Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Rin Tarden
Faj: Ember
Frakció: Semleges
Kaszt: Nekromanta
Nem: Férfi
Kor: 28 (28-nak látszik)
Kinézet: 175 cm magas, 75 kg, barna vállig érő hajjal és kék szemmel. Legtöbbször csuklyás csuhát visel, mint egyes szerzetesek. A csuklyától nem látszik az arca, azonban kinézete hétköznapinak mondható, sem nem szép, se nem csúnya. Testalkata átlagosnak mondható nem tűnik se erősnek se pedig gyengének. Varázslás közben néha fellobban szemében a mágia lángja. Nyakában egy csont amulettet visel, amiért néha kissé ijesztőnek tűnik, ez sok segítséget nyújt a babonások ellen.
Jellem: Elsősorban Alkimistának tartja magát és csak másodsorban nekromantának. Gyerekkorából benne maradt a felfedezési vágy és szeretne minél több dolgot megismerni. Az a célja, hogy gyógyszerei által minél több emberen tudjon segíteni. A kard különös képen nem érdekli, ezért nem is kutat utána, azonban ha esélye nyílna rá, hogy megszerezze, akkor igyekezne kihasználni az alkalmat.
Előtörténet:
Kedves naplóm.: Egy rendkívül különleges, mondhatni varázslatos világban láttam meg a napvilágot, ami általam még csodálatosabb lett. Példának okáért, még egészen kezdő koromba futásra késztettem egy rendkívül tapasztalt Nekromantát méghozzá egyes egyedül. Eredetileg ez egy könyvnek indult, valamiféle Azareth-ről, meg annak a kenyérkéséről, azonban ez senkit sem érdekelt, ezért megváltoztattam a témát méghozzá magamra. Egy rendkívül barátságos kis falucskában láttam meg a napvilágot, melyben összvisz százan éltünk együtt. Édesanyámék különösen büszkék voltak egy szem pöttöm fiúkra és nagyon szerettek engem. Bár nem emlékeztem rá, de sokat meséltek arról, hogyan játszottak velem, pedig még csak csecsemő voltam. Állítólag csak úgy csillogtak a szemeim az értelemtől, ám ezen nincs mit csodálkozni, hisz mindig is egy zseni voltam. Bár mondhatni szerény körülmények között éltünk, azért nem volt okom a panaszra. Édesanyám és édesapám nap, mint a nap picinyke földükön robotoltak, hogy meglegyen a mindennapi betevőnk. Mikor elég nagy lettem engem is magukkal vittek, hogy a közelükbe lehessek, és azért mert én is segíteni akartam valamit. Tapasztalatlanságom ellenére rögtön ráéreztem a kertészkedésre és egymás után húzogattam ki a gazcsomókat. Bevallom volt közöttük pár palánta kinézetű azonban azok úgy is elszáradtak volna. Apámék megdicsértek, majd arra kértek, hogy vigyázzak az ebédünkre, amíg ők serénykednek. Én természetesen eleget is tettem ennek a parancsnak, egész pontosan az első öt percig. Az történt, hogy megjelent előttem egy rendkívül aranyos cicuska, hatalmas nagy kerek szemekkel. Hangosan dorombolt és lágyan hozzám dörgölözködött és alkalmanként éhesen nyávogott. Mivel nagylelkűségem nem ismert határokat, adtam neki pár falatot, amiket ő jóízűen elfogyasztott. Édesanyám gyakran mesélt kacér tolvajokról és nemes lelkű lovagokról, akik segítenek a bajba esetteknek és pont ilyennek képzeltem magam. Pár perccel később egy még a cicánál is aranyosabb kutyus, barna folttal az oldalán jött oda hozzám. Különös módon nem próbálták megtámadni a másikat, mintha csak régi jó pajtások lettek volna. Hogy ne nyújtsam tovább a történetet, mire a szüleim éhesen oda jöttek hozzám, az árnyas fa tövéhez, nem maradt egy morzsácska sem, ugyanis mindent eljótékonykodtam. Ők erre kissé mérgesek lettek és valami olyat mondtak, hogy csalódtak bennem ám tudom, hogy ezt kellett tennem. Szegény apróságok minden nap éheztek, így megérdemelték, hogy egyszer teletömhessék a bendőjüket. Bár igaz, ami igaz, egy héttel később mintha láttam volna amint a szomszéd kolbász darabokkal etette őket, de bizonyára egy másik páros lehetett. Mikor hazaértünk, kicsit elbeszélgettünk arról, mit szabad és mit nem. Pontosabban fogalmazva ők beszéltek, én pedig nagyon okosan mosolyogtam és bólogattam. Akkoriban tanultam meg mi a helyes és mi nem az. Például sáros lábbal befeküdni az ágyba határázottan rossz dolog, akárcsak szögeket verni a kisszékbe. Azonban, mindegy egyes baklövésemmel egyre közelebb jutottam ahhoz a majdnem tökéletes lényhez, amivé fejlődtem. Arra is rájöttem, hogy nem mindig bölcs dolog elmesélni az általam izgalmasnak titulált kalandokat. Mivel a kert épsége érdekében otthon hagytak, ezért valami el kellett ütnöm az időt. A nap legjavát a faluban töltöttem föl alá járkálva, izgalmat keresve. A legfőbb célpontom nem volt más, mint a falu egyetlen kereskedője, aki egy pocakos középkorú mosolygós férfi volt. Mindenfélével kereskedett, a zöldségektől kezdve a szerszámokon át, az alkoholig. Néha napján, édesapám is meg szokott inni pár pohárkával. Mikor megkérdeztem tőle, hogy én is kaphatnék-e egy keveset, azt mondta ez csak felnőtteknek való. Elmondása szerint a bor segít pihenni a dolgozó férfiaknak, azonban a gyerekeknek még túlontúl erős. Erre magam is rájöttem egyszer. Mikor egyedül maradtam otthon, kinyitottam az üveget, az azonban úgy bűzlött, hogy azon nyomban visszanyomtam a dugót. Visszatérve a kereskedőre, valahányszor találkoztam vele, mindig adott nekem egy szép piros almát. Ez viszont nekem túlságosan egyszerűnek tűnt, ezért kitaláltam egy remek kis mókát. Elterveztem, hogy egyik éjjel be fogok törni a raktárba, ami feltehetőleg tele van mindenféle finomsággal. A házikó első felében a bolt volt, hátul tárolta az árut, a padlástérben pedig ő maga lakott. Ezt az akciót több napnyi tervezés és felkészülés előzte meg. Legelőször otthonról kellett megszöknöm, azonban a szüleim gyakran annyira elfáradtak a sok munkától, hogy gond nélkül kisurranhattam a házból. Ezután villám gyorsan megtettem azt a hatalmas ötháznyi távolságot a boltig, majd hátra mentem a raktárhoz, ahol fölfedeztem egy titkos bejáratot. Hogy pontosabban fogalmazzak, az egy lyuk volt a falban, amit egy hordóval takartak el, ám egyedül én voltam oly szemfüles, hogy észrevegyem. Kis erőlködés árán sikerült betuszkolnom magamat az aprócska résen és már be is jutottam a raktárba. Természetesen én ezt sokkal izgalmasabbnak találtam, mint amilyennek itt és most leírtam. Odaléptem egy hatalmas nagy fahordóhoz, abban tárolta az almákat kivettem egyet, utána pedig hazamentem. Nem a lopás volt