Lory & Sieg - Vadász ünnepség

Itt vagyok, tünde erdő és a déliek határ falucskájában, ahol a két faj össze fonodásából valami érdekes dolog kezd kialakulni. Mi a hely neve? Vhyrhan. Egy csendes hely volt két évvel ezelőtt, de most nemes emberektől kezdve, a legravaszabb vadászokig megtalálható mindenki. Vannak itt talpraesett nők, férfiak és ifjak, akik jó mókának találják. A Vadász Sámánra várunk, hogy megjelenjen nekünk, miután kijött a sátrából. Tart valami szent beszédet, s megálld minden jelenlevőt, hogy sikeres legyen a vadászatuk.
A tömegben nézelődök, mikor megpillantok egy elf nőt, aki ügyesen kerüli ki a sok torz férfit. Kedvem lenne felajánlani a segítségem, ám túlságosan leköt a várakozás. S rendre szerint, vannak olyan személy itt is, akik nem bírnak magukkal. Kiszemelik, azon én még mielőtt bármi történne, odaszegődök az tünde nő mellé.  Azok úgy fújnak visszavonulót, mintha csak félreértés lett volna.
- Üdvözlöm! - köszöntöm a tőlem telhető legrendesebb mosollyal. Azonban, hirtelen elcsendesült a tömeg, s némán mindenki egy irányba néz. Követem a példájukat, mikor megpillantom a Vadász Sámánt.
- Vadászok és mindenki más! Azért gyűltünk össze, hogy áldozzunk a Vadászat Istennőjének,Flidaisnak. Ő vezérelje a kezünket a vadászat közben, hogy a legszebb vadat ajánlhassuk fel neki! - egy darabig csendben marad, de a tekintete egyszer mindenkin végignéz. Mikor hozzám ér, akkor összenézünk. Pár pillanat leforgása után rám mutat, s a következőt mondja felém.
- Magának kell elejteni a vadat a közös szertartásra! - aztán a mellettem lévő tünde nőre mutat.
- Ön pedig elkészíti, hogy a Vadászat istennőjének tetsző legyen. Dolgozzanak össze! - ezzel egyetemben, már sarkon fordul és visszamegy a sátrába. Feltűnik, hogy sokan néznek rám irigykedve, de ahhoz nem eléggé bátrak, hogy belém kössenek. Ránézek a partneremre, aztán kérdő tekintettel nézek rá. Fogalmam sincs, hogy mihez ért? Egyáltalán, miért mi lettünk kiválasztva? Kételkedek egy sort, majd megszólalok.
- Milyen húsra menjünk rá?

Az ősz vége… Amikor a Tünde Erdő a leggyönyörűbb, a levelek már sárgába és vörösbe öltöztek, az állatok készülődni kezdtek a téli álomra. A reggelek már csípőssé váltak, de még nem volt annyira hideg, hogy ne lehessen élvezni a délutánokat a szabadban. Az év utolsó vadászatát úgy döntött Vhyranban ünnepli. Elatha és az egész Köderdő az otthona lett, de hogyha a népe ünnepeit akarta megülni, akkor át szokott menni a határ túloldalára az övéihez, most pedig minden isten segítségére szüksége volt, még olyanéra is, akinek látszólag semmi köze nem volt az állapotához. A hasában növő magzat, vagy magzatok egyre erősebbek lettek, de nem tudta legyőzni az aggodalmát, hogy vajon ki tud-e hordani két átkozott gyermeket. Tenni viszont nem tudott mást, mint imádkozni… Hát ezért jött ide is.
Arra azonban nem számított, hogy az emberek is részt akarnak venni a vadászaton, akiknek egyébként a világon semmi közük nem volt Flidaishoz, sőt feltételezte, hogy a hátuk mögött körbe röhögik őket a dolog vallási vetülete miatt, és csak a puszta szórakozás miatt jöttek ide. Hányingere volt tőlük, hogy nem bírtak tiszteletteljesen fordulni a természet felé, nm tudtak elcsöndesedve hálát adni, csak inni, röhögni és szánalmasan disznó megjegyzéseket tenni, amikor feltételezték, hogy nem beszélt németül. Ó pedig nagyon is beszélt. Hárman még ahhoz is vették a bátorságot, hogy megközelítsék, ám akkor a semmiből termett mellette egy alabárdos, sebhelyes arcú emberférfi, hogy elijessze őket. A köszöntése bár kedves volt, elég felpaprikázott volt a hangulata ahhoz, hogy elküldje a férfit melegebb éghajlatra, ugyanis neki aztán végképp nem volt szüksége megmentőre, de mielőtt ezt megtehette volna a helyi druidák vezetője megnyitotta az ünnepet. Felvonta a szemöldökét, amikor a druida őt, és a mellette álló embert választotta ki, hogy elejtsék az istennőnek szánt áldozatot, de az még ment is volna… A baj a feladat második részével volt, de azzal akkora, hogy nem bírta ki, hogy el ne kacagja magát.
- Flidaisnak vagy nagyon rossz a humora, vagy a druida mutatott rosszul. - közölte a férfival. - A hús egyértelmű, őzet fogunk lőni, vagy szarvast. Az istennő kedvencei, a szarvasbőgés pedig akár a segítségünkre is lehet. Most van szezonja.
Nem várta el, hogy egy ember ezt tudja. Levette az íját a hátáról és felajzotta, és ellenőrizte, hogy van-e még megfelelő mennyiségű nyila.
- De azt javaslom cseréljünk. Én lövök, és maga főz. Higgye el, ha én főzök akkor Vhyran egy hétig fog gyomorrontással küzdeni, jó esetben, rosszabb esetben ételmérgezést kapnak. Nem lenne szándékos, csupán tökéletes antitálentum vagyok a konyhában.
Még ellenőrizte az ideg feszességét, majd kérdőn nézett kijelölt társára.

