Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Zramon
Faj: Ember
Frakció: Nekromanta
Kaszt: Nekromanta
Nem: Férfi
Kor: 28 év
Kinézet: Késő húszas, kora harmincas éveiben járó fiatal férfiú. Bőre kissé fehérebb, fakóbb az átlagnál. Magassága százhetven centi körül van, de pontosan nem tudja, súlya pedig egy átlagos, a saját korának megfelelő versenysúly. Haja félhosszú, körülbelül a válláig ér, talán annál kicsit feljebb. Szemei feketék, és mélyen ülnek üregükben, az arcát pedig egy rövid körszakáll ékesíti. Ruházata egy könnyű palást, egy ujjatlan kesztyűvel és könnyű csizmával, ami meghagyja neki a mozgás lehetőségét idézéseknél.
Jellem: Viszonylag csendes, inkább amolyan megfigyelő típus. Nem szeret túlságosan a középpontban lenni, és nem vágyik nagy figyelemre. Rendkívül gyorsan mérlegel és hoz döntést. Csuklyáját is többször húzza a fejére, minthogy azt bárki számon tartaná, így még inkább titokzatosba fordulva. Ha csapatjátékról van szó, nem épp a legjobb, de elboldogul, viszont nem viseli, ha ezért valaki kérdőre vonja.
Előtörténet:
Gyerekkorom óta arra neveltek, hogy elvégezzek dolgokat. Édesapám tanított mindenre, amit ő tudott, és bár rég eltávozott, a halála nyugodt volt. Félték, és tisztelték egyszerre, és tudtam, hogy majd eljön a nap, mikor rám is hasonlóképp tekintenek, és végre kiléphetek édesapám árnyékából. Híres, illetve hírhedt nekromanta volt. Sokfajta pletyka keringett róla, ezeknek egy része igaz volt, más része inkább már csak hozzá költés. De kezdjük az elején.
Nem ismertem édesanyámat. Meghalt, mikor én születtem, és amennyire édesapám hitt a tanaiban, egy „isteni” megnyilvánulásnak vette, hogy már a születésem pillanatában a halál járt a nyomomban. Gyakorlatilag előbb tudtam azt, hogy mi a különbség egy szellem és egy kísértet között. Voltak napok, akár hetek is, mikor apám elment hazulról, akkor általában a szomszédoknak adott le, akik egy cuki kisgyereket láttak, és bár meg voltak rémülve a kezembe nyomott könyvektől, nem merték szóvá tenni. A gyerekkorom ilyen monoton módon telt el: ahogy olvasni kezdtem, apám rögtön egy halmot tett elém, hogy vágjam be mindet, különben sose leszek jó nekromanta. Hiába volt kezdetleges, lassú, és nyögvenyelős, minden könyvet betéve tudtam, és édesapám büszkének látszott. Nem hagyott egy pillanatra sem elkanászodni, és folyamatosan okított. Egyre cseperedtem, és úgy látszott fogékony voltam az effajta dolgokra, mintha tényleg követne valami, amitől erősebben kötődöm a halállal kapcsolatos dolgokhoz, pedig még előttem az egész élet.
Tizenéves koromra úgy tudtam a nekromanta tanokat, idézhető lényeket, varázslatokat, mint más a nevét. Édesapám roppant büszke volt arra, hogy ilyen gyorsan tanultam, és hamarosan áttérünk a gyakorlatra is.
- Remekül teljesítetted a teszteket, amiket eléd tártam. Innentől nem tudok többet átadni, neked, magadnak kell boldogulnod és rájönnöd, miképpen használod fel tudásod. – mondta egy este apám. Egy rövid időre csönd telepedett ránk, nem tudtam, hogy erre miként is kellene reagálnom, végül kiböktem valami válaszfélét.
- Én köszönöm, hogy rendesen felkészítettél, és meglásd, nem fogok neked csalódást okozni. Ha kell, felkutatom neked Azrael-t is, és elhozom, hűségem bizonyítékául. – apám felnevetett, majd megrázta a fejét.
- Arra semmi szükség nem lesz, fiam, meglásd. De örülök, hogy ilyen nagyban gondolkozol. – valami furcsa, levert gondolat futhatott át az arcán, mert hirtelen komorrá vált, és nagyon gyorsan elharapta a mondatot. Féltem megkérdezni, de zavart, hogy ennyire látványos a dolog, és végül nem bírtam ki, hogy ne kíváncsiskodjak egy kicsit.
