Küldetés - Egy Igaz lélek

Zramon: Ahogy említettem, egy tavernában hallassz a történetről. Érdekesnek tűnik, hiszen ha nekromanták voltak, akik fel tudtak támasztani valami ekkorát, hát bizony lehet tőlük tanulni. Haldd meg a sztorit, és kérdezősködj. Posztod addig tartson, amíg megmondják neked, hogy a márvány romokban van a hely!

Loyd: Egész véletlenül pont ugyanabban a tavernában lófrálsz, amikor is meghallod Zramont erről kérdezősködni. Jó dal születhet belőle, ez már biztos! Végül, mivel nem ismered kilétét, közelítsd meg őt, hátha csatlakozhatsz hozzá! Posztod a lófrálás mellett tartalmazza a dolog meghallását és a beszédképes szituáció kialakítását!

Norven: Egy küldetésről tartasz hazafelé, és mit ad Isten? Pont te is ebbe a fogadóba térsz meg. Azonnal megüti a füled a hír, és mint szorgos inkvizítor, nem ülhetsz karba tett kézzel. Látod, amint egy köpenyes fazon sokat kérdezősködik róla - ez Zramon. Jónak látod követni. Posztod ezt a folyamatot írja le, amíg meg nem látod, hogy egy tünde megközelíti.

Rövidebb leírást adtam, tehát tessék kreatívnak lenni, és nem muszáj most rémhosszú reagot írni, ügyesek vagytok ti Határidő nincs, egymást ne zavarjátok vele, annyi a lényeg. Jó szórakozást!

* A régi legendák valóban érdekes dolgok, de vannak náluk sokkal kellemesebb és szórakoztatóbb dolgok: A frissen íródott balladák. Kedvenc ( Vagy legalábbis az én kedvencem) dalnokunk jelenleg is pont azon van, hogy bemutasson egy csodálatos új dalt a kocsmaközösségnek, elvégre ki mást érdekelne igazán az ilyen, ha nem az átlagnépséget, aki kemény átdolgozott hajnala után egy jó pofa sörrel próbálja vizezni a nap fáradalmait, s szépíteni a szürkeséget amiben élnek (Na meg persze felkészülni a délután további ügyes-bajos dolgaira). Nem sokan néznek rá, de azért persze némi figyelmet azért szeretne magának, ezért lantjának húrjait megpendíti, s megszólítja az egyik kocsmárosleányt, aki éppen egy korsó sört cipel ki egy szakállas embernek. 
- Szép hölgyem, hallja hát szavam. Dalnok lennék, italt vennék, s mivel fizetnék az magam. 
- Dalt mond hát a dalnok, szépet és igazt. Frissítő lesz, az ha mondom, hossz' napra vigasz!
* A leány egy pillanatra meglepődve odapillant, majd leteszi a sört a vásárló asztalára, s végül a Tündért méregetve leül a földön elhelyezett medveprém szőnyegre. Elég könnyű volt meggyőzni. 
- Halljuk hát dalnok!
* Ezen megjegyzésre a kocsma figyelme kissé felé fordul, s lágy bariton hangjára ismét megpendíti a hangszerét, mellyel végül egy egész fertályórán keresztül elszórakoztatja a népséget, aki ha nem is kitörő örömmel, de kacagással és mulatozással hálálják meg játékát, s pikáns, pajkos humorral tűzdelt dalait, melyek főleg bormámoros kalandjairól, illetve mindenféle hétköznapi bolondságról szólnak. Közben ő maga is jót mulat, nem egy pohár jóféle vörös kerül elé egészen ingyen, pont úgy működik mint a Zenegép egy csehóban: Amíg dobják bele a százas helyett az italt, addig mindenféle nótákat danol és játszik. Egészen el is telik az idő, mire végül úgy dönt, hogy ennyi elég lesz egy menetbe, s utolsó dalát befejezve feláll, meghajol, majd az első hallgatóságául szolgáló leány kezébe egy csintalan kacsintással pengetőjéül szolgáló lúdtollat nyom.
- A kellemes hallgatóság szerepéért. 
- Köszönöm, drága ecsém biztos értékelni fogja, ő is dalnok szeretne lenni.
- Óh, ezer sikert s még annyi szép leányt az öcskösnek! 
* Poharát egy hamiskás mosollyal a leány és öccse egészségére emeli, majd végül lehúzza azt, s lantját hátára rakva távozóra fogná, ha éppen nem csapná meg fülét egy elég gyanús beszélgetés hangja, mely egy Óriásról nekromantákról és mindenféle izgalmas dologról szól. Ez aztán érdekesnek ígérkezik, távozik ugyan a kocsmából, de megjegyzi magának az egyik alakját, s kint az ivó mellett téblábolva bevárja azt, s hagyja távozni, hogy úgy mindig óvatosan 10-20 méter távolságból kövesse. Nem kenyere az ilyesmi, de a füle irdatlan jó, s persze lépte is kellőképpen könnyű, így elvben nem nagyon lenne szabad Zramonnak feltűnni, de ha mégis, hát bánja kánya. Egészen alkonyatig nem is történik semmi érdekes, már Lili is irdatlan módon unja magát, mire végül a furcsa idegen egy részeg városi őr párosba botlik, akik persze egészen véletlenül kikotyognak mindent amire szükség lehet. No ennél sokkal több nem is kellett neki, fogta magát és megközelítette a Romok felé vezető úton lévő kaput, s úgy száz méterre a várostól egy fának dőlve várta meg a Vágtába kezdő idegent, akit egy éles füttyel megpróbál megállítani s leszólítani. 
- Szép estét jó uram. Kissé késő vagyon már ilyentájt vágtába kezdeni a Márványromok felé, veszélyes dolog ám egyedül, mit szólna egy elf társaságához?
- Meg egy tündéréhez? 

A rossz nyelvek úgy tartják, emberhúst eszem, méghozzá nyersen.
Ez, akármilyen szórakoztató is legyen, egyáltalán nem igaz: sokkal jobban esik az idei bárány ma is, a hosszú lovaglás után. Ahhoz képest, ahogy a fogadó kívülről fest, a boruk sem rossz, és én a gondolataimba merülve pihentetem a lábam vagy húsz percig - egészen elnehezedik a szemhéjam a nagy nyugalomban, mire megüti a fülem a szó.
Nekromanta.

