'Nornor vs. Lory - avagy a legtáposabb karakterek csatája'

Az utolsó tünde nagykövet, aki a Katedrálisban járt, karótnyelt, unalmas fickó volt, s bár hiba nélkül tolmácsolta Amelie Fairbranch mondanivalóját a pápának, mégis mind örültünk, hogy megszabadultunk tőle - Őszentségét is beleértve.
Ez a mostani egészen más.

Fél füllel figyelek csak a fogadóterem zsongására az egyik oldalsó oszlopnak dőlve, s ki-kitekintek az ablakon, mint kiskölyök koromban, ha sokalltam a leckék feletti görnyedést - a Katedrális majorságait szorongató fagy gyönyörűen felengedett az elmúlt napokban és én szívesen lemozgatnám a lovamat vecsernye előtt. Előbb azonban végigvárom a kötelező köröket - ha már ilyen nagy ember lettem, nem vonhatom ki magam semmi alól, ami az örökké hűvös, árnyéklepte boltozatok alatt elhangzik.
De szót kér most az elfek követe és a tekintetem akaratlan is feléje fordul, mert női hangon szól a jellegezetes akcentus - ahogy gyakorlottan felismerem a héber vagy a déli német felhangokat egy szóban, úgy árulkodik az angol is ezúttal, s a várttól eltér ugyan a látvány, de egyáltalán nem kellemetlenül.

Fairbranch királynő új nagykövete
(Lady Wildwind, így hívják)
csinos, erőt sugárzó lovag, aki - köpeny és lábszárvért ide vagy oda - jóval a díszes öltözéke előtt öltötte magára az erdő színeit: bőre hamvas krémszínű az emberek megszokott, egyszerű fehérsége helyett, dús sörénye vörhenyes, akár Szent Mihály hava s abból, hogy páncélja alatt zöld inget visel, arra jutok, hogy a szeme alighanem ugyanilyen színű, mély tüzű drágakőszem lehet.
Határozott fejlődést mutatnak külpolitika terén, de amit mond, még ennél is érdekesebb, mert szépen, noha kissé mereven szól: mint aki nem igazán van efféléhez szokva.
Katonát kaptunk udvaronc helyett. Üzenet? Egyszerűség? Vagy úgy gondolta a királynő, ezzel Sixtus kedvére tehet? A pápa jobban kedveli az egyenes beszédet, mint a köntörfalazást, ezt pedig kétségtelenül megkaptuk.

S ahogy látom, Lady Wildwind már be is fejezte: kis megkönnyebbülést látok a tartásában, mintha úgy érezné, a tárgyalás akkor igazán jó, ha nem nyújtják különösebben hosszúra.
El sem tudja képzelni, mennyien egyetértünk vele.

Már kezdte megszokni a Hellenburgba vezető útvonalat, amikor is királynő a változatosság kedvéért az ő legnagyobb bölcsességében úgy döntött, hogy északra küldi, ráadásul a pápához követségbe. A gyomra összeszorult a gondolattól, főleg hogy látta Lady Shadowthorn hegeit, amit az inkvizíció tüzes vasa ejtett rajta - ártatlanul. Nem akart menni, félt, hogy valami félreértés következtében ő is otthagyja az egyik szemét, de valakinek mennie kellett. Valakinek, aki elég magasrangú. Nem bírt nem arra gondolni, hogy azért őt küldik, mert ha valami rosszul sül el, és meghal vagy őt is megkínozzák, akkor pótolható. Persze az ok valószínűleg az volt, hogy ő legalább olvasta a Bibliát és jobban tájékozott, már ami a hitet illeti.
A parancs viszont parancs, így felpattant Jóskára, és elvágtatott a Katedrálisba. Odaérve kénytelen volt elismerni, hogy már csak a látványért is megérte bevállalni az utat. Pont olyan hely volt, amit egyszer az életben látni kellett minden veszély ellenére is. Akaratlanul is felsóhajtott a gyönyörűségtől, amikor meglátta a gótikus katedrálist.
Normális audienciára jött, nem is akart sokat mondani a pápának, akit az emberek furcsamód „őszentségének” hívtak. Nem igazán értette, hogy mit akarnak ezzel, de ha ez a megszólítás akkor ez, egy idő után a „zsinatelnök” kifejezéshez is hozzászokott délen. Valójában csak a hellenblatti katolikus templom alapkövének letételéhez volt szüksége néhány iratra, és hogy kicsit elsimítsa az egész ügyet, ami azért erősen felkorbácsolhatta a kedélyeket az egyházban. Hiszen még sosem volt olyan hogy egy településen minden vallásból legyen egy templom! Mindennel szembe ment, amiért háborúztak, és megértette, hogyha problémásnak találják. Ezt a levest viszont ő főzte, ő is fogja megenni. Érezte, ahogyan minden szem rászegeződik, és ez nagyon is feszélyezte, de muszáj volt erősnek lennie. Felemelte a fejét, határozottan beszélt és röviden, és amikor látta, hogy nem lövi le senki, nem fogják elhurcolni, megkötözni és megkínozni kicsit megnyugodott. Őszentsége láthatóan hajlott az engedélyekre, legalábbis azt mondta átgondolja, és ennyi egyenlőre elég volt neki. Katonásan hajolt meg – azzal nem lőhetett mellé, majd megfordult, is távozni készült volna, amikor zöld szemei kiszúrtak egy arcot, ami furcsán ismerős volt neki, csak tudná honnan!
Pár pillanatig zöld szemeit összehúzva méregeti a szikár, középkorú férfit az oszlopnak dőlve, kék ingben és barna mellényben, gondolkozik rajta honnan olyan ismerős az az arc? Biztos, hogy látta már valahol!
A következő audiencia már elkezdődött, és bár elhagyhatná a termet, talán jobb, ha megkérdezi, hogy hol látta már. Elvégre udvariasság lenne nem köszönni egy ismerősnek. Így egyenesen a férfi felé indul, határozott léptekkel. Tekintete fürkésző, reméli hogy talán beugrik neki addig de nem.
- Elnézést, hogy megszólítom, uram. – nem biztos benne hogy pap, legalábbis a ruháján nem látszik, így az atya megnevezést inkább későbbre halasztja. Az „uram”-mal sosem lehet igazán mellélőni.
- Talán tévedek, de nem találkoztunk már valahol egy csata hevében?

