Küldetés: Egy ősi átok

Loreena és Loyd: Mindkettőtök behívólevelet kap a legközelebbi Őrparancsnoktól, egy bizonyos Ann Shadowthorntól, aki hallott a nekromantáról, és kalandozók leírásai alapján úgy véli, hogy ha mégis Azrael van nála, jobb lenne, ha a tünde királynő kezébe jutna, tehát ti lesztek a bátor harcosok, akik a nagy Erdei királyságot fogják képviselni. És Loreena, neked ismeri édesanyád, tehát úgy véli, ez jó is lenne arra, hogy bizonyíts. Írjátok le, hogyan kapjátok a levelet, hogyan keresitek fel a tisztet és ahogy megismerkedtek egymással. Posztotok az indulásig tart!

Reingard: Te épp a mocsárvidék szélén vándorolsz, amikor egy kis faluban hallassz erről a kardos nekromantáról, és úgy véled, lesz ott valami jó préda neked is. Kérdezz körül a faluban, és a végén azt fogod kideríteni, hogy a nekromanta a terület délnyugati részén honol. Készülődésed és indulásod legyen posztodban!

Jehr: A déli királyság egyik falujában összeakadsz egy csinos kis menyecskével, démoni szívedben vágy lobban, amit csillapítani kell. A lány mintha nem akarna engedni a csábításodnak. Te természetesen így vagy úgy, de leveszed a lábáról, aki ekkor elfecsegi, hogy az apja egy nagyrangú kapitány, és az egyik felderítő küldetésén hallott a nekromantáról és a kardjáról. Még egy kis "győzködés", és azt is elmondja, hogy hol él a halottidéző. Nincs is más hátra, mint indulni. Posztod eddig tart.

Zramon: Valahol vándorutadon belefutsz egy szakmabelidbe, aki megemlíti, hogy hallott a kardról és hogy egy nekromantánáll lehet, és úgy véled, kiváló kezdés lenne ez ha más nem, a hírneved megalapozásához. A másik halottidéző viszont nem nagyon akarja elmondani a keresett személy helyét, maga akar odamenni. Győzd meg valahogy! Csatlakozhatsz is hozzá, ez esetben egy harmincéves férfiról van szó, aki Acherus néven mutatkozik be, és hozzád hasonlóan képzett. Vagy egyedül, vagy külön, de posztod vége az indulás legyen.

Norven: A katedrálisba is eljutnak a hírek a nekromantáról, aki bár nem gondolod, hogy a testvéred lenne, de jó kiindulási pont lesz a kereséséhez, ráadásul a kardról is információt szerezhetsz. Le is lovagolsz egészen a mocsárvidékig, ügyesen elkerülve a protestáns őrposztokat, majd egy faluban állsz meg. Jó hely is ez információt gyűjteni, az eszközöket már rád hagyom. A végére annyit megtudsz, hogy a nekromanta egy elhagyatott vámpírtoronyban lakik, és bizony jó sokan indulnak hozzá. Készülj az indulásra! Posztod eddig tart.

Celina jelezte, hogy hiányzik, úgyhogy ő két kört pótol majd az elejéről.

Indulhat a móka! Határidő Szerda, legkésőbb csütörtök, és a nevek itteni felsorolásának sorrendje a poszt sorrend. Jó vadászatot!

* Egészen csodálatosak ezek a futárok ha mondom. Lóháton sebesen közlekednek, mindig meglelik az embert, s akkor is átadják az üzenetet, ha a recipiens éppen azon van hogy némiképp ritkítsa a defektes agysejtek számát egy-egy pohár erősebb fakó sörrel... Nos, ez történhetett vagy tíz perce, s had ne mondjam, most már a sör rohadt mód keserűvé vált a ténytől, hogy el kell gyalogolnia a legközelebbi Parancsnokságig, arról nem is beszélve hogy ez valami komoly berendelés. Nincs jó szaga ennek a feladatnak.
- Egyszerűen csodálatos, remélem legalább a világ végére kell majd gyalogolnom, mert hogy nem a legközelebbi ivóba, az igazán biztos.
- No, ne légy már ilyen. Talán ez lesz az új dalod egyik alapanyaga. A kötelesség hívása, vagy valami hasonló! 
- Jobban szeretem azokat a dalokat amik egy görbe estéről szólnak, s nem Ann kisasszony macerás kéréseiről. 
* Az út a parancsnokság fele nyögvenyelős, fárasztó, és egészen unalmas is. Annyi a szerencse mindössze, hogy ha nem is gyorsan, de közel egy félnapnyi járással le is tudhatja a távolságot... Lóháton biztos gyorsabb lett volna, de efféle luxusra nem nagyon telik egy átlagos vándornak, s emellett az is elmondható, hogy amikor üget az ember, nem nagyon dalol a lant. A hosszú utakban is csak az a jó, hogy nem nagyon kell láb elé nézni, és lehet komponálni.
~ Megeszem a rohadó csizmámat, ha már megint valami goblin fészket kell kitisztítani vagy még rosszabb, valami fantomot becserkészni másik három szótlan honfitárssal.
* Lili ritkán tudja, hogy hol a helye, s természetesen a legrosszabb helyzetekben képes mindig felütni kicsiny fejét, de valahogy szerencsés módon útközben belakott egy vadmálnás bokorból, s emiatt egészen jót szundít a kifakult szövettarsolyában egy pár lúdtoll s egy fél karéj száraz kenyér mellett. Ennél sokkal több nincs is most nála, talán csak a megszokott teher kivételével. Egy-egy kovakő, nyilak, lant, fuvola, s persze íj. Ennyiből is nagyszerűen megél a vadász ember, más minek... No mondjuk pár váltó jó lenne azért! Akárhogyan is, az úriember ismérve a késés, s ehhez híven már 10 perccel túl van a becsület megjelenési időn, mire végre ott találja magát a parancsnokság faépülete előtt. Gyors fel is szökken-mászik hát az ott lévő létrán, majd pillanatokon belül ott terem az ajtó előtt, amit teketóriázás nélkül ki is nyit.
- Szép napot.
* Két elf nő van bent, egyik kissé szebb mint a másik, de hát ugye dalnok nem vetheti meg a parancsnok asszony érett báját sem, így egy önelégült vigyorral viszonozza a biccentést, majd nekidőlve egy falnak megvárja, hogy mit is tudhat meg a küldetésről.
~ Óh, hogy a szabó foltozná össze a két ingujját annak, aki kitalálta, hogy egy redves mocsárba kell mennem... De az a kard eléggé jól hangzik. Végül csak megtalál tán? Tudnám értékelni a hírnevet ami velejárna... 
- Hát legyen.
* Körülbelül ezzel konstatálja az egész küldetést, majd végül inkább úgy dönt, hogy megszemléli egy kissé az őt megszólító leányt. Tünde, nincs is mit gondolkodni ezen, már-már hiányolta sajtfajtabeli nők vonásait, éppen ezért nem is zavarja a tény, hogy egy nővel kell dolgoznia, de ezt kivéve más nem nagyon fordul meg a fejében egyenlőre.
- Hogy poszton... * Kissé hirtelen éri a kérdés, de hát végül is logikus is lenne az ilyesmi... Már katonák között * - Nos... A Vándor poszton azt hiszem. Információt szerzek, járok kelek, meglátogatom az emberek ivó... különböző épületeit. Standard felderítő munka...S te magad?
* Nem kell mindenkinek az orrára kötni, hogy főleg léhűtéssel foglalkozik, illetve danolászással. Éppen elég szégyen ez magának ( Bár nem bánja), miért hozna ugyanilyen rútságot a szüleire?
- Felderítő. Nagyon helyes, jól fognak jönni a képességeid. Én az északnyugati őrségben szolgálok határőrként... Egyelőre. A nevem Loreena Wildwind. Ne vesztegessük az időt, a mi előnyünk a gyorsaságunkban lehet, hogy előbb érünk oda mint mások. Mit gondolsz hány nap az út a mocsárvidékre és utána a behatolás?
* Kellemes meglepetésnek bizonyul, hogy nem szegeződik több kérdés ahhoz, hogy mégis mit csinál és hogyan. Úgy látszik elkövette a tökéletes büntettet!
- Ennek örülök. Biztos vagyok benne, hogy a te őrségben szerzett tapasztalatod is hasznos lesz.
* No persze nem mintha túlzottan sok tudása lenne arról, hogy mégis mit csinálnak a testőrségben... De a kedvességet kedvességgel illik viszonozni, még a tündék között is!
- Örvendek Loreena * Kezét kinyújtja, valami kézfogás kicsikarására, hátha sikerül * Jómagam Lloyd Hawthorne lennék, s egyet kell értenem, jó lenne minél hamarabb elindulni ~ Már ha rám sózták ezt a nyomorult melót~. S hogy mennyi időt is vehet az igénybe az út? * Pillanatra kezét állára helyezi, s megcsavarja az ott kinőtt borostát * - Talán egy három nap alatt megjárhatjuk ha sietősre fogjuk... Bár a mocsárnál az ember sose tudja. Fene rossz egy terep az utazáshoz.
* Kezét szerencsére a hölgy nem utasítja el. Erős, határozottsággal teli kézfogása van, mindig jó egy ilyen emberre megismerkedni, nincs is rosszabb, mint egy döglött hal érzetét keltő parolázás!
- Három nap. A mocsárban, feltételezem elboldogul egy felderítő. Van valami speciális felszerelés amire szükségünk lesz, vagy elég ha egy heti élelmet csomagolok?
- Ha nem esett az eső az előző pár nap, akkor nem lehet nagy baj. Ha meg igen, akkor dagonyázunk... Ami nálam van pont elég lesz, bár egy váltás lábbelit még lehet érdemes lenne valahonnan szerezni. A mocsár legnagyobb veszélye a nedves cipő és a Lidércfény.
- Köszönöm a jó tanácsot és akkor imádkozzunk a jó időért. Találkozzunk két óra múlva a nyugati út melletti őrposztnál. Arra vezet a legrövidebb út ki az erdőből.
* Egy gyors tisztelgést megejt még a kollegina a tiszt felé, majd elhagyja az épületet. Lloyd se várat magára túlzottan sokat, távozik ő is, bár tisztelgés nélkül. Ő már csak ilyen, messze túl laza.
- Nagyszerű is lenne, de hát ugye majd kiderül, hogy fülekre talál-e az imánk. Az élelem felét majd kifizetem a munka végén, jelenleg nincs túl sok pénzem, pont elég lesz egy másik lábbelire...
* Úgy tűnik most viszont sikerült egy viszonylag méretes bakot lőnie, ugyanis a Loreena elég furcsa pillantást szentel a megjegyzésnek. Csak megmutatkozik előbb utóbb a tény, hogy valójában nem sok köze van az egész katonasághoz...
- Én úgy tudtam az őrség ha küldetésre küld akkor vihetünk az ő raktáraikból egy heti élelemet, anélkül hogy fizetni kéne.
- Óh valóban, majdnem el is felejtettem.
* Nem, szó sincs róla. Elég rosszul esik neki, hogy ez valójában így működik, eddig mindig magának kellett szereznie az étkét, vagy ha éppen az nem ment, vásárolnia. Minden nap okosabb lesz az elf, ezt is fel kell jegyeznie majd valahova, s ha már feljegyzés, akármennyire is ótvar egy melónak tűnik ez jelenleg, ha tényleg megtalálják a kardok, komoly ballada lehet belőle.
~ Bátor Lloyd és... Loreena?
- Várj egy pillanatra még... Ha esetleg, mondjuk egy Balladában szerepelnél... Milyen Loreena lennél? Bátor, erős, bölcs, gyorskezű?
- Ha balladában... Még nem gondolkoztam rajta. Talán Gyorskezű, elég jó íjásznak számítok.
- Rendben... Akkor két óra múlva.
* Neki is áll hát a váltáscipő beszerzésének, nem lesz egyszerű munka az biztos, de hát az ilyesmitől csodálatos az élet! Szerencsére nem is kell olyan rettenetesen sokat keresgélnie, nem is olyan messze a parancsokságtól az elffaluban talál egy kufárt aki készségesen elcseréli a kopott csizmáját azért, hogy Lilit megtapinthassa... Bezony, igazán jó üzlet!
- Végre hasznod is van!
- Mindig is volt.
* Mire nagy nehezen végeznek az egész üzlettel, egy puffogó Lilivel a vállán, s egy új pár csizmával érkezik a találkahelyre, ahova nem is sokkal később megérkezik Loreena is. Szépen megtörténik az étek súlyának elfelezése, majd még talán arra is van idő hogy Lilit ha röviden is, de bemutassa. Hosszúnak igérkezik az út, lesz majd még éppen elég idő ahhoz, hogy a tündér játszhassa majd az agyát. Irány hát a mocsár... Van ott egy Nekromágus, aki biztos várja már őket.

