebben mindenkit halomra öltem volna a puszta kezemmel, azonban annyira sikerült megőríznem a hidegvéremet, hogy tudjam: Ők ártatlanok ez ügyben. Az egyetlennek, akiket okolhatok azok a fajtársaim. Hirtelen az egész tünde kultúra és vallás egy bűzölgő salakanyag szintjére zsugorodott vörös szemeimben.
Dühösen csaptam öklömet az asztalra, amire a civakadó őrültek is elhallgattak.
- Ezért még meglakolnak... Egytől egyik megbánják... Mindannyian! - trappoltam ki idegessen az ajtón egyenest éjszakába.

Odakint minden olyan békésnek hathatott volna, mégis ott tombolt a harag szívemben, melyet feltétlenül szabadjára kellett engednem, hogy megnyugodhassak. Valahogy revánst kellet vennem rajtuk, amiért itt hagytak megrohadni. "Oda kell ütni, ahol legjobban fáj." szokták mondani, amivel én teljes mértékben egyet is értettem, főleg ilyen haragos állapotomban és elindultam a legközelebbi erdőbe meggyalázni a természetet valamilyen módon. Csak azt nem tudtam, hogy milyen módon.
Már órák óta jártam a sűrűt, mikor mint derült égből a villámcsapás megpillantottam magam előtt egy kicsi tünde szentélyt, apró fáklyákkal körülötte.
Letérdeltem elé és elemeltem az egyik égő pálcát.
- Kérlek... - dobtam a szentélyre, mire az azon lévő selyem takaró lángra kapott. - Armaros segíts ki ebben! - hajítottam rá a másodikat s a tűz egyrecsak erősödött. - Hogy bosszútálljak népemen... - röpítettem a harmadikat és egyben utolsót. - Amiért itt hagytak szenvedni!
A lángok pár óra leforgása alatt magukba szívták az oltárt és a körülötte lévő fákat. Lehet, hogy őrült vagyok, lehet, hogy simán egy idióta, de a lelkemben hallottam felsírni őket az odaveszett szentélyért. De ami mégfontosabb: Ez teljesen megnyugtatott végre. Márcsak egy apró lépés volt hátra...
Az egyik még egyben lévő deszkára a tőrömmel belevéstem egy kis emlékeztetőt, hogy én követtem el ezt a "bűncselekményt."

"Vér vért kíván, könny könnyeket, láng pedig lángokat
                                                                                 

Kezdjük a pozitívumokkal: érdekes apróságokat sorakoztattál fel ismét, felkeltetted az érdeklődésem, hogy Johnny hogy barátkozott össze a két fickóval, hogy ment ez a bandita gyilkolósdi, meg amúgy is mi van ott a faluban. Viszont pont azért mert ennyi érdekességet sűrítettél egyetlen élménybe, nekem azért maradt némi hiányérzetem. Például miért volt penge Johnny sörében? Miért nem jár senki a fogadóban? Hol vagytok? Miért hitt a fogadós holdanyában? (Hacsak nem self volt). Annyi de annyi kérdés!
Másik kérdéses rész, hogy Johnny előtörténet szerint nem a Tünde Erdőben nevelkedett, nem természethitű volt, akkor miért fájt neki ennyire, hogy elmentek? Jó lett volna ha ezt a lelki részt jobban kifejted, főleg hogy még az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejében, ami elég súlyos dolog. Oké a végén ott van, hogy az a baj hogy szenvedni hagytak itt, de nekem itt a lelki részében akkor is hiányérzetem van.
A témaválasztás viszont nagyszerű, nagyon örülök, hogy ezt megjelenítetted egy élményben, hogy mit szól egy tünde ahhoz, hogy az erdő eltűnt és itt maradt.
Az utolsó dolog apróság, ami azért van mert hajnali fél háromkor írtad, ez pedig az igeidők váltogatása, a cselekmény múltban van írva az általános időn kívüli dolgok pedig jelenben, ami az angol nyelvben helyes de szerintem magyarul szebb úgy ha minden múltidő. Ez még sosem fordult viszont elő nálad, így betudom annak, hogy késő volt.

Minden fentit csak azért írtam, mert szeretem olvasni a cuccaid, és szeretem a történeted is, szóval további élményekben még töb szívesen olvasnám az ehhez kapcsolódó kalandjaidat, a banditaölést meg mindent. Csak így tovább. Jutalomnak pedig itt van 100 tp és 1000 váltó.