Az ötlet, amivel a tünde előhozakodott, merő képtelenség, mégsem hagyom magam felháborodni: itthon vagyunk, s énelőttem sok más embernek tiszte, hogy véleményt mondjon a kérdésben. Ameddig az enyémet nem kérdezik, megtartom magamnak.
Különösen, hogy aligha volna olyan, aki ne gondolkodna erről pontosan ugyanígy.

Lustán támasztom a jobb lábam ujjait az áthűlt kőpadlóra, súlyomat a balra helyezve: a legtöbb jelenlévőnél magasabb vagyok egy kicsit, s így különösebb erőlködés nélkül figyelemmel kísérhetem a teremben zajló eseményeket. Azt is, ahogy a lady meghajol - ebben, ahogy látom, van gyakorlata -, majd sarkon fordul s elindul kifelé.
Új ember szólal fel közben - ráismerek, a határ menti falvak érdekeiért tapos a lábunkon, immár harmadik napja. Ha holnap is meglátom valahol a teremben, csomót kötök a nyelvére, mielőtt megszólalhatna.
De most újra a tünde lovag felé fordul a figyelmem: visszafogottan, de határozottan furakszik át az útjába esőkön, egyenesen felém. Csakugyan zöld a szeme, még így is, hogy az épület pompás ólomüvegein átszűrődő napvilág sajátos árnyalatokat fest belé. Leteszem a talpam, s támaszkodásból tisztelettudóbb pihenőállásba csúszom át.
- Elnézést, hogy megszólítom, uram.
Fegyelmezett, udvarias hang, mindenfajta sértéstől mentes. Biccentek.
- Lady Wildwind.
- Talán tévedek, de nem találkoztunk már valahol egy csata hevében? - hangzik a kérdés és én felvonom a szemöldököm, mert erre nem számítottam: végigmérem őt röpkén, de akármennyire is ráncolom a szemöldököm, nem tűnik ismerősnek. A fejemet ingatom azért.
- Nem emlékszem, hogy így lett volna, s én magam nem vagyok lovag. Nem gyakran küldenek csatába. Talán összetéveszt valakivel, hölgyem.

A férfi nem ismeri meg, és lehetséges, hogy téved is… Ugyanakkor nem bír szabadulni az érzéstől. Ráadásul neki akkor még nem volt se plecsnije, se páncélja, és talán a sok átélt kaland hatására a tekintete is megváltozott… Ki tudja. Már épp biccentene udvariasan és távozna, amikor viszont beugrik a jelenet.
- Lehet hogy igaza van, de… - picit elbizonytalanodik a hangja, még egyszer röpkén végigméri, mint akkor amikor elsietett mellett, hogy kihúzza Lloydot egy démon hullája alól. Igen. Majdnem biztos, főleg ahogy megszólalt… És a kardja is olyan. Nem teljesen biztosan benne, de nagyobb az esélye annak, hogy igaza van, mint annak, hogy tévedne.
- Emlékeim szerint egy karddal rohant Elyra syph Hel felé, amikor az összeesett a tőrömmel a bordái között. Utána robbant fel a hegy, amit maguk emberek Eisspitz-nek neveznek.
Ha így sem ugrik be ő a férfinak, akkor békén hagyja és tovább áll, nem akar erőszakos lenni. Vagy ha látja a felismerés csillanását a másik szemében, de nem akarja megismerni, neki úgy is jó… Igazából ez nem több számára udvariassági körnél, illetve mostmár teszt, is hogy mennyire jó az arcmemóriája.
- Akkor még nem voltam lovag. És volt két társam is.– teszi még hozzá röviden, mert az azért tényleg nagy különbség. Hiszen pont azért a tettéért kapta meg a kitűzőt végülis.

Ismerősebb lehetek neki, mint gondoltam, mert nem hagyja annyiban: ez a csepp állhatatossága, amelyet egy nagykövettől sohasem vártam volna, kíváncsivá tesz egy kicsit.
- Lehet hogy igaza van, de… - folytatja, végigmérve a csizmám kifényesített rézcsatjától egészen addig a kipihent kuszaságig, amelyet az ágyból kikelve elmulasztottam a hajamból kiseperni. - Emlékeim szerint egy karddal rohant Elyra Slyph Hel felé, amikor az összeesett a tőrömmel a bordái között. Utána robbant fel a hegy, amit maguk emberek Eisspitz-nek neveznek.