ott a lényeg, hanem a tett, amiről senki nem tudott. Ráadásul nem akartam bajt okozni annak a rendkívül kedves embernek. Pár hetente visszalopódsztam egy-egy almáért ám, olyan ritkán tettem, hogy soha nem tűnt fel neki ez a kis apróság. Ahogyan telt múlt az idő, egyre nagyobb lettem, aminek következtében már alig fértem be a titkos bejáraton, így elhatároztam elcsenek még egy almát, utána pedig abbahagyom. Szokás szerint be is jutottam, azonban a máskor roskadásig megrakott hordóban alig láttam pár szem almát. Meglehet, hogy egy másik falu kereskedője vette meg őket, ám ez már sosem fog kiderülni. Hogy ne menjek haza üres kézzel, bemásztam hátha találok még egy szép darabot az alján. Mivel tíz éves voltam kényelmesen elfértem benne és nem tapostam agyon a gyümölcsöket. Miközben tapogatóztam a fenekén, furcsa neszezésre lettem figyelmes. Arra gondoltam hátha az a kedves kereskedő akar bejönni, ami nagyon megrémisztett. Pár pillanattal később beszakadt a raktár ajtaja, majd valakik érthetetlenül elkezdtek motyogni. Azon nyomban ráismertem Albert-re és Adolf-ra a falu két részeges semmirekellőjére. A munkát nem igazán kedvelték, ellenben képesek lettek volna állandóan iszogatni. A hordó aljába összehúztam magamat, nehogy véletlenül észrevegyenek, bár szerencsémre jó nagy Tároló volt, így ha csak akkor láthattak meg, ha bevilágítottak.
- Hé, te?
- Ki én?
- Nem is én.
- Mi van?
- Halkabban te még felébresztett azt a hájpacnit.
- Nem megmondtam neked, hogy elutazott és majd csak holnap jön vissza?
- Ja-ja, tényleg mondtad. Miért is vagyunk itt?
- Azért te istenbarma, hogy igyunk egy keveset.
- Igaz, tényleg.
Erre a lámpájuk fényét a polcok felé irányították, egész pontosan az üvegek felé. Kis idő múlva meg is találták, amit kerestek és hangos nyögések mellett nekiálltak vedelni.
- Hé, te halottad, amit én?
- Persze, hogyne halottam volna? Miről is van szó?
- Hát arról a varázskardról.
- Á, szóval arról.
- Igen, arról.
- Arról nem halottam.
- Állítólag ezzel mindenféle csudákat lehet művelni.
- Milyeneket?
- Mindenfélét. Állítólag egyszer több hordónyi vizet változtattak át vele vörösborrá.
- Hú, egyeseknek csak az ivászaton jár az eszük.
- Hát nem lehet mindenki olyan fegyelmezett, mint mi.
- Igen, de milyen jó lenne asztat megszerezni?
- Nem lehet. Nagyon el van dugva állítólag, és mindenki azt keresi.
- Akkor itt az ideje, hogy két ilyen bátor szívű lovag is elinduljon ezen a kalandon. Előtte viszont fel kell szerelkeznünk.
Ezek után motoszkálást halottam, meg üvegcsörömpölést, legvégül pedig két nagy puffanást. Némi várakozás után kidugtam a fejemet és megláttam a két részeget a földön fekve, fejükön egy-egy vödörrel kezükben pedig söprűnyél. Annyira teleitták magukat, hogy összeestek és hangosan hortyogtak az ajtóban. Én a bátor kis felfedező Kissé rémült tekintettel egy nyulat megszégyenítő gyorsasággal bújtam ki a lyukon és rohantam egészen hazáig. Ez volt az utolsó alkalom, hogy én bárkitől bármit is elraboltam. Másnap megkérdeztem édesapámat, arról a bizonyos varázskardról. Azt mondta ő is hallotta ezt a mesét, azonban szerinte ilyen egyszerűen nem létezik. Senki sem tudja, hogy pontosan mire is képes az a fegyver és, hogy hol található. Ezért is mondta, hogy csak mese. Érdekes kalandnak ígérkezett a felkutatása, ellenben nagyon fárasztónak is, ezért úgy döntöttem nem megyek el szent fegyvert keresgélni.
Most ugorjunk egy keveset az időben, mondjuk öt évet. Az elmúlt időben sokat nőttem, az erőm is fejlődött és mégis mire mentem vele? Egész nap csak heverésztem, vagy a közeli erdőben barangoltam. Más az én koromban már keményen dolgozott, hogy segíteni tudjon a családjának, és nem ábrándoztak mindenféle marhaságról. Igaz, néha besegítettem a kertbe, meg hideg időbe elmentem fát vágni, viszont ezen kívül nem csináltam semmi hasznosat, pedig lett volna munka bőven. Szegény szüleimet valami furcsa betegség kapta el, és csak nem akarta őket elereszteni. Minden tagjuk fájt, alig ettek és rendszeresen csak úgy tüzelt a homlokuk. Hiába ették a jól megszokott húslevest és itták a gyógyteát, mindegyik csak rövid ideig volt hatásos. Ennek ellenére minden nap kora hajnalban keltek fel és keményen dolgoztak. Szívesen segítettem volna rajtuk, azonban nem rendelkeztem a megfelelő tudással, hogy meggyógyíthassam őket. Szerencsénkre, váratlanul egy idegen jelent meg a faluban, aki mindent megváltoztatott. Egész pontosan nem egy idegen volt, hanem a nagybátyám, vagyis édesapám testvére. Apa sosem beszélt arról, hogy lett volna egy bátyja, bár az is lehet, hogy csak az én lyukacsos fejemből valahogy kiesett. Amint látta, hogy mi folyik nálunk, azon nyomban készített egy gyógyító főzetet, számomra ismeretlen összetevőkből. Mihelyt megitták rögtön megszabadultak ettől a szörnyűséges betegségtől. Elmondása szerint egy tapasztalt Alkimistának nem okoz gondot egy ilyen egyszerű probléma megoldása. Megtudtam, hogy mindenfelé megfordult ritka összetevőkért, hogy még hatásosabb gyógyszereket hozhasson létre. Apám azt kérte, hogy vigyen magával és faragjon belőlem Alkimistát, pont olyat, mint ő maga. Elmesélte neki, hogy folyton mászkálok és, hogy kicsi számomra ez a falucska. Ő nem akart beleegyezni, mert ez egy rendkívül nehéz és veszélyes szakma, az utazásról nem is beszélve. Órákon keresztül csak hangosan vitatkoztak és kiabáltak, míg végül mégis csak valamiféle tanonc lett belőlem. Nem szívesen ment bele ebbe az egyességbe, ám elmondása szerint ennyivel tartozott az öccsének, akit évek óta nem látott. Így hát összepakoltam azt a kevés holmimat amim volt, elbúcsúztam mindenkitől, utána pedig útra keltem a nagy ismeretlenbe. Indulás után alig szólt hozzám, de mikor megtette, csak arról beszélt, mennyire nehéz is ez az élet és jobban tenném, ha hazamennék. Ezen nincs mit csodálkozni, hisz mindenki egy okos gyereket szeretne tanítványul fogadni, neki pedig mindössze én jutottam. Tudatlanságomhoz csökönyösség párosult, mert akármit is mondott, nem voltam hajlandó magára hagyni. Ha egyszer valamit a fejembe vettem, nem volt az a hatalom, ami ki tudta onnan verni. Az első nap történt, hogy a csillagok már javában világítottak, de mi még mindig talpon voltunk.
