Magánjáték: Holtfehér és a vadász

Slájmra vadászni trükkös, ugyanis a hagyományos módszerekkel nem igazán lehet leteríteni. Nem is lehet megnyúzni, vagy lecsonkolni, tehát a trófeámnak fütyültek. De valamiért a kémcsöveik fölött könnyűleget szívó alkimisták halomszámra vették a nyálkagolyókat, ami visszamaradt belőlük, és nem ártott most a váltó. Főképp, mióta egyel több száj akadt, aki nyüszíthetett az igényei miatt. Hajnalban indultam, nem ébresztettem fel Elsareát. Egyrészt, mert nem akartam, hogy kialvatlansága tovább rontsa a kedélyét, másrészt mert úgy sem volt rá szükségem. Gyorsabb volt egyedül. A kocsmáros állítása szerint legalább fél tucat nyálkaszörny leledzett egy közeli dombvidéken, lassan emésztve el a réti élővilágot, így felszereltem a lovamat és arra vettem az irányt. A korai csípős levegő jólesően harapott bele a bőrömbe ahol fedetlen volt, Kfer ruganyos ugrásai egészen felélénkítettek. Rövid, alig egynegyed órányi ügetés után értem el az említett dombokat, majd habozás nélkül kaptattam fel az legközelebb eső emelkedőn. Habár még nagyon korai óra volt, a természet nem a mi óránk szerint ébredt, így a füves síkságot már betöltötte a motoszkáló, surranó hangok halk szerenádja. Emlékszem, régen azt képzeltem, hogy a vadász megtöri a harmóniát, amit a Teremtő megalkotott, míg rá nem éreztem az igazságra. Mert ha én nem vadásztam, tette más, ragadozók és rovarevők, a körforgás ugyanúgy bele volt írva a természetbe, mint a szépség. Kfer halkan prüszkölt egyet, mire megveregettem a nyakát.
- Tudom, tudom, ne is mond... - feleltem hátasom fel nem tett kérdésére. - De vámpír vagyok, a szentimentalitás a véremben van, ahogy a vadászat... Na, keressünk valamit, ami nem illik ide.
Sarkam határozott bökésére lovam ereszkedni kezdett a domb túlfelén, majd ismét emelkedni, ahogy a föld hullámot vetett. Ahogy felhágtam a harmadik domb tetejére, gyorsan kiszúrtam az első, nagyobb kutya nagyságú, alaktalan zöld lényt. De a slájmnál jobban érdekelt a nyálkába gabalyodott csontváz, és a mögötte álló, csuklyás alak. Habár érzékeim nem voltak olyan megbízhatóak, mint éjszaka, annyit ilyen távolságból is ki tudtam venni, hogy egy újabb nekromantát vetett utamba a határozottan nyers humorú Teremtő. Leszálltam a nyeregből, felhúztam számszeríjamon az ideget és acéltüskét illesztettem a vágatba. Csak azt nem tudtam, mire akarok lőni vele. Óvatosan közelítettem meg a küzdőfeleket, a célrést folyamatosan váltogatva a nyálkaszörny és a holtmágus között, majd úgy tíz méterre tőlük megtorpantam. Nem úgy tűnt, mintha a nő, mert ilyen közelről határozottan annak tűnt, nyerésre állna. Vagyis gyönge, sokkal tapasztalatlanabb, mint Draugr, még az árnyéka sem lehetne. Leakasztottam az övemen lógó kulacsot, és gyorsan felmértem a szélerősséget és a távolságot. Gyorsnak kellett lennem, de ez nem volt akadály. Meglendítettem a duzzadásig töltött bőrflaskát, majd mikor a slájm fölé ért célra tartottam és lőttem.
Mint mondtam, ezekre a természeti aberrációkra nem könnyű vadászni, de van két gyengepontjuk. Az első a mágia, amelyből nekem nem sok jutott, így erre nem építhettem. A másik a víz, amely úgy hatott kocsonyás testükre, mint a legerősebb marólúg. Ezt használtam ki, ahogy a acélhegy érintésére a csurig töltött kulacs szinte szétrobbant, tartalmával beborítva a lényt. Ahogy a slájm sisteregve semmivé lett, érzelemmentesen pillantottam a hitetlenkedve várakozó nekromantára.
- Gond akadt, hullaidéző? - láthatóan nem rázta meg a ridegségem, mert dölyfösen nézett vissza rám.
- Csak egy kis vakarcs.
- Ez a kis vakarcs egy idő után megemésztette volna a romlott húsodat, ember. - feleltem rosszmájúan. Nem tudom, talán a mocsári emlékek okozták, de már szívből gyűlöltem ezt a nőt. Vagy az, hogy pont az ellentétem volt. Én befejeztem az életet, ő visszaforgatta a halált.
- Talán annyira mégsem romlott, ha az a bizonyos Isten megkímélte az életem - mutatott az égre, hogy jobban kihangsúlyozza a mondandóját. Vallásos nekromanta, ilyen se volt sok.
- Ne ítélj elharamkodottan. - feleltem ridegen. - Jöhet még a megváltó halál. - kissé talán túl sok színpadiassággal húztam vissza az ideget lövő helyzetbe, de biztosra akartam menni, hogy érti az üzenetet.
- Kinek mi a megváltó. Viszont nem áll szándékomban fölöslegesen bajt keverni - emelte fel a kezét megadóan, a szemem sarkban pedig csontváza lassan semmivé porlott. Leengedtem a fegyveremet, odasétáltam a slájm maradványaihoz és kiemeltem belőle a zselégolyót, amiért jöttem.
- Mit is keresel itt egyébként? - kérdeztem a nőtől, miközben eltettem a gusztustalan, csöpögő gömböt a bőrerszénybe, ami az eladó szerint szivárgásmentes.
- Utazok, mint sokan mások. - felelte, bár ez nem sokat mondott. Mindenki utazott, még ha csak egy utcán sétált is keresztül. De kevesen utaztak egy nyílt füves réten, egyedül. Mielőtt azonban tovább kérdezősködhettem volna, ostorcsapásként csattant fel mögöttem egy hang, amire nem számítottam.
- Rein! - Elsarea most sem volt olyan hangulatban, ami megengedte volna az ellenkezést. - Mi a fenét képzeltél, hogy... - csizmája alatt halkan nyikorgott a harmatos fű, ahogy leereszkedett mellém. Már éppen kezdte volna a szokásos hisztirohamot, mikor észrevette a holtmágust. - Egy ember? - húzta fel elegáns szemöldökét, mire biccentettem.
- Egy nekromanta, hogy pontosak legyünk.
- Név szerint Alicia - tette hozzá, jobban arcába húzva a csuklyáját. Kezdett gyanús lenni valaki, akit feszélyez, ha az arcát látják. Habár, bagoly mondja...
- Alicia... Érdekes név. Én Elsarea vagyok, a mogorva csuklyás pedig Reingard. Örvendük a találkozásnak. - Mutatott be minket társam olyan éllel, ami félreérthetetlen volt, mire csak megcsóváltam a fejem.
- Felesleges bemutatkozni, Elsarea. Megyünk. - Liz erre látványosan képedt el, kerek szemekkel nézve rám.
- Megyünk? Nem akarsz csinálni vele semmit? - az ellenszenvét megértettem, de a vérszomját már annyira nem. Habár ő még a jobb hajtásból származott, azért csak kiütött rajta néha, hogy Rotmantel
- Mégis mit akarsz, mit tegyek? Lőjem le? - szegeztem neki a kérdést, de kitért előle.
- A legutóbbi nekromanta, akiről beszéltél, bemocskolt egy Nebelturm lakótornyot.
- Egy elhagyott, öreg épületet.
- És ha ez most rosszabbat tesz? - fagyos tekintettel néztem rá az emberre, hogy megértse: ha hazudni merészel, az lesz élete utolsó hibája.
- Igaza van, holtmágus? - Ostoba kérdés volt, mert egyfajta választ kaphatsz csak. Vagy tényleg nem készül semmire, és igazat mond, vagy egy romlott lelkű hullabábos, és hazudni fog.
- Mi okom lenne bármi ilyet tenni? Még azzal a vakarccsal se tudtam elbánni, hát mihez kezdenék akkor többségben lévőkkel vagy felfegyverzett személyekkel szemben? - hallatszott az előre várt válasz, de kivételesen volt valami igazságtartalma is.
- Jogos. Akkor remélem Megtalál egy inkvi... - mielőtt befejezhettem volna a búcsút, valami megütötte a fülemet. Tompa puffanások, mintha valami nagy és nehéz közeledett volna. - Állj! Mi volt ez?
- Hallasz valamit? - kérdezte Elsarea, aki még emlékezett, mi volt, mikor legutóbb én hallottam meg valamit először.
- És nem tetszik... - bólintottam, és már a csizmám talpán éreztem a föld remegését. A mellettünk lévő domb mögül hirtelen bukkant elő egy elnagyolt emberi fej, ami egy jó nyolc méteres óriáshoz tartozott.
- Hogy is van az a legenda, hogy az első Rotmantel vezető egy tűszúrással megbénított egy óriást? - néztem Elsareára, de ő határozottan megrázta a fejét.
- Az nekem nem fog menni. - Sóhajtva fordultam az ember felé, látható nemtetszéssel. Minden porcikám tiltakozott,
- Akkor segítenünk kell egymásnak. Mit mondasz, nekromanta?
A nő önkénytelenül lépett egyett hátra, aztán visszaerőltette arcára a halotti maszkot, amit eddig is.
- Kénytelenek leszünk. Amennyivel tudok, segítek
- Rendben. Már volt dolgom ilyennel. Ha valahogy térdre tudjuk kényszeríteni, hogy elérhető közelségben legyen a feje, meg tudom ölni. Próbáld meg elterelni a figyelmét! Elsarea, próbálj meg nem láb alatt lenni! - kiáltottam vissza futtában, mert közben a bemehót észrevett minket és dübörögve rohamra indult. Félkörívben próbáltam mögé kerülni, csakúgy, mint akkor a mocsárban. A különbség az volt, hogy most sokkal gyorsabbnak kellett lennem.
- Mégis kinek képzelsz te engem? - csattant fel Elsarea, de reméltem azért volt benne annyi józan ész a dölyf mellett, hogy hátráljon. Ez most nem orvosnak való terep volt, abban sem voltam biztos, hogy én meg tudom oldani.
Szerencsére a nekromanta értette a dolgát annyira, hogy csontvázának hadonászása magára vonja az óriás figyelmét, így lehetetlen közel tudtam kerülni hozzá és egy lövést ereszteni a térdhajlatába. Nem volt elég, hogy elessen, de több, mint elegendő volt, hogy feldühítsem.
- Te jössz! - kiáltottam a holtmágusnak, felnézve a fölém tornyosuló óriásra. Nem féltem, mert azt a tudatalattim nem engedte. Helyette feldühödtem, ahogy elém tárult a lény, ami akár meg is ölhet és csak vicsorogtam a sálam alatt, mint a sarokba szorított farkas. Azonban még nem ért el a végzetem, ugyanis Alicia csontváza hatalmasat vágott mérgező fegyverével ugyanabba a térdhajlatba, amit előzőleg átlőttem. A böhöm teremtmény dobhártyarepesztő üvöltéssel fordult meg ismét, majd megremegett. Talán észrevehette, hogy be van kerítve, mint a farkasfalka kergette nagyvad, így elkeseredett lépést tett. Teleszívta hatalmas mellkasát, magasba emelte az öklét és egyetlen, felülről irányuló csapással szétzúzta a csontvázat. Ám a borzasztó erő nem állt meg az élőholtnál, ütése nyomán berepedt a föld és az eddig stabilnak vélt talaj repedezni kezdett. Mielőtt felfoghattam volna, mi történik, kiszaladt a lábam alól a fű és minden más, hátam keményen vágódott neki a mögöttem zuhanó törmeléknek, majd nagy robajjal kísérve, keményen vágódtam neki az új alapszintnek. Egy darabig csak elszökött levegőmet próbáltam visszanyerni, majd óvatosan megmozgattam a tagjaimat. A jobb vállam sikítva tiltakozott ez ellen, meg a bal térdem se örült neki. Sikerült eltörnöm egy kulcscsontomat és a térdem is kiugrott a helyéről.
- Megvagy még, Alicia? - kérdeztem nyögve a nekromantát, mire halk, reszelős válasz jött.
- Meg... - gyorsan körülnéztem a porfelhőn átszűrődő félhomályban. Egy körülbelül tíz méteres gödörben lehettünk, talán valami barlangrendszer egyik tárnájában. Az óriás tőlem jobbra hevert bizar szögbe fordult fejjel, tehát legalább miatta nem kell tovább aggódnunk.
- Elsarea! - ordítottam a lyuk felé, mire Liz arca jelent meg a szélén.
- Rein! Élsz? Megsérültél? - most is ugyanaz a komolyan gondolt aggódással nézett lefelé, mint a barlang robbanása után.
- Valószínűleg eltört az egyik kulcscsontom és a bal térdem is kiugrott. De nem vérzek, úgyhogy ez ráér! - nyugtattam meg valamelyest, bár nem hiszem, hogy megelégedett vele.
- Maradjatok ott, hozok segítséget! - mondta, majd eltűnt.
- Jó vicc, maradjunk itt. Hova mehetnénk? - sóhajtottam fel, bár ez az egyszerű gesztus is villámcsapásként ható fájdalmat okozott sérült vállamban, így önkénytelenül is felszisszentem. - Úgy néz ki, együtt ragadtunk egy ideig, ember. - néztem át a szürkületi viszonyok között a velem szemben szenvedő nekromantára.
- Egyrészt Alicia, másrészt sötét tünde, nem ember. - felelte bosszankodva, mire egy pillanatra elnémultam. Nem igazán hasonlított azokra a sötét tündékre, akikkel a Nebelwaldban összefutottam. Talán Holdérintett lenne? Érdekes.
- Értem, Alicia, sötét tünde. Fel tudsz állni? - kérdeztem, egyelőre eltemetve a kíváncsiságomat.
- Esélytelen. A csontom úgy döntött, levegőzik egy kicsit, mert megunta a benti szolgálatokat. - felelte keserű cinizmussal, ahogy én magam szoktam az ilyen helyzetekben.
- Remek, én is csak sántikálni tudok valószínűleg. Hát, akkor mást nem tehetünk, mint várunk... - dőltem hátra amennyire kényelmesen tudtam a füves-földes törmeléken. Egy ideig ennyiben maradt a beszélgetés, míg óvatosan fel nem tette a következő kérdést.
- Mellesleg te miféle szerzet vagy? Az a nő nem tűnt egészen emberinek...
- Vámpír. Schwarzjäger, hogy pontosabb legyek. Elsarea pedig a Rotmantel ház tagja. villantottam rá egy barátságos, agyaraimat mutató mosolyt, amit valószínűleg nem látott. A válaszra csak hümmögött, mintha nem tudná, mennyire hassa meg.
