Dantalion

I. Fejezet - Vérszagra gyűl az éji vad..

Az élet néha unalmas a birtokon, még akkor is ha temérdek könyv található a könyvtárban, amelyeket már szinte rongyosra olvasott főhősünk. Sok mindenről szólnak e könyvek: kincsekről, elveszett varázslatokról, tiltott mágiákról, misztikus lényekről, és még néha Azrael kardjáról is. Persze az információk sosem biztosak, amit Dantalion is tud természetesen. Nem is hisz olyan tudásban, amely száz százalékban biztos lehet. Ha pedig ilyen dolog megjelenik, általában ő maga kerekedik fel megkeresni a saját kérdéseire a válaszokat. A sok tanulásba, és nyomozgatásba viszont hamar belefárad a démon, ez nem csak az embereknek felírható gyengeség. Nekik is szükségük van táplálékra, és néha napján még egy kevés pihenésre is. Persze ezt nem kell olyan gyakorisággal megtenniük, mint a halandóknak, azért mégis csak vannak előnyei a halhatatlan életmódnak. A mai nap viszont éppen egy olyan nap, amikor kénytelen a férfi elhagyni a békés kastélyát, és fel kell keresnie a legközelebbi falut, hogy ételt vehessen magának, na meg egy kevés folyadékot a jó vacsora mellé. Mivel rengeteg pénze van, így anyagi szempontból nincsenek problémái, s ha esetleg valami küldetést bíznak rá az ételért cserébe, ám legyen. El is vehetné erővel az ételt, ám akkor egy idő után ráküldenék az Egyházat, amit persze ő sem akarhat.

A falu nagyjából öt-tíz kilométerre található tőle, nem lehetetlen táv, és ő már amúgy is megszokta a hosszú sétákat a vándorlásai alatt. A helység ahova tart, olyan csekély létszámmal bír, hogy még rajt sincs a térképeken, és még a főúttól is távol helyezkedik el. Minden adottsága tökéletes Dantalion szemében. Messze van minden fontos helytől, kevés a szemtanú, és semmi fenyegető ellenfél a környéken. A faluban található egy fogadószerűség, amely nem rendelkezik nagyobb létszám befogadásához szükséges eszközökkel, de egy-két vándort mindig képes ellátni, a körülményekhez mérten. A démon ismét ide tér be, a szokásos fekete csuklyával elfedve küllemét. Vöröses szemei ismét rejtélyesen villannak fel, amikor a fogadósra pillant, aki szokásához híven ismét megtántorodik egy kicsit.
- Étel van? – dobja le az erszényét a férfi elé, mindezt könnyedén, rutinosan. Ez a szituáció már temérdekszer megtörtént korábban. A válasz azonban eltért a forgatókönyvtől.
- Sajnálom, de nem szolgálhatunk semmivel. A falu közeli erdőben az állatok valami különös ragálynak köszönhetően elpusztultak, és a terményeink hozama is kevesebb lett, mint vártuk. A falusiaknak is alig jut elegendő elemózsia. – mormogja vissza kicsit reszkető hangon a fogadós, félve az idegen sejthetetlen reakciójától.
- Mind meghalt? Az összes állat? – kérdez vissza a biztonság kedvéért. Nagyon éhes.
- Nem teljesen igaz az állítás. Egy pár vadászunk látott az erdőben fel-fel tűnni egy különös lényt, amely leginkább egy fekete szarvashoz hasonlított. Ha minden igaz még most is azt a lényt próbálják levadászni. – vázolja fel neki az általa ismert helyzetet, majd zavarában elkezdi az egyik kezébe akadt söröskorsót törölgetni. Jelezni próbál ezzel, hogy sokkal többet nem tud, és nem is nagyon szeretne mondani. Nem volt kellemes jelenség a démon férfi ebben a faluban. Sőt..
- Értem, köszönöm. – fordul sarkon, majd kisétál az épületből. Mivel nagyon az éhhalál szélén áll, és nem is bízik nagyon az emberi vadászokban, ezért úgy dönt: maga vadássza le a saját vacsoráját. Erre még kimondottan nem nagyon volt példa, de a fizika törvényei szerint egy állat sem éli túl a találkozást a démoni lándzsákkal, úgy ahogy a halandók sem. Megindul az előbb említett erdő irányába, s közben már a fantáziája a különös lény küllemét próbálja lefesteni. Fekete szarvas.. érdekes.