Már ülök is, szálegyenesen, a tekintetem a kupa ónpereme felett egyenesen a beszélgetőkre szegeződik. A fülem nemkülönben. Meglepően hosszú ideig tudok teljesen csendben maradni, ha a helyzet megkívánja - fegyelmezetten söpröm félre az ösztönös reakcióimat, hogy az elhangzó információkra figyeljek.
Torhelm.
Az óriás a háborúban a mi pártunkat fogta; alighanem valamiféle perverz örömüket lelik benne a nekromanták, hogy éppen őt gyalázhatják meg, ha máshogy nem, hát szóbeszéddel. Hosszan méregetem a faggatózó ábrázatát, hogy az eszembe véssem a vonásait; a helyiség kedvezőtlen fényviszonyai nem sokban segítenek, de már érzem, hogy a fickó nem hagyja annyiban a dolgot.
Valójában már korábban a nyomába szegődtem, mint ahogy gondoltam volna, fut át a fejemen, ahogy megkerülöm az asztalt és könnyed, de annál céltudatosabb léptekkel utánaeredek; jóformán meg is feledkezem a dézsa forró vízről, amely lekötött, amíg fel nem figyeltem rá meg az asztaltársára.

Olyan kitartóan követem egész nap, ahogyan talán a tulajdon árnyéka sem; ha néha szem elől veszítem is, csalhatatlanul megpillantom újra meg újra. Észrevétlen fut az idő, csak a levegő változásából eszmélek rá, hogy estefelé járunk; a kapatos városőröknél már égő fáklya kellene, hogy legyen, ha nem lenne tele a kezük a sok kapaszkodással. Mohón várom, hogy mozduljunk, és a szimatom nem csal, meglódul a lépte, de csak az enyém után; nem kell tovább várnom, ugyanúgy a Márványromok felé indulok majd, ahogy alighanem ő is. A lovam melletti sötétségbe olvadva figyelem, ahogy kapkodva felmálházza a magáét; csendes, kímélő ügetéssel indulok utána, hogy azonnal megtorpanhassak, mielőtt túl közel érek hozzá.
Például a füttyszóra.
Felismerem a tünde hangját, beszédben és énekben ugyanaz a dallamosság jellemzi; a fogadóban eltöltött, korai ebédidőmet kísérte ez a kedélyes szólam. Ruganyos, játékosan sima a mozgása is, de a kíváncsisága valódi: máskülönben nem volna itt. Ilyen messziről nem sok látszik belőlük; önkéntelenül is előrébb kell hajlanom a lovam nyaka felett, hogy tisztábban kivehessem, mi történik a kapunál.

Loyd és Zramon: Kérdőre is vonod Zramont, Loyd - na de persze csak finoman. Aztán felajánlod neki, hogy csatlakozol hozzá. Tedd úgy, hogy mindenkép elfogadja, hiszen csatlakozol hozzá, és együtt haladtok. Azonban az út felénél egy férfi kiáltását halljátok magatok mögött - két kisebb háborúdémon köröz egy porba hullott, lovát kétségbeesetten fékezni próbáló férfi körül. Így vagy úgy, de segítsetek neki! A démonok elűzéséig/megöléséig tart a posztotok!

Norven: Fene essen a démonokba, pedig teljesen észrevétlen maradtál! Repülve jöttek, hátulról, ki is ütöttek a nyeregből. Már-már közel a véged, de visszafordulnak akik követtek, és kisegítenek. Nekromanta így vagy úgy, de most még nem kéne felfedned magad. Addig tartson a posztod, amíg megmentenek!

Most ez a sorrend, határidő továbbra is ahogy nektek jó! Jó szórakozást!

- Mielőtt azonnal elutasítasz, azért megemlíteném, hogy a Márvány Romokban megbújható ellenségek miatt eléggé botorság lenne egyedül menni, még akár a legnagyobb harcosnak is. * Kezét meglegyinti párszor * - Hallottam mindent a kocsmából, érdekesnek hangzott a dolog, de veszélyesnek is. Dalnok lennék, kellemes történetnek tűnik, meg kell vizsgálnom. Emellett persze vadász is vagyok, tudok élelmet keríteni, s úgy ismerem ezeket a területeket, mint önnön tenyeremet, hidd el jobban járnál ha veled mennék, persze a talált értékeke feléért. Na mit szólsz a dologhoz?
* Persze a szöveg mellé odacsap egy nyerő vigyort is. El szeretné adni magát, sokkal jobban kell neki ez a meló, mint azt mutatni szeretné, s bár igaz, elég nehéz lesz meggyőzni a vélhetőleg Nekromágust, mégis megpróbálja. Kincsek, óriások, csupa móka és kacagás.
- Hidd el, elf, nem kell engem félteni, és jobban jársz, ha inkább kihagyod magad ebből a dologból. Nem épp zenészeknek való.
~ Micsoda egy savanyú alak.
-Amúgy minek érdekel oly nagyon az a behemót? Van benne némi romantika az biztos, de veszélyesebb, az hamar elvész amikor éppen letépik a fejed. Netán tanulója vagy a sötétebb művészeteknek, na nem mintha bármi baj lenne azzal?
- Az, hogy mi és miért érdekel, az én dolgom. Nem szívlelem a társaságot, csak bajt hoznak a fejedre, de ha velem akarsz tartani, akkor csukva kell tartanod a szádat.
* Vállát megvonja, ennyi neki igazán elég. Hideg szavak, de legalább el lett fogadva. Megszokta már piszkos módon, hogy nem mindenki kedveli beszédességét, befogja a száját, s hát elindul Zramon mögött. Tempója abszolút nem lassú, kellőképpen sebesen mozog még így gyalogolva is, bár igaz értékelhető lenne, ha a Nekromanta nem ügetne.
- Neked megin...
* Egy legyintéssel elhallgattatja Lilit, nem most jött el a beszélgetés ideje, a feszült hangulatban még csak Fuvoláját sem kívánja elővenni, valahogy úgy érzi hogy az útitárs nem venné jól, ha most elkezdene valami vidám dallamot játszani.  
~ Úgy gondolom, hogy a jelenlegi tempóban másnap reggelre ott kéne lennünk körülbelül a Romoknál, már ha nem szándékszunk pihenőt tenni... Jelenleg ennek esélyét nem túlzottan látom valószínűnek.
* Gyosan telik az idő, meglepően jó a tempó amit diktálnak, s még a fáradságot se érzi igazán, annak ellenére, hogy mégiscsak gyalog mozog. Lili elszundított a tarsolyban, a baglyok huhognak, s úgy félúton még egy férfi is felordít valahonnan nem is olyan távolról. Amennyire szeme ki tudja venni, két csatadémon támadhatta meg. Nem kellemes halál lenne, ő személy szerint elkerülné. Zramonra pillant, akinek jelenleg úgy tűnik esze ágában sincs segíteni a szerencsétlennek.
- Tch, ezek a mocskos varjak is mindig akkor jelennek meg, amikor a legkevésbé se kellenének. Amondó vagyok, segítsünk, kevesen járnak ezen az úton éjjel, talán pont arra halad ő is, amerre mi. Minden kéz sokat jelenthet.
- Látod, mondtam, hogy a társaság csak baj a fejedre. Ha egyedül lennék, gondolkodás nélkül mennék el mellette, mert nem az én gondom, és egyébként is feladatom van. Ha akarsz, menj, segíts neki.
- Az lesz, majd később beérlek.
* Ennél nem sokkal tovább szándékszik várakozni, azonnal tegezébe nyúl, s ha bár kissé kimerítette már a gyaloglás, rohanvást megindul a szerencsétlen felé, s  elenged egy nyilat, mely mellkasán keresztül szúrja az egyik Démont. Szerencsétlen alig foghatja fel, hogy mi is történt, földre zuhan, majd mellkasából folyóként kezd patakozni a vér. Nem sajnálja, nincs baja a démonokkal, de itt biza nem ők az áldozatok! Tekintete a földön fekvő emberre és a lóra ugrik, veszélyes kombináció.
- Hóóó, hóóóó, semmi baj, semmi baj, nyugalom!
* Megkérhetné Lilit, hogy nyugtassa meg a hátast, de jelenleg nincs idő felkelteni a szundító tündért, s bár mást pillanatnyilag nem tud tenni ( A másik démon most már tisztában van arról, hogy egy íjász, könnyen kitérne egy második lövés elől), hátára illeszti az íjat, s tőrje után kap, miközben kinyújtja kezét Norven felé, aki ha minden igaz a földön van.
- Pattanj, el ne taposson az állat.