Meglehetősen körülményes volt beráncigálni a faluba a dögöt, de néhány erős liánszerű növényből sikerült megfelelő hevedert eszkábálnom és magam után húzva bevontatnom. Kora reggel volt, így igazi valóm amalgámnyakláncom belsejében pihent, egyszerű ember látszatát keltve. Egy egyszerű, hétköznapi vadászét, aki éppen egy ökörnyi méretű vadkant rángatott be a békés mocsárvidéki falu főterére. Mikor megálltam a kút mellett, hogy egy percet szusszanhassak, egy széles vállú, öregkorban járó férfi jött oda hozzám karba font kézzel és érdeklődő pillantást vetett előbb rám, majd a tetemre.
- Nem rossz! - füttyentett elismerően, majd kiköpött oldalra. Mivel nem akartam bizalmatlanságot kelteni, arcom szabadon hagytam, kitéve magam a vizslató, magyarázatot kereső tekinteteknek. - Drauenhauer, mi így hí'tuk. Egészen biztosan mágikus mesterkedés, hogy ekkora ez a fene. De maga leterítette. Nem rossz. - ismételte meg, mire megvontam a vállam. Nem volt nagy kihívás. Nagyobb volt, igaz, mint amihez hozzászoktam, de a viselkedése, az ösztönei csak egy vadkané voltak. Kíváncsi voltam, miféle mágus szórakozik ilyenekkel, de egyelőre volt más gondom is.
- Megveszik? - a férfi tanakodott egy ideig, majd bólintott.
- Meg. - nem kértem árat, nem is mondott. Megveszik amennyiért megveszik. Nem szorultam rá a pénzre, ha éhes voltam, lőttem magamnak valamit. Odaléptem a tetemhez, megkerestem a szemei közé fúródott nyilat és egy határozott rántással kiszabadítottam. Nem akartam pazarolni, számszeríjhoz való tüskét nehéz volt szerezni. - Vóna itt még valami... - szólalt meg a férfi kissé bizonytalanul, mire visszafordultam felé. Érzelemmentes pillantással átfutottam arcvonásait, csapdát keresve, de nem találtam semmi ártó szándékot. Nem mutatott mást, csak némi félelmet, de nem tőlem.
- Mi lenne az? - kérdeztem, mire a férfi megint kiköpött.
- Van itt egy hullamágus, aki beette magát a mocsárba. - érdeklődésem határozottan gyorsan szaladt fel, ahogy a szemöldököm is. - A'szongyák, van nála valami kard. Valami csodakard.
~ Azrael! ~ futott át rajtam a gondolat, de gyorsan el is vetettem. Ennyire nem lehet egyszerű.
- Miféle kard? - kérdeztem, hátha többet is mondd róla.
- Mit tudom én. Nem is annyira érdekel. Felőlem Azrél is lehet, úgyis majd' mindenki azt kajtatja mostanában. - ezen elmosolyodtam volna, ha tudnék olyat. Meglehetősen komikusan ejtette az angyal nevét. - A lényeg az, hogy mi szeretnénk itt, ha nem ücsörögne a mocsárban. Így is sok a baj ezekkel a hullaidézőkkel, nem kell egy, amék hirdeti is magát. Érti? - hogyne értettem volna. Azt szerették volna, ha beleeresztek egy pár nyilat, így kisebbedne a problémájuk. Érdekesen hangzott. Ha hirdeti magát meg a kardját, valószínűleg a sok Azrael-vadász nem fogja kihagyni a lehetőséget. Vagyis lesz mire vadásznom, ha más nem a nekromanta. Úgy sem találkoztam még egyel sem, ideje megnézni, mire képesek.
- Vállalom! - feleltem, mire jól hallhatóan felsóhajtott. - Adjanak élelmet, meg egy lovat, ami hozzá van szokva a lapályoshoz. Az elég lesz fizetségnek. Hol tanyázik ez a holtmágus?
- Dé'nyugatnak! Osztán köszönjük, vadász.
- Reingard. - habár nem volt titok a nevem, nem igazán tudom, miért osztottam meg vele. A férfi bólintott, majd biccentett két asszonynak, akik elrohantak; gondolom az elemózsiámért. Észre sem vettem, de elég szép nézőközönség gyűlt körém.
- Járjál szerencsével, Reingard! - nem feleltem, elvettem a felém nyújtott szütyőt, és felléptem a szürke hátára, amit elém hoztak. Gyorsan ellenőriztem a számszeríjam, a nyilakat, a ló szerszámozását, majd szó nélkül kilovagoltam a faluból délnyugat felé. Vagy Azraelért, vagy a trófeámért. Majd eldől.

A lámpa lágyan pislákolt felettünk. Az enyhe fény megvilágította meztelen testünket, az árnyékok sziluetteket írtak le keresztül kasul a szobában. Mintha csak táncolnának, vibráltak szüntelenül, betöltve a helyiséget a kéj mézédes érzetével. A nyögésektől és hosszú sóhajtoktól a levegő felmelegedett,így egy egy kósza izzadságcsepp folyt végig a homlokomon vagy éppen az ő combján. A lepedő alattunk már rég összegyűrődött, pedig valaki sokat fáradozhatott vele a nap elején, mert gyönyörű simára volt vasalva, az ágy pedig rendezetten megágyazva. Ami pedig magát a bútort illeti, ütemesen hümmögött alattunk, szigorúan követve minden mozdulatunkat. Ahogy megfeszültek és elernyedtek a rugók, halk nyikorgás hallatszódott, de a tudatunk már rég kizárta az ilyesféle zajokat. Izmaim körülölelték a szőke lányt aki ebben a helyzetben törékenynek és kiszolgáltatottnak látszott. Valószínűleg az is volt. Éreztem, ahogy combja enyhe remegésbe kezd én pedig még erősebben szorítottam át. A hasa ritmikus mozgásba váltott arcát pedig kezeibe temette. A szőke hajzuhatag előre hullt én pedig azzal a lendülettel kaptam fel a leányzót és váltottam pózt. Bal tenyeremmel összekulcsoltam az ujjait az ujjaimmal, jobb tenyeremmel pedig megmarkoltam a nyakát. Nem annyira, hogy fájjon, de pont annyira, hogy érezze. Harapdálni kezdte a kezem melyet újabb s erősebb nyögések követtek. A hold fénye, ahogy az égitest egyre magasabbra emelkedett, utat talált a szoba kis ablakán és megvilágította a lányt aki tátott szájjal, hátra szegett fejjel feküdt, nagyokat sóhajtozva az ágyon. Ez volt az újabb sikeres hódításom.

Egy kis kocsmában találkoztunk még a délután folyamán. Nem mondhatni, hogy annyira gyönyörű vagy tökéletes emberi lény lett volna ez az egyén, viszont valami még is megfogott benne. Talán a tudat, hogy nem adta magát olyan könnyen mint az átlag. No nem azt mondom, hogy harcolni kellett érte, de ideig óráig úgy tett mintha ellen tudna állni nekem. Előadta a már megszokott beszédet, szerető családja várja otthon és ő amúgy sem ilyen hogy bárkivel lefeküdjön. Bárkivel? Még most is fel kell kacagnom ha ebbe belegondolok. Azért én nem vagyok bárkinek nevezhető.
Az ablaknál ültem cigarettát szívva és az utcán vizslattam. Egy jelre vártam, valamire ami megadhatja a kezdőlökést, valami nyomra ami segíthet visszarázódni az Azrael keresésébe. A lány – nem is tudom a nevét (talán Célie vagy Cecil?) – az ágyon feküdt és fáradtan pihegett. Félmosollyal mértem végig erőtlen testét. Lassan kinyitotta a szemét és rám sandított.
- Jeremy. Már is ébren vagy?
Nem is emlékeztem, hogy így neveztem el magam. Annyi nevet használtam már a múltban, hogy össze számolni se tudnám valószínűleg. A lány kérdését egy bólintással letudtam mire kínos csend keletkezett a szobában. Illetve, számomra nem volt kellemetlen de úgy tűnt a lány egyből témát keres, hogy fellendíthesse a kommunikációt.
- Én nem szoktam ilyesmit csinálni, hogyha… - itt egy pici levegőt vett. – hogyha nincs folytatása.
Kifújtam a füstöt és elgondolkoztam egyáltalán mi a fenét keresek még itt.
- Én sem. – mondtam szárazon.
A lány letolta magáról a takarót és felém lépdelt. Meztelen testével hozzám simult és egy csókot adott az arcomra. Óvatosan eltoltam magamtól.
- Vigyázz mert megéget a cigaretta. – tettettem mosolyt az arcomra.
- Jajj ne aggódj már értem. – legyintett – nem vagyok én olyan gyenge nő.
Elvigyorodtam a tudaton, hogy fél kézzel eltudnám távolítani a lelkét az élők sorából.
- És mit keresel a városban? – tette fel az újabb kérdést. Ekkor már kezdett idegesíteni.
Azonban a kérdése helytálló volt. Fogalmam sincs mit kerestem itt. Keoroth halála óta csak csapongtam egyik városból a másikra. Azt mondogattam magamnak, hogy az Azraelt keresem de még sem úgy cselekedtem. Össze kellett szednem magam.
- Egy nagyon erős kardot keresek. – billentettem félre a fejem. Nem láttam értelmét a hazugságnak ezen a ponton. Ez a lány semmit sem árthat nekem.
- Hihi. Milyen érdekes, apám pont egy kardról mesélt a minap. – kuncogott a lány.
Felemeltem a szemöldököm. Talán mégsem annyira hasztalan ez a személy mint hittem? A sors érdekes fintorja lenne, ha általa találnám meg az Azraelt.
- Miféle kard? – hogy nyomatékosítsam kérdésem fontosságát közelebb húztam magamhoz a leányt és megcsókoltam a homlokát.
- Valami nekromotoé.
- Nekromanta. – javítottam ki és kicsit elszontyolodtam. Nyilván túl egyszerű lett volna így megtalálni az Azraelt, de ez a másik kard is érdekes lehet. Talán még összefüggés is lehet a két fegyver között ki tudja. A lényeg, hogy ideje követnem a filozófiámat. Az a kard az enyém lesz, nem kerülhet a pornép kezébe az hétszentség.
Egy könnyed mozdulattal felemeltem a lányt és az ágyra tettem. Elkezdtem csókolgatni a nyakát és a mellét.
- Mesélj még erről a bizonyos kardról. – suttogtam a fülébe.

