Küldetés: Igaz szerelem

Lassan kezdi úgy érezni, kicsúszik a lába alól a talaj.
Ennek persze semmi köze a jelenlegi földrajzi elhelyezkedéséhez, vagy az éghajlati viszonyokhoz, pusztán átvitt értelemben van szó amolyan... elveszettségről. Természetesen tartoznak valaha, ám az a valahol is csak egy kis falu a többi közül, és ezenkívül meglehetősen kevés időt töltenek ott mostanában.
Most is hova keveredtek? Délre. Márpedig délen nem sokat járnak, igencsak ritkán fordul erre az útjuk, de hát, sose lehet tudni, merre van szükség bizonyos rablóbandák likvidálására, vagy hol találhatóak érdekes barlangok, amelyek talán többet rejtenek szerencsétlenül járt állatok, vagy esetenként kétlábú kalandozók csontjainál...
Ez alkalommal meglepő módon hajnalban támadt rájuk egy hírhedt banda. Na persze, nem voltak annyira hírhedtek, igazából csak egy másodosztályú hevenyészett csoportról volt szó. Nem találván civilizált környéket a közelben, egy vízmosásban éjszakáztak, pokrócba burkolva és kissé dideregve, de már hozzászoktak a viszontagságokhoz. (Azt viszont meg kell hagyni, hogy fokozottan nem kellemes, mikor egy vámpír vacog... azok a szemfogak... hát, maradjunk annyiban, hogy Mina nincs oda a hidegért.) Ahogy a nap első sugarai elkezdték ontani a meleget, akkor viszont arra ébredtek, hogy körül vannak véve egy csapat rozsdás késes törvényenkívülivel.
Nagy nehézséget nem jelentett elintézni őket. Igazából tökéletes munkát végeztek, mert mindegyik életben maradt, pusztán esélyesen hatalmas foltokkal a tesük legtöbb részén és nem kis mértékű fejfájással fognak majd felébredni pár óra múlva, és remélhetőleg a sikertelenségük miatt inkább egymás szemét kikaparni, mint továbbmenni és falvakat fosztogatni. Mina rengetegszer elgondolkodott rajta, hogy van-e értelme annak, hogy ezeket az embereket és másféle szerzeteket életben hagyják. Gyűlöli a kegyetlenséget, de... nem hiú remény-e abban bízni, hogy majd megjavulnak, és valamiféle értelmes munka után néznek ezek az elzüllött szerencsétlenek?
De, valószínűleg az. De sebaj, legalább, ha megint összefutnak, ismét megverhetik őket... A banditák csépelése meglehetősen jó feszültséglevezetés.
Egész nap gyalogoltak, míg megtalálták ezt a kis falut, és mivel eközben túl sok lehetőségük nem volt javítani a kinézetükön, tisztálkodni és hasonlók, így kissé csapzottak mindketten, és itt-ott elszórtan a ruhájukon egy-két vérfolt is található. (Igen, Damien, néha kicsit messzire mész.) Ennek mennyisége azonban kellően csekély ahhoz, hogy ne jelentsen túl nagy erőfeszítést elrejteni. A kócos hajjal és csapzott ruházattal már nem tudnak mit kezdeni. Nem számít. Stílusos erdőjáró viselet. A bőr egyébként is sokat bír.
A nap már lefelé megyeget, mikor hála a Holdnak, amely lassan már ismét tele lesz, így aztán éjszaka is egész láthatóvá varázsolja a földfelszínt, sikerült találniuk egy falucskát, ahol minden bizonnyal lesz fogadó is.
Eltalálták.
Nem túl nagy ugyan, sem takaros, de van. És jobb híján ezt választják, mert még ez is jobb, mintha nem lenne fedél a fejük felett.
- Beszerezhetnél egy íjat, akkor legalább vadásznak néznének. - jegyzi meg a vámpírlány, ahogy a bejárat előtt tétováznak, melyikük nyisson be előbb.
- Miért kell, hogy bárminek is nézzenek? IGazságosztó vagyok. Aki ezt tudja, annak jó, akinek nem, annak is mindegy. - von vállat Damien, határozott büszkeséggel az arcán. Őt ugyan nem érdekli, hogy szakadt ruhában fog benyitni egy fogadóba, hiszen... maga a fogadó sem éppen egy nemesi szalon.
Bent a szokásos illat- és hangzavar fogadja őket, hamar le is telepszenek az épület sarkában, nem túl messze a bárpulttól, hogy ne kelljen túlzottan sok asztal között elszlalomozni, ha kérnének valamit enni.
- Nohát, ti aztán érdekes párocska vagytok. Mit adhatok? - érdeklődik a fogadós, akinek vigyora közben bebizonyosodik, hogy már csak néhány foga maradt meg, azok se éppen a legszabályosabbak.
- Két tál marhasült lesz. Olyan körettel, ami van, az nem számít.
- Éértem értem. És hogyan kérik a marhasültet? A kisasszony gondolom úgy véli, minél véresebb, annál jobb...
- Nem vicces. - csattan fel komoran, és lesütött szempillái alól pislog fel. - Aki beleköt az ízlésembe, az nyugodtan megetethet. Saját magából.