- Rám is fog várni pár gyógyító kéz, vagy itt pusztulok, csak mert nekromanta vagyok? - teszi fel következő kérdését újabb idő elteltével.
- Talán igen, talán nem. Elsarea teljesen elláthat, profi ebben. Győzz meg, hogy nem vagy egy temetni való féreg, és meglátom mit tehetek az érdekedben. - feleltem elgondolkodó arckifezeséssel. Most vettem csak észre, hogy esés közben mind a csuklyám, mint a sálam lecsúszott rólam, így már nem volt mit titkolnom. - Csak érjen vissza! -sóhajtottam fel.

A Déli Királyságot járja újabb információmorzsákért, amely egy ideig teljes nyugalomban menne. Egy lakott terület felé halad, legalábbis akkor, ha nem tévesztett irányt, valamint a környezet sem tűnik veszélyesnek, így végre ideiglenes békére lelhet, ha már máshol nemigen tűrik meg. Mivel látszólag semmi sem fenyegetheti, így bátran járja a vidéket egészen addig, amíg bele nem lép egy különös, ragacsos dologba. Érzékeli ugyan a föld másságát, viszont nem tulajdonít különösebb figyelmet neki. Szíve szerint haladna tovább, azonban a lábát nem engedi a különös állagú talajrész. Hátrapillant, és meglátja a bokájáig felkúszó zöld valamit, mire undorodva rántja ki onnan tagját. Hátrál pár lépést, de nem úgy tűnik, hogy menekülőre foghatja.
A zöld, masszaszerű dolog felveszi alaktalan alakját, mire Alicia megidézi saját csontvázát, aki parancsra azonnal hadonászni is kezd a fegyverével, ám teljesen feleslegesen. Fegyvere beleragad a lény különös testébe, és nem bírja kihúzni onnan. Mivel az idézett teremtmény sem túlzottan akar megválni szeretett kardjától, így megállás nélkül rángatja ki sikertelenül, könnyű prédává válva. Ezt a nyálkaszörny nem rest kihasználni, és hamar indul bekebelezésére, a nekromanta pedig mindeközben folyamatosan hátrál, hátha egérutat nyerhet, a csontvázat pedig inkább tartja ott hátráltató tényezőnek. Ha már teljesen felesleges az, amit csinál, legalább ennyi haszon legyen abból a vázból.
Akárhogy is próbálkozik kitalálni valamit, egyszerűen nem jut semmi sem az eszébe, amivel többé-kevésbé biztonságosan megúszná. Nincsen megfelelő tudás birtokában, nincsenek nála tárgyak, amik hatásosak lehetnének ez ellen a szörny ellen, ám még mielőtt nagyon kétségbe eshetne, törés és víz jellegzetes hangja üti meg a fülét. A slájmra a következő pillanatban rázúdul az átlátszó folyadék, mire az sisteregve elpusztul, így csontváza ismét zsabaddá válik. A feszültség fokozatosan elmúlik, de nem nyugodhat meg teljesen, mivel valaki egyértelműen van itt, aki nem is hezitál megmutatni magát és megszólítani a nekromantát:
- Gond akadt, hullaidéző?
- Csak egy kis vakarcs – felel az idegenre pillantva, hangja azonban nem túl sok kedvességről árulkodik.
- Ez a kis vakarcs egy idő után megemésztette volna a romlott húsodat, ember – mondja a másik, Alicia viszont még mindig csak hidegen figyeli őt, és nem szól addig, míg azt mérlegeli, van-e értelme tisztázni fajának másságát. Végül nem találja fontosnak, így ezt elhallgatja, és folytatja a párbeszéd rövid időre félbeszakadt vonalát.
- Talán annyira mégsem romlott, ha az a bizonyos Isten megkímélte az életem – mutat jelképesen az ég felé. Hogy mennyire is kegyelmes az Úr, azt Alicia nem tudhatja pontosan, mivel nem ilyen környezetben nőtt fel. Az alapokkal tisztában van, viszont mélyen nem ásta bele magát a tudás ezen részébe, túlságosan eltér a nézeteitől ahhoz.
- Ne ítélj elharamkodottan. - feleli ridegen a férfi. - Jöhet még a megváltó halál. - Ekkor színpadiasan felhúzza számszeríja idegét, mire Alicia lassan megemeli kezeit megadón, közben a csontváz eltűnik, mivel nincsen már rá szükség.
- Kinek mi a megváltó. Viszont nem áll szándékomban fölöslegesen bajt keverni – jelenti ki határozottan, felemelt karjaival is nyomatékosítva kijelentését, bár botja még kezében van. Mondjuk nem mintha olyan sokat árthatna egy bottal egy számszeríjjal szemben - előbb lövik le, minthogy ő egy tündéhez képest erős ütést mérhetne rá.
A nekromanta figyeli a másik mozdulatait, aki odasétál a szétolvadt slájmhoz, hogy felvegye a belőle maradt használható dolgot. Alicia mindeközben óvatosan leengedi kezeit, hiszen már nem szegeződik rá a fegyver, ami elvehetné életét egy pillanat töredéke alatt.
- Mit is keresel itt egyébként?
Kissé váratlanul éri a kérdés, leginkább arra gondolt volna, hogy el is megy a tárgy megszerzése után, úgy téve, mintha nem is találkoztak volna.
- Utazok, mint sokan mások. – A tömör válasz szinte várható volt, és már viszonylag nyugodtan ácsorog tovább. Szerencsére nem neki kell megtörnie a kialakulni készülő csendet, mely talán még kínos is lehet bizonyos esetekben, mivel egy harmadik fél is társulni kíván hozzájuk. Hangjából ítélve nem sok jót várhat.
- Rein! - csattan fel a parancsoló hang. - Mi a fenét képzeltél, hogy... – lép elő az eddig beszélő, akire a nekromanta gyors pillantást vet, de arcáról a megszokott közönyösségen kívül nem tapasztalható semmi más. A hangját leszámítva nem tűnik túlságosan veszélyesnek a most érkező, azonban, tekintve, miféle területekre tévedt, valamint az a jellegzetes megjelenés, nem éppen kalandorokhoz illő ruházat… Felmerül benne a kérdés, hogy esetleg egy vámpírral, rosszabb esetben vámpírokkal van dolga. Innen bizony aligha fog szabadulni, ha úgy döntenek, magukkal viszik.
- Egy ember? – nézi Aliciát felhúzott szemöldökkel. Erre Rein azonnal reagál:
- Egy nekromanta, hogy pontosak legyünk.
- Név szerint Alicia – egészíti még ki, hogy ne csak “ember” és “nekromanta” legyen, hanem egy nevet is tudjanak társítani hozzá. Kissé lealacsonyítóak ezek a megnevezések, melyekkel már gyakran találkozott, és gyakran tűrte őket, de néhol kényszerét érzi ennek közlésével. Végtére is ennyit megérdemelnek, már csak azért, mert megmentették őt. Vagyis a férfi mentette meg őt, bár szinte biztos, hogy nem szánt szándékkal tette.
Alicia bemutatkozása közben behunyja a szemét, csuklyáját kissé lejjebb húzza arcára. Lehet, nevével nem sokra mennek, és azonnal el is felejtik őt, de ez már az ő dolguk.
- Alicia... Érdekes név. Én Elsarea vagyok, a mogorva csuklyás pedig Reingard. Örvendük a találkozásnak - mondja a nő érezhető iróniával, közben Rein csak elteszi a zselégömböt. Elsarea hangvételére a nekromanta mintha egy szúrós pillantással válaszolna, de ezt lehet akár a képzelet játékának is venni. A nevek elhangoztával az említett személyekre tekint, igyekezve megjegyezni az arcukat, megjelenésüket.
- Felesleges bemutatkozni, Elsarea. Megyünk.
Másra nem is nagyon számított. Már első pillanattól kezdve nem tűnt Reingard egy bőbeszédű, társaságkedvelő egyénnek, így nem csodálkozik azon, hogy már távozni is akar – nem úgy, mint a nő, aki láthatóan meglepődik. Értetlenségére Alicia egyelőre nem reagál szavakkal, továbbra is figyelemmel kíséri a köztük lévő párbeszédet, amit szinte már nevetségesnek talál. Hozzák az igazi komédiába illő színvonalat, melyet biztosan értékelnének a városokban, és jókat kacarásznának rajta a csőcselék képviselői. Az ötletet, miszerint menjenek el néhány kocsmába előadni hasonlóakat, inkább nem osztja meg, mivel még a végén a harmadik nevető fél nem nevet többet. Na nem mintha amúgy a jóízű kuncogás szokásai között szerepelne.
- Megyünk? Nem akarsz csinálni vele semmit?
- Mégis mit akarsz, mit tegyek? Lőjem le?
- A legutóbbi nekromanta, akiről beszéltél, bemocskolt egy Nebelturm lakótornyot.
No, ez azért már lényegesen érdekesebb információ. Nem látszódik, de nagyon is érdekli ez a történet, amit később felhoz, feltéve, ha lesz rá lehetősége. Többszörösen értékeli, hogy járja a világot, ezzel a fontosabbakról értesülve, és bár meglehetősen sok energiát vesz igénybe, valahogy mégis megéri.
- Egy elhagyott, öreg épületet.
- És ha ez most rosszabbat tesz?
Elsarea felvetése jogos, az ezt követő férfitől kapott fagyos pillantás azonban cseppet sem rendíti meg. A válasz egyértelmű, és ebbe még ők se nagyon köthetnek bele, ami jó, azt viszont el kell ismernie, hogy ilyenkor nem túl mókás nekromantának lenni. Mondjuk nem mintha amúgy az lenne...
- Igaza van, holtmágus? - szegezi máris neki a kérdést.
- Mi okom lenne bármi ilyet tenni? Még azzal a vakarccsal se tudtam elbánni, hát mihez kezdenék akkor többségben lévőkkel vagy felfegyverzett személyekkel szemben? - válaszol kérdéssel a kérdésre hezitálás nélkül.
- Jogos. Akkor remélem, megtalál egy inkvi... – Alicia már magában enyhe gúnnyal mosolyogna a jókívánságon, viszont Reingard valamiért hirtelen félbehagyja. - Állj! Mi volt ez?
- Hallasz valamit? – A férfi erre bólint egyet. Alicia enyhén kérdőn megemeli szemöldökét, kifejezve értetlenségét, de hamar ismét a közönyös vonások dominálnak. Próbál a környezetére figyelni, ezzel valamelyest kizárva a mellékes személyeket és hangokat, így a föld enyhe remegését is érzékeli. Botjára szorulnak ujjai, köpenye alatt végigsimít a nála lévő varázskönyv gerincén, ami hatalmas mágikus tudás híján nem segít sokat, valahogy mégis megnyugtató, hogy nála van.
- És nem tetszik...
Csak ismételni tudná Reingard ezen megjegyzését. Alicia nem kifejezetten akarja megtudni, mégis miféle szerzet okozza ezeket a remegéseket, és kérdést nem tesz fel ezzel kapcsolatban, mivel biztos benne, hogy hamarosan úgyis megjelenik, így csak feszülten várakozik. Természetesen egyértelmű jóslata beigazolódik, hiszen megpillanthatják a természeti katasztrófát, magát az óriást, mely az egyik domb mögül bukkan elő. Először hatalmas, elnagyolt fej válik láthatóvá belőle, de jobb lenne, ha inkább ezt se mutatná meg senkinek.
Alicia akarata ellenére is hátrál egy lépést a teremtmény láttán, hiszen ilyennel még nem volt dolga a vándorévek ellenére sem, de határozott, magabiztos pillantása megmarad.
- Hogy is van az a legenda, hogy az első Rotmantel vezető egy tűszúrással megbénított egy óriást?
Felfigyel a megnevezésre, és mintha halványan derengene neki ez a név. Kár, hogy nem mindig érdekelték a világ nagy gondjai, így nem is mindig jegyezte meg azt, amit néhai mestere mesélt neki, aki mellesleg meglepően jó tanárnak bizonyult.
- Az nekem nem fog menni – jelenti ki fejrázva Elsarea, mire Reingard a nekromanta felé fordul ezekkel a szavakkal:
- Akkor segítenünk kell egymásnak. Mit mondasz, nekromanta?
- Kénytelenek leszünk. Amennyivel tudok, segítek - fordul Reingard felé egy apró bólintás kíséretében. Kérdés, hogy szerencsétlen csontvázával mennyit fog érni, mert a nekromanta sem emelkedik ki fizikai képességeivel túlságosan - gyakorlatilag semennyire. Veszett ügynek látja már most, de az ölbe tett kezekkel való várakozás a halálra csak még rosszabb. Pláne úgy, hogyha meghal, akkor elfelejtheti célját, amihez makacsul ragaszkodik, ezáltal életéhez is. Ha van egy aprócska remény is a túlélésre, azt megragadja.
- Rendben. Már volt dolgom ilyennel. Ha valahogy térdre tudjuk kényszeríteni, hogy elérhető közelségben legyen a feje, meg tudom ölni. Próbáld meg elterelni a figyelmét! – osztja ki máris Reingard a parancsot, mire egyetértőn bólint, és figyelmét az ellenfelükre irányítja.
- Elsarea, próbálj meg nem láb alatt lenni! – ad ki egy újabb kedves utasítást futtában, ezúttal társának, közben széles ívben megkerüli őket. Az óriás sem marad tétlen: feléjük iramodik dühösen, és ha nem lenne már így is elég ronda, hát a haragos vonások még jobban gyönyörködtetik a szemlélőket.
- Mégis kinek képzelsz te engem?
Várható volt a megszólított újabb ingerült reakciója, hátrálására azonban Alicia már nem figyel. Valamennyit közeledik a böhöm lény felé, de nem sokat, és hogy hogyan is kéne elterelnie egy óriás figyelmét, egyelőre ötlete sincsen, próbálkozás nélkül viszont aligha kerülhetnének előrébb. Első nekifutásként a rohamozó szörnyhöz a lehető legközelebb, de még a látókörében lévő helyre némi koncentrálás és a megfelelő sor kimondása után idéz egy csontvázat, amely mérgezett fegyverét lóbálva mintha csak fenyegetőzne. Pontos számítási készségek híján Alicia inkább nem kísérli meg az óriás bokájának felsértését, mert elég nagy esélye lenne annak, hogy a csontváz el se találja.Még az is megesne, hogy a a hatalmas teremtmény inkább úgy dönt, hogy átlépi a kisebbet, ezáltal fölöslegessé téve az idézést.
Úgy tűnik, a terelés sikeresnek bizonyul, és az óriás figyelme a hadonászó vázra terelődik. Ez megnyugtató, mert így Reingard akcióba léphet, és egy nyílvesszőt ki is lő, ami belefúródik a bőrbe és a húsba a térdhajlatnál.
