Lila vs. Lory - a visszatérés örömére

Egy vastag faágon áll, nem messze a Tünde erdő határától és Hellenblattól, ami lassan állandó otthona lesz. Csuklyája mélyen a szemébe van húzva, hátán ott van tegeze benne huszonöt közönséges tünde nyíl, mellette pedig tíz megszentelt, melyeket Anna von Hellenburgtól kapott. Tudja, hogy nem ez az utolsó alkalom, hogy egyedül járja az erdőket. Nem lesz fogoly, csupán hercegnő, noha a kettő sokszor nem is különbözik egymástól annyira. Könnyedén ugrik át egyik fáról a másikra, hallgatva a madarak hangját, közben a talajszintet kémleli, hátha meglát a patakhoz siető szarvast, vagy vaddisznó családot. A tünde erdő gyönyörű... És békés. Nem lesz távol sokáig, talán ide is költözhetnének. Hiszen azt mondta átalakít mindent, és majd Lightleafben élhetnek a haladás jegyében. Csodás lesz. Ez a nap már túlontúl tökéletes.

Vér szagát hozta a szél... Vérét és halálét, ami nem illett a Hellenblatt körüli erdőkbe, hiszen még háború idején is a béke szigete volt. Előzör csak a szeme sarkából vette észre a közeledő alakot, véres ruhában és pengés bottal. Mintha szerzetes lenne... De nem ismert rá senkire, aki a közeli faluban élt volna, se protestáns se nem katolikus nem is druida. Talán messzi föld vándora lehetett, de miért nem az úton érkezett? Átugrott egy másik ágra miközben figyelte. Bára ruhája véres volt, a tartása egyenes, nem görnyed és nem bicegett, nem tűnt egyáltalán sérültnek... Így nem is volt valószínű, hogy a ruháján lévő vér az övé legyen. Rossz előérzete volt. Egy nyilat illesztett az idegre, majd egyenesen a férfi lába elé lőtte, hogy megállásra kényszerítse. Régen határőrként szolgált, így pontosan tudta mi a protokoll.
- Mi járatban a tünde erdőben, idegen? - kérdezte németül, miközben új nyilat vett elő, de még nem húzta fel az íját. Így is azonnal tudott tüzelni, ha a helytet úgy alakul...

A gyilkosság önmagában mindennapos Veronián, hisz háború van, a föld tele van démonokkal, nekromantákkal, erőszakos vámpírokkal, de sokszor még az egyszerű emberek sem különbek... Ugyanakkor ez az ő erdeje. A tündék erdeje. Nem hatja meg küönösebben a másik mérges tekintete, noha fiatal arca inkább meglpő számára.
- Átlépted a Tünde Királyság határát, ember. Milyen ügyeid vannak itt, amik vért kívánnak? - céloz itt a ruhára, és ahelyett, hogy leengedni az íját, még meg is húzza kicsit az ideget. A másik nem bújhat el előle, az ágak között könnyedén követheti, a szél erejével nő a gyorsasága és a távolság, amiket képes átugrani... Nem tartja a szerzetest ellenfelének, már ha valóban az.
- Válaszolj! - szól rá parancsolóan.

Amikor a férfi elordította magát abban a pillanatban felhúzta az íját és ki is lőtte a másik felé, de éppen ezért nem vette időben észre a mögötte manifesztálódó szellemet, így az egy jégszilánkkal el is találja a hátát, bár nem akkora, hogy komolyabb kárt tegyen benne. Ez a fájdalom még a közelében sincs annak, mint amikor egy éjgyilok mélyed a tünde hátába markolatig... azt az érzést pedig már túl jól ismeri.
Nem látja eltalálta-e a nekromantát, csak azt, hogy az beugrik egy fa mögé, mert mostmár tudja hogy az, megpördül fél lábon a faágon, és egy szent nyilat lő a kísértetbe, aminek az ereje elméletileg azonnal szét kell hogy oszlassa. Ha ez megtörtént átugrik arra a fára ami mögött elméletileg elbújt a férfi...

Meglepetten látja, hogy a kísértet nincs mögötte, ahonnan érezte a jégszilánk találatát, ám jól kikéezték arra, hogy az erdőben bármilyen irányból jöhet a fenyegetés, így miután gyorsan oldalra kapkodta a fejét, számításba vette a többi irányokat is le és föl, miközben kezében már ott volt az újabb áldott nyil. Amikor melátta a feje fölött az ellenfelét ismét azonnal lőtt, és ha nem mozgott el újra, akkor az idézett lény el is tűnt. Emlékeztette magát, hogy később szedje össze a nyilat, áldottan értékesebb volt, mint bármiilyen másik nyila, és már Holtmezőn is bajban volt, amikor elfogytak.
Ez után fordul a nekromanta irányába, aki ekkor lép elő a rejtekhelyéről, hogy rálőjön egy csontíjjal. Érdekes technika, amilyet még nem látott, de tudja hogy ezek a hullasétáltatók sok meglepő dologra képesek. Az akolitus amivel harcoltak keményebb elenfél volt. Kilő egy követő nyilat a nekromantára, még mindig a faágon állva, ami nem kérdés, hogy a belé itatott mágiájának hála el fogja találni //tracking arrow, 5. szint//. Nem aggódik, bármit idéz meg közben, biztonságban érzi magát a fán, repülő élőholtat ugyanis még nem látott a kísérteten és szellemeken kívül...
Ha látja, hogy a nyíl célba ért, akkor ugrik csak át arra a fára ami mögött a férfi tartózkodik.