A démoni helytartó csatája.
Egyáltalán nem óhajtom eltitkolni, hogy a megjegyzése meglepett és ösztönös kíváncsisággal billentem a fejem oldalra egy kissé - hunyorítva méregetem a kellemes vonásokat és csakugyan ráismerek, ha megkésve is. Ő volt az egyik tünde, aki a helytartóra támadt.
A pápa parancsát is teljesítette ezáltal.
- Hmm - mosolyodom el féloldalasan, némi elismeréssel. Az Eisspitz emelkedője aznap maga volt a földi pokol. - Csakugyan én voltam. Azután te, hölgyem, kimenekítetted a dalnokot a csatából. Rá néhány percre felrobbant a tűzhányó. Már látom, miért ütötték lovaggá.

Végülis a férfi megismeri, és attól, hogy nem tévedett, és nem hozta mindkettejüket borzasztó kínosságba, sőt hogy még a memóriája is ilyen jó, felragyog az arca. Még egy aprócska mosolyt is megenged magának. A testtartása is változik, kicsit jobban kihúzza magát, egyszerűen azért, mert már nem tart a saját tévedésétől. A dalnok említésére jókedvűen bólint. Bármilyen szeleburdi is, Lloyd mindig jobb kedvre szokta deríteni.
- És utána egy hétig gyalogoltam vele hazáig, mert az az istencsapása nem volt hajlandó felülni a lovamra… - teszi hozzá, éppen csak egy csipetnyi bosszúsággal a hangjában, de a jókedve nem száll el, végülis mókás volt utána látni a felettesük arcát. Meg nem hagyhatta hátra… Soha senkit nem hagy hátra.
- Bár a plecsnimet nem kizárólag ezért kaptam, tény, hogy ez volt a végső érv őfelsége előtt.
Jól esik neki azért az elismerés persze, nem is nagyon tudja eltitkolni az örömét – általában kiül az ilyesmi az arcára. Egy valamit viszont még nem ért.
- Te viszont uram, a csatában is katonának tűntél, és most sem látszol egyházinak. Te is az egyik küldöttségbe tartozol talán?
Ha rosszat kérdez, vagy nem akar a társaságában lenni a férfi majd közli, addig meg erre azért még rákérdez. Nem bírja elképzelni, hogy egy papot küldjenek karddal a kezében a csatába.

Elvigyorodom a válaszára, mert nem számítottam rá, hogy mesélni fog, s a katonameséket ki ne szeretné - valami egyszerű közvetlenséget hordoz a tünde minden szava, s hogy egy alattomos, törleszkedő diplomata helyett őt kaptuk, önmagában arról árulkodik, hogy Amelie Fairbranch szándékai komolyabbak az átlagosnál.
- Bár a plecsnimet nem kizárólag ezért kaptam, tény, hogy ez volt a végső érv őfelsége előtt.
- Nem kétlem, hogy jó helyre került - jegyzem meg, mert szinte biztos, hogy nagy megtiszteltetésnek számít az efféle a tündéknél csakúgy, mint nálunk. S a nő fiatal is ráadásul; igazi büszkesége lehet annak, aki képezte és annak is, aki kitüntette.
- Te viszont uram, a csatában is katonának tűntél, és most sem látszol egyházinak - toldja hozzá, kissé szemtelenül, de még mindig nyers kíváncsiságot látok rajta. - Te is az egyik küldöttségbe tartozol talán?
Szóval nem látszom egyházinak, mi? Örülnék, ha ezt nem csak Lady Wildwind, de mindenki így gondolná, akibe a déli határvidéken botlom. A tekintetemmel a szemébe fogódzom, mindenféle feszültség nélkül, de annál jelentőségteljesebben.
- Én Őszentsége inkvizítora vagyok, Lady Wildwind. A nevem Norven Kather.

- Én Őszentsége inkvizítora vagyok, Lady Wildwind. A nevem Norven Kather.
Elsőre megdöbben. Másodjára elsápad, mert mindenki közül a teremben sikerült pont egy inkvizítorhoz odasétálnia. Kínzókamrákat és tüzes vasakat vízionál, és hogy ő is félszemű lesz, mint a kiképzője… Vesz egy nagy levegőt és egy pillanat alatt megnyugszik. Nem csinált semmit. Mondjuk Hellenblatt létezése önmagában elég lenne a kínzókamrához, e bíznia kell abban, hogy ha létezik az az isten, akiben az emberek hisznek, akkor az igazságos lesz, főleg ha valaki ennyire a békéért küzd mint ő. De eszébe jut más is… Egy fehér szempillájú férfi zöld páncéllal. Serafin beszélt neki egy inkvizítorról, aki híres lesz az ő korukban, és valamilyen „Nor”-ral kezdődik a neve. Egyszerűen annyi képtelen véletlen történt már vele az utóbbi hónapokban, hogy több mint lehetségesnek tartja, hogy az előtte álló Norven Kather az az inkvizítor, akit még kétszáz évvel később is úgy emlegetnek a krónikák, hogy „durva arc”. Először nem állja a férfi tekintetét, elkapja a saját zöldjeit, de viszont megszületik benne egy ötlet. Visszanéz, elkapja a másik sötétbarna tekintetét, szinte fürkészően nézi őket, hogy vajon látja-e bennük azt a gonoszságot, amit az alapján kéne látni egy inkvizitorban amit a déliek és Lady Brigitte mondott…
- Tudja, atyám… Remélem ez a helyes megszólítás. Mindig is érdekelt, mitől annyira különlegesek őszentsége inkvizítorai. Bár kardnak az íj ellen sok haszna nincs, kíváncsi lennék, vajon mi történne egy fegyvertelen, és szigorúan baráti küzdelemben. Már ha van kedve egy kis testmozgáshoz.