- Köszönöm. - suttogtam halkan, miközben az ujjaimba mélyesztett kést bámultam könnyeimmel küszködve. - Köszönöm, hogy megteszed!
Ő el is eresztett egy könnycseppet. Nő volt, abból is az erősebb fajta, de ő sem tudta elviselni azt a fájdalmat, amit egy szövetségese, egy barátja elvesztése okozott, főleg ha a szóban forgó életet ő maga oltotta ki a saját tőrével.
Erősen meghúzta az ujjamba szúrt pengét. Porc. Megakadt benne, de egy erőteljes mozdulattal végül levágta. Nagyot szipogott. A véres darabkát, azt a mutatóujjat, mely legtovább maradt életben belőlem a nyakába kötötte és sohasem engedte onnan.
Szemeiből már kifolyt a bánat. Egész arca nedves lett a szinte folyóként csorgadozó könnyeitől.
- Még látni fogsz... Odafent! - simogattam meg a haját.
Nem érdekelt, hogy vérzett az ujjam és a fekete tincsei közé is folyt belőle. Egyetlen dolog érdekelt csak. Az, hogy neki jó legyen. Ahhoz pedig, hogy ez megtörténhessen áldozatot kellett hoznom a saját életem feláldozásával.
Éreztem, ahogy egyre erősödik a fegyver jelenléte a hátamban, még végül egy lyukat fúrt a tüdőmön keresztül és ismét kidugta fejét a fejsze, csak ezúttal a másik oldalon. Hát ez volt az, amit utoljára éreztem. Vérszag. Jellemző, talán túlzottan is. Egész életemet úgy éltem le, hogy embereket forgattam a saját beleikben és végül ez okozta vesztem. Veszélybe sodorta azt a lányt, aki az egészről semmit sem tudva követett. Ki tudja milyen okból, de követett. Hitt a szavaimban és afféle mentorként tekintett rám... De utólag belegondolva lehet, hogy több voltam neki.


Jó szokásomhoz híven mondanám, hogy csendes éjszaka volt, de ez jelenleg egyáltalán nem lenne helyt álló, mivel az eső tetőről való pergését még odabent is tisztán ki lehetett venni. Hatalmas volt az élet. Mindenfelől vidám és részeges hangok törtek fel többé-kevésbe ismert nótákat dúdolgatva és a korsót egymás fejéhez csapkodva, amit az alkoholtól már úgysem furcsált és érzett senki.
Én mégis az egyik sarokban ültem, magányosan. A fogas pont beárnyékolta az asztalt, de nekem így volt tökéletes. Az árnyékban, az ajtó mögött megbújva kevergetni egy apró kanállal azt a levest, amit egy hirtelen rosszra forduló álom miatt tönkretett éjszakámon rendeltem.
A csuklyám is a fejemen volt, hogy véletlenül se láthassa senki a bánattól fűtött arcomat. Akkor az emberekhez volt a legkevesebb kedvem. Csak magamba akartam szállni és elgondolkozni a látottakon. Lett volna min. Nem mindennap álmodik az ember a saját lényének halálakor. Maga a puszta gondolat is megrémít, mikor arra gondolok, hogy egyszer kimúlok és nem leszek többé. Akkor viszlát Veronia, üdv Pokol.
A leves forró volt, de nem zavart. Egy ilyen álom után még a mosléknak is örültem.
~ Kipp-kopp, kipp-kopp! - követte játékosan Armaros az ég könnyeinek becsapódását. - Mi bánt, Johnny?
- Úgy beszélsz, mintha nem tudnád. - húztam el a számat hátradőlve székemben.
~ Rémálom, rémálom! Mit tegyek ellenne? Olyan fiatal vagy, nem kellene, hogy az életed máris romokban heverjen!
- Miért nem? - nyúltam megszokásból a korsómért, ami ezúttal nem volt.
Sokszor jobban esik az embernek valami finom étel, mint mégegy deci alkohol. Hiszen így is, úgy is iszom. Ha jó kedvem van azért, ha rossz azért. Most pedig a szokásosnál is letörtebb voltam, szóval érthető vált, miért vágyott a testem új ízekre.
~ Mert nincs oka miért. Legyünk őszinték; annak az elvesztése miatt aggódsz, amit én adtam neked. Az álmodban benne van Miranda, igaz?
