[Anora] Műhelyi madarak

Viszonylag jó kedvvel nyitok be a műhely ajtaján. Régóta ismerem az Öregurat, sokszor szoktam segíteni neki vagy együtt kocsmázni, ha épp nem akad dolgom Veronia másik pontján, s marad időm és kedvem ideutazni hozzá. Kellemes a társasága, nem beszél sokat, de ha megszólal, jószívűség és elhatározottság hallatszik ki a hangjából.
- Jöttem segíteni, ahogy múltkor ígértem!- mosolyogtam rá. Szemem sarkából látom, hogy a sarokban még mindig ott áll az a rongykupac, amit hetek óta "gyűjtöget". Helyes, lesz mit csináljak.
Nem látom sehol, biztos a műhely hátsó részében matat. Egy lépést teszek előre, s ekkor előbújik egy nő és rám néz. Megdöbbenve állok és kicsit gyanakodva kérdezem tőle, ugyanis még sosem láttam itt.
- Te ki vagy? S mit csinálsz itt?

- Harminc rúd acél... Furcsa, ez eggyel több... Talán elszámolták, nem fontos... Tíz mázsa szén... Húsz kiló kőris, markolatnak... A déracél Herr Sturmnak a pallosához... Azt hiszem mindennek meg kéne lennie, bár az a pár feketeacél öntvény még mindig nem érkezett meg, remélem nincs semmilyen akadás az Schattenstahl környékén, így is rettenetesen drágán szállítják be, kár lenne, ha megint emelni szeretnék az árat. 
* Kezében egyszerű bőrrel kötözött grafitrúd volt, melynek élesre hegyezett végével jegyzetelt pár szót a rendelői papirosra, pedáns biztonsággal futtatva sokat gyakorolt betűit. Nem sokat kapott a Nebelturmoktól útravalónak, ám az írás és olvasás képessége ez volt, s bár mindig lett volna mit tanulnia, keze legalább kellően olvasható, rideg egyszerűségű lenyomatott hagyott levelein, árulkodóan mutatva rá jellemének milyenségére. Lerakva a papírtömböt, maszatos ujjait beletörölte a foltos szürke ingbe, majd közelebb lépett a déracélhoz, s vizslatva nézegette annak anyagát. Nagyapja nem hagyhatta szótlanul a dolgot, a lándzsa halkan szólalt fel a terem sarkából.
- Jóféle, bár persze még így sem feketeacél. Minden fém játékszer ahhoz képest, igazán jó munkát egyébként is csak jó anyaggal lehet végezni.
* Röviden bólintott a dologra, bár elengedte füle mellett a megjegyzés súlyának nagyját, s tovább méregette a nyersanyag tisztaságát. Talán tette is volt még egy ideig, ám az épület műhelyének részéből egy hang szólalt meg, tompán átjárva a falak között. Kuncsaft lehetett, fordult meg a fejében a gondolat, majd felvetette magára a korábban a raktár asztalára lerakott kormos barna kötényt, s a lándzsáját magához véve lépett át a műhelybe, ahol szinte beleütközött egy húszon forma sötételfbe. Egy pillanatra meglepődött, majd nyugalmat erőltetett arcára a kérdés hallatán.
- Ezt én magam is kérdezhetném... * Még méregette egy kicsit a nőt, majd ellépett mellőle, és nekitámasztotta a lándzsát a műhely egyik sarkának. * - Egy ideje tanítványának fogadott már Herr Schmidt, éppen a dolgát végzem. Segíthetek esetleg valahogy, vagy az öreget keresi? 

Végignézek a lányon, aki fiatalabb lehet nálam, habár vonásai kemény életről árulkodnak. Kék, combjánál eltépett ruhát visel, izmos karját nem takarja el. Vállán két tetoválás látszik, a száműzöttség jelei. A hátsó részből ugyan kijött, de nem tett lépéseket felém. Elmondása szerint Herr tanítványa. Még sosem láttam, hogy bárkit is felfogadott volna, de nem lenne meglepő kedvessége és meleg szíve miatt, valamint rég találkoztunk, azóta mindkettőnkkel sok minden történt. Kíváncsi voltam, hogy merre találhatom, úgy váltunk el, hogy adni szeretett volna nekem valamit. Úgyhogy kis gyanúval bár, de elfogadtam a helyzetet.
- Igazából az Öreghez jöttem, megígértem neki, hogy segítek, csak egy jó ideje nem volt annyi időm, hogy ellátogassak. Merre van? – kérdezem határozottan, de mosolygok mellé. Ha igazat mond, nincs mitől tartanom és Herr sem örülne, ha nem lennék jó viszonyban a tanítványával, ezért próbáltam tényleges kedvességet és barátságosságot mutatni. Nem tűnt ellenszenvesnek a lány, látszott rajta, hogy nem hiába van itt, érti a dolgát.
Miközben a válaszra várok, körülnézek. Mindig is rendezett volt a műhely, mindennek megvolt a maga a helye. De most mintha tisztábbnak is tűnt volna, valószínűleg az előttem álló lány takaríthatott ki egy kicsit. Örülök, hogy a rongyhalmaz még mindig itt van, a hely egyik fontos alkotóeleme volt már akkor is, mikor egy tavaszi délutánon megismertem a kovácsmestert. Megpillantok egy rozsdás tőrt az egyik asztalon és erre felbuzdulva megkérdezem:
- Ha már úgyis itt vagyok, nem tudok valamiben segíteni?

