Johnny Wood-Helyzetjáték

Kipróbálnám itt magam

Johnny vesztét végül az a Trandiabeli eset okozta, aminek hála végül örökre búcsút mondhatott a békés életnek, amit mindig is akart volna. Mutasd meg kérlek nekem, hogy miként változott volna a karakter élete, amennyiben sosem történt volna meg a fiaskó. Boldog családja lenne most, sikeres kalmárként élve életét vagy esetleg nem ilyen egyszerűen ment volna az egész, s a tragédia egyébként is megtalálta volna a maga útján! Sok sikert, hajrá!

- Csendet kérek! - csapott kalapácsával a pultra.
Nem hittem volna, hogy valaha is elkapnak. A francba az őrséggel! A francba ezzel az egész rendszerrel! Igaz, valamelyest az én hibám is volt. Ha nappal indulok nem lettek volna ennyire gyanakvóak. No meg persze miért is vállaltam el a munkát? Tudtam jól, hogy illegális a szállítmány. Túl nagyra tartom magam. Sokszor megjártam ezt az utat, sokszor kicseleztem a rendfentartó erőket, de ezúttal nem jött össze. Olyannyira nem, hogy bíróságra került a dolog. A fegyvereket és a drogot lefoglalták, én pedig most itt vagyok, egy kényelmetlenül testhez feszülő ingben. Franc az egészbe!
- Az ítéletet meghoztuk! - nézett fel a bíró. - Johnathan Wood, 28 éves tündét tíz év szabadságvesztésre ítélem!
A fenébe! Komolyan tíz évig kéne ülnöm egy büdös cellában, csak mert fegyvereket és drogot szállítottam? Pech. Két jól megtermett férfi lépett oda hozzám kezükben élezett bárddal. Erősen megragadták a karomat és elvonszoltak egészen a cellámig. Ki tervezte a helyet? Miért van a bíróság és a börtön egy épületben? Tényleg mindenki ilyen hülye lenne errefelé? Mindenesetre nem túl tágas cellát kaptam. Egyetlen egy rácsos ablak helyezkedett el a kopott falakon. A sarokba egy ágynak csúfolt szalmazsák, mellé pedig egy WC-nek kinevezett falavor volt lehelyezve. Nem egy luxus szálloda az biztos! Kellemetlenül huppantam le a zsákra fejemben menekülésemet tervezve. Persze. Majd pont én, egy kereskedő fog megszökni egy ilyen helyről. Talán csak jobb lenne beletörődnöm, hogy idezártak és nyugodtan leülni a tíz évet. Meg a francokat! Előbb utóbb csak kijutok innen valahogyan. Csak idő kérdése. Csak idő kérdése... Szemhéjaim egyre nehezebbek lettek. Elakartak rántani magukkal, de én nem hagytam és próbáltam tágra nyitni őket. Egy ideig próbálkoztam, míg végül beadtam a derekam. Mély álomba merültem. Olyan jól esett aludni. Miért nem tarthatott tovább? Egy hatalmas dörrenés törte meg békés álmomat. A velem szemben lévő cella fala betört és valami fekete izé folyt be a lyukon. A cellában lévő férfinek mindenéből folyt a vér, úgy terült el holtan a földön. A többi cellából is fájdalmas nyögések hallatszottak.
~ Mindenki ilyen gyenge itt? - kérdezte egy nagyon mély hang.
A forrását nem tudtam volna megjelölni. Mintha egyenesen a fejemből szólalt volna meg. Időközben egyébként térdre estem, ami fel sem tűnt. Az orromból is csepegni kezdett a vér, mely gyönyörűen betöltötte a padlón található repedéseket.
~ Te! Fiú! - szólalt meg ismételten az ijesztő hang.
- Igen? - kérdeztem tőle miközben felültem és kiköhögtem egy kevés vért. - Mit akarsz tőlem? Ki vagy te?