A tünde szemrevaló arcából semmi perc alatt fut ki a vér, színéból ítélve az utolsó cseppig: indulása előtt alighanem említették neki valamilyen módon a Szent Hivatalt és most megjelennek előtte a tömlöcök meg a kínzókamrák, ahol ártatlan férfiak, nők és gyerekek szenvednek teljesen hiába. Vagy csak rólam hallott valami rémtörténetet; amióta von Himmelreich meg a húga Boszorkánypörölyként emleget, számolni sem számoltam, mennyi badarságot hallottam a saját nevemmel
(mindkét nevemmel)
kapcsolatban.
De az is meglehet, hogy pontosan tudja: maga is megtapasztalhatná, mennyi igaz az egészből, ha a királynője szavát nem hordozná ma. Az eretnek kezdeményezés, amellyel volt képe Sixtus pápa színe elé járulni, közembernek igen hosszan elnyújtaná a mai napját. Lady Loreena azonban az egész népének nagykövete és sem Őszentségét, sem az embereit nem olyan fából faragták, hogy ekkorát rúgjunk a diplomácia játéktábláját alátámasztó asztalba.
A lovag ma vendég, és én egyáltalán nem bánom ezt. A fedelünk alatt ma otthon lehet - a Katedrálisban a pápa az úr, s amíg ő így látja jónak, az inkvizítorai sem tesznek másképp.

Elfordul - nem állja a tekintetem; ez a kedvemre van -, s kell neki egy mély lélegzet, amíg visszaemeli rám a zöld szemepárját. Nyugodt, derűs pillantással találkozhat, amely igen mélyen hordozza csak a rám oly jellemző, megszokott fölényt. Nem neki szól az. Az egész világnak.
- Tudja, atyám… Remélem, ez a helyes megszólítás - fog bele, amire bólintok, egy félmosoly árnyékával a szám sarkában. - Mindig is érdekelt, mitől annyira különlegesek őszentsége inkvizítorai. Bár kardnak az íj ellen sok haszna nincs, kíváncsi lennék, vajon mi történne egy fegyvertelen, és szigorúan baráti küzdelemben. Már ha van kedve egy kis testmozgáshoz.
- Különlegesek, mert magukra vannak utalva, hölgyem - felelem kiegyensúlyozott hangon, nem egészen mentesen attól az önérzettől, amely alighanem a becenevemmel együtt híresült el. - Mi vagyunk a nyájat vigyázó pásztorok farkaskutyái, ha úgy tetszik. S hogy lásd, milyen szívesen látunk a Katedrálisban, köszönet jár érte, hogy lovagi figyelmeddel kitüntetsz és a kihívást elfogadom. Őfelsége Fairbranch királynő lovagjai legendás harcosok hírében állnak.

Érdekesnek találja a másik tekintetét. Keménységet várt, talán némi őrületet, gonoszságot megvetést… Helyette viszont csak derűvel találkozik. Az inkvizítor úr meglepően jó kedvében lehet. Talán csak a legmélyén lát némi büszkeséget, hogy az egész világ alsóbbrendű nála, de ez Loreena tekintetében ugyan úgy megtalálható, ha olyan kedve van. Most nem, mivel most ő jött kérni, és olyankor pontosan tudja, hogyan kell tiszteletet és némi alázatot mutatni.
- Különlegesek, mert magukra vannak utalva, hölgyem. Mi vagyunk a nyájat vigyázó pásztorok farkaskutyái, ha úgy tetszik. S hogy lássa, milyen szívesen látjuk a Katedrálisban, köszönet jár érte, hogy lovagi figyelmével kitüntet, és a kihívását elfogadom. Őfelsége Fairbranch királynő lovagjai legendás harcosok hírében állnak.
Kicsit tagad a mellkasa a büszkeségtől, bár tudja, hogy a lovagok között egyenlőre még elég gyengének számít. Folyamatosan képzik Shadowthorn irányítása alatt, de még messze nem tud annyit, mintha évek óta szolgálna a lovagok között.
- Megtisztel, hogy elfogadja. – bólint elégedetten. – Bár még csak nem rég óta vagyok lovag, remélem öregbíthetem a hírnevüket. Ha gondolja, akár most azonnal is megmérkőzhetünk, de holnap még biztosan itt vagyok…
Őszentsége kért némi gondolkodási időt, így holnap ismét a színe elég fog járulni, addig pedig bőven van ideje nézelődni. Nem szeretné Kather atyát terhelni, ha éppen nincs ideje, vagy más elfoglaltsága van.