- Nemsokára elérünk egy útszéli kis viskóhoz. Rég jártam már erre, de azt hiszem még megvan. Általában hozzánk hasonló vándorok szokták használni. Reggelig pihenünk, utána pedig továbbmegyünk. Előre leszögezem, ne számíts valami nagy kényelemre.
Nemsokára el is értük a kis kőépületet ám nagy sajnálatunkra, már megszállta valaki. Egészen pontosan három rongyos banditának kinéző férfi.
- Úgy tűnik, ma szerencsések vagyunk fiúk. Gyerünk, ide minden pénzetekkel, vagy nagyon pórul jártok!
Én megijedtem tőlük és legszívesebben elszaladtam volna, ám nagybátyám nem mozdult egy tapodtat sem hisz ő nem volt olyan gyáva, mint én. Sőt, úgy tűnt, hogy nem idegen neki ez a helyzet és az arcán megjelent egy ördögi mosoly.
- Azt ajánlom, menjetek el, amíg tudtok.
- Eszednél vagy ember? Azt hiszed, elbírsz hármunkkal.
- Én szóltam. Régebben megfordultam párszor itt és felkészültem a hozzátok hasonló tuskókra.
Ezt befejezve mintha halk mormogásba kezdett volna, ami még idegesebbé tette a rablót és elindult felénk, azonban nem jutott messzire. A földből mindegyikük mellől kinyúlt egy-egy csontos kéz és megragadta a banditák bokályát, majd a földre rántották őket. A korábbi lelkesedésük teljesen eltűnt, helyette rettegés és félelem költözött a szívükbe, azonban már nem maradt számukra remény. Lassan megnyílt a föld és három csontváz emelkedett ki belőle, amik azon nyomban a férfiakra vetették magukat. Másik kezükben egy-egy tőrt tartottak és addig vagdalták a szerencsétlenek, míg azok abba nem hagyták a visítozást.
- Gratulálok. Azt hittem elfutsz félelmedben, de nem így történt.
Szegény nagybátyám nem is tudta milyen nagyot is tévedett, mert, hogy pont a félelemtől nem tudtam megmozdulni.
- Ti, húzzátok a tetemeket a ház oldalához, majd később foglalkozom velük. Addig mi menjünk be a házba és melegedjünk meg.
A kunyhó tényleg elég szerényen volt berendezve, pont ahogyan mesélte: egy kandalló, egy asztal székekkel, mellettük pedig egy ágy. Pillanatok alatt begyújtott a kandallóba, majd leültünk az asztalhoz, hogy megbeszéljük, hogyan legyen tovább.
- Kérdez, bátran válaszolok minden kérdésedre.
- Azok igazi csontvázak voltak?
- Igen.
- És hogyan, hogyan..
- Hogyan tették azt, ami tették? – válaszként csak bólintottam.
- Úgy, hogy én egy Nekromanta vagyok.
- Az mi?
- Egy lény, akinek hatalma van a halál és a halottak felett.
Úgy tűnt egy kissé kiábrándult belőlem, mert az ostoba kérdéseimben egy szemernyi bátorságot sem tapasztalt, ám engem valamiért kezdett érdekelni a téma.
- Azt tanultam a halottaknak a földben a helye.
- Mintha csak az apádat hallanám. Ő is mindig csak ugyanazt fújta újra és újra. Pont ezért nem meséltem nekik mi is vagyok valójában. Tudod, hogy mitől elő az élő?
Mindig is azt hittem, azért, mert él, de úgy tűnt valami okosat vár tőlem, ezért inkább csak hallgattam.
- Huh. Hát a lelke miatt. Ha a testet elhagyja, nem marad más, mint egy üres porhüvely. Az emberek is fel szokták venni a más által levetett páncélt. Ez is majdnem ugyanaz, csak egy kicsit más.
- De hogyan lehetne ugyanaz mikor ezek élő emberek voltak? Nem nyugodhatnak békében, ha valaki a maradványaikat bolygatja.
- Ez nem igaz. Őket már egyáltalán nem érdekli az a pár csont, amit hátrahagynak. Néz a saját kezedre, melyre hús és bőr feszül. nem azoktól vagy ember, hanem a benned lakozó szellemtől. A halállal kiszabadul a szellem és túllép, egy másik világba, vagyis Istenhez. A Nekromanták az odafelé tartó a lelkeket is segítségül szokta hívni. Érted? Mi nem játszadozunk az élettel, csak akkor használjuk, ha nincs más mód.
- És miért lett Nekromanta?
- Egyszerű. Ők ismerik legjobban a halált és ez által a minden módot arra, hogyan lehet védekezni ellene.
- Értem.
- Még mindig hajlandó lennél tanulni tőlem?
- Még szép. - vágtam rá azonnal.
- Érdekes. Úgy tűnik te vagy az. A mi családunkban generációnként mindig egyvalaki örökli a készséget a halálmágiára. Mivel egyesek gyűlölik, a hozzám hasonlókat ezért ismernek a legtöbb helyen úgy, mint egyszerű Alkimista. Más rosszul lett volna az élőholtak láttán, vagy elmenekült volna, azonban te hamar magadhoz tértél. Egyezünk meg. Ahhoz, hogy megtanulhasd, az Alkímiát előbb a holtak feletti uralmat kell elsajátítanod. Benne vagy?
- Benne.
Végig sem gondoltam mire is mondok igent és meggondolatlanul válaszoltam, amiért később keservesen megfizettem. Ez után kiküldött, hogy segítsek a csontvázaknak elásni a három hullát, majd a csontvázakat kellett betemetnem ám azokat már nem olyan mélyen. Ezért tudtak olyan könnyedén előbújni, mert csak egy vékony réteg terült el rajtuk.