Egészen kényelmes tempót diktálnak.
Éppen eléggé le vagyok maradva ahhoz, hogy még lássam, hogyan üget a célpontom és mellette az útitársa; be kell látnom, a tündében több a kitartás, mint elsőre gondoltam volna. Kiváló futó vagyok, és ez az út még az én szememben is elég megterhelőnek tűnik gyalogláb, ő mégis cseverészik közben - irigylésre méltóan könnyű a lépte, ezt akkor is el kell ismernem, ha egyébként meglehetősen örülök, hogy nem én vagyok a hallgatósága. A hozzá hasonló vásári majmok fecsegése jobb napjaimon sem szokott a kedvemre lenni. Most kapóra jön - annyira leköti őket, hogy nem kihívás feltűnés nélkül a nyomukba szegődni.

Egészen a démonokig.
Először nem is tudom eldönteni, mi történik. A ló megrándul alattam, és ezzel egyidőben iszonyú ütést kapok a májamra, a bordáim alján; akkorát, hogy oldalvást megbillent a nyeregben. A lábam éppen kiakasztottam a kengyelből, hogy a bokám inait pihentessem - meglepett kiáltással kapaszkodom meg az állat széles nyakában, de már késő. Fájdalmasan végigcsúszom a szerszámzaton; a ló ijedtében megugrik, s alighanem akkor is levetne a hátáról, ha még egészen rajta volnék. Jókorát nyekkenek a porban, éppen a fegyveres oldalamon - vagy húsz éve nem estem lóról, és az ütközés ereje majdnem annyira megijeszt, mint a ló ebből a szokatlanul alacsony szemszögből. Igazán nincs ínyemre a gondolat, hogy esetleg rám taposhat. Ő is megrémül, és kétségbeesetten igyekszünk egymástól eltávolodni.

Pár yardnyira jutunk, mire elér a tünde.
Neki jobb rálátása van a történtekre; én most veszem észre a démonokat először. Az egyik a földön hever, nyíllal a mellében. A másik még a levegőben van. Az elf a kezét nyújtja, és én nem várakoztatom meg: lendületesen megragadom a csuklóját, és kitűnő ritmusérzékkel rántunk nagyot egymás karján. Talpraugrom könnyen és, mintha már rég összeszoktunk volna, fegyvert húzok mellette. Szorosan az oldalánál maradok.
Ha másban nem is, a finomhangolásában ösztönösen megbízom.

Zramon: Mivel jelezted, hogy nem leszel, ismét nyugvópályára teszlek. Ha visszaérnél szólj, aztán behozlak ismét.

Loyd és Norven: A démon nem támad tovább, inkább elrepül, és amint tekintetetekkel követitek, meglátjátok a Márvány-romokat. A hely nagy kiterjedésű, csontfehér angyalromok halmaza. Akit nem láttok, az Zramon, aki egész egyszerűen eltűnt. Legyen egy kis interakció köztetek, és együtt folytassátok az utat valahogy. A kapu egy hatalmas boltozat, amire egy lépcső vezet fel. A fokain egy körülbelül három méter magas démon ül, Teljes páncélban. végigmér benneteket.
- Áh, tehát jött végre valaki... Olyan régen várok már... Ti megtehetitek... Meg kell tennetek... A lelkem... Hozzátok vissza a lelkem! - egyikőtök térképe kicsúszik a tartójából, amir ő karmával egy x-et húz. - Másik démon, aki a lelkem tartja. Hozzátok el, könyörgöm, harcosok!

Eddig legyen a poszt, ezután sok tanácskozás kellesz majd! Jó szórakozást!