~ Armaros vagyok. - felelte nyugodtan.
- Azért jöttél, hogy kiszabadíts? - hátráltam a falhoz rémülten.
~ Tulajdonképpen csak újabb szolgákért jöttem. Te megfelelő leszel számomra!
- Én? - értetlenkedtem kissé rémülten (meg véresen).
Ugyan kinek kellene egy városi kereskedő, aki igazán még nem is harcolt, leszámítva egy vagy két esetet.
~ Igen, te! - jegyezte meg ismételten Armaros.
Tehát tényleg hozzám beszélt. Fura.
- Mondcsak, hol is vagy pontosan? - kérdeztem miközben fejemet kapkodtam jobbra-balra, hogy megtalálhassam.
~ Elötted és mögötted is. - jelentette ki a hang tulaja.
Amint befejezte a mondatot a fal betört mögöttem és ugyanaz a trutyi folyt be a résen, mint ami velem szemben.
- Ez vagy... te? - néztem undorodottan.
~ Ezt az alakot nem szeretem annyira... - jelentette ki, mire a sok fekete akármi összesűrösödött elöttem egy két méter magas, fekete páncélba burkolódzott alakká. - Így máris jobb.
Ez az ember, tünde, sötét tünde... A lényeg, hogy kétlábú valami hatalmas erőt birtokolhat. Hatalmas erőt. És neki rám lenne szüksége. Ha nem állna itt elöttem, ha nem bírnám megtapintani, ha nem érezném a szagát, ha nem láttam volna, ahogy átalakul nem is hittem volna abban, hogy ilyen létezik. Úgy tűnik én sem tudhatok mindent.
~ Szóval... Velem tartasz, halandó? - kérdezte miközben kezet nyújtott.
Halandó? Most komolyan halandónak nevezett.
- Te talán... Nem vagy halandó? - kérdeztem vissza bizonytalanul.
~ Végezni is lehet velem... De nincs olyan a környéken, aki képes lenne erre, így a bukott angyal életben marad! - nevetett fel.
Bukott angyal? Kezdek megőrülni, vagy tényleg ilyen őrült szituációba kerültem?
- Armaros... Elfogadom! Segéded leszek! - fogadtam el a kezet.
~ Remek, remek! - röhögött fel hangosan, mire karja kocsányossá vált és elkezdett a fejembe nyúlni a fülemen keresztül.
- Mit művelsz? - ordítottam fel rémülten.
~ Szolgámmá teszlek!
Hangjából ki lehetett venni, hogy bizony tényleg nem szarral gurigázik. Pár percig még csinált valami nagyon fájdalmasat a fejmben, majd egy idő után eldobott, mint kutyának a csontot. Mindenemből ömlött a vér.
~ Gyenge vagy! - rikította rémülten, mikor a földre hullottam.
Szemem sarkából megpillantottam valami fényességet a résen keresztül, amin bejött.
- Megvagy! - rikította egy mély hang, bár ennek már tisztán láttam gazdáját: Egy magas, teljesen világos és csillogó páncélba burkolódzott férfi, akit még legalább negyven ilyen ember követett.
~ Retkes félangyalok! - kiáltott fel Armaros, majd egy hatalmas pallost rántott le az oldaláról.
Nem tudom pontosan meddig küzdöttek, de a csata kimenetele végül nem volt túl gyönyörű. Összesen két csillogósba öltözött férfi maradt, a maradék véres cafatként terült el a földön, legtöbbjük vágott seb okozta vérveszteség miatt múlt el, de volt olyan akit saját lándzsájára tűzött és megforgatta benne. Ilyen sorsra főleg azok jutottak, akik kissé késve értek oda a csata helyszínére. A lényeget azonban még nem említettem. Armaros tetemén a két férfi győzedelmes pózba magasodva, kardjukat az ég felé emelve dicsőítették az Urat.