Miután benyugtatóztam a lányt, hogy még véletlenül se próbáljon meg utánam jönni, elhagytam a szállást. A hely, amit aktuális szeretőm megjelölt, nem volt túlságosan messze. Gyalogosan körülbelül egy napnyi a távolság, plusz az időtartam, amit azzal töltök, hogy megálljak útközben egy fogadóban, csak hogy meglegyen a preferált napi coitusok száma. A tájat köd, és igen párás levegő fogta közre és el sem hittem, hogy végre tényleg fortyog bennem az ambíció valami iránt.

Egy mérföld erős vágta, egy mérföld kényelmes utazóügetés. Egy mérföld vágta, egy ügetés. Újabb mérföld vágta. Azután még egy.
Kölyökkorom óta kiváló lovas vagyok, és az apát nagy vasderese, amelyet személyesen bocsátott a rendelkezésemre, olyan készségesen gyorsít, hogy minduntalan emlékeztetnem kell magam, kíméljem az erejét. Fürgére fogja, ha nem rántom hátra a fejét, és engedek is neki hamar; hosszú, hosszú ideig hajszoljuk egymást, keresztül a vidéken - frissen vasalt patáinak félelmetes dobszólója elriaszt mindent és mindenkit az útból.
Egészen a határig.
Ott leszállok.
Vannak helyek, ahol kényelmesen elkerülhetőek a hellenburgiak őrposztjai, de nem akarok nagyot kerülni. Elakadni sem. Egyedül vagyok; minél kevesebb akadályon kell keresztülvágnom magam, annál hamarabb érek célhoz. Vezetem hát a lovat, halkan bújunk át a fénypászmák között egymás nyomában, gondosan elkerülve a figyelő tekinteteket: mire visszaugrom a hátára, már érzem a levegőben, hogy messze eljöttem. Ez itt ellenséges terület.
Érzem, ahogy kezdek feloldódni a haladás mámorában. Ismét mozgásban vagyok.
Irányba fordítom a lovat.
Mire oldalba rúgnám, már úton vagyunk megint.

Utálom a mocsarakat.
Egyáltalán nem meglepő, hogy a nekromanta éppen egy lápot választott lakhelyéül; illik hozzá, és ha ennyire szereti, én nagyon szívesen bele is fojtom, amint kiszedtem belőle, mit tud az ereklyéről. Irritáló türelmetlenséget érzek, ahogy kimelegedve, könnyű galoppban megérkezem a faluba - a nyakszirtemen érzem a nehezedő levegő nyirkos nyomását.
Szokatlanul nagy élet van itt; sosem képzeltem volna, hogy a kis falvak ilyen élénken zsonganak minden egyes nap. Ráérősen léptetek az útközépre, félretaszítva néhány embert, akik ostobán bámulnak. Akinek esze van, elkapja a lábát. Akinek sok esze van, eltakarodik. De a legokosabb az, aki segít nekem.
Felemelem a hangom.
- Él errefelé egy nekromanta. Ti tudjátok, pontosan hol van. Valaki pedig most elmondja nekem. Bánom is én, hogy melyikőtök - de igaza legyen, mert ha eltévedek, vagy elszalasztom, nagyon megkeserülitek...!
Jóformán be sem fejezem, amikor valaki sebesen megpördül a hátsó sorban; furcsán bicegve indul meg elfelé, olyan sietséggel, amely összetéveszthetetlen bármi mással. Azonnal utánaugrom, átgázolva az embereken; a szerencsétlen úgy siet, hogy csak az utca túlsó harmadán érem utol. Eléje vágok lóháton, és még térdre sem esett, már ott állok előtte. Ingerülten rántom magamhoz.
- Te tudod - förmedek rá - Tudod, és még mindig nem mondod! Beszélj, erre várok, egy-kettő, mi lesz!
Halálra rémülten kapálózik, és a szemem sarkából látom az összeroncsolt, meggörbült kezét; azonnal megértem, miért is sántít annyira. Megrázom, olyan erősen, hogy a homloka majdnem az enyémnek ütődik.
- Azt hiszed, ráérek téged faggatni egész álló nap? Látom, hogy nem vagy kezdő. Egyszer már elmondtál valamit valakinek. Valakinek, akinél ugyanolyan hüvelykszorító volt, mint amilyen nálam is van. Itt van, bizony! Tudtam, hogy itt talállak. Elhoztam magammal. Rámegy erre a kezedre is még; ha azt hiszed, nincs hová roncsolni, hallgass csak tovább, és még ennél is lassabban futhatsz az embereim elől, akik utánam jönnek! Nem hallom, hogy válaszolnál nekem! Mondjad, vagy úgy éljek, egy söröskorsót sem fog megtölteni, amit meghagyok belőled!
A hangja végre-valahára áthatol az enyémen; szánalmas nyüszítéséből - csodával határos módon - értelmes szavakat is kihallani.
- Vámpírtorony. Ne nyivákolj, hanem azt mondd, hogy merre van innen! Aztán hordd el magad, hogy utol ne érjelek.

Egy pillanatig figyelem, ahogy elfelé iszkol; a mozgása még darabosabbnak tűnik, mintha a fájdalom emléke is ugyanúgy megbénítaná.
Azután megragadom a lovam kantárját. Pár óra pihenés jár mind a kettőnknek. Utána rögtön indulunk.

Loreena és Loyd: Alig értek ki Nebelwaldból, koszos humánok állják az utatok. Három darab, férfiak, és határőröknek állítják be magukat. Pénzt kérnek az áthaladásért, és már-már majdnem bedőltök, amikor egy közeli fa mögül, ahol ők táboroznak, nyöszörgést hallotok, gyerekhangot. Ez meggyőz benneteket, hogy banditák, kopott kardokkal és bunkókkal felszerelve, s amint legyőzitek őket, a kiszabadított gyerek -  aki amúgy féltünde - meg is erősíti a feltevésetek. Követitek őt, aki elvezet közeli falujukba, ahol nagyon vendégszeretően el is látnak benneteket, hiszen itt az este, tehát utatok következő körötökben folytatjátok. Még kérdezősködhettek, ha szeretnétek, akkor azt tudjátok meg, hogy bizony nagy felbolydulást keltett a nekromanta, hiszen páran azt beszélik, bármilyen furcsa is, hogy valóban Azrael van nála.

Reingard: Fél napot gyalogolsz a mocsárban, amikor ugyanis megállásra kényszerülsz. Ennek az oka nem más, mint egy kisebb zombigyülekezet, olyan három főt számláló, és nagyon nem barátinak tűnnek. Semlegesítsd őket! Ha végeztél, az egyik zsebében találsz egy cetlit, neked címezve, méghozzá a nekromantától, aki magát Draugr-nek hívja, és meginvitál téged, méghozzá pont ugyanoda, ahová az öreg igazított. Hogy honnét tud rólad? Ez egyelőre ismeretlen számodra. Amire viszont rájösz, hogy meglehet, nem is olyan gyenge ez a nekromanta, mint gondoltad. Posztod az újbóli elindulásig tartson!

Jehr: Te békésen eljutsz a következő faluig, de ez este lesz, és mocsárban gány gyalogolni, meg unalmas is, tehát igen ki vagy éhezve, erre is, na meg arra is. Egy borzasztóan csinos lányt látsz meg a kocsmában, de komolyan: ez a legszebb nő, akit életedben láttál. Hajlik ő is a dologra, tehát nem is késlekedtek szobára menni. Legnagyobb meglepetésedre egy tíz év körüli, fekete hajú kislánnyá változik egy kis fényjelenség kíséretében, akinek nagy fekete szárnyak merednek ki a hátából. Elmondja, hogy ő Lilith, a démonkirálynő követe, aki nem kevesebbet akar, mint hogy pusztísd el a nekromanta birtokában lévő kardot. Hogy hihetsz-e neki? Nem tudod, de nagyon úgy néz ki, hogy nem lenne oka hazudni. Azt mondja, hogy titkos miért, de a királynő nagyon szép jutalmat adna érte. Mikor bármit is kérdeznél tőle, egy elegáns mozdulattal kiröppen az ablakon, s kecsesen távozik. Posztod addig tart, míg reggel újra felkerekedsz. A kislány egyébként elég lekezelően beszél, és ez idegesít téged. Sok sikert!

Zramon: Utatok viszonylag eseménytelenül telik a folyók összefutásáig, amikor is az ott épült városban, elválásotok előtt egy holló röppen Acherus vállára, aki egy levelet szorongat a csőrében: Egy levél, nektek, méghozzá a Sötét Apostoltól személyesen. Mindkettőtöket odautasít a mocsárvidéki nekromantához, akit Draugr-nek hívnak. Azt is leírja, hogy sok kalandozó közelít oda, és hogy veszélyes  hely lesz az hamarosan, de ott kell lennetek, ellenkezést nem tűr. A társad sóhajtozva beleegyezik, hogy szövetséget kössön veled a küldetés időtartamára, szóval így követ is, egész a déli határig, ahol néhány tényleges határőr állja utatok. Ketten vannak, és eszük ágában sincs beengedni benneteket. Jól fel  vannak szerelve, de meg tudjátok oldani. Az egyiknek kardja és pajzsa van, a másiknak kétkezes csatafejszéje, mindkettő lovag, veletek egyszintű. Posztod az "akadályok megszüntetéséig" tart.

Norven: Pár óra jól kiérdemelt pihenő, és tovább is indulsz, de attól a szent pillanattól kezdve, hogy megsarkantyúztad lovad, nem tudod lerázni magadról az érzést: Követnek.  Szemed sarkából hátrasandítva láthatod, amint egy fürge lovon ügető alak követ, és a nyakából lobogó mélykék köpeny bizony jól ismert számodra: Protestáns. Valahogy érdd el, hogy rajtaüss, de ne támadd meg! Azt fogja mondani, hogy bár protestáns, segíteni fog neked, hiszen semmi szükség erre a nekromantára, és azt is készségesen elmondja, hogy miért, ha szövetkezel vele. Választhatsz: vagy elfogadod, vagy elutasítod. Ha elfogadod, Reinholdt-ként mutatkozik be, magas, ezüsthajú és nagyon kimért alak. Elmondja, hogy bizony nem te vagy az első, akit idevonzott a kard, és jól döntöttél, hogy szövetkeztél vele, hiszen lesznek ott mocskosabb alakok is. Hogy miért kell a nekromantát megölni? Azt még nem árulja el. Ha elutasítod, az esetben mielőtt bármit is tenni tudnál, gyomorszájon térdel, ami lefoglal, épp annyira, hogy fel tudjon pattanni lovára, ahonnét óvatosságra int, majd elvágtat. Posztod mindkét esetben az újbóli indulásig tartson!

Határidő szombat-vasárnap, a sorrend ugyanaz! Jó munkát!

