Gerard D. Lawrenz - Pályázatok

Aye, a Mérnök mesterség elfogadva. Most rohanj és gyártsd le a rendeléseim

A Zord jelenlét aurája fürge denevér módjára suhan keresztül az öreg vár dohos folyosóin. Hamar eljutott a lovagterembe is, ahol a megmaradt templomosok várták Francis visszatértét az üzenettel, miszerint sikeresen lemészárolta azt az akadékos démont. Mikor egyik pillanatról a másikra elnehezedett körülöttük a levegő, már tudták, mire kell számítsanak.
- Az a sültbolond... – dünnyögte alig hallhatóan a lovagok vezetője – hagyta magát rászedni.
Felállt a székből, amiben eddig ült, majd elkezdett a lovagteremben fel-alá sétálni. Vaskos páncéljától úgy visszhangoztak a léptei a folyosókban, mintha egy dühös óriás ballagna egyenesen a vár szíve felé.
- Hol van már Albert?! – harsogta a társainak.
Mintha csak valami varázsige lett volna, abban a pillanatban meg is jelent az említett lovag a terem egyik sarkába nyíló folyosóból.
- Mire fel ez a nagy idegesség? – kérdezte úgy, mintha meg sem érezte volna a démon sötét auráját.
- Nincs kedvem a fölösleges bájcsevejekhez. – rivallt rá – Mi van a két fogollyal?
Albert kicsit habozott, majd beleharapott az ajkába.
- Nem hinném, hogy bármi gond lesz velük. Az inkvizítorlányt csúnyán átverhették a Katedrálisnál, mert ezidáig azt hitte a kedves „barátainak” első dolga lesz eljönni érte.
- Mit sikerült kiszedni belőle? – kérdezte idegesen.
- Semmit. Miután megtudta az igazat elkezdte kapkodni a levegőt és elájult. Gondoltam hagyok neki egy kis időt, hogy ki tudjam vallatni. Nem lesz nehéz így, hogy elvesztette a reményét.
- Gondolom nem informáltad a démon és a többi kotnyeles suhanc akciójáról...?
- Ez csak természetes.
Miután mindenről megbizonyosodott, a vezér sóhajtott egyet, majd odafordult a lovagteremben maradt társaihoz.
- Jól van. Ahogy korábban értesültem a másik kapunál támadásba lendültek Ashrow kis barátai. – mondta, miközben odafordult a nagytermet őrző katonákhoz – utasítsatok minden falon tartózkodó őrt, hogy menjen oda és tartsa fel őket. Amíg ők nem jutnak be, nem történhet semmi baj...pár embert küldessetek a börtönhöz is, biztos, ami biztos. Ami pedig a démont illeti...
Ekkor az egyik templomoslovag felállt a székéről, majd egy tisztelgés közepette elkezdett beszélni.
- Uram, engedje meg, hogy én hányjam kardélre! – mondta komoly, mégis izgatott hangon.
A páncélos katona egy nagyjából harminc év körüli templomos lehetett. A testét majdhogynem teljesen eltakarta a páncél, egyedül az arcbőrét lehetett látni. Arcát több helyen vágások, horzsolások, régi sebek torzították el. Szeméből tisztán ki lehetett olvasni a vágyat a vérengzésre, harcra, küzdelemre. Hosszú, barna háját hátrafonva viselte a feje mögött, melynek vége már-már érintette fegyverét, egy hátborzongató küllemű feketeacél pallost, mely a hátán foglalt helyet. A fegyver valószínűleg már nagyon öreg lehetett, hajdani fényét már réges-rég elvesztette, s több helyen karcolások torzították el a hajdanám ében fénnyel csillogó pengét.
- Leonharth, jobb embert nem is választhatnék. Menj, hozd el nekem a fejét.
- Ahogy parancsolod. Got mit uns! – tisztelgett még egy utolsót, mielőtt leindult volna a kapu felé.



Maria óvatosan forgatta körbe a fejét a bokorból, ahol megbújt. A falon szerecsére egy íjász sem figyelte a kaput és mivel az egyzerű katonák nem képesek tisztán érzékelni a Zold jelenlét forrását, azaz a nemrég előrehaladt barátjukat, nem is valószínű, hogy rövid időn belül egy őrszem is fel fog tűnni. MAgabisztosan lépett elő a növényzet takarásából.
- Leo, gyere már!
- Oh...már ennyi az idő? – tápászkodott fel a tünde kardforgató a fűből, ahol eddig félálomban pihent.
- Igyekezz, nincs sok időnk.
Hamari léptekkel közelítették meg a várfalat. Gerard már várta őket a kapu alatt ülve. Jól látszott rajta, hogy megviselte a harc, de az eredmény bőségesen kompenzálta az áldozatokat: Francis ott feküdt mellette mozdulatlanul a hideg kövön.
- Gyorsan, vegyétek magatokhoz a két kapuőr fegyvereit.
Végignézet a társain. Leo ruházata, dezertált katona lévén eléggé hasonlított a várban szolgáló őrökéhez. Maria kicsit kitűnne, ha netén egynek akarna mutatkozni közülük, de őt nem féltette annyira. Leleményes nő volt, egy percre sem szeppent meg ha szorult helyzetbe került. A démon biztosra vette, hogy nem jelent neki gondot átverni Dél katonáit. Szerencsére ezen a félreeső vidéken nem hordtak egyenruhát a harcosok.
- Menjetek, mielőtt valaki más ideér! – utasította őket, amint elkészültek.
Leo aggódó tekintettel nézett rá vissza.
- Megleszel?
- Te csak ne félts minket!
A tünde vállat vont, majd elindultak az egyik folyosón át a vár alsó emelete felé.



A kapu előtt felvonuló keresztesek komoly akadályba ütköztek. Miután a várban szolgáló katonák jelentős része odacsődült az ő oldalukhoz jobbnak látták visszavonulni és megvárni, amíg mégtöbben elmennek, hogy helyettük inkább Gerardot próbálják meg megölni.
- Gondolod, hogy tényleg rájöttek, mit tervezünk. – kérdezte óvatosan Hannah.
Roger vállat vont.
- Ha tényleg így történt, akkor nem fogunk soha az életbe bejutni. Kénytelenek leszünk hinni benne, hogy a démon terve nagyobb sikerrel jár. Addig is, várunk...



A lovagterem felől érkező keresztes arcán magabiztos mosollyal szagolt bele a levegőbe.
- Elbújhatsz, de el nem....ó várj, nem bújhatsz el! – kiáltotta el magát.
Mialatt ezt mondta, mindkét kezét a magasba emelte, hogy egy Mennyei fény pallost megidézve lesújtson a közeli bokorban lesben álló démonra. Gerardnak szerencsére helyén volt az esze, még időben eliramodott a súlyos fegyver pengéje elől. A lendülettől megcsúszott ugyan, így féltérdre ereszkedve landolt pár méterre a bokortól, mely eddig a menedékéül szolgált.
- Jó tudni, hogy egy újabb szentfazekat küldtek ellenem. – felelte arrogánsan.
Leonharth mintha meg se hallotta volna az inzultust, azonnal támadásba lendült. Hátáról a súlyos penge apró szalag módjára siklott át a kezébe, mielőtt egy kecses, mégis erőteljes mozdulatta lesúlytott volna vele. Gerard válaszul egyszerűen oldalra lépett előle.
- Minek nézel te engem! – kiáltotta félútom a templomos.
A kard ekkor váratlanul irányt váltott. Leonharth már előre látta, hogy a démon így fog kitérnia  támadása elől, így minden izmát megfeszítve csak arra várt, hogy oldalra lendítse a súlyos fegyvert. A démon ijedten próbálta védeni magát valamivel, gyorsan megidézett egy sötétesen fénylő kardot, hogy hárítsa a támadást. A fegyver nekicsapódott az övének, majd egy halk recsegés után hátralökte gazdáját az Árnyszablyával együtt.
- Ilyen gyenge kis legyintésekkel meg sem fogsz engem karcolni.
A férfi kisugárzása merőben más volt, mint a korábbi lelkészé. Előző ellenfele kimért volt, megfontolt és pontos. Ez a mostani templomos viszont inkább írható le vadnak, agresszívnek aki csak azért él, hogy a kardot forgassa, minden cél nélkül pusztán a gyilkolás élvezete miatt.
~ Úgy látszik kaptunk a nyakunkba egy leendő háborúdémont.
~ Mindjárt segítek egy kicsit az átalakulásban...
Gerard azonnal feltápászkodott, nehogy az őrült páncélos lerohanja. Újra megragadta a kardot, amit az előző támadás kiütött a kezéből, mindkét kezét rászorította a markolatra, majd felkészült a következő támadás hárítására. Spórolni akart a maradék varázserejével, elvégre neki csak el az ellenség figyelmét kell elterelnie, ha pedig végzett a dolgával, egyszerűen elfut. A másik is jól tudta ezt, éppen ezért nem habozott a látszólag törékeny démonnak nekirontani. Készen várva a támadást ügyesen elhajolt a súlyos, így viszonylag könnyen kikerülhető penge elől, majd megkerülve Leonharth-ot megpróbálta oldalról megvágni. A kard el is érte a lassan reagáló templomos oldalát, ám a vastag páncél kifogott rajta, így végül a penge egy halk kattanással verődött vissza, egyáltalán nem okozva sérülést. Gerard kihátrált, nehogy egy hirtelen ellentámadással nyakon csípjék.
- Mi van veled, démon?! Ez lenne a teljes erőd? – kérdezte fennhéjázó hangon.
Gerard nem válaszolt.
- Hidd el, nem éri meg ellenem visszafognod magad. Rajta, mutasd meg nekem a teljes erődet.
~ Szerintem igaza van. Nem tanácsos takarékoskodni a varázserővel.
Rövid csend következett. A némáságot a szél zúgása törte meg időről-időre, ahogy végigszaladt kettejük között.
- Ám legyen... – szólalt meg végül leszegett fejjel.
Gerard körül hirtelen elnehezedett a levegő. Az árnyak nekiálltak kavarogni, ahogy újabb és újabb pecsétek jelentek meg a levegőben a kardja körül. Egyre több és több ábra tarkította körülötte a terem, ahogy az árnyak szép lassan színt változtattak. Baljós érzetű, vöröses színnel pompáztak a démon körül a leendő fegyverei, s nem kellett sokat várni, hogy a láng manifeztálódjon és felvegye egy kard alakját. A penge egy kísérteties villanással kigyulladt, majd lángoló szemeivel fenyegette a templomost, aki elégedett mosolyt virítva állt ellenfele előtt.
- Na, ez már jobban tetszik! – kiáltotta eszelős tekintettel.
Nem várt, hogy a fiatal démon magához ragadja a kezdeményezést, támadást indított. Elmormolt egy rövid imát, mire az ő kardja is elkezdett világítani, mielőtt átjárta volna a felszentelt tűz.
- A pokol lángja, vagy a mennyek tüze? Lássuk, melyik az erősebb!
A démon úgy döntött, érdemesebb sodródni az árral. Próbára tette leghatalmasabb lángjait, ahogy a két fegyver egymásnak ütközött. Nem kellett sok idő, hamar alul is magad, s ellenfele egy határozott lökéssel a földre kényszerítette. Gerard majd egy métert repült a levegőben, mielőtt a füves talajnak csapódott volna.
~ Nem jó...nincs elég varázserőm egy komolyabb varázslathoz...
- Ez volna minden? – kárörvendett az esetlen démonon – Sosem néztem volna ki Francisből, hogy egy ilyen pondró ellen veszítene.
Gerard minden erejét összeszedve megpróbált feltápászkodni. A két kezét óvatosan kinyíjtota, hogy legalaább a fekvő helyzetből térdre tudjon emelkedni. Egyik karjával beletúrt a köpenye belső zsebébe, majd előhúzott onnan egy apró kis fiolát, amit a keresztesektől kapott.
~ Nincs mit tenni, kénytelen vagyok használni...

- Tessék, fogd. – nyújtotta át neki még korábban az üvegcsét – Nem értek a varázsláshoz, de ha egymagad akarod mindezt véghezvinni, szükséged lesz rá.
A démon pár pillanatig habozott, majd eltette.
- Nem is tudom, mit mondjak... –próbált elérzékenyülést színlelni.
- Nem is kell, elég ha elém hozod azoknak az eretnekeknek a holttestét.
Gerard elkezdett kacagni.
- Ti tényleg azt hiszitek, hogy nem fogok elmenekülni...
- Miért, talán el akarsz? – vonta fel a szemöldökét.
- Eszembe se jutott. – mosolygott sejtelmesen, egyre csak az üveget bámulva.

~ Eszembe se jutna...
Egy gyors mozdulattal lepattintotta a fiola tetejét és kiitta annak tartalmát. A benne csordogáló áttetsző folyadék szép lassan a szájába folyt, mielőtt egy hajtásra lenyelte volna. Amint a gyomrába ért, érezte hogy az erő szétárad benne, visszanyerte az energiáját. A varázserő-visszatöltő ital, amit a keresztesektől kapott megtette a hatását.
- Te...még csak nem is sejted, mekkora fába vágtad a fejszédet... – nyögte baljósan egymás után a szavakat.
Leonharth nem habozott, mint előzőleg földre kényszerített társa, azonnal vad rohamba kezdett, nem akart esélyt adni a démonnak, hogy összeszedje magát. Ám ellenfele gyorsabb volt nála, még a földön megidézett egy dárdát, hogy nekidobhassa. A dárdán kisvártatva megjelentek a „láng” és a „jég” pecsétjei, majd egy rövid lobbanást követően kék lángok borították be a fegyvert. Gerard nem habozott, azonnal a templomosnak dobta a félelmetes fegyvert. A támadás el is találta, ám mivel páncélt viselt nem sebesítette meg különösebben, csupán csak apró égésnyomokat hagyott a az ütközéskor az egyik karján.
- Íme, a pokol valódi tüze! – mondta, miközben az arca felét eltakarták a kék lángok, melyek a dárdából csaptak elő.
A templomos elégedetten mosolygott. Az előző csapás megtorpanásra kényszerítette, így kénytelen volt hagyni, hogy a démon újra két lábra álljon. Nem is habozott utána ismét támadni. Ezúttal már nem érte meglepetésként, hogy újabb kéken lángoló dárdák repkedtek felé. Gerard úgy szórta a gyilkos fegyvereket, mintha csak apró, kevéske varázserőt igénylő kis lángocska volna...de nem volt az. A gyilkos dárdák egymás után repültek Leonharth felé, aki serényen próbálta kikerülni, vagy egyszerűen csak a páncéljával hárítani a csapásokat. A tűz épphogy csak megmarta őt pár helyen, nem szenvedett komolyabb kárt, és képes volt a hidegvérét is megőrizni, hogy kivárja a démon eszeveszett rohamának a végét.
- Azúr dárda sörtűz!
Összesen négy dárda repült felé. Egyik sem okozott végzetes sérülést, itt ott, néhol a páncél alatt megégette ugyan a templomos bőrét, de még képes volt mozogni, noha a tagjai pár folton sajogtak.
- Befejezted végre? – kérdezte pökhendien.
Ő nem volt annyira eltelve magától, mint Francis, egy percre sem gondolta, hogy ez az ostoba támadás lenne a démon véső ütőkártyája. Már csak azért is, mert az egyszerű Sötét dárdával sokkal súlyosabb sebet tudott volna ejteni rajta.
- Természetesen. Mutatok neked...egy újabb stratégiát.
Gerard öklén sorra jelentek meg a pecsétek a bőréhez tapadva, úgy mint korábban. Ám ezúttal a pecsétsor nem terítette be az egész testét, csupán csak a kezére összpontosultak. Érezte, ahogy az erő szétárad a testében, szinte alig bírta megállni, hogy suhintson a kezével ott abban a minutumban. A négy dárda, amit eldobott ugyanabban a pillanatban szertefoszlottak. A kék lángok kígyó módjára kezdtek a karja irányába vándorolni, majd egy pillanat alatt az ökle köré tekeredtek.
- Érkezem! – kiáltotta el magát, majd minden erejét összeszedve nekirontott a templomosnak.
Leonharth felkészült a támadásra, maga elé emelte fegyverét. Fél pillanatig még gyönyörködött a szent lángok ékességében, majd elmormolt egy rövid imát. Ahogy azt megszokta az elméje egy pillanatig megállt, majd különös képek sorozata villant fel előtte, Gerard jövőbeli mozdulatainak képe.
~ Remélem nem csak ennyire vagy képes. A fény keresztje megpecsételi a sorsod, a támadásod pedig a Predesztináció megmutatja. Ebbe a csapásba nem halok bele, te viszont ha akár csak egy sebet is kapsz, a földre kerülsz...azt reméltem, ennél többre leszel képes.
A templomos nem csalódott. Gerard nekirontott, majd egy méterrel előtte megállt és elhajította a csóvát.
~ A varázslatának nagyobb hatósugara, mint egy ócska kis dárdának...kikerülni nem tudom anélkül, hogy ne kerüljek helyzeti hátrányba...
Úgy döntött, ellentámadásba lendül. Egyenesen nekirontott a kéken lángoló halálnak. Szerencsére még mindig védte őt a páncélja ráadásul Gerard a fény keresztjének köszönhetően még gyengébben is dobott. Pontosan látta a démon minden mozdulatát, s annak okait: megpróbált helyzetelőnyt szerezni, hogy aztán egy gyors támadással meglepje és legyőzze őt.
A szent láng és a pokol tüze kisvártatva összeütközött. Mindkét fél teljes erejével nekifeszült a fegyverének, hogy a lehető legnagyobb erőt vigyék a támadásukba. Hangos villanás rázta meg körülöttük a levegőt, mielőtt a lángok egymás ellenében elkezdtek volna jobbra balra cikázni. A hőhullámok parázs módjára égették mindkettejük retinját, mégsem pislogtak. Aztán egy kritikus pillanatban a két varázslat szinte egyszerre szertefoszlott, tűző fénnyel égő lángokkal borítva be mindent körülöttük. A két harcoló félt magával rántotta a lendület és lassan elkezdtek a föld felé zuhanni.
Leonharth ahogy észbe kapott, megragadta az alig pár centivel előtte fekvő kardját, felpattant és nekiszegezte fegyverét a még mindig a földön fekvő démonnak. Kapott pár komolyabb sérülést a lángoktól, de még képes volt harcolni. Ellenfele azonban úgy látszik teljesen kifáradt. A kardja az előző támadás során meg is sebezte, noha a lendületének egy részét a lángcsóva felfogja, egy szép hosszú vágás ékeskedett a bal vállán.
- Úgy látszik ennyi nem volt elég, hogy legyőzz.
Gerard felnézett rá. Érdekes módon egyáltalán nem tűnt elesettnek, sokkal inkább magabiztosnak és önteltnek. Arcán még mindig ott virított az a baljós színezetű vigyor.
- Nem arra volt jó, hogy megállítson. Csak arra kellett, hogy elterelje a figyelmed.
- Hogy érted ezt...? – kérdezte zavarodottan, mielőtt észrevette, mi történt körülötte.
Gerard ujjaiból nem egy mágikus kötél kígyózott elő. A béklyók a fűben szaladva érték el Leonharthot, s bevezettek egészen a páncélja alá a fémlemezek közti apró rések mentén. Mielőtt meg tudott volna mozdulni, Gerard már el is mormolta a gyilkos varázsigét.
- Egyensúly törő: Láng!
Abban a pillanatban vörös, forró tűz ölelte körül a köteleket, beleértve azok páncél alatti részét. A templomos páncéljának bélése és a ruhái egy pillanat alatt lángra kaptak. Ekkor döbbent rá, hogy a démon előre számolt azzal, hogy a Predesztinációt fogja rajta használni, s azért támadott rá minden erejével, hogy ezt a trükköt már ne legyen képes megjósolni. Mielőtt egy utolsó pillantást vethetett volna az őt legyőző ellenfélre, a fájdalom a teste minden pontját elkezdte mardosni, majd az égés és a kín okozta sokktól elájult. Talán jobb is volt így neki, mert így nem érezte, ahogy a tűz kiégeti a tüdejét és megfullad.
- Méltó ellenfél voltál... – hajol a fiú a holtteste előtt.
Óvatosan feltápászkodott, majd körbenézett az udvaron. A másik oldalon a kereszteseknek már végezniük kellett volna. De mivel még mindig nem küldtek ellene több embert egyszerre joggal feltételezte, hogy nem volt elég számukra az idő.



Leo gyanakvóan pillantott ki az egyik folyosó sarka mögül. Egy őr sem állt ott.
- Jöhetsz, tiszta levegő.
Maria unottan körbeforgatta a szemeit, majd kényelmes tempóban elkezdett sétálni.
- Mit aggódsz ennyire? Álcáztunk magunkat, attól vagy feltűnő, ha így viselkedsz.
Ketten együtt haladtak tovább egészen addig, amíg egy lefelé vezető csigalépcsőt nem találtak.
- Már a börtönnél kell legyünk...
A fokokon végigloholva valóban a keresett teremben találták magukat. Ahogy arra számította, két katona őrizte a helyet, akik mögött ott volt az inkvizítor és a keresztes vasra verve.
- Megjött a váltás! – mondta határozott, katonás hangon – mehettek pihenni.
A két őr bambán nézett egymásra, majd vállat vont és elindultak felfelé. Nem igazán akadékoskodtak, hogy pár órával hamarabb ért véget a szolgálatuk, mint egyébként, inkább örültek neki. Ahogy meghallotta a lábdobogást, Marcus rémültem kapta fel a fejét. Azonnal felismerte a két alakot, elvégre látta őket Aleenát és a démont figyelni akkor, amikor ő a segítségére sietett.
~ Ők kette biztos nem az erőd katonái...de akkor mit ekreshetnek itt?
Amint magukra maradtak, Maria kecses léptekkel odasétált a fogashoz, leemelte a cella kulcsait és kinyitotta azt. A fém érdes nyikorgására a két fogoly akarva akaratlanul feléjük fordította a tekintetét.
- Mi a fenét kerestek itt? – kérdezte gyanakvóan.
Leo jót mosolygott a kereszteslovagon. Gyorsan rájött, hogy tudja, kik is ők valójában.
- Már várakba betörni sem szabad, ki hallott még ilyet.
Aleena Marcusra nézett, majd vissza a két ismeretlenre. Azonnal elkezdett gyanakodni rá, kik is lehetnek ők.
- Ti annak az átkozottnak a barátai vagytok?
- Talán igen, talán nem... – dúdolta humoros hangon Maria, miközben a kulcsokkal a kezében az inkvizítor bilincse felé nyúlt – egyelőre azonban ez nem számít.
- Nem fogadok el segítséget holmi átkos söpredéktől! – kiáltotta büszkén, majd odébbhúzta a csuklóit.
A vámpírlánynak ekkor duplájára ugrott a vérnyomása. Legszívesebben ott helyben behúzott volna egyet a pökhendi kislánynak, de sajnos nem volt ilyesmire ideje. Így aztán egyszerűen csak ledobta a kulcsokat a lába elé, ahonnan ő maga is könnyen el tudta érni.
- Hé Leo, vége a szolgálatnak, megkeressük a borospincét? – kérdezte a létező legtermészetesebb hangon, miközben elindult a kijárat felé.
- Rendkívül kellemes lenne. Úgy hallottam alig pár napja érkezett új szállítmány... – csatlakozott be a beszélgetésbe
- Ugyan kitől hallottad volna?
- Megérzés. - nyújtotta ki a nyelvét.
Így aztán kényelmes tempóban elindultak visszafelé, magára hagyva a két északi harcost...

Szapora léptek visszhangoztak a lovagteremben, ahogy az egyik folyosó felől egy katona loholt oda a templomosokhoz.
- Mi történt? – szegezik neki a kérdést azonnal.
- A két fogoly! Eltűntek a várbörtönből!
A lovagok vezére ingerült arccal állt fel a székről, ahol eddig ült.
- Micsoda?!
- És az őket őrző zsoldosokat sem találjuk sehol... – hebegte a katona, miközben próbálta kerülni a kék köpenyes alak szikrázó tekintetét.
- Alexander... – szólítja meg az egyik lelkész – van ötleted mi történt?
A templomosok vezére (akit mint kiderült, Alexandernek hívnak) lenyugodni látszott. Egy lezser mozdulattal beleharapott az ajkába, majd visszaült a székébe.
- Úgy látszik az a démon mégsem egymaga ment oda a kapuhoz...nos, erre számíthattam volna.– magyarázta nem kevés öniróniával, mintha már előre tudta volna, hogy ez fog történni – ez megmagyarázza, hogy a másik kapunál miért nem takarodtak még el a keresztesek és hagyták magukra azt a szerencsétlen pokolfajzatot.
A teremben minden tekintet rá szegeződött. Alexander mindig is olyan vezető volt, aki bármilyen helyzetben szinte azonnal képest volt helyes döntést hozni. És ez alól ez a helyzet sem volt kivétel.
- Albert, menj és gondoskodj a démonról! A többiek kerítsék elő a két foglyot. – mondta, majd felpattant a helyéről – Rupert, mostantól te felelsz az embereimért!
Szapora léptekkel elindult az egyik folyosó felé.
- Ön hova megy, parancsnok...? – kérdezte a Rupert nevű lovag aggodalmasan.
- Vadászni... – nézett vissza Alexander egy fél pillanatra, mielőtt eltűnt volna a félhomályban.
Rupert fél pillanatig csak bambán nézett előre, majd kihúzta magát és szigorú szemekkel nézett végig a lovagteremben maradt katonákon.
- Fújjatok riadót! Elég volt a játszadozásból!



A kürt zúgása az egész várat egy pillanat alatt megtöltötte élettel és zsibongással. Az eddig őrségben nem álló katonát is sietve kapkodták magukhoz a fegyvereiket. A zsoldostisztek percek alatt magukhoz rendelték az embereiket, ismertették velük a részleteket, majd nagy erőkkel kutattak Aleena és Marcus után. A két említett szökevény a harsonák zúgásának kezdetekor dugta elő a fejét az egyik lépcső irányából, ami a pince szintjére vezetett.
- Észrevettek! Hagyjuk a lopakodást, futás gyorsan a kapu irányába.
- Ahogy beszéltük... – felelte némi habozás után az inkvizítorlány.
Eközben a nyugati kapu közelében Roger és társai újra visszamerészkedtek, hogy megpróbáljanak utat nyitni társaiknak a menekülésre.
- Cöh...úgy látszik annak a démonnak igaza lett... – nézett végig Hannah a kívülről is tisztán látszódó káoszon.
- Akkor semmi más dolgunk nincs, mint itt rendet tenni. Akkor Marcus és Aleena biztonságban ki tud jutni.
A kaput nem őrizte kevesebb ember, mint bármelyik szokványos napon köszönhetően annak, hogy a katonák jelentős része otthagyta a bejáratot, hogy átfésülje az erődöt a két szökevény után kutatva. Kintről nézve könnyűszerrel el tudnak bánni azzal a kevés zsoldossal, akik itt maradtak. Onnantól szabad az út és már csak kereket kell oldaniuk. Sajnos azonban Rupert is tudja, merről tudnának a legkönnyebben kicsúszni a karmaik közül. Éppen ezért már úton is volt a katonák egy jelentős részével, hogy útközben találjon rá Aleenára.
- Ha az a kettő találkozik a többi északi kutyával, nyert ügyük van. Oszoljatok szét, biztos, hogy erre fognak jönni.
A feltételezése nem volt alaptalan. Maga a börtön lejárata is alig pár folyosónyira volt a nyugati kaputól arról nem is beszélve, hogy amikor idehozták őket azon a kaun jöttek be, így kis erőlködéssel könnyedén feleleveníthetik magukban a meneküléshez szükséges utat. Az egyik katona csakhamar meg is pillantotta őket egy észak-dél irányú folyosón szaladva, ahogy éppen a kijárat felé igyekeztek.
- Itt vannak! – ordította torkaszakadtából.
Rupert azonnal meghallotta, s hang alapján felismerte, ki kiáltotta el magát. Arra is emlékezett, melyik irányba indult el az az embere. Alexander valóban jól döntött, hogy őt nevezte ki a katonák élére.
- Brendon, Leyna! – szólt oda egy nővérnek és egy templomos lovagnak – Tegyetek egy kerülők és álljatok lesben a kereszteződésnél, ami a nyugati kapuhoz vezet. Én szemből feléjük megyek és odaterelem őket hozzátok!
A két déli harcos tisztelgett, majd rohamléptekkel elindultak a nekik kijelölt helyre. Rupert is futott pár sarkon át, mire megpillantotta a két szökevényt vele szemben futva. Előtte egyetlen egy kereszteződés volt, ahonnan két út vezetett, az egyik a nyugati kapu irányába balra, a másik a lovagterem felé jobbra.
~ Tökéletes. Elmenekülnek előlem a kijárat felé és akkor a többiek elkapják és megölik őket!
Egyiküknél sem volt fegyver így nem csoda, hogy elkezdték szaporázni a lépteiket, ahogy meglátták Rupertet velük szemben, kezében kivont karddal. Természetesen a templomos nem volt elég gyors, hogy még előttük odaérjen az elágazáshoz, de a társai már lesben állva várták őket, hogy lecsaphassanak, amint befordulnak balra...
Ám ekkor Aleena befordult jobbra. Marcus alig egy lépéssel mögötte követte.
~ Micsoda? Számítottak volna, hogy csapdát állítok...Leona lánya pont olyan, mint amilyennek Albert mesélte.
- Gyorsan, kerüljetek eléjük. Körbe akarnak futni és úgy eljutni a kapuig.
A katonák, akik meghallották a hangját azonnal elkezdtek a megfelelő folyosók felé rohanni. Több irányból is el lehetett jutni a kapu irányba, Rupert átkozta is magát, hogy egyáltalán nem számított arra, hogy Aleenáék kerülőt akarnak tenni.
~ Még mindig van mit tanulnom. – gondolta magában némiképp megnyugodva, hogy azonnal tudott reagálni a helyzetre. Valamiért azonban kezdett egyre idegesebb lenni.
A zsoldosok egy része csakhamar elérte a másik oldali folyosót, mi a nyugati kapu felé vezetett. Halk, tompa lábdobogás jelezte számukra, hogy közelednek. A kijárat felé vezető folyosón kívül még két irányba tudtak volna fordulni, de ezek közül az egyik a lovagterem, a másik pedig a belső udvar irányába nézett. Biztosak voltak benne, hogy nyakon csíphetik őket, amikor meglátták a két szökevényt előttük loholni...
Ekkor váratlanul Marcus és Aleena elfordult tőlük és elkezdtek a vár belseje felé futni.
- Hé! A gyakorlótér felé szaladnak! – ordították, hátha valaki meghallja.
Rupert ott loholt a két szökevény mögött. Utolérni természetesen esélye sem volt őket a páncélja miatt, csak arról akart megbizonyosodni, hogy nem fordulnak meg és futnak vissza oda, ahonnan indultak.
- Miket beszélsz? De hát akkor...?
Mivel egyikük sem számított arra, hogy a kaputól ellentétes irányba kezdenek el menekülni, alig pár kósza keresgélő ember volt ott, akik lassítani tudták volna őket. Az egyikükkel sikerült is összetalálkozniuk. A zavarodott katona sietve rántott kardot, de Marcus megelőzte és egy határozott mozdulattal gyomorszájon rúgta, Aleena pedig kirántotta a kezéből a pengét, majd tovaszaladt vele.
- Erre, erre!
Több ember is elkezdett loholni a hang irányába, de nem voltak elegen, s elvesztették a két űzött vad nyomát. Aleenáék fel alá cikáztak a folyosók között, néha kerülőt téve, néha kis időre visszafordulva, de szép lassan egyre közelebb értek a céljukhoz.
~ Mi a fene folyik itt? – hüledezett magában Rupert, ahogy ő és az emberei kétségbeesetten próbálták őket utolérni. Valahányszor megpróbáltak eléjük vágni, egyre távolabb kerültek tőlük, mert mindig más irányba fordultak, mint azt ők gondolták – Nem is akartak a nyugati kapunál megszökni? Akkor mégis merre...nem az nem lehet, hogy a keletihez igyekeznek...
De hiába kételkedett a megérzéseiben, olybá tűnt, hogy a jabbra balra cikázás ellenére is egyre közelebb kerül a két fogoly a keleti kapuhoz.
- Riasszátok a keleti kapunál lévőket!
De hiába fújták meg a kürtöket, a keleti kapu irányában túl kevé ember volt, hogy bármit tenni tudjanak.
~ Lehetetlen. A nyugati bejáratnál hoztuk be őket, egyszer sem látták a másikat. Számítottak volna rá, hogy várni fogjuk őket? Honnan tudták, hogy a keleti kapunál alig van valaki? Egyáltalán honnan tudják, hogy merre kell futniuk a...
Ekkor Rupert megtorpant. Tágra nyílt szemekkel bámult előre a semmibe. Látta, ami körülötte van, hallotta a zsibongást, érezte a vár dohos, penészes szagát, tisztán ki tudta tapintani a fal érdes tégláit. De volt még valami, amit érzett. Egy sötét aura, ami már hosszú ideje körüllengte, ami miatt nem volt képes megnyugodni egy pillanatra sem. Ekkor értette meg, miért harcolt a démon végig egyedül. Ekkor értette meg, miért mentek a keresztesek a nyugati kapuhoz. Ekkor értette meg, miért nem menekült el a pokolfajzat, és miért nem indult el maga megkeresni Aleenát. Ekkor jött rá, hogy átverték őket.
- Azonnal trombitáljatok össze mindenkit, el kell jutnunk a keleti kapuhoz! – kiáltotta a hozzá legközelebb eső katonának.
- De uram, a démont Albert már kezelésbe vette. Már biztos az utolsókat rúgja és...
- Bolond! Az a démon mutatja nekik az utat! A bűnös auráját követik, hogy eljussanak a kapuhoz, amit nem véd senki!
A következő sarkon túl egy lélek sem volt. Halk lábdobogást lehetett ugyan hallani, de még senki sem ért oda, hogy bekerítse őket.
- Menj előre! – mondta hirtelen ötletből vezérelve – Elcsalom őket.
Aleena bólintott, majd elindult a következő folyosó felé. Marcus ottmaradt, megvárta, amíg a katonák megpillantják, majd elindult egy másik irányba. Természetesen azonnal a nyomába eredtek. Alenna pedig csak futott, futott, pontosan arra, amerre szeretett volna.
~ Miért? Mit keresel itt...?