- Nem hiszem, hogy segítségre lenne szüksége. * Vonta meg a vállát jelentéktelenül, azon célra mutatva, hogy ő maga itt van jelenleg * - Ha nem tévedek, valószínűleg a Hellenburg fényében megleli, oda szokott leginkább járni szabadabb idejében. Nagyon jóban van mostanság a borral és a töménnyel. 
* Bármiféle feladat híján kis szökkenéssel elhelyezkedett a palatábla alatt lévő egyszerű kis karcos asztalra, majd a selfet figyelte. Furcsa történet lehetett az öreggel való ismeretségé, bár semmiképpen sem meglepő. Kedves alak hírében állt mindig is a mester, s bár mint nagyapja oly sokszor hangoztatta, jobb ember volt, mint amilyen kovács... Akárhogyan is, sokat kellett még tőle tanulnia, s véletlenül sem volt a válogatás luxusában. 
- Segíteni? * Húzta fel egy kissé a szemöldökét a kérdésre, majd felnézett a válla mögött lévő táblára. Csak pár tucat szögre való igény volt oda rakva, ami egy nem túl eseménydús napot vetített elő * - Nem hiszem, hogy szükség lenne rá, bár, ha ért egy kicsit a dolgokhoz, akkor szívesen átadom a szögek kikalapálásának örömét. Úgy sem füllik nagyon hozzá a fogam. 
* Megcsinálta amikor valami hibádzott, ezt afféle köszönetnek tartotta a férfi irányába, ámbátor mindig is inkább a saját szakállára való munkát preferálta az ilyen szerszámos dolognál. Egy szép tőr vagy kard elkészítése mégis érdekesebb kihívás volt, mint az ezredik szög vagy kapa.

Rosszalló gondolat fut át az agyamon mikor a vámpírhölgy tájékoztat Herr és az alkohol szoros barátságától. Sosem volt bajt abból, hogy ivott, nem lett erőszakos vagy otromba tőle, de olyankor igen befolyásolható. Féltem az Öreget, nem örülnék neki, ha bármi baja lenne. Jó ötlet volt, hogy felvett egy tanítványt, így legalább nem megy tönkre... vagy csak lassabban.
Miután megtudtam, hogy miben lehet segíteni, odamegyek a szögekhez és kezembe veszem a kalapácsot. Az első csapás után a vámpír felé fordulok és próbálok beszélgetést kezdeményezni, hátha többet megtudok Herr állapotáról vagy arról, hogy ő hogy került ide. Őszintén szólva, sosem azért jártam ide, mert szívügyem a kovácsműhely rendben tartása. Sokkal inkább azért, mert unatkoztam, ő pedig kitűnő társaságot nyújtott. De ha nincsen a közelben, nem látom sok értelmét az ittlétemnek. Mégsem fűlik a távozáshoz a fogam, ezért utolsó reményszálamba kapaszkodva rámosolygok a lányra.
- Ha nem veszed tolakodásnak kérdésemet, hogyan kerültél ide? - majd egy kis idő után hozzáteszem. - Mennyire aggasztó, már ha aggasztó, Herr állapota mostanság? - az utolsó szónál visszafordulok a táblához és újból meglendítem a kalapácsot.