- Te jössz! – hallatszódott a férfi felől, mire Alicia azonnal utasítja szolgáját a támadásra, így az megközelíti a lényt, és a tőle telhető legerősebb csapást méri rá, ő is a hajlatot megcélozva kardjával — szerencsére van olyan magas hozzá. Az idézettnél lévő penge felhasítja a térdhajlatot, viszont ez sem tűnik elegendőnek ahhoz, hogy ellenfelük letérdeljen, inkább csak dühösebbé válik. A nekromanta éppen ezért nem is hagyja itt abba: a dobhártyaszaggató üvöltés nagyon nem kedvez ennek, de amennyire csak tud, közben felkészül egy újabb csontvázhívásra, mivel biztosra veszi, hogy az óriás azzal a lendülettel, ahogy megfordul, szét is töri mostani támadóját.
Ellenfelük megemeli ökölbe szorított kezeit, és durván belecsap a földbe, mire csontváza nem túlzottan meglepő módon darabjaira törik. Ami viszont nem kis döbbenetet vált ki belőle, az a föld nagy mértékű összezúzása. A repedés elér a nekromantáig, érzi, hogy földdarabok hullanak ki valamivel lejjebb alóla, végül elfogy az, ami a felszínt tartja, és beszakad az a terület, amin áll. Képtelen bármire is reagálni, annyira hirtelen éri ez a fordulat, így tehetetlenül esik a mélységbe. Még a levegőben megpróbál visszafordulni, hátha elkaphat egy biztos pontot, de ami ujjai közé kerül, az is csak törmelék.
Pillanatokon belül ismét biztos talajra érkezik sajnos az egyik lehető legszerencsétlenebb tagra, a lábakra, amelyekből egy azonnal el is törik. Figyelembe véve a magasságot, ez még egy rettentően kedvező eset, így nem panaszkodhat, de nem kellemes következményekkel jár ez sem.
Amint a fájdalom lábába hasít, felkiált, azonban ezt egész testének földre kerülése félbeszakítja. Hogy valamelyest elfojtsa a kínok okozta üvöltést, alsó ajkába harap olyan durván, hogy azt azonnal felsérti. Mivel nem mer hozzányúlni a sérült taghoz, földbe vájt ujjakkal tűr, amennyire csak lehet. Érzi maga alatt a törmelékek kiszögelléseit, valamint a föntről még ráeső kisebb-nagyobb darabok is a kényelmesnél nehezebbek, de nem különösebben foglalkoztatja – majd ha a fájdalomtól meg bír mozdulni, esetleg segít a helyzetén.
- Megvagy még, Alicia? – hallja meg a férfi hangját.
- Meg - hörgi, de ez sem arról árulkodik, hogy tökéletes épségben lenne, és csak egy pillanattal később merül fel benne a kérdés, hogy ezt mégis minek kérdezte, ha úgyis ellenszenvet táplál iránta.
Alicia alig bír megmozdulni a fájdalomtól. Hason fekve küzd azzal, hogy ne adja jelét a kínoknak, viszont nem ártana tudni, hogy mennyire sérült meg. Egy törött láb biztos van, talán még a bokája is kiment, amiről most inkább nem győződne meg, viszont a törés fajtáját nem ártana megállapítani. Óvatosan tapogat egyre lejjebb, néha felszisszen és morog, ahogy egy érzékenyebb ponthoz ér, majd ahogy megtapintja a bőréből kiálló szilárd, hegyes dolgot, riadtan emeli maga elé a kezét, a vért meglátva pedig meggyőződik arról, hogy a csont is kikéredzkedett helyéről.
- Az istenit... - motyogja fájdalmasan, alig hallhatóan, és még pár cifra kifejezés hagyja el száját, miközben szerencsétlen társa megszólítja a fentmaradt nőt.
- Elsarea! - kiáltja a fölöttük lévő lyuk felé.
- Rein! Élsz? Megsérültél? - jut el hozzájuk az aggodalmas hang.
- Valószínűleg eltört az egyik kulcscsontom és a bal térdem is kiugrott. De nem vérzek, úgyhogy ez ráér!
- Maradjatok ott, hozok segítséget! - Ezzel el is tűnik onnan.
- [color=#fffacd]Jó vicc, maradjunk itt. Hova mehetnénk? - sóhajt fel a férfi, következőnek csak egy szisszenés hallatszódik felőle. Hogy pontosan mit csinál, Aliciának ötlete sincs, a portenger félhomálya mindent eltakar előle, de bizonyára csak fekszik.
- Úgy néz ki, együtt ragadtunk egy ideig, ember.
Ha nem lenne neki a sérülése elég, akkor továbbra is embernek hívják, ami jelen esetben már felettébb bosszantó. Mély levegőt vesz, azt kifújja, és úgy válaszol, nyugodtságot erőltetve hangjára:
- Egyrészt Alicia, másrészt sötét tünde, nem ember.
- Értem, Alicia, sötét tünde - borzolja még kicsit a nekromanta idegeit. - Fel tudsz állni?
- Esélytelen. A csontom úgy döntött, levegőzik egy kicsit, mert megunta a benti szolgálatokat. - Némi keserűséggel vegyes önirónia hallható ki hangjából. Nem egy szívderítő a helyzet, mivel ilyen körülmények között nem sok esélyét látja felépülésének, meg úgy egyáltalán túlélésének.
- Remek, én is csak sántikálni tudok valószínűleg. Hát, akkor mást nem tehetünk, mint várunk...
Egy ideig nem szól egyikük se, Alicia összeszorított fogakkal várakozik, és eljött a kínos pillanatok egyike, amikor a beszélgetés jobbnak bizonyul, mint a hallgatás. Talán azzal némileg elterelheti a figyelmét a kellemetlenségekről, legalábbis szeretné azt hinni, hogy így lesz.
- Mellesleg te miféle szerzet vagy? Az a nő nem tűnt egészen emberinek...
- Vámpír. Schwarzjäger, hogy pontosabb legyek. Elsarea pedig a Rotmantel ház tagja.
Hümmögéssel jelzi, hogy megértette, amit hallott. Végül is... Olyan helyre tévedt, ahol jellegzetes ez a faj, és így értelmet nyert az is, miért hallhatott korábban erről mesterétől. És ezek szerint a rosszabbik esetbe botlott: két vámpírral van dolga. Vagy most már egy vámpírnak velük.
- Rám is fog várni pár gyógyító kéz, vagy itt pusztulok, csak mert nekromanta vagyok? - teszi fel következő kérdését újabb idő elteltével. Nem ártana tudni, miféle kilátásai vannak, miben reménykedhet, aztán lehet, le kell mondania életéről, amit azért nem szívesen tenne meg.
- Talán igen, talán nem. Elsarea teljesen elláthat, profi ebben. Győzz meg, hogy nem vagy egy temetni való féreg, és meglátom mit tehetek az érdekedben.
Nem túl biztató, mivel nagyon úgy tűnik, ezt a csatát elveszti, de természetéhez híven nem adja fel. Lelkileg biztos nem, viszont hogy a szavakkal miféle eredményt érhet el...
- Ha erről ilyen könnyedén meg lehetne győzni bárkit... - nyöszörgi, amihez enyhén gúnyos, halk kuncogás társul, ám magát neveti ki ezzel. - De az túlságosan könnyűvé tenné a csalók életét és túlságosan nehézzé a tisztességesekét.
Akármennyire próbálja kiküszöbölni, valahogy mégis van egy lemondó kicsengése szavainak.

A nekromanta válasza a maga kétélű gúnyos kódján is igaz volt, de nem tudtam mást tenni.
- Az emberről - vagy tündéről... - javítottam ki magama mielőtt újabb felcsattanással válaszolt volna. - sokat mesél a múltja. Az utolsó nekromanta, akit láttam, csak hatalmat akart, azt is csak önmagáért. Te?
Sokáig hallgatott, azt hittem nem is fog válaszolni.
- Nem akarok hatalmat. Nem akarok erőt. Csak egy önző, de naiv cél van előttem. - Talán attól, hogy önmagáról kellett beszélnie, talán a sokktól, de az érzelmeit és hangját eltakaró hideg maszk repedezni kezdett.
- Ha naív a cél, annál több erő kell, hogy te magad komolyan tudd venni. Ha megkérdezném, mi az a cél, válaszolnál?
Nem is vártam túl sokat. Senki nem szívesen beszél a lelkét maró méregről vagy arról a nevetséges célról, amit egyedül ő érez fontosnak és lényegesnek.
- Túl személyes ahhoz. - mondta röviden.
- Gondoltam. - feleltem, majd elhallgattam egy időre. Nem volt mit mondanom, míg az agyrágó csend el nem kezdett olyan emlékekhez nyúlkálni a fejemben, amihez nem akartam. - Nem gondolom rólad, hogy gonosz vagy, mert a társadalom kirekesztett, de gondolhatom, hogy az vagy, ha ez a józanságodra ment. De nem hinném, hogy megőrültél, igaz?
- Meglepően nyitottá váltál a kezdetekhez képest. - tért ki, habár ez a megállapítás engem is meglepett.
- Én a fájdalmat hibáztatom. Bár lehet, hogy csak a pánik, vagy az unalom. Mert mégis csak jobb ez, mint csendben ülni a porban, nem? - próbáltam magyarázkodni inkább magamnak, mint neki-
- Ezek szerint nem vagyok egyedül ezzel a véleménnyel - hangja megint epés volt és keserédes, mintha máshogy nem is tudott volna beszélni. Habár nem csodálkoztam rajta, én sem voltam legfényesebb hangulatomban. Ezután, amennyire ki tudtam venni sikerült álló helyzetbe tornáznia magát a tárna falának dőlve, törött lábát maga után rángatva.
- A nyílt törés fájdalmas. Csodálkozom, hogy még nem ájultál el. - mosolyodtam el kesernyésen, majd ismét megpróbáltam ülésbe vergődni, de ezúttal sem sikerült.
- Talán a veszélyérzet miatt. Talán a kedves Isten miatt - felelte zihálva, immár másodjára hozva fel azt, amit egy holtidéző sosem tett.
- Egyébként ezt nem értem. Se a nekromanták, se a sötét tündék nem szoktak tudomást venni a teremtőről. Te mégis meglehetősen sokat emlegeted. Miért?
- Hosszú történet. Dióhéjban annyi lenne, hogy néhai mesterem nem akart az alapok nélkül szélnek ereszteni.
- És számított rá, hogy valaha szükséged lesz vallási alapokra? - mondtam kételkedve.
- Ki tudja? Gyűlöltem őt, és inkább nem kérdeztem semmit. - hamarabb harapta el a mondta végét, mint eredetileg tervezte. Láthatóan felemás volt a kapcsolata a most már egész lényét átfogó halálbűvöléssel.
- Egyébként ez nem válasz arra, hogy miért emlegeted. A mestered nincs itt és most nem is segít neked, ha vallásosnak tetteted magad. Nem, szerintem valami más oka van.
- Más ok? Hallgatom az ötleted - ez láthatóan felkeltette az érdeklődését, ugyanis hitetlen arccal fordult felém.
- Szerintem még reménykedsz, hogy megválthatod a lelked, ha egyszer tényleg jön egy inkvizítor és karóba huzat. Hogy még van egy szikra benned, amit nem borított be a halál árnyéka. - Ami fals remény, tettem hozzá gondolatban.
- Akkor már inkább a Hold Anyához és Apához intézem imáimat, nem egy ember alkotta, nem létező istenséghez. A lelkem megváltásáról már régen megfeledkeztem. - felelte szinte jót mulatva a feltételezésemen.
- Mégis úgy hiszed, Ő kimélt meg eddig, nemde?
- Ha csak nagyon vallásosnak akarok tűnni. Ha komolyan gondolnám, talán azt mondanám, csoda, hogy még élek. De ha már ennyire féljük a feljebbvalókat, te hiszel bármiben is? - zárta le a témát felém terelve a kérdést, ám én magabiztos voltam ebben a körben.
- Én hiszek. Nem nevezem Istennek, mint az emberek. Teremtőnek hívom, mert ő alkotta, amit én megölök. És nem pocsékolom, amit levadásztam, hogy megtiszteljem a munkáját. Nem sok, de ebben rendíthetetlen vagyok.
- Hm, legalább van valami, amibe kapaszkodhatsz - mondta szomorúan és először próbálkozott meg egy savanyú mosollyal.
- Neked is van. Ha más nem, a célod, amiről nem vagy hajlandó beszélni. Tudom, miről beszélek. Nem kell ahhoz tiltott mágiát használnod, hogy eleméssze a lelked, a vérszomj is elég. És én sokszor táncoltam már közel ahhoz a vonalhoz, ami elválasztja a vadászt a gyilkostól. - észre sem vettem, mennyire kioktató lettem, de még mindig viszolyogtam ettől a nekromantától.
- Talán meggyőztelek arról, hogy nem vagyok temetni való féreg? - kérdezte, mire újra megpróbáltam feltornázni magam, ugyanoly' eredménnyel.
- Meglátjuk. Tudod, nem tudok megmozdulni. A fájdalom folyamatosan visszalök a földre. Segíts fel és elhiszem. - ugyan biztos voltam benne, hogy Elsarea darabokra szedné, ha bántana, de az tény, hogy kiszolgáltatott voltam.
- Ha neked nem elég, hogy nem idéztem meg egy csontvázat, ami széthordta volna a belsőségeid... - vetette oda, amitől kedvem lett volna megnézni a torka belsejét a fogaimmal. Ennek ellenére lassan felém közeledett a törmelékeken át, majd félúton megtorpant.
- A vér mennyire vonz titeket? - Nem volt okom hazudni, így őszintén válaszoltam.
- Eléggé. Bár ez attól függ, mennyire szoktunk már rá. Nem foglak nyakon harapni ha közelebb jössz, ennyit megígérhetek. - Nem mintha akár csak felé tudtam volna mozdulni, ha úgy akartam volna. Láthatóan meggyőztem, ugyanis megállt fölöttem, végignézve ideiglenes fekvőhelyemen.
- Na... Itt vagyok... Egy béna hogy tud segíteni a másiknak?
- Mindkét lábad használhatatlan? - kérdeztem, mire megrázta a fejét.
- Nem, csak az egyik adta fel többszörösen
- Akkor nehézkedj arra, és dőlj hátrafelé... - felé nyújtottam használható kezemet. - Szerintem van annyi súlyom, hogy megállítsalak az elesésben, reméljük azért annyi nincs, hogy ne bírj el.
Látszott rajta, hogy nem igazán bízik az ötletben, de megragadta a kezemet és teljes súlyából és erejéből maga felé húzott. Jobbára egészséges sarkam keményen vágtam a talajba, így lassan emelkedni kezdtem, míg azt nem éreztem, hogy viszonylag stabilan meg tudtam állni. Mielőtt ő került volna az én előbbi helyzetembe megszorítottam a karját és megtartottam, míg meg nem találta az egyensúlyát.
- Köszönöm, Alicia. Legalább így nem kell egy helyben várnunk az elkerülhetetlent.
- Elkerülhetetlent? - kérdezte felvont szemöldökkel. Úgy látszik, ő nem számolt azzal, amivel én igen.
