Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Anora
Faj: Sötét tünde
Frakció: -
Kaszt: Bérgyilkos
Nem: Nő
Kor: 21
Kinézet: 160 cm magas, vékony, de izmos alkata van, fehér hajú, vörös szemű, kicsit szürkésebb bőrű. Pisze orra és kedves mosolya van, de szemeiben mindig a hidegség tükröződik. Kezei kecsesek, ugyanakkor érdesek is. A hátán és hasán mély korbácsnyomok vannak, amiket senki sem lát. Egy fekete indás tetoválás húzódik végig a jobb karján egészen a válláig.Fekete, egyszerű és könnyű ruhát visel. A ruha több pontján tőrök és apróbb szúró-vágó eszközök vannak elrejtve. Elrejtve hord egy nyakláncot, amibe a Marcia Proba név/felírás van belevésve. Oldalán egy könnyű, vékony rapírt hord.
Jellem: Egy gondolkodó, állandóan filozofáló tünde. Állatokkal és halottakkal szívesen beszélget, nyitott és kíváncsi a világra, minél többet akar tudni. Viszont egyéb lényekkel, főleg emberekkel és tündékkel nem szívesen áll szóba. Viselkedése egyik pillanatról a másikra meg tud változni. Egyszer még mosolyog és kedves, utána vérfagyasztó kegyetlenséggel beszél/cselekszik. Alapvetően az érzelmei nagyon tompák, rendkívül hideg vérű és nyugodt. Társaságban általában merev, szótlan és ijesztő. Mindenkivel szemben óvatos és készen áll a támadása, még ha a viselkedése nem is ezt mutatja. Érdekli a mágia, különféle nyelvek, a levegő és a víz. Szabadidejében vagy az állatokkal van vagy-ha teheti-olvas. Esténként a Holdat bámulja és beszél hozzá.
Előtörténet:
Figyelem, ahogy a meleg, friss vér csorog le a könnyű kardom lapjáról. Emlékek, emlékek jutnak eszembe, érzem ahogy a korbács csapódik a hátamon, bordák törnek a rúgásoktól, anyám sír a sarokban, aztán reggel nem ébred fel. Megszoktam a verést. A falumban, Shilacorvában, sosem látták rajtunk a tortúrát, mivel apám mindig ügyelt rá, hogy a kilátszó testrészeinket békén hagyja. Nappal mindenki olyan vidám volt. Egyszerű család volt a miénk, éltünk, élveztük a természetet és az állatok közelségét. De este megváltozott minden. Ha éppen apám nem törődött a napi verésadaggal, a Holddal beszélgettem. Olyan gyönyörűen nézett le rám. A mai napig lenyűgöz, mert mindent lát és megért. Ilyen volt egy őszi éjszaka is. Emlékszem, ahogy éjfélkor beosonok egy rozsdás tőrrel apám ágya mellé. Sör- és ürülékszag lengi körül eszméletlen testét. Szánalomra méltó látványt tud nyújtani egy vitéz tünde, aki éppen a halálán van.. akkor is, ha nem tud még róla. Ezzel a gondolattal sújtok le a halántékára, de még előtte felnéz rám részeges pillantásával. Nem tud meghatni, ez egy rossz lény. Egy gonosz teremtmény, el kell pusztítani... S meg kell hagyni, hogy utána jól esett. Nem éreztem semmilyen bűntudatot, habár tudtam, hogy emiatt száműznek a fajtámtól. Nem érdekelt, ugyanis éppen életem egyik legcsodásabb pillanatát éltem át; megöltem valakit. Mintha egy életen át szunnyadó titkos vágy szabadult volna fel aznap éjjel bennem. Sosem éreztem még ehhez fogható megnyugvást és csodát. Vér ömlött a kezemre, az asztalra. S ekkor elfogott az undor. Nem magamtól, nem is apámtól vagy a vértől. A világ szennyétől.
Veszek egy nagy levegőt és már nem vagyok a házunkban. Újra az istállóban állok, ahol a kardom végén egy ismeretlen férfi fuldoklik a saját vérében. Körülöttünk a lovak nyugodtan eszik a szénájukat, kivéve egyet. Ő figyel engem.
- Te, téged el foglak magammal vinni.-szólok oda neki. Az csak horkant és figyel tovább.