Nagyjából öt éve róhattam vele a poros utakat, azonban ez idő alatt alig tanított nekem valamit. Egyik alkalommal néhány hétig megszálltunk egy sötét ködös mocsárban, ahol más Nekromanták és azok tanítványa is tartózkodott. Ott találkoztam egy gyerekkel, aki körülbelül olyan idős lehet, mint én, mégis fennhordta az orrát, mivel ő már képes volt egy csontváz megidézésére. Kérleltem a nagybátyámat, hogy tanítsa meg nekem is, ő viszont mindig azt mondta, hogy túl korai előbb az izgágaságommal kell valamit kezdeni. Igaz, bárhova mentünk én mindent megnéztem és őt faggattam, hogy mi lehet az és nem tudtam sokáig egy dologra koncentrálni. Végül meguntam a várakozást, ezért magamhoz vettem a mesterem egyik könyvét, majd megkíséreltem feléleszteni egy csontvázat az egyik üres teremben. Miután megtettem minden szükséges előkészületet belekezdtem a szükséges ceremóniába. Először nem történt semmi, majd ezután megrándultak a csontok, majd pedig az élőholt felkelt. El sem tudom mondani, mennyire örültem egészen addig, míg rám nem támadt. Tátot szájjal, késsel a kezében felém csapott, én pedig épphogy ki tudtam térni előle.
- Állj! Azt mondtam megállj!
Hiába kiabáltam vele, nem hallgatott a szavamra, hanem jött továbbra is felém. Fölemelte a karját, amiből láttam függőlegesen akar vágni, így gyorsan arrébb fordultam, majd ő lecsapott a hűlt helyemre. Ki akartam rohanni az ajtón, ám a csontváz mintha felgyorsult volna és elém állt, ami miatt nem tudtam elhagyni a termet. Felkaptam egy-egy széket és magam elé tartottam akár egy pajzsot, ő pedig egyik csapást a másik után mérte rá. Az ütések erejétől mindig egyet hátrébb tántorodtam, egészen addig, míg neki nem tolattam a falnak, amitől a felettem lévő polcról leesett valami és széttört a fejemen. Először nem tudtam mi lehetett az, mert mindenemet valami fura folyadék terítette be. Miután megtöröltem a szememet akkor láttam csak meg, hogy mindenem kék színben pompázik, mert egy adag kékfesték pottyant a rám. Miközben prüszkölve megpróbáltam felállni a csontváz illedelmesen várt és nem is próbált megtámadni. Egyáltalán nem értettem mi a fészkes fene folyhat itt, mikor a folyosóról hangosan hahotázás hallatszott be. Óvatosan kikerültem az élőholtat és halk lépésekkel elindultam az ajtó felé. Kinézve megláttam azt az idegesítő görcsöt, amint a földön fekszik, és majd meghal a röhögéstől.
- Te! Ez a te műved!?
Egy pillanat erejéig elhallgatott rám nézett majd még hangosabban kezdett hahotázni. Olyan dühös voltam, hogy azt szavakban nem is lehetett kifejezni. Nem is gondolkodva, szinte a gyűlölettől vezérelve felkaptam a szék egyik hegyes töredékét, majd elindultam kifelé. Oly annyira megalázott, hogy erre nem létezhetett bocsánat, sem megbánás a vérét akartam ontani. Pár lépésre álltam tőle mikor észrevette mire készülök, de már régen késő volt a kezem magától megindult. Az utolsó pillanatban mellettem termet a mesterem és elkapta a csuklómat.
- Te meg mi a fenét akarsz csinálni kölyök?
Szinte csak akkor fogtam fel, mit akartam megtenni és a töredék kiesett a kezemből a döbbenettől.
- Ne hagyd, hogy az indulataid irányítsanak. A te hibád, hogy tiltásom ellenére próbálkozni kezdtél. Ráadásul, amiért nem ismerted fel, hogy hozzád tartozik, az a csontváz megkérdőjelezi, hogy egyáltalán képes lennél Nekromanciát használni.
Ezek a szavak jobban fájtak, mintha csak egyszerűen a kínzókamrába küldtek volna. Elmentem lemosdani és utána hónapokon keresztül egy szót sem szóltunk egymáshoz. Szó nélkül teljesítettem minden kérését.
Ismét eltelt öt év és, ez alatt úgy bánt velem, mint a kis malőr előtt és végre elkezdte nekem megtanítani a Nekromancia alapjait. Persze át kellett esnem néhány rituálét, de ezekről nem szeretnék beszélni, egyrészt mert titkos másrészt pedig elég kínosan érzem magam. Mindösszesen egyetlen csontvázat tudtam még csak irányítani, de néhány mocsárbéli szerint egész szépen haladgattam. Időről időre visszamentünk oda pihenni és persze információt szerezni. Itt sikerült beszereznem pár könyvet, ami elkezdtem tanulgatni az Alkimiát és apróbb kísérletek is elvégeztem. Bár megígérte, hogy idővel mindenre megtanít, azonban nekem elfogyott a türelmem és ezért kezdtem magán akcióba. Éppen egy méregtelenítő folyadékot akartam kikeverni mikor váratlan a nagybátyám rám nyitotta az ajtót.
- Te meg mi a fészkes fenét művelsz itt?
- Mmmester? Sssemit.
- Igen? És azon kívül? Ugye nem gondoltad komolyan, hogy az oromnál fogva vezethetsz?
- Één nem is.
- Ne hablatyolj nekem. - mondta majd a könyvre sandított.
- Á szóval ezzel bajlódsz, mutasd milyen lett.
Ezzel megfogta az üveget és egy jó nagyot kortyolt belőle. Először nem történt semmi, majd eltorzult az arca kissé összegörnyedt, majd viharos léptekkel elindult az árnyékszék felé. Nem kenyerem az illetlen beszéd, de a legerősebb babfőzelék sem hoz ki az emberekből ilyen hangokat. Úgy tűnt valamit sikerült elrontanom a recepten, ám ezzel nem értem rá foglalkozni. Miután végre ki tudott jönni dühösebbnek tűnt, mint a pokol száz ördöge. Elsőként egy tucat csontvázat idézet meg és rájuk parancsolt, hogy tépjenek apróbb darabokra. Éppen csakhogy magamhoz tudtam venni néhány holmimat, mert sürgősen el kellett menekülnöm. Mikor elhagytam a mocsarat halottam, hogy nagybátyám éppen engem átkoz méghozzá elég hosszasan. Így történt meg, hogy először egymagamba vágtam neki a nagyvilágnak.
Két nappal későbbi megjegyzés:
A 19. önbizalom nővesztő szérum érzelemingadozás miatt megsemmisítésre ítéltetett.