- Elsarea hozhat segítséget, de ki tudja, mi lesz akkor. Te egy nekromanta vagy, én meg egy vámpír. Noha megtűrnek, nem igazán bíznak meg bennünk, még most sem. Lehet, hogy itt hagynak. Lehet, hogy kihúznak és agyonvernek. Vagy küzdenünk kellesz.
- Csodás kilátások - mosolyodik el fanyarul. - De így merre? Világítani nem tudunk, felmászni meg még kevésbé...
- Ha valahogy el is indulnánk valamerre, ki tudja, mekkora ez a tárna. Azt hiszem az lesz a legjobb, ha itt maradunk és amennyire tudunk, felkészülünk. Először is nem ártana megtalálni a számszeríjam, egyedi darab... - kezdtem el nézelődni a törmelékek között, de sehol nem láttam az ismerős ívet és formákat.
- Akkor a botomat se ártana majd előkeríteni. - mondta ő is kutató pillantásokkal nézve szét. Így ketten botorkálva kezdtük körbejárni a tárnát, megkerülve az óriás nyakatekert hulláját. Természetesen a szerencsémet ismerve egyértelmű volt, hogy az ő gusztustalan, torz botját találtam meg.
- Eh, különös a Teremtő fintora. Ez a második holtmágus bot, amit bicegve kell tartanom. Bár az első, amit nem fogok elégetni. - bicegtem felé, néha a botra támaszkodva, hogy gyorsabban haladjak.
- Korábban is óriástámadás miatt? - kérdezte oda sem figyelve, a kisebb törmelékeket fogatva fel, míg rá nem talált a számszeríjamra.
- Ó, kincsre bukkantam - emelte fel mint valami királyi koronát. Habár nekem annál is többet ért.
- Nem egészen, akkor rávettek hogy besétáljak egy csontvázsereg közepébe és birokra menjek egy lidérccel. - nyújtottam felé a botját. - Mondanom sem kell, nem volt szórakoztató. Talán egy kicsit... - mosolyodtam el fájdalmasan. Akkor egészen közel jártam.
- Rávettek? - kérdezett vissza zavart vonásokkal. - Az meg maradjon csak nálad, addig sem kell félned attól, hogy hívok egy csontvázat. - Átvedtem tőle a fegyverem, és egyrészt, mert így már nem volt félnivalóm, másrészt mert ujjaim bizseregtek a halálmágiától, ami a fát átjárta, megráztam a fejem.
- Tartsd csak meg addig, míg kijutunk. Amúgy sem tudnám tartani, az egyik kezem vállból tropára ment, a másikkal meg támaszkodok. Egyébként... - néztem fel a nyilvánvaló semmire. - ... úgy gondolom, van időnk. Ha akarod, elmesélhetem, miért nem bízom a nekromantákban.
- Tökéletesen alkalmasnak tartom magam a hallgatásra - felelte fáradtan, ahogy lecsúszott a tárna oldalán ülő helyzetbe. Mivel tudtam, hogy én sose kerülnék vissza, ha így tennék, csak nekidőltem ép vállammal a falnak..
- Hallottál róla, mi történt néhány hete a Mocsárvidéken?
- Szerintem az pont kimaradt az életemből - rázta meg a fejét nemlegesen.
- Tanyát vert egy hullaidéző, egészen elkényelmesedett egy volt Nebelturm - egy vámpírtoronyban. És azt hirdette, nála van Azrael. A kardról csak hallottál, nemde? - meglepődtem volna, ha nem.
- Hallottam, persze - válaszol keserűen. - Ez lenne az a korábban említett esemény, amit Elsarea is említett?
Bólintottam.
- Ez. Mondanom sem kell, nem Azrael volt. De túl nagy csali volt, hogy csak úgy figyelmen kívül hagyjam, így elmentem levadászni a nekromantát. Egy darabig kénytelen voltam úgy táncolni, ahogy fütyült, mivel erősebb volt, mint képzeltem, de aztán, mikor sebezhető volt, valaki rátámadt. Nem én, sajnos, de ennek ellenére is ott találtam magam a kitörő pokol közepén. - még most is feldühített, ahogy visszaemlékeztem rá. A túláradó halál szaga, von Nebelturm úrnő halála...
- Kiderült, hogy amin igyekezett, kicsit nagyobb volt, mint számította bárki is. Sikerült a testébe idéznie Lucifert ... - tartottam egy rövid szünetet, míg csitítottam magam annyira, hogy tudjam folytatni. - ... a Nebelturm vámpírúrnő meghalt, az élőholt hordája ámokfutásba kezdett és mindenki harapott és mart akit látott. Mint vadállatok a viharban, olyanok voltunk. Nem tudom, ki tett és mitt, talán a von Himmelreich nevű ember, talán más, de végül elült a csata, meglepetésemre a mi győzelmünkkel. Ott sikerült valamelyik idézett teremtménynek elvágnia a lábam inát, és két hétig nem tudtam rendesen járni.
- Kellemetlen első találkozás egy nekromantával... - jegyzezte meg némi látható érzelmi ingadozás után. - Hogy hogy jutott eszébe megidézni Lucifert...? - úgy csóválta meg a fejét, mintha Draugr valami, nekromanták körében is köztudott ostobaságot próbált volna meg. Habár nem tartottam elképzelhetetlennek, hogy ez volt a helyzet. - De ezek szerint felépültél, csak most meg jöttem én, és ismét egy ideiglenes bénultságot hoztam magammal. Kísértenek a nekromanták.
- Talán. Bár nem tudom, mivel érdemeltem ki. Habár örülök, hogy ezúttal, csak a változatosság kedvéért nem akarnak megölni. - mosolyodtam el fanyarul.
- Változatosság kedvéért talán engem sem. Gondolom, van valami célod Azrael kardjával. - mondta, mintha magától értetődő lenne.
- Nincs. Nem vágyom rá, se a hatalmára. Csak keresem a Letzte Untergangomat. - feleltem, majd némi kárörömmel néztem, ahogy értetlenkedik.
- Letzte... Untergang? - ismételte meg ízlelgetve a szavakat, s bár csodálkoztam, hogy ennyi német tudással ezt nem értette.
- A Végső Végzetem, a vad, ami leterít. Úgy gondoltam, ha Azrael után megyek, szembejön majd velem, mert ő is azt keresi. Mint kiderült, nem Draugr volt az és nem Lucifer.
- Ó, értem. Már csak az nem világos, hogy valaki miért keresi a saját vesztét. - Ez nekem sem volt az, de a zsigereimben éreztem, hogy ezt kell tennem.
- Mit tennél, ha nem lenne más értelme az életednek? Ha egyedül úgy tudod beteljesíteni legalább saját magadnak, ha úgy halsz meg, ahogy szeretnél? Ha csak ez mentene meg attól, hogy kétségbeesésbe zuhanj a saját haszontalanságodat látva? - feleltem olyan szavakat használva, amiket eddig csak Elsareától hallottam. Érdekes volt ennyire okoskodónak tűnni.
- Találnék egy értelmet az életemnek, aminek élhetek. Másképp látnám a világot, átértékelődne minden, és nem a vesztembe rohannék, hanem teljes éltetet élhetnék egy értelmesebb céllal előttem. Mennyire jó az, ha meghalni mész? Miért keresed a halálodat? - felelte értetlenül egy rövid gondolkodás után. Hangja szinte ingerült volt, de tudtam, hogy nem fogja megérteni. Ő biztosan nem.
- És ezt egy nekromanta mondja? Mert a halált szembeköpni értelmesebb, mint a sajátomat keresni? - feleltem hangosabban, mint alapból szoktam.
- Szembeköpni? Szó sincs erről. Neked talán semmit sem számít az életed? Ennyire értéktelennek tartod? - A rövid szünet, amit a két mondat közé ékelt szinte észrevehetetlen volt, de nekem feltűnt. - Mellesleg igen, egy mezei nekromanta közel sem mezei élményekkel, ironikus, nemde?
- Számít az életem, de a halálom is. Ha eldönthetem, hogy akarok eltávozni ebből a világból, hát megteszem és azon leszek, hogy úgy legyen. És ha visszarángatna egy mágus a személyes rabszolgájaként fittyet hányva a legelső és legalapvetőbb törvényre, első dolgom lenne a saját kezemmel szaggatni szét. - megráztam a fejem, hogy visszanyerjem az önuralmamat. - Mik ezek a nem mezei élmények? Vagy ez is túl személyes?
- Ha úgy van, ahogy az emberek mondják, és minden el van rendelve, aligha változtathatnál a sorsodon. Mondjuk én ezt eleve kétségbe vonom... - húzta el a száját. - Javaslom is, hogy szaggasd szét, úgyse én leszek. Amint elértem a célomat, le is mondok erről az őrületről - dobta le a botját, mintha undorodna tőle. - Nem mezei élményeim pedig nem kívánnak kíváncsian hallgató füleket, annál szívesebben rágják némán a lelkemet.
- Akkor én nem is kívánok neked semmi rosszat. Úgy is megteremtetted magadnak a legnagyobb szenvedést, amikor magadba fojtottad a fájdalmadat. - feleltem epésen, mivel jól tudtam, miről beszél. Lábammal kis ügyeskedés árán sikerült felszednem a földről a botját, majd felé nyújtottam. - Egyébként a sors nincs kőbe vésve. Sőt, nem is létezik. Csak a döntéseid vannak, hogy merre haladsz. Ezért nem hívom sorsnak, hogy az apám meghalt, és ezért nem hívom annak azt sem, hogy én is meg fogok. Csak döntéseknek.
- Ha láttad volna, mennyiszer adtam ki magamból... - rázta meg a fejét makacsul, majd olyan messzire hajította a nekromanta eszközt, amennyire tudta. - Nincs szükségem rá. Amúgy mi van, ha neked nincs ilyen végzeted, mert túl erős vagy éppen szerencsés vagy?
- Akkor a keresés a végzetem. Nem csak a halálra vágyok, a vadászatra is. Tudod, Schwarzjäger vagyok, ráadásul igen tipikus, ahogy állítják rólam. A vadászatért élek, ez a szenvedélyem, a függőségem, az életem. Jogtalan-e, hogy azt akarom, a halálom is ez legyen? -szegeztem neki a kérdést, egyfajta ultimátumként.
- Rád bízom, nem az én életemről van szó, de, mint észrevehetted, elég nehezen viselem a halált és annak emlegetését, hiába vagyok nekromanta. - felete megadóan, ám szavai eléggé megleptek. - És fogjuk rá, hogy kevésbé tartom őrültségnek ezt a célodat.
- Egyébként nem tudom, miért mondtam el ezt neked. Úgy látszik igaz, hogy az ember a legnagyobb ellenségének jobban meg tud nyílni, mint a legjobb barátjának. Habár már nem tudom, ellenségek vagyunk-e. - mondtam, pedig a lelkem mélyén még mindig gyűlöltem. Akármilyen indoka is volt rá, a cél nem szentesítette az eszközt, amely az ő esetében a legmocskosabb volt, amit el tudtam képzelni.
- Nem tudom, kit nem kell ellenségként kezelnem. Már egy ideje nincsenek körülöttem olyanok, akik átmeneti szövetségesként tekintenének rám. Barát meg? - lemondóan legyintett. - Magam vagyok a lehetetlen célommal
- Én is azt hittem, hogy magányos farkas vagyok. De aztán rájöttem a tényre: nincs olyan, hogy magányos farkas. Ha egyedül vagy, el fogsz bukni, ezzel neked is szembe kell nézned.
- Kicsit későn érkezik ez a felvilágosítás. Már elbuktam, nem egyszer, nem csak egyedül. Néha azt kívánom, bárcsak felébrednék ebből a szörnyű álomból. Még a nekromanták sem túlságosan befogadóak, hát kihez társulhatnék egyáltalán, hogy elkerüljem a bukást?
- Nem mondom, hogy hozzám, mert nem mondanék igazat. De talán ha nem próbálnád magadba fojtani, ami megsértette a lelkedet, az nem sorvasztana el, mielőtt eléred a célod. - Nem értettem, miért akarok segíteni ennek a különös elfnek. Talán tényleg a fájdalom okozta.
- Pontosan a célom az, amitől ismét virágot bonthatok. Pontosan ezért vagyok képes elviselni mindent... Ez az, ami újabb és újabb erőt ad ahhoz, hogy ne álljak meg. Ha valóban létezik Azrael... - Itt abbahagyta a megkezdett mondatot, én pedig nem kérdeztem.
- Amúgy ezért vagy Elsareával? - próbálta elterelni a beszélgetés menetét, én pedig meggyötörten sóhajtottam.
- Nem. Azért, mert nem tudom elküldeni. Elsarea a saját háza urának lánya, így az örököse, így egyáltalán nem kellene itt lennie. De, a Teremtő tudja, miért, belém szeretett. Bár ezt sosem mondaná ki nyíltan, az elharapott mondatai egyértelműek.
- Kellemetlen lehet. - felelte először nem a saját sorsán nevető mosollyal.
- Néha az, főleg, mert nem ahhoz van szokva, mint én. És főképp, mert ő nem tudja, miért követem Azrael nyomát.
- Talán jobb is, ha nem tudja. Biztosan tiltakozna, és hozzám képest erőteljesebben próbálna lebeszélni róla.
- Valószínűleg hozzávarrna az ágyamhoz. De sokkal rosszabb a gondolat, hogy mit fog tenni, mikor szembe jön velem az, amit nem akarok elkerülni. Neki nem ez a végzete, és nem is akarom, hogy ez legyen.
Nem tudom, mi ülhetett ki az arcomra, de egy pillanatra szélesebben mosolygott.
- Ő döntése, mit választ magának. Remélhetőleg nem követ téged ebben, és ha a gyász sem rántja magával, akkor rendben lesz. - Itt már nyilvánvaló volt, mi volt Alicia múltjában, amiről nem akart beszélni. Az, amit én sikeresen dolgoztam fel, ő azonban nem.
- Ahogy téged? Nem tudom, ki vagy mi, de láttam már annyi gyászt, hogy felismerjem. Még akkor is, ha magadba rejted.
- Ahogy engem - vallotta be a sötétséget fürkészve. A gondolatoktól zaklatott elmének sok dolgot rejtett a sötét és az árnyék. - Ezzel gyakorlatilag mindent meg is tudtál rólam.
- Nem akarok tapintatlan lenni, és bocsánatodat kérem, ha az voltam. Csak azt a legkönnyebb igazságra kényszeríteni, aki a legjobban fél tőle. De azt hiszem, nem voltam tisztességtelen, mert te is tudsz rólam majd' mindent.Vámpír voltam, így az udvariasság egy kissé még a mi vadász családunkba is bele volt írva. Habár eddig még sosem kellett nekromantákra alkalmaznom.
- Szükségtelenek ezek a... formaságok. Igazából... az őszinteséged gondolkodóba ejtett, de bizonyára nem hoztam volna fel magamtól akkor se. Furcsa egy ilyen nekromantát látni? Szerintem elég nevetséges.