- Van valami probléma, apám? – rám nézett, és szemei, valamint az arca túlontúl gondterheltnek tűnt. Nagyot sóhajtott, majd válaszolt.
- Tudod, mikor édesanyád életét adta azért, hogy élhess, és erre a világra születhess, azt gondolta, valamiféle jelenés történt, ám az évek során rá kellett jönnöm, hogy a hiánya rettentő teher számomra. – vett egy újabb mély lélegzetet; én ekkorra már rég befejeztem az evést, és most csak hallgattam, mire akar utalni pontosan.
- Hamarosan eljön az ideje, hogy csatlakozzam édesanyádhoz. – ezt az egy mondatot, mintha nehezebben mondta volna ki, mint a korábbiakat, és kezdtem elveszteni a fonalat.
- Mi folyik itt? Mire akarsz kilyukadni mindezzel? – tettem fel végül a kérdést, bár lehet, így utólag visszagondolva, kissé ingerültre sikerült.
- A családunk sok generáció óta nekromantákat nevel. Nagyon kevés kivétel volt, és azok is jobbára a család női tagjai voltak, de őket leszámítva mindig volt egy nekromanta a családban. – újabb rövid szünet következett. – De csak és kizárólag egy. Az utódokat, ahogyan téged is, születésüktől fogva nevelik és alakítják, hogy minél erősebbek legyenek, és tovább tudják vinni a vérvonalat, és a tudást, melyet felmenőiktől kapnak. Hamarosan veled is áttérünk a tanításod gyakorlati részére, és ha elsajátítottad a fortélyokat, eljön az idő, mikor végezned kell velem. – tátva maradt a szám. Apám szavai tőrként hatoltak keresztül rajtam, és nem is akartam elhinni őket, és ezután csak még jobban belegondoltam. Generációk óta…csak egy nekromanta…születésüktől fogva okítják. Képtelen voltam felfogni, és egyáltalán elfogadni, hogy mi történik körülöttem. Mikor képtelen voltam válaszolni, és beletelhetett némi idő, édesapám felállt és otthagyott, elment lefeküdni.
Az elkövetkezendő egy hétben nem nagyon váltottunk szót, kivéve persze a kötelezőket, így csak tettem, amit mondott, de jó volt így, bármily fura is ezt hallani. A biztonság kedvéért apám megidézett néhány zombit, majd én is neki kezdtem a saját idézésemnek. Első és legfontosabb dolgom volt, hogy mindent leírtam, hogy hogyan akarom csinálni, mik és milyen módon követik egymást. Bonyolult jelek és egy kör, mely az idézést szolgálja. A könyvben létező mintába belevezettem a varázserőmet, melynek hatására néhány méterrel előttem megjelentek ugyanazok a minták, és az idéző kör, mely szinte azonnal felfénylett, és a közepéből előmászott az első, általam idézett csontváz szolga. Csak állt ott, és nem csinált semmit.
- Nagyon jó! – dicsért meg apám. – Kissé teátrális azzal a fényességgel, ami nagyapád sajátja volt, de rendkívüli teljesítmény. – kissé szúrós szemmel néztem rá az említett családtag miatt, mert a tegnap este fényében azt jelenti, hogy ő végzett vele. A megidézett csontvázam valahogy megérezhetett valamit, mert szinte azonnal megfordult, és megindult apám felé, és nyilvánvaló, hogy nem megölelgetni akarta. Nem volt komoly dolog, édesapám rögtön utasította az egyik zombiját, hogy intézkedjen, ami meg is történt, és a csontvázamból nem maradt más, csak egy halom csont, mely szétszóródott a földön.
- A következő, amire figyelned kell, az a szolgáid irányítása. – intett és a zombi visszaállt a másik mellé. Kitisztítottam a fejem, és megpróbáltam ismét. Az idézés sikeres volt, és még egyelőre egyszerű parancsokkal, de próbáltam utasítani a csontvázat. Az első néhány próbálkozás kudarcba fulladt, és csak nézett maga elé mereven üres szemgödreivel.
- Kapcsolódik hozzád. Próbáld meg érzékelni a hozzá kapcsolódó fonalat, és azon keresztül szólaltasd meg. Mintha egy hangszeren játszanál. – próbált tovább okítani apám. Intett valamit, mire az egyik zombija előrébb lépett, közé és a csontvázam közé. Ismét hadonászott valamit, mire a zombi felém fordult, elindult, de pár lépés után megállt.