Miután letörölgetem a vért a kardomról, megdicsérem: - Megint jó munkát végeztél. Pontosan oda, ahova kellett. Nem is egyből halt meg, de nem szenvedett sokat. Hagytál időt neki, hadd gondolkozzon el az életéről.
Ezt szerettem a munkámban. Nem a pénz, amit kapok a gyilkolásért, hanem a véget. Nézni, ahogy az arcuk eltorzul, az utolsó gondolatukat és érzelmüket az enyémnek tudni. Tanulmányozni őket. Egyesek rimánkodnak, mások sírnak, a szeretteik nevét suttogják vagy azt, hogy ne, ne, ne... de mind fél. Félnek tőlem, félnek a haláltól. Pedig annyiszor próbáltam elmagyarázni, hogy nem én vagyok a hibás, hanem ők érdemlik meg. A halál új lehetőségeket ad nekik is és másoknak is. De mire befejezem a mesémet, mind halott. Milyen szomorú, hogy élőnek nem mondhatom ezt el, különben felakasztanának. Illetve szomorú lenne, de már megszoktam. Hiába is, a tündéknek nincsenek olyan kifinomult érzelmeik, mint az embereknek. Ezért szeretem őket nézni. Olyan halandóak és esetlenek, mégis annyi minden lakozik bennük. S egyben ezért utálom is őket. Sosem használják ki azt a pár évet, ami adatik nekik úgy, mint más fajok. Elpazarolják pénzre, munkára, ivásra, pedig annyi mindent tudhatnának. A lustaság bűn és én az irtom ki.
Hátrapillantok. Ezt az embert még el kell tüntetnem pirkadat előtt. Kihúzom az istállóból, el, a közeli erdőbe.
-Jól leszel itt, maradj csak, mindjárt visszajövök, csak feltakarítok és elkötöm az egyik lovadat. Tetszik nekem.- nyugtatom jókedvűen.
Takarítás közben a lovaknak mesélek, de csak az egyik figyel. Miközben kötözöm kifele, lépteket hallok a ház felől.
- A francba, erről nem volt szó. Sietnünk kell, megígértem, hogy elviszem a volt gazdád testét a megbízómnak.
Éppen kiérek az udvarra, amikor szemben velem megáll két katona. Nyakig páncélban, vértjükön egy címer.
- Megállj!-kiált nekem. -Mit keresel itt? Ki vagy?
- ...- nincs kedvem válaszolni, éppen mennék.
- Hallod, mit csinálsz erre?- a másik elindul felém. Rosszul teszi, nem szeretem, ha megszólítanak.
- Ha lopni akartál, nagyon nem lesz jó a ma estéd, Kislány.- hördül fel az első. Mindketten hibát követtek el. Felidegesítettek annyira, hogy kedvem támadjon eltenni őket láb alól.
- A nevem Anora-motyogtam.
- He?- vigyorgott az alacsonyabb.- Beszélni is tudsz?
- Mondom, a nevem Anora -kiáltom és elé ugrok elvágva a torkát. A másik felüvölt és hanyatt esik.- Mi a...? Mi vagy te?- csak akkor tűnt fel neki a hegyes fülem és kicsit szürkésebb bőröm.
- Miért nem kérdezted meg a nevem?- üvöltöm.- Miért nem?
- ...- csak ott ült halálra váltan.
- Hm, rendben, válaszolj egy kérdésre és elmehetsz.- kuncogok.- Miért szolgálod az Egyházat?
- Mert ezt mondták...Ne-nem, nem tudom, kérlek, csak en-engedj el.- már szinte sikítva beszél.
- Rossz válasz. Kérsz még időd? Csak ne sokat, mert mennem kell.- válaszolok megenyhülve és barátságosan. Hirtelen meglátom, ahogy előkap valahonnan egy tőrt és felém súlyt vele, de gyorsabb vagyok és ellépek.
- Rossz válasz. Letelt az idő.- és átszúrom a torkát. Ez a baj velük, pedig még plusz időt is hagytam neki.
Megpaskolom a ló orrát, letörlöm a vért a kardról és sóhajtok. Kellett ez nekem.. most még több munkám lesz ma este. Ne haragudj Hold, ígérem, holnap többet beszélgetünk, de ezt, most muszáj feltakarítanom. Ő nem válaszolt, eddig sosem, de mindig éreztem, hogy figyel rám és követ mindenhova.