Gerard eközben magányosan állt a kaputól nem túl messze és a terve fondorlatán nevetett. Nem volt hadvezér de a trombitaszóból könnyedén leszűrte: teljes volt a káosz az erődön belül.
~ „..tennék egy javaslatot: bolondnak nézni az ellenfelet az egy dolog, de ha a saját társatokat valami gyámoltalan királylánynak hiszitek, akkor nem csodálom, hogy el tudták fogni őket”
~ Itt majdnem neked is ugrottak, szerencse hogy Roger féken tartja az embereit. – nevetett Lia.
~ „Engem nem csak a templomosok tudnak megérezni, hanem Aleena is. Gondoljatok csak bele: mi oka van annak, hogy egy démon rátámad a várra egymaga? Miért marad ugyanazon a helyen, ahogy bárki könnyedén rátámadhat? És ami a legfontosabb, még ha kényszerítették is erre, miért marad ott, miért nem old kereket, amint tud? Csak egy jó válasz létezik erre...”
~ „Hogy a démon összedolgozik veletek és a kiutat akarja mutatni, mert az ellenség azt fogja hinni, hogy ő csupán egy figyelemelterelés”.
~ „Ha valóban Leona lánya, rá fog jönni. Nem kell megmentenünk, megmenti ő saját magát.”
A terv maga persze közel sem volt ilyen egyszerű, sok apró részlet miatt a halálba rohannak, de szerencsére Leo és Maria is ott voltak, hogy észrevétlenül támogassák a többieket. A két bajkeverő most éppen az egyik folyosón állt, egy pihenőjét félbeszakító templomossal szemben, aki a katonák lakószobájából igyekezett a démon felé. Előtte már három másik zsoldossal találkoztak, akiket Maria könnyedén rávett, hogy szaladjanak a nyugati kapu irányába.
- Hé ti! Gyertek gyorsan, riadót fújtak!
Leo sejtelmes mosollyal rántott kardot. Őt nem fogják tudni átverni, mert érzi Gerard jelenlétét.
- Tudjuk...
Roger és a többi keresztes sem tettek másképp. Miután lekaszabolták azt a maradék pár embert, akik a másik kaput védték. Csakhamar szembetalálkoztak azokkal a katonákkal és templomosokkal, akik Aleenát üldözték.
- Azt hiszem már tudjátok jól, miért vagyunk itt... – mosolygott rájuk.
~ Igaza lett...micsoda blamázs.
- Úgy bizony, egy lépést se tovább.
Az egyik katona zavarodottan a kürtjéért nyúlt. A társaik szét voltak szóródva, megpróbálta hát idehívni őket.
- Nehogy azt hidd, hogy hagyni fogom! – kiáltotta, majd a többi keresztessel együtt rohamra indult, nehogy idejük legyen segítséget hívni.



Albert szapora léptekkel futott oda Gerardhoz, aki már számítva egy újabb ellenfélre a lovagterem felé fordulva várta őt. Érdekes módon nem viselt páncélt, mint korábban. Mikor megjelent, a fiú gondolkodás nélkül megidézett egy Sötét dárdát és nekidobta. A „lovag” egy ügyes mozdulattal kikerülte, ám emiatt kénytelen volt megtorpanni.
- Mit akarsz ezzel elérni? – kérdezte mérgesen.
- Nem egyértelmű? – nézett vissza rá eszelősen – Meg fogom dönteni ezt a romlott világot! Ehhez az ő segítsége is kell...
Albert morogva a fegyveréért nyúlt.
- Azok a barmok, így rászedted őket...
De nem maradt ideje befejezni, mert Gerard azonnal megidézett egy Árnyszablyát és nekirontott. Albert pontosan hárította minden vágását. Ebben talán az is segítette, hogy nem volt rajta a nehéz páncélja, amit egyébként hordani szokott. Kicsit olyan érzetet keltett, mintha jobban preferálná a vértezet nélküli párbajt.
~ Úgy látszik, neki volt annyi esze, hogy nem páncélban jött elém...
Gyorsan, egymás után suhintott kettőt a kardjával, majd rögtön hátra is ugrott, mielőtt Albert ellentámadásba kezdhetett volna. Előkapta a varázskönyvét, majd pár pillanatnyi mormolás után csóvává változtatta a kardot és a dárdát, amit még korábban idézett meg. A keze körül újabb pecsétek jelentek meg, az erek egy pillanatra kitágultak a kezén, ahogy az Erő szava átjárta a testét. Nagyot lendített a vállán, mielőtt útjára engedte volna a halálos lövedéket. Ellenfele nem számított egy ennyire gyors támadásra, nem maradt ideje kitérni előle. De meg sem próbált kitérni előle, helyette egyszerűen csak elrugaszkodott.
- Flogen!
Az ugrás olyan erőteljesre sikeredett, hogy nemes egyszerűséggel átszökkent a lövedék felett. Diadalittas mosollyal ért földet, nagyjából ugyanott, ahonnan a levegőbe emelkedett.
- Meglepődtél, mi? Tudod, nem voltam ám mindig templomos. Eredetileg a Csipkebokor Rendet szolgáltam, mint zsoldos. Ugyanakkor...
Miközben ezt mondta, kiejtette a kezéből a kardját és a másik fegyverért nyúlt, ami egy kardhüvelyben pihent a hátán.
- ...ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok képes szent mágiát használni.
Gerard legnagyobb megdöbbenésére a penge nem más volt, mint az Archeus. Könnyedén felismerte azt a kékesen csillogó szimbólumokról, amik a pengét ékesítették.
- Nem is tudtad? Ez a kard annak idején a Rend tulajdona volt. Több kiválasztott embert is kiképeztek, hogy bánni tudjon vele. Pechedre...az egyik pont én voltam.
Gerard ideges arccal előrehajolt, majd felvett egy stabil alapállást, majd elkezdett varázsolni.
- Micsoda szégyen, hogy pont te viselted. Még azt sem tudod, hogyan kell használni.
Ekkor a démon testén egymás után jelentek meg a pecsétek. Pár pillanattal később szinte követhetetlen sebességgel kezdett futni hajdani kardja irányába. Hamar megidézett egy Árnyszablyát, hogy egy meglepetésszerű támadással kiüsse azt ellenfele kezéből. Albert elegáns mozdulattal hárított.
- Eilen!
Egy erős, mégis fürge vágás indult meg Gerard felé. Ő a kardjával sikeresen hárította az, ám a lendületet nem tudta megfékezni. Szerencsére ez is a tervének a része volt. Most csupán egy kilogrammot nyomott, így esélye sem volt megállítani a testével a csapást, helyette hagyta, hogy az messzire elrepítse. A támadás erejét kihasználva hátraszökkent és pillanatok alatt több méter távolságra került Alberttől. A kiválasztott zsoldos azonnal a nyomába eredt. Gerard folyamatosan hátrált, közben megidézett egy újabb dárdát, amit a másik, még szabad kezével nekidobott ellenfelének. Nehézkes volt számára a varázslás így, hogy a könyvét kénytelen olt eltenni.
Albert egy jól irányzott mozdulattal kikerülte a dárdát, majd egy ugrással a démon mellett termett és felkészült lesújtani rá. Ellenfelének is helyén volt ám az esze, a dobás után azonnal rámarkolt mindkét kezével a korábban megidézett kardra és így hárított. A csapás olyan erőteljes volt, hogy kiütötte Gerard kezéből az árnyszablyát. Albertet továbbvitte a lendülete, ezalatt a fiú megpróbált távolabb kerülni tőle. Az Erő szavát használva felugrott a levegőbe, majd az egyik kezébe összegyűjtötte a korábban megidézett árnyakat, csóvát formálva. Albert a Flogent használva a nyomába eredt. Gerard csak erre várt, amikor a levegőbe ért, nekidobta az árnyékből szőtt üstököst. A zsoldos nem rémült meg, a Kreuzhackent használva félresöpörte a lövedéket. Az elrugaszkodáskor szerzett lendület még magasabbra repítette, már-már vészesen közel Gerardhoz. A démon maga elé emelte a kezeit, felkészülve a támadásra.
- Durchsclagen! – kiáltotta, mielőtt egy határozott döfést indított volna útjára.
Gerard látta, ahogy a penge egyre csak közeledik az oldalához. A ruháján, a törzse mellett újabb pecsétek jelentek meg, majd egy különös, fekete színű anyag kezdte el bevonni a testét, az Árnypáncél. Nem sokkal ezután a kard elérte a bőrét, majd a két ellenfelet továbbrepítette a lendület és egymásnak háttal állva értek földet. Az Eilen hatása szinte ugyanabban a pillanatban abbamaradt.
A démon végignézett a szerzett sebén. A csatamágus vért szinte semmit hárított a kard erejéből, köszönhetően a Durchsclagennek, de az árnypáncél megtette a hatását. Az oldalán ott tátongott egy vérző seb. Bár elég csúnyán nézett ki, közel sem volt olyan vészes, mint egy direktbe kapott szúrás. A mágikus védelme megtette a hatását.
- Úgy látszik én nyertem. Én még majdnem egy fél óráig képes vagyok ilyen sebességgel mozogni, te viszont...nos, ahogy látom, felélted a tartalékaidat.
Albert lihegve fordult meg. Látszott rajta, hogy a sok képesség használata megviselte. Alighanem, Gerardnak igaza volt...
- Én ebben nem lennék olyan biztos.
Váratlanul a démon teste körül új pecsétek jelentek meg. Nem a sajátjai voltak valaki más idézte meg őket. Gerard azonnal a legközelebbi ábra után kapott, de még mielőtt bármit csinálhatott volna, a varázslat befejeződött és az átok amit Albert ráhelyezett kifejtette a hatását. A testén lévő varázsképletek egy pillanat alatt darabokra törtek, a páncélja szép lassan felszívódott érezte, hogy a teste is újra visszanyeri az eredeti tömegét.
~ Hát persze! Az a vágás...
- Az elejétől fogva erre játszottál, mi?
- Nem akartam halálos sebet ejteni.
Gerard fejében megjelentek Lia emlékei a neves kardról. Pontosan tudta, mi történt vele.
~ Akit az Archeussal megvágnak kap egy mágikus billogot, így nem lesz képes varázsolni...
~ Francba! Fene gondolta volna, hogy pont ő lesz képes a kardot használni.
Albert kísérteties magabiztossággal közeledett felé. A módosítatlan testével esélye sem volt, a zsoldos egy pillanat alatt ott termett mellett, majd a fegyver tompa végével olyan erősen gyomorszájon vágta, hogy elterült a földön.
- Itt a vég... – emelte magasba a szent kardot, hogy lesújtson vele.
A démon lángoló tekintettel nézett vissza rá. Nem esett kétségbe, mintha már elfogadta volna a vereségét és az annak következményeit. A pengéről halvány fénnyel pattantak vissza a napsugarak. Albert megfeszítette az izmait, tekintetét Gerardra szegezte. Aztán egyszer csak a keze megtorpant a levegőben.
- Hát te is felbukkantál végre.
Gerard vicsorogva felhajtotta a fejét. Aleena állt ott közvetlenül a zsoldos mögött, kivont karddal. Albert tudta, hogyha megpróbálja a démont megölni, azzal elég időt az az inkvizítornak, hogy végezzen vele.
- Azt a démont...ne merészeld bántani! – morogta sejtelmes, komor hangon – Van valami...amit meg kell kérdeznem tőle.

/// És ide kéne bevágni egy endinget, mert mindig a legizmalmasabb résznél kell félbevágni. De mivel még nem írtam olyan sokat, folytatom is ///


Aleena szorosan fogva a kardot rohamozni kezdett. Albert azonnal hátrafordult, hogy hárítani tudjon, majd hátraugrott, hogy legyen ideje összeszedni magát. Látszott rajta, hogy rendesen lefárasztotta az előző küzdelem, de még bőven maradt annyi ereje, hogy szembeszálljon az inkvizítorral. És nem utolsó sorban nála volt az Archeus is, hogy támogassa. Feszülten szorította a markolatot, majd felkészült a védekezésre. Aleena nem is habozott támadni. Mint a szél, úgy forgatta jobbra balra a pengéjét. Jól tudta, hogy ellenfele hárítani fogja a támadásait, ezért már a csapás pillanatában a következő lépését tervezte azzal számolva, hogy a két kard egymásnak fog csapódni. Az ide-oda lengő fegyver párszor ugyan súrolta Albert bőrét, de a két fél látszólag egyenlő volt, nem sikerült komolyabb sérülést okozni a másiknak.
~ Cöh...nincs más választásom, kénytelen vagyok használni.
- Eilen!
Érezte, hogy már nem sok ereje maradt varázsolni, de kénytelen volt kockáztatni, különben előbb utóbb kifárad és alulmarad a pihent Aleenával szemben. Éles vágások sora követte egymást, ahogy a két kard újra meg újra egymásnak feszült. A pengéik csikorgása, mint valami bizarr dallam zúgta körül az egész udvart. Gerard a hangos csörömpölés hallatára megpróbálta összeszedni magát, óvatosan felemelte a fejét és rátámaszkodott az alkarjára.
~ Hol van a másik...nem jó, egymaga nem tudja legyőzni.
Óvatosan felült, majd behajlította az ujjait. Az átok hatása elmúlt, érezte, hogy újra képes varázsolni. De már neki sem maradt elég ereje, hogy bár komolyabb sérülést okozzon Albertnek, ahhoz önmagában egyik fegyvere sem volt elég.
~ Valahogy segítened kell neki!
~ Talán nem is kell a fegyver...
Gerard előrenyújtotta a kezét. A tenyerén megjelentek a pecsétek, amikre szüksége volt, hogy végrehajtson egy Elmerombolást. Ha sikerülne egy keserű emlékkel kizökkentenie Albertet a koncentrációból, Aleena könnyedén felülkerekedhet rajta.
Albert váratlanul megtorpant. Remegő szemekkel nézett előre. Úgy látszott, a varázslat sikeres volt. Lelki szemei előtt látta a legszörnyűbb dolgot, amit életében látott. Azon a napon életében először kételkedett abban amit hisz. Mert amikor „azt” meglátta, a remény utolsó szikrája is elpárolgott belőle.



Albert, számos másik keresztessel egy barlang mélyén rótták a kilométereket. Leona vezette őket oda, mert különös dolgokat hallott a közelben élő emberekről. Furcsa álmokat, zavarodott emberek panaszait, különféle személyek idegeinek felőrlődését, mintha valami forcsa mágia hatása alatt állnak. Akárki is mesélt neki ilyen, mindig beszámolt egy sejtelmes, kínzó hangról, mely az elméjén keresztül szólította meg. Úgy gondolta, egész biztos valami szörnyen erős mágia állhat a dolgok mögött, ezért idejött a Csipkebokor Renddel, hogy megtalálja és elpusztítsa. Nagyjából fél óra vontatott menetelés után találtak is egy szélesebb tárnát, ami egy nagyobb belső terembe vezetett.
- Érzek valamit... – suttogta halkan az egyik pap.
- Csendet, koncentráljatok! – utasította őket Leona, miközben a fáklyáját a járat teteje felé tartotta.
Az alagút egyik pillanatról a másikra kiszélesedett. A kis csapat egy hatalmas teremben találta magát. Egyszerű, hegyi forrás által váj üregnek tűnt, valami mégis mintha megülte volna a levegőt, ami nem hagyta Loenát nyugodni.
- Bárhonnan feltűnhet...legyetek résen.
Ekkor kétségbeesett kiáltás törte meg a csendet. Az egyik lovag a földre zuhant, majd pár pillanattal később eltűnt a falak alatti homályban. Olyan volt, mintha valami behúzta volna. Azonnal ki is derült, micsoda, amikor egy sötétzöld színű, kocsonyás csáp támadt rájuk a semmiből megjelenve.
- Csatasorba! Fedezzétek egymás hátát!
Az első csápot megannyi másik is követte, s hamarosan kirajzolódott előttük, mivel is állnak szemben. A később „mélységinek” elnevezett lény akkor még ismeretlen volt számukra, így természetesen fogalmuk sem volt róla, mibe ütköztek bele.

„A remény...elhal. Az igazság...megromlik. A világ...összerogy. Az erő...elsorvad...”

A lény hangja rossz ómenként visszhangzott mindannyiuk fejében. Többen kétségbeesetten estek össze, ahogy kezüket a fülükre tapasztva próbálták meg kiűzni a gonoszt elméjükből. Leona tanácstalanul nézett a lényre. Ekkor tudatosult benne, mekkora fába vágta a fejszéjét.
- Gyorsan mindenki! A kijárathoz!
Nem kellett kétszer mondani, mindenki elkezdett a barlang kapuja felé futni. A csápok azonnal üldözőbe vették őket, többjüket magukkal is rántották, de a legtöbbjüknek, köztük Albertnek is sikerült kiérnie. Ebben a pillanatban iszonyatos erejű rengések rázták meg a sziklafalakat.
- Gyorsan! Ki kell érnünk, mielőtt a barlang beomlik! – kiabálta az egyik inkvizítor
- Nem lehet, még egy csomóan bent vannak! Nem hagyhatjuk itt őket. – válaszolta a fiatal Roger.
- Bolond vagy?! Nem hagyunk senkit sem hátra!
- Elég legyen! Örüljetek, hogy egyáltalán eddig eljutottunk. Menekülnünk kell.
- De ha egyszer számítanak ránk!
Albert ott állt a terem bejárata előtt. Óvatosan megdörzsölte a szemét, hogy kitisztuljon a látótere, amit a mélységi ereje már egy ideje elhomályosított. Mikor meglátta, mit hagytak a hátuk mögött remegő tagokkal fordult vissza a társaihoz.
- Elmegyünk...
- De Albert...!
- Mit gondolsz, mitől omladozik a barlang?! – rivallt rá a zsoldos.
Albert visszafordult a mélységi felé. Leonát látta maga előtt, ahogy a szörnyeteggel néz farkasszemet. Körülötte szinte tapintani lehetett a szent mágiát, mely körülölelte az ottmaradt társaik holttestét. A rendfőnöknő teste is más volt, mint korábban. A testét több helyen szent szimbólumok ékesítették, feje fölött egy glória csillogott, a hátán pedig két hatalmas szárny ékeskedett, ahogy por módjára söpörték félre a mélységi auráját. Az inkvizítorok legerősebb varázslatát használta. Albert azóta nem látta Leonát ebben a formában, hogy Loren Sonne ellen harcolt. Úgy tartják, az inkvizítorok nem képesek az angyali erőt kölcsönkérni Istentől, ha elvesztik a hitüket. Leonának egészen ezidáig nem volt célja, amiért küzdhetett volna. Most viszont azon mesterkedett, hogy időt nyerjen a menekülésnek és beomlassza a barlangot, hogy a fenevad ne tudjon utánuk menni.
- Megtiszteltetés volt ön alatt szolgálni! – hebegte neki Albert – Esküszöm az egy élő istenre, mindenkit épségben kiviszek innen!
Ez volt Albert utolsó emléke Leona Ashrowról...



Albertet egy hangos rikoltás zökkentette ki. Azon kapta magát, hogy leengedte a védelmét. Aleena ügyesen ki is használta ezt a rést, odaszaladt mellé és kardját a húsába mélyesztette. A zsoldos érezte, ahogy a fájdalom szétterjed a testében, majd a fáradságtól és a kíntól elveszti az eszméletét.
- Leona mester...mégiscsak rájött, mekkorát tévedett... – nyögte rekedten, mielőtt kidőlt volna.
Gerard óvatosan feltápászkodott, majd odasétált Aleena mellé.
- Jól érzed magad? – kérdezte barátságosan.
Az inkvizítor morcosan nézett rá vissza. Tudta jól, a démon segítsége nélkül nem jutott volna el idáig. Valamiért azonban nem támadt rá. Ott lebegtek előtte az emlékei az anyjáról, amikor még élt és tanította őt. Emlékezett az utolsó mondatára is, amit hallott tőle: „Aleena drágám, az igazság ezer formát ölthet, de mindig olyan alakban találod meg, amire sosem számítanál...”. Nem akart ugyanabba a hibába esni, mint Leona. Nem akart ugyanolyan beszűkült látókörű fanatikus lenni.
- Miért? – kérdezte leszegett fejjel – Miért jöttél segíteni?
Gerard magabiztos mosollyal előrehajolt.
- Mert úgy éreztem, helyre kell hozzam a hibát, amit az elődeink vétettek. Én vagyok...
Mialatt ezt mondta, óvatosan elővette az amulettet a nyakából, és hozzányomta a lány homlokához.
- ...annak a démonnak a tanítványa, aki annak idején Leona Ashrow barátja volt.
Aleena szeme előtt megjelent Lia képe. A lány véresen komoly arccal fordult oda hozzá.
- Annak idején csak azért estünk egymás torkának, mert azt hittük, úgy helyes. Mint látod, én is megfizettem az árát.
Az inkvizítor egyik kezével felresöpörte a nyakláncot, majd haátrozottan felállt.
- Értem, értem...és, mire számítasz tőlem?
- Csatlakozz hozzám. Fogjunk össze. Ha elhagyod a rendet, a társaidat sem küldik majd több öngyilkos küldetésre. Hidd el, az igazságot nem fogod meglelni, ha holmi dogma és szabályok bilincsként kötnek meg.
A lány rövid ideig gondolkozott, majd tömören válaszolt.
- Nem.
- Mi? – hüledezett Gerard – de miért?
- A társaimnak szüksége van rám. Nem hagyom el őket. Ha ennek az az ára, hogy valami hamis igazságot szolgáljak, el fogom viselni.
Gerard furcsállóan vakarta meg a fejét.
- Nos ez...dicséretes...tűnjünk el innen, mielőtt még mindenki idecsődül.
~ Elég sok időt töltöttünk itt. A többieknek már kint kell lenniük. Kimegyünk a kapun át és küldetés teljesítve!
Ám ekkor egy különös, éles zaj törte meg az egyhangú háttérzajt. Láncok csörögtek, kerekek forogtak, éppen a keleti kapu irányából. A páros meglepetten fordította oda a tekintetét. Azonnal látták, mi történt: a kapurostélyt leengedték. A kijárat el lett zárva.
Alexander diadalittasan állt a kaputorony oldalánál. Kicsit meg volt izzadva, mivel egymaga engedte le a súlyos fémszerkezetet. Az ablakból kitekintve egyre csak Gerardot és Aleenát bámulta. A magasból könnyedén ellátott távolabbra is. A démon két társa és a keresztesen már megmenekültek. De a két legfontosabb célpont most csapdába esett.
~ Minden úgy történt, ahogy gondoltam. Mostmár...nincs hova futnotok.