- Ha egyszer megvan a módja, onnantól már gyerekjáték. – koncentrálni kezdtem, de nem tudtam pontosan, mit is keresek. Végül megint nem történt semmi. Apám úgy döntött, hogy érdekesre veszi a figurát, és megindította az egyik zombit felém. Ha gyorsabb lenne, már biztos elkapott volna, így viszont csak rendkívüli veszélynek tett ki, mivel láttam, hogy a zombi állkapcsa igen csak csattog, ami nekem nem tetszett. Újra próbáltam azt a pár taktikát, amit eddig is, de csak annyit értem el, hogy a csontvázam felemelte a kardját, de semmi több. Pánikolni kezdtem, és hiába lassú a zombi, nem volt köztünk nagy távolság, és reflex-szerűen léptem egyet hátra, hogy ne érjen el, majd folyamatos hátrálásba kezdtem.
- Támadj már rá, te haszontalan szemét! – kiáltottam a csontvázra, és úgy néz ki, meghozta a hatását. Furcsa érzés keltett hatalmába, amit a mai napig nem tudom, hogy mi volt, viszont a csontvázam megindult, és célba vette a zombit. Mielőtt azonban elérte volna, a zombi megállt, és visszaindult apám felé. A csontvázam még mindig követte, és hiába kapott bele a fegyverével, mintha meg sem kottyant volna a másiknak. Rájöttem, mit akar ezzel elérni édesapám, és próbáltam visszatartani a lényemet, ami végül sikerült. Pont mielőtt elérte volna a másik zombit. Nehezen kaptam levegőt, ziháltam, és úgy tűnt itt van a határ, amit kibírtam. Az elmélet sokkal másabb volt, mint ez.
Kilenc, de lehet, hogy tíz hónap is eltelt, mire rendesen tudtam irányítani a szolgámat, és mikor ez megtörtént, tudtam, hogy hamarosan eljő a nap, mikor szembe kell néznem apámmal, és akkor nem lesz választásom: vagy ő, vagy én.
Másnap tovább gyakoroltunk és egyre jobban ment az irányítás. Hetekig tartott a dolog, de az a bizonyos nap valami miatt mindig csúszott, és kezdtem úgy érezni sosem következik be. Félre értés ne essék, nem vártam, egyáltalán nem, csak ha meg kell ejteni, akkor ejtsük meg most, különben még rosszabb lesz az egész.
Újabb egy hét telt el, és kezdtem úgy érezni, hogy apám kerül engem. Ismét elutazott egy hosszabb útra, viszont mostmár nem kellett lepasszolnia, így nyugodtan gyakorolhattam otthon. Nem mondta ugyan, meddig tart az út, de sejtettem, hogy nem ér haza estére, és lassan fogalmazódni kezdett bennem egy gondolat.
[i]~ Meg kéne lepnem. Ahogy belép az ajtón, a csontvázam ott várja majd, és egy egyszerű mozdulattal végezhet vele. – lejátszottam a jelenetet, és végül megidéztem a csontvázat, majd kiadtam az utasítást, ő pedig beállt az ajtó mögé, és türelmesen várta a megfelelő pillanatot.
Három nap telt el, mire apám végre hazaért. Már el is felejtettem, hogy a csontvázam ott áll, és ahogy belépett, a penge már a mellkasában volt. Felkészületlenül érte, gyenge és kimerült volt, de ő mondta el ezt az egészet, így gyakorlatilag megalapozta a saját halálát.
- Én egyáltalán nem akartam ezt, de inkább én, mint te. – hangom morbid módon színtelenül csengett, és nem tudom, hogy a sokk miatt, vagy mert nem érdekelt, hogy mit tettem.
- Mostmár…boldogulsz…egyedül. – ezek voltak az utolsó szavai. Mikor észhez tértem, a csontváz már eltűnt, én pedig kész voltam elmenni innen. Régebben szó esett Azraelről, és úgy döntöttem, hogy nekem kell az a kard, és bármi áron megszerzem magamnak, ezzel pedig irány a Koponya-hegy, hogy átvegyem a Sötét Apostol helyét. Azután meg majd kitalálom, mi legyen. Mindent csak szép sorjában.