- Hogyne lenne az. Olyan, mint a zsoldos aki undorodik a kardjától, vagy a vadász aki sajnálja a prédáját. De, mint ezek, megérthető. Meg tudlak érteni, Alicia. Habár te sosem fogsz megérteni engem. - feleltem. Megértettem, de megbocsájtani még mindig nem tudtam neki.
- Talán egyszer képes leszek rá. Talán ha ismét békében lehetek, képes leszek más nézőpontot is megérteni... - Habár ezt mondta, arcáról egyértelműen leszűrődött, hogy ő sem hitt benne, hogy ez valaha bekövetkezik.
- Jól összemelegedtetek? - csattant fel Elsarea eddigi legsértődöttebb hangján, amit volt szerencsém hallani.
- Ennél jobban nem is lehetett volna - felelte a nekromanta fagyosan, mire sóhajtottam.
- Azt hiszem ráérsz féltékenynek lenni, ha kihúztatok innen.
- Én nem vagyok fél... - itt egyszerűen feladta a magyarázkodást és eltűnt a lyuk széléről. Arca helyén egy kötélhágcsó ereszkedett le. - Gyertek már felfelé! - duzzogott tovább, mivel képtelen volt megállni, hogy ne övé legyen az utolsó szó.
- Fel tudsz mászni? - néztem Aliciara.
- Meglátjuk - Nézett végig a hágcsón, majd óvatosan, kínnal teli nyögések közepette felverekedte magát a lyuk széléig, ahol nemes egyszerűséggel leült. Itt jött a nehezebb rész, ugyanis nekem is fel kellett valahogy kerülnöm. Jobb lábammal és bal kezemmel kapaszkodva, kíbosan lassan vergődtem fokról fokra, majd ahogy végre felértem, fáradtan terültem el a füvön. Óvatosan végigkémleltem a hozott "segítségen", ami két, egyértelműen falusi férfiból állt.
- Köszönöm, innentől elboldogulunk. Ha jutalmat szeretnének, Elsarea szívesen kárpótolja önöket.
- Te ígérgess csak a saját nevedben! - csattant fel az említett, de azért hallottam, hogy erszénye megcsörren.
- Mellesleg... - szólalt meg a nekromanta. - Kiérdemeltem egy kezelést?
Elsarea sértődötten horkant fel, ahogy csak az úrinők tudnak, ám megfogtam a kezét.
- Elsarea. Liz, kérlek.
- Ne akarj befolyásolni... - nézett rám villámló szemekkel, ám végül dühösen cuppantott egyet és odalépett a tündéhez. - De ne hidd, hogy fájdalommentes lesz.
- Már a mozgás is épp elég fájdalmas. Egy pillanatig se hittem, hogy kellemesebb lesz a helyrehozás - A kezelés részleteire nem figyeltem, de Alicia néhai felkiáltásaiból arra következtettem, hogy Elsarea betartotta az ígéretét. Mielőtt ellenkezhettem volna, azon kaptam, hogy leoldja a combom oldaláról a bőrtegezt és hangos reccsenéssel darabokat tép a sálamból.
- Renden leszel, ha nem ugrálsz egy ideig. Vagy ha mégsem, vágd le a lábad és cseréld mankóra a botod. - közölte epésen, majd vállamat és térdemet vette kezelésbe. Én meg sem próbáltam kibírni, úgy üvöltöttem, amennyire cska megkívánta a fájdalom. És egészen biztos voltam benne, hogy nem finomkodott velem sem.
- Esetleg valahonnan beszerzek egy falábat - jegyezte meg a hullamágus, mikor Liz segítségével felálltam.
- Azért arra nem lesz szükség, Elsarea érti a dolgát. Még ha nem is kifejezetten kedves. - Fogaimat összeszorítva sziszegéssé halkítottam a vállamba nyilalló fájdalmat, amit feltehetően nem a természet okozott.
- Egyébként ne hidd, hogy ahányszor csak Liznek hívsz, majd rögtön ugrok és azt csinálom, amit mondasz...
- Nem mondok senkinek semmit. Mehetsz, amerre jónak látod. - mondtam a felénk forduló nőnek érzelemmentesen, mire ő csak bólintott és elindult.
- Még egyszer köszönöm
- Elsarea, most már tényleg megyünk. Most az egyszer eltekintek attól az óriástól is. - mondtam, mikor a nekromantát eltakarta az első domb, majd mikor biztosra vettem, hogy nem hall minket, hozzátettem. - Igazad volt. Le kellett volna lőnöm. Legközelebb nem követem el ezt a hibát...

— Az emberről - vagy tündéről... — javítja ki magát Reingard azonnal, Alicia pedig igyekszik felé fordítani tekintetét, míg hallgatja. — sokat mesél a múltja. Az utolsó nekromanta, akit láttam, csak hatalmat akart, azt is csak önmagáért. Te?
Hosszú másodpercekig néma csendben van, mintha nem akarna válaszolni. Igazából nem is akarja túlságosan megosztani, mégis mit akar a jövőben — sosem szerette beavatni a kívülállókat az ő dolgaiba. Jobbnak látja, ha minden, ami vele történt és történik, az ő saját titka marad. Minek kéne bárki másnak is értesülnie ezekről?
— Nem akarok hatalmat — kezdi. — Nem akarok erőt. Csak egy önző, de naiv cél van előttem. - Hangja már nem a kezdeti hideg elutasító színt veszi fel, valamivel finomabbnak tűnik az eddigieknél annak köszönhetően, hogy igen szép emlékeket őriz céljáról, reményei pedig ugyanolyan kedveseknek ígérkeznek. Ha sikerül, minden rendben lesz — ezzel hitegeti magát, és ezért van viszonylag békés állapotban.
— Ha naiv a cél, annál több erő kell, hogy te magad komolyan tudd venni. Ha megkérdezném, mi az a cél, válaszolnál?
Újabb csend eleinte a válasz. Azon tűnődik, hogy el kéne-e árulnia, viszont ha megtenné, azzal saját szabályait szegné meg, saját személyiségének mondana ellent. Tanulhatott is: a túlzott kedvesség és érdeklődés csak bajt hozhat. Egyszer átverték, máskor ez nem fog sikerülni, így hidegnek kell maradnia. Mindemellett… Ő teljesen komolyan veszi, csak más szemszögéből tűnhet terve naivnak. Nem kell ahhoz erő, hogy komolyan vegye, mert már évek óta olyan mélyre merült saját feladatában, hogy ilyesmire ne legyen szüksége.
— Túl személyes ahhoz — felel aztán tömören, majd törmelékek esnek le róla, ahogy megemeli felsőtestét, hogy kicsit kényelmesebb helyzetbe vergődje magát.
— Gondoltam — mondja a másik, majd ő is elhallgat egy időre. Aliciának sem áll szándékában megtörni ezt a némaságot, mivel jelenleg jó elfoglaltságnak bizonyul a törmelékek leszedése, viszont Reingard nem sokáig marad szótlan.
— Nem gondolom rólad, hogy gonosz vagy, mert a társadalom kirekesztett, de gondolhatom, hogy az vagy, ha ez a józanságodra ment. De nem hinném, hogy megőrültél, igaz?
A kérdés hallatán egy pillanatra megdermed, és mintha szíve is nagyobbat és fájdalmasabbat ütne. Erről sem akar beszélni, nem akar erre kitérni, mert a válasz kétes még számára is, és hogy megőrült-e, azt mindenki másképp látja. Néhányan bizonyára azt mondanák, hogy a vágya, a módszerei, a döntései elméjének megbomlása miatt vannak, és hogy többé nem tud józanul gondolkodni. Ezt alátámasztaná gyerekkori tette is, azonban ő nem így gondolja: ő azt az utat választotta, amivel egyetlen reményét vissza tudja hozni. Tény, vannak vitatható cselekedetei, amelyek kifejezetten azt sugallják, nem teljesen ép már lelkileg, de kinek nincsenek? Talán valóban megőrült egy kicsit, viszont azt ugyanúgy el lehet róla mondani, hogy lényegesen komolyabban viselkedik, mint évekkel korábban. Gondolkodása többnyire logikus és érthető, és általában ilyen kérdés fel se merülne senkiben sem, ha megszokott körülmények közt találkozna vele.
— Meglepően nyitottá váltál a kezdetekhez képest — tér ki ilyen módon a kérdés elől. Bizonyára a másiknak is egyértelművé válik, hogy nem kifejezetten firtatná ezt, mint ahogy sok mást sem.
Követő lépésként fájdalomtól sziszegve és nyöszörögve fordul meg, ahogy lábát mozgatja. Az eddig is kínzó sérülés csak még jobban lüktet és éget, ahogy küzd a mozdulatok lehető legóvatosabb megtételével, de nagyon úgy tűnik, hogy nem tudja elkerülni a fájdalmat, bármennyire is próbálkozik.
— Én a fájdalmat hibáztatom — hallatszódik a válasz. — Bár lehet, hogy csak a pánik vagy az unalom. Mert mégis csak jobb ez, mint csendben ülni a porban, nem?
Logikus válasznak hangzik, valahogy mégis olyan kényszerítettnek tűnik a számára. Viszont nem éppen van joga ilyesmit gondolni, hiszen ő sincs másképp: a fájdalomról akarja valahogy elterelni a figyelmét kisebb-nagyobb sikerrel, azonban ha nem beszél magáról, nem találnak valami értelmes témát, aligha fog ez megvalósulni. Így, ha kicsit jobban akarja érezni magát, talán nem ártana, ha tenne is valamit az ügy érdekében, nem csak feküdne, és próbálná túlélni ezt az eseményt. De a megnyílás hol áll tőle?
— Ezek szerint nem vagyok egyedül ezzel a véleménnyel — jegyzi meg kesernyésen, majd mély levegőt vesz, és a fal felé húzódik, sérült lábát megfogja, és húzza maga után. Néha egy-egy elfojtott, fájdalmas kiáltás hangzik felőle, amikor durvábban sikerül a mozdulatot végrehajtania a kelleténél. Cseppet sem kellemes úgy kúszni-mászni, mint egy féreg, pláne ilyen fájdalmakkal nem, de a kényelembe helyezésnek is megvan a maga ára.
— A nyílt törés fájdalmas. Csodálkozom, hogy még nem ájultál el — hangján érezhető a kesernyés mosoly, ami elterül arcán, majd egy nagyobb szisszenéssel folytatja. Bizonyára ő is küzd jelenlegi pozíciójának megváltoztatásával.
— Talán a veszélyérzet miatt. Talán a kedves Isten miatt – zihálja, amint a falnak támasztotta hátát, hangjából enyhe gúny érzékelhető a kedves Isten kifejezésnél. Érzi, ahogy néhány izzadságcsepp végiggördül halántékán, ahogy néhány fürt arcára tapad.
Hogy az az Isten mennyire kedves, hogy hagyja itt szenvedni ahelyett, hogy a tudatnaságba rángatta volna már az elején… Nem kicsit vonná kétségbe ezt a megállapítást. Ilyen fájdalmak közepette az édes álom vonzóbbnak tűnik, azonban teljesen kiszolgáltatottá is válik ezáltal. Személy szerint, ezeket mérlegle helyezve, inkább vállalja a szenvedést, ezzel együtt az éberséget, a kevésbé kiszolgáltatott állapotot a teljes tehetetlenség helyett.
— Egyébként ezt nem értem. Se a nekromanták, se a sötét tündék nem szoktak tudomást venni a teremtőről. Te mégis meglehetősen sokat emlegeted. Miért? — teszi fel újabb kérdését Reingard, amire Alicia nem kifejezetten tud értelmes választ adni. Szimplán a gúny a célja ezzel a sokszori felhozással, az, hogy az emberek milyen bolond dolgokat találnak ki csak azért, hogy megválthatónak tartsák a lelküket. Szerinte azonban nincs ilyen. A szerencsétlen élőlény él, aztán meghal, és itt a vége a történetnek. Nincsen semmiféle túlvilág: a jó lelkek egyszerűen eltűnnek, a rosszak pedig valamilyen oknál fogva maradnak, hogy a szenvedőknek csak még jobban ártsanak.
— Hosszú történet — szisszen, ahogy jobban szemügyre veszi a sebet. Meglehetősen csúnya látvány, főleg, hogy a ruhája nedves a vértől, és erre még a por is ráragad. Az anyagot részben átszakította a csont, így kissé látható egy-egy fehéres, véres rész, és ez a kettő együtt meglepően undorító még annak is, aki elvileg már hozzászokott az ehhez hasonló látványhoz.
— Dióhéjban annyi lenne, hogy néhai mesterem nem akart az alapok nélkül szélnek ereszteni.
— És számított rá, hogy valaha szükséged lesz vallási alapokra?
— Ki tudja? Gyűlöltem őt, és inkább nem kérdeztem semmit. — Hirtelen harapja el a mondatot, nehogy folytassa a szidásba átmenő választ. A nekromantáról nem őriz túl sok jó emléket, sőt, gyakorlatilag semmit, ami jóhoz köthető. Csupán annyit köszönhet neki, hogy tud tájékozódni, hogy tényleg megadta neki az alapot, ami az emberek világához szükséges. A tündééket már ismeri, szóval valamiféle előnyt kovácsolhatna belőle, ha lenne rá lehetősége.
— Egyébként ez nem válasz arra, hogy miért emlegeted. A mestered nincs itt és most nem is segít neked, ha vallásosnak tetteted magad. Nem, szerintem valami más oka van.
Nem sok híja van annak, hogy megmondja: a mestere halott. Persze lenyeli ezt a megjegyzését, hiszen minél kevesebbet tud róla a másik, annál jobb. Nem fog megnyílni, még ha kérdései ezt a célt is szolgálják, még ha távolról akar óvatosan közeledni az egyre érzékenyebb pontokig. Nem hagy egy védetlen pontot sem, amit kihasználva belopakodhat, és értékesebb információkat szedhet ki belőle.
— Más ok? Hallgatom az ötleted — fordítja arra a fejét némi kíváncsisággal, és valóban érdekli, mégis mire gondolt Reingard, hiszen Aliciának tényleg nincs kifejezetten oka Isten emlegetésére.
— Szerintem még reménykedsz, hogy megválthatod a lelked, ha egyszer tényleg jön egy inkvizítor és karóba huzat. Hogy még van egy szikra benned, amit nem borított be a halál árnyéka.  
A megállapítás hallatán legszívesebben nevetne, azonban félrenyel, és köhögéssé válik kezdeti kuncogása. Nevetségesnek találja ezt az álláspontot, túl sok naivitás van benne — mint őbenne régen. Most is megtalálható benne ez a főként gyerekekre jellemző vonás, viszont azt is elmondhatja magáról, hogy sokkal érettebb és tapasztaltabb is lett, még ha célja nem is ezt árulja el róla. Minden másban valóban többet képes felmutatni, mint gyerekkorában.
