Rin és Anora- A cél: Valamerre

Ezt a munkát is bevégeztem. Hosszú utat kellett megtennem idáig, de megérte, rengeteget fognak ezért nekem fizetni. Nem tudom, hogy az ügyben mi lehetett a bosszú tárgya, de ahogy megbízóm szidta a másikat… nem szerethették egymást. De ez nem is az én dolgom, semmi sem az én dolgom, jobb is, ha mindenből kimaradok. Nem valóak nekem a bonyodalmak. Se mások társasága. Bár néha felderengnek olyan helytelen érzések, mint magány vagy inger, hogy ne egy állattal beszélgessek mindig. Ritka az ilyen, de kíváncsi lennék, létezik-e olyan ember, tünde, démon, akárki, akivel jól kijövök.

Az Északi Pusztaföldön járok, az egyik nagyobb falucskában, már ha annak lehet ezt nevezni. Alig áll pár utcából, fogadóból, istállóból és műhelyből. Habár emberek vannak, közel sincs akkora tömeg, mint a Főváros környékén. Kietlen a táj, első ránézésre nem nyerte el a tetszésemet, de az út során rájöttem, mennyi minden érdekességet tartogat még. Előtört a tanulás iránti vágyam, ugyanis erre ritkán jártam eddigi életem során.

Letörlöm a vért csinos fegyveremről és kilépek az ajtón az utcára.  Most érzem csak, milyen hideg van, ez az egyszerű ruha nem véd meg a zord időjárástól és a szél is mindig az arcomba fújja hajamat ellehetetlenítve ezzel a látást. Gyorsan keresnem kell egy fogadód, hogy felmelegítsem magam egy itallal. Miután ez megtörtént, továbbállok. Elindulok a lovam irányába, egyetlen társamhoz, akit az egyik utca sarkán hagytam. Sokan megbámultak már érte, hogy nem félek-e attól, hogy ellopják vagy elszökik. De én tudtam, hogy marad, ugyanis akárki közelített felé, egy bedagadt szemmel távozott a helyszínről. S éppen elérnék az utcácskához, amikor megbotlok egy… lábban?

Hogy lehetek ennyire figyelmetlen, hogy egy lábban elesek? Ezzel a gondolattal csapódok neki a kemény földnek. Zavartan ülök fel és látom, hogy egy csuklyás idegen áll előttem, s nem mozdul. Az arcát nem látom, de érzem, hogy ő sem számított erre. Nem tudom, hogy akar-e nekem mondani valamit. Nem is tűnt fel, hogy itt állt. Csak ülök a földön és nézem az idegent.
- Bocsánat, nem vettem észre. - nyögöm ki végül és mosolyt próbálok erőltetni magamra. Próbálnék felállni, de érzem, hogy valami nagyon nincs rendjén. A bokám irgalmatlanul fáj.
- Aú, a fenébe is. – próbálok feltápászkodni a földről. Az idegen pedig csak néz rám a csuklyája alól.