Az odafelé tartó úton már többször lejátszotta a fejében a különös lény halálát, vagy éppen levadászási ceremóniáját. Valamiért izgalommal tölti el ez a különös kiruccanás, bár a létfenntartásért felelős érzékei már nagyban jeleznek neki odalentről, hogy ideje lenne evéshez folyamodnia. Az erdő nagyjából egy újabb öt-hat kilométeres sétát követelt meg, aminek a végén már azért elég szépen kifáradt a démon ifjú. Talán le kellene szoknia a gyaloglásról, és be kellene szereznie egy lovat. Bár sosem volt jóban a lovakkal, és a lovak sem nagyon szerették őt. Ez talán valami kölcsönös ellenszenv, amit az égiek szántak neki a fene se tudja miért. Az erdő szélén felerősödött a tavaszi szél, mely egy-egy erősebb leheletével lefújta Dantalion fejéről a csuklyát, ám ezt ő nem nézte jó szemmel. Azonnal ellenszegült a természetanya parancsának, és visszahelyezte a ruhadarabot a méltó helyére. A köpeny nyak részénél található zsineggel megpróbálta jobban ráerősíteni a fejét eltakaró dolgot, hiszen nem nézné jó szemmel őt egy vadász sem, ha észrevennék a hajszálai közt kitüremkedő ébenfekete szarvakat. A vadászokkal kapcsolatban.. hamar fel is tűnt kettő a bokrok között. Az egyik férfi a szél irányát próbálta meghatározni, miközben a másik kezében az íját tartotta. A mellette lévő a tőrjét élesítette a vadászat előtt. Démonunk elmosolyodott, ahogyan a halandók próbálták komolyan venni az élelemszerzés előtti fontos dolgokat. Ebben igazából semmi vicces nem volt, de valamiért mégis úgy érezte megérdemelnek egy elfojtott nevetést. Nem akarta őket megzavarni, végül is nem miattuk jött ide. A szarvasért jött, már ha a fogadós megfelelő információkat adott át neki, és a vacsorája tényleg egy olyan lény lesz. De vajon az a szarvas miért nem halt meg a betegségben? Talán nem is szarvas, hanem egy misztikus lény. Talán nem is ártalmatlan, hanem valami veszélyes szörny. Dantalion fantáziáját annál inkább megmozgatja a dolog. Szereti az ismeretlent, és annál inkább szereti saját maga felfedezni az ismeretlent. Megindul tehát egy általa választott véletlenszerű irányba, és közben próbál észrevétlen maradni mind a lény, mind a vadászok számára is. Egymaga is megtudja szerezni az állatot, nem kell hozzá a vadászok segítsége. Semmiképpen sem.

A megfelelő hely a várakozásra végül egy tisztás melletti tölgyfánál volt, ahol az aljnövényzet annyira eltakarta őt minden kíváncsiskodó szem elől, hogy csak az találná meg, aki nagyon megakarná. Közben szemével a talajon elterülő állati tetemeket kezdte elemezgetni. Az ilyen helyzetek gyakran megesnek, akár egy mágus félre sikerült varázslata miatt, akár egy véletlenül megjelenő ragályos betegség miatt. Szomorú látvány ez egy átlagos ember számára, bár Dantaliont ez nem különösebben hatja meg, hiszen ő már átesett a nagy betűs Halállal való találkozáson. Ami azt illeti nem is volt olyan ijesztő, mint ahogyan azt az emberek képzelik. A Halál maga a nyugalmas, az ismeretlen, és a titokzatos éjszaka. Ő kifejezetten szereti ezt az állapotot, hiszen sokkal inkább érzi magát élőnek, mint az előtt. Persze az is közre játszhat, hogy Ő így találta meg önmagát, tudásdémonként.