A sápadt bőröm egy halovány félmosollyal párhuzamosan elvörösödött. A Mester nem is állíthatott volna nagyobb butaságot. Milyen elvetemült elme szükséges ahhoz, hogy valaki úgy vélje, hogy én vágyom a kultistalány közelségére?
Jobban elmélyülve a gondolataimban azonban rájöttem, hogy mégsem olyan beteg tudat szüleménye ez, melynek működését csak egy mélységi értheti. Ahányszor egykori útitársamra gondoltam ugyanis szívem hevesebben kezdett verni, mint máskor, lélegzeteim egyre nehezebbé és nehezebbé váltak. Utána nem is engedett más gondolatot a felszínre törni agyam egy szegletéből sem. Teljesen sokkolta tudomat a tény, hogy engem is elkapott a szerelemnek csúfolt betegség. Gyógyír pedig a tudomány akkori állása szerint (és legjobb tudomásom szerint a mai szerint sem) nem létezett.
- Igen. - nyögtem ki végül nagyot nyelve.
Gyorsítottam az evés tempóján. Nem akartam további beszélgetésbe bocsátkozni a mélységivel, de ő egészen másképp gondolta.
~ Tiszteletet követelek érte. Tiszteletet. - fordította komolyra mélyen csengő hangját.
- Miért? - ejtettem a kanalat a levesbe.
Őszintén megleptek a szavai. Mint általában. Mindig tud újat mutatni a Mester. Hiába is tagadnám, ő ismert a legjobban Veroniáról.
~ Mert mint már mondtam, én adtam neked. - suttogta meggyőző hangon.
Nagyot tüsszentettem és befejeztem az utolsó pár falatot is, a kissé túlborsozott levesem végére érve. Nem válaszoltam neki, csak kihúztam magamat. Karjaimat kinyújtva, lazán buktam az asztal fölé. Nem pont a legetikusabb dolog, ezzel akkoriban is tisztában voltam, de a hely elsősorban kocsmaként funkcionált, mintsem fogadóként.
Az alkohol közel itt volt a legjobb. Ahányszor csak visszagondolok a számban érzem az édes bor ízét, amit a hely melletti szőlősről származtattak.
Viszont tavernának sem volt utolsó létesítmény. Kerek tíz szobát bocsájtottak kiadásra és mindegyik súrolta a középkategória tetejét. Nem véletlenül itt szálltam meg. Ár-érték arányban itt kaptam a legtöbbet éjszakánként száz váltóért.
A társaság is elég kellemes volt. Kimerem jelenteni, hogy itt volt a legkevesebb bűntény egész Délen. Mondjuk ezzel nem mondtam sokat. Erre az országra jellemző volt a morál. Rendszerint el is mosolyodtam, mikor arra gondoltam, hogy hogyan kerültem ide. A totális ellentéte voltam mindennek, amit Dél képviselt. Mégis volt valami, ami idehúzott. Pontosabban valaki. Esroniel. Nem a karizmatikája, sokkal inkább az ereje miatt. Már régóta hálát akartam mutatni Armarosnak és ezt úgy tudtam elérni, ha őt teszem a legerősebbé. Először is szükségem volt a kiszabadítására, utána pedig a többi mélységit végleg eltörölni a földszínéről. Itt jött képbe a Zsinatelnök. Amilyen könnyedén elbánt Recsegőssel, simán végezhet a többi mélységivel is. Jobb érzés volt őt a saját oldalamon tudni és biztosnak lenni abban, hogy Armaros és az egész kultusza biztonságban van. Elképzelni is rossz azt a fájdalmat, amit akkor éreztem volna, ha elveszítem Mirandát... Mirandát.
Idegessen csaptam az asztalra. Nem harag volt, csak ideges lettem attól, hogy a Mesternek igaza volt. Akármerre is tereltem gondolataimat, mindig ugyanarra a pontra lyukadtak ki. Mirandára. Ahhoz képest, hogy milyen keveset töltöttünk együtt mégis hatalmas befolyással volt rám.
- Igen. Te adtad. - suttogtam halkan magam elé. - És... - nyeltem egy hatalmasat. - ... köszönöm.
Armaros felnevetett. Nem tudtam, hogy miért. Talán csak szimplán mókásnak találta ahogy egy halandó érzelmeket táplál egy másik iránt és ezt remegő tagokkal be is látja, de az is lehet, hogy csak "Az én megmondtam" érzés szólalt meg belőle. Teljesen felesleges ezen gondolkodni, a lényeg annyi, hogy nevetett. Olyan őszintén, amennyire még sohasem hallottam azelőtt.