Hangos morajlás szűrődött ki a folyosók irányából. A katonák minden irányból a belső udvar felé tartottak. Egyetlen menekülési lehetőségük el lett vágva, innentől már semmi dolguk nem maradt, csak megvárni, míg felkoncolják őket.
- Azt hiszem ideje kereket oldanunk... – mondta monoton hangon Lia, a létező legnagyobb nyugodtsággal.
Aleena nem akadt ki. Könnyedén rájött a lány hangjából, hogy van egy terve.
- Jó...jó...merre menjünk? – kicsit nehezére esett beletörődni, hogy egy démon utasításait kövesse, de mivel eddig sem csinált nagyon mást úgy döntött, nem kezd el reklamálni.
- A kaputorony felé! – mutatott az ujjával a magas, henger alakú épületre.
Elkezdtek futni a megfelelő irányba. Mivel a többi katona egész eddig az erődítmény ellentétes oldalán tartózkodott, nem ütköztek semmi ellenállásba. Eredetileg volt ugyan pár kósza őr, de őket Maria még korábban elküldte a nyugati kapuhoz. Rövidesen el is érték a csigalépcsőt, ami a torony tetejéhez vezetett. A lépcső mellett a folyosó kissé kiszélesedett, itt kapott helyet a kapurostélyt kezelő rozsdás szerkezet is.
- Innen fel kell jutnunk a torony tetejére.
- Pár perc és odaérünk.
- Nem, még egy dolog hátravan... – mutatott maga mögé az ifjú démon.
Alexander, bár nem tudta merre próbálnak majd meg menekülni, könnyedén követni tudta őket Gerard aurája alapján. A korábban kiutat mutató sötét jelenlét kétélű kardnak bizonyult, ami alapján most könnyűszerrel követhették őket bárhová, ahova csak futnak.
- Nem tudom, mit forgattok a fejetekbe, de egy percig se gondoljátok, hogy hagyni fogom.
- Ha hátat fordítunk neki, a fény pallosával könnyűszerrel megöl minket. – suttogta Aleena gondterhelten – Meg kell küzdenünk vele!
- Óvatosan. Ő lehet a legerősebb az összes templomos közül.
- Te csak ne félts engem. Talán nem látszik, de eddig mindig küldetésemet siker koronázta. – dicsekedett el, majd kardot rántott és rohamozni kezdett.
Alexander a hátához nyúlt, majd onnan egy masszív, kétkezes kardot vett elő. Aleena azonna rátámadt. Ellenfele ügyesen hárította minden csapását, majd a megfelelő pillanatban oldalról megpróbált lesújtani. Az apró inkvizítor szerencsére számított erre, kihátrált a csapás elől, majd újra támadott, a mozgékonyságát kihasználva futkorászott jobbra balra, miközben egyre csak próbálta a kardjával Alexandert megvágni. Bár alig fél perce tartott a kézitusa nagyon úgy ltászott, nem képes egyik sem felülkerekedni a másikon...illetve Alexander egyáltalán nem is próbált, csak mosolygott és védekezett.
- Sola Scriptura!
Aleena kardja ebben a pillanatban találta el a testét egy olyan ponton, ahol nem védte páncél. De nem hogy seb, egy csepp vér sem folyt le a templomos testén. A lény ijedted ugrott hátra, ám még mielőtt észbekapott volna, egy halványan derengő lánc repült felé, majd tekeredett a törzsére. Alexander nagyot rántott a láncon, amitől Aleena elesett.
- Ideje lezárni, már nem sok ideig tart a védelmem.
Aleena kétségbeesetten próbált meg hátrahúzódni, de a lánc nem engedte. Kardját nekidobta a templomosnak, akiről úgy pattant vissza, mint apró kavics a gólemről.
~ Basszus, nem használhatok el több varázserőt...
Gerard előrenyújtotta a kezét. Az Elmerombolással talán tud még egy kis időt nyerni, de Alexander túl jó pozícióban volt ahhoz, hogy egy fájdalmas emléktől félrecsapjon a kardjával.
- Most meghalsz...! – morogta baljósan és a magasba emelte a kardját.
Ekkor váratlanul valaki odaugrott Aleena és a templomos közé. Kezében egy rövid egykezes kardot tartott, aminek élét az üres tenyerére támasztotta, így képes volt vele hárítani Alexander csapását. Az ismeretlen aggódó arccal nézett vissza.
- Fussatok!
Aleena ekkor ismerte fel őt.
- Marcus! Te még itt vagy?! – hüledezett, miközben gyorsan letekerte magáról a láncot.
- Nem számít. Meneküljetek, feltartom!
- Nem hagylak itt! – kiáltotta a lány, majd megragadta a kardját és újra rátámadt a templomosra.
Alexander egy könnyed mozdulattal félresöpörte Marcust, majd ismét a magasba emelte a kardját. Aleenát váratalanul érte a támadást, nem volt ideje maga elé emelni a fegyverét. Összeszűkült szemekkel harapott az ajkába, felkészült a legrosszabbra. Gerard megidézte az Elmerombolás pecsétjeit, de már ez sem tántorította el Alexander, nem számított milyen emléket ébreszt fel benne.
Ekkor Marcus a kard elé vetette magát. Mivel nem volt rajta a páncélja, a kard könnyedén felszántotta a húsát. Élénk színű vér fröccsen ki a mellkasából, ahogy a tüdejéhez kapott, majd lihegve a földre zuhant.
- Me...ne...külj...! – nyögte fáradtan.
Aleena nem mozdult. Könnyes szemekkel rogyott térdre barátja előtt. Ekkor döbbent volna rá, hogy semmi esélye a templomos lovag ellen. Hogyha már akkor elfutott volna, amikor Marcus megjelent, talán mindketten megmenekültek volna. Ő tehetett róla, hogy meghalt a társa. Másra sme tudott gondolni, csakhogy Marcus feláldozta magát érte, amit ő alantas módon eldobott magától. Nem is próbált meg ellenállni, csak várta, hogy az ítélet lesújtson rá. Alexander újra a magasba emelte a kardot, majd nagyot lendített rajta.
- Vissza, te böszme állat! – ordította egy heves hang.
Gerard termett ott, egyik kezében az Archeust szorongatva. A szent kard óvatosan égette a bőrét, látszott hogy már vöröslött a keze, de nem törődött vele. Magasba emelte a pengét, majd hárította a csapást. Aleena legnagyobb meglepetésére Alexander fegyvere megtorpant. Ekkor látta meg Gerard csuklója körül a pecséteket, amik az Erő szavát formálták, ezzel erősítve meg a karját, hogy felvehesse a verseny Alexanderrel.
- A torony tetejére! – nyögte határozottan.
~ Még tizenkét másodperc... – számolt magában vissza. Az Erő szava közel sem tartott olyan sok ideig, mint a Pehelykönnyedség.
Alexander is észrevette az erősítő mágiát. Vigyorogva nehézkedett rá a kardjára. Gerard nem tudott mit tenni, az Erő szava nem adott neki több löketett, de még képes volt megtartani magát.
~ Még négy másodperc.
Aleena reflexből felpattant és elkezdett a lépcső felé loholni.
~ Két másodperc...
Gerard hátraugrott, majd megidézte az Erő szavának pecsétjeit a lábára és elkezdett futni.
- Nem menekültök! – kiáltott utánuk, majd elkezdett futni.
Ekkor Marcus utolsó erejével megragadta Alexander lábát. A templomost váratlanul érte a mozdulat, elvesztette az egyensúlyát és hasra esett.
- Szemtelen féreg! – ordította mérgesen, majd felállt és a kardjával leszúrta. Marcus mosolygó arccal lihegve nézett vissza rá.
- Nem fogod elkapni...minden hiábavaló...volt...
Ezalatt Gerard és Aleena nagy iramban futottak a torony teteje felé. Az ablakokon át látszott, hogy a katonák nagy része már kiért az udvarra, és éppen őket keresik. Többen, akik megérezték Gerardot már mutatták az utat a torony irányába. Sietniük kellett.
- Gyorsan, fel kell érnünk a tetejére.
Aleena nem szólt egy szót sem. Még mindig üres szemekkel bámult előre, talán csak azért futott, mert az ösztönei ezt parancsolták neki.
Kisvártatva elérték a torony tetejét. Egyszerű kilátótorony volt, fából eszkábált tetővel, hogy védje az őrszemet az esőtől és bár ládával, amin ülni lehetett. Egy csapóajtó nyílt a padló közepén, onnan egy létra vezetett a csigalépcső felé. Nyilván utólag magasították meg a tornyot, mely eredetileg csak a csigalépcső végéig ért.
-  Gyorsan, tegyük az egyik ládát a csapóajtóra.
Miután az egyetlen bejáratot elzárták, elkezdtek a menkülésen gondolkozni.
- Mit akarsz még tenni? – kérdezte kétségbeesetten.
- Nos, nem csak kardot meg dárdát tudok idézni...
Mialatt ezt mondta, újabb pecsétek jelentek meg a keze körül, majd az ujjaiból hosszú kötelek törtek elő.
- Ezeket kösd egymáshoz. – mondta, majd az egyik kötél végét hozzácsomózta.
- Értem már... – csillant fel a remény a megmenekülésre a szemében – ezekkel le tudunk ereszkedni a falon. És lesz időnk is elmenekülni, mivel leengedték a rácsokat!
- Pontosan. – bólintott a démon, miközben két újabb kötelet kapcsolt össze.
Közben a lépcső felől hangos lábdobogás hallatszott. A katonák és Alexander közeledtek. Félő volt, hogy még azelőtt felérnek, hogy leérnének a vár tövébe, akkor pedig ugyancsak nagy bajan lesznek, ha idő előtt elvágják a kötelet.
- Menj előre, feltartom őket! – utasította ellentmondást nem tűrő hangon.
Aleena megtorpant. Azt se tudta, mit válaszoljon erre.
- Ne...inkább menj te. Nem akarom...hogy te is...
- Hogy én is téged védve haljak meg? Ej, mióta érdekel téged, mi baja esik egy démonnak? – kérdezte tőle nevetve.
Az inkvizítor döbbenten állt a torony pereménél. Ekkor jött rá, mennyire szét volt esve, mennyire sebezhető volt. Ekkor jött rá, hogy egy démon babusgatta egészen a torony tetejéig. Dacos arccal nézett vissza Gerardra.
- Értem, értem. Aztán el ne merj patkolni nekem. – morogta úgy, mintha nem is érdekelné, mi lesz vele, majd elindult lefelé a kötélen.
A csapóajtón kisvártatva elkezdett a láda jobbra balra ingadozni, majd leesett róla és Alexander feldühödött feje bukkant elő a létra irányából. Gerard hátrált egy lépést. Ha friss és kipihent lenne, talán egy varázslattal le bírta volna taszítani a létra tövéig, most viszont tartogatni kell az erejét.
- Hol van a másik...? – forgatta körbe a fejét a mérges templomos lovag.
- Őt már nem fogod utolérni.
Alexander ekkor megpillantotta a gerendához kötött kötelet.
- Vagy úgy. Már értem, miért vártátok meg, míg rátok zárjuk a várkaput.
- Így már semmi dolgunk nincs, csak lemászni.
- Kár, hogy te nem hagyod el élve ezt a helyet... – morogta, amjd kardot rántott és felkészült a támadásra.
Gerard nem hátrált meg, mindkét kezével megragadta az Archeust, összeszedte minden megmaradt erejét és nekirontott a keresztesnek. Nem kellett sokat szaladni, hogy ellenfele ott teremjen előtt. Alexander nagyot lendített a kardjával, mire a penge kirepült a démon kezéből és éles fénnyle megcsillanva a napsütésben kiesett a toronyból. Gerard nem vesztette el az eszét, amint fegyver nélkül maradt azonnal hátraugrott.
- Úgy látszik ennyi volt...?
- Még kételkedsz? Innen már nincs hová menekülnöd.
Gerard elmosolyodott.
- Ó, tévedsz. Nagyon is van.
A démon egy fürge mozdulattal felugrott a bástya peremére, majd kaján vigyorral az arcán intett Alexandernek.
- Mire készülsz? – nézett rá kikerekedett szemekkel.
Ám még mielőtt utánakaphatott volna, Gerard elővette a könyvét, megidézett pár pecsétet, majd fogta magát és egyszerűen kiugrott a toronyból. A szél hatalmas erővel kapott bele a hajába, ami így ökörnyál módjára lobogott a levegőben. Egyre csak gyorsult, érezte, ahogy a lendület rántja lefelé. Alexander azt se tudta, hova köpjön, már megtámadni sem próbálta biztos volt benne, hogy meghal. De Gerardnak már kész volt a terve. Előrenyújtotta az egyik kezét, befejezte a pecsétek előhívását, majd aktiválta a Pehelykönnyedséget.
A levegő újult erővel kapott bele a ruhájába és mire észbe kapott, már egyre lassuló tempóban vitorlázott a föld felé. A légáramlatok olyakor-olykor oldalra billentették így nem is csoda, hogy nem tudott zökkenőmentesen földet érni, helyette belegabalyodott az egyik közeli fa lombjába. Kis ügyetlenkedést követően már azonban sikerült a szilárd talajt tapintania a lába alatt. Még intett egy utolsót a várnak, s a toronyból figyelő katonáknak, majd elindult a megbeszélt találkozási helyre.
Egy pár ló várta a sűrű lombok között ott, ahol a falon lévő íjászok sem kaphatták el őket. Mindkét hátas fel volt nyergelve. Leo ott trónolt az egyiken keresztbe kulcsolt kézzel.
- Úgy nézel ki, mint akit kimostak a pataknál...
- A lényeg, hogy egy darabban sikerült kijutnunk. – válaszolta a démon morogva, majd zavarodottan vette szemügyre a két lovat. – Hol van Maria és Aleena?
- A kis barátod amint ideért kért egy papírt, írt egy búcsúüzenetet, aztán se szó se beszéd elvágtatott. Az a hülye vámpír meg szó nélkül követte.
- Elolvastad?
- Nem nekünk szólt. – vigyorgott a tünde kardforgató sejtelmesen.



Pár perc lovaglást követően rátaláltak a csapat többi tagjára. Ott volt Roger, Hannah és a többi keresztes is. Aleena és Maria nem volt velük, ahogy azt gondolták.
- Elnézést a késésért. – mosolygott rájuk a démon.
- Hol vannak?! – szegezte nekik a kérdést azonnal.
Gerard hatalmasat sóhajtott.
- Marcus feláldozta magát, hogy el tudjunk menekülni... – mondta ki minden körítés nélkül – Aleena pedig...nos...
- Ezt küldi nektek. – fejezte be Leo, majd odanyújtotta Rogernek a levelet.
A keresztesek odagyűltek a vezérük körá, majd tágra nyílt szemekkel olvasták a sorokat. Bár alig pár sok volt, a tartalmát nehezükre esett megemészteni.

„Kedves bajtársaim,

Az igazság mindig is egy olyan dolog volt, amivel gyakran csak hatalmas kínok árán tudsz szembenézni. Úgy döntöttem, elhagyom a rendet és külön utakon fogok járni. Eddig egyszer sem tudatosult bennem, milyen gyenge vagyok. Ha odahaza bárki megkérdezi feltétlenül mondjátok, kicsit sem hiányoltok. Így talán nem fognak többé egy kalap alá venni titeket velem, Leona Ashrow lányával. Elindulok, hogy értelmet találjak az életemnek. Remélem mihamarabb viszontlátjuk egymást.”

A kis csapat leszegett fejjel állt egyhelyben. Mindannyiuk azon morfondírozott, el kéne e engedjék a lányt, vagy inkább utána kéne e menjenek megkeresni.
- Marcus azért halt meg, mert titeket védelmezett?
- Hát, nem egészen...Aleena meg akarta ölni az egyik templomost, aki túl nagy falat volt. Alulmaradt és hát...
- Értem. – szakította félbe a keresztes – Nos, azt hiszem tiszteletben kell tartanunk a döntését...és veled mi lesz?
- Hogy velem? Gondolom hazamegyek.
- Ha mégse így lenne. – nézett rá mérges szemekkel – Kérlek ne csinálj olyat, amitől újra ellenségekké válnánk.
Gerard meglepedten húzta fel a szemöldökét.
- Most nem számítok annak?
- Azon munkálkodom, hogy a Csipkebokor Rend olyan legyen, mint amilyennek Leona mester megálmodta...leszámítva az ész nélküli ítélkezést...jó, egyáltalán nem olyannak akarom, mint amilyen volt. – javította ki magát széles mosollyal az arcán.
- Egy élmény volt veletek találkozni. – mondta, majd kezet nyújtott.
Roger némi habozás után viszonozta a kéznyújtást.
- Veled is démon...veled is.



- Elárulnád kérlek, hogy miért követsz engem?
- Mert a saját fejedet is elhagynád, ha nem lenne odaszögelve. – válaszolt neki, miközben kinyújtotta a nyelvét.
- Hé, ne beszélj így velem! – felelte durcásan.
- Nocsak, visszábbvettél a büszkeségedből?
- Miből gondolod?
- Diplomata vagyok, látok egyet s mást.
Aleena ingerülten forgatta körbe a tekintetét.
- Mi a fene érdekel annyira?
- Csak hogy mit akarsz most magaddal kezdeni?
- Nem egyértelmű? Érőre és hatalomra teszek szer és megtalálom a módját, hogy a világ olyan hely legyen, ahol boldogan élhetnek az emberek. Egy olyan világot karok aho...nos, ahol nem kell az embereknek értelmetlen okok miatt meghalnia. Ha ezt akarom, nem maradhatok egy háborútól mentes megye apátságában.
Maria látványosan megköszörülte a torkát.
- És ezt mind egymagad akarod elérni? Dícséretes...
- Mire akarsz ezzel kilyukadni? – nézett vissza rá mérgesen.
- Arra, hogy itt a tökéletes alkalom, hogy újrakezd. Eldobhatsz mindent magadtól amiről kiderült, hogy hazudság és újjáépítheted a világlátásodat.
- Ezt te nem értheted. Valahányszor egy ilyen küldetésre mentünk én voltam az egyetlen, aki meg sem próbált ellenkezni az érsekkel. Azt hittem azért kapjuk ezeket a veszélyes feladatokat, mert erősek vagyunk, a rend legjobbjai. Egész idáig bele se gondoltam, hogy csak egy kolonc vagyok a többiek nyakán, vagy hogy rend egyszerűen meg akar tőlem szabadulni. Jobb nekem így, hogy egymagam élem meg a világ nehézségeit.
- Pedig másokkal együtt könnyebb lenne...
- Te könnyen beszélsz, neked nem nevelték bele az ösztöneidbe a gyűlöletet és az ítélkezést...
Maria elnevette magát.
- Azt hiszed ilyen egyszerű minden? Hát, ezért később agyon fognak verni, de azért elárulom. Tudod, Gerard sem volt eredetileg démon. Sose halt meg.
- Micsoda? De hát akkor hogyan...?
- Nos, az a démon, akivel anyád viaskodott képes rá, hogy az erejét neki adja. Még egyszer sem mondta ki de...az aurájából rá lehet jönni, milyen árat fizetett érte.
- De mégis mi oka volt rá?
- Ugyanaz, mint neked. Hatalmat akart, hogy megváltoztathassa a világot.
- És mi van veled?
- Hogy velem? Nos, én elhagytam a családomat. Gondolom sejted, mivel járt ez. Leo pedig dezertált az erdő gárdistái közül.
- Mi? De mégis miért?
- Ugyanazért, amiért te. Mert a magunk útját akartuk járni...jut is eszembe, meg tudnád nekem mutatni az utat Gerard és Leo felé? Nem vagyok olyan jó az érzékelésben, mint te...



Gerard és Leo végre megpillantották a két hiányzó láncszemet, ahogy kényelmes tempóban lovagoltak feléjük.
- Végre megvagyoktok!
- Hiányoztunk mi?
- Ne kísértsd a szerencsédet.
- És te? – kérdezte Gerard az inkvizítortól.
- Már a magam útját járom. Ez volt a legjobb döntés. Egy darabig még úgyse tudtam volna a többiek szemébe nézni a szégyentől.
- A barátod halála nem szégyen, ha jól kevered a kártyát... – gondolkodott el Gerard.
- Mire célzol ezzel?
- Tegyél róla, hogy a halála ne legyen hiábavaló. – mondta neki a létező legkomolyabb arccal.
Aleena kis ideig gondolkodott, majd válaszolt.
- Tudod, démon létedre egész jó vagy.
- Tudod, inkvizítor létedre egész kedves vagy.
- Mi?! – hőkölt hátra a lány elpirulva – Semmi kedveset nem mondtam! Én csak...
- Nyugi, csak táncol az idegeiden. – mondta, majd felnézett a felhőkre - Azt hiszem el is indulhatunk haza.
- Egyenesen északnak...
- Érdekes... – mondta kicsit elhalkulva – én is pont arra terveztem indulni...
- Annál jobb!
- Tényleg, ezt már korábban is meg akartam kérdezni: hogy van neked tünde neved?
Aleena elnevette magát.
- Még nem is meséltem? – kérdezte ironikusan – Egynegyed részt tünde vagyok. Az apai nagyapám, Morgan Ashrow utazó kereskedő volt aki az Erdő és Észak között járta a világot. Azóta minden elsőszülött gyermek tünde nevet kapott a családban...hagyomány. Sok történet van róla, igazi életrevaló vénember volt a maga korában...
Mialatt ezt mesélte észre se vette, hogy a lovak szép lassan megindultak hazafelé az országúton.
- ...meséltem, amikor egyszer összeakadt egy tövislénnyel. Na de nem olyan kis pici, éppen kikelt gyommal. Egy igazi, kifejlett tövislénnyel. A nagyapó persze nem húzta össze magát, előkapott egy ostort és akkorát csapott a lovak felett, hogy...
Gerard nem figyelt a történetre. Egyre csak a saját gondolatai foglalkoztatták.
~ Végül minden úgy sikerült, ahogy elterveztük.
~ Senki sem vette észre. Minden jól sült el.
~ Úgy van...
A fiú visszaemlékezett a két legfontosabb csatájára, amit Albert és Alexander ellen vívott. Mindkétszer használta az elmerombolást, ahogy azt előre tervezte. De egyszer sem az ellenség volt a célpontja, hanem Aleena, hogy egy tragikus pillanatban felidéztetve egy szomorú emléket még nagyobb lelki traumát okozzon neki, és ezzel jobb belátásra bírja.
~ Furcsán érzem magam...
~ Bűntudat. El fog múlni. Amit tettél, arra szükség volt.
~ Igazad lehet...szükségem van rá. És neki is ránk. Ha másképp cselekedtem volna, semmi se változott volna, csak valószínűleg nem csatlakozott volna hozzám.
~ Innen már...nincs vissza út.


// Note: Darr, csakhogy tudd, mit sikerült legyőznöd: 22035 szó, 62 A4-es oldal //

Nos, ez egy vad utazás volt mindkettőnknek és nem ért egyértelműen véget. AZONBAN sikerült kitolnod az elfogadhatóság határára az igen és a nem közé és egyik irányba sem tudok egyértelműen hajlani. Ezért a belefektetett töménytelen mennyiségű idő és energia miatt (62, komolyan?!) ELFOGADOM.

Egyelőre az NJK rendszer kidolgozatlansága miatt Aleena (ügyesen megoldottad, hogy ez legyen a neve) az inkvizítorok kezdő Judica Mea-jával és egykezes kardforgatási készségével rendelkezik, de később ahogy ki lesz dolgozva módosulhat (bár inkább kitágul majd a lehetőségek).

Név: Moonlight Shadow – Holdárnyék
Szint: 1 (Holdpap)
Ár: 500 váltó/varázslat
Leírás: A tudásdémon segítségül hívja a hold erejét, így képes varázslatait holdfénnyel felruházni. Az így használt mágia nem szenved többé hátrányt az olyan képességekkel szemben, melyek nemezisei a szentségtelen varázslatoknak. A képesség csak a mágia jellegét változtatja meg, a varázslat ereje és a hozzá szükséges varázserő mennyisége változatlan marad.

Név: Balance Braker: Sacred Coldflame – Egyensúly Törő: Szentelt Jégláng
Szint: 3
Ár: 2000 váltó
Leírás: A tudásdémon elsajátít egy különleges mágiaelemet, mely ötvözi a jégláng és a holdmágia adottságait. Az így kapott tűz egyedi megjelenésű, mélykék árnyalatú lánggal ég, mely a szokottnál erősebb, hol sápadt, hol élénken izzó fényt bocsát ki. Az átlagos tűznél sokkal sűrűbb, fényesebben világít és könnyebben éget meg bármi éghetőt, viszont emiatt nehezebb is eloltani. Automatikusan használható bármelyik képességhez, melyet már felruháztak a Láng, Fagy és Holdárnyék varázslatokkal.


Note: nem, még véletlenül sem véd a Papok Áldásától, a magára a démonra hat, nem a varázslataira...csak gondoltam gyorsan leszögezem.


Név: Titoktőr
Szint: 2
Leírás: Egy alkarra erősített, rövid penge, mely a megfelelő mozdulatra a viselője tenyerébe csúszik, lehetővé téve egy gyors és meglepetésszerű szúrást. A végén található dróton rántva húzható vissza.
Tanulási ár: 200 váltó
Hozzávalók: bármilyen alkarvédő, penge, fém, bőrpántok, ideg
Mesterség tapasztalat: 10


Név: Rejtett penge
Szint: 3
Leírás: Különleges rugó szerkezettel kiegészített titoktőr, aminek köszönhetően egyetlen mozdulattal elő lehet rántani és visszahúzni a használó karjára erősített pengét. A hozzá tartozó drótot az egyik ujjra kell kötni, azt megrántva ugrik elő, illetve vissza a helyére a fegyver.
Tanulási ár: 300 váltó
Hozzávalók: titoktőr, rugó (2)
Mesterség tapasztalat: 15

Mind a hold-démon-pap-tudás-apacshelikopter skillek, mind a mérnök tervrajzok elfogadhatóak.

Minden az északi pusztaföldön kezdődött, valahol messze bármifélenépesebb várostól egy angyalrom közelében. Az ott fellelhető páratlan kincsekért és tudásért ment oda a kis csapat. Igaz számíthattak volna rá, hogy valaki másnak is tábort vert a fejében ugyanez a gondolat, de hogy pont egy papnak jusson ez eszébe... lassan már az ördög adta szerencse sem lesz elég, hogy elkerülje az ember ezeket az istencsapásokat. Nem is kellett sok, ahogy találkozott a tekintetük elkezdett feléjük közeledni.
- Vigyázzatok, vándor ismeretlenek! Egy démon férkőzött a kegyeitekbe. Távolodjatok el tőle, mielőtt megérint titeket a bűnös lénye!
Az illető egy nagyjából ötven év körüli férfi lehetett. Nem volt egyedül, két másik ember is állt körülötte. Az egyik egyértelműen egy keresztes, a másik egy köpenyes, hosszú hajú alak, nagy valószínűséggel varázsló. Egyikük sem volt elég közel hozzájuk, hogy azonnal rohamozni kezdjen. Lassú, óvatos léptekkel indultak meg feléjük.
- Úgy látszik ma sem lesz nyugodt napunk... – morogta Leo, miközben egy fürge mozdulattal ráhelyezte a tenyerét kardjainak markolatára.
- Nos, számítok rátok.
A tünde kardforgató, Aleenával egyetemben tökéletes összhangban elkezdett kivont fegyverrel futni a szemben álló trió felé.
- Értem, tehát mindvégig tudtatok róla... milyen kár. – morogta a pap, majd imába kezdett.
A keresztesnek titulált férfi ekkor a kántáló pap elé ugrott és hárította Leo támadását. A másik ezalatt Aleenát vette célba, mert fürgébbnek és ügyesebbnek tűnt a tündénél. Olyan ellenfélnek gondolta, aki egy lassan mozgó lovaggal, vagy egy védtelen pappal könnyebben el tud bánni. Kisvártatva meg is jelent az égen a szent fény, szinte azonnal lecsapva a lányra, teljesen beborítva őt. A pap legnagyobb meglepetésére azonban Aleena sértetlenül, töretlen rohamozott tovább.
- Te eretnek! – kiáltott fel rémültem.
- Ó, tévedsz... – a lány egy könnyed mozdulattal előrevetette az egyik láncát, hogy megzavarja ellenfelét.
Kisvártatva egy árnyék takarta el őket, egyik pillanatról a másikra megjelenve. A pap és a keresztes zavarodottan fordította az ég felé a fejét. Ám az egyetlen dolog amit láttak, az Gerard volt, ahogy a levegőt szelve föléjük ugrott. A ruhájához különféle mágikus képzetek és pecsétek voltak tapadva, nem kétséges, hogy a Pehelykönnyedséget használva tudott ilyen könnyedén mozogni. A kezében már ott kavargott az árny, ahogy megformálta egy dárda alakját, s egyetlen mozdulattal az alatta álló pap nyakába mélyesztette.
~ Nincs gond... csak felszínes sebet ejt. Még ha fel is vágja az ereimet, meg tudom gyógyítani.
De amire a pap nem számított az az, hogy Gerard a kezét is felerősítette az Erő szavával. Képtelen volt megkülönböztetni az ezerféle képletet, melyek a testét tarkították nem is csoda, hogy felkészületlenül érte a támadás. A dárda elmerült a testében, átszúrta a hátát, ő pedig ernyedten összeesett. Azonnal életét vesztette. Végzetes hiba volt az hinni, hogy a démon nem fog közel merészkedni hozzá.
Leo viszont alulmaradt a kereszteslovaggal szemben. Ellenfele a pajzsával könnyedén hárította minden támadását, s a végén még neki kellett kihátrálnia, különben megvágta volna. A lovag gyorsan reagált a helyzetre, Gerard felé fordul, kiejtette a kezéből a pajzsát, majd a nyakánál fogva megragadta a démont. Hátralendítette a másik karját, hogy utána lesújtson a kardjával... pont ahogy a ravasz ellenfele eltervezte.
~ Meg akar ölni annak ellenére, hogy ketten támadják. Ahogy gondoltam, megfontolt és határozott harcos. Az Árnypáncél életben tart, addig pedig a többiek végeznek vele...
Gerard teste körül meg is jelentek a fekete foltok, melyek összefolyva beterítették a ruháját. A kardcsapás nagy részét fel fogják fogni, legfeljebb egy nehezebben elállítható vérzést fog tőle kapni. A keresztesnek célozni sem volt ideje, így a törzsét vette célba, s ugyanabban a pillanatban Leo és Aleena feléje lendítették a fegyverüket. A démonnak semmi más dolga nem maradt, mint egyhelyben állva kivárni, hogy megnyerjék a csatát.
Váratlanul egy különös érzés kúszott végig a fiú gerincen. Hirtelen, egyik pillanatról a másikra a combjainak izmai elkezdek rángani. Reflexből ökölbe szorította a kezét és elkezdte felemelni, hogy félresöpörje vele a kardot. Egy percig sem gondolta, hogy az öklével képes lenne a súlyos fémet eltéríteni az útjáról, mégcsak szüksége sem volt rá. Ezzel párhuzamosan a jobb lábát előrendítette és megpróbálta erőtlenül megrúgni a keresztest. Nem volt képes parancsolni a testének, mintha egy másik emberré változott volna át arra a pillanatra. Leo és Aleena kardja ugyanabban a pillanatban érték utol őket. A tünde egyik pengéjével leszorította a keresztes sújtani készülő karját. Aleena hátralendítette a kezét, felkészült döfni egyet a páncél lemezeinek közé. Gerard keze ekkor lendült előre, pont akkor, amikor az inkvizítor is támadni akart. Az alkarja a fegyver útjába állt, s Aleenának már nem volt ideje reagálnia. A fém halk sistergéssel vágott bele a démon karjába, fájdalmas, szent mágiával megfertőzött sebet otthagyva.
Gerard önuralmát elvesztve ordított fel fájdalmában. Leo szerencsére helyette is gondolkodott, mielőtt még bárki bármit tehetett volna, teljes erejéből nekiugrott a keresztesnek és leteperte a földre. A nehéz páncél miatt nem tudott felkelni, így a tündének nem okozott gondot, hogy pusztán azzal megadásra kényszerítse, hogy nekiszegezte a kardját.
- Basszus, miért nem maradtál nyugton?! – Aleena ijedten toporzékolt a keresztes előtt. Szokásához híven nem igazán érdekelte, mi történik körülötte, inkább figyelt nonszensz, apró dolgokra.
- Hallgass!
Gerard szeme lángolt a dühtől és a gyűlölettől. Fájdalmasan sziszegett egyet, majd rámarkolt másik kezével a méretes sebre, melyből azóta lassú patakként kezdett el bugyogni a vér. Halálra rémült arccal fordult oda a földön fekvő ellenséghez, megidézett egy kéken izzó dárdát, majd teljes erőből az arcához vágta.
- Így...így már nem zavar több vizet. – zihálta halálra rémült arccal.
- Minden rendben...?
~ Csak nem? Gerard...Gerard fél tőlem?
- Igen! Most pedig induljunk tovább.
Gerard karján a seb hetek múlva tűnt csak el. A szentség csúnyán megégette. Még Lia sem értette, pontosan mi történt azon a napon, a páros egész hazaúton csendes maradt és öngamukban elmélkedtek.
~ Nem értem...korábban egyszer sem vesztettem el az uralmat a testem felett.
~ Nem zaboláztad meg kellőképp az erőmet, más oka nem lehetett.
~ Ez most valami más volt...nem tőled jött. Ez olyan...emberi volt.
~ Talán csak...nem az nem lehet...
~ Ne próbálj meg előttem titkolózni! Azt hiszed, féltem?! Pontosan tudtam, mi fog történni, minden lépését előre láttam! Mi okom lett volna félelemből megmozdulni?
~ Talán, mert féltetted az életed?
~ Érdekes...eszerint már nem vagy képes elfojtani az érzelmeim.
~ Démon vagy. Nincsenek érzelmeid. Nincs okod félni. Olyantól meg pláne nem, akit meg tudsz ölni...



Hogy ez a kis incidens pontosan mikor történt, arra már senki sem emlékezett. Ami inkább szemet szúrt mindenkinek, hogy Gerardot azóta egyszer sem látták közelharcot vívni. Sem egy csatában, se gyakorlásnál, a démon nem használta a korábban félelmetes taktikai előnyt adó varázslatnak titulált képességeit használni. Inkább maradt mindig hátul, hajigálta a dárdáit és utasítgatta a többieket, mit csináljanak. Pont, mint amikor egy nap a nebelwaldi erdőn keresztül átvágva egy majd három méter széles szakadékon akartak átkelni.
- ...ennek a négy kötélnek a másik végét kösd egy fához. Átvetünk rajta egy dárdát, és azzal ledülünk majd tovább.
A négy árnybéklyó alkotta kötélpálya már teljes is volt, amikor egyszer csak a semmiből füst kezdett el az ég felé kúszni. Vastag, sűrűn gomolygó kígyót formázott az égen, alig egy mérföldre tőlük.
- Látjátok...?
- Ez nem tábortűz, ahhoz túl kicsit. Valami elkezdett égni.
- Az bajos, bár nem kell félni. Valószínűleg perceken belül nekilátnak oltani.
- Azért nézzünk el arra. Kíváncsi vagyok, mi csinált ekkora lángokat.
Gerard kis ideig habozott. Nem sok kedve volt egy erdőtüzet közelről szemlélni.
- Hát jó...menjünk.