A nagy elmélkedés közepette közben meg is jelent a vacsora díszvendége, a Fekete szarvas. Valóban olyan gyönyörű volt, mint azt a démon férfi elképzelte. A szőre olyan fekete volt, mint maga az éj, csak a hasán, a szemei körül, és a szájánál jelentek meg világosabb foltok. Az agancsa nagy volt, és erős. Olyan erős, mint maga a hordozója. Díszes koronaként tündökölt a Fekete állaton, mintha maga lenne az erdei állatok királya. Mozgása óvatos volt, de mégis bátor és határozott. Mintha az égvilágon semmitől sem félne, és az sem érdekelné, hogy az erdőben gyakran számára veszélyes vadászok jelennek meg. Ő nem fél, ő otthon van, a saját birodalmában. Dantalion teljes mértékben ledöbbent a szarvas látványától, egy pár pillanatra egyenesen nem tudott parancsolni a saját testének. Lélegzet visszafojtva bámulta a lény minden egyes mozdulatát, és érdeklődve várta a következményeket. A fekete teremtmény egy másik állat teteméhez lépett, és szomorúan meghajolt az élettelen teste felett. Ezt követően minden egyes elhunytnál így tett. Mintha egyfajta tiszteletet rótt volna le a többi társa felé. Ezután az eseménysorozat után a démon mozgolódásra lett figyelmes, a liget jobb oldala felől. A vadászok voltak azok, és a szarvasért jöttek. Az egyik azonnal elindult bekeríteni a másik oldalról a lényt a bokrok között, míg a másik az íjával próbálta becélozni áldozatát. Dantalion ezt nem hagyhatta. A teste akarata ellenére mozdult meg, s a jól ismert sötét lándzsák varázsigéjét kezdte mormolni halkan. Kezében a feketén pulzáló fegyver hamar megjelent, és támadásra készen volt. Először a tőrhasználó felé hajította varázslatát, aki mivel annyira koncentrált a szarvasra, nem vette észre a felé közeledő támadást, így miután a lándzsa átszúrta a torkát, szörnyethalt. A másik azonnal felfigyelt a társa brutális halálára, és az eddigi célpontot hamar megváltoztatva ellőtt egyszerre két nyílvesszőt. Dantalion megpróbált elugorni a támadások elől, de a reakcióideje túl lassú volt, és bár az egyik csak súrolta a vállát, a másik egyenesen beleállt. Hasító fájdalom tört fel a bal oldalában, amelyet egy erősen visszafojtani kívánt nyögés kísért. A démon a dühében ázott tekintetét ismét a vadász felé fordította, aki már a következő adag nyílpárosát akarta a démon felé lőni. A következő vetődéssel már sikerült egy fa mögé ugrania, mely szerencsére felfogta mindkét nyílvesszőt. Újfent mormolni kezdte az előbb is jól bevált varázslatot, és próbálta kivárni a megfelelő pillanatot, amikor ellenfele felé hajíthatja. Mély levegőt vett, majd kilépett a fa mögül, ám a vadász már nem volt ott az előző helyén. Eltűnt, és a démonnak sejtelme sem volt, hogy most hol lehet. A szívverése felgyorsult, és egy bizonyos szintű félelem is elfogta, hiszen így nem tudhatta melyik irányból jöhet a következő támadás. Óvatosan megindult a következő fa mögé, amelynek törzse ismételten két nyilat fogott fel. Tökéletes. A vadász elárulta a helyzetét. Nem habozhat, hiszen ha megint elhúzza az időt, elmenekül a támadója. Azonnal kiugrik a fa mellé, és a fekete lándzsát a férfi felé hajítja. A szél is az ő oldalán állt, így a varázsfegyver egyenesen a szívébe állt az embernek, aki ezután rögvest a földre rogyott. A démon fáradtan követte ellenfelét a talajra. A nyíl még mindig égető fájdalmat okozott számára, így hamar ki kellett szednie, nem jár jól ha sokat szöszöl vele. A köpenyét felszakítva bekötözi a sebét, de ez nem fog sokáig tartani, azonnal haza kell mennie, különben a sebe akár el is fertőződhet.

Miután sikerült feltápászkodnia, a Fekete szarvas már nem volt ott, de ez evidens dolog. Csalódottan megindul az erdőből kifelé, de csalódottsága mégsem teljes, hiszen a célját sikerült elérnie, és a szarvas megmenekült. El is felejtette közben eredeti céljait. Miután kiért az erdőből, utoljára visszatekintett a tölgyes rengetegbe, és egy ismerős szempár bámult vissza rá. A szarvas volt az, egyenesen őt nézte. Dantalion elmosolyodott, nem volt az állaton egy sérülés sem, nem lett baja a felelőtlen párbaja miatt. A szarvas egy pár pillanatig nézte, majd fejet hajtott a démon felé, mintha csak köszönetet mondott volna neki, s a következő pillanatban már ott sem volt. Egy szempillantás alatt eltűnt, és talán nem is fogja látni többé. Pedig rengeteg kérdése van még, hiszen oly kevés dolgot tudott meg vele kapcsolatban. Ki ő? Honnan jött? Miért tisztelte meg személyével az erdő halott lakóit? A kérdések csak úgy sziporkáztak a fejében, de tudta, hogy egy ideig még úgy sem fogja megtudni ezekre a válaszokat. A démonunk végül elégedetten indult vissza kastélyába, bár ételhez nem jutott, a válla megsérült.. de sikerült megmentenie egy számára fontos lényt. Akit tisztel. Aki felkeltette az érdeklődését. Rég nem volt ilyen személy az életében, valamennyire talán még furcsa is neki az érzés. Vajon tényleg nem fog vele többet találkozni? Lehetséges. De az emlékei közt mégis ott lesz, és senki sem veheti el tőle.
- A tudásdémon aki megmentette egy állat életét. Szánalmas. – húzza félre a száját zavarodottan, majd az előtte elterülő síkságot kezdi szemlélni. Sok idő van még hazáig. Kitartás.