Közben az eső is elcsendesedett. Megnyugodott a világ. Az állatok továbbra is békésen álmodtak relytekhelyeiken, a kétlábúak pedig még mindig mulatozva és kiabálva ittak. Én meg csendesen a széknek dőlve figyeltem mindezt. Fáradt voltam ugyan, de csak nem jött álom a szememre. A szobámba már fel sem mentem. Tudtam, hogy úgysem fog menni az alvás, szóval lent ülni izgalmasabb volt. Mint később kiderült, egyben remek döntés is.
Az ajtó szinte folyamatosan nyikorgott ahogy érkeztek és távoztak a vendégek. Már fel sem kaptam a fejemet minden nyikkanásra, de a szemem sarkából egy ismerős alakot pillantottam meg. Arra gondoltam, hogy csak az elmém űz velem tréfát, de ösztönössen felrántottam fejemet. És valóban.
Egy nő volt az, akinek a csuklyája alól fekete tincseik törtek elő hogy megsimogathassák kecses vállait. Köpenye hasonló volt az enyémhez, viszont ami mégis magára vonta figyelmemet az a kezén lévő gyűrű csillanása. Ahogy hosszabb ideig néztem rájöttem, hogy nekem is pont olyan van. Kissé zavartan pillantkatott jobbra-balra, majd mintha egy belsőhang súgta volna neki megindult az én asztalom felé.
- Szabad ez a hely? - kérdezte a velem szemben lévő szék támlájába kapaszkodva.
- Persze. - feleltem továbbra is a gyűrűt bámulva.
Nem tudtam azonban sokáig, mivel a Mester ismét közbeszólt.
~ Johnny, ő egy régi ismerősöd. Kérlek, vedd le a csuklyád!
Követtem az utasításait, mire a nő is leemelte fejéről a kapucnit. Már minden világos volt. Hevesen kezdett verni a szívem, arcom pedig a vörös minden árnyalatán végigfuthatott.
- Miranda? - néztem a szemeibe.
Arcán kedves mosoly ült. Kék szemei az enyéimet vizslatták és nem akarták ereszteni. Olyan volt, mintha a pillanat örökké tartott volna. Gyönyörű volt és nem is akartam, hogy véget érjen.
- Igen, Johnny. - felelte megragadva kezemet.
A gyűrűmet nézte. Nagyon zavarba jöttem a tapintásától. A keze hideg volt, mégis egyféle melegség áradt belőle.
- Ugyanolyan. - mosolygott ismét vörös szemeimbe.
Nem tudtam, mit is kéne tenni hasonló helyzetben, szóval magabiztosan kihúztam magamat és a pultos felé fordítottam tekintetemet.
- Két korsóval! - mutattam ujjammal is.
A lány halkan kuncogni kezdett.
- Semmit sem változtál. Már három éve, nem elképesztő?
- De. Az. Mindenféle képpen.
- Számomra olyan... Felfoghatatlan! - nézte a plafont csillogó szemekkel.
- Micsoda?
Erősített a kezem szorításán és ismét a szememet nézte.
- Az, hogy még mindig itt vagy.
- Én igazából... - próbáltam kimászni a zavarbaejtő helyzetből. - Éppen készültem felmenni a szobámba.
- Miért ne tarthatnék veled?
Az arcom mégjobban elvörösödött, majd miután rájött, hogy mit mondott neki is.
- Izé... Kettő ágy van, ugye? - figyelte a pincérlányt, aki éppen kihozta a két korsó sört.
- Csak egy. - hajtottam fel az italomat.
- Majd megoldjuk valahogy.

Folytatást! A Mester folytatást követel! Khm... Elnézést, már lassan nem is tudom melyik személyiségem vagyok. Szóval. Ez egy sokkal összeszedettebb élmény volt, mint az előző, szép folytatása a kis kalandnak amit közösen éltetek át. Egyébként meglepően sok potenciál lenne Armaros megmaradt kultistáiban, meg Johnny kultuszvezérré avanzsálásában, mert oké hogy te és én és Armaros is tudja, hogy az vagy, de lehet a többieknek se ártana ezzel tisztában lenni. A lényeg, hogy jó lenne ebből a sztoriból többet látni és ez egy elég jó kezdés volt hozzá.