* A kohóban már ott melegedtek a szögek, így szerencsére a nőnek tényleg nem volt sok dolga velük, csak ki kellett kalapálni a formát, majd ráveretni a fejeket. Nem tűnt túl gyakorlottnak, bár minden bizonnyal értett legalább ehhez, mert a mester nem véletlenül fogadta szíves a segítségét, s a szögek elkészítése mindig is valami olyasmi volt, amit egy kovács először tanított meg a tanítványának. Neki magának egyébként ezt nem kellett, gyerekkorának a nagyja ezzel telt el még a Toronyban, s ha máshoz nem is igazán értett, patkót és szögeket nagyszerűen kovácsolt, akár tucatjával is. Szeme kissé kifordult, s kinézett a tárva ásító ablakon, amikor is a sötételf megszólította. 
- Nos, ahogy bárki más. Megkérdeztem Herr Schmidtet, hogy fogad-e tanítványt. * Szeme ismét elfordult a nőről, s egy öregembert nézett, ahogy az unokájával végigsétált Hellenburg utcáján. A gyermek valamilyen szárított gyümölcsöt falatozott csodálatos áhítattal. Elmosolyodott a jelenet látványára. * - Nem aggasztó, teljesen jól megvan, bár ahhoz képest, hogy egy kovácsműhelye van, lusta mint a föld. 
- És még kókány is.
* Rosszallóan tekintett hátra a lándzsára, ám végül nem szólalt meg. A mester kovácsképességei tényleg némiképp eltörpültek a Vámpírokéhoz képest, bár azért kókánynak közel sem lehetett nevezni. Becsülettel dolgozott, a kulcsszó pedig itt van, ha dolgozott. 

https://www.youtube.com/watch?v=Jh1RXTaUrEo ( Kis segítség, nekem se árt, fogalmam sem volt eddig, hogy csinálják a szögeket)

Csak pár szöget kell kalapálnom, nem tűnik nehéznek, csináltam már párszor, bár meg kell hagyni, bennem van egy kicsit az ügyetlenség ilyen téren. A kalapácsot lengetve elmerengek. Meglep, hogy Herr tanítványa ilyen könnyedén rám bízott bármit is, bár ahogy figyeltem, nem zaklatja fel jelenlétem. Nem bánom, így legalább félig azt csinálhatom, amiért jöttem. Halkan dúdolászni kezdek egy dalt, amit még az öreggel együtt találtunk ki.
Miközben kérdezgetem a lányt, ő vissza-visszafordul az ablakhoz és a kinti eseményeket szemléli. Megvan a maga világa, nem akarok beletolakodok.
Csendben folytatjuk a munkát, mindenki a saját dolgára koncentrál. Magamban egy halvány mosollyal nyugtázom, mikor készen vagyok a szegekkel. Viszonylag hamar meglettem velük. Kisebb pontatlanságokkal, de egész jó munkát végeztem szerintem.
- Készen vagyok. Hova rakjam őket? – nézek fel a vámpírra, majd kitekintek az ablakon. Lassan mennem kéne, még akad dolgom errefelé. Herrel is akartam beszélni, lelkemre kötötte, hogy térjek vissza a műhelyébe. De valamiért nem érzem úgy, hogy még el kellene innen mennem. – Tehetek még valamit?
- s a kedves tekintetem mélyén szugerálom, hogy adjon valami fényeznivalót, lehetőleg fegyvert, ugyanis a velük eltöltött idő az egyik legfőbb oka, hogy ide jártam. Megtisztítani egy fegyvert és szabadságot adni neki? Aligha létezik ennél szebb hobbi.

* Halkan, gondolkodás nélkül figyelte hol a sötételfet, hol a kalapácsot, hol a szögeket, hol pedig a kinti, az utcákon folyt dolgokat. Eléggé kelletlennek érezte az egészet, mert hát úgy nézelődött itt, mintha valamilyen kotnyeles kisleány lett volna, így végül fogta magát, s átslattyogott a műhely raktár részébe, ha már éppen más nem akadt, egy kis leltározást végezve. Igazából lényegében nem is tudott hümmögésen kívül mit tenni így odabent, egyszerűen csak nem akart az idegennel lenni, mert messze túl kellemetlennek érezte a csöndet, annyira viszont nem érdekelte a sötételf, hogy képes is lett volna témát nyitni irányába. Végül nevetséges alibimunkáját egy hang törte meg, mely pont a nőtől érkezett. Hamutól és koromtól viszkető fejét vakarva lépett vissza.
- Hmm, egyenlőre jók lesznek ott ahol vannak. Majd összeszedi őket az, akinek kell, had ússzanak még egy kicsit a vízben.
* Ez nem volt teljesen igaz, igazából azonnal szedte is volna ki őket, de nemes egyszerűséggel nem akarta bevallani, hogy a szögeket igazából oda rakták, ahova puffantak. Még a füle mögül is szedett ki néha, annyira mindennapos részei voltak egy kovácsmunkának, s való igaz, ha éppen nem akadt semmi más dolog, a mesterek mindig csak szóltak a kölköknek, hogy induljanak szeget verni.
-  Nem, nem tudok róla… * Egy kissé megállt, majd a másik szinte beszédes tekintetére megvonta a vállát * - Ezek a szerdák már csak ilyen lusták. Esetleg én tehetek önért valamit köszönetként, hogy megcsinálta a szögeket? Megmentett az unalomtól, amit jelentenek.

A játékot inaktivitás miatt LEZÁROM.