Komolyan meglepett a plottwist a végén, nem gondoltam, hogy a nefilimek győzedelmeskednek Armaros felett, Johnny meg börtönben marad!
Jöjjön a következő helyzet, egy ismerős dilemmával! Szerelem, vagy hűség?

Egy gyönyörű félangyal lány az... Szereted és ő is szeret téged, és kész hozzád feleségül menni, még úgy is, hogy egy tündének és egy félangyalnak nem lehet közös gyermeke. Már mindent eltervezett, a kis házat, mellette egy üzletet, amiből boldogan és békességben élhetnétek együtt... Egy dolgot kér tőled, hogy tisztulj meg a mélységitől, és hagyd el a szolgálatot. Értelemszerűen Armaros nem díjazza az ötletet, ki nem állhatja a lányt, és egyébként is megtartana magának. Hogy dönt Johnny? Hajrá!

A pillantása, a járása... Minden olyan tökéletes volt. Kecsesen indult meg felém. Biztosan észrevette, hogy figyelem. Francba! Ebből a szituációból már nem volt kimászás. A "Ja, csak valami volt a hátad mögött!" nevű módszer nem hiszem, hogy beválna, a hölgy gyönyörűségét elnézve ugyanis biztosan próbálkoztak már vele.
- Mit nézel, vöröske? - kérdezte édes hangján.
A földbe gyökerezett a lábam. Elpirultam és izzadni kezdett a tenyerem. A gyönyörűen izzó kék szemeibe tett pillantásom után pedig csak gyorsabban vert a szívem, amit egészen eddig alig volt nő, ki így kiolvasztotta volna fagyos verméből.
De vajon honnan jött a "Vöröske"?
- Egy angyalt. - feleltem kissé habogva.
A lány kellemessen felnevetett és megsimogatta az arcomat.
- Csak félig!
"Csak félig"? Ez azt jelentené, hogy... Nem. Az nem lehet. Kizárt. Johnny Wood nem fog elolvadni egy nefilim söpredékért! Mégis... A nevetése... A nevetése olyan... Olyan felüdítő volt. Kirántott ebből a szürke és mocskos világból. Mégha csak pár percre is, de kirántott.
- Hogy hívnak, Vöröske? - kérdezte mégszelídebben, mint az előbb.
- Vöröskének. - mosolyogtam rá.
Nem igazán tudtam hogyan is kéne reagálni egy ilyen szituációban, szóval ez tűnt a legjobb ötletnek.
A lány kellemessen felnevetett és mégegyszer végigsimította a vörös és izzadságtól nedves arcomat.



Kéz a kézben, vidáman sétáltunk a tópartján. Már későre járt az idő, a Nap lehúzodott birodalmából és helyét az éj királya, a Hold foglalta el. Sötét volt ugyan, mégis tökéletesen beleláttunk egymás szemébe. Ugyan azt nem tudhatom ő mit érzett, de remélem, hogy hasonlóan mint én.
- Nem lesz probléma abból, hogy én... - kérdezte benedvesedett szemekkel, de mielőtt befejezhette volna ujjamat az ajkai elé emeltem gyengéden.
- Örökké veled leszek, bármibe is kerüljön!
Armaros számonkérően kezdett köhécselni a fejemben. Lebigyesztettem az ajkamat.
- Megint... Ő szólt hozzád?
Kissé megdöntöttem fejemet, egy "igen"-t hangoztatva. A félangyal csak szomorúan meredt a tóra, de mint soha, most sem hangoztatta, hogy zavarná, pedig legbelül tudtam.
Távolabb sétáltam tőle, mivel éreztem, hogy Armaros nem szép dolgokat fog mondani és nem szeretném, ha látna mérgesen.
- Mit akarsz? - kérdeztem ajkamat harapdálva.
~ Jól tudod te azt. Jól tudod te azt. - ismételte meg magát a mester. - Mégis mikor hagyod abba a szórakozást? Nem látod, hogy ez a lány csak rossz hatással van rád? Mi lesz így a terveddel? Nem szabadítasz ki? Te is egy söpredék leszel? Pedig ígéretes voltál...
- Mester... - dőltem le egy leégett fa oldalához.
Ezt a fát még együtt gyújtottuk fel a lánnyal, körülbelül féléve. Akkoriban kemény idők voltak, akkor ütötte fel először fejét a gondolat, hogy különböző hovatartozásaink miatt nem lehet a kapcsolatunkból semmi. A fába belevéstük a "fájdalom", "harag" és "békétlenség" szavakat, majd felgyújtottuk. Ugyan jelképes esemény volt, mégis hatalmas teher kő esett le a szívemről, miután megtettem.
- Tudod, hogy soha sem hagynálak cserben. Te nem ismered a halandók gondjait.
~ De tudom a problémád Johnny. A problémád pedig az a szajha!
- Ne beszélj így róla! - szorítottam ökölbe mindkét kezemet.
~ Pedig csak egy szajha. Nem bízhatsz meg senkiben, Johnny! Ők elfognak árulni; mostmár én vagyok az egyetlen igaz barátod!
- De én akarom hinni... - csaptam öklömet a fához. - Akarom hinni, hogy az emberekbe még szorult jóság.
~ De nem szorult, Johnny! Értsd meg! Végezz vele és talán megérted.
- Ha ebbe kerül... Megteszem. - töröltem le könnyes szememet.
Lassan és félelemmel telve indultam vissza a lányhoz. Szegény nem tudta, mire készülök... Csak békésen lógatta a lábát a vízbe, kezével egy házikót rajzolva.
- Milyen lett? - kérdezte mosolyogva.
- Gyönyörű. - válaszoltam.
A tehetségén tényleg meg voltam lepődve. Nem hiszem, hogy egész Veronián élt volna akárki, aki nála szebben rajzolt.
- Tudod mi hiányzik róla? - kérdeztem, majd nagyot nyeltem. - Egy kis vörös... Engedd meg, hogy tegyek rá!
Előrántottam tőrömet. A lány felé fordítottam, amitől láthatóan ledermedt.
- Hát... Ő többet ér neked? - zokogta. - Pedig... Pedig én teljes szívemmel szeretlek!