Jár neked a 100 tp és az 1000 váltó

Az időjárás hirtelen változott. A nyugodt, júniusi napfényben fürdő tájat felváltotta a hideg esőben fürdő dombok és mezők képe. Hiába szerettem volna tovább haladni - igaz, magam sem tudom merre - a fejemre húzott csuklya nem védett eléggé az égiek haragjától vagy áldásától, ki miként tartja számon. Nem lett volna jó torokbajban elhalálozni. Hatalmas szégyent vetett volna rám is, de legfőképp Armarosra.
Kénytelen voltam meghúzni magamat valahol, ahol tető is volt a fejem fölött. Egy pillanatra végigfutott rajtam a hideg és halvány mosolyt húztam (az adott pillanatban éppen sűrűn káromkodó) számra, mivel eszembejutott, hogy így ismerkedtem meg többek között Gloriával is.
~ Talán most is szerencsém lesz. - gondoltam és megigazgattam köpenyemet.
A sűrű esőzés közepette jobbnak láttam sietni, viszont azzal nem számoltam, hogy a földút esőben bizony nem alkalmas erre. Körülbelül kettő futólépést tettem csupán és máris belesüllyedt talpam a friss sárba.
Torkomból nyílzáporként törtek elő a cifrábbnál cifrább káromkodások, ahogyan próbáltam kirántani lábamat a ragacsos börtönből egy hirtelen mozdulattal, ami nem egy jó ötlet, főleg nem ilyen időjárás mellett. Ahogy ugyanis kitéptem, teljesen elvesztettem egyensúlyomat és akár egy élettelen farönk előre dőltem. Próbáltam alkarjaimmal kitámasztani magamat, de hiába. A talaj jellegéből adódóan belesüppedtek, az arcom pedig követte őket.
Még a szám is megtelt sárral, amit hatalmas undorral az arcomon köptem ki valahova magam mellé.
- Nézd a szerencsétlent! Minő borzalom! - szólalt meg egy hang mögülem.
Ez volt az, amire a legkevésbbé vágytam abban a pillanatban. Más is megtapasztalta, hogy milyen kétbalkezes vagyok és nem hagyta szó nélkül, hanem inkább gúnyos megjegyzéseket tett rám.
- Talán felsegíthetnéd... - szólalt meg egy másik is, én pedig vártam a végkifejletet.
- Én? - kérdezett vissza túlartikulálva az első. - Könyörgöm! Az én áldott kezeim nem érnek egy ilyen... Szerencsétlen hajléktalanhoz! - lépett közelebb hozzám, hogy belémrúgjon kettőt ezzel ellenőrizve, hogy életben vagyok-e.
- Áucs! - emeltem ki egyik karomat a sárból. - Nekem pedig nem is kell egy ilyen beképzelt gyökér segítsége! - húztam ki a másikat is, így már két kézzel tenyerelve a sárban. - Fel bírok kelni magamtól is... - nyomtam hátra magamat, amiből csak mégegy, az előzőnél valamivel nagyobb pofára esés lett.
- Szerintem azért mégis... - lépett oda a másik is, aki megfogta a balkaromat és felsegített.
- Köszönöm! - léptem kettőt előre, óvatosan. Biztos ami biztos. Álló helyzetből már volt lehetőségem szemügyre vennem őket. Mindkettejük fejére csuklya volt húzva, de azért jól láttam az arcukat. A kötözködő egy a másiknál valamivel alacsonyabb, jól fésült barna hajú és szemű, éppen erejeteljében lévő férfi volt. A másik egy magasabb, szőke és gyönyörű kék szempárral büszkélkedő fiú volt, fiatalabbnak tűnt társánál.
- Örvendek a találkozásnak! - nyújtott kezet a szőke mosolyogva. - Egon Gottfried. - markolta meg tenyeremet és rázta meg.
Szorítása erős, tenyere pedig érdestapintású volt.
- Stefan von Naumberg. - hajolt meg a barna illedelmesen.
- Johnathan. Johnathan Wood.
- Merre tart, Johnathan? - nézett rám Egon.
- Igazából... - tekintettem körbe kissé zavarodottan. - Akárhova, ahol tető lehet a fejem felett.
A két férfi egymásra nézett, mire Stefan beletörődően sóhajtott.
- Legyen, te társadalmi fertő. Éppen a Véres Disznó nevű italmérőbe készültünk... Ha úgy gondolja, velünk jöhet.