Elégedetten konstatálja az üvöltést, és átugrik a fára aminek a törzsének a nekromanta nekidőlt. Az egyik alsóbb ágra érkezik, esze ágában sincs lemászni a talajszintre, és onnan néz le megvetően az ellenfelére. Találkozott már olyan hullasétáltatóval, akivel szóbaállt, sőt még együtt dolgozni is képes volt velük, hogyha a helyzet úgy adódott, de munkájukat mindig is természetellenesnek találta, olyan tudománynak, ami jobb lett volna ha nem létezne. Ami egyszer meghalt, az maradjon is halott, ez a természet rendje, bár létezik olyan gonoszság, amit még ez az egyetemes szellem is kiköp magából.
A köpenyes szánalmas látványt nyújt, de még így is van fegyvere, egy pengés bot, bár ahhoz, hogy lássa az ellenfelét, és el is találja, ahhoz egyrészt felfelé kell néznie, másrészt el kell magát löknie a törzstől, aminek éppen nekidőlt. Utoljára készül lőni, minden féle extra varázslat használata nélkül, egyenesen a köpenyes fejére céloz, mert onnan fenrtől azt könnyebb eltalálni, mint a szívét. Szórakozhatna még azzal, hogy megbénítja, elvesz a fegyvereit, de mágusfélénél kockáztassa, hogy esetleg olyan mágiába fog, amivel még megfordíthatja a helyzetet? Nem. Egyszerűen, gyorsan, és tisztán fogja megölni, hogy többé ne árthasson senkinek. Kilövi a nyilat...

Látott már sok gusztustalan dolgot életében, de ha rangsorolnia kéne ez biztos benne lenne az első ötben. Újabb nyíl áll a nekromantába, sajnos még mindig csak a vállába mert pont elkapja a fejét, szerencsére az idézést ez megakasztja, ám a véres hullacsonk kitörése így is meglepi a lányt. Már a megkísérlése is. Ameddig viszont a férfi megteszi ezt, hogy erőt gyűjt, ellép a fától és lehajol, hogy kitépje a hullát a földből pont elég időt ad a lánynak ahhoz, hogy az íj mágiájával megerősített nyilat lőjön a nekromanta hátába. Ha az ennek ellenére még képes elhajítani a furcsa és a tünde számára felismerhetetlen tetemet, úgy arrébb lép, de így sem mentesül a gusztustalan maradványoktól, és attól, hogy a testnedvek bepiszkítsák a könnyűvértjét és a köpenyét. Kicsit még a hányinger is elfogja.

A nyíl célba talál, és bár még eldobja a férfi a gusztutalan hulla szerű kis bábját, a végzetét már nem kerülheti el. Lory leugrik a fáról, és a földön hörgő köpenyes mellé sétál, de először odébb rúgja a pengével megerősített botját, hogy ne tudjon utána nyújni és utolsó erejével még megbosszulni a saját halálát. Szomorú. Sosem szerette ha egy élőlény szenved, bár a hisztérikus nevetés ennek az ellenkezőjét is jelenthetné.
Számára csak azt bizonyítja, hogy a nekromanta még őrült is, vagyis az volt. Lehajolhatna, hogy leszúrja, vagy csak simán elvágja a torkát, ráadásul sok nyíl áll ki belőle, amit akár még vissza is szerezhet. Ahogy odaér látja meg a csuklya alól kivillanó zöld tincseket. Egy zöld hajú nekromantát ígért Celinának. Milyen irónikus, hogy pont vele fut össze itt az erdőben!
- Megkönnyíthetem a szenvedésed. - mondja a férfinak színtelen hangon. Nem mintha tényleges válaszra várna, vagy feltételezné, hogy a másik még képes ilyesmire. Végül előhúzza a törét, és egyetlen gyors mozdulattal a nekromanta mellkasába döfi.

Végre, valaki! Lila szinte kérte már a gyepálást... Mármint, öhmmm, akarom mondani bátor és felettébb ostoba küzdelem volt Ashor részéről, hogy kiállt egy ellenfél ellen, aki kétséget kizáróan a földbe döngöli még Institoris püspök úrnak is gondot jelentett. Kivíáló harc volt mindkét fél részéről, a jutalom 100 TP mindkét játékosnak.