* Nagyobb volt az ijedtség, mint végül az egész ügy lett, társának sorsát felismerve a második démon szó nélkül távozik, bár valamit azért még ordibált magába. Ez igen kevéssé érdeki dalnokunkat, közelebb lép a tetemhez, s kihúzza belőle a nyilat, majd elteszi azt *
- Gondolom volt már ennél jobb estélye, heh? Az ember csak foglalkozik a maga dolgával, s két démon csak úgy nekimegy.
~ Pont mintha a mindennapjaidat hallanám. 
- Nem kár érte. Azért nagyobb, hogy a másik megszökött.
* Kissé elmosolyodik. Sosem volt semmi baja a démonokkal, volt már szerencséje pár olyan teremtéshez, akik kedvesebbek voltak vele, mint az átlagos ember. Érdekes dolgokat láthat a vándor, ha nap mint nap csak az országokat járja... Meg sok kevésbé érdekeset, amiről jobb nem beszélni. Ez talán azok listájába tartozik, bár igaz, erről éppen dalolhat még. " A lovas és a két démon " szép cím. 
- Az ellen nem tehettem túl sokat, annyi erővel verebet is próbálhattam volna lőni. * Továbbra is a tetem mellett guggol, kissé megpróbálja megvizsgálni, hogy akad-e nála valami hasznos, bár nem ad túl nagy esélyt a dolognak. *  - Kevesen járnak este errefelé, mi járatban?
- Így is kisegített, amiért köszönet jár. A Márvány-romok felé tartok.
* Nem túlzottan nagy köszönet, de ennél sokkal többet nem is várt. Olyan világ ez, ahol ha ez nem is természetes egy idegentől, de elvárható, mert megtörténni éppen mindenkivel megtörténhet... Az más kérdés, hogy nem fog.
- Hehe, micsoda forgalmas hely az manapság. Jó magam is pont arra tartok, s csak úgy tette az útitársam...  * Hátrapillant, ám Zramonnak immáron nyomát se leli. Könnyen jött, könnyen ment *  - Akarom mondani a volt útitársam.
-A csuklyás fickó? Magam se látom. Kicsoda volna? * Az idegen kissé elhallgat, szemei kényelmetlenül pásztázzák át a dalnokot. Amaz nem veszi zokon, fura szerzet, még inkább az este derekán. *  - Hát te, dalnok uram? A kocsma a hátad mögött van.
- Nekromágus, ha nem tévedek. Nem szívlelem  fajtáját, de egy közeli csehóban érdekes históriát hallottam tőle és társától, 'oszt gondoltam erre befizetek. * Pillanatra elhallgat, s elvigyorodik * - Ez biza' igaz, de a dalnok is csak annyit tud énekelni, mint amit maga látott, az élőholt óriást meg igen szívest megtekinteném.
* Tőrje immáron visszakerül a tartójába, s most már neki is van lehetősége a másik megszemlélésére. Egészen koros már, nálánál biztosan idősebb, s nem úgy tűnik, mintha harcos lenne, ha meg igen, a mozgékony fajtából. Talán egy kalandor vagy utazó, a franc se tudja... Később még talán rákérdez. 
- A nekromanták alighanem dühösek lesznek, ha nézelődők kezdik el őket látogatni. Meg akarod őket ölni?
- Az is volt, de jó vándornak megvan a maga haszna, ismerem a tengertől innent mint a saját tenyeremet. * Ha némiképp túlzás is, de valóban eléggé tisztában van a tájakkal * - Megölni őket ugyan talán nem, aki nekem nem árt, ha komám nem is, de ellenségem sem. Azt a bestiát viszont meglesném, ha már erre jutottam.
- Hasznos ember vagy, barátom! Nohát, mutasd az utat akkor. Belebotolhatunk még az útitársadba is.
* Némi meglepetést okoz számára a hirtelen hangvétel váltás, de ugyan nem bánja ha nem egyedül kell éjszaka utaznia. Sűrűn vezet az efféle elbaltázott kaland halálhoz, s bár nem mondhatja hogy nyugodtan vetné a hátát az idegenéhez, de talán egy próbát megér a bizalom két kézzel való osztása. Indulás hát!
- Hát legyen, mégis örülök ha nem egyedül kell bóklásznom. Te magad miféle szakmát űzöl? 
- Hogy én...?  Pap volnék. Egyszerű vándorprédikátor. De kíváncsi természettel áldott meg az Úr.
- Szép karrier. 
* Ennyivel konstatálja, nem szándékszik sok mást fűzni az egészhez, annak ellenére, hogy megvan a maga véleménye. Ki a borban, ki szent iratokban leli maga istenét, s bár ezt nyíltan vállalná is, talán nem pont egy pap orrára köti majd. Ennyi beszélgetés elég is volt neki hát, s időnként meg-meg szólalva, de relatív csöndben folytatja az utat egészen addig, hogy elérnek a romok lépcsőihez. Furcsa látványhoz lesz szerencséje, s nem is igazán képes mire vélni a démont. Meglepően sok efféle bestéhez van ma szerencséje. 
- Én amondó vagyok, keressük meg ezt a másik démont is.
- Nos, én ugyan nem bánom, de van-e valami haszon is a dologban? Szívesen segítek a szegénynek meg a gyengének, de... Nem úgy néz ki, mint aki ne tudná megsegíteni magát.
* Az indirekt kérdést a démon felé szegezi, miközben kihull a táskájából térképe. Deus ex machina lehet, a bestia azonnal kap érte, s megjelöl egy helyet rajta. Közel van, egyszerűen megközelíthet egy óra járás alatt. 
- Gondolom, roppant hálás lesz érte.
* Bólint, ebben ő maga is egészen reménykedik. Mondanak sok történetet arról, hogy a tündérek és a manók milyen hálásak. Démonról ilyet még nem hallott.

Az utatok egy sűrű erdőbe vezet, alig pár órányi járóföldre innét. Ahogy egyre beljebb haladtok, azon kívül, hogy a fák egyre betegebbnek, szárazabbnak tűnnek, egyetlen furcsaságot vesztek észre: egy zászlót, amely egy stilizált, felemás arcú nőt ábrázol. Nem sokkal ezután beszélgetés üti meg a fületeket, méghozzá latinul. Norven érti - és nem tetszik, amit hall. Démonok gyülekezéséről beszél két valaki, akik kilesve démonnak tűnnek. A meglepetés erejével lecsaptok, és kifaggatjátok őket. Megtudjátok, hogy akit kerestek, Arawn, aki szintén démon, beljebb tartózkodik, egy régi erődben. Látták a hatalmas démon lelkét, ami inkább egy befőttesüvegnyi kocsonyára emlékeztette őket. Hogy a két démonnal mit csináltok, az mindegy. Posztotok addig tartson, míg megbeszélitek, hogyan csaptok le erre az Arawn-ra, és elindultok.