A mocsárban nincs sok látnivaló, viszont annál több a látvány, ami elkezdi lassan felemészteni a felkészületlen utazókat, önkénytelenül tolva az agyat a bátorságból az őrületbe. A fel-felbukkanó lidércfények, a ki tudja, honnét jövő, felismerhetetlen hangok és az alaktalan, mozgó árnyak lassan paranoiássá teszik azt, aki nem edzette meg eléggé az elméjét, s bár nagyon sokáig hitegettem magam az ellenkezőjével, rá kellett jönnöm, hogy én ebbe a csoportba tartozom.
- Mindenki azt gondolná, hogy a vámpírok szeretik a mocsarat. De ez nem így van, Kfer! - kezdtem el kínomban, pattanásig feszülő idegekkel az elnevezett lóhoz beszélni. Az állat valóban hozzá volt szokva a mocsárhoz, mert nyugodtan és jó tempóban haladt előre már lassan fél napja a mocsár ingoványos talaján, ügyesen találva meg a zsombékokat. - Én például kifejezetten gyűlölöm. Nem szeretem, ha nem tudok egy stabil helyzetet felvenni. Ha egyszer csak elsüllyed a bal lábam, miközben lövök, az kifejezetten kellemetlen. - Az őrület sokféleképpen jelenhet meg a különböző fajokon, de akár egyedenként is. Belőlem például szómenést váltott ki, amit a lovam csak néma fülrándításokkal vett tudomásul. Ahogy haladtunk előre, a levegő egyre hűlt, a bakszag egyre elviselhetetlenebbé vált, a homály pedig kezdett átcsapni sötétségbe. A szürke herélt lépései fokozatosan lassultak, feje idegesen járt ide-oda. - Neked meg mi bajod? - kérdeztem a most már határozottan félve kapálódzó állattól. A ló hirtelen akkorát ugratott, hogy lefordultam a nyeregből és undorító placcsanással egy bűzlő pocsolyában landoltam. A megbokrosodott szürke nyerítve megfordult és elképesztő sebességgel megindult visszafelé, szinte vágtára fogva a tempót az ingoványos talajon. Ösztönszerűen emeltem le hátamról a számszeríjam, célba véve az állat felém fordított oldalát. - Azt hittem, barátok vagyunk, Kfer! - az íves bordák végigsiklottak a fegyver célkörében, majd elsuhantak és eltűntek a susnyásban. Futni hagytam. Feltápászkodtam a félig ülő helyzetből, amit sikerült felvennem és megfordultam, hogy szembe nézzek azzal, ami megijesztette a lovamat. Nem kellett látnom őket, az élő halál bűze még a mocsár korhadás és kénszagán is átszivárgott. Minél kevesebb hangot keltve átsétáltam két ázott levelű bokor között, habár tudtam, hogy finomkodásom felesleges. Valószínűleg már úgy is észrevett, akármi is várt rám, már csak a ló által keltett hangokból. Ahogy kibontakoztam a kis mocsári tisztásra, három zombival kellett szembenéznem. Egy kupacban álltak, mozdulatlanul, mintha vártak volna valamire. Felemeltem számszeríjam és céloztam. Mielőtt a hozzám legközelebbi felém fordulhatott volna, a közepes méretű vasnyíl átütötte a fejét, majdnem letépve azt a nyakáról. Az élőhalott elterült a földön, két társa pedig lassan, hörögve közeledett felém. Meglehetős távolság volt köztünk, így volt időm egyszer felhúzni és újratölteni fegyveremet. Ennyire maradt időm, mielőtt az első ideért és egészen újnak tűnő lándzsájával felém döfött. Kitértem a szúrás elől, megpördültem a sarkamon, és acél alkarvédőmmel teljes erőből a feje felé sújtottam. A támadás a száján találta el a lassan felém forduló zombit kellően nagy erővel, hogy kibillentse egyensúlyából és feldöntse. Megragadtam a kezében szorongatott szálfegyvert, melyet bár nem tudtam kicsavarni a kezéből éppen elég időm volt, hogy magam elé rántsam megvédve magam éppen ennyit késlekedő társa méretes kardjától. A lándzsa fa nyele meglepő módon állta a pallos csapását, ám nem bíztam másodjára is a szerencsémben, gyorsan kirúgtam a térde felé, amit az élőholt esetlenül előre hajolva hárított. Gyorsan megragadtam a feje tetejét, majd minden erőmmel lefelé rántottam, egyenesen neki meglendülő térdemnek. A zombik már nem éltek, így nem éreztek fájdalmat és strapabíróbbak is voltak, mint az átlag emberek. De az agy, ami mozgatta a rémet, érezte a becsapódás keltette rezgést, így a zombi végtagjai hirtelen egyenesedtek ki, arccal előre zuhanásra kárhoztatva gazdájukat. Lekaptam hátamra sietősen felcsatolt, felajzott számszeríjam, és a kemény fémtövist egyenesen a nyakszirtjébe engedtem. Az átszakított légcső gurgulázásra, a szétroncsolt idegek rángatózásra késztette az élőholtat, de ártani nekem már egyikkel sem tudott. Szemem sarkából mozgást figyeltem meg így páncélom súlyával megsegítve oldalra vetődtem, cseppet sem elegánsan elterülve a földön. Ha valami gyorsabb ellen harcoltam volna, már rég halott lennék. De sosem bocsátkoztam volna ilyen elővigyázatlan harcba bármivel, ami fenyegetőbb a zombiknál. Amilyen gyorsan tudtam, feltápászkodtam hogy immár fegyvertelenül nézzek szembe az utolsó élőholttal, aki lándzsáját fenyegetően rázva sétált felém. Emberként ezt nem nyerhettem meg, ebben biztos voltam. Felnéztem a fölénk hajoló, ősöreg mocsári fák sűrű lombjára, és megmarkoltam a nyakláncom.
~ Talán egy perc. Ennyit ki tudok bírni ilyen sötétben. Egyetlen perc! ~ a nyaklánc elengedte a belé zárt átkot, a sötétség érintése ismerősen szaladt végig rajtam, visszaadva fizikai erőmet, de hozva magával a fájdalmat, amely még ilyen szürkületben is érezhető volt. ~ Egy perc! ~ a zombi ismét döfött, ám most oldalt léptem és megragadtam a nyelet a lándzsa feje mögött. A napfény okozta kíntól feltüzelve kitéptem a fegyvert az élőhalott esetlen szorításából, megforgattam ujjaim között és vadállatias morgással a szeme közé döftem. Mire az acél hegy agydarabokat és vért fröcskölve kiszakadt a koponyája másik oldalán, már ismét emberszerű voltam, a dög pedig megállt mozogni. Egy hanyag taszítástól elterült a tisztás viszonylag stabil talaján, én pedig kifújhattam magam. Összeszedtem elejtett számszeríjam, és odasétáltam legelső áldozatomhoz. Fejének jelentős részének hiányában nem igazán tudott mozogni, csak némi beteges rángatózás maradt neki, így már léptem is volna el mellőle, mikor megakadt a szemem valamin. A vergődő zombinak sikerült előkaparnia egyik zsebéből egy sárgás papírcetlit. Gyorsan felemeltem a földről, mielőtt elázott volna, majd széthajtottam.

Gyere, Reingard Schwarzjäger és keress meg délnyugaton! Gyere vadász, várlak!


Összegyűrtem a papírt majd kesztyűm alá rejtettem. Ez a hullaidéző csak játszott velem. Honnan tudta, hogy jövök, honnan tudja a nevem és miért állított nekem csapdát? Visszanéztem a három zombira, melyek közül kettő még rugdalózott, majd sötét tekintettel délnyugat felé fordultam. Mindegy, úgy is hamarosan megtudom. Mivel ha ezek az élőholtak képesek voltak mozogni, akkor vagy egy nagyon erős nekromantával van dolgom, vagy közel jártam...