Ellenben ha a férfi mutatja az utat, követi őt a gyakorlótérre. A szélén elkezdi lepakolni a fegyvereit, leveszi a tegezt az íjat, az övéből a tőrét, mellé leteszi a köpenyét is, mert az is csak zavarná. Amikor azt hinné, hogy készen van, akkor téved a tekintete a baljára. Nagyot sóhajt és végülis leveszi a sötét-tünde zafírgyűrűt is. Nem akarja hogy baja legyen a kedvenc ékszerének, és de ha azzal ütné arcon Norvent az is csúnya sérülést tudna okozni, az inkvizitornak is, de lehet hogy a saját kezének is. Nem teszi a többi cucca közé, csak az övébe. A felsőtestét védő páncélt is leemeli, hiszen az atya is csak ingben és mellényben van, de a lábvédője egyben van a cipőjével, így azt fenthagyja, ahogyan az alkarvédőket is.
- Részemről kezdhetünk.

- Megtisztel, hogy elfogadja – bólint a nő, s látom rajta, hogy a bánásmód a kedvére van.. – Bár még csak nem rég óta vagyok lovag, remélem öregbíthetem a hírnevüket. Ha gondolja, akár most azonnal is megmérkőzhetünk, de holnap még biztosan itt vagyok…
Fölnevetnék, ha nem kapnék észbe idejében, mert a készséges sietsége valahol Jozefre emlékeztet;
(legalább addig bírd ki, hölgyem, amíg kiérünk a tető alól)
így csak elmosolyodom a készégességén, s mert a kíváncsisága ragadós, biccentek neki válaszul.
- Elfogadtam a kihívást, hát halogatni sem fogom.

Van abban valami nem titkolt büszkeség, hogy a Katedrális roppant főépületének főhajóján át vezetem a nagykövetet: nem volna egészen szükséges erre hoznom őt, mégis szinte ösztönösen vitt erre a lábam, mintha ugyan én lennék itt a gazda. Odakinn aztán megállok az alacsony léckerítés mellett, s ahogy a nő nekirugaszkodik, hogy leszórja magáról a felszerelését, szívdobbanásnyi időre rá követem a példáját magam is.
Láncok és kard nélkül a szokásosnál is könnyebb léptűnek érzem magam, de a figyelmem inkább a tünde felé fordul, s mert a gyakorlótér felügyeletével megbízott circuitor gyanakodva méreget, intek neki.
- Lady Wildwind megmérkőzni óhajt, testvér. Ne aggódj.
- Részemről kezdhetünk.
A nő ismerős mozdulatát követve lehúzom a gyűrűmet - pár pillanatig forgatnom kell, mert nem gyakran válok meg tőle -, aztán átlépem a korlátot.
- Csak tessék.

E pillanatban azonnal megfeledkezem a körülményekről s sutba dobva a protokollt, merőn végigmérem az elfet: csupa harcedzett, rugalmas izom a teste. Tündéhez mérten igen arányos a felépítése, s bár tagadhatatlanul nőies, a puhasága épp csak annyi, amennyi még nincs sehol az útjában, ha küzdeni kell.
Olyan erős lehet, mint egy igásló, s vagy háromhüvelyknyivel alacsonyabb tőlem; súlypontját kitűnő arányai miatt vagy féllábnyival mélyebben hordhatja, mint én a magamét. A könyöke és a térde rövid, akárcsak a csuklója: a mozgásán nem látom, hogy bármely ízületét féltené.
Semmi gyenge pont. Egy katona fizikumával nézek farkasszemet.
Ha valamire nem vagyok való, az ez, de ám lássuk, hogy mozog.
Balra kerülök, először lassan, hogy lássam, hogy reagál.

Egyikük sem halogatja a küzdelmet, láthatóan érdekli mindkettejüket, hogy vajon mi lesz a kimenetele a harcnak egy tünde lovaggal az egyház láncos kutyája ellen – bár itt még szó sincs láncokról. A homokra lépnek az inkvizítorral, de az első kör mindig a másik méregetése. Mindig fel kell mérni az ellenfelet. Norven Kather látszólag nem katona, nem olyan izmos, nem annyira harcedzett de szikár és szívós. Valószínűleg gyors és jól fogja bírni az ütéseket, nagyon résen kell lennie, ha nem ő akarja húzni a rövidebbet… Bár a kikézője eleget üti ahhoz, hogy már nagyjából hozzá legyen szokva az ilyesmihez.
Amivel viszont előnyben van, és amit az inkvizitor nem tud, az az ébredező mágia. Egy pillanatra lehunyja a szemét, és vesz egy nagy levegőt. Hagyja hogy érezze a szelet a hajában, majd az ereiben lüktetni, várva hogy kitörjön belőle a vihar mágikus ereje. Jól menne, jobban, mint eddig, bár nagyon igyekszik kikergetni a fejéből azokat az arany szemeket amik rendszeresen betolakodnak a gondolatai közé és tönkreteszik a koncentrációját. Ezért nem tud még komolyabb dolgokat csinálni, de az biztos, hogy Kather atyát így is meg fogja lepni azzal a kevéssel is, ami tökéletes biztonsággal megy. A végtagjai ugyan hosszúak a férfinak, de a széllökések pont ezen fognak a legtöbbet segíteni. Nem aggódik túlzottan.
Norven először balra kerül, amit a lány lassan követ, úgy, hogy folyamatosan szemben legyenek. Nem támad ki, még nem, mindig is abban volt a jobb, hogy lereagálja a helyzeteket, a meglepetés ereje pedig még mindig az ő oldalán van. Viszont nem is provokálja – azért tart tőle, nehogy elpattanjon a húr, és nehogy a barátságos küzdelem átváltson egy élet-halál harcba.