Jó szórakozást!

*Hosszas gyaloglás követ hosszas gyaloglást, éppen hogy csak megérkeznek a márványromokhoz, s már is mehetnek tovább Démon 2-höz. Vándor, szeret utazni, de lassan már azért kissé ki is vala nyílva a bicska, kellőképpen unja az egészet, még akkor is, ha néha-néha váltanak egy-egy szót az atyával. 
~ Nagyon remélem, hogy megéri majd ez az egész. Puszta szívem jóságából nem szeretek se fogdmeg, se hoppfiú lenni. Ez még csak nem is dalapanyag, csak caflatunk és caflatunk.
* Tovább pereg a fertályórák népes száma, sötét az éjszaka, de még sötétebb az erdő, s emellett minden lépés után esküdni való, hogy egyre inkább betegebb. Sárguló levelek, rothadó avar, hulló lombok. Elfként látott már sok rengeteget, de amikor ilyen módon pusztul egy, sosem jelent egy kis jót sem. Rontás, halál és főleg galiba. Nem sima, ga. A furcsa atmoszférát hamarosan követi még egy gyanús jelenség, egy furcsa zászló. Útitársára néz, ugyanannyira tanácstalan mint ő maga.
~Zászlót csak úgy nem tesznek ki, ha valahol talál egyet az ember, az egy jelzés, hogy biza itt nem messze van valaki.
- Fogalmam sincs, esetleg egy zsoldosbanda? 
- Ez valami más. A zsoldosok alighanem valamelyik vonzóbb tisztást választották volna.
* Kissé megszemléli a lobogót, kicsit se ismerős neki, s bár nem foglalkozott sosem ilyesmivel, azért pár seregét megismeri. Szürke farkasok, a Héja bandája, Siegfried keze, és a többi. Ez nincs rajta a listán, s ezt alátámasztja a lobogó is, mely nem olyan figurát ábrázol, amit az ember a zsoldosokhoz kapcsolna. 
- Lehet benne valami. Nem túl vonzó ez a hely, szeretnék is minél gyorsabban haladni.
- Rajtam ne múljon. Már nem lehetünk messze. 
* Lassan megindul, de az atya komolyabb tempót kíván diktálni. Nincs oka nemet mondani, hagyja haladni előre, legalább az első eltévedt nyílvessző nem ő magát fogja eltalálni. Kezdődhet a sumákolós haladás, kissé lejjebb húzza a fejét, de tartja a másik diktálta iramot. Meglepő a tény, de az öreg tudja mit csinál, elegáns finom mozdulatokkal közlekedik, alig csapva bármilyen zajt. Talán pont csöndességük miatt sikerül észrevétlenül odatévedniük valamilyen társasághoz. Nem hall semmit, de előtte haladó társa megtorpan, s kis híján rá is lép annak lábára. 
~Mi a franc?
* A megálltra Lili menten ki is dugja fejét a táskából, de mielőtt megszólalhatna, Lloyd gyakorlott keze azonnal visszanyomja a táskába, nincs itt az idő ehhez. Katherre tekint, szemeik találkoznak, s az intést azonnal értelmezi, odalép a másik mellé, majd azzal egy tempóban settenkedik egészen addig, míg beszéd hangja nem üti meg fülét. Kicsit meg közelít, majd egy pár méterre meg is leli a halkan, latinul diskuráló párost. Démonok lehetnek talán. 
~ Ima nyelv, semmit nem értek belőle. Talán az atya? 
* Tekintetével hol ide, hol oda sandít, sebesen váltogatva a társa s a társaság figyelését. Rossz vér van a templomiak és a démonok között, de nem gondolta volna, hogy ennyire... Ha már választani kell, talán a társában bízik meg a démonok helyett, egy nyilat illeszt íjára, s óvatosan az egyik démon mellkasát veszi célba. Jó lövés hely lesz, betalál a tüdőbe, már nem kiált segítségért. Úgy fog kipukkadni, mint egy feszesre fújt bőrballon, se ki, se be. Talán lőne is, de Kather közelebb kerül hozzá. Már úgy igazán kényelmetlenül közel. Csak pár fenyegető szót hall, majd biccent is. Nem ölni, csak sebesíteni. Célzását lejjebb tolja lábfele, s valahol a lábikra vagy -fej részt szándékozna eltalálni, de egyenlőre vár még egy kicsit a másik jelére.
~ Vajon mibe csöppentem bele? 
* Válaszolni sincs ideje a költői kérdésére, máris villan a szem, aminek hatására elengedi az ideget, s az egy halk szisszenéssel engedi útjára a fájdalmast súlyt magával cipelő lövedéket. A nyíl a démon lábába csapódik, aki erre éles ordításba tör ki, na persze érthető okokból. Mentem egy másik lőszerért nyúl, s figyeli az atyát akcióban. Kevéssé bízott eddig meg a hit erejében, de a mozdulatsor amit a másik végrehajt, végleg meggyőzné arról, hogy érdemes gyónni, már ha érdekelné az ilyesmi. De nem érdekli, inkább csak kissé ijesztőnek találja az egészet, s talán még örül is, hogy az oldalán van, s nem ellene.
- Ha azt akarod, hogy ne fájjon többet, folytasd csak a hangoskodást.
* Lassan kimászik ő maga is, majd elteszi a fegyverét, s ahogy odaér a földhöz szegezett jómadárhoz, keze azonnal a torkán landol annak, megszorítva azt, hogy véletlenül se távozzék belőle hang.
- Maradj nyugton, s nem lesz semmi baj. Csak egy pár kérdést szeretnénk feltenni. 
* Vállának erejével nagyot taszít a démonon, aki seggre ül a taszítás hatására. Ő maga is így tesz, csak éppen nem esik még mellé egyet. Leül, s figyeli a jómadarat.

Mint mindig, most is könnyedén belefeledkezem a haladás mámorába - megmagyarázhatatlan elégedettséggel tölt el, ha úton lehetek a kívánt eredmény felé. A kísérőm maga sem erőlteti a társalgást, kényszere sincs, hogy kitöltse a csendet, így csak a lépte ritmusához szoktatom a fülem önkéntelenül. Fel sem veszem az út hosszát; ha kell, napokig is folytatnám zokszó nélkül.
A fonnyadó, fuldokló erdő az első, amely óvatosságra int.
A zászló a második.