Faj: Ember
Frakció: Semleges
Kaszt: Nekromanta
Nem: Férfi
Kor: 28 (28-nak látszik)
Kinézet: 175 cm magas, 75 kg, barna vállig érő hajjal és kék szemmel. Legtöbbször csuklyás csuhát visel, mint egyes szerzetesek. A csuklyától nem látszik az arca, azonban kinézete hétköznapinak mondható, sem nem szép, se nem csúnya. Testalkata átlagosnak mondható nem tűnik se erősnek se pedig gyengének. Varázslás közben néha fellobban szemében a mágia lángja. Nyakában egy csont amulettet visel, amiért néha kissé ijesztőnek tűnik, ez sok segítséget nyújt a babonások ellen.
Jellem: Elsősorban Alkimistának tartja magát és csak másodsorban nekromantának. Gyerekkorából benne maradt a felfedezési vágy és szeretne minél több dolgot megismerni. Az a célja, hogy gyógyszerei által minél több emberen tudjon segíteni. A kard különös képen nem érdekli, ezért nem is kutat utána, azonban ha esélye nyílna rá, hogy megszerezze, akkor igyekezne kihasználni az alkalmat.
Előtörténet:
Kedves naplóm.: Egy rendkívül különleges, mondhatni varázslatos világban láttam meg a napvilágot, ami általam még csodálatosabb lett. Példának okáért, még egészen kezdő koromba futásra késztettem egy rendkívül tapasztalt Nekromantát méghozzá egyes egyedül. Eredetileg ez egy könyvnek indult, valamiféle Azareth-ről, meg annak a kenyérkéséről, azonban ez senkit sem érdekelt, ezért megváltoztattam a témát méghozzá magamra. Egy rendkívül barátságos kis falucskában láttam meg a napvilágot, melyben összvisz százan éltünk együtt. Édesanyámék különösen büszkék voltak egy szem pöttöm fiúkra és nagyon szerettek engem. Bár nem emlékeztem rá, de sokat meséltek arról, hogyan játszottak velem, pedig még csak csecsemő voltam. Állítólag csak úgy csillogtak a szemeim az értelemtől, ám ezen nincs mit csodálkozni, hisz mindig is egy zseni voltam. Bár mondhatni szerény körülmények között éltünk, azért nem volt okom a panaszra. Édesanyám és édesapám nap, mint a nap picinyke földükön robotoltak, hogy meglegyen a mindennapi betevőnk. Mikor elég nagy lettem engem is magukkal vittek, hogy a közelükbe lehessek, és azért mert én is segíteni akartam valamit. Tapasztalatlanságom ellenére rögtön ráéreztem a kertészkedésre és egymás után húzogattam ki a gazcsomókat. Bevallom volt közöttük pár palánta kinézetű azonban azok úgy is elszáradtak volna. Apámék megdicsértek, majd arra kértek, hogy vigyázzak az ebédünkre, amíg ők serénykednek. Én természetesen eleget is tettem ennek a parancsnak, egész pontosan az első öt percig. Az történt, hogy megjelent előttem egy rendkívül aranyos cicuska, hatalmas nagy kerek szemekkel. Hangosan dorombolt és lágyan hozzám dörgölözködött és alkalmanként éhesen nyávogott. Mivel nagylelkűségem nem ismert határokat, adtam neki pár falatot, amiket ő jóízűen elfogyasztott. Édesanyám gyakran mesélt kacér tolvajokról és nemes lelkű lovagokról, akik segítenek a bajba esetteknek és pont ilyennek képzeltem magam. Pár perccel később egy még a cicánál is aranyosabb kutyus, barna folttal az oldalán jött oda hozzám. Különös módon nem próbálták megtámadni a másikat, mintha csak régi jó pajtások lettek volna. Hogy ne nyújtsam tovább a történetet, mire a szüleim éhesen oda jöttek hozzám, az árnyas fa tövéhez, nem maradt egy morzsácska sem, ugyanis mindent eljótékonykodtam. Ők erre kissé mérgesek lettek és valami olyat mondtak, hogy csalódtak bennem ám tudom, hogy ezt kellett tennem. Szegény apróságok minden nap éheztek, így megérdemelték, hogy egyszer teletömhessék a bendőjüket. Bár igaz, ami igaz, egy héttel később mintha láttam volna amint a szomszéd kolbász darabokkal etette őket, de bizonyára egy másik páros lehetett. Mikor hazaértünk, kicsit elbeszélgettünk arról, mit szabad és mit nem. Pontosabban fogalmazva ők beszéltek, én pedig nagyon okosan mosolyogtam és bólogattam. Akkoriban tanultam meg mi a helyes és mi nem az. Például sáros lábbal befeküdni az ágyba határázottan rossz dolog, akárcsak szögeket verni a kisszékbe. Azonban, mindegy egyes baklövésemmel egyre közelebb jutottam ahhoz a majdnem tökéletes lényhez, amivé fejlődtem. Arra is rájöttem, hogy nem mindig bölcs dolog elmesélni az általam izgalmasnak titulált kalandokat. Mivel a kert épsége érdekében otthon hagytak, ezért valami el kellett ütnöm az időt. A nap legjavát a faluban töltöttem föl alá járkálva, izgalmat keresve. A legfőbb célpontom nem volt más, mint a falu egyetlen kereskedője, aki egy pocakos középkorú mosolygós férfi volt. Mindenfélével kereskedett, a zöldségektől kezdve a szerszámokon át, az alkoholig. Néha napján, édesapám is meg szokott inni pár pohárkával. Mikor megkérdeztem tőle, hogy én is kaphatnék-e egy keveset, azt mondta ez csak felnőtteknek való. Elmondása szerint a bor segít pihenni a dolgozó férfiaknak, azonban a gyerekeknek még túlontúl erős. Erre magam is rájöttem egyszer. Mikor egyedül maradtam otthon, kinyitottam az üveget, az azonban úgy bűzlött, hogy azon nyomban visszanyomtam a dugót. Visszatérve a kereskedőre, valahányszor találkoztam vele, mindig adott nekem egy szép piros almát. Ez viszont nekem túlságosan egyszerűnek tűnt, ezért kitaláltam egy remek kis mókát. Elterveztem, hogy egyik éjjel be fogok törni a raktárba, ami feltehetőleg tele van mindenféle finomsággal. A házikó első felében a bolt volt, hátul tárolta az árut, a padlástérben pedig ő maga lakott. Ezt az akciót több napnyi tervezés és felkészülés előzte meg. Legelőször otthonról kellett megszöknöm, azonban a szüleim gyakran annyira elfáradtak a sok munkától, hogy gond nélkül kisurranhattam a házból. Ezután villám gyorsan megtettem azt a hatalmas ötháznyi távolságot a boltig, majd hátra mentem a raktárhoz, ahol fölfedeztem egy titkos bejáratot. Hogy pontosabban fogalmazzak, az egy lyuk volt a falban, amit egy hordóval takartak el, ám egyedül én voltam oly szemfüles, hogy észrevegyem. Kis erőlködés árán sikerült betuszkolnom magamat az aprócska résen és már be is jutottam a raktárba. Természetesen én ezt sokkal izgalmasabbnak találtam, mint amilyennek itt és most leírtam. Odaléptem egy hatalmas nagy fahordóhoz, abban tárolta az almákat kivettem egyet, utána pedig hazamentem. Nem a lopás volt ott a lényeg, hanem a tett, amiről