A nő összeszedi a lélekjelenlétét, alighanem hideg fejre okították odahaza. De hát melyikünket nem?
Velem fordul és könnyebb dolga van énnálam, mert elég a sarkát megvetnie - íjat láttam nála, a karja és a törzse jóval erősebb lehet, mint a lábai. Más szóval tökéletes ellentétem, amennyire meg tudom ítélni.
Szűkebbre fogom az ívet, ahogy a kerítés a hátam mögé úszik lassan, s én az arcát figyelem: pontosan addig oldalazok, ameddig a Nap a hátam mögé nem kerül, s onnan az arcába nem villan egyszerre. Ez majdnem mindig beválik: elég félelmetes vagyok hozzá, hogy elsőre jobban lekössem az ellenfeleimet, mint a környezet fürkészése.
Ha bejön a számításom, van pár másodpercem a lépteimet elnyújtva veszedelmes közelségbe kerülni hozzá, ha pedig nem, akkor egyedül a lábikrámban bízhatok: éppen az orra elé kívánok érkezni, enyhén a jobbja felől, hogy elvegyek az erős ütéshez szükséges dőlésszögből.
Nyitott tenyérrel ütök, a csuklóm felőli csonttal megcélozva az állkapcsát.

Csak az ellenfelét figyeli, a mozgását, ahogy köröz, így Kather ötlete egyébként be is válik. Egy pillanatra elvakítja a Nap, de csak egyetlen pillanatra, ugyanis amint nem lát tökéletesen rögtön kilép jobbra. Az atya így már kicsit inkább a baljára érkezik meg végülis a hosszú lépéseivel. Az ütés elől nem próbál oldalra kilépni, hanem lefelé hajol – remélve hogy az ütés elmegy a feje fölött, és alulról igyekszik ököllel gyomorszájon ütni a férfit a bal kezével. Bár a jobbik az erősebb oldala, ökölharcnál mindkettőt tudnia kell használni. Mivel mindig egy nála sokkal erősebb kiképző ellen küzd, a kitéréseket kellett legelőször megtanulnia, mert akkor egy percig se húzná ellenük, majd utána jöhet az ellentámadás. Leginkább a másik lendületét szereti az ellenfél ellen fordítani, de erre itt egyenlőre még nem akadt lehetősége.

A tünde lovagság az emberekéivel ellentétben egyáltalán nem lomha - inkább gyors, akár a villámcsapás.
Legalább olyan gyors, mint én. Ez ritka.
Egészen meglep, hogy nem találom el - a dús haját súrolja csak a kezem röpkén, s szerencsém, hogy megfeszítem a törzsem, nehogy a lendület továbbvigyen, mert az ökle alulról a gyomromba vágódik: nagyot csattan rajtam, mindent végigrezgetve bennem a vakbelemtől egészen a tüdőmig. Átkozottul keményet üt - talán elszámítottam magam és jobb- helyett kétkezes ő is, akárcsak én magam -; ösztönösen mordulok a fülébe fájdalmasan, de mert kedvemre ellátok innen fentről a derekától a nyakszirtjéig, inkább ütésszöget váltok, s a tenyerem gyöke helyett az öklöm külső oldalával célzom meg őt.
Méghozzá a jobb oldalán, a legalsó bordája alatt, a dereka felől.
Lefelé sújtok, teljes erőből, éppen a májára - elég tapasztalatom van hozzá, hogy tudjam, hová kell ütni, hogy úgy fájjon, mint semmi más, ami egyáltalán nem baj: nem venném szívesen, ha még egyszer eltalálna ugyanott.

Betalál az ütés, aminek örül, viszont a kialakult pozícióban a kellemetlenség, hogy nem látja, ahogy az atya mozog, így nem is tudja kivédeni ha valami jön. Ilyen gyomros után az emberek ösztönösen inkább hátrálnak, de elég ritkán jut eszükbe az ellentámadás. Elégedett a fájdalmas morranással, valahol egy picit mintja elégtételt is érezne… Talán a kiképzőjét akarná megbosszulni picit? Maga e tudja… Hiszen lehet pont Kather volt az, aki elvette a nő szemét. Sosem fog kiderülni. Már küldené ugyan oda a következő ütést, immáron a jobb kezével, de az inkvizitor a gyorsabb. Felszisszen, amikor az ütés eltalálja a bordáját és a máját, és bár végigviszi a mozdulatot a jobbjával is, az már gyenge, valószínűleg meg sem fogja érezni a férfi, főleg nem az előző után. Kiszalad a levegő a tüdejéből, ezért inkább hátraszökken kettőt, hogy gyorsan két nagyobb levegővétellel összeszedje magát.

Kemény fából faragták Lady Loreena Wildwindet, mert bár érzem, ahogy az egész csontváza végigrezeg az ütéstől, azért a mozdulatát befejezi és én örülök, hogy az audiencia okán nemes egyszerűséggel elmulasztottam az evést a mai napon. Élesen kapok levegő után és szívesen görnyednék egy keveset, hogy múljon az égető fájdalom a gyomromból, de egyelőre nincs rá időm: érzem, hogy a nő elrántja magát és hátrál előlem máris, fürgén szökdelve, hogy kitisztíthassa a fejét.
De nem addig van az, nagykövet kisasszony - én olyan vagyok az emberek között, mint farkas az erdőn: ha egyszer megharaptam, nem engedem elszabadulni. A lábam erejével sohasem volt gondom és most mozdulok őutána magam is azonnal, beleadva az inaim teljes hosszát, hogy ne legyen ideje felegyenesedni. Alattomosan csapnék tenyérrel a fülére, ha a fejét fölemeli.