- Fogalmam sincs, esetleg egy zsoldosbanda?
A dalnok úrfi találgat; türelmesen kivárja, míg gyanakvó hunyorításom a hímzésről átkerül őrá.
- Ez valami más - mordulok föl helytelenítőn, amely leginkább a helyzetnek szól. Ki nem állhatom a célzásokat. Akkor sem, ha nem feltétlenül szándékosak. - A zsoldosok alighanem valamelyik vonzóbb tisztást választották volna.
- Lehet benne valami - ért egyet sietve, és mintha egyik lábáról a másikra állna. Nem tűnik karakán legénynek, bizonyára szívesebben énekelne valami szakadt tavernában. - Nem túl vonzó ez a hely, szeretnék is minél gyorsabban haladni.
- Rajtam ne múljon. Már nem lehetünk messze.
Elébe vágok egy további szó nélkül - ha a nyomomban marad, akkor van a legjobb helyen. Hallom a motoszkálását, ami egy kissé szokatlan - az hinné az ember, az elfek olyan simán mozognak, akár a selyem. Nem marad le tőlem, azt meg kell hagyni; gyakorlott vándor lehet. Magamon érzem a tekintetét, ahogy beljebb és beljebb érünk a pusztuló rengetegbe. Eszembe jut, hogy íjat visel.
Úgy tartják, a szürke szem mind közül a legélesebb - márpedig az övé olyan szürke, akár a márciusi jég. Igaz-e vajon a szóbeszéd, vagy csak merő véletlen?
Mintha falba ütköznék, úgy torpanok meg, ahogy ismerős borzongás fut föl a csigolyáim mentén - valahol a derekam alján kezdődik, és szemvillanás alatt ér el a fülem mögé. Érzem, ahogy a bőr hátrahúzódik a szemem sarkánál meg a halántékomon.
Démonok.

Átveszem a vezetést anélkül, hogy az elf különösebben kötekedni kezdene - egyszerűen csak szót fogad, amivel elismerő mordulást érdemelne ki, ha nem kerülném a zajongás minden lehetséges formáját. Úgy bújok át az élő fények és holt gallyak szövedékén, mintha csak álomban volnánk - egyre hegyezem a fülem, s nem nyugszom, amíg mindent nem értek az elhangzó beszédből.
Felborzolják a hangok a tarkómon a rövidre nyírt porszürke szálakat. Észre sem veszem, hogy az orrnyergem ráncolom, a szemem viszont kitágult. Vastagodó fonálban nyelem a nyálam.
A kacsa lenyeli a férget, a róka megeszi a kacsát, az ember lelövi a rókát, a démonok az emberekre vadásznak. A démonok pedig az olyanok prédáivá válnak, mint én. Olyan napokon, mint ez.
Pillanat műve, hogy eligazítsam a fiút, s hogy oldalvást meglapuljak a takarásban. A gerincvelőm nyugtalan, elektromos bizsergése megérkezik: intek Lloydnak a szememmel. Aztán előrevetődöm. Jókorát lendítek a kardon, amelyet egészen idáig feleslegesen cipeltem: visszakezes a mozdulat, a fegyver akkorát csattan a célba vett halántékon, hogy félő, be is szakítottam azonnal. Akárhogyan is, a démont leteríti; rá kell taposnom a lábára a térde fölött, hogy jobbra kitörhessem az ízületet.
Innen nem mész sehová! Legföljebb a pokolba.
Meg sem moccan.
- Maradj nyugton, s nem lesz semmi baj. Csak egy pár kérdést szeretnénk feltenni.
Rá se hederítek a tünde finomkodó mondanivalójára; inkább az ő lefogott áldozata fölött állok meg, a vállán nyugtatva a lábam. Nincs türelmem húzni az időt, úgyhogy mindjárt latinul kezdek hozzá.
- Elmondod, amit a lélekrabló démonról tudsz. Ha hazudsz nekem, a markolatáig letolom ezt a kardot a torkodon, és otthagyom. Kezdj hozzá! Erre várok. Mi lesz! Beszélj, amíg tart a türelmem!
Túl nagy levegőt vesz - talán hazudni akar. Talán nem. A kard élesre köszörült hegyét a nyelvére támasztom, mellette az állára taposok; kézzel nem könnyű, a lábamban viszont bőven van erő, hogy ennél szívósabb állkapcsokat is eltörjek. A csizmám talpán keresztül is érzem az ízület ellenállását.
- Nem hallom! - üvöltök rá anélkül, hogy bármennyi időt hagytam volna a válaszadásra. - Mit tudsz, mondjad! Ha semmit, azt nagyon megbánod. Erőltesd meg magad, egy-kettő!
Eltorzult, nyálas gágogással felel, de az én fülem hozzászokott az ilyesmihez: olyan tisztán értem, amit mond, mintha a beszéde rendes társalgás volna. Levegőt venni sem áll meg, fuldokolva rángatózik a talpam alatt; kissé elfordítom a kardot, ha azt akarom, hogy visszafogja magát. Vér keveredik a nyálába, elvághattam valamit odabent közben: a szemhéja most sietősen verdes, a torka megdagad, légutai szörcsögve zihálnak. Bizonyosan görcsös tekergőzésbe fogna, ha nem volna a kard a szájában, meg a talpam az állán. Alighanem előbb-utóbb így sem fogja tudni megállni. A keze valahol a csizmám szárán markolászik - a lábikrámban érzem a csiklandós karmolászást, amivé addigra gyengül.
Zokogva hallgat el. Valószínűleg a fájdalom teszi; démont könnyezni én még nem láttam.
Egészen a mai napig.

Lloydra nézek most; csöppnyi elégedettséget vélhet felfedezni a rá szegeződő szempárban.
- Tovább. Nyugat felé.