Fogalmam sincs hogyan keveredtem az északi puszta földekre tehát ne is kérdezzétek tőlem. Tulajdon képen soha sem volt konkrét úti célom egyszerűen arra mentem amerre a szél fújt engem. Bár sosem kerestem mindig bőven találtam kalandot és felfedezésre váró csodákat. Az egyetlen célom nem volt más, minthogy én legyek a legjobb alkimista, akit valaha a hátán hordott ez a sárgolyó. A gondviselésnek köszönthetően kaptam ajándékba egy szekeret így végre nem gyalogszerrel kellett utaznom a nagy ismeretlen felé. Egyszerűen csak hátradőltem és a lovacska elvitt engem szinte bárhova még irányítanom sem kellett. Egyszerűen kiadtam neki az utasítást miszerint cél a következő falú és ő addig menetelt, míg el nem értük azt. Nagy sajnálatomra egy vicces kislány a szekér oldalára festette a Tarden és társa feliratot, amitől mindenki azt hitte, hogy kereskedő vagyok. Ez egy hatalmas nagy tévedés volt ugyanis egy sima alkimista voltam, aki ha úgy akarta segítetett annak, akit érdemesnek talált rá. Szóval ott voltam abban a falucskában és úgy döntöttem a szekeret hátra hagyva gyalogszerrel nézek körben. Egy fal mellett állva bámészkodtam mikor valaki majdhogynem belém rohant majd elbotolva a lábamban elterült a földön. Elnézést kért tőlem, amiért nem figyelt majd fájdalmában feljajdult. Ebből a hangból könnyen kiderítettem, hogy megsérült a lába azonban nem csak ezt tudtam meg, hanem azt is, hogy egy nővel van dolgom. Kicsit már kezdtem unni, hogy akár hova megyek, mindenütt rám találnak ezek a jó testű némberek. Először ott volt az a vámpír, aki a napfényben mászkált majd az a csitri, aki folyton megbotránkoztatott végül pedig a tünde nagy mellekkel. Vagy fél percen keresztül néztem le rá ám ő az arcom helyet csak sötétséget láthatott. Emlékszem egy régi versre, miszerint ha sokig nézet a mélységet a mélység visszanéz rád. Körülbelül ugyanilyen érzés lehetett, amikor valaki velem beszélgetett. Nem szerettem a jófiút játszani ám ekkor felbukkant a vámpír és elkezdett prédikálni vagy jófiú leszek vagy megkeseríti az életemet. Fújtam egy nagyot unalmamban akár a versenylovak majd minden szó nélkül elmentem vagy úgy két utcával arrébb. Fölültem majd kiadtam az utasítást és ritmikus kopogással elindultunk a bajbajutott nőszemély felé. Mikor mellé éltünk leugrottam odanyújtottam neki a kezemet, hogy besegíthessem a szekér hátsó részébe. Igaz volt ott pár láda azonban csak üres üvegek voltak bennük, mert minden gyógyitalom elfogyott, vagyis így gondoltam. Azt reméltem, ha egy kicsit pihen, akkor jobban lesz és elmegy, így nem kell fölöslegesen beszélnem.
/Ha sikerül felsegítenem, akkor az üvegek közt kotorászok, hátha akad valami gyógylé vagy egy kevés hozzávalóm, amiből újat kotyvaszthatok./

Visszaesek a földre, tehetetlenül ülök és bámulom a csuklya sötétségét. Vajon mi járhat most a fejében? Biztos nem örül, senki sem kedvelni, ha gondot okoznak neki. Pedig én azt csináltam most is. Nem mintha egy bérgyilkos árnyékában csoda lenne a Baj.
Jól gondoltam. Azzal, hogy fújt egyet és elment másik irányba, szinte egyértelmű, hogy nem akart segíteni. Nem is csodálom. Kuncognom kell, vicces ez a helyzetet. De egyből elhallgatok, amint megjelenik mellettem egy szekéren és nyújtja a kezét. Üsse toboz, ez most jól fog nekem jönni. Megfogom e kezét és érzem, hogy húzni kezd felfele. Szóval komolyan gondolja, nem csak léhán it van, hogy álljak fel magam. Felsegít a szekérre és kutakodni kezd üvegek között. Kíváncsian nézem, mit csinál. Hallottam már olyan személyekről, akik növényekkel és italokkal foglalkoznak, de még sosem találkoztam eggyel sem, pedig érdekel, hogyan csinálják. Egyszer el akartam szegődni tanoncnak egy asszony mellé, aki bájitalokkal foglalkozott… sajnos megbízást kaptam, hogy öljem meg, úgyhogy sokat nem tudtam meg tőle.  Nem vagyok biztos benne, hogy ő is ilyen, de annak tűnik a sok üveg miatt. De az is lehet, hogy egy csempész, a szekere is igen furcsa, de tetszetős, az arcát sem látom. Hogy mondják? Ha sokáig nézed a mélységet, a mélység is visszanéz rád. Igen, ez az, ezért nem volt annyira ellenszenves nekem, csak furcsa. Mintha a sötétséggel néznék szembe, ami nem újdonság, minden nap azt teszem. Jobb vigyáznom vele és nem nagyon közeledni hozzá… egyelőre.
Várok és figyelek. Előhúz egy üveget és felém tartja. Elveszem tőle és beleszagolok. Nem értek ehhez, nem tudom, mit kell vele csinálni. Meginni, bekenni, nem derül ki se a szagából, se az anyagából. Kérdőn nézek rá, akarom, hogy megszólaljon, kíváncsi vagyok a hangjára, az sokat el fog árulni magáról.