Váratlanul ér, hogy a szertartás vezetője megbízza azzal, hogy ő terítse le a legszebb állatot a környéken. Csak így bejelenteni, hogy neki ez lesz a feladata? Nem mintha ellenemre lenne a dolog, de megdöbbentő számomra ezen a Vadász Ünnepségem. Emellett emberek, tündék és más vadászatra készült fajok irigykedve néznek rám. A legdöbbentőbb dolog, hogy a mellettem lévő tünde nő elkacagja magát, amitől értetlen arcot vágok. Hová csöppentem? Fura szokások vannak itt, de majd próbálok alkalmazkodni.
- A szarvasra szavazok, ott is a fiatalabb példányra, s az egészségesre. - mondom el saját véleményem, hiszen ettem már szarvas húst, többfélét. Időset, fiatalabbat, bikáét, tehenét és borjúét. Szóval elég jól ismerem ezt a fajta húst. Az őzekről nincs ekkora beható ismeretem. Míg magamban gondolkozok, addig a partnerem az íját felajzotta, s ellenőrzi a nyilait. Szép fegyver, végig is nézek rajta. Ám amikor meghallom, hogy felém szól és miről alkudozik velem, akkor savanyú képet vágok. Pontosan azért, mert ahonnan én jövök, ott a nők dolga a főzés, nem pedig az enyém.
- S én meg tökéletesen úgy nézek ki, aki éppenséggel a konyhában szerezte ezen harci sérüléseit? - utalok a sebhelyeimre, de még mielőtt bármi összeszólalkozás alakulna ki közöttünk, így a következővel állok elő.
- Tudja mit! Mindkettő feladatot közösen csináljuk, mert én nem azért jöttem, hogy csupán főzőcskézzek. Ráadásul az elejtett állat húsát kár lenne veszendőbe hagyni. Emellett egy nő tanuljon meg főzni, hiszen ha gyerekei lesznek, akkor etetni kell őket. - foglalok elég határozott álláspontot erről a dologról, de vajon a másiknak mennyire fog tetszeni az ötlet?
- Mindjárt jövök, várjon meg. - kérem meg, aztán elsietek tőle. Mikor visszatérek, akkor van nálam 3 darab hajítódárda, meg egy rendes lándzsát. S ha már így össze lettünk boronálva, akkor úgy vélem itt az idő, hogy bemutatkozzak neki.
- A nevem Siegbald Esser – nyújtom oda a férfias kezem a nő felé. Egyáltalán nem kézcsók a szándékom.

A maga részéről nem nagyon tudott volna olyan vadat mondani az erdőben, amit ne kóstolt volna még. Talán csak a trollokat. Vadászként és határőrként rá voltak szorulva, hogy maguk ejtsék el a vacsorát, de a tündék hagyományainak megfelelően az elejtett állat minden részét felhasználták. A szőrméből kabát lett, más fajta bőrökből csizma, az agancsból és csontokból kések nyele, vagy más használati tárgyak. Borzasztó nagy tiszteletlenség lett volna a Természettel szemben, ha akármit kidobnak, amit az önnön magából adott nekik.
- Ha találunk olyat. - jegyezte meg Siegbald választására. Amit a férfi mondott az a lehető legideálisabb eset volt, de Flidais nem mindig volt ennyire jó kedvében. A maga részéről nem volt problémája a többi lehetőséggel sem.
Amikor a férfi a sérüléseivel kérkedik, csupán végigpillantott annak az arcán. Nyilván nem a konyhában szerezte, de mindenkinek megvoltak a maga hegei, a másik csupán szerencsétlen volt, hogy ennyire látványos helyre szerezte őket. A feladatmegosztás ötletével már elégedettebb, és ennek éppen hangot is készült adni, hogy némileg oldja az elég feszültnek tűnő hangulatot, amikor a férfi képes volt ezt egyetlen mondattal teljesen és talán véglegesen tönkretenni.
- Már elnézést. - kezdett neki hangjában olyan éllel, ami a legjobb Nebelturm kardokat is megszégyenítette volna. - De nem a barbárok földjén jár, ahol az asszony csak szülni és főzni jó. Ha magának az kell, szépen vissza is mehet az emberek közé, de itt egy kicsit több tiszteletet, mielőtt a női harcosaink le találnák lőni… Vagy megteszem én a saját kezemmel. Egyetlen egy férfi sem mondhatja meg mi a dolgom, még a férjem sem.
Zöld szemei szikrákat szórtak, és jobban is járt az emberférfi, hogy elszaladt a fegyvereiért. Így legalább volt ideje fújnia kettőt, és kicsit lélekben is rákészülni a vadászatra. A köszönőima ráért akkor, amikor elejtették a vadat, most inkább a kérés ideje volt. Akkor eszmélt fel, amikor alkalmi társa kinyújtott kézzel bemutatkozott.
- A nevem Lady Loreena Wildwind-Fairlight, a királyság lovagja. - szorította meg a másik kezét, jó erősen, hogy érezze nem kisasszonnyal van dolga. Alapesetben nem szokott kérkedni se a címeivel, sem a felvett nevével, de az előbb sértették meg a női büszkeségét, így úgy érezte most megteheti. Amikor ezen is túlestek egy közeli fát keresett, hogy felmászhasson az ágai közé.
- Én fentről fogom követni, úgy két felől is rálátunk majd a vadra. Gondolom, ha ekkora harcos a nyomolvasás sem fog gondot okozni. A pataknál kezdeném a helyében.