senki nem tudott. Ráadásul nem akartam bajt okozni annak a rendkívül kedves embernek. Pár hetente visszalopódsztam egy-egy almáért ám, olyan ritkán tettem, hogy soha nem tűnt fel neki ez a kis apróság. Ahogyan telt múlt az idő, egyre nagyobb lettem, aminek következtében már alig fértem be a titkos bejáraton, így elhatároztam elcsenek még egy almát, utána pedig abbahagyom. Szokás szerint be is jutottam, azonban a máskor roskadásig megrakott hordóban alig láttam pár szem almát. Meglehet, hogy egy másik falu kereskedője vette meg őket, ám ez már sosem fog kiderülni. Hogy ne menjek haza üres kézzel, bemásztam hátha találok még egy szép darabot az alján. Mivel tíz éves voltam kényelmesen elfértem benne és nem tapostam agyon a gyümölcsöket. Miközben tapogatóztam a fenekén, furcsa neszezésre lettem figyelmes. Arra gondoltam hátha az a kedves kereskedő akar bejönni, ami nagyon megrémisztett. Pár pillanattal később beszakadt a raktár ajtaja, majd valakik érthetetlenül elkezdtek motyogni. Azon nyomban ráismertem Albert-re és Adolf-ra a falu két részeges semmirekellőjére. A munkát nem igazán kedvelték, ellenben képesek lettek volna állandóan iszogatni. A hordó aljába összehúztam magamat, nehogy véletlenül észrevegyenek, bár szerencsémre jó nagy Tároló volt, így ha csak akkor láthattak meg, ha bevilágítottak.
- Hé, te?
- Ki én?
- Nem is én.
- Mi van?
- Halkabban te még felébresztett azt a hájpacnit.
- Nem megmondtam neked, hogy elutazott és majd csak holnap jön vissza?
- Ja-ja, tényleg mondtad. Miért is vagyunk itt?
- Azért te istenbarma, hogy igyunk egy keveset.
- Igaz, tényleg.
Erre a lámpájuk fényét a polcok felé irányították, egész pontosan az üvegek felé. Kis idő múlva meg is találták, amit kerestek és hangos nyögések mellett nekiálltak vedelni.
- Hé, te halottad, amit én?
- Persze, hogyne halottam volna? Miről is van szó?
- Hát arról a varázskardról.
- Á, szóval arról.
- Igen, arról.
- Arról nem halottam.
- Állítólag ezzel mindenféle csudákat lehet művelni.
- Milyeneket?
- Mindenfélét. Állítólag egyszer több hordónyi vizet változtattak át vele vörösborrá.
- Hú, egyeseknek csak az ivászaton jár az eszük.
- Hát nem lehet mindenki olyan fegyelmezett, mint mi.
- Igen, de milyen jó lenne asztat megszerezni?
- Nem lehet. Nagyon el van dugva állítólag, és mindenki azt keresi.
- Akkor itt az ideje, hogy két ilyen bátor szívű lovag is elinduljon ezen a kalandon. Előtte viszont fel kell szerelkeznünk.
Ezek után motoszkálást halottam, meg üvegcsörömpölést, legvégül pedig két nagy puffanást. Némi várakozás után kidugtam a fejemet és megláttam a két részeget a földön fekve, fejükön egy-egy vödörrel kezükben pedig söprűnyél. Annyira teleitták magukat, hogy összeestek és hangosan hortyogtak az ajtóban. Én a bátor kis felfedező Kissé rémült tekintettel egy nyulat megszégyenítő gyorsasággal bújtam ki a lyukon és rohantam egészen hazáig. Ez volt az utolsó alkalom, hogy én bárkitől bármit is elraboltam. Másnap megkérdeztem édesapámat, arról a bizonyos varázskardról. Azt mondta ő is hallotta ezt a mesét, azonban szerinte ilyen egyszerűen nem létezik. Senki sem tudja, hogy pontosan mire is képes az a fegyver és, hogy hol található. Ezért is mondta, hogy csak mese. Érdekes kalandnak ígérkezett a felkutatása, ellenben nagyon fárasztónak is, ezért úgy döntöttem nem megyek el szent fegyvert keresgélni.
Most ugorjunk egy keveset az időben, mondjuk öt évet. Az elmúlt időben sokat nőttem, az erőm is fejlődött és mégis mire mentem vele? Egész nap csak heverésztem, vagy a közeli erdőben barangoltam. Más az én koromban már keményen dolgozott, hogy segíteni tudjon a családjának, és nem ábrándoztak mindenféle marhaságról. Igaz, néha besegítettem a kertbe, meg hideg időbe elmentem fát vágni, viszont ezen kívül nem csináltam semmi hasznosat, pedig lett volna munka bőven. Szegény szüleimet valami furcsa betegség kapta el, és csak nem akarta őket elereszteni. Minden tagjuk fájt, alig ettek és rendszeresen csak úgy tüzelt a homlokuk. Hiába ették a jól megszokott húslevest és itták a gyógyteát, mindegyik csak rövid ideig volt hatásos. Ennek ellenére minden nap kora hajnalban keltek fel és keményen dolgoztak. Szívesen segítettem volna rajtuk, azonban nem rendelkeztem a megfelelő tudással, hogy meggyógyíthassam őket. Szerencsénkre, váratlanul egy idegen jelent meg a faluban, aki mindent megváltoztatott. Egész pontosan nem egy idegen volt, hanem a nagybátyám, vagyis édesapám testvére. Apa sosem beszélt arról, hogy lett volna egy bátyja, bár az is lehet, hogy csak az én lyukacsos fejemből valahogy kiesett. Amint látta, hogy mi folyik nálunk, azon nyomban készített egy gyógyító főzetet, számomra ismeretlen összetevőkből. Mihelyt megitták rögtön megszabadultak ettől a szörnyűséges betegségtől. Elmondása szerint egy tapasztalt Alkimistának nem okoz gondot egy ilyen egyszerű probléma megoldása. Megtudtam, hogy mindenfelé megfordult ritka összetevőkért, hogy még hatásosabb gyógyszereket hozhasson létre. Apám azt kérte, hogy vigyen magával és faragjon belőlem Alkimistát, pont olyat, mint ő maga. Elmesélte neki, hogy folyton mászkálok és, hogy kicsi számomra ez a falucska. Ő nem akart beleegyezni, mert ez egy rendkívül nehéz és veszélyes szakma, az utazásról nem is beszélve. Órákon keresztül csak hangosan vitatkoztak és kiabáltak, míg végül mégis csak valamiféle tanonc lett belőlem. Nem szívesen ment bele ebbe az egyességbe, ám elmondása szerint ennyivel tartozott az öccsének, akit évek óta nem látott. Így hát összepakoltam azt a kevés holmimat amim volt, elbúcsúztam mindenkitől, utána pedig útra keltem a nagy ismeretlenbe. Indulás után alig szólt hozzám, de mikor megtette, csak arról beszélt, mennyire nehéz is ez az élet és jobban tenném, ha hazamennék. Ezen nincs mit csodálkozni, hisz mindenki egy okos gyereket szeretne tanítványul fogadni, neki pedig mindössze én jutottam. Tudatlanságomhoz csökönyösség párosult, mert akármit is mondott, nem voltam hajlandó magára hagyni. Ha egyszer valamit a fejembe vettem, nem volt az a hatalom, ami ki tudta onnan verni. Az első nap történt, hogy a csillagok már javában világítottak, de mi még mindig talpon voltunk.