Reggel 9 körül befejeztem a testek elhordását és eltüntetését. A páncélt sosem veszem le a halottakról, nem vagyok én holmi pitiáner rabló. Elfáradtam, a napot sem bírom. Inkább ledőlök egyet aludni a kis kunyhómban az erdő közepén. Este 7 körül ébredtem és elindultam befejezni a munkámat. Azaz elvinni a testet a megbízóhoz. Sokkal könnyebb így, hogy már van egy lovam. Nem érdekel, mit csinálnak a személyekkel a haláluk után, nem az én dolgom. Megkapom a pénz és elmegyek. Ezt csinálom már évek óta. Mióta apám halott, a tündék kitagadtak és másfél éven át menekültem, de most végre nyugodtan tehetem azt, amire rendeltettem: büntetni a rosszat és ítélkezni a Hold nevében. Eddig nem panaszkodott, úgyhogy nem csinálhatom olyan rosszul. De az igazat megvallva kicsit kezdem unni. A mindennapos rutinköröket valahogy meg kéne már törnöm, egy új célt kitűznöm, felfedeznem és tanulnom. Különben ha nem használom ki eléggé azt a kis időmet, én sem lehetek jobb egy embernél, aki csak pocsékolja a képességeit. Mostanában egyre többször töröm ezen a fejemet.
Éjszaka újításként benézek a városba. Igazán ritkaság ez tőlem. Beülök egy kocsmába és hallgatom, hogy ki miről beszél. Az egyik asztalnál egy csapat felfegyverzett katona hangoskodik és egy kardról beszélnek.
Ez az! Ez kell nekem! Egy kard, egy angyali-kard, ami igazságot teremt, Azrael! De.. ha ennyien beszélnek róla, biztos kell másoknak is, egyedül lehetetlenség megszereznem.. de másokkal szövetkezni... erre még alszom egyet. Rengeteg ötlet futott át az agyamon, igazán megjött a kedvem ehhez.
Nem tudom még, hogy hogyan jutok el a kardhoz, de meg kell szereznem. Azrael, elmegyek érted, megígérem. És egy tünde mindig megtartja a szavát.
Az angyalról álmodtam.
/Az oldalt ajánlotta: Sebastian Jaakobsen/
Faj: Sötét tünde
Frakció: -
Kaszt: Bérgyilkos
Nem: Nő
Kor: 21
Kinézet: 160 cm magas, vékony, de izmos alkata van, fehér hajú, vörös szemű, kicsit szürkésebb bőrű. Pisze orra és kedves mosolya van, de szemeiben mindig a hidegség tükröződik. Kezei kecsesek, ugyanakkor érdesek is. A hátán és hasán mély korbácsnyomok vannak, amiket senki sem lát. Egy fekete indás tetoválás húzódik végig a jobb karján egészen a válláig.Fekete, egyszerű és könnyű ruhát visel. A ruha több pontján tőrök és apróbb szúró-vágó eszközök vannak elrejtve. Elrejtve hord egy nyakláncot, amibe a Marcia Proba név/felírás van belevésve. Oldalán egy könnyű, vékony rapírt hord.
Jellem: Egy gondolkodó, állandóan filozofáló tünde. Állatokkal és halottakkal szívesen beszélget, nyitott és kíváncsi a világra, minél többet akar tudni. Viszont egyéb lényekkel, főleg emberekkel és tündékkel nem szívesen áll szóba. Viselkedése egyik pillanatról a másikra meg tud változni. Egyszer még mosolyog és kedves, utána vérfagyasztó kegyetlenséggel beszél/cselekszik. Alapvetően az érzelmei nagyon tompák, rendkívül hideg vérű és nyugodt. Társaságban általában merev, szótlan és ijesztő. Mindenkivel szemben óvatos és készen áll a támadása, még ha a viselkedése nem is ezt mutatja. Érdekli a mágia, különféle nyelvek, a levegő és a víz. Szabadidejében vagy az állatokkal van vagy-ha teheti-olvas. Esténként a Holdat bámulja és beszél hozzá.