Erre már a fogadós sem tud mit visszavágni, pusztán elkerekednek a szemei, és annyiban hagyja a dolgot. A sötét tünde meg túl fáradt ahhoz, hogy lefussa a szokásos bocsássanak-meg-Minának-kört. Főleg, mivel teljesen jogosnak érzi most a lány felháborodását. Máskor lehet, hogy csak nevettek volna, de most...
Miután Mina visszahuppant a székére, hátradőlt és lejjebb csúszott, hogy szinte fekvő helyzetben foglaljon helyet, Damien és leül mellé, és csak szótlanul várnak...
Aztán egy idő után elkezdik befogni a környező információkat, nevesen az itt tartózkodók beszédét, amely ezúttal meglehetősen érdekes vizekre evez.
- Tudod, hova menj, ha pénzt akarsz keresni.
- Elment az eszed? Ahhoz a vén banyához? A végén még végez velem és én is a rabszolgájaként kötök ki! Élve, vagy nem élve, nem is tudom, melyik a rosszabb!
- Még az is jobb lenne, mint itt rohadni nap mint nap.
- Inkább rohadnál az erdő mélyén?... Még ha igaz is, amit mondanak, ez kockáza...
- Kockázatos, kockázatos! Mindenre csak ezt tudod mondani! Ennyi erővel hugyozni menni is kockázatos! Én azt mondom, ha a te helyedben lennék, nem tétováznék, hanem mennék, és megnézném, mi folyik ott.
- Hogyne, hogyne. De nem vagy az én helyemben. Akkora szájhős vagy te is. Honnan veszed, hogy egyáltalán beengedne abba a kis kunyhójába, ha odamennék? Azt a nagy behemótot sem engedi be soha...
- Mondjuk ebben igazad van. Meg mi van, ha az is ott lenne, mikor mész...
- Tessék. Egyetlen szó kellett, hogy te is betojj, mi?
Hogy mik nem vannak... Mina oldalra néz Damienre, aki kissé megvonja a vállát, de nem szól semmit, láthatóan gondolataiba merült...

Vannak olyan napok, amikor módfelett motivált vagyok. Nem mondom, hogy gyakran, de időnként előfordul. Ilyenkor próbálok némi pénzt szerezni vagy netán valami információt elcsípni az Azrael hollétéről. Ez persze azzal jár, hogy a vérszomjam meghatványozódik. Véletlenszerűen válogatok, hogy kiket ölök meg. Nem szokásom az eszeveszett, cél nélküli gyilkolászás, de még is csak démon vagyok az istenit.
Így hát faluról falura jártam, hullákat, keserűséget és házasságtöréseket hagyva magam mögött. Vannak ezek a pillanataim, amikor érzem, hogy el kell érnem egy bizonyos mennyiséget, hogy megint visszaléphessek a rendes kerékvágásomba. Körülbelül három négy elvett emberéletre voltam ettől, amikor egy kisebb faluba tévedtem. Frankburg… szánalmas kis település. Minden egyes kis részletéről lesült az igénytelenség. Mintha pestis pusztított volna pár hónappal azelőtt. Kapucnimat mélyen az arcomba tolva sétáltam az utcán mikor szembejött velem egy férfi. Valamiféle könyvet olvasott menet közben, ezért nem látott engem és kissé nekem ütközött. Azt hitte ezek után egy „bocs”-al el van intézve az egész. Én megfordultam és azzal a lendülettel hátba szúrtam. Nem szóltam egy szót sem, tovább folytattam a sétát.
A fogadó cégérét tényleg csak az isten tartotta még a magasban. Az egész épület olyan lepusztult volt, hogy még szemetesnek se használtam volna. Bár ha jobban belegondolok a bent lévő emberek alapján lehet erre a célra született. Szétdobált tárgyak mindenfelé, felforgatott asztalok, irdatlan izzadtság- és alkoholbűz fogadott. A kabátomat, levéve a vállamra hajítottam és körbenéztem. Részeg emberek, üvöltözve, rikácsolva próbálták elfelejteni a problémáikat, a munkát esetleg a családot. A hideg is kirázott a helytől. Ezek az emberek (már ha egyáltalán azoknak lehet őket nevezni) még arra se voltak méltóak, hogy rám nézzenek. Egyik kezemet a tőrömön nyugtatva, míg a másikat ökölbe szorítva léptem a pultoshoz.
- Van olyan itala aminek nincs dögíze? – kérdeztem unott hangon.
- Parancsol? – húzta idióta vigyorra a száját az alak.
- Nem szokásom megismételni magam. – lassan előhúztam a tőröm és a pultra helyeztem.
A kocsmáros idegesen körbenézett, hogy segítséget keressen a szemével, azonban senki sem figyelt ránk. Kopogni kezdtem az ujjammal. Gyakran kopogok az ujjammal valamin, ha türelmetlen vagyok. Ez amolyan megmaradt szokás lehet az előző életemből. A férfi megfordult és elkezdett matatni a polcon. Valami rettenetes whiskyt töltött ki, amit ő ritkának és drágának titulált. Szánalmas egy alak volt. Fizetés nélkül foglaltam helyet egy asztalnál, amikor egy kisebb társaságon akadt meg a szemem. Vámpírok… gyűlölöm a vámpírokat…