* Fáradt lába szinte sajog az örömtél és euforikus érzéstől, hogy immáron végre képes pihenni egy keveset. Talán pont emiatt nem is áll föl, s segít a szerencsétlen kínzott démonon. Már-már kissé megijed a bajtárstól, ahogy figyeli a meglepően puritán, de mégis végletekig professzionális operációt, mely igen gyorsan megereszti a nyelvét (és a vérét ) a szerencsétlen delikvensnek.  Sokszor hallotta már a mondást egyes kevésbé hívő csoportoktól, hogy néha az ördög a legszentebben bújik meg, de ezen szállóigének nem sok jelentést kapcsolt, egészen talán mostanáig.
~ Hihetetlen kegyetlenséggel bánik azzal a szerencsétlennel... Mindig is tudtam, hogy nem szívlelik az egyháziak a démonokat, de hogy ennyire... Jobb lesz óvatosnak lennem vele, valamiért azt hiszem, hogy különösebb gondolkodás nélkül elvégezné ezt egy emberen is, ha arról van szó.
- Lloyd mi történik?
- Vissza, nem neked való.
* Lassan úgy tűnik, hogy vége lesz a műveletnek, amire úgy dönt, hogy kissé feltápászkodik. Lábait megtornáztatja, s ki is nyújtja egy kissé. Jól esik ez a váltakozás, de sajnos nem tudja kiverni a fejéből a tényt, hogy itt jó eséllyel még több vér fog folyni, mint amennyire eredetileg feliratkozott. Félve a két fattyúra tekint, majd sebesen inkább Katherre pillant.
- Ezekkel mi lesz?
- Most megölheted őket. Végeztem velük.
- Nem okoznak már ezek gondot, jó helyen vannak ott, ahol.
* Ő maga ennyivel elintézettnek tekintené az ügyet, s odalép az egyik szerencsétlenhez, kitépve a lábából a korábban belelőtt lövedéket. Az íjász nem hagyja el a nyilakat! Utóbbi fájdalom ittas nyöszörgéssel reagálja az egészet, s kérlelő tekintettel figyel a két emberre, valószínűleg imádkozva azon istentelen istenhez amit tisztelhet.
- Életben hagynád?
- Hogyne, a lézengés sosem volt bűn.
- Azért, ami elhangzott, nem hagyhatnám őket futni ha akarnám sem. Azt kapják, amit gonosz mágián a Katedrálisban venni lehet.
* Szemöldökét fáradtan felhúzza, jól esne most egy korty bor az egész mellé, nem fog jót tenni a gyomrának a tény, hogy most két démonért fognak harcolni, vagy éppen vitázni. Annyi szent, hogy nem fog fegyvert ragadni a megvédésükért, de ha nem muszáj, nem locsolná még több nedűvel a földet. Keserű dolog ám a vér, megterheli a természet étvágyát. Közben a társa közelebb lép a szerencsétlenhez, s egy kérdést szegez felé. Nem ő magához szól, de úgy érzi, hogy mégis érintett benne, ezért válaszolni is fog.
-Tudod-e, hogy váltják a boszorkányságot mifelénk?
- Nem boszorkány, csak egy szerencsétlen fattyú. Siessünk, két nyomorult közkatonánál jobb dolgunk is van.
* Nem jó megjegyzést tett, csak dühöt szült a próbálkozása, s most már igen biztos, hogy nem kerülnek ki élve innen a szerencsétlenek, míg korábban lehet elfeledkezett volna róluk az atya. Ha ez nem lenne elég, fegyver is fordul felé, s azokat kemény szavak, s a kardhoz hasonlóan éles pillantások követik.
- Tudod-e, miféle fattyú egy démon? Egy akármilyen démon. Nem engedem, hogy mindet futni hagyd! Már a létezése is bűn. Értettél egy szót is abból, amit ezek egymás között trafikáltak? A szemüket és a nyelvüket kell kivágni. Öld meg! Ha nem teszed meg, megteszem én.
- Nyugalom, nyugalom, senki sem akarja, hogy hirtelen egymásnak essünk. Nézz arra a szerencsétlenre  * Fejével a taposott démon fele int * Nem okoz ez semmi bajt már, jó eséllyel járni se fog tudni rendesen. Ha még egyszer belerúgsz, talán szalmaszálon keresztül se tudja megenni a zabkásáját. Hagyjuk itt és távozzunk, elvégre semmivel se leszünk jobbak náluk, ha most csak úgy megöljük őket
- A helyedben zablát vetnék a nyelvemre, mielőtt rám sütik, hogy démonokkal cimborálok. Könyörögni ők is tudnak, nem kellesz te ahhoz! Vigyázz, hová nézel, úrfi. Még megesik rajtuk a szíved.
- Amiatt nem kell aggódni! * Fordul szelíd mosolya egyfajta gúnyosabb vigyorba, valami olyasmibe, amit a gyerek vág azután, hogy felpofozzák, csak hogy még jobban idegesítse szüleit *  Megválogatom rendesen a barátaimat, legyenek azok emberek vagy "szörnyek". Néha a határ elmosódik.
* Sarkon fordul, itt elrendezettnek találja az ügyet, elindul az adott irányba, s megtesz úgy 20 métert, majd várakozik. Megvolt a választása annak, hogy Kather ellen fordul, de egész őszintén nem érezte úgy, hogy lenne sok esélye ellene ilyen közelről s emellett talán még mindig inkább benne bízik, mint a két semmirekellő féregben. Durva, s egészen mániákus, de mégis valamilyen parancsoló aura szaglik belőle, mely ha kissé durva is, de egyenlőre markánsan tisztelhetően tűnik... Hipp-hopp, pillanat se telik el, ott is terem az atya, s folytatódhat a menetelés.
- Hamarosan el kell érnünk ahhoz, amit keresünk. Még egy démonra számíts. Úgy nevezik, az Arawn.
- Hmm... Jobb lesz nem megvárakoztatni. Nála lehet a lélek amit keresünk?
- Nála van. Ki tudja, miféle förtelmekre képes a birtokában.
- Lehet jobb, ha nem is tudjuk meg...
- Meg kell akadályozni, hogy bármit tegyen, mielőtt elvesszük tőle.
- Nincs ellenvetésem, kellő távolságról egy nyíl megoldhatja a problémát.
* Tempóját kissé megemeli, Kather is csatlakozik hozzá egy pillanat alatt. Sebesen haladnak, de pont annyira csak, hogy ne csapjanak zajt. Egy vagy két fertályóránál többet véletlenül se vehet igénybe a célpont elérése a mostani sebességgel.
- Hajlandó vagy megölni?
- Hogyne, a lépcsőn ülő démon busás fizetséget ad érte * Vagy legalábbis ezt a következtetést vonta le * Na meg ugye az se kéne, hogy rászabaduljon a világra, valami sokkal rosszabb, mint amivel most tele van.
* Egész őszintén, ennyi beszélgetés pont elég volt neki, pár szót még szól Lilihez, aki éppen a táskában bújik meg, majd utána csöndben folytatja a vándorlást a célpont fele. Micsoda izgalmas este lett ez, bár lehet az erről íródó dalból kihagyja majd a két csatlóst.