Nem sokkal később mind az öten ledöbbenve álltak a füst forrása előtt. Egy apró kis falu épületei kaptak lángra, ezért nem terjedt tovább a táz az erdőre, mert a falu határán a fák egy kis körben ki voltak vágva. Amit azonnal észre lehetett venni, hogy nem az összes épület, csupán egy két kisebb kunyhó kapott lángra, melyek még csak nem is egymás mellett voltak elhelyezve. Mindenütt vérfoltok tarkították az utcákat, hullát viszont egy darabot sem lehetett látni.
- Ez A vér még egészen friss. Bárki is csinálta, nem juthatott túl messzire. – vonta le a következtetést Aleena, amikor lehetősége nyílt közelebbről megvizsgálni a néhol már tócsaméretű foltokat.
- És ha lovaik voltak?
- Ennyi hullát egy szekérrel nem bírtak volna elvinni.
- Nem csak az...a házak...miért csak egy párat gyújtottak fel? Az egész olyan, mintha egy...jelzőfény lenne..?
- Jelzőfény?
- Hát persze. Nekromanták!
- Ugyan kérlek, a kísértet-szigeteki csata óta nem találkoztunk nekromantával.
Kisvártatva mocorogni kezdett Aleena lába alatt a talaj. A föld a vérrel borított részen több helyen megrepedezett, majd egy rothadó kéz nyúlt ki onnan, egyenesen a lábszára felé kapva. Szerencsére Leo időben észrevette, odaugrott mellé, majd egyetlen mozdulattal lehasította a kezet a testről, ami alatta bújt meg a földben.
Mindannyan jobbra balra forgatták a fejüket. Az előholt arccal a föld alá volt temetve, így a gazdája nem használhatta rajta a Holtak szemét. Azt gondolták, valahonnan a közelből figyeli őket. Legnagyobb meglepetésükre még csak elbújni sem próbált előlük, a nekromanta a falu egyik terén ácsorgott. Azonnal felismerték jellegzetes árnyalatú köpenyéről és fenyegető szemeiről, melyekkel az előtte álló kis csapatot pásztázta.
- Nem akar támadni?
- Nem véletlen... – fordította oldalra a lány a fejét, ahogy egy apró nesz kúszott a füleibe.
Azonnal észrevette a másik nekromantát, aki a bokrok között rejtőzött az egyik ház tövében. Nyilván csak arra várt, hogy ők nekirontsanak a társának, hogy aztán meglephesse őket.
- Nem valami körültekintőek...
Gerard azonnal megidézett két árnyszilánkot és hozzájuk vágta. A két nekromantát persze végték a lélekenergiából szőtt pajzsok, de arra mindeképp elég volt ez az apró kis varázslat, hogy tudassa velük, nem fognak odagyalogolni hozzá. A házak között rengeteg fedezéket találhattak volna, a Holtak szemét pedig jól ismerték. Ennyire az ellenfeleik is rájöttek, hogy tudják jól, nem harcolhatnak velük ilyen messziről. Elő is jöttek szép sorjában, majd odasétáltak feléjük. Kiderül, nem is kettő, hanem három nekromanta mészárolta le ezt a falut. Valószínűleg hullákat gyűjtöttek, amiket aztán a kriptáikba teleportáltak. A Sötét Apostol seregei ugyancsak megtépázódhattak a legutóbbi ütközetben, hogy külön emberei voltak az utánpótlás szerzésére. Ez megmagyarázta a füstölgő házakat is: azért gyújtottak fel néhány épületet, hogy idecsaljanak pár kíváncsi lelket, vagy éppen tűztől tartó holdőrt.
- Nem tűntök idevalósinak. Tehát valószínűleg nem is tűnne fel senkinek, ha eltűnnétek...
A következtetés sajnos pontos volt, és rendkívül aggasztó. Ugyanakkor három átlagos nekomanta nem olyasféle ellenfél, akik ellen meg kéne izzadniuk. Harcoltak már holtidéző ellen, nem is egyszer, talán kicsit túl sokszor is. Ismerték azokat a cseleket, trükköket, amiket a hozzájuk hasonlók használtak.
Leo ennek tudatában kardot rántott, és nekitámadt az egyiknek. Ahogy az várható volt, azonnal megjelent előtte egy csontváz a földből kikászálódva, de a tündének nem okozott gondot fél szemmel a talajt figyelnie, így épp csak kidugta a fejét a földből, ő máris lecsapta a fejét. Az azt irányító nekromanta ijedten hőkölt hátra, újabb idézésbe kezdett, mire egy kísértet bukkant elő a semmiből. A kardforgató kénytelen volt kihátrálni, különben elsodorták volna a borotvaéles jégszilánkok.
A másik két nekromanta is nekiállt varázsolni. Közülük az egyik előrerontott, majd levetette a köpenyét. Széles, vastag páncélzat borította a testének majd minden részét, minden bizonnyal annak a furcsa szektának volt a tagja, akik a saját testüket változtatják át előholt-szerűvé.
Gerard nem habozott, újabb két szilánkot idézett meg, és a középső halálpapra lőtte őket, míg Aleena előrerontott és az akolitussal kezdett vad kézitusába. Leo még hátrébb húzódott, várta a megfelelő alkalmat, amikor újra támadhat, miközben sorra kaszabolta le az egymás után megjelenő élőholtakat. A jégszilánkok több sebet is ejtettek már rajta, da egyik sem volt olyan súlyos, hogy ne tudott volna tovább küzdeni. A középső nekromanta pajzsa hárította Gerard lövedékeit, majd eltűnt. Hogy megvédhesse magát, előholtat kellett idéznie, így elő is rántotta a varázskönyvét.
~ Bingó, belesétált a csapdába!
Gerard ekkor felemelte a másik kezét, ami eddig a könyvet tartotta. A nekromanták ekkor vehették észre, hogy az ujjai hegyéből kötelek vezettek a tenyerében indulva, a ruháján át a föld felé, egyenesen az ő irányukba. Mielőtt még bármit is tehettek volna, a kötelek másik vége rácsavarodott a középső halálpap könyvére, majd tűzzé változtak, pillanatok alatt hamuvá égetve azt.
~ Könyv nélkül még én sem tudok azonnal varázslatot idézni. Nem fog tudni védekezni.
Az árnyak ismét elkezdtek kavarogni a tenyere körül, majd megjelent benne egy dárda, Ezzel párhuzamosan pedig a csuklója köré is rendeződtek a pecsétjei, felerősítve a dobását. A látótere teljesen tiszta volt, így nem is habozott előrelendíteni a karját. Az ében fegyver nyílvessző módjára hasította a levegőt. Az akolitus már nem tudott eléállni, mert Aleena lefoglalta, a másik nekromanta pedig éppen a könyvét leste, hogy Leoval kezdhessen valamit, szorosan egyik kezét a másikon tartva, nehogy ő is pórul járjon a lángoló kötelekkel. A dárda egy pillanat alatt ott termett a nekromanta előtt, készen arra, hogy átdöfje a testét, aki jobb híján összecsapta a két kezét maga előtt, hátha sikerül vele tompítania a becsapódást.
Ekkor váratlanul megnyílt a föld a halálpap előtt, egy kéz jelent meg a semmiből, majd egy zombi ugrott ki onnan, útját állva a dárdának. A fegyver hangos csattanással belecsapódott a mellkasába, teljesen átszúrva azt. A nekromanta ezt elnézve ijedten hátra is lépett, nem sok kellett hozzá, hogy az a dárda őt szúrja át a szolga helyett. A zombi még egy fél pillanatig feszengett, majd kilehelte a lelkét és rongybaba módjára összeesett.
Gerard idegesen fogatta a fejét jobbra balra, nem értette hogy került oda az az előholt, szinte a semmiből. Könyv nélkül egy ilyen szörnyeteget megidézni legalább tíz másodpercig tart, ő pedig még felennyi időt sem adott a halálpapnak védekezni. Az akolitus egyáltalán nem csinált még semmi azon kívül, hogy Aleena kardcsapásait mérte hozzá a sajátjaihoz, a másik halálpap pedig még csak oda sem nézett, mert a könyvét bámulva lekötötte, hogy a saját szolgáit irányítva Leot távol tartsa. Az előtte álló ellenfél sem csinált semmit, csak az egyik kezével a másikat szorongatta. Még ha belekezdett is volna egy idézésbe, a dárda előbb érte volna el a mellkasát. A három nekromanta a csata kezdete óta egy szót sem szólt egymáshoz.
~ Ez valami gyors varázsige lehet. Úgy látszik, van nekik is pár trükk a tarsolyukban.
- Aleena, segítek!
A lány erre rögvest hátraugrott, Gerard pedig átvette a helyét. Az eddig megidézett összes fegyverét egybeolvasztotta egy csóvává az öklén, majd hozzávágta a pánélozott ellenfélhez, aki ettől hátralökődött és elterült a földön. Sérülést nem sikerült rajta ejteni, csak egy egészen kicsit, de eltart egy darabig, míg sikerül feltápászkodnia. A könyvtelen halálpap ezalatt újabb szolgát idézett meg, ezúttal egy kísértetet. Aleena eléugrott, hogy levágja, s bár a jégszilánkok őt is megsebezték, sikerült végeznie a szellemmel. A páncélozott ellenfél időközben magához tért, majd a két kezét összekulcsolva nekirontott Gerardnak. A fiút meglepte, hogy ellenfele nem töltött időt azzal, hogy a fegyverét felvegye a földről. Oldalirányba kitért előle, amitől egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát és elhasalt a földön. Az akolitus ekkor feléje fordult, ám Aleena látva, hogy már nem őrá öszpontosít hátulról megpróbálta a kardját a páncéljának lemezei közé döfni. Ellenfele ekkor egy pillanatra megtorpat, majd felemelte a karját és hátulról megragata a kezét, amiben a kardot tartotta. Ledített egy nagyot, messzire repítve a parányi inkvizítort, de Gerardnak ez az idő elég volt, hogy a pehelykönnyedséget használva elsuhanjon. Döbbent arccal hátrált ki a küzdelemből. Az egyetlen fölösleges mozdulat, amit az akolitus tett z az volt, hogy az egyik ujjával idegességében rámarkolt a gyűrűjére.
- Hé, egyben vagytok? Mintha némileg bajban lennénk... – Leo időközben tovább hátrált olyannyira, hogy egy sorba került Gerarddal és Aleenával.
- Mi a fenét műveltek.
- Könyv nélkül varázsolt...a másiknak meg olyan reflexeik voltak...
A három nekromanta úgy döntött, ez a harc nem ér meg nekik négy holttestet, azt meg pláne nem kockáztatják meg, hogy a többiek rájuk találjanak. Egy szót sem száltak, csak füttyentettek egyet a lovaiknak és elvágtattak. A kis csapat nem tehetett mást, mint némán nézte, ahogy szép lassan leülepszik mögöttük a por.



- Oké, még egyszer, had lássak tisztán: amiatt paráztok, mert valaki könyv nélkül varázsolt?
- De ilyen gyorsan...olyan volt, mintha valami csodát látnék. Az egyetlen dolog, amit csinált az volt, hogy a kezét markolászta...
- Ez furcsa, a másik idéző is összekulcsolta a két kezét a könyv alatt...
- Nem csak az idéző... – nézett előre ledöbbent arccal Gerard – A páncélos is ugyanezt csinálta. Ti nem láthattátok, de én a földről könnyedén észrevettem: ő is a kezével bíbelődött valamit.
- Engem valami más jobban aggaszt. A csata közben a másik hullabábos egyszer sem fordult oda felét. Még ha ő is idézte a dárdád útjába, oda kellett volna pillantson, hogy lássan, mikor ér oda a dárda. Túl jó volt az iőzítés...
Ekkor Lia kristálya hirtelen abbahagyta a villogást. A lány egyik pillanatról a másikra elhallgatott, ahogy eszébe jutott egy érdekes varázslat, ami megmagyarázza az nekromanták összes különös adottságát.
- Talán...ugyanazt a varázslatot használják, amit én.
- A Leviathant?
- Nem, azt a varázslatot, amivel az emlékeimet Gerardnak adom.
- Varázslat az egyáltalán? – vakarta meg a fejét. A lány gondolatai olyan kuszák voltak, hogy képtelen volt vele emlékeket cserélni.
- Nem is tudom. Nem varázsige, de sosem voltam képes ösztönösen beszélni veled. Inkább olyan, mintha a részem lenne. Mintha mindig is ismertem volna a módját, hogy ilyent csináljak.
Gerard fejében meg is jelent pár emlék, ahogy Lia ezt a furcsa varázslatot használja, így sikerült megértenie a lány mondanivalóját. A többiek ellenben csak zavarodottan álltak egyhelyben, egyre csak gondolkozva.
- Oké, ezt még egyszer sem kérdeztem, de ponosan hogyan működik a ti telepátiátok?
- Egyszerű, kapcsolatot létesít az elménk közt. Ezt érdekes módon bármelyikünk képes akaratlagosan megszakítani. Eddig még én sem nagyon gondolkodtam el a részleteket...az biztos, hogy emlékeket és godolatokat is képes közvetíteni, akár képként is.
- Ez megmagyarázza, hogy tudott az a másik könyv nélkül varázsolni.
- Valamint a látóterünket is megosztjuk...
- Tényleg? Akkor nektek négy szemetek van?
- Sajnos nekünk nem, mert én alig látok ki innen...
- Most, hogy mondod, mialatt vele harcoltál, a középső egész végig téged figyelt.
- Mégis miféle mágia lehet ez..?
Liának ekkor hirtelen összezavarodtak a gondolatai. Érződött rajta, hogy hatalmába kerítette a félelem.
- Talán...talán ez volt az én égbekiáltó bűnöm...
Mind a négyen ledöbbent arccal fordultak oda a nyaklánc irányába. Nem volt olyan Veronia szerte, aki ne hallotta volna legalább száz felől azt a legendát mi történik akkor, ha egy démon megtudja mi volt az Isten ellen elkövetett vétek, ami miatt újjászületett. Sok démon ezért vándorol el attól a helytől, ahol elsőnek meglátta a napot, nehogy valahol a közelben rátaláljon a létezésnek okára. Ez volt a világon az egyetlen titok, amit még egy tudásdémon sem akar felkutatni.
- Hát, akkor indulás haza... – mondta rezzenéstelen arccal Gerard.
- Mi?! Elment az eszed? Nem hagyhatjuk, hogy azok a...gondolatolvasósok itt garázdálkodjanak. Ilyen hatalommal a kezükben képtelenség legyőzni őket.
- Na látod, ezért fogunk hazamenni. Ismerem a saját képességeimet, nem fogunk tudni nyerni ellenük.
- Ismerjük a részleteket. Biztos van valami gyengepontjuk.
- Nem, nincs! Ez a varázslat tökéletes, nem lehet sehogy sem megkerülni, vagy aláásni neki.
- Gerard! Odamegyünk és kész.
- Én is ellenzem... – morogta elkeseredetten.
A démon vett egy mély levegőt, majd hátrafordult.
- Ha annyira meg akartok halni, menjetek csak.
Ennek hallatán mindenki hátrált egy lépést. Egyedül Lia nem lepődött meg rajta, hiszen ő látta a gondolatait... és ő is pontosan így gondolta. A többieket viszont szó szerint sokkolta a válasz. Korábban is előfordult már, hogy valaki nem értett egyet a többiekkel, mégsem viszsakozott, vagy hagyta őket magára. Eddig együtt néztek szembe minden ellenféllel.
- Nem tudunk titeket semmivel itt tartani, igaz...?
S többé egyikük sem szólt egy szót sem. Senki sem volt közülük az az érzelgős típus, aki megszeppenve próbálná a másikat kérlelni, vagy a lelkiismeretére hatni. A csapat elindult...talán most először két ellentétes irányba.



Gerard elédegetlen, mogorva fejjel sétált az úton, egyre csak a zsebében kotorászva. A nagy hevességben el is felejtette, hogy a térkép a többieknél maradt...anélkül meg kizárt, hogy egy darabban kijusson innen. Már lassan egy órája, hogy elhagyta a többieket, legalábbis az árnyéka vándorlásából ítélve. A közeli kis városban biztosan volt egy-két ember, aki ismerte az utat, viszont senki sem tűnt a lakók közül olyannak, aki életében a háza tától messzebb utazott volna. Szerencsére itt is volt holdszentély, a papok és egyéb ott dolgozó népek pedig ismerték a környéken a járást. Furcsamód ismerősnek tűnt a hely, de Gerard képtelen volt felidézni, hol látta már ezt az épületet. Vállat vont, majd elindult felfelé a lépcsőn.
- Gerard, a mágus aki egy testben két lélek. Holdfény köszönt ismét a Köderdőben. – szól egy ismerős hang a háta mögött.
Nevének hallatán egy szempillantás alatt megfordul a tengelye körül, majd egyik kezét előremereszte néz farkasszemet az ismeretlen haggal. Tekintete lángol a dühtől és az indulattól...de amint megpillantja, ki az, rögtön le is ereszti a kezét. Darian Sageblood furcsa, tetovált alakja tornyosult előttük.
- Oh, csak te vagy az? Bocs...a legtöbb, aki ismeri a titkomat rendszerint a fél karjával a földbe tudna döngölni...
- Ki mondta hogy én nem? - mosolyodik el. - Mi járatban errefelé?
Ennek halaltán Gerardnak kis híján könny szökkent a szemébe, miközben idétlen arccal próbált egy mosolyt erőltetni magára. Nem azért, mert annyira sajnálta volna, hogy eljött, egyszerűen csak most jön rá, mekkora a szakadék közbe és Darian között.
- Úton haza, kéne egy kis útbaigazítás. Eltévedtem...nos az utazás közben - könnyen észrevehető hogy zavarodottságában már szóismétlést is használ - El innen, amilyen messzire csak lehet!
- Úgy bizony! - teszi hozzá Lia. A lány valamiért szokatlanul szűkszavú volt, még a gondolatai is visszhangoztak annyit, mint egyébként. Talán azért, mert a most majdnem mindig ugyanarra gondoltak.
- Hová ez a nagy sietség? Nem tetszik Mistwoods?
- Van valami, amit el akarok felejteni. A legenda szerint ha megtudom, akkor Lia meghal....dühítő, hogy mennyire nem képesek ezt megérteni...
- Bármikor beszélek veled egyre kevesebb... hmmm... You make less and less sense. - vált át anyanyelvére. - Keresd meg a vámpírokat, ők el tudnak felejtetni veled akármit.
- Ó, miért is ne - válaszol szarkasztikusan - mindjárt el is hurcolok a Nachtrabenek elé három hullaidézőt, akik nyilván megijednek majd tőlem pár falu kiirtása után.
- Hullaidézők? Mi dolgod nekromantákkal? - húzódik össze a szeme
- Van itt pár. Testeket gyűjtenek, vagy csak éppen rossz napjuk van, vagy valami hasonló. Hasonló módon kommunikálnak, mint én és Lia...
- Pedig én ezt ösztönösen használom.
- Elég valószínű, hogy ez volt az ő égbekiáltó bűne...ami érthető is. De hát...nem érdekes, amíg nem kell látnom őket. Sajnos a tá...a volt társaim erről nem így vélekednek. Azóta nyilván alulról szagolják az ibolyát.
- A volt társaid? A tünde kardművész?
- Meg még páran. Idegesítő bagázs, így belegondolva. Talán jobb is így...no, megmondod végre, merre van az erdő széle, hogy elmehessek innen?
- Ha nyugat felé indulsz kilyukadsz az erdőből egyszer, egy átlag tündének egy nap, neked lehet több lesz. De biztosan ezt akarod?
Gerard elfordult nyugat felé, megtett két lépést. Aztán megtorpant. Érezte, ahogy a szívverése egyre csak fokozódik, s kissé mintha nehezen vette volna a levegőt. Megállt hát, majd visszafordult.
- El ne kezd nekem te is. Ez már nem azon múlik, mit akarok. Démon vagyok, vannak dolgok, amiket meg kell tennem. És vannak dolgok, amiket tilos. Ez ezzel jár.
- Démon vagy, minden azon múlik, mit akarsz. Nem azért lettél démon mert az akaratodat helyezted előtérbe a szabályokkal szemben?
- Hah...nem én csak...nem tudom mit kéne tenni. Mármint, tudom, de akkor is lehetetlen, ennek az adottságnak nincs semmilyen gyenge...pontja...
Ekkor a szíve hirtelen abbahagyta az ész nélküli verdesést. Az arcára a nyugodtság és a megfontoltság költözött ki, ahogy egy elegáns mozdulattal megragadta az amulettet.
- Eddig még bele sem gondoltam...
Úgy ledöbbent, hogy észre sem vette, hogy időközben a szél az arcába fújta a haját. Egy gyors mozdulattal félresöpörte.
~ Gerard...szerintem ezt nagyon nem kéne. – mondta Lia hozzá képest elég bizonytalanul.
~ Azt hiszem, most először a saját fejem után fogok menni.
- Darian, szükségem van a segítségedre. Szeretném, ha segítenél valamiben!
Azzal egy kaján vigyort megeresztve elővette az amulettet és a ruhája fölé helyezte úgy, hogy semmi se takarja...



A köderdőnek ez a vidéke rendkívül felépítésű egyszerű volt: egy hosszú országút vezetett a lombok között, számtalan faluval tarkítva. Sehol egy mellékút, sehol egy elágazás. Tökéletes hely portyázásra, hiszen csak egy irányból üldözhetnek, s sehogy nem tudnak eléd kerülni, vagy hírt vinni rólad... s ugyanakkor könnyebb is volt a nyomodat követni, vagy akár üldözőbe venni. Sűrű volt az erdő az is a mai napig vitatott, hogy ezt az egy utat miként építették meg. A soron következő faluban pontosan ugyanolyan látvány fogadta őket, mint azelőtt: üres házak, pár égő épület, mindenfelé vérfoltok, hulla egy szál se. A három nekromantát egyelőre nem látták sehol.
- Legyetek résen. – hangjára a három jóbarát azonnal fegyvert ragadott
- És...pontosan mit is akarunk majd csinálni?
- Nekem van egy ötletem: szét kell őket választani, hogy ne tudják a mágiáukat használni.
- Nem hiszem, hogy erre túl sok időt adnak... – mutatott a falu közepe felé.
A nekromanták okulhattak a korábban történt nem éppen kellemes találkozásból, felváltva figyelték azt az utat, mely felől érkeztek. Éppen az egyik holtidéző őrködött, valahol egy házban megbújva, s nem volt rest azonnal megidézni pár szolgát, hogy időt adjon a társainak, hogy rendezzék soraikat. Két zombi és egy csontváz nézett farkasszemet a kis csapattal, az idézőjük természetesen biztos távolságból figyelte őket, miközben a Holtak szemével tájékozódott.
- Le a fegyverrel! – harsogta az előholt.
Egyértelmű volt, hogy egy pár hullagyűjtő nekromanta nem fogja őket megkímélni, ezzel a kis trükkel csak az időt akarja húzni, amíg a többiek összekapják magukat. Aleena meg sem várta a mondat végét, odarohant a beszélő csontvázhoz és ráugrott, eltakarva ezzel a szemeit. A nekromanta sietve áthelyezte a szemét egy másik élőholtba, de már egyedül csak azt volt képes kifigyelni, hogy Leo egy gyors vágással kettéhasítja a zombiját. A másik zombi abban a minutumban összeesett, ahogy látta a társát odaveszni. A hullaidéző nem akarta pazarolni a varázserejét, inkább kihátrált, hogy utána a társaival együtt támadhasson.
- Ez egész könnyen ment.
- A neheze még csak most jön. Mozogjunk együtt, úgy nem tudják az előnyüket kihasználni, mert csak egyfelé kell figyelniük.
A kis csapat lassú léptekkel indult meg a falu utcáin. Sehol egy lélek, még egy élőholt sem bukkant fel a közelükben. Csend volt, kicsit talán túl nagy. Az egyetlen dolog, amit hallottak a közeli megáradt patak csobogása...
- Hát persze! A vízen akarnak kereket oldani.
A patak partján egy kisebb csónak várakozott, nagyjából öt ember férhetett bele, így hárman kényelmesen tudtak rajta utazni. Mint az köztudott volt, Veronián minden folyó a helyektől a tenger felé folyik, így a vizet követve előbb utóbb kijutottak volna az erdőből anélkül, hogy bárki is üldözőbe vehette volna.
- Megállni! – a három nekromanta is ott volt, éppen a holmijukat pakolták fel a csónakra.
- Ha, megint ti vagytok? – nézett végig rajtuk az egyik megvetően – Illetve nem is... hol a puccos ruhájú varázsló?
A három jóbarát mintha meg sem hallotta volna az inzultust.
- Gondolom számítottatok ránk. Mostmár nem hagyhattok minket életben, ha nem akarjátok, hogy a folyó mentén kövessenek titeket. – nézett végig az ellenfeleiket igedesítő vigyorral.
- Pontosan...
Nyomasztó csend lett úrrá rajtuk. Még a patak csobogása is mintha alábbhagyott volna. Mindannyian megfeszítették az izmaikat felkészülve arra, hogy honnan fognak a földből előbukkanni az előholtak. Leo volt az első, aki felnézett a fák lombjai felé. Ekkor jött rá, mit terveztek a hullaidézők.
- Kísértetek!
A három szellem, ahogy kifigyelte őket el is kezdték szórni a jégszilánkokat. Egy irányba mozogva tértek ki előlük, hogy ne kerüljenek a nekromanták előnybe azzal, hogy megosztják egymással a látóterüket. A kísértetek varázslata még így is elkapta őket, kisebb sérüléseket okozva.
- Csak ennyit tudtok?
- Kélek,engedd meg, hogy rácáfoljak...
Az egyik közeli ház tetejéről ekkor egy csontváz ugrott le, egyenesen Leo irányába.
- Feltartom, menjetek!
Aleena megtorpant, ahogy egy különös érzés kezdte el bizsergetni a gerincét.
- Rendben.
A két lány rögvest megindult a nekromanták felé. Aleena megvadult tigrisként rontott neki az egyiküknek. A három nekromanta felé fordul, kicsit hátrálva bár, de könynedén elkerülték a támadását. Maria ekkor megkerülte őket, s oltalról támadta meg az egyiket egy hatalmas lendületű ütéssel. A nekromanta épp csak egy pillanatra érintette meg a gyűrűjét, bőven elég volt neki, hogy a többiektül tudja, honnan támad a vámpír, s egy szempillantás alatt elhajlott előle.
- Néha érdemes hátra is tekinteni...
Mielőtt észbe kaphattak volna, a hátuk mögött megjelent egy seregnyi előholt, hogy lekaszabolják őket.
- Hát ez elég rosszul fest...
- Nem hiszem. – mosolyodott el Aleena – Pontosan annyi időt nyertünk, amennyit kellet.
Az előholtak fenyegető, üres szemekkel kezdtek közeledni. Nem egészen kép lépést tudtak megtenni, mielőtt a semmiből egy nyílhoz hasonló fekete tárgy suhant volna feléjük és átdöfte volna az egyik zombit. A többi szörny társuk testének loccsanására odafordította a fejét. A következő pillanatban megannyi ehhez hasonló fekete nyíl záporozott az ég felől, az előholtak majd felét eltalálva. A hullák sorra estek össze, ahogy Gerard alakja körvonalazódott a többiek felett az égen, mielőtt még a fiú földet ért volna pontosan a nekromanták és a társai között.
- Ez elég sokáig tartott.
- Igen, volt egy kis gondom idefele jövet...
- Még szerencse, hogy idáig kitartottunk.
- Na, azért ekkorát ne hazudjunk. – szorította össze a szemeit.
A csapaton egyáltalán nem látszott meg, hogy akár egy kicsit is elérzékenyültek volna az újraegyesüléskor. Ahogy korábban, most se volt kedvük a helyzet túldramatizálásához...meg nagyon idejük se, elvégre három vérszomjak hullabáróval néztek farkasszemet.
- A bizonytalanságot megmenthetett volna a biztos haláltól... – lépett előre az egyikük, miközben egyik ujjával egyre csak a gyűrűjét szorította.
- Talán el kéne ismernünk, hogy végül idejöttél a hőst játszani... – csatlakozott hozzá a második.
- Ám ellenünk semmi esélyed.
Gerard egy flegma mozdulattal rátaposott az egyik korábban lemészárolt előholtra, majd megidézett egy kardot a kezébe.
- Meglátjuk.
Az akolitus nekirontott, s vele párhuzamosan az élőholtak is újra rohamozni kezdtek, a másik kettő ezalatt egyre csak Gerardot figyelte, miközben egyik kezükkel szorosan fogták a gyűrűjüket. A démon nem csinált semmi, csak finomal eldőlt jobbra, majd a bal lábával egy jókorát rúgott a földbe. A lendület olyan messzire repítette, hogy utána egy apró ugrással képes volt megkerülni a páncélos monstrumot és egyenesen a két hullaidézőt támadni. Elrugaszkodás közben a szél a vállára gyűrte a ruhája ujját. A három ellenség legnagyobb meglepetésére a démon karját az ő jellegzetes pecsétjei borították be. A társai ezen már meg sem lepődtek.
- Úgy, szóval levetetted a ruhát és úgy használtad magadon a súlycsökkentő varázslatodat. Kreatív...de értelmetlen!
Gerard szóra sem méltatta az inzultusokat, újból elrugaszkodott, hogy a lehető leggyorsabban az egyik nekromanta oldalához kerüljön. A másik holtidézőnek nem esett nehezére követni őt a szemével, de ezzel valamiért nem törődött. Továbbsuhant és egyenesen a hozzá közelebb álló nekromantát vette célba, aki még mindig lefoglalt az előholtak szemmel tartása, hogy ő és társai akkor is irányíthassák őket, ha nem néznek mindhárman oda. Gerard nekifordult a mellette lévő holtidézőnek, magasba emelte a kardját, hogy lesújtson vele. Ahogy az várható volt, a halálpap időben elfordította előle a fejét, mert pontosan tudta, mikor fogja őt a penge éle elérni. Ekkor a démon másik karja ütésre lendült. A nekromanta ismét megpróbált előle kitérni...mindenki legnagyobb meglepetésére azonban az ütés elérte őt. Gerard csuklóján egy pillanatra felvillantak az Erő szavának pecsétjei, s a fekete árnypáncél, mely a bőrét keményítette. Nagyon úgy tűnt, ezt a támadást előre eltervezte.
A nekromanta olyan erős ütést kapott a nyakára, hogy hátraesett tőle. Egy halk reccsenés jelezte, hogy a valahol talán egy csontja is megrepedt. Egyiküknek sem volt már ideje reagálni, mert Gerard a korábban megidézett kardját abban a minutumban a hullabáró mellkasába döfte. Az eddig a társaival viaskodó élőholtak nagy része összeesett. A Gerardot figyelő nekromantának majd leesett az álla, még a felé rohamozó akolitus is megtorpant látván, hogy képes volt a megosztott tudatuk ellenére is győzedelmeskedni.
~ Úgy látszik, nálunk sincs másképp.
~ Bizony. Minden világossá vált, amikor megkértem Dariant, hogy üssön meg, mialatt eltakarom a szemem. Amikor nem tudtam elkerülni, pedig rajtad keresztül láttam, ahogy közeledik. Ez a varázslat, adjon át bármi információt is, nem azonnal teszi. A mi Közös tudatunknak 1,2 másodperc kellett hozzá. A nkeromanta reakciójából ítélve nekik még egy kicsit több is.
~ Más szavakkal: csak olyan támadásodat tudják így kivédeni, amit jó előre nyomon követnek.
Közös tudat. Igencsak találó név volt ez, amit idefele jövet talált ki ennek a különös varázsigének. S mostmár azt is tudta, hogyan harcoljon ellene.
- Játszani a hőst...? – lépett előre fenyegető tekintettel. Olyan volt, mintha izzott volna a levegő körülötte. Még az előholtak is abbahagyták a viaskodást, s felé irányították fegyvereiket készen arra, hogy megrohamozzák.
- Ki mondta nektek, hogy valaha is hős akartam lenni...?
A másik nekromanta rémült, zavarodott arccal elkezdett hátrálni. Az akolitus és az élőholtak léptek egyet felé. Gerard ügyet sem vetett rájuk, továdd sétált a köpenyes hullaidéző irányába. Fegyver nem volt nála, a kardját az előzőleg megölt ellenségben hagyta.
- ...nem az én hibám volt, hogy idejöttek egyedül. Egyszerűen csak idegesített, hogy valami senkiházi hullaidéző az én varázslatom használja.
- Hogy a te varázslatodat?!
- Ne aggódj, tudom én milyen az, ha rájön erre az ember...
Az előholtak ekkor akkorát üvöltöttek, hogy az egész erdő eleremegett, majd együttes erővel nekirontottak Gerardnak. Ő még várt egy keveset, amíg egészen közel nem kerültek hozzá, épp csak az utolsó pillanatban kerülte el őket, a levegőbe felugorva. Az összes ellenfele szinte egyszerre emelte fel a fejét, kivéve a nekromantát, aki a társait tartotta szemmel, nehogy meglepjék őket.
- Nem menekülsz a tekintetünk elől!
- Milyen kár...hogy még így is csak egyfelé tudtok figyelni.
Mivel senki sem figyelte a lábuk alatt a földet, nem vették észre időben az árnybéklyót, ami a fűben megbújva tekergett. Még akkor idézte meg, amikor a két nekromantával diskurált, s a ruháján át levezette a fűbe. Csak akkor kaptak észbe, amikor veszett kígyó módjára jáugrott az akolitusra és eltakarta a szemeit. Mire a halálpap felemelte a fejét, már ott tündöklött Gerard kezében a sötét dárda. Ezúttal azonban nem érte a nekromantát váratlanul a támadás, könnyedén hárította a lélekenergiából szőtt pajzsával. A démon, ahogy eldobta a dárdát, rögvest elkezdett szép lassan zuhanni.
- Nincs hova menekülnöd!
Alatta az előholtak egyre csak tolongtak arra várva, hogy szétszabdalják a testét. Ám Gerard nem vesztette el a hidegvérét, helyette megidézett két újabb kardot.
- Szegény bolondok... – suttogta sejtelmes, rémisztő hangon – még csak fogalmatok sincs róla, kivel kezdtetek ki.
A két kardot abban a pillanatban beborították a kék lángok. Szép lassan elolvadtak, s Gerard lábára kúszta egy üstököshöz hasonló tárgyat formálva a cipőjén. A démon bokája körül megjelentek ugyanazok a pecsétek, melyekkel a karját erősítette meg egy ütésnyi időre. Mielőtt bármit is tehettek volna, egy határozott rúgással az előholt sereg felé repítette a tüzes poklot. A lángok egy pillanat alatt beborítottak alatta mindent, s mire földet ért, az előholtak már ernyedten feküdtek körülötte. Gerard elégedetten ért földet az élőholtak hullái által alkotott kis dombocska tetején.
- Nem szerencsés dolog, ha valakit megrészegít a saját ereje.
- Nicsak, ki beszél...
Láthatóan nem maradt több varázsereje, s ez eléggé látszott is rajta. Az akolitus ezt látva újból megindult felé. A Lélekelnyelés már aktiválódott, amint érintkezésbe került a hullákkal, de még nem töltött vissza elég varázserőt. Aleena rögtön észre is vette ezt, kardot rántott és nekitámadt a páncélos nekromnatának. Ő persze jól látta ezt a társának köszönhetően, így még időben megfordult és saját fegyverével, egy csatabárddal hárított. Gerard ekkor végre összeszedett elég varázserőt egy támadáshoz, elkezdte a pecsétek megidézését. A földből már félig kint voltak az új élőholtak, ami az akolitus mozgása váratlanul felgyorsult, megragadta Aleena karját és elhajította, egyenesen a folyó irányába. A lány magatehetetlenül bucskázott bele a vízbe. Esés közben még megpróbált egy félbetört, kidőlt farönkbe megkapaszkodni, de a sodrás fástul mindenestül magával ragadta és elsodorta.
- Valaki utána! – mindhármuk tágra nyílt szemekkel, fogukat csikorgatva nézett utána, mert jól tudták, hogy Aleena nem tud úszni.
- Nyugi, a fa fent tartja, nem hülye ő. Figyeljetek oda!
A két nekromanta annyi időt sem hagyott nekik, hogy levegőt vegyenek, fegyvert ragadtak, szolgákat idéztek, s felkészültek a harcra. Ám ekkora Gerard már elég varázserőt szívott el az élőholtaktól. Egy szót sem szólt, csak feszülten vicsorogva megidézett mindkét kezébe egy-egy dárdát, és nekiobta a páncélosnak. Ahogy az egyik keze megüresedett, újat készített. Csak dobta, dobta őket, egészen addig, amíg az akolitus össze nem esett. Gerard azonnal összegyűjtötte a dárdákat egyetlen csak csóvába, s megadta vele a kegyelemdöfést.
- Így... – lihegte ingerülten – te pedig dobd el a könyvet, vagy esküszöm...
Ekkor előbukkant egy újabb előholt, egy apró goblin testébe bújt szolga, leharapta az akolitus gyűrűjét a kezéről és elszaladt vele. Gerard már nyúlt is volna utána, de úgy elfáradt, hogy lépni is alig tudott. Bár folyamatosan használta a lélekelnyelést, ennyi varázslat az állóképességét is nagyon megterhelte.
- Majd elkapjuk, ne aggód! – Leo rögvest üldözőbe vette a zombit. Gerard és Maria egyedül maradt az utolsó hullaidézővel.
A nekromnata is elkezdett menekülni, megpróbált eljutni a lovához, és felugrani rá. A démon azonnal megidézett egy árnyszilánkot és a lovat célozta vele. Az állat nem sérült meg tőle különösebben, de eléggé megijedt, hogy gazdájára ügyet sem vetve elvágtasson. Mariának eközben sikerült egy másik lovat keríteni, ami talán a halálpap egyik társáé lehetett, felugrott rá és elvágtatott.
- Hívok segítséget, tarts ki addig! – majd megsarkantyúzta az állatot és elvágtatott a következő falu irányába.
A nekromanta gyilkos szemekkel pásztásza a fáradtan lihegő démont.
- Figyelmeztetlek, még bőven maradt varázserőm támadni.
- Meg fogom törni a lelked! A legerősebb szolgámat hívom segítségül!
A levegő hirtelen elnehezedett körülöttük. A szél is mintha egy pillanatra megállt volna. Nem más rajzolódott ki a hullaidéző előtt, mint egy lidérc. Kezében ott szorongatta a legendás varázskönyvét, másik kezét pedig előrenyújtotta készen arra, hogy lélektüzet köpjön Gerardra.
- Nehogy alá merj becsülni!
Gerard minden maradék varázserejét felhasználta, megidézett annyi kék lángot amennyit csak tudott, majd elkezdett a lidérc felé futni. A szellem tenyerében meg is jelent a jellegzetes kinézetű lélektűz, de a démont egyáltalán nem érdekelte, egyszerű keresztülfutott rajta és a mögötte álló nkeromantára támadt. Ellenfele elégedetten mosolygott, ahogy a lélektűz szép lassan beborította őt. Aztán azonnal le is fagyott a mosoly az arcáról, ahogy Gerard nemes egyszerűséggel a háta mögött hagyta lángokat, mint kígyó a levedlett bőrt, egy urgással ott termett mellette és hátralendítette a kezét.
- Lehetetlen! Hogy vagy még képes mozogni!?
- Ez nem ám csak egy átlagos köpeny. Bármilyen varázslatot kivéd...ám csak akkor tudom használni, ha már sok varázserőt használtam el. – Gerard ökölbe szorította a kezét és egybefogta a kék lángokat, melyek a kezére öszpontosultak.
A nekromanta még mondani akart valamit, ám mielőtt egy szót ki tudott volna nyögni, a támadás gyomorszájon találta, ő pedig elázott rongybabaként esett össze. Gerard a szeme sarkából még éppen elcsípte, ahogy a lidérc szertefoszlik, utána behunyta a szemét és engedte, hogy a gravitáció hozzávágja az időközben felhalmozódott hullahegyhez.