Előtörténet:
Figyelem, ahogy a meleg, friss vér csorog le a könnyű kardom lapjáról. Emlékek, emlékek jutnak eszembe, érzem ahogy a korbács csapódik a hátamon, bordák törnek a rúgásoktól, anyám sír a sarokban, aztán reggel nem ébred fel. Megszoktam a verést. A falumban, Shilacorvában, sosem látták rajtunk a tortúrát, mivel apám mindig ügyelt rá, hogy a kilátszó testrészeinket békén hagyja. Nappal mindenki olyan vidám volt. Egyszerű család volt a miénk, éltünk, élveztük a természetet és az állatok közelségét. De este megváltozott minden. Ha éppen apám nem törődött a napi verésadaggal, a Holddal beszélgettem. Olyan gyönyörűen nézett le rám. A mai napig lenyűgöz, mert mindent lát és megért. Ilyen volt egy őszi éjszaka is. Emlékszem, ahogy éjfélkor beosonok egy rozsdás tőrrel apám ágya mellé. Sör- és ürülékszag lengi körül eszméletlen testét. Szánalomra méltó látványt tud nyújtani egy vitéz tünde, aki éppen a halálán van.. akkor is, ha nem tud még róla. Ezzel a gondolattal sújtok le a halántékára, de még előtte felnéz rám részeges pillantásával. Nem tud meghatni, ez egy rossz lény. Egy gonosz teremtmény, el kell pusztítani... S meg kell hagyni, hogy utána jól esett. Nem éreztem semmilyen bűntudatot, habár tudtam, hogy emiatt száműznek a fajtámtól. Nem érdekelt, ugyanis éppen életem egyik legcsodásabb pillanatát éltem át; megöltem valakit. Mintha egy életen át szunnyadó titkos vágy szabadult volna fel aznap éjjel bennem. Sosem éreztem még ehhez fogható megnyugvást és csodát. Vér ömlött a kezemre, az asztalra. S ekkor elfogott az undor. Nem magamtól, nem is apámtól vagy a vértől. A világ szennyétől.
Veszek egy nagy levegőt és már nem vagyok a házunkban. Újra az istállóban állok, ahol a kardom végén egy ismeretlen férfi fuldoklik a saját vérében. Körülöttünk a lovak nyugodtan eszik a szénájukat, kivéve egyet. Ő figyel engem.
- Te, téged el foglak magammal vinni.-szólok oda neki. Az csak horkant és figyel tovább.
Miután letörölgetem a vért a kardomról, megdicsérem: - Megint jó munkát végeztél. Pontosan oda, ahova kellett. Nem is egyből halt meg, de nem szenvedett sokat. Hagytál időt neki, hadd gondolkozzon el az életéről.
Ezt szerettem a munkámban. Nem a pénz, amit kapok a gyilkolásért, hanem a véget. Nézni, ahogy az arcuk eltorzul, az utolsó gondolatukat és érzelmüket az enyémnek tudni. Tanulmányozni őket. Egyesek rimánkodnak, mások sírnak, a szeretteik nevét suttogják vagy azt, hogy ne, ne, ne... de mind fél. Félnek tőlem, félnek a haláltól. Pedig annyiszor próbáltam elmagyarázni, hogy nem én vagyok a hibás, hanem ők érdemlik meg. A halál új lehetőségeket ad nekik is és másoknak is. De mire befejezem a mesémet, mind halott. Milyen szomorú, hogy élőnek nem mondhatom ezt el, különben felakasztanának. Illetve szomorú lenne, de már megszoktam. Hiába is, a tündéknek nincsenek olyan kifinomult érzelmeik, mint az embereknek. Ezért szeretem őket nézni. Olyan halandóak és esetlenek, mégis annyi minden lakozik bennük. S egyben ezért utálom is őket. Sosem használják ki azt a pár évet, ami adatik nekik úgy, mint más fajok. Elpazarolják pénzre, munkára, ivásra, pedig annyi mindent tudhatnának. A lustaság bűn és én az irtom ki.
Hátrapillantok. Ezt az embert még el kell tüntetnem pirkadat előtt. Kihúzom az istállóból, el, a közeli erdőbe.
-Jól leszel itt, maradj csak, mindjárt visszajövök, csak feltakarítok és elkötöm az egyik lovadat. Tetszik nekem.- nyugtatom jókedvűen.
Takarítás közben a lovaknak mesélek, de csak az egyik figyel. Miközben kötözöm kifele, lépteket hallok a ház felől.
- A francba, erről nem volt szó. Sietnünk kell, megígértem, hogy elviszem a volt gazdád testét a megbízómnak.
Éppen kiérek az udvarra, amikor szemben velem megáll két katona. Nyakig páncélban, vértjükön egy címer.