Haladtok, szépen, lassan közelítetek a vége felé, és eljutottok egy kicsit sűrűbb, de sötét erdőbe, ahol egyre többet tűnik fel a félarcú zászló. Norven, el tudsz kapni egy démont, aki valószínüleg őrjáratozik, de nem figyel. Érd el, hogy beszéljen, és mik derülnek ki! A démonok között bizony megoszlás van: egy Elyra nevezetű démonúrnő bizony szembeszegült Riel királynővel. A gond az, hogy az egyház szempontjából bizony ő sokkal szélsőségesebb, és miután kiderül, hogy Arawn ennek a nőnek a tábornoka, már tudod a teendőd. Loyd, át kell kísérdned Norvent egy tüskebokros-enyhén lápos terepen, de hát ez egy jó "scout"-nak nem nagy gond, igaz? Még azt megtudjátok, hogy az ellenkező frakció neve Hél, és semmi szükségük egy óriásdémon lelkére! Egy táborba érkeztek, ahol egy köpenyes alak, nem démon, fogad benneteket:
- Ti is csatlakozni jöttek? Az úrnőnek minden kéz kell, legyetek üdvözölve!
Valamit borzalmasan félreérthetett. Tegyetek vele amit akartok, akár az ajánlatát is elfogadjátok, ahogy épp jól esik. Addig tartson a posztotok, míg ezzel a valakivel intézkedtek!

* Indul hát a mandula, így két hónap múlva szépen menetelget a két jómadár árkon-bokron mindenféle érdekes tájékokon keresztül egészen addig, míg egy sötét kerek erdőbe nem érnek, ahol a kurta farkú malac lakott. ahol egyre gyakrabban és gyakrabban tűnnek fel azok a furcsa zászlók. Fene egy idegesítő helyzet alakult ki ennek köszönhetően, most már az ég se tudja, hogy Kathertől vagy éppen a zászlóktól kéne jobban tartania. Akárhogyan is, ahogy a haladás elér egy bizonyos pontot, még egy démonba sikerül belebotlani. Itt már igazából meg se lepődik, ahogyan társa párduc módra kivetődve elkapja a szerencsétlent.
~ Ennek se lesz szép sorsa, bár most már túl közel vagyunk a táborhoz ahhoz, hogy csak úgy elengedjük, kár érte!
* Csakúgy mint korábban, most se szándékszik kivenni a részét a vallatásból, elvégzi majd azt Kather, akiről az egész ügy során végül kiderül, hogy egy inkvizítor. Ezzel érdemes tisztában lenni, máris érti miért is okozott zsigerileg problémát számára az alak kezelése a vallatás óta. Ki ne szeretné az inkvizítorokat, a barátságos szomszédokat akik mosolyogva vágják fel az arcod összes centiméterét, csak hogy megtudják ki is az a boszorkány akitől a potencianövelő kenőcsöt vetted! Na jó, viccet félretéve hallott már jót és rosszat is dögivel ezekről az alakokról, most hogy így személyesen is megtapasztalhatja az egész ügyet, végre ő is tud majd mesélni, ha éppen ódákat nem is.
~ Ez sok mindent megmagyaráz, jó, hogy nem mentem vele ölre a bestia sorsa felett, könnyen a rövidebbet húzhattam volna... Pokoli könnyen.
* Némi kérdezősködés után kiderül merre kéne menni, ahova el is indulnak, ám nem kell egy három-négy percnél hosszabb idő, mire rá is jön miféle területre tévedtek. 
- Állj, ez láp, érdemes lenne cserélni!
- Mutasd az utat!
* Menten helyet is cserél a másikkal, miközben óvatos vizslatással figyeli a föld minden kis szegletét, hogy képes legyen megismerni, melyik is az a főcsomó vagy éppen tüskés bokor ami mélyen saras, s melyik az, amelyik nem.
- Jobb óvatosnak lenni, egy-egy ocsmányabb láp egy megtermett tehenet úgy nyel el, mint az éhező egy jó kanál zabkását.
- Jó volna, ha bennünket nem nyelne el. Honnan ismered a lápokat ennyire?
- Ha az ember annyit jár és kel, hogy már lassan útiköltségnek tekinti a cipőfoltozást, akkor tud mindenfélét ezekről a veszélyesebb terepekről. 
- Ajánlom, hogy ki is vezessen innen a tudományod. Úgy fest, itt mindenütt csak mocsár van.
* Ezt letudva becsukja képét, s figyeli, hogy mégis mikor kell fürödni vagy sem. Tényleg nem tud kellemes lenni így este ha nyakig csúszol a szarba, s bár egészen biztos, hogy ez az itteni láp nem olyan mély, hogy képes legyen erre, semmit nem szabad alábecsülni, mert nagyon hirtelen tudja megtalálni a figyelmetlen embert a vége ha ilyen tájékon utazik. Akárhogyan is, így telik az utazás hozzávetőleg egy fertályóráig, míg végül egy táborba nem esnek be, ahol már az első szilárd talpalatnyi földön egy köpenyes alakba botlanak, aki menten rákérdez, hogy van-e szándék a csatlakozáshoz... 
- Attól függ, ki kérdezi. Én nem bízom meg akárkiben.
* Pillanatra elgondolkodik Kather savanyú válaszával kapcsolatosan, talán most ő magának kéne jönnie valami egy kissé kevésbe vitriolos megjegyzéssel, melyet egy cukros mosollyal kísértet le. 
- Én kicsit könnyebben bízok meg akárkiben. Ez Elyra úrnő követőinek tábora lenne, nemde?

Na, minthogy kértétek, le lesztek zárva. Szép munka!

Jutalmak:
Zramon: A részvételi 50 xp
Norven és Lloyd: 100 xp, 500 váltó