Éppen csak egy két levegőt tud venni, a férfi már lendül is utána minden fájdalma ellenére. Valóban olyan szívós, mint amilyennek az első percben látta, ugyanakkor most éppen arra van szüksége, amiben a legjobb: kitérni az ütések elől. Felegyenesedni sincs ideje, már jön is az újabb áldás. Látja a szeme sarkából, ahogyan Kather felé mozdul, hihetetlen sebességgel, így inkább ahhoz a taktikához folyamodik ami már Shadowthornnál is bevált. Nem egyenesedik föl, hanem azonnal kilép oldalra és megpróbálja elkapni az invizitor kezét – amelyikkel ütni akar, vagy ha az nem sikerül, akkor az ingujját, és a lendületét kihasználva tovább taszítani, hogy esetleg elveszítve az egyensúlyát földre kerüljön, így pedig a lány jusson helyzeti előnyhöz. Már ha sikerül a művelet persze. Ha nem sikerül megragadnia, a kilépés akkor is marad, de egyetlen gyors, döféshez hasonlatos mozdulattal rúg rá Norven térdére.

Kecsesen mozdul, nem ütöttem elég nagyot ahhoz, hogy sokat lassítsak rajta - akárki is képzi, elég nagyokat üthet, mert a lovag igencsak hozzászokhatott a fájdalomhoz -; s most a jutalmát el is nyeri, mert érzem, ahogy ráfog a kezemre. Fékeznék, de nincs időm megvetni a sarkam, úgy fordítja ellenem a saját lendületemet, mintha álmában is ezt gyakorolta volna: a súlypontom kifejezetten magasan van, felesleges a fogása ellen küzdenem.
Hagyom magam fölhemperedni, aztán átfordulok a vállamon és felugrom, féloldalas mozdulattal: ha jönni látom, talán még van időm a lábszára felső kéthüvelyknyi részébe, a súlyát tartó térde alá rúgni.

Nagyon elégedett, amikor rá tud fogni az atya kezére és a földre küldeni. Erre a mozdulatra többnyire nem szoktak számítani, és talán az egyik első, amit megtanult sok-sok évvel ezelőtt, amikor elkezdték tanítani arra, hogy mégis hogyan verekedjen, ha nincs nála az íja. Azóta persze emelkedtek a tétek, és a kiképzés szintje is, mert ameddig az egyszerű vadász-gyakorlatokon vigyáztak, hogy ne okozzanak egymásnak nagy sérüléseket, addig a lovagi gyakorlatokon Lady Brigitte nagyjából az összes bordáját eltörte már legalább egyszer. És még akkor sem volt megállás. Pont ezért van úgy hozzászokva a fájdalomhoz, ám ha Kather nagyon-nagyon figyelne látná, hogy a mozgása már jóval darabosabb, mint amikor nekikezdtek ennek a ki kézitusának.
Közben a gyakorlótér körül egész kis tömeg kezd összegyűlni kíváncsiskodó novíciusokból, valószínűleg futótűzként terjed el a hír, hogy Kather inkvizítor a tünde nagykövettel verekszik… Valóban nem lehet minden napi esemény, se egy tündének a látványa, sem az hogy az atya puszta kézzel harcoljon egy nő ellen. Loreena nem fordítana rájuk különösebb figyelmet, de amikor Norven a fölre kerül pont fel tud pillantani, és legnagyobb meglepetésére egy sötét tünde fiút lát pont magával szemben. Lehetséges volna? Mivel pislog és a kép nem tűnik el, valószínűleg nem hallucinál – egyébként sem a fejét ütötték meg, így küld egy meleg mosolyt a fiú felé, de többre nincs ideje. Majd ha kiverekedték magukat rákérdez az atyánál, hogy ez mégis hogyan lehetséges.
Ez pont annyi időt ad az atyának, hogy lássa jönni a tünde nőt, így a térd alatti rúgás is betalál. Egyrészt hirtelen mozdulat volt, másrészt meg azt a mágiával megsegített magas ugrást egyszerűen nem tudja időben kivitelezni, mostanában pedig amúgy sem megy neki túl jól. Egyszerűen a lelkiállapota nem megfelelő.
Kicsit megroggyan, de áthelyezi a súlypontját a másik lábára. Egyszerű mozdulattal üt előre a jobbjával a férfi arca felé, csak elereszti a szelet… Ami ebből a távból el kell hogy találja az atyát, méghozzá úgy, mintha teljes erejéből beleütött volna, hiszen logikusan nem tudná elérni, így felkészülni sem nagyon lehet rá…