Faj: Ember
Frakció: Nekromanta
Kaszt: Nekromanta
Nem: Férfi
Kor: 28 év
Kinézet: Késő húszas, kora harmincas éveiben járó fiatal férfiú. Bőre kissé fehérebb, fakóbb az átlagnál. Magassága százhetven centi körül van, de pontosan nem tudja, súlya pedig egy átlagos, a saját korának megfelelő versenysúly. Haja félhosszú, körülbelül a válláig ér, talán annál kicsit feljebb. Szemei feketék, és mélyen ülnek üregükben, az arcát pedig egy rövid körszakáll ékesíti. Ruházata egy könnyű palást, egy ujjatlan kesztyűvel és könnyű csizmával, ami meghagyja neki a mozgás lehetőségét idézéseknél.
Jellem: Viszonylag csendes, inkább amolyan megfigyelő típus. Nem szeret túlságosan a középpontban lenni, és nem vágyik nagy figyelemre. Rendkívül gyorsan mérlegel és hoz döntést. Csuklyáját is többször húzza a fejére, minthogy azt bárki számon tartaná, így még inkább titokzatosba fordulva. Ha csapatjátékról van szó, nem épp a legjobb, de elboldogul, viszont nem viseli, ha ezért valaki kérdőre vonja.
Előtörténet:
Gyerekkorom óta arra neveltek, hogy elvégezzek dolgokat. Édesapám tanított mindenre, amit ő tudott, és bár rég eltávozott, a halála nyugodt volt. Félték, és tisztelték egyszerre, és tudtam, hogy majd eljön a nap, mikor rám is hasonlóképp tekintenek, és végre kiléphetek édesapám árnyékából. Híres, illetve hírhedt nekromanta volt. Sokfajta pletyka keringett róla, ezeknek egy része igaz volt, más része inkább már csak hozzá költés. De kezdjük az elején.
Nem ismertem édesanyámat. Meghalt, mikor én születtem, és amennyire édesapám hitt a tanaiban, egy „isteni” megnyilvánulásnak vette, hogy már a születésem pillanatában a halál járt a nyomomban. Gyakorlatilag előbb tudtam azt, hogy mi a különbség egy szellem és egy kísértet között. Voltak napok, akár hetek is, mikor apám elment hazulról, akkor általában a szomszédoknak adott le, akik egy cuki kisgyereket láttak, és bár meg voltak rémülve a kezembe nyomott könyvektől, nem merték szóvá tenni. A gyerekkorom ilyen monoton módon telt el: ahogy olvasni kezdtem, apám rögtön egy halmot tett elém, hogy vágjam be mindet, különben sose leszek jó nekromanta. Hiába volt kezdetleges, lassú, és nyögvenyelős, minden könyvet betéve tudtam, és édesapám büszkének látszott. Nem hagyott egy pillanatra sem elkanászodni, és folyamatosan okított. Egyre cseperedtem, és úgy látszott fogékony voltam az effajta dolgokra, mintha tényleg követne valami, amitől erősebben kötődöm a halállal kapcsolatos dolgokhoz, pedig még előttem az egész élet.
Tizenéves koromra úgy tudtam a nekromanta tanokat, idézhető lényeket, varázslatokat, mint más a nevét. Édesapám roppant büszke volt arra, hogy ilyen gyorsan tanultam, és hamarosan áttérünk a gyakorlatra is.
- Remekül teljesítetted a teszteket, amiket eléd tártam. Innentől nem tudok többet átadni, neked, magadnak kell boldogulnod és rájönnöd, miképpen használod fel tudásod. – mondta egy este apám. Egy rövid időre csönd telepedett ránk, nem tudtam, hogy erre miként is kellene reagálnom, végül kiböktem valami válaszfélét.
- Én köszönöm, hogy rendesen felkészítettél, és meglásd, nem fogok neked csalódást okozni. Ha kell, felkutatom neked Azrael-t is, és elhozom, hűségem bizonyítékául. – apám felnevetett, majd megrázta a fejét.
- Arra semmi szükség nem lesz, fiam, meglásd. De örülök, hogy ilyen nagyban gondolkozol. – valami furcsa, levert gondolat futhatott át az arcán, mert hirtelen komorrá vált, és nagyon gyorsan elharapta a mondatot. Féltem megkérdezni, de zavart, hogy ennyire látványos a dolog, és végül nem bírtam ki, hogy ne kíváncsiskodjak egy kicsit.