- Biztos vagyok benne, hogy találunk. - erősítem meg a társamnál a dolgot, hogy ha rajtam múlik, akkor addig nem fogunk végezni, míg el nem kapjuk a megfelelőt. Mikor elmondom a saját véleményem arról, hogy a nő dolga a gyermekkel való foglalkozás és a főzés, akkor marha nagy falba ütközök. Igazából, igen csak másképp kezd el viselkedni, mint az előbb. Szendeségből Fúriába.
- Barbár? - erre a szóra önkénytelenül elmosolyodok, aztán kénytelen vagyok közbevágni.
- Szülés egy dolog, de a gyermeknevelés utána még fontosabb. Ráadásul nem vagyok tisztában azzal, hogy a tündék miként élnek, s hogy van náluk ezek a dolgok. De mostantól észbe tartom – böktem ki felé, s aztán egy fájdalmas sóhajtással engedtem el a bennem lévő feszültséget. Nem lenne jó dolog tönkretenni az ünnepséget nézeteltérés miatt. Mellesleg felmerül bennem a kérdés, hogy ha itt férfi és nő egyaránt megy harcolni, akkor mi a helyzet a porontyaikkal? Minden egyes női élet elvesztése után csökken a születendő gyermekek száma.
~ A francba! Miért most jutnak eszembe, ilyen felesleges gyerekkori tanítások! ~ távozom a tünde nő közeléből, míg vissza nem térek a vadász felszerelésemmel. Próbálom normálisabb keretek közé terelni a kapcsolatunk. Bemutatkozással kezdem, s erre ő elmondja, hogy miféle fából faragták. Tünde lovag? Itt úgy tűnik, hogy újfent a tudatlanságomé a főszerep. Még sosem hallottam erről zsoldoséveim alatt. S az egészet megfejeli azzal Loreena Wildwind-Fairlight, hogy erősen megszorítja a kezem. Be kell vallanom, hogy nem kisasszony praclival van dolgom. Somolygok egy sort, aztán a nő a közeli fára mászik.
~ Így aztán érdekes lesz! ~ sóhajtás jön a részemről. Követem őt, s a bizonyos fa alatt válaszolok neki.
- Nézze, rója fel nyugodtan a tudatlanságom számlájára, hogy nincs alapos ismeretem a tündékről. Bocsásson meg érte – nézek az irányába, de igen csak jól rejtőzik odafenn.
- Köszönöm a tippet a patakról, de a többi vadász szerintem szintén oda indult. Mire odaérünk, nem találunk semmit. Inkább vezessen az erdő azon részébe, ami teli van növényzettel. Ott jelenleg nagyobb az esély rá, hogy találunk állatot.

Elfogadja a férfi visszakozását, nem akart fölöslegesen marakodni, ha már egyszer egy csapatba osztották be őket. Bár a hangulatot egyelőre Siegbald már megölte, nem hagyta, hogy ez a hatékonyságuk rovására menjen.
Mikor a másik visszatért, Loreena pedig eltűnt a levelek között, még egyszer bocsánatot kért a tudatlanságáért, noha a nő a személyes dolgokon már régen túllépett, csupán a beléivódott általános megvetés az emberi faj iránt dolgozott benne.
- Úgy lesz. - válaszolta még, de azt már nem fejtette ki, hogy a megbocsájtásra vagy a felrovásra értette-e. Kicsit mindkettőre. Pedig tudta, hogy ebben a kérdésben még az emberek sem egységesek, hiszen alig lehetett volna erősebb harcos nőt találni Sigrún vagy Skadi von Himmelreichnál, és biztos volt benne, hogy északiak asszonyai sem múlták alul őket… De sajnos attól, hogy kioktatott egy vadászt, még nem indított el egyenjogúsági mozgalmat.
Majd jött a következő. Ne menjenek a patakhoz mert mindenki odamegy. Inkább nem fejtette ki, hogy nem azért akart a vízhez menni, hogy ivás közben lepjék meg a vadat, hanem azért, mert tele van jól kivehető nyommal. Lehunyta a szemét.
Így akarsz nekem türelmet tanítani, Természetanyám? Vagy így sugallod, hogy az én porontyaimhoz még több fog kelleni?
Nagy levegőt vett és kifújta, ezzel együtt pedig megszabadult az összes szarkasztikus megjegyzéstől, ami a fejébe villant.
Aljnövényzet. Legyen ahogy akarod, Siegbald.
- Ez egy erdő. Minden tele van növényzettel. - csak kicsúszott mégis egy megjegyzés, ami valahogy nem jutott ki a sóhajtásával. - Jöjjön.
Valójában fogalma sem volt, hogy merre fognak olyan foltot találni, ahol elég sűrű volt az aljnövényzet, de első körben úgy döntött a dombok tövében meghúzódó aprócska völgyek és vízmosások elegendő búvóhelyet nyújtanak majd az állatoknak. Megidézett maga köré néhány smaragdfényű pillangót és legalább húsz méterrel maguk elé küldte őket, hogy jelezzenek, ha állatot látnak, hátha szerencséjük lesz és nem kell csupán a nyomokra támaszkodniuk.
- A lepkék szólnak, ha van előttünk valami. Maga talált odalent bármit amin elindulhatunk?

Tán az elsózott beszélgetésünk némileg javul, mikor bocsánatot kérek tőle a tudatlanságomért. Most először járok tünde területen, s vagyok olyan helyen, ahol a tündék szellemisége a meghatározó. Nos bevallom, hogy mi emberek nem csomagoljuk be ilyen szép köntösbe az eseményt. Összejövünk és megyünk vadászni, aztán közös kocsmázás és beszélgetés a napról. Miért kellene ezt szépíteni? Mindenesetre nem akarok a teljes béketűréséből kihozni a társaságom, így egy darabig hallgatok.
- Tudom, hogy erdő, s tele van növénnyel. De ahol sűrűbb, ahol el tudnak bújni a vadászok elől, ott lesznek a mi zsákmányaink. Egy örökzöld erdőben nehezebb lenne őket kiszúrni. - mondom mindenféle él nélkül, hogy pontosabban rávezessem a másikat, hogy mit szerettem volna mondani. Végül ott lyukadunk ki, hogy ő azt mondja, hogy menjek. Nem akadékoskodok, így bízva a másik helyismeretében követem őt. Nem egyszerű számomra a vadásztársammal együtt tartani, mert léptei könnyedek odafenn, s magabiztosak. Mintha csak valami segítené őt előrébb haladni.
- Idelenn még semmi! - adom a választ, mert még alig indultunk el. Ehhez türelem kell és kitartás. Ha pedig megvan a célpont, akkor be kell cserkészni. Az sem rövid folyamat. Haladunk arra, amerre a nő visz, mikor én idelenn észreveszek egy nyomot. Ráadásul sok kicsit körülötte. Megtorpanok, de nem felejtek szólni a másiknak.
- Találtam egy nyomot. - leguggolok a földre, s elkezdem vizsgálni. Én vaddisznóra tippelek, ráadásul kocára a kicsinyeivel. S miből gondolom így? Egyrészt a lábtávolságból, másik részről a malacok nyomaiból. Mikor sikeresen megbeszélem magammal, amit látok, akkor így szólok.
- Csupán egy vaddisznó koca a malacaival. - jelentem ki, aztán ha nincs más, akkor tovább indulok, amerre a nő szeretne vinni. Hogy mit gondolok a mágikus pillangóiról? Nos szerintem nem szívesen hallaná, hogy mennyire nem szeretem a mágia mindennemű formáját. Egyszerű paraszti gyerekként nőttem fel délen, akinek a mágia tudománya marhára idegen. Bizarr és kiszámíthatatlan.