- Nemsokára elérünk egy útszéli kis viskóhoz. Rég jártam már erre, de azt hiszem még megvan. Általában hozzánk hasonló vándorok szokták használni. Reggelig pihenünk, utána pedig továbbmegyünk. Előre leszögezem, ne számíts valami nagy kényelemre.
Nemsokára el is értük a kis kőépületet ám nagy sajnálatunkra, már megszállta valaki. Egészen pontosan három rongyos banditának kinéző férfi.
- Úgy tűnik, ma szerencsések vagyunk fiúk. Gyerünk, ide minden pénzetekkel, vagy nagyon pórul jártok!
Én megijedtem tőlük és legszívesebben elszaladtam volna, ám nagybátyám nem mozdult egy tapodtat sem hisz ő nem volt olyan gyáva, mint én. Sőt, úgy tűnt, hogy nem idegen neki ez a helyzet és az arcán megjelent egy ördögi mosoly.
- Azt ajánlom, menjetek el, amíg tudtok.
- Eszednél vagy ember? Azt hiszed, elbírsz hármunkkal.
- Én szóltam. Régebben megfordultam párszor itt és felkészültem a hozzátok hasonló tuskókra.
Ezt befejezve mintha halk mormogásba kezdett volna, ami még idegesebbé tette a rablót és elindult felénk, azonban nem jutott messzire. A földből mindegyikük mellől kinyúlt egy-egy csontos kéz és megragadta a banditák bokályát, majd a földre rántották őket. A korábbi lelkesedésük teljesen eltűnt, helyette rettegés és félelem költözött a szívükbe, azonban már nem maradt számukra remény. Lassan megnyílt a föld és három csontváz emelkedett ki belőle, amik azon nyomban a férfiakra vetették magukat. Másik kezükben egy-egy tőrt tartottak és addig vagdalták a szerencsétlenek, míg azok abba nem hagyták a visítozást.
- Gratulálok. Azt hittem elfutsz félelmedben, de nem így történt.
Szegény nagybátyám nem is tudta milyen nagyot is tévedett, mert, hogy pont a félelemtől nem tudtam megmozdulni.
- Ti, húzzátok a tetemeket a ház oldalához, majd később foglalkozom velük. Addig mi menjünk be a házba és melegedjünk meg.
A kunyhó tényleg elég szerényen volt berendezve, pont ahogyan mesélte: egy kandalló, egy asztal székekkel, mellettük pedig egy ágy. Pillanatok alatt begyújtott a kandallóba, majd leültünk az asztalhoz, hogy megbeszéljük, hogyan legyen tovább.
- Kérdez, bátran válaszolok minden kérdésedre.
- Azok igazi csontvázak voltak?
- Igen.
- És hogyan, hogyan..
- Hogyan tették azt, ami tették? – válaszként csak bólintottam.
- Úgy, hogy én egy Nekromanta vagyok.
- Az mi?
- Egy lény, akinek hatalma van a halál és a halottak felett.
Úgy tűnt egy kissé kiábrándult belőlem, mert az ostoba kérdéseimben egy szemernyi bátorságot sem tapasztalt, ám engem valamiért kezdett érdekelni a téma.
- Azt tanultam a halottaknak a földben a helye.
- Mintha csak az apádat hallanám. Ő is mindig csak ugyanazt fújta újra és újra. Pont ezért nem meséltem nekik mi is vagyok valójában. Tudod, hogy mitől elő az élő?
Mindig is azt hittem, azért, mert él, de úgy tűnt valami okosat vár tőlem, ezért inkább csak hallgattam.
- Huh. Hát a lelke miatt. Ha a testet elhagyja, nem marad más, mint egy üres porhüvely. Az emberek is fel szokták venni a más által levetett páncélt. Ez is majdnem ugyanaz, csak egy kicsit más.
- De hogyan lehetne ugyanaz mikor ezek élő emberek voltak? Nem nyugodhatnak békében, ha valaki a maradványaikat bolygatja.
- Ez nem igaz. Őket már egyáltalán nem érdekli az a pár csont, amit hátrahagynak. Néz a saját kezedre, melyre hús és bőr feszül. nem azoktól vagy ember, hanem a benned lakozó szellemtől. A halállal kiszabadul a szellem és túllép, egy másik világba, vagyis Istenhez. A Nekromanták az odafelé tartó a lelkeket is segítségül szokta hívni. Érted? Mi nem játszadozunk az élettel, csak akkor használjuk, ha nincs más mód.
- És miért lett Nekromanta?
- Egyszerű. Ők ismerik legjobban a halált és ez által a minden módot arra, hogyan lehet védekezni ellene.
- Értem.
- Még mindig hajlandó lennél tanulni tőlem?
- Még szép. - vágtam rá azonnal.
- Érdekes. Úgy tűnik te vagy az. A mi családunkban generációnként mindig egyvalaki örökli a készséget a halálmágiára. Mivel egyesek gyűlölik, a hozzám hasonlókat ezért ismernek a legtöbb helyen úgy, mint egyszerű Alkimista. Más rosszul lett volna az élőholtak láttán, vagy elmenekült volna, azonban te hamar magadhoz tértél. Egyezünk meg. Ahhoz, hogy megtanulhasd, az Alkímiát előbb a holtak feletti uralmat kell elsajátítanod. Benne vagy?
- Benne.
Végig sem gondoltam mire is mondok igent és meggondolatlanul válaszoltam, amiért később keservesen megfizettem. Ez után kiküldött, hogy segítsek a csontvázaknak elásni a három hullát, majd a csontvázakat kellett betemetnem ám azokat már nem olyan mélyen. Ezért tudtak olyan könnyedén előbújni, mert csak egy vékony réteg terült el rajtuk.