- Van valami probléma, apám? – rám nézett, és szemei, valamint az arca túlontúl gondterheltnek tűnt. Nagyot sóhajtott, majd válaszolt.
- Tudod, mikor édesanyád életét adta azért, hogy élhess, és erre a világra születhess, azt gondolta, valamiféle jelenés történt, ám az évek során rá kellett jönnöm, hogy a hiánya rettentő teher számomra. – vett egy újabb mély lélegzetet; én ekkorra már rég befejeztem az evést, és most csak hallgattam, mire akar utalni pontosan.
- Hamarosan eljön az ideje, hogy csatlakozzam édesanyádhoz. – ezt az egy mondatot, mintha nehezebben mondta volna ki, mint a korábbiakat, és kezdtem elveszteni a fonalat.
- Mi folyik itt? Mire akarsz kilyukadni mindezzel? – tettem fel végül a kérdést, bár lehet, így utólag visszagondolva, kissé ingerültre sikerült.
- A családunk sok generáció óta nekromantákat nevel. Nagyon kevés kivétel volt, és azok is jobbára a család női tagjai voltak, de őket leszámítva mindig volt egy nekromanta a családban. – újabb rövid szünet következett. – De csak és kizárólag egy. Az utódokat, ahogyan téged is, születésüktől fogva nevelik és alakítják, hogy minél erősebbek legyenek, és tovább tudják vinni a vérvonalat, és a tudást, melyet felmenőiktől kapnak. Hamarosan veled is áttérünk a tanításod gyakorlati részére, és ha elsajátítottad a fortélyokat, eljön az idő, mikor végezned kell velem. – tátva maradt a szám. Apám szavai tőrként hatoltak keresztül rajtam, és nem is akartam elhinni őket, és ezután csak még jobban belegondoltam. Generációk óta…csak egy nekromanta…születésüktől fogva okítják. Képtelen voltam felfogni, és egyáltalán elfogadni, hogy mi történik körülöttem. Mikor képtelen voltam válaszolni, és beletelhetett némi idő, édesapám felállt és otthagyott, elment lefeküdni.
Az elkövetkezendő egy hétben nem nagyon váltottunk szót, kivéve persze a kötelezőket, így csak tettem, amit mondott, de jó volt így, bármily fura is ezt hallani. A biztonság kedvéért apám megidézett néhány zombit, majd én is neki kezdtem a saját idézésemnek. Első és legfontosabb dolgom volt, hogy mindent leírtam, hogy hogyan akarom csinálni, mik és milyen módon követik egymást. Bonyolult jelek és egy kör, mely az idézést szolgálja. A könyvben létező mintába belevezettem a varázserőmet, melynek hatására néhány méterrel előttem megjelentek ugyanazok a minták, és az idéző kör, mely szinte azonnal felfénylett, és a közepéből előmászott az első, általam idézett csontváz szolga. Csak állt ott, és nem csinált semmit.
- Nagyon jó! – dicsért meg apám. – Kissé teátrális azzal a fényességgel, ami nagyapád sajátja volt, de rendkívüli teljesítmény. – kissé szúrós szemmel néztem rá az említett családtag miatt, mert a tegnap este fényében azt jelenti, hogy ő végzett vele. A megidézett csontvázam valahogy megérezhetett valamit, mert szinte azonnal megfordult, és megindult apám felé, és nyilvánvaló, hogy nem megölelgetni akarta. Nem volt komoly dolog, édesapám rögtön utasította az egyik zombiját, hogy intézkedjen, ami meg is történt, és a csontvázamból nem maradt más, csak egy halom csont, mely szétszóródott a földön.
- A következő, amire figyelned kell, az a szolgáid irányítása. – intett és a zombi visszaállt a másik mellé. Kitisztítottam a fejem, és megpróbáltam ismét. Az idézés sikeres volt, és még egyelőre egyszerű parancsokkal, de próbáltam utasítani a csontvázat. Az első néhány próbálkozás kudarcba fulladt, és csak nézett maga elé mereven üres szemgödreivel.
- Kapcsolódik hozzád. Próbáld meg érzékelni a hozzá kapcsolódó fonalat, és azon keresztül szólaltasd meg. Mintha egy hangszeren játszanál. – próbált tovább okítani apám. Intett valamit, mire az egyik zombija előrébb lépett, közé és a csontvázam közé. Ismét hadonászott valamit, mire a zombi felém fordult, elindult, de pár lépés után megállt.