Természetesen tudta, hogy a másik a sűrűbb aljnövényzetre gondolt, de nem bírta megállni, hogy ne élcelődjön az emberrel. A magyarázatot mindenesetre mostmár kommentár nélkül hagyta, ideje volt nekiállni a munkának. Így haladnak tovább az erdőben, Loreena az ágak között kecsesen lépkedve egyik fáról át a másikra, Siegbald pedig a földön, szabadszemmel keresve a nyomokat.
Koca és a malacai. A tünde megállt egy pillanatra a magasban.
- Bár kemencében sütve igazán kiváló lakoma lehetne belőle, azt hiszem Flidaisnak mégsem elég jó áldozat. Hagyjuk meg őket a többieknek.
Mivel a férfi sem kardoskodott amellett, hogy keressék meg őket, a hercegné tovább indult a még sűrűbb erdő felé. Legalább tíz perce haladtak csöndes nyugalomban, amikor is a pillangók szokatlan képet vetítettek az elméjébe. Egy apró, barna kupac feküdt összegömbölyödve és dideregve az egyik bokor alatt, bár nehezen megközelíthető helyen. Loreenának összeszorult a torka, de furcsának is találta a dolgot. Ősz vége volt, tipikusan nem az az időszak, amikor az őz, vagy szarvas borjak ilyen picik szoktak lenni, noha nem is volt lehetetlen a dolog.
- Siegbald. Előttünk olyan húsz méterre azon a bokros részen van egy őz vagy szarvas-borjú. Nagyon apró, de egyértelműen életben van, és ha borjú van, annak van anyja is.
Tájékoztatta a másikat, pedig el is hallgathatta volna. Ha megölik az anyját, azzal halálra ítélik a kicsit, de lemondanának a zsákmányról? Persze ha ők nem teszik meg, akkor megtalálja a sutát más, és azok még a piciről sem fognak tudni… Ők talán még így megmenthetik. Gyűlölte ezeket a döntéseket, amik elég a természet kegyetlensége állította a vadászokat, és minden tündét, aki a húst az erdőből szerezte.

Nem kell sok, hogy szóljon pár szót a tünde nő. Türelmesen hallgatom, hogy mi a véleménye, ami valójában teljesen megegyezik az enyémmel. Én csupán abból gondolom, hogy a vaddisznó eléggé szereti a dagonyát, s ebből a szempontból tisztátalan állatnak titulálhatják. Ráadásul nem szívesen ölnék meg egy anyát, hogy aztán a malacait szintén le kelljen. Hiszen jól látom, hogy ezek még nagyon igénylik anyjukat, nem tudnák túlélni a telet. Egy szó, mint száz, jó döntésnek vélem. Kiegyenesedem, aztán tovább indulok, mert a kisebb hangokból úgy vélem, hogy a nő igen csak nekilendült. Követem, minden további szó nélkül. Így haladunk egy darabig, míg újfent hallom a másikat. Megtorpanok azon nyomban, aztán megvárom, hogy milyen hírrel tud szolgálni.
- Hagyjuk őket, mármint tovább űzhetnénk a sűrűbe. A többiekből nem nézném ki, hogy bejönnének a sűrűbe. Mindenki meg akarja mutatni most, hogy milyen hatásos vadász, ezért sietnek. A sűrű növényzet, meg lelassítja őket, így leginkább elkerülik. - érvelek ekképpen a társamnak, s remélhetőleg nem akar meggyőzni az ellenkezőjéről. Nem szívesen ölnék meg egyből két állatot. Tisztában vagyok azzal, hogy nem csak mi vadásszuk őket. Ott vannak a farkasok, s más ragadozók. Ha most megöljük a fiatal állatot, akkor egy idő után kipusztulnának.
- Vagy nagyobb csoportot keressünk, vagy magányos példányokat. - hangzik tőlem, hogy számomra csupán ez a két lehetséges út járható. Mikor elmondom ezen véleményem, akkor önkénytelenül indulok előre, s ráadásul elkezdek rikácsolni vész jelzően, mint egy madár.  Egyre közelebb érek ahhoz a ponthoz, amit mondott a tünde. Mire odaérek, addigra hűlt helyét találom. Elégedetten mosolygok egyet, aztán feltűnik nekem egy helyszín, ahol valami vadállat elfogyasztott egyet ezekből az erdei jószágokból. Már csak a csontokat látom, semmi többet. Elfordulok jobbra, ahol több lábnyomot is észlelek.
- Találtam egy csoportot, úgy 7-en vagy 8-an lehetnek. A többiek zavarhatták meg őket, vagy valami vadállat. Szétnézzünk kelet felé? - mutatok egy irányba, s remélem, hogy a másik látja. Nem magam akarom eldönteni ezt a kérdést.

Siegbald a nehezebb, de talán helyesebb utat választotta, amikor felvetette, hogy inkább menjenek más állatok után, tovább a sűrűjébe. Persze ettől még nem mentettek meg senkit, a többi vadász ugyanúgy megölhette a kicsi anyját, vagy akár a kicsit is - már ha nincsenek velük tündék, akik figyelmeztetnék őket a veszélyekre. Ez viszont már nem az ő dolguk volt. A fák között tovább ugrált, szinte a férfi feje felett volt végig a magasban, de ettől nem látta a lenti nyomokat. A lepkék nem jeleztek más állatokat a közelben. A kisebb csorda viszont ígéretesnek hangzott. Fejét kelet felé fordította, ahol ő is látta az egyértelműen kirajzolódó vadcsapást.
- Nézzünk. Hét-nyolc állatból egyet csak sikerül elejtenünk. Szégyellném magam, ha egyet sem találnék el, főleg lesből. - jelentette ki. Előnyben voltak az ember vadászokhoz képest, mert ágak között megbújva könnyedén le tudtak lőni bármilyen vadat, főleg ami akkora volt mint egy őz vagy szarvas. A lepkéit felsorakoztatta Sieg köré, hogy az mutassa az irányt először, ráért utána előre küldeni őket.