Végighúztam tenyeremet arcomon, hogy legalább egy minimális sarat letöröljek.
- Azt hiszem, hogy ez egy olyan ajánlat, amit bűn lenne visszautasítani.


Reccs. Zuhant a földre az fogadó ajtaja, amint Egon lenyomta a kilincset. Még a mai napig emlékszem, hogy mekkora nevetésbe kezdtünk mindketten, a csapos pedig csak csendesen meredt felénk kopasz fejével, amit komótosan megrázott, végül pedig egy hatalmas sóhaj kíséretében köszöntött minket.
- Nocsak, kik tévedtek ide? Egon, Stefan! Véget is ért a disznóvágás? - emelt fel a pult alól két korsót.
- Bizony! - nevetett fel a szőke. - Mondtam Stefannak, őrült az, aki nyáron vág disznót, de nem hallgatott rám. Van mit enni egy darabig.
- Igen? - nyitotta tágra szemeit. - Mennyit vágtatok?
- Hét jószágot fosztottak meg életüktől. - mutatta ujjain Stefan.
- Remek! Remek! - emelte a korsókat a sörös hordóhoz. - Mondjátok csak, nem eladó valamennyi véletlenül?
- Neked baráti alapon... - kezdett volna bele Egon, de barátja megszakította.
- Szüleim állatai voltak. - emelte le csuklyáját. - Háromszáz váltónál nem adom lejjebb. Ennyiért is csak egy combot kapsz.
- Aztán mit csináltok ti annyi disznóval? - érdeklődött a kopasz.
- Az esküvőre nem terem magától az étel. - bámult erősen a szemeibe.
A kopasz hangosan felnevetett.
- Még mindig el akarod venni? - töltötte az egyikbe némi italt.
- El, bizony. Nem fog megakadályozni semmiféle világi határ. Érzem, hogy minket egymásénak termetett az Úr. - emelte szívére a kezét.
A sötét tünde csapos csak tovább nevetett.
- Attól, hogy így beszélsz nem leszel nemes. Esélyed sincs nála.
- Adrian! - nézett rá dühösen Egon. - Ne akard, hogy megint elkezdje!
- Jaj! - sápadt le a kormos. - Igazad van... Elnézést. - nyújtotta át a két korsó sört, mikor összeakadt tekintetünk. - Oh, miért nem mondtátok, hogy új vendéget hoztatok? Üdvözlöm! - nyújtott kezet, amit el is fogadtam. - Adrian Nightfall. A hely tulajdonosa. Mint láthatja, nincs sok vendég erre.
A kijelentésére muszáj volt körbetekintenem és csak ekkor tűnt fel, hogy valóban csak mi voltunk az egész épületben.
- A vendégünk... És a szokásos két szoba mellé kivennénk a harmadikat is.
Adrian kacaja ismét előtört kormos torkából.
- Végre! Ezt is megértem... Nem hittem volna, hogy valaha is kiveszik az össes szobámat! - kotorta elő zsebeiből a kulcsokat. - Tessék! - dobta őket Egonnak. - Akkor ahogy szoktuk, reggel fizetsz!
- Rendben, köszönjük! Illetve... Kérnénk még egy korsó sört!
Kissé kelemetlenül éreztem magamat, de ez ezzel járt. Mindig kellemetlen volt belecsöppeni egy új közösségbe, de - ahogy a rosszal is jó - minden jóval jár valami rossz. Kénytelen voltam túl esni ezen. Nem volt nálam sok pénz, így valószínűleg egyébként is meghívattam volna magamat és legalább a kellemetlen ismerkedős részt kihagyhattam.
Leültem egy asztalhoz egy ablak mellett, amit a szél játékosan csapogatott hatalmas hangot keltve ezzel, amit látszólag a többiek már megszoktak, de engem igazán idegesített. Nem értettem, hogy még hogyan nem juthatott eszébe egyiküknek sem kijjebb húzni egy elképesztően bevert szöget, hogy azzal támassza ki. Oda is kapták a fejüket, ahogyan hirtelen elhalgatott. Stefan némán elmosolyodott, Egon és Adrian pedig halkan kuncogni kezdtek.
- Mondtam én, hogy erősebben üsd azokat a fránya szögeket! - nézett a szőke a sötét tündére, aki már a kezébe is nyomott két korsó sört, amíg a barna csupán eggyel egyensúlyozott az asztalhoz.