Remegő kézel indultam meg felé. Mikor már szúrni készültem Armaros megszólalt.
~ Tedd meg! Különben nem is vagy méltó az életre.
Nagyot sóhajtottam. Igaza volt. Nem vagyok méltó az életre.
- Mindkettőtökért teszem... - nyökögtem és egy határozott mozdulattal hasba szúrtam magam.
Aztán mégegyszer, mégegyszer és mégegyszer. A ruhám már tiszta vér volt, mikor megadtam magamnak az utolsó szúrást, egyenessen a szívembe. Mindenem vörös volt. Már tényleg Vöröske lettem. Szemem lehunytam és eldőltem jobbra, egyenesen a tóba. Tetemem vörösre festette a tó vizét. A lány sírva próbált meg kihúzni, miközben keserű hangon dadogta: Vöröske.
Késő volt: Véget vetettem életemnek, mert nem bírtam dönetni. És aki nem bír döntést hozni... Nos, ahogy egy bölcs ember mondta: Nem is méltó az életre.

*Keresgéli az állát.*
Fantasztikus kis helyzet volt. Az írás-stílusod kifogástalan, komolyan semmibe nem tudok belekötni ha nagyon keresem akkor sem. Nagyon szép képeket használsz, és beletettél olyan apró részleteket, amik egészen élővé tette az írásodat. Több mint elégedett vagyok.

Az ígéret szép szó: két helyzet után jár neked egy tárgy, mi is legyen az...

Név: Csend
Leírás: Egy apró rubin köves fülbevaló (ez után a vörös szín már-már kötelező). Ha Johnny aktiválja, egy nap 10 percre képes kizárni Armarost a fejéből, minden egyéb telepatikus hatással egyetemben. Bónusz hatás, hogy ez alatt a tíz perc alatt még a legavatottabb egyháziak és nefilimek sem fogják tudni megmondani, hogy kultista csak a kisugárzásából, bár ez természetesen megszűnik amint csápot ránt.

Új helyzet: Johnny öngyilkos lett a helyzete végén, ez már önmagában is bűn, de mivel egész életében kultistaként szolgált, ezért a siker garantált: halála után felébred démonként. Választhatsz hogy tudásdémon vagy háborúdémon akarsz lenni, mindenesetre mutasd meg nekem Johnnyt új démon életében! (Chaten beszéltük, hogy Armaros így nem fog újra megtalálni, és te sem emlélkszel semmire az életedből.)