Odaföntről érkezik a beleegyezés, ami örömmel tölt el, mint szomorúsággal. Azon szavaira nem reagálok, miszerint szégyellné magát, ha sok állatból nem találna el egyet sem. Ezzel igazából nem törődök, hogy kinek milyenek valójában a képességei, mert ha rátalálunk a célpontra, vagy célpontokra, akkor látni fogjuk úgyis. A nyomokat nézem, hogy merre haladtak, vagy hol álltak meg. Néha nézek fel, nehogy nekiütközzek valami vastagabb ágnak, vagy valami belógó gally kiszúrja a szemem. Egyre sűrűbbé válik itt az erdő, így a csapásnyom szintén keskenyedni kezd. Hogy odafenn a nő hogyan tud fürgén mozogni? Nos az kész rejtély. Ha én megpróbálnám, abból hamar súlyos sérülés lenne a vége, van egy olyan érzésem. Ebből a szempontból tisztelhető, hogy csak úgy suhan odafenn. Alig hagy maga után hangot.
Lepkék körülöttem elég hasznosak. Mutatják nekem az irányt, de másik részről zavaró. A szárnycsapásaik némi figyelmet lop tőlem, ezáltal a haladásunk lassabbá válik. Ettől függetlenül az a érzés van bennem, hogy sikeres lesz a vadászatunk. Nem kell majd égő arccal álldogálni, hogy nem fogtunk semmit. Idelenn egy szúrós bokor állja el az utat, így az állatok sem próbálkoztak közelebbi ismeretséget szerezni vele. Jobbra kell fordulnom, majd 20 futólépés után balra. Rögtön észlelem az előttem levő akadályt, egy korhadó kidőlt fát. Az állatok simán átugorják, azonban én nem vagyok ennyire jó. Mikor odaérek, akkor átdobom a fegyvereim, aztán mászok, ezzel magunktól lopva az időt. Leugrom, s mikor már mennék a cuccaimhoz, akkor mellőlem egy hang felkiált.
- Most megvagy te szemét!
Nincs időm abba az irányba nézni, mert egy erős férfitest dönt le engem. A földön kötök ki, nyekkenek egyet,  s a meglepettségtől tehetetlenül megfagyva. Ki ez az alak? S mit akar ez tőlem? Az első ökölcsapás az arcomon viszont visszarángat a valóság talajára. Küzdenem kell! Ennek megfelelően vetem be az erőm, s a fejemet szintén próbálom mozdítani, amennyire csak tudom. A Támadom azonban szintén nagy birkózó hírében állhat, mert az előnyét nem kívánja feladni.
- Emlékszel még?! Északon abban a faluban, hogy egy kocsmai verekedésben mennyire megaláztál? Egy hétig rajtam nevetett az egész falu! - fröcsögi indulatosan, aztán valamit mond, tán a társának.
- Alastrine! Te figyelj a másikra, mert az itt lehet a közelben. - hangzik a férfitől, de még mindig fogalmam sincs, hogy ki lehet. Biztosan még nem mutatkoztunk be egymásnak, vagy nem szokványos módon, ahogy egy kiadós adok kapok mókában szokás.
- Rendben, Bernger! - érkezik egy finom női válasz.

Csöndesen haladtak tovább. Neki könnyű dolga volt az ágaz között, szinte oda született, és a tünde határőrségben is jelentős idejét töltötte el a lombkoronában ugrálva. A léptei könnyedek voltak, pontosan tudta, mikor hova kell tenni a lábát, hogy az ág elbírja. Olyan volt a fán, mint egy hal a vízben, ez volt az ő otthona, de ezt a többi nemestündén kívül más nem érthette meg, még a sötét tündék sem. Lent sem lett volna annyival nehezebb dolga, de aki nem tapasztalt erdőjáró, annak talán az volt a könnyebb választás. Nem tudta, Siegbald mennyire volt járatos az erdőkben, de nem tűnt teljesen elveszettnek, és ez Loreenának már elég volt. Örült, hogy nem kellett egy picsogó nemesfiút pesztrálnia. A magasból követte a társát és a lepkéket, bár az útakadályokra őt csak mérsékelten figyelt. Már régen túl volt ő is és a lepkéi is a kidöntött rönkön, amikor meghallotta a hangokat.
Elsőre azt hitte, banditák támadtak rájuk, de úgy tűnt, hogy ezek az emberférfi valami régi ismerősei lehettek. Tény, hogy arra nem figyeltek, követte-e őket valaki, csak arra, hogy a megfelelő nyomon járjanak… De ha északról valaki idáig követte Sieget, akkor annak valóban súlyos problémája lehetett vele. Nem volt benne biztos, hogy bele akart folyni ebbe az egészbe. Nem kedvelte meg a kiosztott társát, és neki végülis teljesen mindegy volt, hogy összeverik-e vagy sem, maximum egyedül hajtja fel a szarvast…
A fene az áldott jó szívemet. Puhány lettem az emberekkel. - gondolta keserű mosollyal a szája szegletében, miközben kihúzott egy nyilat a tegezből. Egy lekötő nyilat lőtt ki, szerencsére elég nagy támadófelületet hagyott magán a férfi így, hogy nagyjából Siegbaldon feküdt, ráadásul Loreena már előrébb járt az ágak között, mint a rönk. Gyakorlatilag vissza kellett fordulnia érte. Amint eltalálta a férfit a vállánál (gyerekjáték volt) a nyíl helyéről zölden fénylő indák ragyogtak fel, és fonták körbe az áldozat egész testét, hogy ne tudjon mozogni.