Egon is leemelte csuklyáját, így feltűnt, hogy az ő haja még feleannyira sem volt ápolt, mint Stefané.
- Nos... - lökte oda az egyik korsót, amit én abban a pillanatban meg is markoltam. - Üdv itt, Johnathan. Tudom, először nem tűnik túl otthonosnak a hely, de Adrian... - mutatott a csaposra. - ... Saját erejéből tartja fent a helyet. A szüleitől örökölte... Senki sem tudja hogyan, de borotvapenge keveredett az italukba, azóta övé.
Adrian elmosolyodott.
- Szörnyű baleset, nemde? - nevetett.
- Reméljük otthon érzed majd magadat, Sáros képű! - emelte fel korsóját és én sem ellenkeztem.
Példáját követve rárántottam az italra, de nem a szokásos íz fogadott. A kissé keserkés, mégis valamitől elképesztően finom sör íze helyett ugyanis egyszerűen a sáré fogadott. Nagyott horkantottam, majd ahogy kiült az arcomra az undor a földre köptem. Abban a pillanatban be is ütött a kínos csend, Stefan sajnálkozva csóválta fejét, Egon pedig sebesen kapkodta fejét a köpet és közöttem. Miután jól megnézte magának mindkettőt lecsapta korsóját kiüresedett korsóját az asztalra. Letörölte homlokáról az izzadságot és csendesen kezdte hallgatni az esőt.
- Csipp, csöpp. Csipp, csöpp. - próbálta elkapni a tetőn kopogó cseppek ritmusát, de túl lassú volt.
- Kérlek, Egon! - fordította felé fejét lustán Stefan. - Ne légy ilyen gyerekes. Sokkal felnőttesebb dolgokkal is tölthetnéd az idődet.
- Mint például? Én is írjak ilyen szörnyű verseket? - kapott az önjelölt nemes zsebébe, amiből kihúzott gyorsan egy gyűrött papírkát. - "Mint a napfény, úgy fürdenék szerelmünk tengerén. Ölelnélek, mégha meg is ölnének..." - tépte ki a kezéből Stefan vöröslő arccal.
- Elég! - simított hajába. - Írjál jobbat, ha szerinted ez...
- Szerintem ez rendben volt. - feleltem széles vigyorral az arcomon.
- A te véleményed nem számít, Sáros képű! - förmedt rám ijesztően kitágult szemekkel. - Mit tudsz te a művészetről? A nemesek kiváltsága az, mondom én!
Halkan kuncogni kezdtem.
- Honnan szeded, hogy én nem érthetem a "nemesek"... - nyomatékosítottam kezeimmel macskakarmot mutatva. - ... mentalitását?
- Mert még a sárba is belezuhantál, társadalmi fertő! - zárta rövidre a kérdést és begyűrte az időközben visszaszerzett költeményét mély zsebébe, amit ezúttal be is gombolt pimaszul nézve Egonra.
- Oh, hogyha ez probléma nekem ezerszer nagyobbak vannak! - dőltem székemmel a falnak.
- Hiszem, ha látom! - legyintett a barnahajú.
- Rendben... - húztam gonosz mosolyt a számra. - Van nem messze egy bandita tábor. Mi lenne, ha velem tartanátok?
Egon felnevetett.
- Komolyan mondtam. - néztem szemeibe, mire Stefan értetlenkedve kapta körbe tekintetét, majd mellkasára biggyesztette mutatóujját.
- Úgy érted... - nyelt nagyot. - ... mi?
- Igen, ti! Holnap reggel!
Armarosnak is tetszett a jelenet, ugyanis jót mulatott rajta, aminek ennyire még sosem örültem.

Érdekes, és eléggé komikus szituációt rettyintettél össze Johnny boi, sokszor láttam magam elött, ezeket a régi Charlie Chaplines képeket, szóval néhol úgy éreztem hogy, már kezdett eröltetté válni a kétbalkezesség kijátszása. Azért Johnny nem életképtelen, vagy ennyire verné az isten? Ezt rád hagyom.
Amúgy érdekes kis élmény volt, néhol pár apró hibát találtam, de az majd eltűnik még a jövőben, szóval említésre sem érdemesek. Így hát mivel eddig eljutottunk, és a végezte nagyon folytatást kíván, így várom hogy mi történik a komikus trióval a jövőben.

Az élményedet ELFOGADOM, szóval ittvan a jutalmad érte.

100tp
1000 váltó