Homályos fény szúja a szemét, ahogy szép lassan kinyitja. Egy pillanatig nem csinál semmit, majd elkezd jobbra balra forgolódni. Egy darab hulla sincs mellette. Idegesen nyög egyet ahogy tudatosul benne, valaki elcipelte.
- Még mozogsz. Ez jó. - szólalt meg Darian.
Ahogy eltűnik a látóteréből a homály azonnal rájön, hogy a korábban látott holdszentélyben van. Körülötte rengeteg sötételf, párról meg is tudja mondani, hogy bérgyilkos. Nyilván őket küldték a nekromanták után.
- Mi van a többiekkel? – nem tudta felidézni, hogy bármelyikük időben visszaért volna, még Maria sem.
- Nem tudom. Amikor rád találtunk nem volt veled senki.
- Senki mi...? - Gerard fejében felvillannak az emlékek, ahogy a többiek egyenként elszakadnak tőle. - Nem számít, a lényeg hogy győztünk - sóhajtott egy nagyot.
- Ez nálad győzelemnek számít?
Elgondolkodtató volt, tény. De őket nem olyan fából faragták, hogy ne tudjanak egyedül boldogulni.
- Életben vannak... biztos vagyok benne. S egyszer majd újra egyfelé sodor minket a sors folyama. Tudni fogjuk hol s mi lesz az, ami mindnyájunkat oda fog csalni.
Megint szusszant egy nagyot.
- Kár hogy így végződött. Nevetséges, milyen gyenge vagyok... - a hangján most először alázatot és megfontoltságot lehet felfedezni.
- Könnyen feladod. Ennyi volt? Nem teszel semmit? Amikor Cernunnost kellett megállítanunk határozottabbnak tűntél.
- Ugyan, épp hogy nem fogom. - nézett bizarr vigyorral a tenyerébe - még erősebbé kell válnom. Hogy amikor újra útra kelünk, többé senki se állhasson az utunkba!
- Nagy szavakat használsz. Nincs akkora erő, ami legyőzhetetlenné tesz. Nézz rám, ősdruida vagyok, halálmágiám van és használhatom a hold közel végtelen varázslatát, de én sem mondom magamról hogy megállíthatatlan lennék.
- Igen, talán igazad van...
Ekkor váratlanul talpra ugrott. Sugárzó mosoly ült ki az arcára.
- Hát persze! Szükségem van egy másik taktikára. Valami új erőre. Darian, tanítsd meg nekem a holdmágiát!
- Nem. - mosolyodik el.
~ Hát, ez gyorsan ment.
De Gerard nem volt hajlandó feladni.
- Hát nem érted?! Annyi éve már, hogy Azrael a földre éltette a kardját. Tett azóta bárki is valamit? A világ csendesen várt. Mintha mindenki csak készülne valamire. Ez még csak a kezdet...nagy dolgok vannak készülőben. És a hold erejével képes lennék győzedelmeskedni bárki felett.
Darian hajthatatlan és a végletekig makacs maradt.
- Nem győztél meg. - mosolyog tovább. - A holdmágia nem egy eszköz amit megtanulhatsz mert akarod. A holdmágia egy vallás ami csak azoknak jár akik hisznek. Nem fogok neked holdmágiát tanítani csak azért, mert szükséged van az erőre.
Gerard összeszorítja a fogait. Kínjában már úgy érzi, nem tud mit válaszolni. Belegondol, annak idején milyen áldozatot hozott a démoni erőért cserébe. Elhatározta, hogy hajlandó ugyanezt az árat megfizetni: hajlandó a lelkét áldozni érte. Egyetlen könnyed mozdulattal felpattant. A térde még kicsit fájt, ezért előredőlt, s egyik kezét ráhelyezte egy pillanatra. Miután kiegyenesedett hátrahajolt, egyik kezét a háta mögé tette, a másikkal rámutatott Darianra.
- Akkor add nekem a hitet is. Én leszek a démonok prófétája, aki terjeszti köztük az igét. Adj egy esélyt,hogy megértsem!
Darian kinyújtja a kezét és tovább mosolyog
- Add ide a medálod.
Ezt hallván olyan érzés ragadta magával, mintha egy pillanatra még a szél is elhallgatott volna.
- Hogy micsoda?! - kiált fel Lia a nyakláncból
- Démon vagy. Egy démon sosem fog hinni, mert éhes. Csak tudni akarsz majd és elvenni és megszerezni. Sosem fogsz a holdban hinni amíg démon vagy.
- Igaza van, Lia. Ideje hogy megtanuljak saját magamra támaszkodni.
Odanyújtotta neki a nyakláncot. Darian izmai a nyaklánc érintésére görcsbe rándulnak, tetoválásai bizarr fénnyel izzanak fel és bőréből fekete derengés kezd szivárogni, de ahogy elengedi a medált és beleejti egy dobozba abbamarad
- Nem, Gerard. Ideje megtanulnod nem csak saját magadra támaszkodni. Ideje megtanulnod nem csak az általad megszerzett erőben, az alkukban és biztosított, gyeplőn tartott hatalmakban gondolkodni. Ideje megtanulnod bízni. Hinni.
Egészen új érzés volt ez neki.
- Akkor mutasd az utat.
- Csak hogy tisztázzuk. Nem fogok neked mágiát tanítani sem a hold erejét átadni, míg azt nem látom hogy elhiszed amit kell. Ha még így is áll az alku... Akkor csomagolj. Elatha-ba megyünk.
Elindultak is indultak hát a város felé, este természetesen, hiszen a sötét tündék ilyenkor aktívak. Gerard végignézett a csillagos égen, ahogy megvilágította nekik a fák lomjai alól kimenekült országutat.
- Vár rám, világ. Gerard D. Lawrend, a démon most eltűnik egy időre...
Aztán az első fának nekidőlve elaludt. Kellett még egy kis idő, hogy megszokja, újra emberi bőrben jár.

Végigolvastam. Noha a pályázat nagyrésze arról szól, hogyan maradtál a társaid nélkül, szerintem kezdetnek, hogy hogyan indulsz el a holdpappá válás útján ez a pályázat megfelelő volt. Szeretnék sok élményt látni arról a jövőben, hogy mégis hogyan talál rá Gerard ténylegesen a holdhitre, mert amúgy ez nagyon érdekes szál - ha akarod tolhatunk magánjátékot is, ha már egy városban fogunk élni.

Lényeg a lényeg, úgy döntöttem elfogadom, és bízok a becsületedben, hogy sok szép filozofikus élményed és játékod lesz az átmenetről.

Pótló képességek NJK-nak:

Név: Rainbow Blade – Szivárvány Penge
Szint: 3 (tünde őrző)
Ár: 2000 váltó
Leírás: az őrző kardját 5 percre a szivárvány színeiben pompázó fény öleli körbe, patrónusként kísérve azt suhintásai során. Így nemcsak hogy nehezebb a vágásait követni, de a fénykavalkáddal rajzolt, villanásnyi ideig ott maradó színes csík képes az apróbb, legfeljebb közepes sérülést okozó támadásokat is megakasztani, megnövelve a hárítás esélyét.

„Ezt egy szalagtáncostól lestem!” – Leo Brighleaf


Név: Meggyőző érv
Szint: 2 (Neulander vámpír)
Ár: 1500 váltó
Leírás: A diplomata egy jól irányzott mozdulattal fejbevágja vitapartnerét, ezzel nyomatékosítva állításait. Bár ártani alig árt, rendkívül erős fájdalmat okoz. Keményfejű tárgyalófelek ellen különösen hasznos. Harcban nem használható.

„De IGEN!” – Maria von Neulander


Név: A sors keze
Szint: 3 (Neulander vámpír)
Ár: 2000 váltó
Leírás: A Neulander vámpírt a szerencse kíséri útja során. Ezzel a képességével óránként egyszer képes ellenfelén jelentősen nagyobb eséllyel felülkerekedni bármilyen leszámolásban, legyen az érmefeldobás, kockázás, vagy éppen kő-papír-olló.

„A csata eldőlt...mielőtt lekezdődött volna.” – Klaus E. Haeckel, Maria von Neulander mestere


Ezt a két varázslatod pedig átdolgoztam. Egyszerűbbé tettem őket, és a szintenként módosuló értékeiket is 1-re csökkentettem. Szeretném őket ebben a formában a tudásdémon alap képességei közé ajánlani.

Név: Árnybéklyó
Szint: 1
Ár: 1000 váltó
Leírás: A tudásdémon árnysűrítéssel köteleket idéz meg, maximum szint*2 darabot, melyeket aztán tetszőlegesen használhat fel. A kötelek fél perc erejéig az akaratának engedelmeskedve mozognak, utána viszont ugyanúgy viselkednek, akár egy átlagos béklyó. Számtalan módon felhasználhatóak, legpraktikusabb funkciójuk a különféle tárgyak mozgatása. Bármennyi ideig fenntarthatók, ellenben csupán öt percenként idézhetőek meg.


Eredeti: Név: Árnybéklyó
Szint: 1
Ár: 1000 váltó
Leírás: A képesség használójának ujjaiból maximum szint*2 mágiából álló kötél jön elő, ami az áldozat köré csavarodva akadályozza őt a mozgásban. A használója képes őket az akaratával irányítani szint*5 másodpercig (ha ez letelik, a kötelek ugyanúgy megmaradnak, csak kézzel kell őket mozgatni). A kötelek tulajdonságai (szakítószilárdság, éghetőség, keménység) megegyeznek egy hagyományos kötélével. A képességgel létrehozott eszközök nem képesek az áldozatot megfojtani, sem megfullasztani, ellenben bármennyi ideig fenntarthatók (kivétel, ha a használó koncentrációja megszakad, akkor szertefoszlanak). Legpraktikusabb használati módjuk a már kiütött ellenfelek harcképtelenné tétele.


Név: Ében Árnycsóva
Szint: 4.
Ár: 2500 váltó
Leírás: A tudásdémon a már korábban megidézett varázslatait összezúzza, majd anyagukat az öklére vagy lábfejére gyűjti, ezzel egy tömör csóvát létrehozva, melyet aztán nekivághat az ellenfelének. Ereje az összegyűjtött tárgyak mennyiségével nő, bár a tudásdémon gyenge fizikuma némileg korlátozza. Közelről használva sokkal effektívebb. A kézfejen/lábfejen tartva megközelítőleg öt percig marad meg.


Eredeti: Név: Ében Árnycsóva
Szint: 4.
Ár: 2500 váltó
Leírás: A tudásdémon az árnysűrítés teknikájával a mágiával alkotott tárgyait az öklére, vagy lábfejére összpontosítva egy tömör csóvát hoz létre, majd egy célzott karlendítéssel illetve rúgással ellenfeléhez vágja. A hatás annál erősebb, minél több, a démon által létrehozott tárgyat olvaszt magába. A csóvát magát szint*30 másodpercig lehet fenntartani varázserő-befektetés nélkül, szint*1 perc után pedig felemészti a használója saját varázserő tartalékait.

Név: Rainbow Blade – Szivárvány Penge
Szint: 3 (tünde őrző)
Ár: 2000 váltó
Leírás: az őrző kardját fél percre a szivárvány színeiben pompázó fény öleli körbe, patrónusként kísérve azt suhintásai során. Így nemcsak hogy nehezebb a vágásait követni, de a fénykavalkáddal rajzolt, villanásnyi ideig ott maradó színes csík képes az apróbb, legfeljebb közepes sérülést okozó támadásokat is megakasztani, megnövelve a hárítás esélyét.

„Ezt egy szalagtáncostól lestem!” – Leo Brighleaf


Név: Meggyőző érv
Szint: 2 (Neulander vámpír)
Ár: 1500 váltó
Leírás: A diplomata egy jól irányzott mozdulattal fejbevágja vitapartnerét, ezzel nyomatékosítva állításait. Bár ártani alig árt, rendkívül erős fájdalmat okoz. Keményfejű tárgyalófelek ellen különösen hasznos. Harcban nem használható.

„De IGEN!” – Maria von Neulander


Név: A sors keze
Szint: 3 (Neulander vámpír)
Ár: 2000 váltó
Leírás: A Neulander vámpírt a szerencse kíséri útja során. Ezzel a képességével óránként egyszer képes ellenfelén jelentősen nagyobb eséllyel felülkerekedni bármilyen leszámolásban, legyen az érmefeldobás, kockázás, vagy éppen kő-papír-olló.

„A csata eldőlt...mielőtt lekezdődött volna.” – Klaus E. Haeckel, Maria von Neulander mestere


Név: Árnybéklyó
Szint: 1
Ár: 1000 váltó
Leírás: A tudásdémon árnysűrítéssel köteleket idéz meg, maximum szint*2 darabot, melyeket aztán tetszőlegesen használhat fel. A kötelek fél perc erejéig az akaratának engedelmeskedve mozognak, utána viszont ugyanúgy viselkednek, akár egy átlagos béklyó. Számtalan módon felhasználhatóak, legpraktikusabb funkciójuk a különféle tárgyak mozgatása. Bármennyi ideig fenntarthatók, ellenben csupán öt percenként idézhetőek meg.

Név: Ében Árnycsóva
Szint: 4.
Ár: 2500 váltó
Leírás: A tudásdémon a már korábban megidézett varázslatait összezúzza, majd anyagukat az öklére vagy lábfejére gyűjti, ezzel egy tömör csóvát létrehozva, melyet aztán nekivághat az ellenfelének. Ereje az összegyűjtött tárgyak mennyiségével nő, bár a tudásdémon gyenge fizikuma némileg korlátozza. Közelről használva sokkal effektívebb. A kézfejen/lábfejen tartva megközelítőleg öt percig marad meg.

Név: Klaus E. Haeckel
Faj: ember
Frakció: Fővárosi Királyi palota (bár annak is csak polgára)
Kaszt: íjász
Nem: férfi
Kor: 22

Kinézet: Átlagos termetű férfi, nagyjából 180 magas, az északon élő embereknél megszokott vállas, kissé tömzsi alkattal. Zsír nem gömbölyíti sem a hasát, sem a tagjait, igaz izomzata sem olyan, amitől a kedves hölgyek hátast dobnának, lévén szegény környéken nőtt fel, s a katonaélet is távol áll tőle. Rozsdabarna, de talán inkább vörös haját általában egy régi kalap, esetleg egyéb fejfedő alá tuszkolja be, mely elől és oldalt mindig kilóg egy kicsit, mert elég ritkán vágja. Ruházata kimerül egy zöld, vagy egy fekete szövetnadrágban, egy fehér ingben, egy kék felsőrészben, valamint egy sötét barna köpenyben. Ruházatát egy-két kikopott rész, foltozás is ékesíti. Ékszereket nem visel, nem is kedveli őket különösebben, mert túlságosan magukra vonják a figyelmet.

Jellem: Határozott elvekkel, és erős lelkiismerettel megáldott férfi, kinek életfilozófiája: az erősebb marad életben. Egész életét Calorusburg szegény negyedeiben tengődve élte le, így megtanulta megkülönböztetni a megbízható, igaz lelkű embereket az álszent hazugoktól...vagy legalábbis szereti azt hinni. Leleményes és jóeszű ember, noha nem valami művelt. Gyakran próbálja magát elegánsan kifejezni nagy szavak, megcsavart mondatok, esetleg szállóigék, szólások segítségével, ezek azonban általában inkább hangzanak nevetségesnek, mintsem elegánsnak, révén nem sokat mozgott úri környezetben. Eléggé babonás, hisz a különféle mendemondákban, és különösen nagy szerepet tulajdonít a szerencsének. Rövid élete során számos dolgot kipróbált, amivel a kenyérre valót meg lehetett keresni, kezdve a zenéléssel, a hazardírozáson át, egészen a csempészésig. Álma hogy kitörhessen a szegénység szorításából, és gondtalan életet élhessen.

Előtörténet:
Azt kérdezed, merről jöttem? Nem szeretem. Ez még nekem, Klaus E. Haechelnek is kemény dió. Eddig nem is sokan kérdezték. Ahonnan én jövök, a kíváncsi ember gyakran jár úgy, mint a vas. Addig ütik, amíg meleg. Ezt a történetet szinte soha nem meséltem még el. Talán ezért olyan nehéz szavakba öntenem...
Fővárosunk falai közt láttam meg a napvilágot...nos...akkor még nem hívták Fővárosnak, de akkortájt történhetett, hogy a király és házanépe oda költözött. Nem voltam elég idős, hogy emlékezzek rá. Belegondolva, ha elég idős lettem volna, se emlékeznék rá. Valamelyik külső gyűrűben éltem le a gyerekkorom bohém éveit. Bár szegény család voltunk, csak nagyritkán nyúltunk becstelen eszközökhöz, valahogyan megéltünk. Az igazi úriember vasárnap nem lop, tanította jóapám, mert az az Úr napja, ennyivel tartozik neki az ember. Így neveltek engem is, s meg is tanultam, az a hat nap valóban elegendő, ha jól osztod be.
Emlékszem még, amikor a környék neves fogadójában, a Szürke Patkányban ültem, s azon tűnődtem, mi volna, ha útra kelnék, bejárnám a világot, szerencsét próbálnék a falakon kívül. Az ilyeneket általában ki szokták nevetni, akiket ismertem és elutaztak innen, azok vagy éhen pusztultak, vagy beálltak katonának...
- Te Klaus! – vágtak kupán kedves barátaim, valahányszor el találtam mélázni – Mit mereszted már megint a fejed az ablak felé.
- Csak elgondolkodtam...mi lenne, ha egyszer útra kelnék. Ahogy kifelé tekintek, a szabadság szele csapja meg az arcomat. – feleltem nekik rendre, ilyenkor már az ital mámorában úszva.
- Ez mind szép és jó... – mutatott előre értetlenül – de mi lenne, ha nem egy bedeszkázott ablakon bámulnál ki? – egy időben talán túl sokat látogattam az ivót...
A fehér márványfalak ugyanolyan sejtelmesen ragyogtak vissza sok-sok évre rá, mikor már felcseperedett ifjúként róttam az utcákat. Összefolytak a napok, a hetekből hónapok lettek, a hónapokból évek. Én pedig maradtam az, aki voltam, a magában fütyörésző, vidám alak, ki arcát kalapjába temetve járta az utcákat, keresvén az újat, az érdekeset, az ígéretes lehetőségeket. Megszámlálhatatlan munkám volt készre véve akkor már, így inkább nem is sorolnám fel. Ejnye, nem kell mindjárt rosszra gondolni. Én egy lelkiismeretes ember vagyok. Nekem elveim vannak! Tisztességes ember nem lop, nem csal, nem ver át senkit, csak akkor, ha muszáj. Itt is találni egyszerű munkát, bár kénytelen voltam magamban elismerni, elég nehéz a futóhomokban vergődve tiszta kézzel partot érni. Időről időre kosz ragadt az ember tenyeréhez, amikor szája elé tartotta, nehogy megfulladjon a portól.
Az évek során mind közül a legnagyobb erényemnek a csend bizonyult. Szinte félelmetes, mennyire meg tudnak egy emberben bízni, ha nem kezdi el a saját önző céljait hajkurászni...ami nagyjából azzal egyenlő, hogy kevesebbszer próbálják meg este az utcán sétálva kirabolni. Ez nagy szó ám! Szoktam is hangoztatni. Legutoljára akkor tettem szóvá, amikor egy kellemetlen üzletről voltam kénytelen tárgyalni.
- ...ennyi dolgot szeretnék rád bízni. – szólt a már említett ivóban a velem szemben ülő férfi. A nevét sajnos nem tudom....azt hiszem Ferdinánd lehet...nem is, ha egyet mondhatnék, egész biztos Albert lenne – A gyűrű végén akarunk átvinni egy-két portékát, nem sokkal éjfél után. Kell valami, aki figyeli az őröket, majd jelez, ha tiszta a terep.
Nos igen, erre a feladatra valóban nehéz embert találni...mert a legtöbbször az illető feladja őket. Ki érti ezeket...?
- Tekintsétek elintézettnek.
Néha egy-egy üzletfelem (sajnos a nevüket egyszer sem kérdeztem) meg szokott ezen lepődni.
- Meg sem próbálsz alkudozni?
- Nem érné meg. – húztam végig az ujjam az állam szélén.
Ne haragíts magadra senkit, ne kockáztass, ne kelts feltűnést. Így éltem én, Klaus E. Haeckel az életem. De voltam céljaim. Voltak álmaim. Minden embernek vannak. Csupán csak a lehetőség kellett volna hozzá. Néha eljátszottam a gondolattal, milyen jó lenne, ha végre találnék egyet. De itt, a nyomortanya közepén nem sok lehetőséget talál az ember. Nem olyat, amiért megéri bármiféle erőfeszítést tenni. Csak egy bolond hadúr kezdene bele egy olyan csatába, amit nem képes megnyerni.
Így múltak az évszakok, mígnem eljött az a bizonyos nap. A sápadt, fehér fény, mely úgy világított, akár az éjszaka legelső csillaga. Akkor ott megláttam a lehetőségem, melyre egész életemben vártam. A lehetőget, hogy végre valahára eltűnhessek ebből az átkozott világból. Egy eltévedt királykisasszony vándorolt az én utcámba aznap este. Mintha azok a tündérmesék keltek volna életre, amit azok az ismerősiem meséltek, akiknek voltak olyan ismerősei, akik hallottam már olyan emberről, aki tudott olvasni. Azon a napon találkoztam először Maria von Neulanderrel...