- Megállj!-kiált nekem. -Mit keresel itt? Ki vagy?
- ...- nincs kedvem válaszolni, éppen mennék.
- Hallod, mit csinálsz erre?- a másik elindul felém. Rosszul teszi, nem szeretem, ha megszólítanak.
- Ha lopni akartál, nagyon nem lesz jó a ma estéd, Kislány.- hördül fel az első. Mindketten hibát követtek el. Felidegesítettek annyira, hogy kedvem támadjon eltenni őket láb alól.
- A nevem Anora-motyogtam.
- He?- vigyorgott az alacsonyabb.- Beszélni is tudsz?
- Mondom, a nevem Anora -kiáltom és elé ugrok elvágva a torkát. A másik felüvölt és hanyatt esik.- Mi a...? Mi vagy te?- csak akkor tűnt fel neki a hegyes fülem és kicsit szürkésebb bőröm.
- Miért nem kérdezted meg a nevem?- üvöltöm.- Miért nem?
- ...- csak ott ült halálra váltan.
- Hm, rendben, válaszolj egy kérdésre és elmehetsz.- kuncogok.- Miért szolgálod az Egyházat?
- Mert ezt mondták...Ne-nem, nem tudom, kérlek, csak en-engedj el.- már szinte sikítva beszél.
- Rossz válasz. Kérsz még időd? Csak ne sokat, mert mennem kell.- válaszolok megenyhülve és barátságosan. Hirtelen meglátom, ahogy előkap valahonnan egy tőrt és felém súlyt vele, de gyorsabb vagyok és ellépek.
- Rossz válasz. Letelt az idő.- és átszúrom a torkát. Ez a baj velük, pedig még plusz időt is hagytam neki.
Megpaskolom a ló orrát, letörlöm a vért a kardról és sóhajtok. Kellett ez nekem.. most még több munkám lesz ma este. Ne haragudj Hold, ígérem, holnap többet beszélgetünk, de ezt, most muszáj feltakarítanom. Ő nem válaszolt, eddig sosem, de mindig éreztem, hogy figyel rám és követ mindenhova.
Reggel 9 körül befejeztem a testek elhordását és eltüntetését. A páncélt sosem veszem le a halottakról, nem vagyok én holmi pitiáner rabló. Elfáradtam, a napot sem bírom. Inkább ledőlök egyet aludni a kis kunyhómban az erdő közepén. Este 7 körül ébredtem és elindultam befejezni a munkámat. Azaz elvinni a testet a megbízóhoz. Sokkal könnyebb így, hogy már van egy lovam. Nem érdekel, mit csinálnak a személyekkel a haláluk után, nem az én dolgom. Megkapom a pénz és elmegyek. Ezt csinálom már évek óta. Mióta apám halott, a tündék kitagadtak és másfél éven át menekültem, de most végre nyugodtan tehetem azt, amire rendeltettem: büntetni a rosszat és ítélkezni a Hold nevében. Eddig nem panaszkodott, úgyhogy nem csinálhatom olyan rosszul. De az igazat megvallva kicsit kezdem unni. A mindennapos rutinköröket valahogy meg kéne már törnöm, egy új célt kitűznöm, felfedeznem és tanulnom. Különben ha nem használom ki eléggé azt a kis időmet, én sem lehetek jobb egy embernél, aki csak pocsékolja a képességeit. Mostanában egyre többször töröm ezen a fejemet.
Éjszaka újításként benézek a városba. Igazán ritkaság ez tőlem. Beülök egy kocsmába és hallgatom, hogy ki miről beszél. Az egyik asztalnál egy csapat felfegyverzett katona hangoskodik és egy kardról beszélnek.
Ez az! Ez kell nekem! Egy kard, egy angyali-kard, ami igazságot teremt, Azrael! De.. ha ennyien beszélnek róla, biztos kell másoknak is, egyedül lehetetlenség megszereznem.. de másokkal szövetkezni... erre még alszom egyet. Rengeteg ötlet futott át az agyamon, igazán megjött a kedvem ehhez.
Nem tudom még, hogy hogyan jutok el a kardhoz, de meg kell szereznem. Azrael, elmegyek érted, megígérem. És egy tünde mindig megtartja a szavát.
Az angyalról álmodtam.
/Az oldalt ajánlotta: Sebastian Jaakobsen/
A hozzászólást Anora összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Május 11, 2016 1:36 am-kor.