Az elf döbbenetesen biztosan áll az átkozott lábán: Amelie királynő egyáltalá nem bízza a lovagi kitüntetéseit kontárokra. Fürgén helyezi át a súlypontját - azt az alacsonyan lévő súlypontját, amely tökéletesen alkalmassá teszi a tündék elhíresült akrobatamozdulataira -, s mielőtt újat mozdulhatnék, már üt is.
Túlságosan messze van, hogy elérjen, de ő többet tud erről, mint én: az ökle, vagy valami, ami nagyon hasonlít hozzá, iszonyatos erővel vágódik a képembe. Az arccsontom figyelmeztető recsegése végigvisszhangzik a fejemben, s egycsapásra könny futja el a szemem; s mert az ökle nem olyan apró, mint a nemeshölgyeké általában, a bütykeiből jut az orrom bal felére is.
Felnyögök, mert ez jobban fáj, mint a többi találata együttvéve eddig, és ki is billent az egyensúlyomból; félretántorodás előzi meg a kitörést feléje, amíg a karja után kapok, hogy megrántsam magam felé, s a kinyújtott könyökére alulról elég erős ütést mérhessek.
Az sem biztos, hogy így félvakon el tudom kapni, s ha igen, még úgy is kiránthatja magát a fogásomból; ha nem, szembesülnie kell a kísérletemmel, hogy magam felé rántsam, s a könyökét alulról megütve megpróbáljam kirántani az ízületét a helyéről.
Vagy megfosztom a karjától, vagy addig üt, amíg már látni sem fogok.

A széllökés betalál, az inkvizitor pedig hátratántorodik, pont, mint amire számított. Amint látja, hogy célt ért, már pattan is föl, a lábára mért rúgás nem tudja hosszú ideig megállítani, hiszen a lábát védő páncélt nem vette le, így egy félfordulattal, hogy lendülete legyen már rúg is Kather atya gyomra felé, ami így védtelen. Ismételten használja a szelet, ami mintha kirobbannak előre a lábizmaiból, és most meg sem várja, hogy talál-e rögtön indítja is a következőt ismét a fej felé az öklével, belekalkulálva azt, hogy valószínűleg a gyomrot ért ütés miatt a férfi össze fog görnyedni. Talán túlzásba vitte, de őt sem kímélték, sőt fordított helyzetben biztos benne, hogy au inkvizitor sem kímélné őt. Hogy is tenné, mikor az a feladata hogy másoknak kínokat okozzon? Nem lehet persze túl szerencsés, hogy pont a novíciusok előtt veri meg a férfit, de végülis megegyeztek ebben a baráti küzdelemben. Elsülhetett volna fordítottan is a dolog.

Nem találom el, ami egyáltalán nem meglepő: messzebb lehetett, mint gondoltam, és most, hogy ezen segítsek, előremozdulok a kezdeti fürgeségem töredékeit összegyűjtve: elérném, ha nem érne a lába is messzebb, mint elsőre gondolnám.
Felszabadulhatott benne némi harci láz, mert emlékszem a fájdalomra, amikor először talált gyomron, és az meg sem közelítette ezt a mostanit: alighanem volt helye lendületet venni, s az egészből nem érzékelek mást, mint a fájdalmat. Annyira fáj, hogy a látásom is kitisztul egy pillanatra, mert annyi könny, ami a szemembe tódul, már nem fér benne - így félelmetes szögből láthatom, ahogy a válla és a felső, íjfeszítő hátizmai minden erejét beleadva meglendíti az öklét.
Iszonyatos csattanás, aztán a gyakorlótér homokja felugrik, és durván, mintha a lovag ütése nem volna elég, oldalba vág; egy pillanatra fogalmam sincs, merre a mennybolt és merre a föld, pedig a durva homok igen megtámogatta a fejem a nyakszirtem felől. Az érzékeim összekavarodva próbálnak túllépni a fülem iszonyatos zúgásán, a torkomnak véríze van és én nem tehetek mást, mint hogy elfojtom a hangot, ami feltörni igyekszik belőlem. Mintha izzó vasat nyomnának a szemem alatt az arcomba. Felületesen kapkodok levegő után, tétován elszámolva háromig fejben, mielőtt összeszedném magam annyira, hogy megpróbáljak feltápászkodni.

A következő két ütés is betalál, a lelke mélyén már sajnálja a férfit, hogy időt sem hagyott neki arra, hogy legalább levegőhöz jusson, mielőtt újra rúg, majd még egyet üt. Szinte hallja, ahogyan töri az arccsont, és hogyha az egyik társáról lenne szó, minden bizonnyal azonnal abba is hagyná az egész küzdelmet és felsegítené. Itt most nem tesz ilyet. Nem szalad oda, nem nyújtja a kezét, hanem készenlétben áll tovább, miközben az atya a földre kerül.
- Kiüsselek, atyám, vagy hagyjuk ennyiben? – kérdezi, teljesen komolyan. Nem nevet, nem mosolyog. Ha a férfi nem adja fel, akkor ájultra veri, nincs ezzel problémája, hiszen katona, de utána nem szeretné lehúzni a küzdőtérről. Ha Kather feladja, akkor természetesen ő sem küzd tovább, nem feltételezi, hogy valami piszkosat tervezne – de nem is fog a közelébe menni.

- Kiüsselek, atyám, vagy hagyjuk ennyiben?
A saját, sípoló zihálásom félig elnyomja a tünde hangját: annyira szédülök, hogy hosszú időbe telik talpraállnom, s ha akarnám, sem tudnám egészen kihúzni magam. Ösztönösen emelem a kezem, hogy letöröljem a képemről mindazt, ami a látásban akadályoz, de még időben észbe kapok és inkább nem teszem.
- Úgy érted, feladjam? Az nem fog menni.
Egyáltalán nem látok rá esélyt, hogy fülön tudom csípni, de mégsem tudom magam rávenni, hogy megadjam magam. Ha elkezdtük, fejezzük is be.