* Fene dolog ez az utazgatás, irdatlan módon képes elszívni az ember erejét a melegebb napokon, arról nem is beszélve, hogy ha az útitárs nem vevő a csevejre, Lloyd nem nagyon foglalhatja el magát máshogy, minthogy fuvolájával danolászik. A zenét kivéve relatív békében van, Lili meglepő módon egészen jól elfoglalja magát Loreenával, ritka dolog hogy ilyen nagyon kijön egy nővel, bár lehet az oka a nagy érdeklődésnek inkább az, hogy nem akármilyen nő lenne a kollegina, hanem elf...  Ha már érdekes dolgokról van szó, sajnos az eddig zavarónak titulált unalom egészen hamar véget ér, ugyanis habár még egy negyed napja se vándorolnak, már most valami egészen rossz szagúba botlanak. A szó szoros értelmében. Ennél több nem is kell Lilinek, menten el is bújik Lloyd tarsolyába, elkerülve minden konfliktust, csak ahogy szokta.
- Nézzétek fiúk! Ehunnan’ jön két hegyes fülű. Megállni! Határőrség! Aki át akar haladni, annak meg kell fizetnie az áthaladás díját!
* Elég érdekes határőrök, az már szent. Járta már keresztül és kasul is be a királyságokat és birodalmakat, de annyi biztos, hogy eddig egyszer sem kértek tőle pénzt határátkelés miatt, s ha mégis valami vámolás lett volna, akkor is csak a portékákat cipelő szekereket állítják meg, nem az utazókat.
~ Ócska régi trükk, csak ne lennének túlerőben. * Pillanatra viszonozza Loreena tekintetét, majd bólint egyet * Remélem tényleg akkora harcos...
- Ejj, szép napot a jó katona uraknak, örömmel látom, hogy ilyentájt is buzgalommal dolgoznak. Valamiféle félreértés viszont bizvást lehet itt, ugyanis nem szállítunk semmit ami után fizetnünk kéne a Vámot.
* A szóra a három bölcs "lovag" zavartan egymásra pillant, majd végül a csapat látszólagos vezetője, a kopasz úriember megrázza a fejét, s kezének csapdossa bunkósbotját.
- Nem úgyan' vagyon a' kérem. A rendölet alapján minden nem ember aki erre jár kipengeti erszényéből a 100 váltó díjat. Aki ellenáll, visszafordulhat, vagy felkoncoljuk.
- Ó jó katona uram, emberek volnánk mi is, csak éppen a fülünk kissé hegyesebb. Dédiatyáink között folyt némi tünde vér, de az má' a múlté. Netán egy jó kupa borért csak átmehetnénk?
- 50 váltó fejenként, vagy a dögkutas szedi össze kentek'.
~Ezeknek meg disznó vér folyhat az ereiben, mert hogy nem embertől fogantak majd biztos.
*Úgy tűnik, hogy ennél sokkal jobb ajánlatot nem nagyon kaphatnának, s habár igen kevés pénze maradt, a konfliktus elkerülése és a sietség miatt talán mégis érdemes lenne elfogadni. Kezét lassan nyújtaná is, hogy egy parolával lezárja az ajánlatot, ám Loreena pár Tünde szóval megemlíti, hogy kissé körbenéz.
- Rendben, addig én valahogy kifizetem a díjat.
* A nő menten el is indul, ő maga pedig elkezd kutakodni a tarsolyban, hogy képes-e kellő összeget összeszedni... Vagyis tenné, ha a bajszos nem indulna meg társa felé. Ezután némiképp felgyorsulnak az események, az előbb elégedetten vigyorgó tar úriember azonnal fenyegetően megemeli a fegyverét, míg a Cingár kihúzza a kardját.
- Sejtettem én, hogy disznók nem lehetnek határőrök.
- Azanyád, kurafi!
* Nos, elég sebesen elszabadult a pokol, s nincs szándéka megsérülni. Loreena már előtt egy nyilat, s tekintve hogy mind a kopasz, mind a nyurga felé indul, ő sem maradhat rest. Hátraszökken, elővéve íját s egy nyilat, majd ahogy ráhelyezi a lövedéket az idegre, már is elengedi azt. A lúdtollas vessző egyenest a kopasz gyomrába landol, aki éktelen ordítozásba kezd, majd pillanatok múlva vért öklendezve elterül a földön, ahol hangosan agonizál. Ez sajnos nem keltette a várt hatást, ugyanis a cingár egy kicsit se torpant meg tőle, teljes lendülettel iramodik felé, s éppen csak annyi ideje marad, hogy eldobhassa az íját, s egy tört rántson elő, mellyel képes megállítani a rozsdás fegyver támadását.
~ Elég szar helyzet, bár amilyen lomha, esélye sincs.
* Éppen készülne belerúgni ellenfelébe, hogy utána egy aranyos mosolyt rajzolhasson a torkára, de szerencsére Loreena segítségének köszönhetően egy nyílvessző landol a bandita vállába, aki így felordít, s elejti a kardot. Ez épp elég időt neki arra, hogy mögé szökkenjen, belerúgjon, s ezzel egyetememben kitépje a nyilat a sebből. A szerencsétlen cingár nyöszörögve a földre esik, majd az életéért fohászkodva a fának simul.
- Köszönöm a segítséget, nevetséges népség ez.
- K...Kérem ne... Cs...Csak a családomat próbálom eltartani... Kérem...
* Egy szemöldök felvonással odadobja Loreenának a nyílvesszőt, majd felveszi földről íját s a rozsdás kardok, majd a cingár elé köp.
- Hordjátok el magatokat innen. Ha a kopasz még most egy gyógyítóhoz kerül, talán nem folyik ki az összes bele. A kardot elviszem fizetségképpen, drága portéka manapság a nyílvessző.
* Az elvert banditacsoport valahogy összeszedi a továbbra is jajgató kopaszt, majd nevetséges legénybúcsúra emlékeztető életképként egymás vállára dőlve indulnak meg a legközelebbi falu felé. Már-már sajnálatra méltó a hatás, egyik alig tud járni, másiknak ömlik a vér a gyomrából, a harmadik meg talán megúszta egy vállsérüléssel. Akárhogyan is, most már ő is csatlakozik a hang megkereséséhez, s a fa tövében rálelnek a mostoha helyzetben lévő gyermekre. Egy pillanatra megszemléli, majd a tarsolyából egy karéj kenyeret vesz elő, amit odanyom a szerencsétlennek. Első falat étke lehet napok óta, mert úgy néz rá mintha arany lenne.
- Indulj el nyugodtan, két perc és csatlakozom, csak gyors megnézem volt-e valami a jómadarak sátrában, ha már itt fosztogattak. Talán akad egy-két tárgy ami hasznos lehet az útra... Talán.
* Nem is teketóriázik, gyors átnézi a kopott barna szövetépítményt, majd úgy két perc múlva rohanvást utoléri a Tünde nőt és gyermeket, akik már nagyban úton vannak. Most már Lili is veszi a bátorságot, hogy elhagyja a táskát, s a gyermeket jól megszemlélve tetszését kinyilvánítja azzal, hogy annak a tenyerébe ül. Tündérek és gyerekek, vagy köztük valami közös. Valahol egy fél óra séta után átveszi a "súlyt" Loreenától, majd még egy fél óra múlva vissza is adja. Felezni kell a terhet.
- Nem szokványos, hogy ilyen hamar banditákba botlunk... Fenemód balszerencsénk van.
* Az út a faluba körülbelül további 1 órát vesz igénybe, s mire nagy nehezen megérkeznek a szélére, már egészen szürkül az idő. Menten egy csirkékkel teli udvarban találják magukat, ahol egy jó szándékú házőrző kutya lusta ugatással üdvözli őket. A gyermek be is rohan, s szülőkkel tér vissza, akik túláradó örömmel üdvözlik őket. Ez ám a fogadtatás.
- Ha ez így van, akkor a legkevesebb, hogy megvendégeljük őket. Ilyen időkben meg kell hálálni, ha valaki segítő kezet nyújt. Kérlek, maradjatok éjszakára.
- A hölgy érdeme.
* Loreenára pillant, s a kérdő tekintetre csak megvonja a vállát. A falu útba eset, lassan úgy is tábort kéne építeni. Mégis jobb egy szoba, mintha kint találná meg őket az éjjel.
- Igazán kedves önöktől, szívesen élnénk a lehetőséggel, de csak ha nem vagyunk teher.
- Isten ments! Fáradjanak beljebb, megmentették egyetlen lányunkat.
* Irány hát, követi a házigazdákat, majd helyet foglal az asztalnál, hol menten egy jó tál leves, s egy még jobb kupa bor kerül elé. Fából faragott egyszerű kanalával belemer a levesbe, majd megízleli azt. Eléggé sótlan, s némiképp egyszerű is, de legalább forró, s az ilyesmi mindig jól eső egy hosszú nap után. A gyermek édesapjára pillant, majd kujon módon elvigyorodik.
- Nem csak szép, de nagyszerűen is főz. Igazán csodás élettárs. ( Tünde nyelven )
- Köszönöm. Nem elf igaz, de sosem gondoltam úgy, hogy bármi akadálya lehet egy tünde és egy ember nászának. Ennek is köszönhetem a gyönyörű kislányomat.
* Lili egyenlőre ott ül az asztalon, s egy szem epret rágcsál. A gyermek hozta neki még a kertből. Nagy valószínűséggel tündérek lakhatnak a közelben, ugyanis nem nagyon jár se az apa se az anya a csodálatára lényének. Azon ritka esetek egyike ez, ahol végre a kis mitugrász nem vághat fel mibenlétével.
- No, akkor a gyermek egészségére, s a szerencsére, hogy pont arra jártunk.
* Kupáját kissé megemeli, majd belekortyol a vizezett borba. Nem túl finom, jellegzetes rossz bor íze van, de valószínűleg itt még ez is luxusnak számíthat. Az ivás megvolt, folytatja a levest, de közben fél füllel figyel a házigazda és a kollegina beszélgetésére, majd mire szóba kerül a kard, úgy dönt bölcsebb lesz átvennie a beszélő szerepét.
- Nem hallottunk semmi hasonlóról, de ha ott leszünk utánanézünk majd a kardnak. Minket inkább a Nekromágus érdekel, ugyanis úgy hírlik hogy van nála egy nagyon régi tünde gyűrű, amit még a Királynő saját gyűjteményéből loptak el. Szép, igazgyöngyből faragott félhold van rajta, egy-két őrszemünk látni vélte a Mágus ujján amikor az átutazott a környékén. * Pillanatra belekortyol a borba, majd folytatja * - Nem volt része feladatunknak hogy megöljük, de ha ennyi gondot okoz, úgy vélem megtörténhet, hogy sajnos ellenkezni fog, s kénytelenek leszünk végezni vele.
- Azt nagyra értékelnénk, ha adni nem is tudnánk érte mit. Szegény falu a miénk, kevés olyan cikkre telik, mely értékes lenne.
- Éppen elég a kedvességük.
* Fejét kissé megrázza, majd lassan elmosolyodik. Ezen igazán ne múljon semmi, úgy sem fogja odaadni a kardot a Nekromanta csak úgy, ha meg eggyel kevesebb efféle szörny van a földön csak könnyebben alszik majd... Levesét elfogyasztva az ajtó mellé támasztott dolgaihoz lép, s felveszi onnan a lantot, melyet halkan megpendít.
- Kissé korán van még aludni, esetleg egy-két dalt elénekelhetnék vendéglátóim kedvéért?
- Természetesen.
- Igen, énekelj kéjlek!
* Korábbi ülőhelyét ismét elfoglalja, majd lassan a lant pengetésébe kezd. Az idő gyorsan elszáll, egészen 11 felé járhat már, mire a család úgy dönt, hogy aludni kéne. Egy kedves mosollyal beterelik a párost a tisztaszobába, ahol már vetett ágyak várják őket. Nem is teketóriázik hát sokat, s levetkezve rádől az egyik heverőre, s perceken belül az igazak álmát alussza. Hosszú nap volt ez, hogy a fene enné meg, messze túl hosszú.

Nónára harangoznak, de csak a fejemben - szinte cseng a fülem a levegő ürességétől, a szemem magától nyílik és már felültem, mire rájövök, hogy voltaképpen úton vagyok. Úton a vámpírtoronyhoz. Teljesen éber vagyok máris, megmosakszom és javában csorog a víz a halántékomról az állkapcsomra, amikor már lenn járok az istállónál; szorosan a legközelebbi léchez kötözöm a lovam fejét, a nyerget a hátára emelem, azután amilyen erősen csak bírom, hasba rúgom az állatot, hogy - mielőtt még újra nagy levegőt vehetne - megszorítsam rajta a szíjat. A fülét hátracsapva fújtat, és megpróbál a lábamra taposni válaszul, de hiába: engesztelőn veregetem meg a nyakát, majd egy pillanat múlva egyre gyorsuló ügetésben zúdulunk ki a sáros utcára; mintha gázlón kelnék át, úgy fröccsennek szét előttem a helyiek.

Ezúttal azonban nem tudok belefeledkezni az utazásba.
Az ösztöneim felébredtek, amikor átléptem a határt; a feladat mostantól egészen a végéig éberséget követel, és mintha csak ezt akarnák igazolni, az idegeim egy ideje hideglelősen borzonganak. A talaj kellemetlen, tocsogó hangokat hallat, ahogy beljebb érünk a mocsárvidéken és az elkezd a rászolgálni a nevére - nem tudom nem észrevenni, hogy a levegő olajosabbá, nehezen lenyelhetővé vált. Máris ki nem állhatom, noha visszafelé valószínűleg ez is megváltásnak fog tűnni.
Az ám.
Csakhogy van itt még valami.
Leküzdhetetlen a késztetés, hogy hátraforduljak, vagy hogy erősen megdörzsöljem a nyakszirtemet. Mintha valaki korábban rám függesztette volna a tekintetét, és azóta is ott tartaná. Kényszerítem magam, hogy ellazítsam összeszorított állkapcsomat, de a feszültség ugyanúgy visszatér a következő percben, ahogy megpillantom a könnyed léptű lovat a nyomunkban, nyergében a kék köpenyes alakkal.
Kíséretet kaptam.

A lova alighanem gyorsabb, mint az enyém, és nálam csak jobban ismerheti a környéket; semmi esélyem, ha le akarom rázni. De a kedvét talán elvehetem attól, hogy egy inkvizítor sarkában akarjon maradni. Lehúzódom az út szélére, mintha csak el akarnék engedni valakit, aki mögöttem jön; azután könnyed mozdulattal leugrom a nyeregből, és nyomban futni kezdek. Egyenesen a nehéz terep közepébe.
Még annál is rosszabb, mint amire számítottam: csúszkálva-botladozva török utat magamnak, kisebb-nagyobb akadályokon átmászva; mögöttem ott van valahol, lemaradva a kék köpenyes ismeretlen. Én hosszú ideig bírom, de felesleges ebben bízni; azonnal tudom, hogy fennakadt valahol, ahogy megtorpanok az első, túlságosan is széles ároknál. A talaj figyelmeztetőn szörcsög, de szinte meg sem hallom; oldalról kerülök vissza feléje, kardot szegezve a nyaka magasságába, ahogy éppen kiszabadítja a csonka fatönkök közé szorult csizmáját. Nem kell arra várnom, hogy észrevegyen, mert a tekintetünk azonnal találkozik.
Én szólalok meg elsőnek.
- Fogd rövidre - reccsenek rá azonnal. - Nem érek rá.
- A nekromantát akarom megölni, ahogy te is - jegyzi meg, és a hangszínéből rögtön érzem, hogy nem fél tőlem. Még csak nem is nyugtalan. Ez egy szívdobbanásnyi idő alatt feldühít. Gyűlölködő pillantást vetek rá; semlegesen üres tekintettel
válaszol, amitől kedvem lenne megütni, egyenesen az orrnyerge és a homloka között, hogy elvágódjon a földön. De még várok. Ő pedig beszél. - Protestáns vagyok, de ez nem fog visszatartani attól, hogy segítsek neked. Elmondom, amit tudok... ha leteszed a kardot.
Ez az arcátlanság, ha lehetséges, még jobban fölhergel; a haragom mögött motoszkáló kíváncsiságot is elmossa, és komoly erőfeszítésbe telik megfegyelmeznem magam. A nekromanta egyelőre fontosabb, mint hogy felkoncoljak egy pimasz eretneket. Később is megfenyíthetem a szemtelenségéért... első azonban a kard. És a holtmágus.
Vonakodva lazítok a tartásomon.
- Beszélj - mordulok rá kegyesen, noha az arckifejezésem még mindig gyalázkodáshoz illene legjobban; a jövevény ügyet sem vet rá, inkább belefog a mondandójába. Tömören és világosan fogalmaz, bennem pedig felmerül, honnan tudhat ennyi mindent; jószántából azonban úgysem árulja el, én pedig már elhatároztam, hogy elnapolom a megbüntetését. Szenvedek a gondolattól, hogy egy hozzá hasonló eretnekkel kell szóba állnom, de végső soron ő is csak eszköz.
Annak éppen megfelel.
- Tudom, miért kell megölni a nekromantát, és meg is fogom - vonok vállat, jóval ingerültebben, mint a gesztus eredetileg megkívánná. Reinholdt egykedvű modora a végtelenségig dühít, de már döntöttem. Szerencsés napja van. - Mutasd az utat!