Így kerültem Lightleafbe. Hogy nem-e álmodom? Hazudnék, ha azt mondanám, biztos vagyok benne. Tágra nyílt szemekkel bámultam előre, a kidőlt ma tetején állva, ahogy a kis mélyedésben, akár csak egy aréna falai közt harcoltak egymással a démonok. Akkor életemben először láttam egy igazi démont...vagyis, először láttam olyan démont, akiről tudtam is, hogy démon. Káprázatos. Kinézetre nem több tizenhétnél, mégis olyan mágiát hajlít az ujjai közt, melyet a királyság legjobbjai is megirigyelnének. És az ellenfelei...földöntúli lények, akik a mennyekből sázlltak alá, mert kitaszították őket.
- Nocsak, késtetek, srácok. – forgatta körbe a fejét a közepén álló fiatal fiú.
- Csak amennyit szokás, bosszantó démonom. Így diktálja a divat.
Akkor ott azt hittem, ijedtemben össze fogok esni. Akkor találkozott először a tekintetünk. Soha nem felejtem el...azokat a szemeket. Annak a gyermeknek az ében fénnyel izzó szemeit, melyek úgy hatoltak át az emberek, akár izzó vas egy darab falevélen. Én láttam, tisztán láttam. Sajnos az ellenfelei már nem voltak erre képesek. Pedig így volt. Azt a fiút...ördögi szerencse kíséri!
- Szállj le a magas lóról! – ordította az egyikük, ahogy szabadjára engedte erejét.
~ Őrült bagázs... – futott át az agyamon.
A hang felé fordulva egy köpenyes démont láttam, ki megelégelve a várakozást, felfedte magát, majd támadott. Lenge ruház viselő, izmos alkatú, tiszta arcú férfi volt, fejtetőjén két szarvval és fekete, csillogó szárnyakkal. Öntelt volt, és túlontúl magabiztos.
- Tegyetek, amit csak akartok...úgysincs semmi haszna... – motyogtam magamnak, szinte már csak azért, mert képtelen voltam magamban tartani.
A démon, kit Gerardnak neveztek, még mindig nem mozdult. Talpa alatt megremegett a föld. Szemem láttára nyílt meg a pokol kapuja a lába alatt, majd tört elő egy gigászi lángoszlop, teljesen beborítva. Tisztán látszott, hogy az a szárnyas démon tehet róla. A többieknek az arcizma sem rezdült. Én, a másik démon, Maria, a vele érkező tünde, a velem érkezett lány mind-mind csendben nézték, ahogy a lángok mardossák társuk testét. Ez persze nem így volt. Egyikük rögtön szóvá is tette. Kacagása éles szálkakén vágott bele a két démon fülének legmélyébe.
- Jaj ne már! Gerard, ne hülyéskedj ennyit... – az a lány. A savanyú képű inkvizítor, aki mindig túlontúl óvatos, most vidáman nevetve fogta a hasát.
- Ezer bocs... – hangzott egy tompa, csattanó hang, ahogy a lángok eloszlottak, a démon pedig elegánsan leporolta a ruhájának vállrészét. Talpa alatt egy kör alakú fekete lemez állt, pont akkora, hogy felfogja előle a lángokat.
- Hm...ennyi lett volna az a fene nagy gyorsaságod? – a másik démon fegyvert rántott. Ostor volt, méghozzá megannyi apró szegeccsel kiegészítve. Félelmetes eszköz, melynek egy suhintása csontig rágja le a húsodat. Nagyot csapott vele előre.
Magabiztossága akkor párolgott el belőle, amikor az ostor nemes egyszerűséggel átkúszott Gerardon. A démon alakja egy apró kacajjal szertefoszlott. Ugyanebben a pillanatban ugyanaz a Gerard ellenfele háta mögött jelent meg a semmiből, kivont karddal, melyet azonnal átdöfött a mellkasán. A másik démon azt sem tudta mi történt vele.
- Tisztán látom. Az a három démon...egyetlen ujjal sem fognak tudni hozzáérni.
Egyetlen ellenfele maradt csupán. Akkor ott még nem tudtam, de az az ellenfél is az ő fajtájába tartozott. Tudásdémonnak hívták magukat, a világ könyveit kutató sátánfajzatok. A másik ekkora már kezdte elveszteni a hidegvérét. Izzadt, lihegett, remegett a keze. Tisztán látszott rajta, hogy fél.
- Te következel! – vigyorgott derűs arccal Gerard.
Olyan érzés volt, mintha megfagyott volna a vér az ereimben. A másik démon egy pillanat alatt eltűnt a szemem elől, majd olyan sebességgel kezdett el össze-vissza cikázni, hogy a kirláyság legjobb íjászainak is nehezére esett volna követni. Gerard nem csinált semmit. Csak állt, és várt.
- Ismerlek ám! Kék ruhás, rangos démon, Darrakard kiskutyája. Te intézted el, hogy ide jöjjünk, nem? Talán félsz, hogy rajtad csattan az ostor?! – ordibálta, ahogy ide-oda cikázott a kidőlt farönkök közt.
És ekkor Gerard felugrott a levegőbe. Előrelendült és elkezdett zuhanni lefelé a rönkök adta lejtőn. Talán ugyanarra készült, mint az ellenfele. Csak ez lehetett. Éreztem, hogy ugyanarra készül. Maria mesélte még korábban, hogyan is harcoltak ők vált-vállnak vetve. Gerard régi félelme volt, ahogy ő mondta, hogy találkozik valakivel, aki ismeri a mozgását. Mikor földet ért, a másik démon pont akkor ért oda a háta mögé, hogy megtámadja. Kezében tőrt szorongatott, készen a támadásra.
- Itt a vége! – ám amikor szúrni próbált, a keze nem mozdult.
Ekkor vettem észre, hogy rajtam kívül már mindenki mozgásba lendült. A lány, kit kísértem, ő torpantotta meg gyilkos imájával a démont. A másik kettő már ott volt egy lépésre tőle, hogy kisegítség Gerardot, aki most győzelemittas mosollyal hajolt el a némi késéssel útjára induló penge elől.
- Ez itt nem egy egy a három elleni harc volt. Hanem egy három a három elleni! – emelte fel a hangját.
- Ne szórakozz velem! – elhatározta a démona, hogy még ha meg is hal, magával rántja a kék ruhás herceget.
De már késő volt. Ez a pillanatnyi csend elég volt a démonnal, hogy a gondosan előkészített varázslatát szabadjára engedje. Ruhájából kötelek kúsztak elő, magasba ránt ellenfele mindkét kezét. A démon ekkor rúgni készült, hogy legalább valami apró sebet ejtsen rajta. Ez volt az utolsó próbálkozása. Az utolsó, mielőtt Maria és a másik társa odaértek volna hozzá. Így belegondolva...azt hiszem ezt a mesét nem fogom sokat ismételgetni. Valamiért nem találok benne semmi említésre méltót.

A csata végeztével aztán volt szerencsém szemtanúja lenni a legendás csapat újraegyesülésének. Talán ekkor először volt alkalmam alaposan szemügyre venni mindannyiukat. Olyan rézés volt, mintha fulladozni kezdtem volna. Ahogy egymáshoz közeledtek, szinte remegett a levegő a feszültségtől. A négy barát, kiket majdnem magával rántott a kétségbeesés és a hatalom csábítása. Majdnem önként sétáltak a sötét verembe, mely aztán nem engedte volna őket el soha.
- Leo. – morogta Gerard, ahogy közelebb lépett hozzájuk.
A tünde nem szólt. Oldalra fordult.
- Aleena. – nézett fel Leo, ahogy a lány odasuhant mellé.
Ő sem szólt egy szót se, csupán odalra fordult.
- Maria. – nézett rá hajdani útitársamra, s becses tanítványomra.
Végezetül, ő sem válaszolt, helyette a kék köpenyes démon mellkasa felé bámult.
- Lia.
- Mindenki. - hangzott a semmiből.
Ha a tekintet ölni tudott volna, már halott lennék. Azok négyen ott gyilkos szemekkel pásztázták egymást. Rá volt írva az arcukra, mit akarnak. Látni, ahogy a másik elismeri, tévedett. Hallani a többiek lelkének zaját, hogy újra együtt utazhassanak. Hallani a többiektől, milyen fontosak is egymásnak. Hogy megerősítsék egymás hitét egymásban. Ördögi kör volt, melynek soha nem jön el a vége. Legalábbis ezt gondoltam. Nagyobbat nem is tévedhettem volna.
Legnagyobb meglepetésemre az akkor még oly magabiztos lány, akit ide kísértem elkezdett könnyezni. És nem csak az övé. A vámpír, a tünde, a démon, de még az apró szellem is, aki az amulettben lakozott. Egyik pillanatról a másikra egymás vállára borultak és úgy elkezdtek bőgni, mint egy csapat gyerek, akikre ráijesztettek.
- Úgy hiányoztatok!
- Nekem is, nekem is!
- Többet ilyet ne csinálj! Soha többé!
- Ígérem, nem fogok!
- Nyugi-nyugi...
- Én...én nem is sírok!
Nem hittem a szememnek. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy azok az erős, annyi mindent átélt emberek csak így egymásnak boruljanak. Érdekes hely lehet ez a világ. Felettébb érdekes. Bár ugyan nem tartott sokáig, csupán csak múló pillanat volt ez, mélyen beleégett az emlékezetembe. A végén már csak egy halvány mosollyal nyugtáztam az eseményeket, amikor az érzelmes köszöntésnek vége szakadt. Úgy látszik, ez már csak így megy. Nem sokkal azután frodultak hozzám, hogy végeztek. Azcukon, ahogy korábban is, a megszeppentségnek nyoma sem látszott. Igazi, edzett harcosok, kik tudják mikor melyik arcodat kell mutatni.
- Azt hiszem, mi még be sem mutatkoztunk egymásnak.
- Áh, miattam igazán nem kell sietni. – nyújtottam kezet – Klaus E. Heackel, szolgálatotokra.
Elsőnek a tünde férfi fogadta el.
- Leo Brighleaf.
Majd a nála kissé alacsonyabb fiú.
- Gerard D. Lawrenz.
A mellettük álló fekete-kék ruhás lény finoman meghajolt.
- Mi már találkoztunk. Aleena Ashrow.
- Szívesen fognék kezet, de sajnos nem megy. Lia vagyok. – szólalt meg a hang a semmiből. Nem lepődtem meg, előzőleg sem tettem. Róla már mesélt nekem a kedves tanítványom.
- Áh igen, hallottam rólad. Részemről a szerencse.
A csapatot vezető démon ekkor megköszörülte a torkát.
- Mariával utaztál, igaz?
- Volt ott más is. – vágta oldalba játékosan a vámpír – Ő tanított meg mindenre, amire az utcán szükségem volt. De ez egy másik történet...
Éreztem, hogy itt az időm remekelni. Kihúztam hát magam, s előreléptek.
- Igazán semmiség volt. Ez olyasféle kihívás, melyet Klaus E. heackelnek nem akadály teljesíteni. - ragadtam meg a lehetőséget,s dicsekedtem el kicsit magammal.
- Igazán örülök, hogy a társamnak ilyen segítsége volt az elmúlt évben.
- Egymaga 5 perc alatt elpatkolt volna... – suttogta a tünde férfi a másik ember lánynak.
- Ó, te kis...!
A démon, akit Gerardnak hívtak ekkor ismét kezet nyújtott.
- Kívánok további kellemes utat. – nézett rám kajánul vigyrogva.
Széles mosoly ült ki az arcomra. Most vagy soha, futott át az agyamon. Itt anagy lehetőség. Meg kellett hát ragadnom.
- Nem úgy van az ám, démon uram. Úgy járja, hogy a segítségemért kellő fizetséget kapjak. Követelem hát. – léptem előre ismét egy nagyott, ki nem zökkenve a magabiztosságomból.
Gerard sokáig csak némán bámult előre. Aztán elnevette magát.
- Ám legyen. Hatalmamban áll megszerezni szinte mindent, mit halandó ember magának kívánhat – dicsekedett el, persze enyhe költői túlzással – ismerem a mágikus vésetek titkait, a főzetek fortélyait, belelátok a nők szívének legféltettebb zugaiba is. Nevezd meg a jutalmad!
Egy fél pillanatig sem haboztam.
- A társatok akarok lenni.
Mindenkit meglepett a válaszom. Mindenkit, egyedül Mariát nem. Ő már régóta ismert, valahol mélyen sejtette, hogy ezt akarom elérni.
- Tessék?
- Én egy egyszerű ember vagyok. Lehetőséget látok, megragadom. Az a célom, hogy igazi úriember legyek, gondtalan életet élhessek, s olyan dolgokat éljek át, melyekkel büszkén eldicsekedhetek. A ti oldalatokon pedig el tudom ezt érni.
Engem nem vertek át. Láttam a szemükben. Láttam a lángot, a fényt, mely bármilyen sötét alagutat megvilágít. Őket a sors szerencséje kíséri az útjukon. Én pedig egy leszek közülük. Nem is hagytak sok gondolkodási időt. Gerard rögvest válaszolt.
- Ám legyen. De előtte ki kell érdemelned.
- Mire gondolsz? – feletem azonnal.
- Én is egy elég egyszerű ember vagyok...
- Na persze... – morogta a láthatatlan démon.
- ...arra készülök, hogy a feje tetejére állítsam ezt a világot. Csak olyanokat fogadon el társamnak, akik ugyanolyan erősek, mint én. Párbajozzunk, s a győztes szava legyen szent.
A többiek a háta mögött összesúgtak, s elkezdtek nevetni. Valamit tudtak, amit én nem. Valamire készült az a démon. Csak egyféleképpen tudhattam meg, mire.
- Ismersz bármiféle fegyvernemet?
Kis ideig kutakodni kényszerültem a zsebemben. Végül aztán egy rozsdás tőrt vettem elő.
- Az íjászat az erősségem. De remekül tudok tőrt is dobni.
A démon ekkor magabiztosan az égnek emelte a kezét. Válla felett egy apró, tüskéhez hasonló szilánk jelent meg, színtiszta mágiából szőve.
- Én is pontosan erre gondoltam. – mosolygott még mindig – A szabályok egyszerűek. Tíz lépés. Egy lövés. Aki eltalálja hamarabb a másikat, győz.
Megvakartam az állat. Sokáig ködös volt az elmém, füstfelhő takarta el a fényt előlem. aztán megvilágosodtam. Rájöttem, miről is szólt ez a próba.
- Lehet nekem is egy kikötésem. Egy apró nehezítés.
A démon ekkor elfordult tőlem.
- Ugyan mi?
- Vívjunk meg csukott szemmel.
A négy útitárs meglepődötten hőkölt hátra. Erre még ők sem számítottak. Mindkettőnk legnagyobb erőssége: a szemünk. A mágus és az íjász fegyvere, mellyel céloz. Ezt elvenni. S így a párbajunk a puszta szerencse csatája lesz.
- Ám legyen. Szemünk csukva, egészen míg ellenfele lövése meg nem áll. Ki hamarabb nyitja ki, azonnal veszít.
- Remek.
háttal fordultunk egymásnak. Maria Gerard, Aleena pedig az én oldalamra állt, megbizonyosodva róla, nem csalunk. Tíz lépést léptünk egymástól távolodva.
- Forduljatok, ha én jelt adok. – mondta Leo, majd egy nagyot dobbantott a lábával – Párbaj!
Halk léptek. Suhanás. A levegő süvítése. Két apró madár...nem is suhanó árny. Az egész egy pilalnatig tartott. Mit én eldobtam, valahol a démon mellett koppant a földbe. Az ányakból szőtt fegyver nagy erővel csapódott a vállamba. Fájt, de nem nyitottam kia  szemem. Akkor veszítettem volna. Várnom kellett, míg teljesen belém fúródik. Ennek ellenére a szemem csukva maradt. Úgy látszott, ő nyert. Mígnem aztán Gerard hümmögött egy nagyot.
- Azt hiszem...vesztettem. – sóhajtott egy nagyot.
Én és a démon egyszerre nyitottuk ki a szemünket. A tőr, melyet elővettem, ott hevert a kezemben. Gerard mellett csupán egy apró fadarab feküdt. Pont ahogy sejtettem. Az igazi próba arról szólt, vajon képes vagyok-e a dolgok mögé látni, agyafurtan gondolkodni. Azzal, hogy Gerard kinyitotta a szemét, mielőtt eldobtam volna a tőröm, vesztett. Oda itt jött hozzám, gratulálni.
- Nem hiszem hogy nagyon mást mondanom kéne. Üdv a fedélzeten! – nyújtott ismét kezet.
Ezúttal nem is haboztam elfogadni.
- Nos uraim, ideje megindulni. Ezúttal semmi sem állhat az utunkba.
Mindenki sorra lépett oda hozzám. A démon egyik kezét a többiek közé nyújtotta.
- Meg fogom találni Azrael kardját!
Őt követte a tünde kardforgató.
- Én pedig a szivárvány tövét!
Őt pedig Maria.
- Én leszek a legvadabb vámpír széles e földtekén.
Végül pedig Aleena.
- Én meg az egyetlen igazság őre!
Kis ideig haboztam. Furcsa érzés ragadott magával. Olyan érzés, amit nem tudtam körülírni. Sokáig nem is ment. Így utólag belegondolva pedig nagyon egyszerű volt. Az a különös melegség, ami szétáradt a testemben, mikor arra gondoltam, végre tartozom valahová, végre találtam oylanokat, akikkel vált vállnak vetve küzdhetek olyan boldoggá tett, mint még soha azelőtt. Középre tartottam a kezem, ahogy azt kellett. Vár rám az út, a veszély, az új, és a lehetőség. Így élem én, Klaus E. Haechel az életem.
- Én igazi úriemberré válok!

Elképesztően szórakoztató kis írás volt, Klaus mint karakter nagyon tetszett és szerintem illeni fog ebbe a színes csapatba. A pályázatot ELFOGADOM, remélem eléri a célját és igazi úriemberré válik majd.
Jöjjön a passzív:

Név: Az utca Igazsága
Leírás: Klaus az életét a szegénynegyedebn élte le, és minden féle kétes alakkal volt dolga. Ezért jól megtanulta, hogy mikor akarják átverni és mikor nem, és ezt a képességét nem lehet rest a csapat szolgálatába állítani. Azonnal ki tud szúrni minden nemű átverést (ez nem vonatkozik az illúziókra), és 80%-os biztonsággal meg tudja mondani, hogy az illető akivel dolga van hazudik-e vagy sem.

Név: Synchrona Primera
Szint: 1
Ár: 1000 váltó
Leírás: Lia illúziója bármilyen képet képes Gerard szemei elé vetíteni. Akár egy varázslat pecsétjét is, amikor éppen szüksége van rá. Némi gyakorlás után a páros képes volt ezt az adottságukat harcban is hasznosítani, így Lia képes csatánként egyszer egy választott képesség előkészítési idejét nullázni a harc végéig. Az újrahasználhatósági idő változatlan marad.


Név: Patrónus
Szint: 3
Ár: 2000 váltó
Leírás: Gerard és Lia illúziójának kiterjesztése, melynek segítségével a láthatatlan lány vízióját láthatóvá tehetik bárki számára, aki legalább egyszer megérintette a démon amulettjét. Bár varázserőt alig fogyaszt, rendkívül sok pecsétet kell hozzá folyamatosan megidézni, így harc közben nem használható.


Név: Vértestvér
Szint: 5 (Neulander vámpír)
Ár: 3000 váltó
Leírás: A sólyomszem kifinomultabb változata, segítségével a vámpír képes állata bőrébe bújni, a látképe mellett az általa hallott hangokat is hallva, valamint ez idő alatt a gondolataival is adhat parancsokat állatának. Az eredeti sólyomszemnél sokkal megterhelőbb, így csak félnaponta egyszer használható.


Név: Patron
Szint: 2
Leírás: A mérnök elhelyez szálfegyver nyelében, számszeríj, nyílpuska, pisztoly vagy puska tusában egy apró kis rekeszt, melyben egy flaskányi anyagot lehet ideiglenesen tárolni. A száján található kis reteszt elhúzva a rekesz tartalma egy mozdulattal szabadon engedhető, így anélkül használható fel, hogy a fegyvert el kéne engedni. Újratöltéséhez fecskendő szükséges.
Tanulási ár: 200 váltó
Hozzávalók: fém, üvegcső, fenyőgyanta, madzag
Mesterség tapasztalat: 15 TP

Példa felhasználásra:

Második példa:

Név: Parittya
Szint: 1
Leírás: Két végén kötélre kötött hosszúkás, romboid alakú, vastag bőrdarab, mellyel köveket, esetenként más hasonló méretű vagy súlyú tárgyakat lehet nagy erővel útjára indítani. Pontatlanabb, mint az íj, de bárki képes használni őket.
Tanulási ár: 100 váltó
Hozzávalók: Bőrpántok, madzag
Mesterség tapasztalat: 10


Név: Füstbomba (2 db)
Szint: 3
Leírás: Egy különleges porkeverék, mely tűzzel, szikrával érintkezve sisteregve szublimál, hatalmas, akár egy szobát is megtöltő füstfelhőt ereszt ki magából. Megközelítőleg öt másodpercig kavarog a levegőben, mielőtt leülepedne.
Tanulási ár: 200 váltó
Hozzávalók: kén, szén, agyag
Mesterség tapasztalat: 15 TP

Synchronica Primera - Ez így ebben a formában nope. Úgy működhet esetleg, hogy egyetlen képesség egyszeri használatát teszi lehetővé előkészítési idő nélkül. Viszont így is elég erős, szóval legyen inkább 5. szint, 3000 váltó
Patronus - Ez okés
Vértestvér - Ez is
Patron - ezt nem értem, ezt fejtsd ki egy kicsit érthetőbben kérlek
Parittya - Ez alright
Füstbomba - Ez is

Név: Tűzszerszám
Szint: 1
Leírás: Kézre eső, könnyen használható, strapabíró eszköz, mellyel szikrát lehet kelteni különféle anyagok lángra lobbantásához. A tűzteremtő varázslatoknál gyorsabban gerjeszt szikrát. Kanócok meggyújtására is alkalmas.
Tanulás: 100 váltó
Hozzávalók: fém, gránit
Mesterség tapasztalat: 10 TP


Név: Ívelt nyíl/tüske (5db)
Szint: 1
Leírás: Ferdén hajlított hegyű nyílvessző, mely egyenes  helyett ívelt pályán halad a célpontja felé. Tapasztalt ellenfelek megtévesztésére kiváló.
Tanulás: 100 váltó
Hozzávalók: nyíl/tüske (5db)
Mesterség tapasztalat: 10


Név: Szakállas nyíl/tüske (5db)
Szint: 3
Leírás: Speciális vájatokkal és lyukakkal ellátott hegyű, széles lapú lövedék, mely bár nem hatol olyan mélyre, feltépi az ellenfél húsát, erősebb fájdalmat és vérzést okozva. Kifejezetten jó, ha a használó jártas a vérmágiában.
Tanulás: 150 váltó, vámpír mestertől
Hozzávalók: nyíl/tüske (5 db)
Mesterség tapasztalat: 15 TP


Név: Párna
Szint: 1
Leírás: A mérnök egy speciális anyaggal helyettesíti egy egykezes fegyver markolatát burkoló bőrt. A réteg alapból rugalmas, viszont a megfelelő ponton ingerelve megborul a szerkezete, így ellágyul, ha nagy erőhatás éri. Ily módon tulajdonosa képes gond nélkül hárítani egy olyan csapást, ami egyébként kiütné a fegyvert a kezéből. A harc végeztével egyszerűen kicserélhető az eredeti borításra, hogy a későbbi csatákban ne legyen útban. Aktiválásához a tetején található kis gümőt kell egy ujjal összeroppantani.
Tanulás: 100 váltó
Hozzávalók: agyag, ólom
Mesterség tapasztalat: 10 TP


Név: Teleszkóp
Szint: 2
Leírás: A mérnök egy levehető távcsövet szerel egy puskára, mely segíti a célzást és megduplázza a lövész hatótávolságát, bár kétszerannyi idő vele ily módon célba venni az ellenséget. A fegyver hatótávolságán nem módosít.
Tanulás: 150 váltó, vámpír vagy félóriás mestertől
Hozzávalók:puska, távcső, fém
Mesterség tapasztalat: 15 TP


Név: Borító
Szint: 1
Leírás: Két lemezből és egy ízületből álló tok, melyhez könyveket lehet rögzíteni, így csata közben sokkal nehezebb bennük kárt tenni. Lánccal felszerelve övhöz rögzíthető így akkor sem kell félni, ha harc hevében kiesik a mágus kezéből.
Tanulás: 100 váltó
Hozzávalók: fém (2), madzag, lánc ha szükséges
Mesterség tapasztalat: 10 TP


Név: Könyvjelző
Szint: 1
Leírás: Apró kis lemez, mellyel egy könyv adott oldalát lehet megjelölni. Kapoccsal rögzül a könyv gerincéhez így akkor sem esik ki, ha az illető fejre áll. A megjelölt oldalon lévő varázsigét így sokkal gyorsabban ki lehet keresni, így annak előkészítési ideje kicsivel lerövidül. Ez ugyan nem számottevő, de arra elég, hogy a mágus magához ragadja a helyzeti előny. Új helyre tenni a könyvjelzőt elég sok időt vesz igénybe.
Tanulás: 100 váltó
Hozzávalók: fém
Mesterség tapasztalat: 10 TP


Név: Angyalfullánk
Szint: 3
Leírás: A mérnök egy szálfegyver egyik végébe fecskendőt épít bele. A fecskendőt egy fém tubus védi a sérülésektől. Hozzányomva valamihez kis erőkifejtésért cserébe a tubus hátracsúszik, majd a tű a célpontba szúrható és a tartalma egy mozdulattal üríthető. Az eszköz segítségével a különféle főzeteket, a hollódokrotok gyógyszereit, és a Rotmantelek érzéstelenítőit akár a csata hevében is szervezetbe lehet juttatni. Bár jól megerősített, a fegyver azon vége ütésre alkalmatlanná válik az átalakítástól. Az eszköz nyugalmi helyzetét és az egyenletes erőkifejtést rugók biztosítják.
Tanulás: 200 váltó
Hozzávalók: bot/embermágus bot, fecskendő, rugó (2), fém
Mesterség tapasztalat: 20 TP

Elvonult a tavaszi ár, visszakúszott medrébe a két nagy folyó is. Ilyenkor éri meg útra kelni, kutakodni a mederben, a sziklák közt, a vízesések tövében. Bányába ugyan nem szívesen jár egy démon dolgozni, de nem is arra gondolt Gerard, hogy elkezdje a köveket fejteni. A víz rengeteg értékes dolgot sodor magával, amit aztán fel tud használni. Így is kezdett kifogyni a rézből. Furcsamód ritkán talál tiszta réztárgyakat, amiket beolvasztathat a helyi kováccsal. A kovács nem mellesleg egy elég gyanakvó természetű öregúr, állandóan kérdezgeti tőle, hogy honnan szerezte a cuccokat. Gerard általában előre le szokta szögezni, hogy még véletlenül sem lopta.
Egy apró kis csermely folydogált kifelé egy nagy tárnából. Bánya volt itt annak idején, de már nem használták. A víz viszont időről időre ki szokott mosni áradáskor értékes fémeket, vagy drágaköveket, melyek aztán leülepednek és. Bár elég ritkán talál bármit is. És ezzel rajta kívül mindenki tisztában is volt, így rendre egyedül kellett menjem. Leszámítva Leot. Leo csak simán élvezte, hogy kincsek után kutathat.
Viszont nem ők voltak az egyedüliek, akiknek ez eszébe jutott. Mikor odaértek, már volt ott valaki más. Egy vézna pofaszakállas, ráncos arcú ürge volt az, aki egy hintaszékben ülve ringatózott előre hátra. Elég lestrapált ruhákat viselt, olyan volt mint a veterán katonák, akik elvesztették a földjüket, mialatt szolgáltak. Remek helyett választott. A folyó egy kiszögellés mellett haladt, mely árnyékot vetett az alatta elterülő rétre. A hűvösben pihengetett az üreg, miközben éppen a pipáját tömte éppen.
- Szép napot! – emelte meg a szalmakalapját, miközben rágyújtott.
- Öö...helló.
Nem sokat foglalkoztak az öreggel, inkább munkához láttak.
- A szokásos?
- Pontosan. – vigyorodott el. Eszébe sem jutott a hagyományos módon kutakodni.
Elővette a Kincskereső talizmánját. Az ékszert, amivel bármit megtalálhat, amit csak akart. Csak jól kellett fogamaznia. Gyerekjáték lesz ezzel valami értékeset találnia az ártérben.
- Kincs helye. – mondta a nyakláncnak.
Ahogy az várható volt, felvillant egy rakás folt a földön.
- Nagyszerű, kezdjünk is el ásni.
És ástak. Mígnem aztán Leo talált valami. Apró volt, érdes és könnyen magába szívta a vizet. Óvatosan kihúzta majd megnézte.
- Mi lehet ez? – emelte a magasba – Egy rajz...
Egy papír volt, rajta pár stilizált figurával. Valószínűleg egy gyerek készíthette unalmában.
- Hát, valakinek biztos kincs ez is. – vonta meg a vállát, majd ásott tovább.
Következőnek Gerard talált valamit...egy régi rozsdás tőr volt az.
- Oké, ezt már nem lehet felhasználni.
Ezután megint Leo ásott elő valamit. Egy régi rúna volt az egy falapra vésve. Gerard állítása alapján tűzrúna. Biztos arra használták, hogy esőben is tüzet tudjanak rakni.
- Picit tág fogalom a „kincs”, nem gondolod?
- Csak találunk valami értelmeset.
Jó bő fél órán keresztül ástak tovább. Végül aztán Leo is egy régi bicskát, aminek a borítása még elég jó állapotban voltak. Kis munkával remek rugós kés készíthető belőle. Gerard utolsó lelése pedig egy pipa volt. Tölgyfából farabott, elegáns, vésetekkel díszített darab. Igazán előkelően mutatott vele, ahogy a szájába vette próbáképp...aztán gyorsan kiköpe a sarab, ami kifolyt belőle.
- Na jó, mára ennyi elég, menjünk inkább haza.
A mellettük hintázó öreg ekkor állt fel a székből. Feléjük fordította a fejét. Egy fél pillanatig aztán döbbenten nézett rájuk, majd botjára támaszkodva lassan odasétált melléjük.
- Hinnye, már vagy egy éve kerestem ezt. – mormogott egyet, miközben kikapta a pipát Gerard kezéből.
- Ez a magáé?
- Ó igen, még tavaly nyáron ejtettem a folyóba kicsit fentebb. Egek, de hiányzott. – szívott egy nagyot a másik pipába.
A két barát egymásra nézett, aztán vállat vont.
- Nos, örülünk, hogy segíthettünk. – indultak el hazafelé.
- Na várjatok csak. Adok nektek egy kis jutalmat. Megérdemlitek, amennyit túrtátok a földet. – mondta vidéman aztán elindult a magaslat felé.
- Menjünk?
- Van más választásotok?
Gerard és Leo utolérték az idegent, aki addigra már a kiszögellés tetején állt, egészen nagy gödör szélén, ami annak idején a bánya volt. Ekkor vették észre Gerardék, hogy valami furcsa szerkezet volt a kis bányapatak mellé építve, ahogy kanyargott kifelé az egyik tárnából. Új építésű volt, ez látszott a fa színén. A folyó egy darabja egy apró kis csúszdára lett átvezetve, mely számtalan rácson át vezetett vissza a nagy csermelybe. Az öreg elegánsan lecsúszott a gödör aljára, majd odasétált a szerkezet mellé és belemártotta a vízbe a kezét.
- Erre gyertek.
Amikor odaértek, akkor értették meg, mire való ez a valami egyáltalán. A rácsokon különféle kisebb nagyobb köveket, köztük rengeteg ásványt láttak fennakadva. Az férfi ki is vett egy opálos színű, sima követ, majd odaadta nekik.
- Tessék. Dísznek nagyon takaros.
- Ez meg mi?
- Ez? Egy mosó. Legalábbis én így hívom. Tudjátok, amikor régen itt dolgoztam, ez a bánya nagy kvarclelőhely volt. Számtalan értékes ásványt találtak itt. Mint például ezt az ametisztet is. – vett elő egy lila kristályt a zsebéből – De aztán a bányát bezárták. Én viszont tudtam, hogy még rengeteg kincs van itt felfedezetlenül, ezért visszajártam ide. Csak hát a derekam...ezért aztán kitaláltam pár elegánsabb módot, hogyan tudom a maradék ásványt összegyűjteni. A víz például minden évben kimos párat közülük.
Gerard Leo és Lia azt se tudták mit szóljanak ehhez. Az öreg zseniális volt. Amit ők sok órás kemény munkával sem értek el, azt neki a természet erői maguktól megcsinálják.
- Ez fantasztikus...
- De nem csak ez. A telérek közt rengeteg geódát is találni. – emelt fel egy követ a gép mellől, majd szétnyitotta, s megmutatta nekik a benne csillogó kvarckristályokat – Elég jó szemem van, hogy felismerjem őket.
Leo kis ideig elgondolkozott.
- Mennyi ideig tartott ezt a rengeteg trükköt megtanulni?
- Ó igazán nem sok. Egy pár hét alatt kiismertem a helyet. Számtalan egyébb praktika van még. Nézzétek... – vette elő a botját, majd kocogtatta meg a követ maga alatt – Halljátok. Ha üreges a föld, vagy másféle ásvány van alatta, akkor megváltozik a hangszíne. Gyakorlott bányászok mind így dolgoznak.
- Mondja csak... – habozott a démon egy pillanatra – Van rá esély, hogy megtanítsa nekünk, hogy kell bányászni?
Az öreg tanakodva körbesétálta őket, miközben a szakállát fésülte.
- Nem is tudom. Nem tűntök éppen bányászalkatnak...
- És ha segítünk cipekedni? - vigyorgott.
- Megegyeztünk. – vágta rá hezitálás nélkül.
~ Jó ég, nagyon fájhat a háta...
Így tanulta el a két jómadár a bányászat összes csínját-bínját. Mikor visszatértek egy nagy rakás érccel és ásvánnyal, a többiek nem tudtak hinni a szemüknek. És picit csalódottak is voltak. Így most már nekik is el kellett menni a földet túrni. Elvégre most már volt neki értelme.