- Ha egyszer megvan a módja, onnantól már gyerekjáték. – koncentrálni kezdtem, de nem tudtam pontosan, mit is keresek. Végül megint nem történt semmi. Apám úgy döntött, hogy érdekesre veszi a figurát, és megindította az egyik zombit felém. Ha gyorsabb lenne, már biztos elkapott volna, így viszont csak rendkívüli veszélynek tett ki, mivel láttam, hogy a zombi állkapcsa igen csak csattog, ami nekem nem tetszett. Újra próbáltam azt a pár taktikát, amit eddig is, de csak annyit értem el, hogy a csontvázam felemelte a kardját, de semmi több. Pánikolni kezdtem, és hiába lassú a zombi, nem volt köztünk nagy távolság, és reflex-szerűen léptem egyet hátra, hogy ne érjen el, majd folyamatos hátrálásba kezdtem.
- Támadj már rá, te haszontalan szemét! – kiáltottam a csontvázra, és úgy néz ki, meghozta a hatását. Furcsa érzés keltett hatalmába, amit a mai napig nem tudom, hogy mi volt, viszont a csontvázam megindult, és célba vette a zombit. Mielőtt azonban elérte volna, a zombi megállt, és visszaindult apám felé. A csontvázam még mindig követte, és hiába kapott bele a fegyverével, mintha meg sem kottyant volna a másiknak. Rájöttem, mit akar ezzel elérni édesapám, és próbáltam visszatartani a lényemet, ami végül sikerült. Pont mielőtt elérte volna a másik zombit. Nehezen kaptam levegőt, ziháltam, és úgy tűnt itt van a határ, amit kibírtam. Az elmélet sokkal másabb volt, mint ez.
Kilenc, de lehet, hogy tíz hónap is eltelt, mire rendesen tudtam irányítani a szolgámat, és mikor ez megtörtént, tudtam, hogy hamarosan eljő a nap, mikor szembe kell néznem apámmal, és akkor nem lesz választásom: vagy ő, vagy én.
Másnap tovább gyakoroltunk és egyre jobban ment az irányítás. Hetekig tartott a dolog, de az a bizonyos nap valami miatt mindig csúszott, és kezdtem úgy érezni sosem következik be. Félre értés ne essék, nem vártam, egyáltalán nem, csak ha meg kell ejteni, akkor ejtsük meg most, különben még rosszabb lesz az egész.
Újabb egy hét telt el, és kezdtem úgy érezni, hogy apám kerül engem. Ismét elutazott egy hosszabb útra, viszont mostmár nem kellett lepasszolnia, így nyugodtan gyakorolhattam otthon. Nem mondta ugyan, meddig tart az út, de sejtettem, hogy nem ér haza estére, és lassan fogalmazódni kezdett bennem egy gondolat.
[i]~ Meg kéne lepnem. Ahogy belép az ajtón, a csontvázam ott várja majd, és egy egyszerű mozdulattal végezhet vele. – lejátszottam a jelenetet, és végül megidéztem a csontvázat, majd kiadtam az utasítást, ő pedig beállt az ajtó mögé, és türelmesen várta a megfelelő pillanatot.
Három nap telt el, mire apám végre hazaért. Már el is felejtettem, hogy a csontvázam ott áll, és ahogy belépett, a penge már a mellkasában volt. Felkészületlenül érte, gyenge és kimerült volt, de ő mondta el ezt az egészet, így gyakorlatilag megalapozta a saját halálát.
- Én egyáltalán nem akartam ezt, de inkább én, mint te. – hangom morbid módon színtelenül csengett, és nem tudom, hogy a sokk miatt, vagy mert nem érdekelt, hogy mit tettem.
- Mostmár…boldogulsz…egyedül. – ezek voltak az utolsó szavai. Mikor észhez tértem, a csontváz már eltűnt, én pedig kész voltam elmenni innen. Régebben szó esett Azraelről, és úgy döntöttem, hogy nekem kell az a kard, és bármi áron megszerzem magamnak, ezzel pedig irány a Koponya-hegy, hogy átvegyem a Sötét Apostol helyét. Azután meg majd kitalálom, mi legyen. Mindent csak szép sorjában.