— Akkor már inkább a Hold Anyához és Apához intézem imáimat, nem egy emberalkotta, nem létező istenséghez. A lelkem megváltásáról már régen megfeledkeztem.  
— Mégis úgy hiszed, Ő kimélte meg eddig, nemde?
Bolond. Még mindig nem érti, hogy azokat a megjegyzéseket miért teszi, viszont halkan nevet tetszését kifejezve. Mintha kicsit visszafordították volna ellene a saját mondatait, olyan érzést kelt a költői kérdése.
— Ha csak nagyon vallásosnak akarok tűnni. Ha komolyan gondolnám, talán azt mondanám, csoda, hogy még élek. De ha már ennyire féljük a feljebbvalókat, te hiszel bármiben is?
Szavai mögött nincs semmi különleges. Nem fél az égben lakótól, hiszen nem létezik, csupán a földi fenevadaktól és emberbőrt öltött démoni lelkektől kell tartania, azoktól viszont túlságosan is. Egyesek elég agyafúrtak ahhoz, hogy mások közelébe férkőzhessenek, aztán kihasználják az áldozat őszinteségét, az elárult titkokat, ezzel sakkban tartva a célpontot, aki megbénul a hirtelen ráaggatott láncoktól. Pontosan ettől fél Alicia is, hogy esetleg itt ez bekövetkezhet.
— Én hiszek. Nem nevezem Istennek, mint az emberek. – A nekromanta ekkor kissé kérdőn megemeli szemöldökét, mivel ötlete sincs, mi másnak lehetne nevezni. - Teremtőnek hívom, mert ő alkotta, amit én megölök. És nem pocsékolom, amit levadásztam, hogy megtiszteljem a munkáját. Nem sok, de ebben rendíthetetlen vagyok.
— Hmh, legalább van valami, amibe kapaszkodhatsz — jegyzi meg halkabban, némileg keserűbben, halvány, mosolynak nevezhető vonásokkal arcán. Neki is kéne valami, amiben ténylegesen hihet, ami nem bizonytalan, ami szilárd talajt ad a lábai alá, viszont egyelőre gyakorlatilag nincsen semmi, ami ténylegesen megtartaná őt.
— Neked is van. Ha más nem, a célod, amiről nem vagy hajlandó beszélni.
Ha tudná, milyen bizonytalan is az a cél, milyen könnyen elveszíthető… Bármikor megszerezheti valaki előtte, bármikor összetörheti valaki azt, amiért eddig képes volt eljönni. Nem egyszer jött már rá arra, milyen kétes a helyzet, amibe került, és hogy milyen kevés esélye van annak, hogy teljesítheti azt a feladatot, ami számára a megváltás is egyszerre.
— Tudom, miről beszélek. Nem kell ahhoz tiltott mágiát használnod, hogy eleméssze a lelked, a vérszomj is elég. És én sokszor táncoltam már közel ahhoz a vonalhoz, ami elválasztja a vadászt a gyilkostól.
Pár pillanatra mintha ez az őszinteség megdermesztené, de hamar önmagára talál, és gondolatai ismét átjárják elméjét. Felmerül benne a kérdés, hogy milyen lehet egy vérszomjas, gyilkos vámpír, bár lehet, inkább nem akarja megtapasztalni. Mindemellett Reingard is inkább szelídnek mondható, és valahogy nehezen tudja elképzelni róla, hogy valóban annál a vonalnál járt. Saját példáját véve talán nem kéne csodálkoznia, viszont az valahogy mégis más. Lehet, megölt valakit, de biztos benne, hogy a bűnös megölése nem járhat a lélek terhelésével. Egyfajta igazságszolgáltatás volt az, és az akkori felállásnál azért is volt jó, mert elindította útjának azon részét, ami több reménnyel kecsegtetett, mint bármi más. És most itt van, méghozzá kissé reményvesztett állapotában.
— Talán meggyőztelek arról, hogy nem vagyok temetni való féreg? — érdeklődik némi iróniával. Úgy véli, ilyen dolgok elmondása csak akkor lehetséges, ha némi bizalmat táplál iránta. Ha nagyon paranoiás akarna lenni, bizonyára az is megfordulna a fejében, hogy ez is egyfajta átverés, aminek nem szabad bedőlnie.
— Meglátjuk. Tudod, nem tudok megmozdulni. A fájdalom folyamatosan visszalök a földre. Segíts fel, és elhiszem.
Meglepően keveset kér, és valahogy furcsállja is. Nem kifejezetten érti, hogy ez mégis miért jó neki, hogy ez miért szolgálhat megfelelő, hihető bizonyítékkal. Mi lenne ebben a meggyőzés?
— Ha neked nem elég, hogy nem idéztem meg egy csontvázat, ami széthordta volna a belsőségeid...  — rázza meg a fejét lemondóan. Újabb mély levegő vételével felkészül a távozásra, és a korábban alkalmazott módszerrel óvatosan közlekedik a törmelékeken: hátrébb csúszik, majd törött lábát is vonszolja maga után, és a küszködésről és fájdalomról árulkodó hangok most se maradnak el. Félúton azonban megáll.
— A vér mennyire vonz titeket?
Nem szeretné, ha a másik lépre csalná, és ahogy közelebb került, megragadja, és kiszívja az összes vérét. Sosem lehet elég óvatos, de amit tud, azt megtesz.
— Eléggé. Bár ez attól függ, mennyire szoktunk már rá. Nem foglak nyakon harapni, ha közelebb jössz, ennyit megígérhetek.
Hümmögéssel jelzi megértését. Némi lattolgatás után úgy dönt, most az egyszer ad a szavára, és megkockáztatja az odacsúszást, így folytatja a közeledést. Iszonyatosan fájdalmas a vonszolás, viszont tart attól, hogy a felállással járó kínok csak még rosszabbak lennének, az ugrálásról nem is beszélve, ezért sem kísérli meg ezeket.
Odaérve zihálva, fáradtan dől ismét a falnak behunyt szemekkel, arcára fájdalmas vonások ülnek ki. Egy kisebb vizsgálódás után észreveszi, hogy a férfit eddig fedő anyagok most nincsenek rajta, különösebb reakció viszont nem érkezik tőle ezt illetően.
— Na... Itt vagyok... Egy béna hogy tud segíteni a másiknak? — érdeklődik a nagyszerű tervről még kissé fújtatva.
— Mindkét lábad használhatatlan? — érkezik is a jogos kérdés.
— Nem, csak az egyik adta fel többszörösen — mozdítja meg azért sértetlennek hitt lábát, és szerencsére annak nincs baja. Legalább ennyi könnyebség van.
— Akkor nehézkedj arra, és dőlj hátrafelé... — nyújtja a férfi a kezét. — Szerintem van annyi súlyom, hogy megállítsalak az elesésben, reméljük azért annyi nincs, hogy ne bírj el.
Alicia bizalmatlanul tekint a kéz felé, és hezitál, mielőtt megfogná. Az érintést követően felhúzza ép lábát, a mögötte lévő falhoz teszi másik kezét, és így egyensúlyozva próbál meg felállni. Többször rászorít a nyújtott kézre, míg lassan felemelkedik, amelyek részben egyensúlyának pillanatnyi elvesztése miatt, részben fájdalma miatt történnek. Amint többnyire biztosan áll, igyekszik a férfit is óvatosan felhúzni, ami lassú folyamattal sikerül is. Reingard ismét állhat, azonban az egyensúlyon való átlendüléssel Alicia már nem tud saját magán segíteni, hiába próbál valami biztos kapaszkodót találni a falon. Amire támaszkodik, arról is lecsúszik keze, de még mielőtt eleshetne, a vámpír meglepő erővel tartja meg.
— Köszönöm, Alicia. Legalább így nem kell egy helyben várnunk az elkerülhetetlent.
Mintha megengedne egy halvány mosolyt, amely részben a köszönetre érkezik válaszul, részben saját hálájaként, hogy a másik nem engedte el. Ez a gesztus azonban nem marad sokáig arcán.
— Elkerülhetetlent? — vonja fel enyhén szemöldökét, közben kissé a falnak támaszkodik, elengedve Reingard kezét.
— Elsarea hozhat segítséget, de ki tudja, mi lesz akkor. Te egy nekromanta vagy, én meg egy vámpír. Noha megtűrnek, nem igazán bíznak meg bennünk, még most sem. Lehet, hogy itt hagynak. Lehet, hogy kihúznak és agyonvernek. Vagy küzdenünk kell.
— Csodás kilátások — mosolyodik el fanyarul, annyira viszont nem érik váratlanul ezek a feltételezések. Eleve olyan életet választott, ahol ez a fajta kétely mindennapos tapasztalattá vált.
— De így merre? Világítani nem tudunk, felmászni meg még kevésbé... — néz körbe.
— Ha valahogy el is indulnánk valamerre, ki tudja, mekkora ez a tárna. Azt hiszem az lesz a legjobb, ha itt maradunk és amennyire tudunk, felkészülünk. Először is nem ártana megtalálni a számszeríjam, egyedi darab... — kezd el nézelődni, Alicia pedig lemondóan kifújja a levegőt.
— Akkor a botomat se ártana majd előkeríteni — pillant először le, és meglátva a ruhája véres, csonttól szaggatott részét, kissé elfintorodik. Nem volt jó ötlet azonnal lefelé nézni, viszont hamar túllendül ezen, és aprókat ugrálva közlekedik, ha már ránehezedni nem tud sérült lábára.
— Eh, különös a Teremtő fintora — hallja meg Reingardot, miközben megáll, és a törmelékeket dobálja az egyik helyen. — Ez a második holtmágus bot, amit bicegve kell tartanom. Bár az első, amit nem fogok elégetni — közelít ügyetlenül felé a botra támaszkodva a férfi.
— Korábban is óriástámadás miatt? — jegyzi meg kissé szórakozottan a nekromanta, még háttal állva a vámpírnak. Amit egy kézzel elbír, azt a súlyú törmeléket eldobálja, hiszen a másikkal támaszkodik, egyelőre viszont sikertelen a keresgélése. Egy kisebb vizsgálódás után aztán mintha észrevenne valamit, ami nem a talajhoz illő, és onnan pár apróságot eltéve meg is találja a keresett fegyvert.
— Ó, kincsre bukkantam — szólal meg még azelőtt, mielőtt a másik válaszolhatna a kérdésre. Felemeli Reingard számszeríját, és míg ügyetlenül megfordul, közelebbről is megvizsgálja azt. Nem tartott még ilyet a kezében, és gondolatban elismeri egyediségét.
— Nem egészen, akkor rávettek hogy besétáljak egy csontvázsereg közepébe és birokra menjek egy lidérccel — nyújta Alicia felé a botot, de a nő még nem veszi el tőle. — Mondanom sem kell, nem volt szórakoztató. Talán egy kicsit... — mosolyodik el fájdalmasan.
— Rávettek? — válnak láthatóvá a zavart vonások. — Az meg maradjon csak nálad, addig sem kell félned attól, hogy hívok egy csontvázat.
— Tartsd csak meg addig, míg kijutunk. Amúgysem tudnám tartani, az egyik kezem vállból tropára ment, a másikkal meg támaszkodok.
Ezt megértve Alicia átveszi a botot, a számszeríjat pedig átadja. Hátát a falnak veti, igyekezve így megtartani egyensúlyát, amíg megvizsgálja, esett-e bármi baja egyetlen társának, a fegyverének. Nagyon úgy tűnik, hogy megúszta durvább sérülések nélkül, és hogy az a néhány karcolás, amit most talál rajta, a törmelékektől van-e, vagy esetleg egy korábbi dologtól, nem tudná megmondani. Lényeg, hogy még használható.
— Egyébként... — néz fel a nyilvánvaló semmire, mire a nekromanta botja nézegetéséből enyhe kíváncsisággal néz fel a másikra. — ... úgy gondolom, van időnk. Ha akarod, elmesélhetem, miért nem bízom a nekromantákban.
Alicia lassan leereszkedik, és ismét ül a poros környezetben, fájdalmas arckifejezéssel.
— Tökéletesen alkalmasnak tartom magam a hallgatásra — mondja fáradtan. Mást nagyon nem is tudna csinálni. Egy csontváz idézésének nem lenne túl sok értelme, annak meg végképp nem, ha Reingardot megölné, már csak a logika miatt sem. Ha meghal, akkor a vámpírnő őt is megöli, valamint a fölösleges vérontásnak sem híve, meg… Mit ártott neki egyáltalán? Semmit, gyakorlatilag megmentette az életét, és úgy tűnik, nemsokára ismét köszönetet mondhat a vámpírpárnak.
Figyeli, ahogy a férfi nekidől használható vállával a tárna falának.
— Hallottál róla, mi történt néhány hete a Mocsárvidéken?
— Szerintem az pont kimaradt az életemből — rázza meg a fejét nemlegesen.
— Tanyát vert egy hullaidéző, egészen elkényelmesedett egy volt Nebelturm — egy vámpírtoronyban. És azt hirdette, nála van Azrael. A kardról csak hallottál, nemde?
Mintha felfedezne néhány párhuzamot a korábban elhangzottakkal és a mostanival.
— Hallottam, persze — válaszol keserűen a kardot illetően. — Ez lenne az a korábban említett esemény, amit Elsarea is említett? – érdeklődik.
— Ez — bólint Reingard. — Mondanom sem kell, nem Azrael volt — folytatja a történetet. — De túl nagy csali volt, hogy csak úgy figyelmen kívül hagyjam, így elmentem levadászni a nekromantát. Egy darabig kénytelen voltam úgy táncolni, ahogy fütyült, mivel erősebb volt, mint képzeltem, de aztán, mikor sebezhető volt, valaki rátámadt. Nem én, sajnos, de ennek ellenére is ott találtam magam a kitörő pokol közepén. Kiderült, hogy amin igyekezett, kicsit nagyobb volt, mint számította bárki is. Sikerült a testébe idéznie Lucifert ... — tart egy rövid szünetet, ami Aliciának jól is jön. Elképzedése teljes mértékben láthatóvá válik, és ennél jobban nem is lehetne leolvasni arcáról gondolatait. Fel nem tudja fogni, hogy hogy vette valaki a bátorságot arra, hogy Lucifert saját magába idézze. Abszurd az egész, és azonnal megállapítja, hogy egy beteg bolond volt az, akivel Reingard szembekerült.
— A Nebelturm vámpírúrnő meghalt, az élőholt hordája ámokfutásba kezdett és mindenki harapott és mart akit látott. Mint vadállatok a viharban, olyanok voltunk. Nem tudom, ki tett és mit, talán a von Himmelreich nevű ember, talán más, de végül elült a csata, meglepetésemre a mi győzelmünkkel. Ott sikerült valamelyik idézett teremtménynek elvágnia a lábam inát, és két hétig nem tudtam rendesen járni.
Egy darabig fennál még a meghökkent állapot, viszont a történet végeztével a megszokott maszk mögé kényszeríti magát. Véleménye szerint bőven eleget csodálkozott, és ideje lenne hozzászólni is.