Egy fájdalmas nyögést hallat a férfi, ahogy eltalálja a nyílvessző a vállát. Ami éppenséggel jobban meglep, hogy indák kezdenek el kúszni a testén, amitől egyből undorom lesz. Tudom jól, hogy ez bizony mágia, amit sosem kedveltem, nem is fogok, míg élek. Neveltetésem miatt csodákban jobban hiszek, de azok nagyon elenyésző esetben fordulnak elő. Mindenesetre úgy lököm le magamról a másikat, hogy az nem tud ellene tenni semmit.
Alastrine mit csinál? Vaktában kezd el nyilazni, amerről úgy véli, hogy jöhetett a nyílvessző. Látszik rajta, hogy teljesen bepánikolt, mert fogalma sincs, hogy ilyen helyzetben mit csináljon. Hamar ellövöldözi a nő minden egyes lehetőségét, s én addigra már talpon állok. Mikor észleli, hogy én már nem a földön hempergek, akkor előrántja a tőrét.
- Most megkapod a magadét! - kiáltja és próbál nekem rohanni, azonban én nem teszek ellene semmit. Van olyan sejtésem, hogy a társam erre szintén fog reagálni. De ha nem, akkor nekem kell kezembe vennem a helyzetet. Én ellépek a támadása útvonalából, de megragadom a tőrt szorongató kezét, s erő különbségből adódóan egyszerűen kicsavarom a karját. A férfi összeszorított ajkakkal átkozódik.
- Rohadj meg! Rohadj meg! - mondja fájdalmasan, de hiába néz ki erősnek, hiszen az indák teszik a dolgukat. Nem vagyok gyilkos, de nem is szeretném, hogy ezután újra a nyakamban loholjanak. Nem ezért vagyok itt. Tehetetlenné szeretném őket tenni, így hamar döntök felőlük. A nő karját eltöröm, aki fájdalmasan felsikolt fájdalmában, míg a férfi lábába beleszúrom a bicskám.
- Te szemét! - ennyit tud kiadni magából, míg én visszatérek a vadászfelszerelésemhez, majd tovább indulok. El akarom kapni az állatot, ami csak arra vár, hogy megadjam neki a kezdő lökést a túlvilághoz.

Csak nézte fentről, ahogyan Siegbald, elintézte az ellenlábasait. Még le is telepedett a vaskos faágra, hogy kicsit pihenjen, de nem érezte úgy, hogy neki ebben a harcban több dolga lett volna. Úgy tűnt, a férfinak nem is volt rá szüksége, miután indával lefogta a támadóját. Szinte hallotta, mikor eltört a haramianő csontja, és tisztán látta, hogy alkalmi társának tőre a férfi bandita combjába mélye vörös vért fakasztva. Úgy gondolta megvárja, ameddig Siegbald befejezi, de... Nem úgy történt. Loreena legnagyobb meglepetésére az ember társa egyszerűen tovább indult.
- Kegyetlen halált szántál nekik. Nem lett volna tisztább egyszerűen bevégezni?
Számára a helyzet teljesen egyértelmű volt. A férfi vérző combja, ha nem is ért artériát és nem vérzik el az elkövetkezendő tíz percben, akkor a farkasokat fogja rövidesen odacsalni. Ha még a nő segít is nekik, sérült lábbal bőven kint lesznek az erdőn még sözézedés után is, és hacsak nem harcedzett zsoldosok, akik hozzá vannak szokva a sérülésekhez, egy vérző lábú sánta és egy törött karú nő a tünde erdőben kizárt, hogy túléljék az éjszakát. Ahelyett, hogy Siegbald egyszerűen és tisztán elvágta volna a torkukat odaadta őket farkaseledelnek, hogy sárgásfehér tépőfogak marcangolják szét őket. Loreena számára ez egyértelmű fogatókönyv volt, de halványan derengett benne a sejtés, hogy Siegbald talán pont irgalmasnak hitte magát. Nem indult a férfi után, csupán csöndben várta, hogy az rájöjjön mit is tesz, ha pedig továbbra is a vadat űzi, akkor kénytelen lesz azt egyedül csinálni. Flidais próba elé állította őket, és bár a természet törvénye volt, hogy az erős él, a gyenge pedig a vadak amrtaléka lesz, a hercegné sok minden volt, de a kegyetlen gyilkos nem tartozott közéjük. Ölni pedig nagyon-nagyon sok féle módon lehetett.
Az istennő megérti majd, hogy minden félének kell lennie az erdőben. Vadásznak, vadnak, kegyetlenségnek és irgalomnak is... Hiszen csak így lehet benne egyensúly.

Megtorpanok, mikor odafentről jön a tünde nőtől a kérdés. Egy hangos sóhajtás kíséretében fordulok a vélt irányába, hiszen nem igazán látom őt. Kell egy idő, míg összeszedem a gondolataim, hogy aztán rázúdíthassam a társamra.
- Kegyetlen halál? Gondolod, hogy ennyire esetlenek lennének itt az erdőben? Lehet, hogy sérülten annak tűnnek, de ezek a jég hátán is megélnek. Leleményes, egyben ravasz zsoldosok. Minden hátrányból próbálnak előnyt kovácsolni. - nézek arra, amerre hagytam őket, de nincs bennem semmi együttérzés, vagy megbánás. Ők támadtak, s végül a helyzet úgy jött ki, hogy alul maradtak. Ráadásul kezd nálam felderengeni a múlt azon szeletkéje, amiről a férfi beszélt.
Bunyó volt, s ő maradt alul. Ráadásul nem egymagában volt, hanem a társaival együtt. Csak azok bölcsen kimaradtak az egészből. Hirtelen beugrik egy kép, ahogy telik torokból ordítja a fickó, alkohol rózsás arccal: Mi vagyunk a Sároskezűek!
- Nincs egyedül, ez a másik a tény. Tán lehet, hogy a társai most is figyelnek minket. Ők a Sároskezűek, haramiákból álló zsoldos banda. Elég rossz a hírnevük ahhoz, hogy ne legyek segítőkész az irányukba. Legtöbbjükről az a hír járja, hogy öltek már embert, s a listájukon ott van az édesanyjuk, vagy édesapjuk. - sóhajtok egyet, aztán felteszem a nőnek a következő kérdést.
- Te segítenél egy gyilkosnak gyilkolni, hogy bűnrészes légy? - itt aztán elhallgatok, mert megpillantom a két sérültet, akik felém közelednek. Szemükben ott van a bizonyos tűz, ami ha igazi lenne, akkor elemésztene biztosan. Nem rejtik véka alá, hogy meg akarnak ölni, s ha újra megtalálnak, akkor nem fognak hezitálni.
- Nézz csak rájuk, szerinted most is kegyetlenség lenne őket magukra hagyni? - ám ami aggodalomra ad okot, az a férfi sötét mosolya. Baljós jel.