Nem emlékszem semmi egyébre azon túl, hogy rohadt büdös és sötét volt. A levegőben égett fa és hányás szag keveredett, amíg én ott feküdtem egy lyukban. Egy sötét lyukban. Fény egyáltalán nem szűrődött be. Nagyon kis helyen nyomorogtam és már kezdett fogyni az oxigén. Egyébként hogy kerültem ide?
Miután kicsiny mozgásteremben végigforgattam fejemet, rájöttem, hogy egy olyan fadobozban vagyok, amiben a tehetősebbek a bársony és selyem ruháikat szokták tartani. Hogy is hívják ezeket? Szekrényeknek, azt hiszem.
Ugyan nem sok mindenre emlékeztem, de valahogy a fizikai törvények miatt olyan egyértelműnek tűnt, hogy ha ráütök az ajtóra (ami nem mellesleg pont előttem volt) akkor már meg is indulhat a szabadulásom.
Nem is húztam tovább az időt: Egy hatalmasat próbáltam vágni a kétszárnyú ajtóra, amit nehezen bírtam összehozni, mivel karomat alig bírtam rendesen kinyújtani.
Első próbálkozásra nem is jött össze, csak másodikra, akkor sem túl szerencsésen. A szekrény feldőlt és egy hatalmas roppanás kíséretében zuhanni kezdett. Átszakította (a szagok alapján lángoktól meggyengült) padlót és a földszinten találtam magamat. A szekrény hátulja beszakadt, mivel egy fadarab átszakította és egy szerencsétlenség következtében felvágta a hátam. Fuck!
Kimásztam a lyukon és körülnéztem. A szagok nem hazudtak. Az egész hely le volt égve, a sarkokba pedig belehánytak.
Valószínűleg egy kis kocsma lehetett, mivel egy pult és néhány szék volt előttem. Nem messze tőlem jobbra ajtó, balra pedig ablak volt kialakítva.
A pult mögött kis lépcsősor vezetett lefelé egy ajtóhoz, amit már nem értek el a lángok. Felé egy kissé megpörkölődött táblára fel volt vésve, hogy "Yöld készlet. Belépni csak személyzetnek!"
Nem tudom mi lehet ez a "Yöld", de nem hangzik túl kellemes dolognak. Egyébként mikor tanultam meg értelmezni mások betűvetését? Egyáltalán ki vagyok?
Nem tetszett a hely. Valahogy negatív kisugárzása volt, egyszerűen csak elakartam hagyni. Engedtem érzéseimnek és kicammogtam a helyisgből. Kívűl az ajtó mellé egy kis cetlire fel volt írva, hogy "Itt járt Johnny Wood." Nem tudom ki lehet ez a férfi, de ilyennél biztos egy hatalmas tuskó.
Odakint fényes nappal volt. Úgy delet saccoltam volna, mivel a nap pontosan a fejem felett ragyogva borított be mindent fényével. A napsugarak nem csak fényesek, hanem forróak is, amit most elsőkézből tapasztalhattam. Szinte égette a bőrömet a forróság. Olyan ismerős érzés volt, mégsem emlékszem semmire. A magyarak vidáman ciripeltek, a fák gyönyörűen zöldeltek, a virágzó növények sorakoztak a hajladozó fűszálak között. Nem illettem ebbe a képbe. Minden olyan vidám volt én pedig olyan... Lehangolt. A bőröm repedezett, csontjaim és mozgásom nehezek voltak. Lett volna bármi értelme tovább maradnom? Nem emlékeztem semmire. Nem volt senkim. Egyáltalán semmire nem emlékszem. Csak egy halovány kép lötyögött a tudatomban valami polipszerű csápos lényekről. Lehet, hogy szoros kapcsolatom volt velük?
Mindenesetre nem volt jobb ötletem egy kis italozgatásnál. Ha jól emlékszem az osztja a feszültséget, jó kedvet okoz és még finom is.
Elbattyogtam a legközelebbi faluig, ami körülbelül két óra járásra volt. Benyitottam az ajtón, ami rettenetessen nyikorgott. Erről is lebegett valami halvány kép... "Disznózsír".
A hely nem volt túl zsúfolt. Mindenki vidám volt, kivéve egy hölgyet, aki a sarokban iszogatott bánatosan. Remek... Mégegy szomorú lélek. Talán eltudnék beszélgetni vele. Ha mást nem bánatunk miatt együtt szídjuk ezt a kicseszett és kegyetlen világot.
Oda is másztam mellé és leültem.
- Örvendek! - nyújtottam kezet tisztelettudóan. - Holczer David vagyok. - feleltem kissé elbizonytalanodva.
Rendes nevemre nem emlékeztem, viszont ez a név valahogy megtetszett és szimpatikusan csengett.
- Shlomit Okun. - fogadta el a kezemet, majd nagyot kortyolt italából. - Miben segíthetek?
- Láttam bánatos vagy. - próbáltam mosolyt erőszakolni megviselt arcomra. - Gondoltam ha kiöntöd segíteni fog.
- Nem is rossz ötlet. - csettintett nagyot. - Pincér! Kérek még ketőtt ebből! - mutatott italára.
Némi várakozás után le is tették elénk a két szeszesitalt, amelyből egyiket nekem adta a leányzó.
- Igyál! - mondta. - Látom te sem vagy teljesen rendben!
Az alkohol már nagyon megviselte. A könnyketől benedveseddet szemein már látszódott a kábulat, amit ez az ördögi lötty okoz.
- Akkor elmondod vagy nem? - fintorogtam undorodva az italra.
Nem tudom miért, de a szagától felfordult a gyomrom. Ugyanakkor száraz is volt a szám. Nehéz döntés... Igyak vagy ne igyak?
Nem volt sok időm agyalni, mivel a hölgy bele is kezdett meghökkentő meséjébe.
- Volt egy fiú akivel nagyon szerettük egymást. De volt egy gyökér mestere... - csapott az asztalra öklével. - Aki miatt vízbe ölte magát.
- Hogy hívták a srácot? - kérdeztem még mindig undorodottan.
- Johnny Woodnak. Ő volt az én kis Vöröském.
Oh, szóval megvan a tuskó! Nagyot kortyoltam az italomba. Rettentően rosszul lettem tőle. Hiába próbáltam visszatartani (nem tudom mivel, mert nem ettem semmit), lehánytam a lányt, aki így undorodottan és mérgesen távozott.