A végéig hezitáltam, hogy ez így elfogadható-e, de ennél a típuú kasztnélkülinél ez soha nem is lesz másképp. Végülis az öreg elmondott pár dolgot, miért is ne, a pályázatot elfogadom.
Mostantól gyakorlott kinyerő vagy.

A fentiekről majd Darr dönt.

Ahogy chaten is mondtam, a tűzszerszámot én nem tenném mesterséggel készíthetővé, mert túlságosan kényelmi tárgy ami nélkül eléggé el lenne veszve a legtöbb karakter. Az ívelt nyíl fizikailag nem működik, a párna pedig szerintem alkimistát igényel hogy meg tudd alkotni ezt a mystery anyagot. A többi elfogadva.

Név: Védőszemüveg
Szint: 2
Leírás: a fejre szorosan illeszkedő, a szemeket és az orrnyerget fedő eszköz, mely bár nem javítja a látást, védi a szemeket a portól, füsttől és minden olyan fizikai valóval rendelkező ártó hatástól, mely a szemet irritálja. Pontos illeszkedése miatt víz alatt is használható.
Tanulás: 150 váltó
Hozzávalók: 2xlencse, fém, bőrpántok, bőr
Mesterség tapasztalat: 15 TP


Név: Szürkület
Szint: 3
Leírás: A mérnök egy bűvigét olvas egy szemüvegre, amitől annak lencséje erős fénnyel érintkezve elsötétül, így minden vakító támadás és zavaró fényhatás erejét jelentősen csökkenti.
Tanulás: 200 váltó
Hozzávalók: varjúszem, gránit
Mesterség tapasztalat: 10 TP


Név: Eszközdíszítés - Macskabagoly
Szint: 1
Leírás: az ékszerész egy macskaszemet épít egy szemüveg keretébe, melynek viselője képes lesz a sötétben kicsivel jobban látni. Csak kis méretű ékkő használható fel erre a célra, s emiatt egy nap csak fél óráig működik.
Tanulás: 100 váltó
Hozzávalók: kis macsakszem, réz a foglalathoz
Mesterség tapasztalat: 10 TP


Név: Okuloszkóp
Szint: 3
Leírás: a mérnök egy lencserendszert tartalmazó rövid tubust épít egy szemüvegbe, aminek hála annak használója képes lesz azt egy praktikus nagyítókén használni. A szemüveg ettől a módosítástól sokkal törékenyebb lesz, így harc közben nem célszerű használni.
Tanulás: 200 váltó
Hozzávalók: fém, lencse
Mesterség tapasztalat: 20 TP


Név: Szurony
Szint: 1
Leírás: Puskára szerelhető, levehető penge, melynek segítségével a lőfegyvert közelharcban is effektíven lehet használni. Döfésekre kiváló, vágáskor csak kisebb sebeket tud ejteni, akárcsak egy tőr.
Tanulás: 100 váltó, északi mestertől
Hozzávalók: tőrpenge, fém
Mesterség tapasztalat: 10 TP


Név: Állvány
Szint: 1
Leírás: Puskára szerelhető, ideiglenesen leszerelhető támasztóeszköz, mellyel a lövész stabilabban tudja a fegyverét tartani és nagyobb eséllyel találja el akár a gyorsan mozgó célpontokat is. Használat közben a fegyvert le kell támasztani, mozogni nem lehet vele.
Tanulás: 100 váltó, északi mestertől
Hozzávalók: 2xfém
Mesterség tapasztalat: 10 TP

Az állványból vegyük ki azt a részt, hogy "akár a gyorsan mozgó célpontokat is" mert az nem így működik, de a többi okés.

Név: Egyszerű kalibrálás
Szint: -
Ár: Láng és Acél fejlesztés
Leírás: A jotün fegyverek szerkezetének könnyen kivitelezhető, biztonságos módosítása, mely a fegyverek egy tulajdonságát (erő, pontosság, hatótávolság, újratöltési idő) a felére csökkenti, míg egy másikat a kétszeresére növeli. Egy eszközön többször is elvégezhető ugyanaz a módosítás.


Név: Töltény (10db)
Szint: 1
Leírás: Lőfegyverekkel használható, egyszerű fém lövedék.
Tanulás: 100 váltó
Hozzávalók: fém
Mesterség tapasztalat: 5

És a sok keresgélés elkerülése végett gyorsan kigyűjtöttem, melyik fém mifelé extrával kecsegtet:
- Déracél: megnövelt páncélátütés
- Ezüst: jól használható mágiák ellen, valamint mágiával életben tartott lények ellen, vámpírokat égeti is.
- Feketeacél: megnövelt páncélátütés, erősen vérző sebet ejt, szövetroncsoló hatás miatt nehezebben gyógyul és fájdalmas
- Holdezüst: permanensen felszentelhető
- Meteorit: kifejezetten erős páncélátütő képesség

//Illetve úgy képzeltem el, hogy a mesterség szintjének a felhasznált fém szintjével minimum egyeznie kell, mert a kovács is így tud újfajta fémet felhasználni//


Név: Hullámtörő
Leírás: Átlagos méretű háromárbócos vitorlás, melyen tizenöt ember kényelmesen elutazhat, maximálisan huszonöt ember utazását képes biztosítani. Oldalán három-három ágyú található, emellett pedig elhelyezhető egy az orrában is. Kis mérete és nagy vitorlái miatt gyors és fürge hajó, emiatt gályák kíséreteként és kalózhajóként is elég gyakori. Irányításához minimum öt ember szükséges, melyből a hajószellem hármat tud helyettesíteni.
Ár: ? váltó

A hajó legyen 8000 váltó, minden más úgy, ahogy javasoltad elfogadva.

Apró fun fact, a pályázathoz tartozó dokumentum neve „Azt se tudom milyen kaszt”

Név: Saga
Faj: ember
Frakció: a Jotün királyság...falu...törzs
Kaszt: ööö...jotün sámán...druida...hollódoktor...rúnamágus esetleg?
Nem: nő
Kor: 17

Kinézet: A tengeri népektől eléggé elütő kinézettel áldotta meg a sors. Magassága közelébe sem ért a félóriásoknak, de még a többi szolga között is inkább számított alacsonynak, mintsem magasnak, s a testfelépítése sem volt annyira erőteljes, s a formái sem annyira kifejezettek, igaz a veroniaiak közt egész csinosnak számítana. Barna haja volt neki és zöld szeme, ami mindig is nagyon feltűnő volt a környéken, bár ezt sose verte senki se nagy dobra. A hagyományos jotün viseletet kedveli, így két szoknyát visel egymás felett, egy alsót és egy felsőt. Az alsó egy bokáig érő, hosszúujjú, vállakat takaró, felsőrésszel ellátott enyhén barnásfehér árnyalatú len ruha, a felső egy valamivel élénkebb piros színű, fekete mintákkal díszített szoknya, melyet a vállán átvetett két pánt tart meg. Egy nagy zseb is található a szoknya első részében. A két szoknyát a derekánál egy bojtos végű kötél fogja össze, hogy ne lobogjanak fel-alá szélben. Hosszú haját hátul egy kötéllel fogta össze copfba, elől pedig a maradékot két kisebb kötegbe kötötte össze, melyek az arca mellett lógnak jobb és bal oldalt, nagyjából egyenesen állva. Ékszereket nem visel, leszámítva két díszes fonatot, amivel az elülső tincseit tartja össze. Beszéde elég érdekes, erős jotün akcentussal beszél.

Jellem: Alapvetően nyugodt és megfontolt, noha ha valami új dologba ütközik hajlamos rá, hogy hezitáljon. Alapos munkát végez, és nagyon komoly tekintete van mindig, ha valamit csinál. Általában keveset beszél, ha megszólítják is igyekszik spórolni a szavakkal. Szerény lány, akinek reális képe van saját magáról, sosem gondolta magát sem többnek, sem kevesebbnek annál, ami. Bár nem túl közvetlen, de nem mogorva és igyekszik kedves lenni. Mindig kellő óvatossággal és alázattal kezeli az idegeneket és nála feljebb valókat.
Bár alapvetően magabiztos és határozott, nehezen kezd bele új dolgokba, kifejezetten utál kilépni a komfortzónájából. Gyakran ábrándozik róla, hogy kipróbál valami újat, belevág valamibe, esetleg engedélyt kér, hogy kis időre eltűnhessen, csinálhassa amit szeretne, de végül mindig lebeszéli magát róla. Még ha örülne is neki, ha kipróbálna valami újat, általában csak akkor vág bele, ha a házban a többiek elkezdik nógatni. Nem akarja ugyanis a jól megszokott, békés napirendjét eldobni egy kis izgalomért.


Előtörténet:

Élt egyszer egy távoli szigeten egy szolga. Más volt, mint amire az átlag veroniai ember gondol. A félóriások közt threll, azaz rabszolgának született ember volt. Azt gondolnák, sanyarú sorsa volt neki, minden nap úgy kellett álomba sírnia magát, egyre csak élete megmentőéről ábrándozva, aki egyszer eljön érte, s kimenekíti a valóra vált rémálomból. De nem így volt. Ez a szolga békésen éldegélt a családdal, akikhez tartozott. Pozícióját soha meg nem kérdőjelezte, tisztelettel szólt a család minden tagjához, készséges volt és segítőkész. A család megbecsülte őt, s bár mindig is köztük volt a társadalmi gát, boldogan éltek együtt. Békés, nyugodt élet, aminél többet Saga sosem kívánt magának.
Senki sem tudja, mióta portyáznak a félóriások Veronia partjain. Valaki azt mondja, amióta ideértek. Valaki szerint alig száz éve. Senki nem emlékszik már rá, mert a veroniai emberek közül kevesen bátorkodtak tengerre szállni, a jotünöket pedig az ilyesmi nem érdekelte. Szerettek a mának élni. Az egyik ilyen hadjárat során rabszolgákat is ejtettek, akiket aztán elhurcoltak a messzi szigetekre.
Saga már ott született az egyik messzi vízzel határolt földön valahol a tenger és a horizont között. A klán törvényei világosan kimondták, hogy a rabszolgák, a threllek csak más threllekkel házasodhatnak. Az apja is szolga volt, az anyja is, így ő is szolgaként jött a világra. Családja elmondása szerint már a nagyszülei is ezen a szigeten éltek. Egyszer megkérdezte a családot, ahol szolgált, hogy mikor kerültek ide az elődjei. Ők készségesen felelték neki, már ők sem emlékeznek rá. Régen, ennyit tudtak csak.
Talán pont ezért sosem zavartatta magát miatta. Hallotta másoktól, hogy más a háziszolgáknak milyen jó dolguk van azokhoz képest, akiket a bányákban, vagy nagyobb szigeteken a földeken dolgoztatnak. A család, akinél lakott kedves volt, noha megkövetelték tőle a kellő tiszteletet, de ő sosem próbált meg dacolni velük. Jó kapcsolatot ápolt a háztartás minden tagjával. Békés élete volt, ő pedig örült neki. Más embereket evezősnek vittek el gályákra.
A ház ura sámán volt, a falu jövendőmondója és látnoka. Öreg korára legidősebb fia vezette a házat. Fiai mind remek harcosok, kiváló hajósok voltak. Igazi büszkeségek egy szülő szemében. Három fia volt és egy lánya. A házban ezen kívül ott lakott még az unokaöccse és teljes családja, valamint Saga és két szülője, Iver és Dagmar. A neve a törzs nyelvén annyit tesz „mese”. Azt mondták, kicsiként mindig elaludt, amikor hallotta az öreg sámán történeteit, ezért adták neki ezt a nevet. Ő mindig elmosolyodott, amikor ezt elmesélték neki a szülei. Nem igazán szerette a népmeséket, és valószínűleg babaként is elunta magát rajtuk.
Elég hamar megtanulta a dolgok menetét a házban. Már egészen kicsi korától ott volt mindenütt, segített ahol tudott. Ügyeskezű lány volt, aki nem sokat tétlenkedett, ha valami feladat elé állították. Párszor előfordult vele, hogy sietett, kapkodott, s eltört valamit, ilyenkor mindig megbüntették. Az öreg sámán szigorú volt ilyen téren, nagyon nem szerette a pazarlást. A nevelésnek meg is lett az eredménye, s Sagából egy kimért, és hideg fejjel cselekvő lány lett.
Múltak az évek, szinte észre sem vette Saga hogy egyik napról a másikra felcseperedett. Megtanult mindent, amire szüksége volt, hogy ellássa a ház körüli feladatokat. Remekül tudott sütni, még a nyírfa kérgét is képes volt lisztté őrülni, mert bizony egy-két kemény tél alkalmával erre is szükség volt. Sigurd, a legidősebb fiú felesége, Valerie tanította meg szőni, hímezni. A mai napig emlékezett rá, amikor Sigurd fiával együtt elment, hogy madártojást gyűjtsenek. Az öreg sámán beavatta őt a kuruzslás titkaiba, hogy minél több feladatot el tudjon látni akár egyedül is. Anyja megmutatta neki, hogyan tudja a háztájban használatos eszközöket elkészíteni, az állatokról gondoskodni, rendben tartani a veteményest, és persze a családi titkot is átadta neki.
Saga családja ugyanis már nagyon régóta kiváló zenészek sokaságából áll. Még emlékszik rá, hogy hallotta nagyapját lanton játszani ünnepnapokon. Maga a jarl is elismerte nagyapja tehetségét, ami a rabszolgák közt igencsak nagy szónak számított. Aznap este nagy volt az ünneplés a szolgák asztalánál is. Mindenki az öreg Radleyt hallgatta, miközben táncoltak, ettek-ittak. Saga ugyan nem nagyon rajongott a zenéért, inkább lelte örömét a jól megérdemelt pihenésben egy fárasztó nap után, de megtanult kürtön zenélni, s tizenhat éves korában el is készített a falu kovácsának segítségével saját hangszerét. Egyszerű bronz kürt volt, bármiféle díszítés nélkül, egyes egyedül egy apró véset ékesítette. Egy sor rúna volt, amit nem értett. Sose tanult meg olvasni.
Így teltek a napok, békében, nyugalomban, bármiféle szokatlan, nagy meglepetést okozó esemény nélkül. Saga mindig is irtózott az izgalmaktól, jobban szerette a már ismert szituációkat, ahol otthonosan tudott mozogni. A maga módján persze ő is kíváncsi volt, de azt a kíváncsiságát könnyedén ki tudták elégíteni azok a pár mondatos beszélgetések, amiket a hazatérő harcosokkal váltott.

Szeles, kissé hideg tavaszi nap lehetett, amikor Saga éppen a piacra sietett, hogy estére már friss hal kerüljön a család asztalára. Tegnapelőtt tértek vissza a halászok, kis szerencsével talán le tud csapni egy igazán szemrevaló darabra. A legmutatósabb halak általában pár napon belül elkelnek, gyorsnak kell lenni.
A kikötőben mint mindig, most is nagy volt a nyüzsgés, de most valami más is volt a friss halakon és főszereken túl, ami miatt ide-oda tolongtak az emberek. Egy hajóról beszélgetett mindenki, legalábbis ahogy Saga a nagy nyüzsgésből ki tudta venni. Messziről érkezett hajó, messze a hatalmas szigetről, ahová jotünfia még nem tette be a lábát. A lány egy pillanatra elgondolkodott.
~ Az a hajó csak nem onnan jött...ahonnan én származom? Talán...talán megnézem. Ráérek...te jó ég, mit kell szenvedjek, ha felhalmozódik a munka. – de elhatározta, hogy megnézi magának azt a hajót. Ha tényleg olyanok jöttek rajta, mint ő, legalább megtudja, mifélék élnek a nagy tenger másik oldalán.
A vízparttól alig tíz méterre horgonyzott a hajó. A falu szélén lévő kis tengerpart nem fjordokkal volt tűzdelve, hanem finom kavicságy kötötte össze a szárazfölddel, így itt könnyen lehetett hajókat megrakodni, vagy éppen kikötni. A hajó hosszú volt, több árboccal is bírt. Hadihajó volt, ahogy Saga látta, több ágyú feküdt a fedélzetén, a kialakítása keskeny volt és ívelt, a fedélzetet pedig dísztelen, erős korlát védte, a kormány jól takart helyen volt, épp csak látta a szélén, és egy darab halászatra vagy szállításra használható kényelmi eszköz sem volt a fedélzetén. Hosszú palló vezetett az ott már csak derékig érő vízbe.
De akik a hajón utaztak, ők voltak igazán érdekesek. Saga elkerekedett szemekkel figyelte, ahogy kiszállnak. Olyan emberek, mint ő. Olyanok, akik egész életüket a nagy földön élték le...egyáltalán nem erre számított. A kis társaság, akik a hajóról leszálltak olyan idegennek tűnt neki, mintha egy másik faj tagjai lennének.
A veroniáról érkezett emberek kinézete változatos volt. Volt köztük magas, alacsony, s a bőrük színe meglepően változatos volt, az erősen napbarnítottról egészen a majdnem hófehérig. Saga átfurakodott az odagyűlt kisebb tömegre való félóriáson, hogy alaposabban szemügyre vegye őket. Innen közelről. Teljesen mások voltak, mint azok az emberek, akik itt éltek a szigeten. Néhányan közülük páncélt viseltek, díszes, csillogó vértezetet, mely nem csak hogy használhatatlan volt egy párbajban, de még a vízen utazást is veszélyesebbé teszi. Egy másik férfi létére ékszert viselt a fülében, a harmadikuk ruhája úgy nézett ki, mint egy durva anyagból készült hálóing, sőt, inkább mint egy női ruha elegánsabb alkalmakra, a negyedik törzsére meg egy lánc volt csavarva, s nő létére úgy öltözött, mint a férfiak. Az ötödikük volt talán az egyetlen, aki a szigetlakók szemével normális öltözködött. Többen a félóriások páncéljait viselték, így nem aggódott senki, biztos, hogy nem ellenségek. Feltehetőleg annak a királyságnak az emberei, akikkel nemrég a törzsek szövetséget kötöttek.
Saga ledöbbenve nézett rájuk. A veroniai emberek nagyon furcsák voltak. Óvatosan közelebb lépett hozzájuk, kicsit talán el is az ekkor már kevésbé távolságot tartó tömegtől. Úgy látszik, az egyikük a falu egy harcosával beszélt. A páncélos, fakó bőrű lány volt az. Magabiztos és megbízható kiállású volt, a gesztikulációjából látszódott, hogy veroniai létére gond nélkül szóba elegyedik a szigetiekkel. Egy nyelvet beszéltek, ahogy hallotta, bár a szavaikat elég nehezen tudta ilyen messziről kivenni.
Az egyik idegen felé fordult. A különös öltözetű lány volt az, akinek egy lánc volta  törzse köré csavarva. Saga egy pillanatig nem is realizálta, de a lány egyenesen a szemébe nézett. Mintha tudta volna, hogy őket figyeli. Körbefordította a fejét. Rajta kívül egy rabszolga sem volt itt. Talán ezért tűnt ki most egy kicsit a tömegből. Nagyot szusszant, majd egy szégyellős pillantással hátrahúzódott és elindult vissza a kunyhóba. Már így is pont elég időt vesztegetett.

Az aznap esti családi vacsora is pont olyan élénk volt, mint minden más. Ez egy vidám család volt, boldog család, így nem csoda, hogy amikor összeültek, az egész asztal nevetéstől és lelkes szóval előadott történetektől volt hangos. Sagának viszont máshol járt az esze, nem tudta kiverni a fejéből azt a csapat veroniai idegent, akiket látott. Most először találkozott olyannal, aki a kontinensről érkezett, legalább azt tudni akarta, miféle szerzetek. Végül rávette magát, hogy megkérdezze az öreg sámánt.
- Jürn mester?
- Tessék Saga.
- Láttam ma egy hajót, rajta pár emberrel akik...nos...onnan valók, mint én.
Az helyeslően bólintott, tudta miről van szó.
- Csak szerettem volna megkérni, hogy mesélj róluk.
- A tengeren túli népről? – fésülte meg rövid szakállát – Hát, mit is mondhatnék róluk. Másképp élnek, mint mi. Nagy, tágas mezők közepén élnek, ahol egész falunyi területeket tudnak felszántani. Nagy városokban élnek, amiket erők kőfallal vesznek körbe. Seregeik hatalmasok, erősek, de lassan mozognak. A tengeren viszont gyengék, ezért nem mernek vitorlát bontani.
- De páran mégis megteszik? Miért?
- Ki tudja. Talán csak hajtja őket a kíváncsiság. Több királyságuk is van, az egyikkel nemrég szövetkezett az egyik szomszédos törzs. Azért viselték azok az idegenek a mi páncéljainkat.
- Ők az Idegen Isten emberei...?
- Veronia lakói nem egy néphez tartoznak. Több nép van, mind-mind más mint megjelenésben, mind szokásokban. Egymással hálni is tudnak, noha hogy közös gyerekük lehet-e azt már nem tudom.
Saga csendben figyelt és hallgatott. Jürn mester tudása a veroniaiakról nem volt túl sokrétű, de mondott róluk annyit, hogy a lány világos képet tudjon alkotni belőle. Csak csendben hallgatta, ahogy nagy háborúkról, az égből fényt hívó mágiáról, a lélek legféltettebb kincsét elrabló átkozott lényekről, sétáló holtakról és egyéb más dolgokról beszélt neki.
- Jürn mester, honnan tudsz ennyi mindent az emberekről?
- Ó, drága Saga, annak idején én magam is a harcosokkal együtt hajóztam. Elkellett az ügyes kéz, ha valaki megsérült, meg persze a ködön is át kellett valahogy vezetni a hajót. De ez már nagyon régen volt...
Nem is gondolta, hogy ennyire élvezni fogja a történeteket. Mondjuk lehet azért, mert ellenben a falun belül szájról szájra továbbadott történetekkel, ezek biztos, hogy igazak. Saga talán most először nem unta halálra magát egy mesén.



Reggel volt a kis faluban. A hajó még mindig kint horgonyoz. Utasai az egyik istállóban húzták meg magukat. Az ott lakók voltak olyan kedvesek és befogadták őket egy estére, amíg mindent összeszednek amire szükségük volt.
- Basszus, nem hiszem el, hogy egy rühes fogadó nem volt ebben a porfészekben! – nyújtózkodott egyet Maria, miközben egy fájdalmas roppanással megdolgozta a derekát.
- A szalma mindenhol szalma. – mondta Leo.
- Hát ez nem csak szalma volt. – nevetett egy nagyot Aleena, miközben mindenféle lustálkodás nélkül egy mozdulattal kipattant az ideiglenes fekhelyről. Elég erőteljes bűz terjengett a helyen, nem volt nehéz kitalálni, mi volt a forrása.
- Az már igaz. – bólogatott Lia illúziója.
- Neked nincs is orrod. Ha akarnád, egyáltalán nem tudnál szagokat érezni! – rivallt rá Gerard.
- De megtettem. Együttérző vagyok, na.
- Ha minden jól megy, ma már útnak indulhatunk.
- Legnagyobb bánatodra.
- Azért ez meglepett. Nem gondoltam volna, hogy nem csak én vagyok tengeribeteg. – kicsit ironikus volt, hogy Aleena és Klaus hajós elődjeik ellenére elég nehezen szoktak hozzá a tengerhez.
A falu népe kora reggel már friss volt és élénk. Gyorsan fel is tudták tölteni a készleteik maradékát, hogy aztán vitorlát bonthassanak és tovább hajózhassanak egy újabb feltérképezetlen sziget felé. Aleena a kikötőbe érve körbenézett. Az a lány, aki tegnap úgy nézte őket nem volt sehol. Lehet nem is érdekelte őket annyira. Nagyot sóhajtott. Igazán elhagyhatná már ezt a folyamatos paranoiát.
A helyiek némileg gyanakvóak voltak, de nem tartottak tőlük távolságot. A rabszolgákon túl sok veroniai nem fordult még meg a szigeten, de őket maguknál gyengébbnek tartották, ezért egyáltalán nem tartottak tőlük. A falu harcosain végignézve alighanem igazuk is volt.
Utolsónak gyógyszert kellett szerezzenek. ezen a vidéken, ahol az alkímia nincs olyan magas szinten nem is számíthatnak rá, hogy normális italokat szerezzenek. A veroniai doktorok kencéihez hasonlókat viszont készítenek, ennek reményében kereste fel Gerard és Klaus az öreg Jürn mestert, fent a falu szélén a kis dombon. Takaros házikó volt, úgy nézett végig rajta a két úriember, majd illedelmesen kopogtak és beléptek.
Mint azt kiderült, rossz ötlet volt. Kint kellett volna megvárni, amíg valaki kimegy értük. A konyhában tartózkodó négy illető (a család női tagjai, valamint Saga) ijedten fordították feléjük a fejüket, majd álltak fel az első tárggyal a kezükben, fenyegetően közelítve a két megszeppent kalandor irányába...leszámítva Sagát. Ő egyelőre jobbnak látta nem beleavatkozni.
- Mit képzeltek, idegenek?! – harsogta az egyikük.
Gerard és Klaus teljesen le volt döbbenve.
- Elnézést, hölgyem... – kezdett bele elég dadogósan.
- Gyógyszert szeretnénk vásárolni. – tette hozzá kurtán Gerard.
Az egyik félóriás nő odasétált hozzájuk. Fenyegető tekintettel végignézett rajtuk és a magasba emelte a kezét. Aztán a ház hátulja felé mutatott.
- Jürn mester a hátsó ajtón át keressétek. Tűnés, amíg szépen mondom!
A két ember hevesen bólogatott, majd ijedten távoztak.
- Te jó ég, ezek a faragatlan idegenek... – morgott a ház úrnője ahogy visszaült a szövőszék elé – Saga, menj hátra. Biztos kell majd segítség.
Saga elég rendesen elkalandozott. Megrázta a fejét, az zökkentette ki.
- I-Igenis, asszonyom. – aztán felállt és hátrament.
Hátul, a kunyhó egyik szobájában, egy tűzrakás körül, melynek füstje kifelé kígyózott a lyukas tetőn volt Jürn mester munkaterülete. Ott leltárazta a különféle alapanyagokat és ott főzte őket egybe mindenféle hasznos kencékké. A két idegen is ott volt, ahogy a félóriás mestert nézték, ahogy a különféle agyagedényeket és üvegcséket pakolgatja és nézegeti őket.
- Áh, Saga! – fordult felé a mester – Éppen jókor. Hozd fel a pincéből a kecskezsírt.
A lány hezitálás nélkül megindult, nem mutatkozott be, nem köszönt. Úgy volt vele nem szívesen pazarolja az idejét beszélgetéssel. Egy pillanatra rá már ott is termett a zsírral, s Jürn mester neki is látott összekeverni a többi hozzávalóval. Kenőcs készül majd belőle. A két alak közben a mesterrel alkudozott, hogy hogyan is tudnának a szerekért fizetni.
- Elfogadják ezt a pénznemet? – mutatott fel egy tízváltós érmét Gerard.
Jürn mesternek rá sem kellett néznie, már rögtön tudta a választ.
- Itt a veroniai pénz egy fabatkát sem ér. De hajlandó vagyok cserélni is, ha fel tudtok ajánlani olyat, amit szívesen elveszek. – felelte nyájasan.
Szerencséjük volt, hogy ilyen alkuképes volt az öreg.
- Majd kitalálunk valamit. – bólintott Klaus.
Az öreg nem firtatta.
- Rendben. Majd értetek küldöm Sagát, ha elkészültem.
Ha hihetnek a mester szavainak, nagyjából két nap múlva mindennel elkészül, amire csak egy jó hajósnak a tengeren szüksége lehet. Igaz, nem volt éppen minden kéznél, ahogy a leltárazás végén kiderült.
- Úgy látszik, néhány összetevő hibádzik. – morogta az öreg sámán – - Mondjátok, jártatok már hegyvidéki erdőben?
Gerard és Klaus összenéztek.
- Erdőben laktunk hosszú ideig.
- Van egy pár összetevő, amit csak fent a hegyeken elterülő erdőben lehet találni. Ha gyűjtötök nekem egy nagy adagot, engedek a gyógyszerek árából.
Ez jó ajánlatnak tűnt. Klaus nem talált benne kivetnivalót, márpedig az ő megérzései sosem hagyják cserben. Egy probléma volt csak.
- Sajnos egyikünk sem ismeri az itteni növényeket.
- Emiatt ne aggódjatok. Saga veletek megy. Én magam tanítottam, remekül meg tudja különböztetni a különféle növényeket és gombákat.
A sziget közepén egy nagy kúp alakú hegy foglalt helyett, rajta egy terebélyes erdővel. A szántók és a legelők körülötte terültek el, az erdő maga szinte a hegy lábáig terjedt. Ebben az erdőben rótták a mérföldeket, immáron hárman, a szűkszavú és néma tekintetű ember lánnyal együtt. Gerard és Klaus meg is lepődtek rajta, amikor találkoztak vele. Tudták, hogy ennek a népnek szokása rabszolgákat ejteni, de nem gondolták volna, hogy vannak köztük olyanok, akik ennyire szabad kezet kaptak a háztartásban. Náluk erre egyedül a vámpíroknál volt példa. Az ottani rabszolgák köszönőviszonyban sem voltak az itteniekkel.
- Mondcsak, te...? – kezdett bele Gerard, hogy kiderítsen valamit a lányról, de Klaus azzal a lendülettel tiszta erőből fejbe vágta.
- Illetlenség ilyenről kérdezgetni. A múltjáról senki sem beszél szívesen. – régi tapasztalat volt ez még a calorusburgi gettóból.
Saga meglepetten nézte őket. Aztán egy unott vigyorral legyintett.
- Nem fájdalmas emlék, már ha arra gondoltok. – tette szét a kezeit. Hangján nem érződött sem gúny, sem lekezelés, sem bánat. Teljesen normális volt – Már az apám és az anyám is itt éltek. De talán a nagyszüleim is. Sosem láttam volna, hogy bármelyikük is szenvedett volna miatta.
Gerard és Klaus zavarba jőve néztek össze.
- Te aztán egyenes vagy.
- Nem szerek fölöslegesen csinálni dolgokat. Miért szánnám az időm olyasmire, aminek nincs haszna. – ez érthető volt. Az ilyen ember nem szerette kerülgetni a forró kását.
A két vándor hajós nem is nagyon tudta mit válaszoljon. A lány úgy látszik nagyon jól elvan a gondolataival és biztos nem akar két vadidegennel csak azért beszélni, mert ők mindhárman emberek. Ennél nagyobbat nem is tévedhettek volna. Saga szótlan volt, mert azóta sem találta ki, hogy mit mondjon nekik. Nem szerette fölöslegesen koptatni a nyelvét. És mivel nem tudta, mit mondjon nekik, inkább hallgatott. Meg amúgy is, biztos csak nyűgnek vennék, ha elkezdené őket teljesen alap dolgokról kérdezgetni.
- A nevedhez képest elég szűkszavú vagy. – szólalt meg Gerard.
Sagát eléggé meglepte.
- Te tudod mit jelent a nevem?
- A névnek nagy jelentősége van. A név olyan dolog, amiről emlékeznek majd rád.
Oké, gondolta magában a lány, ennek sincs ki a négy kereke, ha van ideje ilyen szamárságokon agyalni.
- Az én nevemmel elég rendesen félrelőttek. Sose kötöttek le a mesék.
Gerard szomorúan hajtotta le a fejét. Saga nem értette, azt hitte megbántotta valamivel.
- Hé...mondtam valamit?
Klaus legyintett.
- Rá se ránts. Szíve csücskei a lovagregények.
Saga bólogatott. Így már értette...vagyis nem, nem értette.
- Mi az a lovag?
Gerard úgy kapott felé, mint akit hátbaszúrtak. Megragadta a két vállánál fogva és odahúzta az arcát az övéhez.
- Te nem tudod, mi az a lovag?!
Klaus ideges ábrázattal dörzsölte meg a homlokát.
- Hát ez mondjuk érthető...inkább az lepne meg ha tudnád. – csóválta meg a fejét. Kezdődik, mindjárt útjára indul.
- Elfogadhatatlan! Azonnal elmondom neked.
Azzal elkezdődött egy jó bő fél órás önlengős rege a régi korok vitéz hőseiről. Emberekről, akik mindent kockára tettek, hogy elnyerjék helyüket a könyvek lapjain. Akiket nem érdekelte a veszély, akik úgy éltek, ahogy nekik tetszett. Akik mertek kockáztatni, szembe mertek menni az ismeretlennel...
- Tegyük hozzá ezeknek a nagy része csak kitaláció.
Gerard megvetően nézett Klausra.
- Mert ezt még egyszer mondani... – morogta.
Ekkor Saga elmosolyodott és nevetni kezdett.
- Bocsi, bocsi. Csak olyan hülyének érzem magam. Azt hittem olyanok lesztek, mint akik egy másik világból érkeztek. De alig különböztök tőlünk. – eszébe jutott, a félóriások, sőt a többi rabszolga sem más, amikor kedélyesen beszélget a barátaival.
Saga valóban hasznos segítségnek bizonyult. Alig egy órával azután, hogy elérték a hegy tetején fekvő sűrűbb erdőséget, mindent összegyűjtöttek, amire csak szükségük volt. Három nagy kosárral indultak meg, mindegyik rogyásig volt pakolva erdei növényekkel és gombákkal. Gerard és Klaus eléggé meglepődött rajta.
- Nem viccelt, az öreg mester, amikor azt mondta érted a dolgot.
- Ez csak természetes. Ez a dolgom.
- Tudod, a legtöbb ember nem szokott errefelé ilyen jókedvű lenni.
Saga megállt egy pillanatra.
- Igen, ezen már én is gondolkodtam. Voltak a szolgák közül, akik sokkal sanyarúbb sorsra jutottak. Azt hiszem szerencsém van, hogy emberszámba vesznek.
- Cserébe pedig nem zavartatod magad a helyzeted miatt. Miért tennéd, ha egyszer így kényelmes.
- Valahogy úgy.
Hangos dörrenés hallatszott át az erdőn. Felnéztek az égre. Beborult, elég erősen, a szél is feltámadt. Saga jól tudta, mi fog jönni, s a többieknek sem volt idegen.
- Vihar közeledik. Legjobb, ha most rögtön elindulunk vissza.
- Igen, egy párat már mi is láttunk.
Mire kettőt léptek előre az erdőben, elkezdett szakadni az eső. Mintha dézsából öntötték volna, úgy folyt le szinte patakokban a víz a fák lombja közül. Futottak,a hogy csak a lábuk bírta, de a talaj egy pillanat alatt sáros ingovánnyá duzzadt a sok víztől, így óvatosan kellett lépniük, nehogy hasra essenek és bucskázzanak húsz métert lefelé a hegyen.
- Ez így nem jó. Nem látok semmit.
Saga fájdalmasan nyögött egyet.
- Nem baj. Csak haladjunk lefelé, az a biztos. Akkor biztos a faluban kötünk ki.
Hatalmasat villámlott, tőlük alig pár mérföldre a hegy lábánál. Ijedten tartották az arcuk elé a kezüket. Egyre jobban zuhogott. Már egy méterre sem láttak. Az egyik zsák teljesen megadta magát a belé ivódott víz súlyának, kiszakadt. A sok értékes növény odaveszett, magányosan folyt le a hegy lába felé.
- Nem lesz ez így jó. Így nem fogunk levinni semmit. – mondta határozottan – Saga, van valami hely, ahol meghúzódhatunk.
Sagának nem kellett sok ideig gondolkodnia.
- Van egy barlang, a fennsík alatt, ami a hegy tetejétől nem messze van. Biztos, hogy még nem haladtunk el mellette.
Megfordultak és a hegy felé vették az irányt. A sziklák kis idő után valóban elkezdtek egyre meredekebben lenni egészen addig a pontig, hogy már úgy kellett kövenként felsegíteniük egymás, mert zsákokkal a hátukon alig bírtak a lefelé hömpölygő sáros vízzel ellen mászni. Végül elérték a fennsík lábát. Meredek sziklafal választotta el őket a magasba nyúló kis tisztástól. Alatta valóban egy nagy barlang szája tükröződött át a szürke esőn.
- Erre!
A barlangban valamilyen csoda folytán nem ért derékig a víz. Talán azért mert erősen lejtett és felfelé ívelt a belseje. A víz egyszerűen a szája előtt gyűlt össze, egy kisebb tócsában.
- Ez remek ötlet volt.
- Igen, jól ismered a helyet.
Saga elvörösödött. Jól esett neki a dicséret. Aztán gyorsan észbe kapott, hogy gondoskodnia kell magáról.
- Itt kivárhatjuk, amíg eláll az eső. – mondta, miközben a hajából csavarta ki a vizet, nehogy megfázzon tőle.
Saga a barlang sötét, véget nem éri része felé nézett. Elgondolkodott. Igazából fogalma sem volt róla, mi van a barlang végén, pedig már vagy százszor járt itt gombákat gyűjteni. Mindig is kíváncsi volt rá. Aztán gyorsan elhessegette a gondolatot. Most van fontosabb dolguk is, mint ide-oda bandukolni. Szoknyáját maga alá gyűrte majd leült, hogy megvárja az eső végét. De Klaus és Gerard észrevette, merrefele tekingetett.
- Megnézzük, mi van ott?
Saga ijedten zökkent ki a koncentrálásból és fordította feléjük a fejét.
- Mi? Nem, nem szükséges! Csak éppen oda...néztem.
Klaus legyintett az ujjával.
- Engem nem lehet átverni. Láttam, hogy úgy megnéznéd mi van ott.
Saga a fejét rázta.
- Dolgunk..van.
Gerard a barlang sötét vége felé nézett. Aztán se szó se beszéd elindult.
- Engem viszont érdekel.
Klaus vállat vont, majd követte.
- Nincs jobb dolgunk úgyse. Rikkants, ha elállt az eső, a visszhangtól meghalljuk.
Saga csalódottan nézett utánuk. Kinyújtotta az egyik kezét, meg akarta ragadni Klaus nadrágját, hogy visszatartsa. Aztán leengedte. Kis ideig csendben nézte a sötét barlangot, ahogy az egyikük alakja eltűnik benne. Aztán felugrott. Ő sem tudta, miért indult utánuk. Talán csak félt egyedül. Talán csak nem akarta, hogy bajuk essen. Talán csak kíváncsi volt és nem akarta ezt az esélyt elszalasztani úgy, mint sokszor korábban. Talán mindhárom egyszerre.
- Várjatok! Ne hagyjatok itt![/color]