Loyd, Loreena, Reingard és Celina: Mindannyian balesetmentesen folytatjátok tovább az utatokat, és megérkeztek a mocsár egyik tisztás pontján álló vámpírkastélyba, ami kellőképp elhagyatott. Nem őrzi semmi, viszont benn, az igen terebélyes épületben csontvázak várnak benneteket. Akik nem is támadnak rátok. Külön-külön érkeztek, és mint megtudjátok, ez a kastély a régi Eisenschmied vámpírcsalád kastélya - ezt a bejárat utáni teremben elhelyezett rózsaablakról olvassátok le. Külön-külön érkeztek (Loreena és Lloyd együtt) és egy-egy csontvázat követve egy nagy terembe juttok - Ahol vár titeket Draugr. Egy öreg férfi, fehér hajjal és szakállal. Nem tűnik erősnek, egyáltalán. A kard ott lóg az oldalán, de hüvelyében is díszes markolata igazán gyönyörű, kidolgozása könnyed és művészi. Még egyikőtök se látott hasonlót.
- Üdvözletem, vadászok! Nyilván nem vetettek meg egy kis váltót. Nem is keveset, de a célpontotok se lesz könnyű: Egy óriás. Délebbre él, itt - Megjelöl egy térképet, és átadja valamelyikőtöknek. - A szíve kell. Meg tudjátok szerezni, és hozzátok el nekem! Most pedig menjetek, ma még vendégeket várok! - Ezt nyomatékosítva két zombi ki is tessékel a hely elé, majd elindultok. A térkép egy déli, hegymelletti pontra mutat, ahol is meglátjátok az óriást: Majd' 10 méter, épp eszik valamit, és a fegyvere egy kopott, hatalmas buzogáy. Addig írjátok le, mi történik, míg meg nem beszélitek, hogyan győzzétek le! (Celina pótolja a korábbi postját is majd, így ő a végén lesz.)

Jehr: (Az előző köröd pótlása után) Te is békésen odaérsz, egy lélek sem zavar meg utadon. A kastélyban te is hasonlókat tapasztalsz, és téged is ott vár Draugr, de egyedül van. A következőket mondja:
- Démon! Már vártalak! Egy olyan megbízásom van, amit csak te tudsz véghezvinni: Egy papi öltözet kell. A közleben van egy zarándoktemplom, itt - mutat egy térképre - Egy magányos lelkésznő él ott. Szerezd meg a ruhát! Jól megjutalmazlak, ha visszatérsz. Indulj! - ezzel el is zavar magától. A templom tényleg közel van, a lelkésznő meg csinos is. Viszont nem hat rajta a bűvészkedésed, és bárhogy is próbálod levenni a lábáról, nem megy. A végén pajzsot ragad, és jól mellkason vág vele. Itt már nincs tréfa, le kell verni. Ha esetleg nem ölöd meg, és még akarsz vele kezdeni valamit, egyszerűen szíven szúrja magát egy tőrrel, minthogy megszégyenítsd. Picit prüsszögve a pimaszságain felmarkolod a miseruhát, és visszaindulsz. Posztod addig tartson, míg kiérsz a templomkapun!

Zramon: Mindketten megérkeztek a fent emlegetett kastélyhoz, és probléma nélkül bejutottok, sőt, titeket a csontvázak egyenesen felkísérnek. Ott titeket is Draugr fogad, aki örömmel üdvözöl benneteket.
- Gyertek fiaim, már vártalak benneteket! Hadd mutassak valamit, ami nyilván érdekelhet benneteket! - mondja, s vezetni kezd titeket a folyosók labirintusán keresztül egy ajtóig. Ha bármit kérdeztek, a válasza pusztán annyi, hogy "Idővel, fiaim, idővel." Bementek, és egy könyvet lapoz fel, ami ott egy állványon fekszk. Fennhangon magyarázni kezd.
- Ez, gyermekeim, a mi történetünk: nekromantáké. Amit megtudtam, az hátborzongató: Őseink papok voltak, akik annyit temettek, hogy a halál esszenciája átjárta öket, a velőjükig hatolt és azzá lettek, amik ma mi vagyunk. Ha vissza tudunk kerülni valahogy, akkor szipolyozhatunk Isten erejéből, és mi uralhatjuk mindenki életét ezen a kötésen keresztül! Ti pedig, segítsetek nekem, és első helyetek lesz a birodalmamban! A többi bolondot már elküldtem a dolgokért, amik kellenek. Nektek csak egy egyszerű teszt lesz, hogy megtudjam, mennyit is értek. Utánam! - int, majd a pincébe vezet benneteket, ahol egy kör alakú terembe jutotok. Betessékel benneteket, majd távozik. Bármi is legyen a próba, nem lesz könnyű dolgod. Posztod addig tartson, míg előkészültök!

Norven: Reinholdt jó sokat tud. Méghozzá azt is, hogy a nekromanta csúnya dolgokat akar: valami módon fel akar emelkedni, élet és halál urává válni. Hogy ezt hogyan, nem tudjátok, de nem is hagyhatjátok: itt egyelőre félre kell tenni az egyházi ellentétet. Ti is meg tudjátok közelíteni a kastélyt, Reinholdt tanácsára a hátsó bejáraton mentek, ahol egyeten csontváz sincs. Lopakodva haladtok, amit társad ügyesen csinál annak ellenére is, hogy páncélban van. Egy nagy ajtó mögött megáll, majd beosontok. Túl jól ismeri a helyet. Bent egy ütött-kopott latin könyvet találtok egy állványon. Nem tudtok sokat kiolvasni belőle, mert lépéseket hallotok: Hárman jönnek. Elrejtőztök a szana-szét heverő magas dobozok egyike mögött, majd egy érdekes beszélgetésnek lesztek fültanúi: ezt Zramon posztjában olvashatod Addig tartson posztotok, míg meg nem látod Reinholdt gondterhelt, döbbent de főként ijedt arcát a nekromanták távozása után!

Hosszabb poszt, határidő szerda-csütörtök dél legkésőbb. Jó munkát!

* Kellemes dolog ágyból kelni, még kellemesebb ha ehhez járul reggeli, útravaló, s minden jóféle dolog amit az itt élő egészen kedves emberektől el vagy éppen nem elvárható lenne. Irány hát a mocsár, elvégre tegnap véletlenül se tettek kellőképpen hosszú utat meg, s mégis csak hiányzik még egy kis dagonyázás. Annyi jót el lehet mondani, hogy ha nem is túlzottan sokat cseverészik szűkszavú kolleginájával, azért időnként el-el beszélgetnek egy pár percre, s példának okáért az is kiderül róla, hogy édes öccse dalnoknak készül, csak úgy mint ő maga. Helyes dolog biza, kevés manapság a jóféle zenész, s még kevesebb az, ki járja a világot, terjesztve a szép elf dalokat, s még szebb meséket. Lili is egészen elvan, meglepő módon tökéletesen elszórakoztatja Loreena jelenléte, s be nem álló szájjal mesél különféle történeteket, melyeknek vagy a fele, vagy még annyi sem igaz. Időnként bele-bele is szól, hogy biza nem érdemes készpénznek venni bármit is, ami egy tündértől származik, elvégre olyan népség aki örömét másnak a kárában leli, de az efféle megszólalásokat kivéve többnyire csak hallgatja a beszélgetést, s próbál koncentrálni arra, hogy kellőképpen jól navigáljon a mocsárban. Nevetséges lenne mégis, ha ő, mint " felderítő " nem tudná megtalálni a biztonságos pontokat, ám szerencsére most éppen még hajtja az ügyessége. Itt-ott, kissé megcsúszik a lába, de beleesni nem esik a malajba, s legalább Lory is látja, hogy mikor hova nem érdemes lépni. Így megy ez egészen sokáig, míg végül meg nem érkeznek egy romos kastélyig. Pillanatok alatt megcsapja a rohadás szaga az orrát, a birtokosai sem váratnak sokat magukra, ugyanis elég hamar megjelennek előttük. Utánozza társát, ő maga is nyilat illeszt az íjra. Nem a legjobb fegyver ezek ellen, de a tegnap talált kardot még nem képes úgy használni, hogy inkább ahhoz nyúljon.
~ Nem különösebben ellenségesek, ilyet se láttam még. Biztos a Nekromanta akarata lehet.
* Loreena megjegyzésére biccent, neki sem tetszik egy kicsit sem az egész, de ha már ilyen jól neveltek a rémek, bölcsebbnek gondolja őket simán követni, ahol hamar egy teremben találják magukat egy Nekromágussal, jó sok csontvázzal, s két másik alakkal. Mindkettő embernek tűnik, bár a számszeríjas kissé gyanús alak, elképzelhető hogy van mit rejtegetnie. Vendéglátójuk nem teketóriáz túlzottan sokat, el is mondja, hogy mit szeretne és hogyan. A mondandó kevéssé érdekli, szeme inkább az alak oldalán lógó fegyverre tapad. Így nézne hát ki Azreal kardja? Valami nagyobbat képzelt el, egy hatalmas zweihandert, vagy tudja fene. Akárhogyan is, azért kéne neki. Szép darab, jó pénzt kaphat érte.
- Lelövöm, elvesszük a kardját, és kifutunk?
- Várj egy pillanatot még... Bármennyire bűzlik az egész, szó szerint, nagyon könnyű célpontok vagyunk itt. Ha sikerül megölni, és HA sikerül, ránk zúdul az összes csontos.
* Szemét sebesen végigfuttatja a termen. Élőholtak mindenhol, s két másik emberrel semennyire se lehetnek összehangolva. Nem működne, káosz lenne, mind meghalnának, s jó eséllyel a vén szivar még túl is élné. Még négy ember a seregébe!
- Akkor csináljuk meg neki a feladatot?
- Nem tudom...  * Rázza meg fejét egy pillanatra* Nekromanta, adj pár percet nekünk, hogy megbeszéljük a teendőket egymással. Egy óriás nem holmi mindennapi ellenfél.
* Celina és Reingard irányába biccent, s azok értik is a jelzést. Eléggé veszélyes jelenleg a helyzet, mindenképpen érdemes lenne megvitatni a lépéseket, s hogy azok milyen irányba történjenek. A vámpír szólal meg először, végigmérve mindenkit.
- Vadásztatok már valaha óriásra?
* Loreena csak egy fejrázással konstatálja a dolgot, Lloyd úgy dönt fűz is pár szót az egészhez.
- Láttam már óriást, nem tűnt jó ötletnek.
- Hmmm, azt mondod veszélyes préda?
- Mindnek van... gyenge pontja. * Kollegina kissé megáll, látszik, hogy nem volt túlzottan sok kapcsolata eddig emberekkel, a nyelvet kissé töri még * Szem, nyak, térd...
- Igaz... lehetnek akkorák mint egy megtermett torony, de ha jól célzunk nem jelent semmit. Célzunk elég jól?
* Óh jó ég, vannak akkorák. Kevés olyan rémisztő lény létezik, mint ezek a behemótok. Erősek mint vagy száz ökör, s mellé nem is oly buták. Távolságtartóak, nem biztos, hogy azonnal megtámadnának egy embert, de ha mégis így döntenek, jaj annak aki ott van előttük, mert ugyan egy óriás elől nincs menekvés.
- Talán. De nekem közelebb kell hozzá mennem.
- Meg tudjuk csinálni.
* Pillanatra elvigyorodik. Loreena valószínűleg nem így gondolta eredetileg ( ezt támasztja alá a vállvonása is), de akárhogyan is, kissé bátorítóan hat megjegyzése. Morál növelve, bár így is a béke segge alatt. Ha már lent,  fejét lejjebb húzza, s halkan megszólal.
-  Az más kérdés, hogy vajon az aszott, tényleg betartja-e a szavát. Gondolom ti is a kardért jöttetek, nem a pénzért. A Nekromanták amúgy sem arról híresek, hogy túlzottan megbízhatóak lennének.
- Én nem a kardért jöttem, hanem a nekromantáért. De egyszerűbb lesz a dolgunk akkor elkapni, ha felkészületlen. Amikor védtelen. Amikor már a nyelvén érzi a győzelmet.
* Nagyszerű, még eggyel kevesebb vetélytárs. Bajtársára pillant, majd sandán elmosolyodik, tudja értékelni hogy nem kell majd a gyanús küllemű vámpírral hadakozni.
- Hát... Akkor induljunk... Bármennyire is nem tetszik ez nekem.
* Időszerű volt a döntés, ugyanis Draugr pár lépést téve belenyomja Reingard kezébe a térképet, majd egy paranccsal kitessékelteti őket az épületből. Hogyan is tovább?
- Ismeritek a mocsarat? Nem akarok megfulladni a sárban, mielőtt elérnénk a prédához...
- Lloyd jó... scout.
- Felderítő. * Fordítja le Loreena szavajárását. Nincs semmi baj ezzel, nem hétköznapi kifejezés, csoda is lett volna, ha tudja valaki aki nem jár gyakran az emberek között * Ezeket a mocsarakat viszont nem ismerem annyira, de ha elől megyek, talán ki tudom tapasztalni hova érdemes lépni és hova nem.
- Akkor csak rajta. Én leszek a hátvéd, ha bármi próbálna becserkészni.
* Hozzákerül a térkép, kissé megszemléli, majd egy fáradt sóhajjal egyetemben megpaskolja a táskát, hogy most már kijöhet Lili. Túlzottan be lett volna tojva a szerencsétlen odabent, de itt kint már meglesz, s talán tud is neki segíteni egy kicsit a tájékozódásban.
~ Kár azért a dögért, én se szeretném Nekromanta kezében végezni...
* Ismét fárasztó gyaloglás jön hát, s nagy nehezen egy olyan két óra bóklászás után megpillantják a szörnyeteget. Nehéz józan ésszel felfogni, hogy élhet valami ilyen hatalmas, kicsiny világukban, s ha nem lakmározna pont ott előttük, talán még kételkedne is benne, hogy igazi-e, vagy holmi illúzió. Akárhogyan is, kis tervezgetés következik, majd ha annak végre, elindul jobbra, elfoglal egy bokrot, jelez a madárhanggal hogy helyben van, s nyilat illeszt az íjra.