Természetesen nem lehet dönteni úgy, ha valaki nincs a birtokában minden információnak. Ha csak ránézésre ítél, akkor vagy jó döntést hoz, vagy nem, pont mintha kockázna valamelyik nyugodt estén egy fogaóban a vidám asztaltársaságával. Így már tisztul a kép, hogy Siegbald felvilágosította, és hajlandó volt tovább menni, ám ekkor érkezett felé a meglehetősen filozófikus kérdés. Persze a férfi lehet nem látott bele az egészbe olyan mélységeket mint ő.
- Nem vagyunk gyilkosok mi mind? Nem hiszem, hogy soha nem öltél, hiszen most sem rázott volna meg túlzottan.
Parancsra, pénzért, a saját boldogulásodért, egyre megy.
Legalábbis ő így látta. Nem szeretett ölni sem állatot sem embert vagy tündét, de katona volt, így benne volt a munkájában, hogy néha meg kellett tennie, de próbált úgy élni, hogy bármit tesz ne érezzen soha megbánást. Szerencséje volt, hogy nagyrészt démonok és élőholtak akadtak a nyilai végére, ahhoz képest elenyésző mennyiségű volt az ember.
Odapillantott a két haramiára, akik ismét Siegbald felé közeledtek, és mostmár fennhangon szólt hozzájuk.
- Ti komolyan ennyire hülyék vagytok?!
Elővett egy újabb nyilat, készen arra, hogy mostmár tényleg lelője őket, hogyha közel érnek, és persze próbált figyelni, hátha valóban igaz amit a társa mondott, és voltak még többen is. Az ágon lévő pozíciója komoly előnyt biztosított neki, így azt semmiképp sem akarta feladni.

- Gyilkos lennék zsoldos helyett? - kérdezek rögtön vissza, miközben azon tűnődök, hogy vajon van valami igazság alapja? De természetesen a további szavait sem bírom szó nélkül megállni, mert nyílnak az ajkaim.
- Öltem már, mikor úgy hozta a sors. Sokan keresték nálam a halált, s végül eljutottak odáig, hogy megtalálták. Nem egyből ölök, mert reménykedem abban, hogy végül rájöjjenek arra, hogy rossz úton járnak. - vetem oda a szavakat, mint éhezőnek a meleg szalonnás cipót. A két pórul járt végül megjelenik, s felém közelednek.Össze vannak kapaszkodva, mert az egyiknek a lába fáj, míg a másiknak a karja.
A tünde rájuk szól, s akkor torpannak meg. Próbálják a fejüket a hang irányába fordítani, sőt mi több, a nő balra néz. Szemei forognak, míg az arcmimikája szintén furcsán mozog. Követem a tekintetét, de én csupán egy nagy fát látok. Mögötte lehet, hogy ott van elbújva az egyik társuk. Végül a férfitöri meg a csendet.
- Maga csak ne szóljon bele a dolgokba! Ehhez semmi köze! Csakis rám tartozik, meg erre a Nyavajásra! De elfogyott a türelmem, így hát embervadászat lesz ebből! - neveti el magát, bár az arca kissé eltorzul, ahogy vélhetőleg a fájdalom kínozza.
- Fiúk! Menjetek! Öljétek meg a férfit, meg a tünde nőt!!!
Alig mondja ki a szavakat, akkor én már a távozás mellett döntök. Nem vagyok mindenható, hogy legyőzzem mindet, ráadásul marhára nem tudom a helyzetüket. El kell távolodnom tőlük egy kicsit, aztán egyesével fogom őket hatástalanítani. Gyorsan lépkedek, s fogalmam sincs, hogy merre. Nem számítottam arra, hogy egyszer én leszek a vad.

Kacagnia kellett a férfin, de visszafogta magát. Eszébe jutott, hogy tulajdonképpen már csak azért lefejeztethetné, amiért ilyen hangnemben szólt hozzá… De ez nem a Köderdő volt, ő pedig nem ez a fajta hercegné, hanem az irgalmas de igazságos. Legalábbis szeretett volna az lenni, hiszen a sötét tündékre alapvetően nem az volt jellemző. A hangnem azonban egy dolog volt, de a pontos mondanivalón már tényleg nevetnie kellett.
- Ki vagy te, hogy megmondd, ki jár rossz úton és ki nem? Szerintem néha még az Istenetek sem tudja ezt. - jegyezte meg kuncogva. Választ viszont már nem várt, sőt egyáltalán nem is lett volna hajlandó odafigyelni arra. Sejtette, hogy Siegbaldnak egyik fülén be másikon kijönnének a szavai, olyan erkölcsi magasságokba helyezte önmagát.
Ellenben a pribékek valóban pont annyira hülyék voltak, mint az előbb mutatták. Loreena nem bírta felfogni, hogy ölthetett ilyen mértékeket az emberi butaság, még akkor is, ha többen voltak. Felsóhajtott, majd elővett egy sima nyilat és az idegre illesztette. Kihúzta kicsit kitartotta és… A nyíl pontosan az előbb megszólaló férfi szemébe csapódott bele, kilyukasztva a koponyáját. Még csak nem is volt nehéz, lassan mozgott, és eddig is jó rálátása volt, ellenben a társaival. Könnyedén átlépkedett a szomszédos fa ágai közé, hátha lát lent valaki mást. Nem lehettek messze. Ismét lepkéket idézett és szétküldte őket, hogy tájékoztassák őt a banditák pozícióiról.
- Még meggondolhatjátok magatokat, vagy úgy jártok, mint ő!