— Kellemetlen első találkozás egy nekromantával... — jegyzi meg kezdésnek. — Hogy hogy jutott eszébe megidézni Lucifert...? — rázza a fejét, mintha egy bolondról lenne szó, akinek teljesen egyértelmű út rendeltetett saját butasága miatt: maga a korai halál. — De ezek szerint felépültél, csak most meg jöttem én, és ismét egy ideiglenes bénultságot hoztam magammal. Kísértenek a nekromanták.
A megállapításra Reingard fanyarul elmosolyodik.
— Talán. Bár nem tudom, mivel érdemeltem ki. Habár örülök, hogy ezúttal, csak a változatosság kedvéért nem akarnak megölni.
— Változatosság kedvéért talán engem sem — felel, majd hagy némi szünetet következő mondata előtt. — Gondolom, van valami célod Azrael kardjával — vonja le a következtetést a történet alapján.
— Nincs. Nem vágyom rá, se a hatalmára. Csak keresem a Letzte Untergangomat.
Újabb meglepetésekkel áll elő a vámpír. Szentül hitte volna, hogy valamire fel akarja használni a kardot, de ezek szerint nincsen semmi terve vele. A másik dolog, ami gondot okoz a megértésben, az bizony az utolsó két szó.
— Letzte... Untergang? — ismétli bizonytalanul, ezzel rá is kérdezve arra, hogy pontosan mit is takar a kifejezés.
— A Végső Végzetem, a vad, ami leterít — magyarázza, ami Aliciának túlságosan irodalmiasan hat, mellette még butaságnak is tartja. — Úgy gondoltam, ha Azrael után megyek, szembejön majd velem, mert ő is azt keresi. Mint kiderült, nem Draugr volt az és nem Lucifer.
Ha túlságosan vicces kedvében lenne, talán azt mondaná, lehet, később ő, Alicia lesz az, aki végez vele, mivel most életben hagyta. Viszont ezt több dolog lehetetlenné teszi: Reingardnak nem kell a kard, és most sem úgy viselkedik vele, mint egy rühes kutyával. Már csak ezért sem törne későbbiekben az életére.
— Ó, értem. Már csak az nem világos, hogy valaki miért keresi a saját vesztét — adja a férfi tudtára értetlenségét.
— Mit tennél, ha nem lenne más értelme az életednek? Ha egyedül úgy tudod beteljesíteni legalább saját magadnak, ha úgy halsz meg, ahogy szeretnél? Ha csak ez mentene meg attól, hogy kétségbeesésbe zuhanj a saját haszontalanságodat látva?
A kérdések mintha megnémítanák, és míg gondolatait gyűjti, nem szól. Értelmezni értelmezi a kérdéseket, csak a logikát nem látja bennük. Miért lehet egyáltalán az az életcél, hogy megkeresse a halálát? Miért nem lehet egyszerűen nyugalomban maradni, és valami szebb célt találni, amiért élhet az illető? És egyáltalán miért lenne haszontalan? Egy vadász bárhol jól jön, egy vadász hasznos, nem úgy, mint mondjuk egy nekromanta, akinek talán jogosabb lenne kétségbeesni, mert ő nem tud mit kezdeni saját erejével. Legalábbis olyat nem tud alkotni, ami másokat segítene, ami előrébb lendítene bármit is – őket üldözik, mert büntetett mágiát alkalmaznak, őket megvetik, mert a halállal játszanak, és a lehető leghamarabb akarják őket kiirtani.
— Találnék egy értelmet az életemnek, aminek élhetek. Másképp látnám a világot, átértékelődne minden, és nem a vesztembe rohannék, hanem teljes éltetet élhetnék egy értelmesebb céllal előttem. Mennyire jó az, ha meghalni mész? Miért keresed a halálodat?
Enyhén értetlen, hangján érezhető egyfajta gyenge ingerültség.
— És ezt egy nekromanta mondja? Mert a halált szembeköpni értelmesebb, mint a sajátomat keresni? - emeli fel kicsit a hangját, mintha ingerelné Alicia megjegyzése.
— Szembeköpni? Szó sincs erről — rázza meg a fejét. — Neked talán semmit sem számít az életed? Ennyire értéktelennek tartod? — tart egy pillanatnyi szünetet, mielőtt folytatná. — Mellesleg igen, egy mezei nekromanta közel sem mezei élményekkel, ironikus, nemde? — Hangjából az ingerültség és a mérhetetlen öngúny érzékelhető. Gyűlöli az emlékeit, és ha tehetné, gyakran legszívesebben minden rosszat elfelejtene. Csak arról a személyről akar minden szépen megőrizni, akiért most is itt van.
— Számít az életem, de a halálom is. Ha eldönthetem, hogy akarok eltávozni ebből a világból, hát megteszem, és azon leszek, hogy úgy legyen. És ha visszarángatna egy mágus a személyes rabszolgájaként, fittyet hányva a legelső és legalapvetőbb törvényre, első dolgom lenne a saját kezemmel szaggatni szét. — Kicsit megrázza a fejét, hogy visszanyerje az önuralmát. — Mik ezek a nem mezei élmények? Vagy ez is túl személyes? — tér ki, ezzel valamelyest enyhítve a mostani idegességen, legalábbis ebben a pillanatban mintha Alicia is egy leheletnyivel józanabbá válna.
— Ha úgy van, ahogy az emberek mondják, és minden el van rendelve, aligha változtathatnál a sorsodon. Mondjuk én ezt eleve kétségbe vonom... — húzza el a száját. — Javaslom is, hogy szaggasd szét, úgyse én leszek. Amint elértem a célomat, le is mondok erről az őrületről — dobja el a kezében lévő botot nem túl messzire. Eleve nem azért vállalta a nekromantaságot, mert annyira vonzotta volna ez a szakma, ezek a varázslatok. Csakis a cél lebegett akkor is előtte, és ez annyira erős volt, hogy nem engedte, hogy azt az irányt vegye élete, amit kellett volna.
— Nem mezei élményeim pedig nem kívánnak kíváncsian hallgató füleket, annál szívesebben rágják némán a lelkemet.
Kissé talán irodalmiasra sikeredett ezen hozzászólása, az ingerültség még mindig érzékelhető hangjában. Nem fogja megosztani a részleteket, és hogy ennyit a másik tudtára adott, már soknak számít.
— Akkor én nem is kívánok neked semmi rosszat. Úgyis megteremtetted magadnak a legnagyobb szenvedést, amikor magadba fojtottad a fájdalmadat.
Szinte nevetnie kell ezen a kijelentésen, de nem teszi. Vonásai enyhén mutatják felháborodottságát, mivel még mindig eszement ötletnek tartja azt, amit Reingard követ. Nem tudja felfogni, mégis miért kell neki ezt tennie. Mi értelme? Ez életének értékelése? Valahogy nem hiszi. Ez számára csak annyit árul el, hogy inkább meghalna, minthogy éljen. Mégis miért? Történt vele valami, ami annyira megsanyarított a világát, hogy el akarjon bukni? Még ő is képes élni azért az egyetlen dologért, ami szinte biztos bukást jelent. Bármin keresztülmegy azért, hogy megpróbálja teljesíteni, de nem a halálába rohan — ő azt a bizonyos megváltást keresi, ami testvére feltámasztásával jár. Hogy lehet valaki olyan őrült, hogy azt keresse, ami elveszi az életét?
Egyszerre dühíti fel ez és egyszerre akar ettől sírni. Már-már érzi szemeinek csípését, mert képtelen elfogadni a másik döntését. Gondol azokra, akik körülveszik, akik kedvelik? Átgondolta már azt, hogy milyen érzés lenne nekik, ha elveszítenék? Direkt fájdalmat akar nekik okozni? Miért kell ennyire másképp tekintenie a halálra?
Reingard a lábával ügyeskedve felszedi a botot, amit Alicia az előbb eldobott.
— Egyébként a sors nincs kőbe vésve — magyarázza. — Sőt, nem is létezik. Csak a döntéseid vannak, hogy merre haladsz. Ezért nem hívom sorsnak, hogy az apám meghalt, és ezért nem hívom annak azt sem, hogy én is meg fogok. Csak döntéseknek. — Odanyújtja a nekromantának az eszközt, amelyet a nő el is vesz.
— Ha láttad volna, mennyiszer adtam ki magamból... — rázza meg a fejét lemondóan, és eldobja a másik irányba a tárgyat, elég messzire ahhoz, hogy a másik ne érje el onnan. — Nincs szükségem rá — állítja makacsul, és hogy az apja halála is ez volt, arra inkább nem tesz megjegyzést. Nem akarja kérdőre vonni azt, amiben hisz, mert az újabb vitatémává válna. Vagy lehet, rosszabb lenne. Ő is meglehetősen ingerülten reagálna a nővérét sértő megjegyzésekre, és lehet, még a testi sértésektől sem riadna vissza.
— Amúgy mi van, ha neked nincs ilyen végzeted, mert túl erős vagy éppen szerencsés vagy? – teszi fel a kérdést némileg higgadtabban.
— Akkor a keresés a végzetem. Nem csak a halálra vágyok, a vadászatra is. Tudod, Schwarzjäger vagyok, ráadásul igen tipikus, ahogy állítják rólam. A vadászatért élek, ez a szenvedélyem, a függőségem, az életem. Jogtalan-e, hogy azt akarom, a halálom is ez legyen?
Nem folyik bele a vitába a továbbiakban. Semmi kedve meggyőzni a másikat arról, hogy butaságot művel. Lehet a vadászat az élete, lehet a szenvedélye, ezzel semmi baja sincs, de hogy ilyen korán akarja a végzetét megkeresni? Bolondnak gondolja ezért, bár ez magáról Aliciáról is elmondható. Bolond ő is, mert elvállalta a nekromantaságot, az általa ugyanúgy gyűlölt kasztot, csak azért, hogy valamit visszakaphasson.
Végül megadón felemeli kezeit.
— Rád bízom, nem az én életemről van szó, de, mint észrevehetted, elég nehezen viselem a halált és annak emlegetését, hiába vagyok nekromanta.
Végig oldalra néz. Meglehetősen furán hangozhat egy hullaidézőtől ez a mondat, és ez is eleget mondhat a másiknak arról, hogy nem önszántából lett az. Persze lehet, nem érzékeli majd ezeket az apróságokat, és továbbra is abban hisz, hogy a nekromanták egytől egyig olyanok, amilyeneket a közhiedelem állít. Ő viszont több szempontból is szégyen. Megbukott nem egy helyen, és a nekromanták is, ha megtudnák nézeteit, ugyanúgy azt gondolnák róla, hogy ennél nagyobb gyalázat nem érhetné a fajtájukat. Mondjuk nem mintha annyira érdekelné, de mivel ő is köztük van… És máshova lehetetlen így beilleszkedni…
— És fogjuk rá, hogy kevésbé tartom őrültségnek ezt a célodat — teszi még hozzá.
— Egyébként nem tudom, miért mondtam el ezt neked. Úgy látszik, igaz, hogy az ember a legnagyobb ellenségének jobban meg tud nyílni, mint a legjobb barátjának. Habár már nem tudom, ellenségek vagyunk-e.
Nem tudja ezt a magyarázatot mire vélni. Megnyílt neki annyira, amennyire nem kellett volna egy átlagos hullaidéző előtt, mert azok bizonyára kihasználták volna. Megtudakolhatták volna, merre volt az apja, amikor elesett, és visszahozhatták volna az életbe, hogy a fia ellen fordítsák. Kezdi ténylegesen naivnak tartani ezért.
Mintha valamit akarna mondani, úgy néz a másikra, aztán letesz róla, helyette egyértelműen más témára tér:
— Nem tudom, kit nem kell ellenségként kezelnem. Már egy ideje nincsenek körülöttem olyanok, akik átmeneti szövetségesként tekintenének rám. Barát meg? — legyint egyet. — Magam vagyok a lehetetlen célommal — néz felfelé a fény felé.
Különös dolog. Az előbb döntötte el, hogy nem beszél magáról, mégis megoszt egy apró töredéket, bár… Ez talán nem lehetett titok a másik előtt sem. Ha lenne bármiféle társa, akkor az vele lett volna most is. Ha lenne bárkije, annak a nevét suttogná kétségbeesetten. Ha lenne olyan személy az életében, aki bármit is számítana a szemében, aki még élne, őhozzá rohanna, és nem itt lenne ebben a gödörben, ebben a porban törött lábbal. Ott lenne, méghozzá békében és nyugalomban – és ez minden vágya. Ezt akarja elérni, de nincs olyan, aki ezt az aprónak tűnő szívességet megtenné. Nincs, akihez ragaszkodhatna, mert Alicia sem akar a nővérén kívül mással lenni — egyelőre.
— Én is azt hittem, hogy magányos farkas vagyok. De aztán rájöttem a tényre: nincs olyan, hogy magányos farkas. Ha egyedül vagy, el fogsz bukni, ezzel neked is szembe kell nézned — oktatja ki.
— Kicsit későn érkezik ez a felvilágosítás. Már elbuktam, nem egyszer, nem csak egyedül. Néha azt kívánom, bárcsak felébrednék ebből a szörnyű álomból — maga elé néz. — Még a nekromanták sem túlságosan befogadóak, hát kihez társulhatnék egyáltalán, hogy elkerüljem a bukást?
Nem áll szándékában bárkihez is társulni, mivel meg van róla győződve, hogy egy magányos farkas is megállja a helyét, hogy létezik olyan. Mondandója végét egyszerű költői kérdésnek szánja, felvilágosítva a másikat, hogy esélytelen bárki mellé is szegődnie. Egyedül van, és egyedül is lesz egészen addig, amíg Azrael kardjának ereje által vissza nem hozza a nővérét.
Reingard mindeközben lecsúszik a fal mentén ülő helyzetbe, de erre Alicia alig figyel. Saját gondolatai lekötik annyira, hogy ne vegye észre azonnal ezt a változást, és a következő szavak is valamivel később érnek el hozzá.
—  Nem mondom, hogy hozzám, mert nem mondanék igazat. De talán ha nem próbálnád magadba fojtani, ami megsértette a lelkedet, az nem sorvasztana el, mielőtt eléred a célod.
Újabb olyan dolgot árul el, amivel szintén nem tudna mit kezdeni. Kivel oszthatná meg? Ki az, aki kiérdemli ezt? Akit egyáltalán érdekel az ő szánalmas sorsa? Ráadásként ő is elutasítja a csatlakozását illetően, amin nem lepődik meg egy kicsit sem. Számított rá, és ezáltal fájdalmat sem okoz vele, így viszont enyhén hitelét vesztettnek érzi tanácsát.