Mondanám, hogy osontam tovább, mint lesben álló róka az aratás előtt a búzakalászban, de hazudnék. A mocsárban csak caplatni lehet, esetleg fuldokolva kapálódzni vagy lebegni. Mivel ez a harmadik még nem alkotta repertoárom részét, az első kettő közül a caplatás tűnt a szerencsésebbnek, így szakadatlanul törtem előre, míg el nem értem a legutolsó helyet, ahol egy holtmágust látni kívántam; egy elhagyatott vámpírtoronyhoz. Jelenleg kitaszított voltam, ez tény, de azért némi önérzet bennem is volt. És az, hogy ilyen, az élet és halál rendjéből gúnyt űző mágiával mocskoljanak be egy ismeretlenül is ismerős helyet, vérlázító volt számomra. Nem finomkodtam, felajzottam számszeríjam, odaléptem az ajtóhoz és határozottan beléptem. Sokan voltak, így nem volt időm teketóriázni. Lőttem, mielőtt gondolkodtam volna, a legközelebbi csontváz koponyája szilánkokra robbant szét, teste valószínűleg másodjára is ernyedten hanyatlott a földre. Két kézzel ragadtam meg fegyverem tus részét, hogy ha kell üssek vele, de nem történt semmi. A többi élőholt felém fordult, de nem mozdultak. Eltelt egy perc, míg végül az egyik kivált közülük és elém csoszogott. Csontos keze felém mutatott, majd ujjai begörbültek, mintha azt akarná, hogy kövessem. Mielőtt értelmezhettem volna a furcsa jelenséget, a lény megfordult és elindult befelé a sötét torony árnyékos szívébe.
~ Várt! Felkészült! Az ilyen prédát nem lehet becserkészni, mert tudatában van, hogy vadásznak rá. ~ vonakodó léptekkel indultam meg utána, míg a többi csontváz zörögve utat engedett nekünk. ~ Bele kell mennem a játékába, és akkor csapni le rá, mikor nem számít rá. Mikor hibázik.
A holtmenet egy roppant teremben ért véget, hasonló őrséggel, mint a torony egésze, és közepén az alakkal, akiért idejöttem. Draugr, a nekromanta kifejezetten öreg volt, ősz haja és szakálla nyílt jelei voltak ennek. Nem látszott erősnek, de a nekromanták nem is voltak erősek. Nem magukban, ő viszont személyi hadserege közepén állt, olyan tökéletes biztonságérzetben, mint a Nebelturmi király. Óvatos léptekkel közelítettem meg, út közben lövésre előkészített számszeríjam derékmagasságban tartottam, minden érzékszervemet megfeszítve kerestem a veszély legkisebb jelét is.
- Üdvözöllek, Reingard Schwarzjäger. - szólalt meg érzelemmentesen, szinte diplomatikusan.
- Draugr! - biccentettem felé, mivel egy vámpírt sosem hagy el némi udvariasság. - Honnan ismered a nevem.
- Nem titkolod. - felelte egyszerűen, semmi magyarázkodással. - A helyesebb kérdés az lett volna, honnan tudtam, hogy jössz. Hogy TE jössz. - Játszott velem, ez világos volt. Nem akartam belemenni. A ragadozó játszik a prédájával, ha már legyőzte. Én pedig nem szerettem az íjnak a másik oldalán lenni.
- Azt mondják, hirdeted magad. Valami karddal.
- Oh, ezzel? - mutatott az oldalán függő, díszesen kidolgozott fegyverre. Tetszetős volt, de túl... emberi. Nem hittem el, hogy Azrael lenne az. - Igen. El kellene némi segítség, és ez jobban vonzza a hasznos alakokat. Mint téged is. - még mindig én voltam az, akivel szórakoztak, de inkább meghaltam volna, minthogy ezt kimutassam.
- Miben? - kérdeztem hidegen, mire Draugr csak legyintett.
- Türelem. Várunk még másokat is. - azzal visszafordult a hatalmas könyv felé, amit éppen tanulmányozott. Mivel részéről lezártnak volt tekinthető a beszélgetés, elsétáltam a fal mellé, és karba font kézzel nekidőltem. Hárman jöttek még. Egy ember, szótlan és érdeklődő tekintetű, és két tünde. Az egyik elszánt és tettre kész, a másik kelletlen és kiutat kereső. Érdekes kompánia. Mindháromnál íj volt, így kezdtem sejteni, miben rejlik a küldetés mibenléte.
- Nos, azt hiszem kellően összegyűltünk. Üdvözletem, vadászok! Nyilván nem vetettek meg egy kis váltót. Nem is keveset, de a célpontotok se lesz könnyű: Egy óriás. Délebbre él, itt - egy apró széndarabbal fekete kört rajzolt egy térkép illetékes helyére. - A szíve kell. Meg tudjátok szerezni, és hozzátok el nekem! - vadászösztönöm felüvöltött, ahogy az érdeklődés parazsa kigyúlt a mellkasomban a szívem helyén. Egy óriás.
- Nekromanta, adj pár percet nekünk, hogy megbeszéljük a teendőket egymással. Egy óriás nem holmi mindennapi ellenfél. - szólalt meg a kelletlenebb tünde, majd felém és az ember nő felé biccentett. Közelebb sétáltam a kis csoporthoz és végignéztem rajtuk. Mind a maguk módján úgy tűntek, magabiztosak és értenek ahhoz, amit csinálnak. De vajon van-e bennük annyi vadászösztön, hogy leterítsenek egy ilyen vadat?
- Vadásztatok már valaha óriásra? - teszem fel a leginkább nyilvánvaló kérdést. A tünde nő megrázta a fejét. Ekkor tűnt fel előttünk, hogy mióta belépett, még nem hallottam megszólalni csak a maguk halandzsa nyelvén.
- Láttam már óriást, nem tűnt jó ötletnek. - tette szóvá ellenérzéseit társa, mire szemem önkénytelenül felcsillant.
- Hmmm, azt mondod veszélyes préda?
- Mindnek van... gyenge pontja. - szólalt meg nehézkesen a nő, mintha keresgetnie kellene a szavakat. Nyilván nem sokat volt még a Tünde-erdőn kívül, ha a germán nyelvet nem sajátította el. -  Szem, nyak, térd...
- Igaz... lehetnek akkorák mint egy megtermett torony, de ha jól célzunk nem jelent semmit. Célzunk elég jól? - nézett rám a férfi, mire felemeltem fegyverem és szemmel átfutottam alkatrészeit.
- Talán. De nekem közelebb kell hozzá mennem. - a Schwarzjäger számszeríj nagyot ütött és szinte nem volt melléhúzása a kilőtt acéltüskének, viszont ezt hatótávja sínylette meg. Bármi, amit sikerült eltalálnom egy jó helyen, meghalt. Ezt azonban könnyebb volt mondani, mint kivitelezni.
- Meg tudjuk csinálni. - mondta a vadász nő vállrándítva, ami kissé ellentétben volt szavai tartalmával.
-  Az más kérdés, hogy vajon az aszott, tényleg betartja-e a szavát. Gondolom ti is a kardért jöttetek, nem a pénzért. A Nekromanták amúgy sem arról híresek, hogy túlzottan megbízhatóak lennének. - vette halkra hangját a férfi, mire orromra húztam szövetsálamat és azon keresztül beszéltem. Számukra még éppen érthetően, de senki másnak.
- Én nem a kardért jöttem, hanem a nekromantáért. De egyszerűbb lesz a dolgunk akkor elkapni, ha felkészületlen. Amikor védtelen. Amikor már a nyelvén érzi a győzelmet. - Nem titkoltam előlük, hogy miért jöttem. Azt már annál inkább, hogy ők is a célkeresztembe kerülhetnek, ha úgy alakul a helyzet. Ha elég érdekesnek találom őket.
- Hát... Akkor induljunk... Bármennyire is nem tetszik ez nekem.
- Most pedig menjetek, ma még vendégeket várok! - lépett oda hozzánk Draugr, kezembe nyomva a megjelölt térképet, néhány zombija pedig azonnal kiadta az utunkat. Odakint új erővel tört rám az azóta elfelejtett mocsárszag bár sálam kissé tompította.
- Ismeritek a mocsarat? Nem akarok megfulladni a sárban, mielőtt elérnénk a prédához... - kérdeztem társaimtól.
- Lloyd jó... scout. - mondta a nő. A jellegzetes tünde név valószínűleg a férfit takarta, viszont az utolsó szót nem értettem.
- Felderítő. - fordította le gyorsan Lloyd németre, mire bólintottam. - Ezeket a mocsarakat viszont nem ismerem annyira, de ha elől megyek, talán ki tudom tapasztalni hova érdemes lépni és hova nem.
- Akkor csak rajta. Én leszek a hátvéd, ha bármi próbálna becserkészni. - mondtam, majd átnyújtottam neki a térképet.