Na először is: Mivel démon vagy és nem tünde, az angol jövevényszavak nem igazán illenek a képbe. Démonként nem mondanád hogy "Fuck". Másrészt van a dologban egy kis félreértés, az előző öngyilkosságod csupán ihletet adott, nem mondtam hogy muszáj a közvetlen folytatásának lennie - bár nem volt baj, hogy az volt, valójában démonként kelnél fel AKÁRMIBEN halnál meg. Igazából aranyos volt hogy így is egymásra találtatok a lánnyal.

De a harmadik dolog valóban probléma: nem derült ki, hogy milyen démon vagy, nincsenek a démoni bűnödre hajtó vágyaid, és semmi ilyesmi. Az amnéziát jól hoztad, de csak azt, semmi démonos nem volt a dologban. (Bár az tetszett hogy az IRL neveden mutatkoztál be, azon felnevettem.)
Ezt a feladatot nem értékelhetem teljesítettnek, szóval tessék szépen valami igazán démonosat írni, nincs rá határidő, nem kell összecsapnod. - Mehet új posztnak.

Csaptam össze a bőrkötéses könyvet. A pap vére még mindig csepegett róla ami rossz érzéssel töltött el, de a fékezhetetlen tudásvágy megkövetelte, hogy megszerezzem ezt a kis könyvecskét. Elvégre arról magyarázott nekem, hogy ez a "könyvek a könyve", melyben minden kérdésemre megtalálom a választ, azonban sajnos tévedett.
Elégedetlenül csóváltam a fejemet. Sóhajtottam egy hatalmasat és adtam mégegy esélyt az irománynak.




- Mekkora hülyeség! - vágtam a falhoz, amit kissé bántam.
Drága lehetett az a bőrkötés, igazán kár volt tönkretenni, viszont harag gyülemlett fel bennem a paphoz. Méghogy minden kérdésemre választ találok! Legszívesebben addig ütöttem volna, amíg még mozog, viszont ezt nem tehettem, tekintve, hogy az imént állítottam egy dárdát szerencsétlen mellkasába. Udvariasan meghajoltam előtte.
- Elnézést kérek a kellemetlenségért, áldozata nem lesz hiábavaló. - húztam ki a fegyvert testéből.
A hulla komótosan dőlt jobbra és egy tompa csappanás kíséretében némi port is felvert magakörül. Lehajoltam a Bibliáért, zsebre vágtam és lassú léptekkel kiindultam a sikátorból.
Mielőtt kiértem volna még hátra pillantottam. Nem volt szívem otthagyni a hullát, viszont túl feltűnő lettem volna a vállamon cipelve egy reverendás alakot (ha pedig levetkőztettem volna méginkább!). Erre úgyis sok gyilkosság történhetett, az Egyház pedig a test fellelése után biztosan normális temetést szervez neki, mintha csak természetes úton hullot volna el.
Bizonyos szempontból azonban ez is természetes... Gyengébb volt nálam, így meg kellett halnia, hogy közelebb kerüljek a célomhoz - megtudni, hogy mi történt velem.
Azóta ez hajtott, mióta felébredtem abban a rothadó koporósban. Fogalmam sincs, hogyan kerültem oda, de még arra sem emlékeztem, hogy ki vagyok, mi vagyok. Egyetlen dologban voltam biztos, de abban legalább nagyon: Az életemnek nincs értelme azon túl, hogy tanuljak. Itt nem egyszerű, hétköznapi ismeretekre kell gondolni, tekintve, hogy a kétlábúak anatómiája már "újjászületésem"(ha hivatkozhatok így rá.) óta tudástáram részét képezte sok további, közember számára még így is felfoghatatlan információ mellett, de ezzel nem voltam megelégedve.
Tudtam, hogy többet is tudhatok. Azokat a dolgokat, amelyeket mindenki egy legyintéssel lerendez és lép is tovább az életben, ami egyáltalán nem szerencsés hozzáállás. Igenis kellenek azok, akik megállnak, leragadnak egy kérdésnél és ha kell egész életüket rááldozva megválaszolják azt a legapróbb részletig. Kár tagadni, kevés ilyen személy van és mégkevesebben, akik nem akarják a tudást, hanem képesek is megszerezni azt. Ebből még a legegyszerűbb jobbágy is levezetheti, hogy ők, a "felvilágosultak" többet érnek, mint a többi kétlábú. Sőt!
Minket kell szolgálnia mindenkinek, amivel csak annyi probléma van, hogy ők csak szimplán őrüntként tartanak számon, egészen addig, amíg az összes tudásunk értelmet nyer előttük is. Kinyílik a szemük és rájönnek, mindvégig nekünk volt igazunk és ezért csodálni fognak. A csodálatot pedig idővel átcsap imádattá, amiből pedig szolgálat lesz. Pont, mint ezzel az entitással a könyvben, akire Istenként hivatkoznak.