— Pontosan a célom az, amitől ismét virágot bonthatok — nézi ölében lévő tenyereit különös szeretettel, újabb szilánkokat adva a másiknak életéről, melyek még mindig nem egyértelműsítik túlságosan múltját. — Pontosan ezért vagyok képes elviselni mindent... Ez az, ami újabb és újabb erőt ad ahhoz, hogy ne álljak meg. Ha valóban létezik Azrael... — Abbahagyja, ökölbe szorítja kezeit. Ennyi elég. Inkább ismét visszazárkózik a jégburokba, még mielőtt belelendülne, és mindent elmesélne. Szükségtelen, mivel csak ellene fordítanák. Mocskos nekromanta, aki ellen bárminemű módszert fel lehet használni, mert a létezése is már bűn, mert őt csak megölni lehet – elfogadni esélytelen.
— Amúgy ezért vagy Elsareával? — teszi fel félig-meddig tématerelő kérdését, mire a másik meggyötörten felsóhajt.
— Nem. Azért, mert nem tudom elküldeni. Elsarea a saját háza urának lánya, így az örököse, így egyáltalán nem kellene itt lennie. De, a Teremtő tudja, miért, belém szeretett. Bár ezt sosem mondaná ki nyíltan, az elharapott mondatai egyértelműek.
Megmosolyogja ezt a pár mondatot, még ha halvány is ez a mosoly. Hát igen… A vámpírok valaminél jobb sorsra ítéltettek, mint a nekromanták, sőt, mindenki más, és ez valamelyest iriggyé teszi. Így nem tehet semmit, nem lehet senkivel, nem kötődhet, mert akkor bajba sodorja a másikat — feltéve, ha kezdetét veszi valami, amit kapcsolatnak lehet nevezni. Egy hullákkal foglalkozóval aligha akarnának barátkozni.
— Kellemetlen lehet — jegyzi meg. Legalább az jó érzést ad neki, hogy másnak van társa, de ott az érme másik oldala: egyszerre rossz is.
— Néha az, főleg, mert nem ahhoz van szokva, mint én. És főképp, mert ő nem tudja, miért követem Azrael nyomát.
Ez a kijelentés valamelyest meglepi. Az a közvetlen kapcsolat, amiben vannak, meglehetősen furcsává teszi a helyzetet, de van benne valami.
— Talán jobb is, ha nem tudja. Biztosan titalkozna, és hozzám képest erőteljesebben próbálna lebeszélni róla — mondja ki gondolatait, aminek lehet alapja. Ha elmondta volna, teljesen másról lenne szó köztük, a viselkedésük a másik irányába más lenne. Kissé felforgatná a kettejük kapcsolatát, úgy érzi.
— Valószínűleg hozzávarrna az ágyamhoz. De sokkal rosszabb a gondolat, hogy mit fog tenni, mikor szembe jön velem az, amit nem akarok elkerülni. Neki nem ez a végzete, és nem is akarom, hogy ez legyen.
Alicia mosolya szélesedik az első mondatnál, azonban a gesztus utána kesernyéssé válik. Kedvesnek gondolja, hogy így figyel rá, hogy aggódik érte, Elsarea pedig elégedett lehet Reingard mellett.
— Ő döntése, mit választ magának. Remélhetőleg nem követ téged ebben, és ha a gyász sem rántja magával, akkor rendben lesz — végén ismét oldalra néz, a barlang sötétjét fürkészi. Mintha csak várná, hogy feltűnjön egy régi ismerős, vagy maga a végzet, amiről beszélgettek az előbb, de sokkal inkább a semmibe meredés okoz neki most örömöt. Ő is annak a sötétségnek a része akar lenni, mindenkitől távol, elhagyatottan — nem létezve.
— Ahogy téged? - néz Aliciára a férfi úgy, mintha lebuktatta volna, mire a nő félmosollyal az arcán pillant a vámpírra. — Nem tudom, ki vagy mi, de láttam már annyi gyászt, hogy felismerjem. Még akkor is, ha magadba rejted.
— Ahogy engem — vallja be őszintén, aztán ismét a sötétséget kémleli. — Ezzel gyakorlatilag mindent meg is tudtál rólam.
Közel sincs ez a kijelentése az igazsághoz, de talán érthetővé válik pár dolog. Sokkal többet élt meg, mint ahogy az eddig kiderülhetett, sokkal több akadály került elé, mint ahogy az itt most egyértelművé válik. Ki halt meg? Kérdés. Lehet arra gyanakodni, hogy esetleg a kedvese hunyt el, akit vissza akar hozni, azonban ez a szoros kötelék nem egy férfihoz fűzi. A kötelék még egy ilyen romantikus szálnál is erősebb, ami testvéréhez köti, de ez megint egy olyan dolog, amiről a másiknak nem kell tudnia.
— Nem akarok tapintatlan lenni, és bocsánatodat kérem, ha az voltam. Csak azt a legkönnyebb igazságra kényszeríteni, aki a legjobban fél tőle. De azt hiszem, nem voltam tisztességtelen, mert te is tudsz rólam majd' mindent.
— Szükségtelenek ezek a... formaságok. Igazából... az őszinteséged gondolkodóba ejtett, de bizonyára nem hoztam volna fel magamtól akkor se. Furcsa egy ilyen nekromantát látni? — fordul ismét Rein felé. — Szerintem elég nevetséges.
Gondolkodóba ejtette? Nem mondaná teljesen biztosra. Kétkedik saját magában, hiszen miért is gondolkodna el az egyértelműn? Nem kell mondania semmit, és rendben lesz, viszont… Mintha muszájnak érezné valamelyest ezt viszonozni. Csak egy kicsit. Vagy ő vágyna vészesen arra, hogy megismerjék, és egy minimális elfogadást tanúsítsanak? Nem mintha ezt bárkitől elvárhatná.
— Hogyne lenne az. Olyan, mint a zsoldos, aki undorodik a kardjától, vagy a vadász aki sajnálja a prédáját. De, mint ezek, megérthető. Meg tudlak érteni, Alicia. Habár te sosem fogsz megérteni engem.
Nem lepődik meg a válaszon. Gyakorlatilag bővebben kifejezte azt, amit ő mondott, de hogy valóban megértené-e… Aligha. Nem tudja elképzelni, hogy megértse, de lehet, ez már csak az ő paranoiájának köszönhető vélemény.
Keserű mosollyal hallgatja Reingardot, csuklyáját egy lassú mozdulattal a lehető leglejjebb húzza, hogy legalább szemei ne látszódjanak. Nem akarja, hogy lássa, mennyire megtört lelke van, mennyire könnyedén össze lehetne tiporni pár szóval. Nem akar gyengének tűnni, és tény, hogy rengeteg erőre van szüksége ahhoz, hogy képes legyen folytatni egyedüli, magányos küldetését, valahogy mégis sikerül ezt összegyűjtenie. Csak nem fizikai erőre van szüksége… Lelkire, ami azonban nem feltétlen adatik meg azokban a pillanatokban, amikor szüksége lenne rá, mint ahogy most sem. Túl sokat ostromolták kérdésekkel.
— Talán egyszer képes leszek rá. Talán ha ismét békében lehetek, képes leszek más nézőpontot is megérteni... — lassan rázza meg a fejét, mintha nem hinné el, hogy valaha is bekövetkezne ez az idő. Talán még a hangja is megremeg, ahogy beszél, és a szavak magában rekedtesen visszhangzanak — megeshet, hogy a valóságban is így hangzanak.
Nem akar azokra a szörnyű időkre gondolni… Nem akarja felidézni azokat a napokat, amelyek pillanatokon belül háromszor felforgatták lelki világát, az életét. Kegyetlenség volt attól a nekromantától is, hogy kihasználta a legsebezhetőbb pontját. Miért hitegette? Miért… ?
— Jól összemelegedtetek? — csattan fel Elsarea sértődött hangja, majd egy kötélhágcsó ereszkedik le. Tökéletes időzítés – mielőtt teljesen elhagyta volna lelki ereje, megérkezett a segítség. Így már képes ismét normálisan beszélni és viselkedni, mivel a visszakényszerítés abba az állapotba igencsak könnyűnek bizonyul a vámpírnő jelenlétének köszönhetően.
Azonnal odakap szemeihez, végighúzza alkarját rajta, és az eddigi keserű mosoly is eltűnik arcáról. Ismét a ridegség vonásai ülnek ki rá, bár némi gyász talán még észrevehető.
— Ennél jobban nem is lehetett volna — felel a nőnek olyan hangszínnel, ami a kezdeteknél volt: hidegen.
— Azt hiszem ráérsz féltékenynek lenni, ha kihúztatok innen — tesz Reingard egy talán viccesnek szánt megjegyzést. Ha nem lenne ilyen szörnyű állapotban, még ezen is elmosolyodna egy kicsit.
— Én nem vagyok fél... — adja fel hamar a vitatkozást Elsarea. — Gyertek már felfelé!
— Fel tudsz mászni? – érdeklődik a férfi a nekromantától, a megszólított pedig végignéz a kötélhágcsón.
— Meglátjuk — tapogatja a falat, biztos pontot találva, majd lassan, nyöszörögve feláll, odaugrál valahogy a bothoz, amit korábban eldobott. Azt felveszi, arra támaszkodva odabotorkál a kötélhez, és megkísérli a felmászást, ami szintén nem egy gyors folyamat. Nehézkes fellépdelni, pláne úgy, hogy fizikai ereje nem haladja meg az átlagost, egy törött lábbal pedig igencsak fárasztó felhúzni magát egyik fokról a másikra. Amint felért, leül a lyuk szélére, lábait a mélységbe lógatja fáradtan zihálva.
— Köszönöm — néz mereven előre, hálát adva a nőnek a segítségért, aki viszont nem válaszol neki. Lehet, meg se hallotta.
Kisebb-nagyobb nehezségek árán Reingard is felkapaszkodik egy kézzel és egy lábbal, felérve pedig gyorsan felméri, miféle személyek jöttek a nővel. Alicia azonban nem szentel rájuk különösebb figyelmet, hiszen ha végezni akarnának vele, négy az egy ellen úgyse tehetne semmit.
— Köszönöm, innentől elboldogulunk. Ha jutalmat szeretnének, Elsarea szívesen kárpótolja önöket — mondja Reingard, mire az emlegetett személy nem bírja ki hangjának hallatása nélkül:
— Te ígérgess csak a saját nevedben! — csattogtat ismét az említett, de a férfi válaszadás helyett inkább elterül a földön. Erről is csak a hangok tájékoztatják Aliciát, mivel nem nézi az ismét kialakuló komédiát.
— Mellesleg... — emeli meg kicsit a fejét. — Kiérdemeltem egy kezelést? — néz még mindig előre, mert tart attól, hogy tekintete elárulná gondolatait. Amíg nem sikerül magában teljesen rendeznie a káoszt, nem akarja megmutatni arcát, hiszen attól rettentően sebezhetőnek gondolja magát.
Kérdésére a válasz egy határozottan sértődött horkantás Elsarea felől, ám a férfi közbeszól.
— Elsarea. Liz, kérlek.
— Ne akarj befolyásolni... — szólal elutasítólag a nő, és egy darabig egy hang sem hallatszik. Egy bosszús sóhaj kíséretében azonban a nő Alicia mellé lép, de hogy milyen szándékkal, azt nem tudná a következő szavak nélkül eldönteni.
— De ne hidd, hogy fájdalommentes lesz — hívja fel rá a figyelmet.
— Már a mozgás is épp elég fájdalmas. Egy pillanatig se hittem, hogy kellemesebb lesz a helyrehozás — csúszik hátrébb, hogy ismét egyenes lábakkal üljön.
Elsarea teljesíti Alicia kérését Reingard hatására, és elővéve egy kis alkoholt, először fertőtleníti a sebet, ami nem egy kis szúnyogcsípés érzetét kelti. Durván az amúgy is sebes alsó ajkába harap, elfojtva pár kelletlen szitkozódást, és halkan nyöszörög. Ezt követően a vámpír gyakorlott mozdulatokkal helyreteszi a törött csontvégeket, amely ugyanúgy meglehetősen nagy fájdalmakkal jár, viszont csak ez után járhat ismét, így tűr. Nem mindig bírja ki fájdalmas kiáltás nélkül, de igyekszik a lehető legfegyelmezettebb páciens lenni, és türelmesen kívárja, amíg jobb nem lesz.
Elsarea a közelében lévő felszerelésekből sínbe teszi Alicia lábát. A kötést Reingard sálja alkotja, a szilárd tartórészeket pedig a férfi fegyverének acéllövedékei. A sérült zihálva néz végig a kötésen, ami valóban egy profi munka lehet, csak ilyen tudás nélkül nem kifejezetten tudja még értékelni. Ha ismét járni fog, akkor majd tudni fogja, mekkora hálát zengjen Elsarea tudásáért és “segítőkészségéért”.
— Rendben leszel, ha nem ugrálsz egy ideig. Vagy ha mégsem, vágd le a lábad, és cseréld mankóra a botod. — közli epésen, majd elmegy, vélhetően a másik vámpírhoz, hogy ellássa.
— Esetleg valahonnan beszerzek egy falábat — jegyzi meg némi keserű humorral a nekromanta még mindig a lábát vizsgálgatva.
— Azért arra nem lesz szükség, Elsarea érti a dolgát. Még ha nem is kifejezetten kedves. — A férfi kissé hangos sziszegése adja Alicia tudtára, hogy a vámpírnő kezelésébe vette Reingardot is.
— Egyébként ne hidd, hogy ahányszor csak Liznek hívsz, majd rögtön ugrok és azt csinálom, amit mondasz... — világosítja fel társát Elsarea. Míg ők beszélgetnek, a nekromanta még mindig a lábát figyeli, ami máris szebben néz ki. Kísérletet tesz a felállásra is, és botjára támaszkodva magasodik fel. Igyekszik nem használni frissen sínbe tett tagját, majd a fegyverét használva mankóként megfordul, hogy lássa a vámpírokat.
— Nem mondok senkinek semmit. Mehetsz, amerre jónak látod — intézi ezeket a szavakat Reingard Aliciának, aki erre egy aprót bólint.
— Még egyszer köszönöm — mondja búcsúzóul, azt viszont nem lehet eldönteni, mégis kinek köszöni pontosan. Mindkettejüknek rettentően sokkal tartozik: Elsareának a lába miatt mondhat hálát, a Reingardnak pedig a titoktartásért és életének megmentéséért.
Körbenéz, és amint tudja, merre is kell tartania, bicegve elindul abba az irányba. Egyedül talán veszélyes ilyen sérülten közlekedni, viszont nem akar a vámpírok terhére és társaságában lenni. Majd valahogy megoldja, ha kényes és húzós szituációba kerül, elég kreatívnak tartja magát ahhoz.
— Elsarea, most már tényleg megyünk. Most az egyszer eltekintek attól az óriástól is… — hallja még a háta mögül utoljára a férfi hangját, de nem néz hátra. Gondolatai ismét elterelik figyelmét a külvilágról, és kivételesen gyanútlanul közelíti meg a következő falut, ahova az óriástámadás előtt is akart menni.
És mindenképp vennie kell egy sálat.

Magánjáték lezárva, az érdekes eszmecsere 100 xp-t ért nektek.