Jozef érkezik elsőnek.
Megnőtt, amióta utoljára láttam: karcsú, fürge alakja csenevészebbé vált, végtagjai megnyúltak, a válla pedig megcsontosodott, élénken utalva rá, hogy néhány éven belül az egész háta kiszélesedik majd. Fegyvert visel - összeszedte az önbizalmát az utóbbi időben -, a haját megnövesztette, s ahogy üdvözöl, azonnal feltűnik, hogy a hangja is abbahagyta a regiszterek közötti fel-le csúszkálást nemrég.
- Már itt vagyok - siet a feddhetetlenségét bizonyítani, éppen hogy elkerülve, hogy a lábamra lépjen. - Nem késtem el, ugye?
Kölyökképén a tőle megszokott, lelkes kifejezést viseli, s a vonásai mit sem változtak: messze van még attól, hogy az arca felvegye a felnőttek hangsúlyos, férfias kontúrjait. Biccentek neki, hogy lelassíthat.
- Nem - felelem semleges hangon, elnyomva a rám törő, furcsa büszkeséget. Mintha bármi közöm volna hozzá, hogy ilyen nagy lett...! - Még várunk valakire.
Arra sincs ideje, hogy válaszoljon, mert halk zörgés kíséretében hatalmas alak állja el a karcsú nyalábokban beszűrődő hajnali fényt: megtermett, állig felfegyverzett férfi toppan be az istállóba, kertelés nélkül, de nem kihívóan végigmérve bennünket. Mély hangján köszönt, s aztán a fényes kék tekintete énrajtam állapodik meg.
- Bocsássák meg késedelmemet, de csak az imént kaptam meg a parancsot.
Ráérősen végigmérem: megtermett, ősz szakállú és hajú fickó, talpig páncélban, arca rezzenéstelen. Durva külsejű kard függ az oldalán - a pengét nem látom, de csupasz fegyver nélkül is felismerem az Ordo Maellus rettegett fegyvereseit, ha elém kerülnek. Kérlelhetetlen emberek egytől egyig; úgy ontják a vért, ahogy más az esővizes hordóból merít.
Fölszegem az állam.
- Mindörökké ámen, testvér - felelem, biccentve az irányába. Hagyom, hogy Jozef is bemutatkozzék, aztán visszaveszem a szót. - Az Ordo Maellus rendje nagy tiszteletnek örvend az enyéim között is, örömmel látlak az oldalamon. A nevem Norven Kather. A waldbachi küldetés végéig Augustinus püspök őexcellenciája felhatalmazását élvezem, hogy rendelkezzem a kiküldetésben résztvevők felett legjobb belátásom szerint.
Apró, fegyelemezett szünetet tartok, hogy megemészthesse a hallottakat, aztán lazítok a tartásomon.
- Erasmus bíboros személyesen választott ki, igaz?
- Sebastian Jaakobsen a nevem - feleli katonásan -, örvendek. Igen, Norven atya, Erasmus püspöktől jött a megbízás. Bizonyára nem ok nélkül bízta magára Augustinus püspök a küldetés vezetését. Állok szolgálatára.
Elégedett vagyok a hallottakkal, mert nem ő volna az első, aki megkérdőjelezi a beosztásomat. Hosszas vicsorgástól kímél meg mindannyiunkat, s hogy az első vizsgámon átment, magam is érzem, hogy a szarkalábaim kisimulnak egy kissé. Őbenne nincs kihívóm. Helyes.
- Kaptok fél órát indulás előtt, hogy felszerszámozzátok a lovaitokat és összeszedjétek a felszereléseteket, testvérek - szólok, ahogy befejezte. - Lóháton megyünk, éjszaka nem utazunk. Kérdés van?
- Én kész vagyok! - vágja rá Jozef rögtön, kihúzva magát. - Hoztam a fegyveremet is...! Nincs kérdésem.
Tanul a kölyök. Intek neki a fejemmel, eridjen nyergelni, ha már így készen van.
Sebastian testvér is csatlakozik hozzá a rövid, készséges válaszolásban.
- Minden szükséges nálam van. Részemről bármikor indulhatunk, ha a lovak készen vannak.
Páncélkesztyűs balját hanyagul a kardmarkolatán nyugtatja, s nekem minduntalan eszembe jut, milyen kevesen láthatunk a rendjétől ilyen állóvizeket megszégyenítő, fegyelmezett nyugalmat.
- Azt lehet tudni, pontosan mekkora a hitetlenek csürhéje, akik ellen vonulunk?
A szememmel tartom fogva az övét, részben megszokásból.
- Nem jártam még Waldbachban - felelem neki egyenesen -, s a futár számot nem hozott magával; ha nem ölték meg a papjukat, majd elmondja ő. Volt már dolgom ilyennel, Heimsrothban.
Rövidke szünet következik, amíg elővezetem a lovamat, amely eddig a sorára várt. Körbefordul maga körül, mielőtt felugranék rá, simán és ruganyosan, ahogy mindketten megszoktuk. Megbököm a csizmasarkammal a jobb véknyán, hogy érezze, mindjárt indulunk.
- Ott vagy kéttucatnyi templomos állomásozott - teszem hozzá, komoran az emléktől. - Reménykedjünk, hogy ennyi felesleges katonájuk már nincsen egyetlen falura.