Kénytelen voltam megsokszorozni lépteim sebességét, bármennyire is utáltam intenzíven mozogni. Nem lett volna jó Adolfot mérgesnek látni, múltkor is kést állított valami kocsmatöltelék fejébe, ám ha lekéstem volna a megbeszélt időpontot (ami szerencsére nem következett be), nem lett volna képes megőrizni hidegvérét.
Pont időben. Félreverték a harangokat országszerte. Beköszöntött az éjfél és mintha ezt az időjárás is megérezte volna, mivel a hó is gyorsabban kezdett szállingózni. Talán ő lekésett egy találkozót. Ki tudja?
Lenyomtam a kilincset és Adolffal találtam magamat szembe. Majdnem fel is löktem, viszont sikerült hátraugranom hirtelenjében.
- Azt hittem, hogy sosem érsz ide. - bökött fejével óvatosan a sarokba mutatván, hogy helyünket már elfoglalták.
Felnevettem és előtúrtam a zsebemből a bőrkötéses írást.
- Fontosabb dolgom akadt. - nyújtottam át neki, viszont a férfi csak értetlenkedve kezdte forgatni lapjait.
Reakciója hasonló volt, mint nekem. Csalódottan csóválta kócos fejét.
- "Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig." - csapta össze a könyvet kínos vigyorral az arcán. - Ekkora hülyeséget! - dobta vissza nekem, mintha egy darab kő lett volna.
Nehezen ugyan, de sikerült elkapnom. Egy pillanatra azt hittem, hogy leejtem, viszont csodával határos módon találtam rajta fogást és vissza is csúsztattam a zsebembe.
- Mikor írták? - ült le egy asztalhoz látszólag türelmetlenül.
- Honnan tudjam?- rántottam meg vállamat és leültem vele szemben.
Ismert elég régóta ahhoz, hogy tudja, nem szeretem az alkoholt, mégis két korsó volt előtte. Az egyiket odalökte nekem.
- Miért? - húztam számat undorodottan.
- Csak szagolj bele, idióta! - hadonászott hatalmasat húzva sörére.
Beleszagoltam és meg kellett lepődnöm. Valóban nem valami bódító szemét volt, hanem tea, ráadásul illata alapján a jobbfajta. Kuncogni kezdtem.
- Túl jól ismersz. - szürcsöltem bele.
- Elég régóta ahhoz, hogy tudjam mire van szükséged! - nevetett fel félretúrva szőke haját.
Elkezdett zsebében kotorászni és körülbelül félperc után elő is húzott egy apró, koszos cetlit amit levágott elém az asztalra. Szörnyű volt a kézírása.
- Dar... Dannakahd? - próbáltam kitalálni a szót játékoson kopogtatva az asztalon.ű
- Darrakard, te idióta! - nevetett tovább.
- Ez miért hasznos számomra? - néztem rá nagyokat pislogva.
- Démonkirály, vagy mifene... - vakarózott Adolf. - Biztosan tud neked segíteni!
- Köszönöm! - pattantam fel fellelkesedetten.
Nem kellett sok, már indultam is keresni, viszont egy halk kuncogást halottam hátam mögül.
- Milyen kár, hogy fogalmam sincs, hogy hol van... Idióta.