Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Marcia Proba mágikus nyaklánc
Szint: 1.
Ár:
Leírás: Egy mágikusnak mondható nyaklánc, amit a karakter mindig a nyakában visel, s ez elősegíti 10%-kal a csendben való lopakodást. Tompítja a léptek zaját, ha gallyra, falevélre, kavicsra vagy nyekergő padlóra lép.
Kard neve: Espaldoor
Típus: rapír
Használata: szúrás, vágás, belső szerve átlyukasztása, esetleg párbajban
Anyaga: holdezüst
Tartóssága: 42 év
Teljes mérete: 110 cm
Súlya: 1 kg
Pengéjének szélessége: 3 cm
Markolatának mérete: 4,5 cm
Díszített védőmarkolat mérete: kb. 14 cm
Képessége: Ha élével megvág valakit, az adott testrészen 15 másodpercnyi zsibbadás lép fel a vívótőrhöz használt kevés vasba kevert zsibbadást okozó növény miatt.
Leírás: Egy hibrid fegyver, ami a hosszú kardok és pallosok családjának az egyik legismeretlenebb, ámde egyben az egyik legveszélyesebb tagja is. Markolata, ami a kezet is védi/takarja gyönyörűen, aprólékosan ki van dolgozva, látszik rajta, hogy profi kezek alkották meg. Törékeny fegyver és sok munkát igényel a karbantartása, de megéri, hiszen játszi könnyedséggel lehet vele szúrni, vágni és harcolni (nem nehézpáncélosok ellen). Kecsességét a holdezüst anyagnak köszönheti, s annak, hogy nagyon könnyű, 1 kg. Megbecsülendő és nemes fegyver, sokan első pillantásra alábecsülik, addig, amíg nem találkoznak titkos képességével. Ennek a különleges, kétélű rapírnak lelke van, amit ápolni kell és cserébe ő helytáll.
Espaladoor története:
Eddig sosem volt még olyan fegyverem, amit igazán magaménak tudhattam volna. A tőrök és az éjgyilok már a kezemre álltak, de mégsem volt meg a fegyver és a használója közötti összhang. Csupán eszközök voltak, nekem pedig egy olyan társra volt szükségem, akivel művészet lesz a harcból és gyilkolásból.
Nem hiába gyűjtögettem én annyit, egy csodát meg kell fizetni. Minden egyes küldetés után gondosan elraktam álmaim fegyverére, hogy egy napon majd megszülethessen. Már el is képzeltem, hogy fog kinézni: könnyű lesz, így nem fog vissza a mozgásban; éles lesz, hogy hamarabb végezhessek a munkámmal és visszatérjek az ápolásához; kecses lesz, hogy egy gyönyört tudjunk alkotni együtt.
Még kiskoromban láttam egy tündénél egy viccesnek tűnő kardocskát. Beszélgettem vele a falumban, s megengedte, hogy kipróbáljam. Abban a pillanatban tudtam, hogy nekem - ahogy megtudtam a nevét - rapír kell. Elmesélte Dorothea, a rapírjának történetét, azt, hogy félig apja készítette el a markolatát, majd miután meghalt, ő fejezte be a munkáját. Történeteket mesélt híres rapírokról a múltból, s elpanaszolta, hogy mennyire nem becsülik meg, pedig ennek a fegyvernek lelke van. Aki jól bánik vele, annak engedelmeskedik. A férfi még aznap távozott, és nem láttam többé Dorotheához hasonló fegyvert. Belevéstem a tudatomba a nevét a kardtípusnak és megesküdtem a Holdnak, hogy lesz egyszer egy ilyenem.
Számtalan kovácshoz és specialistához fordultam már kérdésemmel, de vagy nem ismerték vagy nem készítettek. Már lassan feladtam a reményt, mikor egyik utazásom során, az úton szembe jön velem egy férfi. Harcosnak tűnik, de nem viselt páncélt. Oldalára fel volt kötve… egy rapír. Szívem hatalmasat dobbant és nem tudtam mást csinálni, csak bámulni a kecsességét. Ez a férfinek is feltűnt és barátságosan odaszólt:
- Mit nézel ilyen nagyon, Hölgyem? – tetszett a megszólítás, a férfi is szimpatikus volt.
- A rapírodat, Uram, rég találkoztam hozzá hasonló gyönyörűséggel. – meglepő módon nem esett nehezemre a beszéd. Mintha azzal a szívdobbanással minden kételyem elmúlt volna. A fellegekben jártam.
- Oh, hát ismered őket? Csak keveseknek adatik meg, hogy találkozzanak velük életükben. És még kevesebben vannak azok a szerencsések, akik miután láttak egyet, még élnek. – vigyorgott jókedvűen.
- Megkérdezhetem, merre csináltattad? Rengeteg helyen jártam már, de sosem jártam sikerrel.
- Hm… nem tudom, hogy él-e még az öreg flótás, de egye fene, elkísérlek, ha nem sietsz. Nekem úgy sincsen sok dolgom. – erre egy kicsit megfeszültem, nem ajánlották még fel soha, hogy elkísérnek. Nem tudtam, hogy megbízhatok-e benne. Ráadásul, ha valami okból kifolyólag megtámadna, védekezni is alig lenne esélyem. De az a jószándékú, őszinte mosoly meggyőzött. A férfi is érdekesnek tűnt, magamon lepődtem meg főként, hogy felszabadultan tudtam beszélgetni.
Az egész út során többször nevettem, mint eddig bármikor. Sajnos rövidebb volt az utazásunk, mint szerettem volna, de megjegyeztem magamnak. Viszont se ő, se én nem mondtuk el a nevünket egészen a búcsú pillanatáig.
- Akkor, gondolom nem találkozunk többet. Egy öröm volt az út, Anora – mosolygott szelíden. – Nem megyek be a városba, indulnom kell tovább, ha nem haragszol meg. De nem foglak, ez egyszer biztos, Hölgyem.
- Viszlát Gallio, és mindent köszönök. – Rettentően sajnáltam, hogy elmegy.
Még beszéltünk egy kicsit, s utána ellovagolt a messzeségbe. Sóhajtottam egy nagyot és miközben elindultam a kovács fele, akiről beszélt, az úton törtem a fejem.
Szerencsére hamar megérkeztem a kovácshoz, aki először csodálkozott a kérésemen, de végül azt mondta, hogy elvállalja, egy rapírt mindig öröm készíteni. Megmondta az árát is, s azt, hogy mikorra lesz kész.
Pár hónap múlva visszatértem és kezemben tarthattam végre. Óvatosan bántam vele, mikor „hazaértem”, elővettem és megcsodáltam. Igazi érzelmek tolultak fel bennem, mint azelőtt nagyon ritkán. Érzéseket váltott ki előlem a rapír. Egyszerre volt kecses, apró, lenyűgöző és veszélyes. Tartottam tőle, hogy nem tudom majd elnevezni, de elsuttogta ő maga: Espaladoor.
A hozzászólást Anora összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Május 11, 2016 12:40 am-kor.