Nagyjából öt éve róhattam vele a poros utakat, azonban ez idő alatt alig tanított nekem valamit. Egyik alkalommal néhány hétig megszálltunk egy sötét ködös mocsárban, ahol más Nekromanták és azok tanítványa is tartózkodott. Ott találkoztam egy gyerekkel, aki körülbelül olyan idős lehet, mint én, mégis fennhordta az orrát, mivel ő már képes volt egy csontváz megidézésére. Kérleltem a nagybátyámat, hogy tanítsa meg nekem is, ő viszont mindig azt mondta, hogy túl korai előbb az izgágaságommal kell valamit kezdeni. Igaz, bárhova mentünk én mindent megnéztem és őt faggattam, hogy mi lehet az és nem tudtam sokáig egy dologra koncentrálni. Végül meguntam a várakozást, ezért magamhoz vettem a mesterem egyik könyvét, majd megkíséreltem feléleszteni egy csontvázat az egyik üres teremben. Miután megtettem minden szükséges előkészületet belekezdtem a szükséges ceremóniába. Először nem történt semmi, majd ezután megrándultak a csontok, majd pedig az élőholt felkelt. El sem tudom mondani, mennyire örültem egészen addig, míg rám nem támadt. Tátot szájjal, késsel a kezében felém csapott, én pedig épphogy ki tudtam térni előle.
- Állj! Azt mondtam megállj!
Hiába kiabáltam vele, nem hallgatott a szavamra, hanem jött továbbra is felém. Fölemelte a karját, amiből láttam függőlegesen akar vágni, így gyorsan arrébb fordultam, majd ő lecsapott a hűlt helyemre. Ki akartam rohanni az ajtón, ám a csontváz mintha felgyorsult volna és elém állt, ami miatt nem tudtam elhagyni a termet. Felkaptam egy-egy széket és magam elé tartottam akár egy pajzsot, ő pedig egyik csapást a másik után mérte rá. Az ütések erejétől mindig egyet hátrébb tántorodtam, egészen addig, míg neki nem tolattam a falnak, amitől a felettem lévő polcról leesett valami és széttört a fejemen. Először nem tudtam mi lehetett az, mert mindenemet valami fura folyadék terítette be. Miután megtöröltem a szememet akkor láttam csak meg, hogy mindenem kék színben pompázik, mert egy adag kékfesték pottyant a rám. Miközben prüszkölve megpróbáltam felállni a csontváz illedelmesen várt és nem is próbált megtámadni. Egyáltalán nem értettem mi a fészkes fene folyhat itt, mikor a folyosóról hangosan hahotázás hallatszott be. Óvatosan kikerültem az élőholtat és halk lépésekkel elindultam az ajtó felé. Kinézve megláttam azt az idegesítő görcsöt, amint a földön fekszik, és majd meghal a röhögéstől.
- Te! Ez a te műved!?
Egy pillanat erejéig elhallgatott rám nézett majd még hangosabban kezdett hahotázni. Olyan dühös voltam, hogy azt szavakban nem is lehetett kifejezni. Nem is gondolkodva, szinte a gyűlölettől vezérelve felkaptam a szék egyik hegyes töredékét, majd elindultam kifelé. Oly annyira megalázott, hogy erre nem létezhetett bocsánat, sem megbánás a vérét akartam ontani. Pár lépésre álltam tőle mikor észrevette mire készülök, de már régen késő volt a kezem magától megindult. Az utolsó pillanatban mellettem termet a mesterem és elkapta a csuklómat.
- Te meg mi a fenét akarsz csinálni kölyök?
Szinte csak akkor fogtam fel, mit akartam megtenni és a töredék kiesett a kezemből a döbbenettől.
- Ne hagyd, hogy az indulataid irányítsanak. A te hibád, hogy tiltásom ellenére próbálkozni kezdtél. Ráadásul, amiért nem ismerted fel, hogy hozzád tartozik, az a csontváz megkérdőjelezi, hogy egyáltalán képes lennél Nekromanciát használni.
Ezek a szavak jobban fájtak, mintha csak egyszerűen a kínzókamrába küldtek volna. Elmentem lemosdani és utána hónapokon keresztül egy szót sem szóltunk egymáshoz. Szó nélkül teljesítettem minden kérését.
Ismét eltelt öt év és, ez alatt úgy bánt velem, mint a kis malőr előtt és végre elkezdte nekem megtanítani a Nekromancia alapjait. Persze át kellett esnem néhány rituálét, de ezekről nem szeretnék beszélni, egyrészt mert titkos másrészt pedig elég kínosan érzem magam. Mindösszesen egyetlen csontvázat tudtam még csak irányítani, de néhány mocsárbéli szerint egész szépen haladgattam. Időről időre visszamentünk oda pihenni és persze információt szerezni. Itt sikerült beszereznem pár könyvet, ami elkezdtem tanulgatni az Alkimiát és apróbb kísérletek is elvégeztem. Bár megígérte, hogy idővel mindenre megtanít, azonban nekem elfogyott a türelmem és ezért kezdtem magán akcióba. Éppen egy méregtelenítő folyadékot akartam kikeverni mikor váratlan a nagybátyám rám nyitotta az ajtót.
- Te meg mi a fészkes fenét művelsz itt?
- Mmmester? Sssemit.
- Igen? És azon kívül? Ugye nem gondoltad komolyan, hogy az oromnál fogva vezethetsz?
- Één nem is.
- Ne hablatyolj nekem. - mondta majd a könyvre sandított.
- Á szóval ezzel bajlódsz, mutasd milyen lett.
Ezzel megfogta az üveget és egy jó nagyot kortyolt belőle. Először nem történt semmi, majd eltorzult az arca kissé összegörnyedt, majd viharos léptekkel elindult az árnyékszék felé. Nem kenyerem az illetlen beszéd, de a legerősebb babfőzelék sem hoz ki az emberekből ilyen hangokat. Úgy tűnt valamit sikerült elrontanom a recepten, ám ezzel nem értem rá foglalkozni. Miután végre ki tudott jönni dühösebbnek tűnt, mint a pokol száz ördöge. Elsőként egy tucat csontvázat idézet meg és rájuk parancsolt, hogy tépjenek apróbb darabokra. Éppen csakhogy magamhoz tudtam venni néhány holmimat, mert sürgősen el kellett menekülnöm. Mikor elhagytam a mocsarat halottam, hogy nagybátyám éppen engem átkoz méghozzá elég hosszasan. Így történt meg, hogy először egymagamba vágtam neki a nagyvilágnak.
Két nappal későbbi megjegyzés:
A 19. önbizalom nővesztő szérum érzelemingadozás miatt megsemmisítésre ítéltetett.
. Megvan maga sármja, üdv hát az oldalon Rin Tarden. ( ÉS MÉG KENTAURTESÓ IS VAGY, ÉLJEN!)