A barlang sötét volt és nyirkos. Itt ott még lehetett hallani, ahogy a víz a repedéseken át apró cseppekben hullik le. Fény pár lépés után már egy szikrányi sem volt. Ám Sagának úgy tűnt, a két kalandor lelkű ember nem érkezett felkészületlenül. Klaus táskájából egy fáklya került elő, amit azonnal meg is gyújtott.
A barlangot ugyan még a fáklya sem tudta teljesen megvilágítani, de legalább mostmár nem kellett attól félniük, hogy orra esnek. Kívülről halk zúgás hallatszott, minden bizonnyal azóta sem állt el az eső. A hely sokkal nagyobb volt, mint az kívülről látszott. Mennyezetéről hosszú, hegyes végű, kúp alakú sziklák lógtak le, azokról csepegett az átcsurgó esővíz. Magassága a helynek meglepően nagy volt, úgy nézték ha egymás nyakába állnak is épphogy csak felérnének a tetejéig.
- Tényleg nem jutott még eszébe senkinek idejönni? – ámuldozott Gerard.
- Igen...ez a hely valami elképesztő. – Klausnak nem sok barlanghoz volt része élete során.
Saga vállat vont.
- Néha járt itt egy-két ember. Ki-ki addig ment, míg meg nem unta. De nem meséltek soha semmi érdekeset.
- Mondjuk lehet nem fogunk találni mi se semmit.
A barlang nem sokkal bentebb elkezdett magasodni, mígnem már a féklya is épp cask megvilágította a tetejét. Egy nagy sziklafal állta el az útjukat, arról csobogott le apró csermelyként a víz. Nyirkos volt és csúszós a fala, nehéz volt megkapaszkodni rajta. De semmi más út nem látszott és egyértelmű volt, hogy nem ér véget itt az út.
- Tartsunk bakot? – nézett fel Klaus.
- Igen, az működhet.
Gerard odaállt a sziklafal alá.
- Tudnál segíteni? Egyedül nem tudom megemelni Klaust.
Saga erősen gondolkodott. Vissza kéne forduljanak. Nem kéne itt vesztegetniük az idejüket. De már így is tovább jöttek, mint a legtöbb félóriás, aki ide merészkedett. A jotünök nem igazán szeretik a szűk helyeket, termetüknél fogva.
- Persze...de miért nem inkább téged emelünk fel, te könnyebb vagy?
- Mert én nem tudnálak titeket felhúzni.
Klaus pattanásig feszített ujjakkal kapaszkodott meg egy sziklában. Csúszós volt, nyirkos és valami nedved hártyával fedett, de sikerült megmaradnia. Végül nagynehezen felkapaszkodott. Ezután Saga következett, aki felült Gerard nyakába és onnan nyúlt Klaus kezéért. Utolsónak Gerard maradt hátra, noha el sem érték egymást a sziklaszirt tetejéről. Bár nem is úgy tűnt, mintha ez különösebben zavarta volna.
- Álljatok hátrébb egy kicsit. Nem akarok belétek ütközni.
Gerard ruháján pecsétek jelentek meg. A ruhaujjából, a lábszárából és a gallérjából bújtak elő, mintha a testén nőttek volna ki. Szép lassan, ezek kígyóként kezdtek el tekeregni, szép lassan befedve az egyszínű, jellegtelen holdpapi köpeny minden szabad felületét, átalakítva azt egy díszes, mintás köntössé. Gerard élénk vigyorral az arcán a levegőbe ugrott. Szökkenése majd három méter magasra repítette, egy laza mozdulattal elkapta a párkány szélét és fél kézzel felhúzta magát.
- Meg is vagyok. – porolta le a ruháját, ahogy a pecsétek szép lassan visszahúzódtak.
Sagának elállt a lélegzete is.
- Ez...varázslat volt?
- Pontosan. Ahonnan én jövök, az egyik legerősebb fajta. – a tudásdémonokat mindig is a világ legjobb mágusainak ismerték...igaz nem is nagyon értettek máshoz.
Tovább haladtak előre a barlangban. Meglepően tágas volt, s nem kellett sok, hogy az innen-onnan csurdogáló víz egy apró kis csermellyé álljon össze. Hideg volt és zavaros. Esővíz. Eszerint még mindig zuhogott. A fáklya már éppen csak halványan világított. Elvesztették az időérzéküket, ahogy a barlang oldalán végigfutó mintákat nézték. Fekete, lilás-kékes árnyalatú csíkok futottak végig, melyek fényes drágakőként verték vissza a fényt, itt-ott néhol sárgás, vagy zöldes árnyalattal. Saga csak ámult, eszébe sem jutott volna, hogy itt a hegy mélyében ilyen gyönyörű barlangok nőttek.
Egyszer csak a kintről kihallatszódó csobogás felerősödött. Nem sokkal rá erős szelet éreztek a barlangban átszűrődni. Kijárat volt valahol, egyértelműen ezt jelentette. Derűs arccal összenéztek, ez a barlang mégiscsak vezet valahova. Futottak előre,. mert nem bírták az izgalomtól visszafogni magukat. Nem sokkal később fényt pillantottam meg a barlang végén. Ahogy odaértek felé, már az eső is enyhén kezdte el az arcukat verdesni.
- Te jó ég...! hüledezett Saga.
Kiderült, hogy egész a hegy tetejéig másztak fel. A barlang másik vége egy nagy fennsíkra nyílt, ami a hegytetején foglalt helyet. Tágas mező volt, egy kevés fával, több irányból érdes sziklaperemekkel határolva, egyedül talán a falu irányába lehetett a fennsíkot elhagyni. Persze a rétből msot semmi sem látszott. Az eső ugyanis már több mint egy méter mér pocsolyákkal tarkította a magasba ágaskodó mezőt.
- Jürn mester biztos nem számított ilyen viharra.
- Ritka errefelé az ilyesmi?
Saga a fejét rázta. Jól emlékezett rá, ez a sziget eléggé távol van a veszélyes tengeri áramlatoktól, ahogy a harcosok mesélték. Az utolsó nagy vihar a gyerekkorában érte el a faluk. Akkor bizony nagy volt az ijedtség, mert majdnem elárasztották a felcsapó tengeri hullámok a házaikat.
- Nem, de szoktunk áldozni az isteneknek, hogy kerüljenek el minket a viharok. Talán tíz éve, hogy ekkora eső...kerekedett...
Saga ekkor megtorpant. Ijedt szemekkel nézett körbe. A víz már több helyen összefüggő felszínt alkotott. A bércek között kis hegyi patakokban szokott általában elhaladni és lecsorogni a sziget aljához a tengerbe. Mégse folyt semerre. A kis hágók közti rések túl szűkek voltak ennyi esőnek. Az egyetlen hely, ahogy le tudott a fennsíkról jutni, a faluba vezető út volt.
- Valami nincs rendjén...
A lány kiszaladt az esőbe. Az arcát takarva futott a fennsík másik végébe, hogy megnézze. És amit látott, a lélegzete is elállt tőle. A fennsíkról lefelé vezető úton nem folyt le a víz. Túl magasan kezdődött, hogy a már-már tó nagyságú pocsolyák le tudjanak folyni. A vízszint viszont nem sokkal volt alatta a lejtő legmagasabb pontjának. Gerard és Klaus ekkor értek oda mellé.
- Mi a baj?
Saga ekkor jött rá, mekkora veszélyben vannak.
- Azonnal le kell jutnunk a faluba! – ordította az esőben álló másik két embernek – Ha az ösvény emelkedője átszakad, ez az egész le fog zúdulni. Az egész falut elárasztja!
- Micsoda? De hát, ti tengeri nép vagytok.
- Az nem számít. A harcosokat leszámítva még a faluban is alig páran tudnak úszni. Megtizedeli az árvíz őket.
- Várjunk egy kicsit, csak összegyűlt a víz a fennsíkon, honnan tudod, hogy ez el fogja a falut árasztani?
Saga nyelt egy nagyot.
- Állítólag egyszer már megtörtént. Olyan ötven évvel ezelőtt. Azóta mindig szemmel tartjuk a helyet.
Több se kellett, elindultak vissza a barlangba. Lent, ahol végve voltak az esőtől, még ha nyirkos is volt a kő alattuk, gyorsabban tudtak haladni, mint fent a szinte már ingoványos földön. A barlang szája elé érve viszont kénytelenek voltak a szabad ég alatt folytatni az utat, ahol még mindig egy méterre sem lehetett ellátni az esőtől. A hegy lábánál viszont már ott kellett lennie a falunak, még ha a sok víz és fa el is takarta.
- Így nem tudunk futni, három lépés után hasra fogunk esni.
Gerard körbenézett.
- Talán nem is volna olyan rossz...
Az egyik nagyobb fához sietett, előrántotta a tőrét, majd belevágta. A többiek érdeklődve mentek utána.
- Ez nem lesz jó. Öreg fát keressetek, vastag, laza kéreggel.
Rövidesen találtak is egyet, s nem telt bele öt perc, a hatalmas, délceg fenyő kérge ott feküdt egy darabban a lábuk előtt. Egész pofás kis fakutyát sikerült alkotniuk. Be is állították fejével előre a lejtőn, majd helyet foglaltak. Elől volt Klaus, hiszen neki volt a legélesebb szeme, mögötte Gerard, leghátul pedig Saga.
- Elbíz ez egyáltalán minket.
A két jóbarát vállat vont.
- Ki tudja. – majd se szó se beszéd elrúgták magukat a földtől.
A fakéreg mint az orkán süvített előre a csúszós földön. Klaus még épphogy ki tudta enni, mi van az orruk előtt, úgy próbált meg kormányozni, nehogy nekiütközzenek egy fának. Saga csak visított és csukott szemmel kapaszkodott az előtte ülő derekába.
- Őrültek vagytok! Beteg állatok!
Nem kellett egy perc se, máris kirajzolódott az esőben a falu első háza.
- Oké, háromra óvatosan támasszunk le.
Jó terv volt. Ha hirtelen fékeznek le, a végén kitörik a lábukat. Fokozatosan kell lassítaniuk.
- Egy...
Saga összeszorította a fogaik.
- Kettő...
- Most!
Egyszerre tették le a lábukat...aztán azzal a lendülettel repültek is le a fakutyáról, végigbucskázva a domboldalon, neki egy nagy bokornak az egyik kert hátuljában. Szédült arccal tápászkodtak fel. Forgott velük a világ. Saga úgy érezte, mindjárt elhányja magát.
- Mindenki egyben van...? – fogta a fejét Gerard.
- Mit gondolsz... – morogta Saga, aki nem igazán volt hozzászokva az ilyen pillanatokhoz.
A falu kisvártatva értesült a közelgő veszélyről. A falusiakat nem sokat kellett győzködni, hogy árvíz közeleg. Úgy tűnt, megbíznak Sagában, s nem sokkal rá a félóriás férfiak már zsákszámra hordták a földet a hegy lábához, hogy sáncot emeljenek belőle. Megint mások árkot ástak előtte, ami elvetette a lefelé hömpölygő vizet. Eléggé felkészültnek tűntek. Ilyenkor általában már mindenki a házában tanyázott, s készülődött az éjszakához, vagy nyugodtan vacsorázott. A jotünök büszke népe, akik a megzabolázatlan földeket népesítik be, most egy emberként serénykedett. Egy ilyen vihar utószele valószínűleg semmiség nekik.
Az árok és a sánc azonban nagyon lassan készült. Már javában lefelé ment a nap, az eső még mindig nem akart alábbhagyni, s senki sem tudta, mennyi idejük maradt még hátra. Igyekeztek, ahogy csak tudtak. Mígnem aztán egy hatalmas villámcsapás adta meg a kegyelemdöfést. Az egész falu szeme láttára csapódott bele egyenesen a hegytetejébe. Fél percre rá bődületes hangzavar törte meg az eső egyhangú verdesését, ahogy a víz a fennsíkról zúdult le egyenesen a falu felé. A falusiak halálra rémülten kerestek fedezéket. Az ár nagyobb volt, mint amit el tudtak képzelni. A sánc egyértelműen nem fogja tudni megállítani.
Saga is futott a többiekkel, ahogy a lába bírta. A víz már nagyon közel jár, félig legördült a hegyről. Úgy látszott teljesen el fogja árasztani a falut. Mindenki a felső emeletekre, a házak tetejére sietett, nehogy elsodorta a sűrű, iszapos víz.
- Megtennél nekem egy szívességet..? – súgta Gerard a semmiből.
Saga hátranézett. Gerard és Klaus már visszamentek a hajójukra. Most értek vissza. Azt hitte, hogy nem is fog visszajönni, amíg a vihar nem tágul a szigetről. Ott voltak mindannyian, akiket látott tegnap a tenger felől érkezni. Mindannyiknál egy nagy hordó volt, ki a feje felett, ki a lába előtt, ki a hóna alatt vitte.
-...ha netán fel akarnálak koncolni, szólj pár szót az érdekemben. – bökte oda, mielőtt ő és a társai megindultak volna egyenesen a sánc felé.
Öten ötfelé szaladtak. Ketten-ketten a sánc két oldalára egy ház mellé, Gerard pedig a levegőbe ugrott. Az eső erősen verte a hátát, úgy tűnt mintha elkezdett volan zuhanni tőle. A lendülete kitartott egészen míg a lánc fölé nem ért.
- Nem fogod lerombolni ezt a falut! – ordította a közelgő árvíznek, ahogy teljes erőből elhajította a hordót, egyenesen a sánc elé.
Ahogy a kis csapat újra egybegyűlt, az ideiglenes fal mellett több helyen robbanás törte meg a víz egyhangú hömpölygését. A hordók egymás után robbantak fel, magukkal rántva a közeli ház falait. A falu legszélső házai egyszerre omlottak össze majd dőltek rá egyenesen a sáncra, mely így majd kétakkorára nőtt azon a helyen,a hol a víz elsőnek érte volna el az utcákat. A víz pár pillanatra rá vágódott neki. Hatalmas robajjal csapott fel, de nem ért át a falon túlra.
Saga tágra nyílt szemekkel nézte, ahogy Gerard zuhant vissza a föld felé, háta mögött a hatalmas hullámmal, amit megzabolázott. Olyan volt, mintha az idő egy pillanatra megállt volna. A lány azon kapta magát, egyszerre átkozza és csodálja. Őrült volt, felelőtlen. Mégis mint aki képtelen volna hibázni. Mintha pontosan tudta volna, mi fog történni. Magabiztos volt, akár a süvítő vihar, de mégis titokzatos, akár a hold sötét oldala. A falu szélén nem egy házat sodort el a víz, de nem folyt be az utcák közé. Az új sánc és az árok oldalra vezette a vizet, egyenesen a tengerbe. Gerard elégedett arccal ért földet a többiek között.
- Ez nem sokon múlt.
- Hé, mondtam hogy sikerülni fog.
Saga odarohant hozzájuk.
- Mi, a fenét gondoltatok?! – ordította le őket.
- Hé, működött, ne nyafogj. – nevetett Maria.
- Mi a fene volt ez egyáltalán?!
- Hogy ez? A lőpor, amit a hajónkon tartottunk. Ez volt az összes, de hál’ Istennek elég volt. – magyarázta Klaus.
- Egyáltalán minek kellett ehhez a levegőbe ugrani?
- Nos...a hatás kedvéért. – dörzsölte meg az állát Gerard. Erre aztán mindenki ismét nevetni kezdett. Saga sem lepődött meg már rajta. Ez a Gerard úgy látszik nagyon sokat ad a megjelenésére.
A falu apraja nagyja ott volt velük. Csak néztek, hogy mit műveltek ezek. Egy magas, majd három méteres alak lépett előre. Hosszú szakállát csontok ékesítették, hátán két hatalmas csatabárd foglalt helyet. Sötétvörös haja az éjszakában is olyan volt, akár a lángoló pokol tüze. Ő volt a törzs jarlja, a legerősebb harcos az egész faluban. A falusiak egyenességéről és őszinteségéről ismerték, aki egy medvének is képébe merte mondani, mit gondol róla. Mégis bölcs volt és megfontolt.
- Idegenek! Feleljetek...
A kis csapat feléjük fordult. Maria lépett előre. Bár az esőtől teljesen átázott, mégis úgy nézett ki, mint aki egész nap arra várt, hogy a vezérrel tárgyalhasson.
- ...mi vezetett rá titeket, hogy ezt tegyétek. – nézett szigorúan a vámpírra.
Bárki más már összeomlott a nyomás alatt. A jarl kiváló emberismerő, nagyszerű vezető, és remek diplomata is volt egyben. De Maria csak mosolyogva felelt.
- Talán indok kell arra, hogy életeket akarjunk menteni?
A jarl nézett előre. Aztán kuncogott egyet.
- Harcos szívetek van, látom tisztán. – sóhajtott – Segítségetekért élvezzétek a falu vendégszeretetét, ameddig jól esik.
A faluban sokaknak volt ellenvetése ezzel kapcsolatban. Nem szerették az idegeneket. De bíztak a jrl ítélőképességében, mely még egyszer sem hagyta őket cserben, így szótlanok maradtak.
- Alázatosan köszönjük. – végül az egész város megkönnyebbülten tért vissza a házaikba, egy csapat harcos pedig elindult a hegyre, amint kitisztult az ég, hogy szemügyre vegyék a fennsíkot.



Ünnepséget tartott a falu az eső átvészelésére. Ezek a jotünök úgy látszik szeretnek mulatni és minden alkalmat megragadnak rá, hogy mulattságot rendezzenek.
- Emlékeztet egy bizonyos népre. – bökte meg Leo vállát játékosan Aleena.
- Nem tudom miről beszélsz. – fütyörészett a tünde.
Az eseményre ők is hivatalosak voltak...igaz csak az asztal legvégénél, a jartól a lehető legtávolabb, de Maria elmondása szerint ez így is elég nagy megtiszteltetés. A kívülállókat csak nagyritkán szokták ilyen gesztussal fogadni.
Kénytelenek voltak a hagyományoknak megfelelően szétválni. Az ünnepek alkalmával ugyanis a férfiak, nők és gyerekek külön-külön asztalnál ültek. Szegény Gerard és Aleena is a gyerekekhez kerültek. Nem érdekelte a jotünöket, hogy mennyire erősek, nem voltak hajlandóak engedni. A félóriás kölykök így is nagyon izgatottak voltak, amikor leültek hozzájuk. Ritkán láttak harcost a tengeren túlról, sokan nem is remélték, hogy életük folyamán összefutnak eggyel.
- Pedig nem is vagyok gyerek... – morgott Aleena keresztbe kulcsolt karral, aki noha elég alacsony növésű volt, már éppen nagykorúnak számított.
- Á ugyan, nem olyan rossz ez. – mondta Gerard, miközben három lelkes gyereknek mesélte, mi mindent láttak a nagy kontinensen.
Aleena társára nézett. Határozottan élvezte, hogy dicsekedhet másoknak. Ő egy kicsit ugyan kellemetlenül érezte magát. Utált a figyelem középpontjában lenni. Ezért aztán inkább óvatosan meghúzta magát és próbált nem megszólalni, noha az ábrázatáról világosan le lehetett olvasni, mire gondol.
A lakoma természetesen táncmulatsággal zárult. Előrántották a hangszereket, s pillanatokon belül rázendített a fél törzs, s mindenki táncolt,a hogy tudott, csak úgy porzott tőlük a falu főtere. Már álltak is volna fel, hogy becsatlakozzanak...
Azonban a jotün nép táncmulatságát vadnak nevezni enyhe kifejezés volt. Nem telt el egy fél perc, s már csépelték egymást a népek, ököllel, kupával, széklábbal, amivel érték. Az egész falu ott ütlegelte egymást a tér kellős közepén. Még a zenészek is beszálltak egy kis idő után amikor látták, hogy már senki sem akar táncolni.
- Ö...srácok...biztos akarunk mi itt „táncolni”? – nézett kissé elbizonytalanodva Leo.
- Há, na mi van, betoljál? – vetette oda Maria – Gyerünk, indulás! – emelte magasba az öklét.
- Maria...ne, páncélban nem ér, tudod. – állította meg szavával Aleena.
- Ja tényleg. – mondta, majd egy laza mozdulattal lerántotta a mellvértjét.
A többiek csak akkor vették észre, hogy a nyakláncát is lehajította.
~ Te jó ég... – nézte Aleena, ahogy a vámpír újonnan felszabadult erejével a tömegbe veti magát.
De sok választásuk nem maradt, mert a tömeg szépen magával ragadott mindenkit. Úgy fél percre rá már el is felejtettek aggódni maguk miatt. Ott csépelte egymást az egész mulatozó falu a téren, amíg ki nem dőltek a fáradtságtól. Szerencsére ez hamarabb bekövetkezett, mint gondolták volna. A félóriások nagyon durvák, de éppen ezért hamarabb kicsavarják egymásból a szuszt is.
A mulatság ezután kevésbé durva fordulatot vett, mindenki visszatért az asztalához, a házába, vagy éppen az egyik tábortűz köré beszélgetni, táncolni, vagy éppen a zúzódásait nyalogatni. Gerard is ott ült az egyik odagörgetett farönkön, fáradtan lihegve, mosollyal arcán, mert örült, hogy egy csontja sem tört el. A többiek is valahol arrafelé voltak szétszóródva, de egyelőre mindenki a maga sebeit nyalogatta. És a helyiek elmondása szerint ez még enyhének számított. Gerard úgy emlékezett, az újév a legnagyobb ünnepe a jotün törzseknek. Kíváncsi volt, vajon akkor mekkora perpatvar szokott kerekedni.
- Hé, ki ne száradj. – nevetett egy hang a háta mögül.
Saga bukkant fel, majd ült le mellé és egy kupát nyújtott neki. Mézsör volt benne, Gerard azonnal meg is ízlelhette. Finom volt, de valami iszonyat erőt. Egy korty után erőlködve próbált egy hörgést magába erőszakolni, és úgy nyelte le. Illetlenség lett volna kiköpni.
- Te jó ég...! – nyögött nagyot lihegve.
- Romlott? – lepődött meg a lány.
- Nem, csak nem bírom az erőset. De úgy semennyire... – szomorodott el.
- Jé, ilyenről még életemben nem hallottam...mondjuk nálunk ahogy eléri valaki a felnőttkort, víz helyett is ezt issza.
- Tele van a világ rejtélyekkel. – mosolyodott el.
~ Ezt pont te mondod. – nevetett Lia, aki inkább csak élvezte, hogy elsőkézből láthatja a bolondozó tömeget.
- Ne is mond. Ha ott nem mászunk fel a hegy tetejére, talán már az egész falu a víz alatt úsznak... – forgatta Saga a kupát a kezében.
Grardot ez igencsak meglepte. Úgy tűnt, eléggé megrázták az események.
- Nem sok hasonló történik nálatok?
- Áh, a vadászaton túl szinte semmi izgalmas nincs ezen a szigeten. A törzsek ugyan szoktak háborúzni, de azoknak mindig hamar vége. Ezt a szigetet utoljára talán száz éve támadták meg. Jó helyen található.
- Ez elég sok mindent megmagyaráz. – gondolt bele Gerard, hogy jotün faluhoz képest milyen alaposan kiépített kikötőjük volt. A legtöbb szigeten csak egy kis sekély part van, semmi több.
- De nehogy azt hidd, hogy ezután ott fogok minden nap bolyongani össze-vissza az erdőben! Viszont...tényleg elég izgalmas volt, ott mászni a sötét ismeretlenben. – vallotta be őszintén. Kicsit furdalta a lelkiismeret, hogy olyan hidegen beszélt a felfedezésről azoknak, akik örömüket lelik benne.
Gerard felnevetett.
- Hé, táncolunk egyet? – nyújtotta a kezét Sagának.
- Végül is. – vonta meg Saga a vállát.
Szerencsére a jotün táncok nem sokban különböztek attól, mint amit Gerardék műveltek a szüreti mulatságokon odahaza. A démon pedig mindig is remekül értett a tánchoz. Nem volt valami nehéz dolga, a mágiáját használta, hogy könnyebben mozogjon tőle a lába. Sose fáradt el, mindig pontosan lépett, fürge volt és dinamikus. Saga meg is lepődött rajta. Ő nem volt valami jó táncos. A többiek meg csak nevettek rajta. Gerard a mágiája nélkül iszonyat lomha volt ugyanis...