//A szemkilövésre van konkrét képességem, az íj mesterképzettsége az.//

A tünde nő szavait hallgatom, ahogy kérdőre von engem. Sokáig hallgatok, aztán szólok vissza neki.
- Tán ennyire érthetetlen lennék? Csupán úgy vélem, hogy aki a medvét hergeli, az ne csodálkozzon azon, hogy az áldozata lesz. - próbálom az ő nyelvezetére fordítani a dolgot, ami úgy tűnik nem sikerült elsőre. Vagy ennyire ég és föld van a két faj között? Fogalmam sincs, hiszen még sosem gondolkoztam el ilyesmin. Legszívesebben hosszú beszélgetésbe elegyednék a tündével, miközben folytatjuk a vadászatot, de az jelen pillanatban szünetel. A két sérült ott áll a helyén, s leginkább engem méregetnek, mert a nőt nem hinném, hogy látnák. Állom a sarat a gyilkos nézésükkel szemben mindaddig, míg ki nem adja a parancsot a férfi az ölésre. Futni kezdek, s jelen pillanatban az sem érdekel, hogy melyik írányba. Nem futok sokat, mert az egyik nagyobb fa mögött megbújok, amit éppenséggel találok. Egy keveset hallgatózom, hogy nem-e jön valaki utánam? Nem, egyelőre a zihálásom van csupán. Egy perccel később viszont egy ismeretlen alak csörtetését hallom. Három...kettő...és egy. Kilépek a helyemről, majd ököllel támadom az orrát. Felszisszenek egy kicsit , ahogy az erős csontozatával találkozom. Megtorpan, látszik rajta, hogy fogalma sincs a történtekről. Megragadom a ruházatát, majd a következő lépésem, hogy nekipasszírozom a fának, aztán gyomron ütöm. Kétrét görnyed, mire feleszmél végre. Kemény egy alak, pedig azt hittem már, hogy könnyű lesz kivonni a forgalomból.
Csupán pár másodperc erejéig gondolok a tünde nőre, hiszen többi bandatagot nem látok, így merem feltételezni, hogy akkor azok mind rá pályáznak. Vajon van e több íjász a bandában? Vagy esetleg van-e kifejezetten sötét alak? Fogalmam sincs, mert alapból nem ismerem őket, s nem igazán cimborálok a fajtájukkal. A mostani helyzetben az a legrosszabb, hogy míg itt vagyok, addig a többi vadász elveheti tőlünk a legszebb vadat.

Úgy tűnt, odalent a lövése után Siegbald már ura volt a helyzetnek. Ő a maga részéről nem kívánt jobban belefolyni a harca, és különben is hogyha az ember-társa annyira nagyre volt magával, akkor biztosan meg tudta oldani a dolgot egyedül is.
A pillangók azért folyamatosan küldték neki a helyzetjelentést, így egyik fáról másikra lépkedve követte a magasból a férfit, de nem lőtt, ameddig nem látta, hogy életveszélyben lett volna. Inkább letelepedett az egyik faágra. Terhesen így is elfárasztotta a nagy erdőjárás most meg ez... Az emberek egyszerűen nem bírtak békében meglenni.
Persze így már abban is biztos volt, hogy nem ők fogják elejteni az áldozati vadat, túl sok időt pazaroltak el itt kicsinyes vitákra.
Humans...

Nem! Ez a nyugodt vadászat elúszott, úgy ahogy van! Sokkal inkább rám pályáznak, de mivel beleszólt a tünde nő a dologba, akkor szerintem rá szintén. Mivel fogalmam sincs, hogy mennyien vannak valójában, így kezd megváltozni azon elképzelésem, hogy szembeszállok velük. Egyre jobban ízlelgetem magamban a menekülést, mint lehetséges utat. Mire lenne jó az a sok nyűg és fáradtság? Semmire. Vagy tán végre megszabadulhatnék tőlük? Végre nyugtom lenne valahára? Nem hiszem. Mivel egy darabig nem hallok zajt, így a helyemről elmozdulok. Távolodni kezdek, s egyáltalán nem azon jár az agyam, hogy a legszebb vadat ejtsem el. El akarok rejtőzni, sőt leginkább kikapcsolódni.
Pár pillanatra megállok, hogy a tünde nővel nem-e csinálnak valamit, de végül elvetem a dolgot! Kizárt dolog, hogy egy erdőben felvegyék a versenyt vele. Így mikor lecsillapítom az aggodalmam lángját, akkor tovább távolodok. Mikor elégnek érzem, akkor megpihenek egy keveset, majd haladok tovább észak felé.

// Hmm, záró a részemről. Viszont neked jó Rerollt karakterhez//

Egy ideig még várt az ágak között, de már nem volt körülötte más, mint az erdő csendje. A maradak szárnyának surrogása, a szél játéka a fák levelei között, de sem csatazaj, sem emberi hangok nem törték meg ezt a tökéletes harmóniát. Egy idő után körbenézett, de sem Siegbaldot sem a támadóit nem találta. A pillangók még jelezték, hogy elmentek, mind csak úgy, őt pedig otthagyták. Felkacagott. Sosem szerette az embereket és bár voltak olyan példányok, akik megingatták az előítéleteit, alkalmi társa és a támadói épp most támasztották alá, hogy nem kér ebből a fajból, ha nem tényleg muszáj velük együttműködnie.
Már nem indult el, hogy megkeresse a vadat, inkább a fák között vette az irányt vissza a falu felé, de csak kuncogni tudott, mikor megkérdezték mi történt.
- Emberek... - ennyit tudott kinyögni nagy nehezen, és a falu összes tündéje megértően bólogatott.

//Nem pont így képzeltem, amikor PM-ben azt írtam, hogy "Tisztességes lezárás", de mindegy. Köszönöm a jókívánságokat!//

Meglepően érdekes settinget sikerült kitalálnotok, ami nme egyszerű a nyolvankielncereznégyszázötvenhatodik (fogadjunk hogy senki nem olvassa ki ezt a számot) magánjátékra, szóval ezért plusz pont jár. Emellett viszont elég problémás volt amit ti magatok is észrevettetek, hogy nagoyn elbeszéltetek egymás mellett. Sieg nagyon a maga szálát akarta továbbfűzni, mindeközben szinte figyelmet sem véve Loryról, így kissé komikus volt a helyzet.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem illetne titeket a 100 TP jutalom.