Úgy tűnt Lloyd tényleg jó "scout" volt, ugyanis egyben és élve átjutottunk. Bármennyire hegyeztem a fülem, nem jött utánunk semmi, ami korai kiiktatásunkat szolgálhatta volna, így egyelőre úgy tűnt, Draugr tartotta a szavát. Egyelőre.
- Fú, jól megtermett dög... - súgta hátra Lloyd, mire gyorsan mellé zárkóztam, hogy szemügyre vehessem legújabb prédámat. Hatalmas volt, jó háromszor akkora, mint egy ember
- De te mondtad, mindegy ha van gyenge pont. Mi kilőjük a szemét tündelövéssel, a vadász meg a nyakát számszeríjjal, mert az erősebb. - mondta a tünde nő, akinek nem tudtam, de nem is érdekelt a neve.
- Támogatom. Félkörben megkerülöm biztonságos távolból és várok a lehetőségre. – bólintottam rá a tervre, mivel magam is hasonlót terveztem.
- Rendben, mi eltereljük a figyelmét. Tudsz valami madárhangot utánozni?
- Tudok. Az őrségben gyakran volt az a jel. - a magam részéről egyedül egy dühös vámpír hörgése volt az egyetlen hang, amit a beszéden kívül ki tudtam adni, így ezt ráhagytam a tündékre.
- Nekem nem kell jelzés. Ha alkalmat látok, megölöm. A többi rajtatok áll. - mondtam, majd válaszukat meg sem várva, osonva indultam el jó széles távolságban a békésen táplálkozó óriástól, hogy a hátába kerülhessek. Egy új, ismeretlen préda volt a szemeim előtt, és a szívem úgy vert, mint az első vadászatom óta soha...

Gyakorolni unalmas, de ha nem gyakorolok, akkor nem leszek jobb, és ha nem leszek jobb, akkor nem válok hasznára a királynak, és akkor szégyent hoznék a családomra. Tehát csak kitartás. Ilyen szavakkal ösztökéltem magam arra, hogy még bírjam ki valahogy a legközelebbi megbízatásomig. Milyen mázlista vagyok, hogy a szerencse épp most mosolygott rám Otto Wein kapitány képében.
- Von Wald kisasszony, van egy szabad perce? – szólított meg Otto, amikor már a sokadik nyilam találta el majdnem ugyanazt a pontot egymás után. Amíg nem mozog a célpont, addig könnyű.
- Magának több is – engedtem le az íjam. A kapitány erre bólintott és intett, hogy kövessem. Kicsit arrébbsétáltunk, majd megbizonyosodva arról, hogy más nem halja, neki is kezdett mondandójának.
- Azt hallottuk, hogy egy nekromanta ólálkodik a mocsárban, egy igencsak érdekes karddal az oldalán. Hozzánk az információ úgy jutott el, hogy gyenge az illető, de a lelkészeink szerint erős, és sötét tervei vannak. Alapvetően az a feladatod, hogy derítsd ki, hogy mire készül. Számíthatok rád?
- Igenis, uram! – Egy mágikus kard… Vajon Azrealé? Vagy csak valami egészen másféle földi csecsebecse? Egy próbát mindenesetre megér, főleg, hogy közben a felfedezésekkel tovább szélesíthetem az ismereteimet.
- Helyes. Minél hamarabb végezned kéne, úgyhogy ha kellően felkészültél, akkor ne késlekedj az indulással.
- Igyekezni fogok, amennyire csak tudok – pukedliztem, majd elindultam összeszedni a nyilaimat.
- Sok sikert, kisasszony – szólt még utánam, amit megköszöntem, s elbúcsúztam.
- Hová-hová, Celina? – állított meg Lisa.
- Csak felkerestek egy újabb felderítéssel kapcsolatban – vontam meg a vállam. – Arra kértek, hogy mihamarabb induljak, úgyhogy még gyorsan szólok apának és már itt sem vagyok.
- Vigyázz magadra kölyök – veregette meg a vállam, hogy utána már az egyik újoncot szidja le egy rossz célzás miatt.
Amint megvolt az összes nyilam, átugrottam apához szólni neki, hogy egy időre megint nem leszek, s onnan hazafelé vettem az utamat, ahol bepakoltam erre az ismeretlen időtartamú kalandra. Ezek után késlekedés nélkül utamat nyugatra vettem, ahol már várt rám a Mocsárvidék.


A tájékozódási képességeim szerintem nem olyan rosszak, de egy ilyen helyen bárki összezavarodhat térkép és iránytű nélkül. Főleg akkor, ha az illető épp azzal van elfoglalva, hogy biztonságos helyekre lépjen, különben elsüllyed. Szerencsémre, szerencsétlenségemre – nem tudtam eldönteni – belefutottam egy tündérbe. Eleinte csak egy hangot hallottam, ami kicsit visszhangzott az erdő csendjében, ezért nem tudtam megállapítani, hogy merről jön.
- Eltévedtél, vándor?
- Nem, csak épp gondolkodok, hogy merre szeretnék menni – válaszoltam cinikusan, összekulcsolt kezekkel.
- Miért, keresel valamit? – bukkant fel a mellettem lévő fa mögül, egy apró szárnyas teremtmény csintalan mosollyal az arcán.
- Igen, egy nekromantát egy mágikus karddal – sóhajtottam. Már csak egy tündér hiányzott. A gyermekded lelkük és a folyamatos csínyeik…
- Én tudom, hogy találhatod meg – kuncogott. – Van a környéken egy elhagyatott kastély és ott vert tanyát.
- Tényleg? – hitetlenkedtem. Amikor az ember nagyon keres valamit, amiről nem tud semmit, igen könnyen elhihet valamit, ami lehet, hogy csak egy újabb félrevezetés.
- Igen, arra van – mutatott el egy irányba.
- Tegyük fel, hogy hiszek neked; csak el kell mennem arra – intettem kezemmel a megadott irány felé – és akkor megtalálom őt?
- Pontosan – bólogatott bőszen.
- Biztos ez? – kérdeztem meg még egyszer.
- Természetesen. – De ha nem lesz igazad, akkor neked annyi.
Elindultam a tündér által kijelölt úton, közben hallottam mögöttem egy kuncogást. Tehát félrevezettek. Mondjuk amúgy se tudni, hogy itt merre található a halottidéző, de azért jó lenne mihamarabb meggyőződni dolgokról. Mint például, hogy a kard az az angyalé-e vagy, hogy tényleg rossz dolgokra készül-e.
Óvatos lépteim miatt szerencsére nem lett különösebb bajom, de ez az ingoványosabb rész már eléggé arról árulkodott, hogy a mocsárba akartak veszejteni. Nemsokára túljutottam a nehezén, s szerencsémre elértem egy faluba. Vagy pechemre, ugyanis a lakók fegyverrel a kezükben gyanúsan méregettek. Nebelturmok – ismertem fel őket vámpír mivoltukról és a sokszínű fegyvereikről.
- Ki vagy te és mi dolgod erre? – kérdezte az egyik unszimpatikus alak a sok közül.
- Csak egy katona, aki eltévedt a mocsárban – feleltem hűvösen. – Hallottam, hogy van a környéken egy erős nekromanta, s elküldtek, hogy derítsem ki, mit is szeretne. Nem szeretnék ártani senkinek, legfeljebb is csak a nekromantának.
- Tehát azt állítod, hogy nem vagy ellenség – pörgette meg kardját az, aki az imént szólt hozzám. – Mivel tudod bizonyítani ezt?
- Semmivel sem tudnám. Eldönthetitek, hogy hisztek-e nekem vagy sem – vontam meg a vállam.
- Ha hiszünk neked, akkor mi lenne? – ráncolta össze a szemöldökét.
- Információkat kerítenék a nekromantáról és már nem is zavarnék tovább.
A férfi intett, és megkönnyebbülésemre már nem rám szegeződtek a megművelt vasdarabok.
- Nem is olyan messze innen áll egy elhagyatott kastély, ami régen az Eisenschmied családé volt. Ott találod majd őt is – mutatott el jobbra.
- Köszönöm szépen, már itt sem vagyok – pukedliztem, s ahogy ígértem, indultam is tovább.
Lehet, hogy a tündér jó fele mutatott, csak én kalandoztam el egy kicsit, de az is lehet, hogy csak véletlenül esett majdnem ugyanabba az irányba a kettő. Mindenesetre utamat most már céltudatosan folytattam.


Az utam innentől már akadálymentes volt, hacsak nem számítjuk be azt az aprócska tényt, hogy ha csak egy kicsit is rossz helyre lépek, akkor nekem annyi. Íjamat leengedve markolásztam, felkészülve arra az esetre, ha bármi nekem jönne. Ez legközelebb már a toronynál következett be, de azok a csontvázak egy: nem használt volna ellenük semmit, kettő: viszonylag békésen közeledtek felém. Persze, lehet, hogy mindez csak a látszat, úgyhogy figyelve minden egyes lépésükre közeledtem feléjük. Később kiderült, hogy tényleg nem szeretnének bántani engem, sőt, mintha befelé tessékelnének.
Az ajtón belépve körbekémleltem, s hamarosan meg is pillantottam azt, amit kerestem. Egy rózsaablak, alatta pedig a család neve. A bálterembe, vagy főterembe, vagy tudjam is én milyen célra használták-terembe belépve már ott várt a nekromanta, aki szívélyesen üdvözölt. Az oldalán tényleg ott lógott a kard. Nem sokat értek a fegyverekhez, de azt még én is meg tudom állapítani, hogy nem közönséges darab, erről főleg a díszes markolata árulkodott.
Miután kicsodálkoztam magam a kardon, meg a kedves fogadtatáson, jobban körülnéztem és észrevettem, hogy nem csak zombik veszik körül a halottidézőt, hanem egy másik fekete csuklyás alakot is, aki egy számszeríjjal a kezében nézett rám, az új jövevényre. Mivel se tünde, se ember nem használ ilyen fegyvert íjászatra, ezért valószínűleg ő egyike a Schwarzjäger család vámpírjainak. Odasétáltam hozzá, biccentettem, majd érdeklődve várakoztam. Hogy mire? Hát arra, hogy megérkezzen még két tünde tag.
A nő, az lehetett volna a hasonmásom is, leszámítva azt, hogy nekem egyenes a hajam, neki meg göndör, s még öltözetünk különbözött. Az is csak annyiban, hogy rajta tünde-íjász felszerelés volt, rajtam meg ugyanez emberibe. A férfi úgyszintén íjjal volt felszerelve, csak neki ez bővült még egy lanttal, meg egy tündérrel. Te jó ég! Valamilyen ismeretlen oknál fogva, nem szívesen találkoznék újabb tündérekkel. Saját nyelvükön kommunikáltak egymással, így bármennyire is figyeltem, nem értettem egy szót se belőle, csak a gesztusaikból és tekintetükből szűrtem le azt, hogy köze van a nekromantához.
- Nos, azt hiszem kellően összegyűltünk. Üdvözletem, vadászok! Nyilván nem vetettek meg egy kis váltót. Nem is keveset, de a célpontotok se lesz könnyű: Egy óriás. Délebbre él, itt – rajzolt egy térképre egy pontot, ahol gondolom a szörnyet találhattuk. – A szíve kell. Meg tudjátok szerezni, és hozzátok el nekem!
Sosem voltam az a vadászós fajta, sőt, ha annyira nem is szerettem a természetet, mint egy tünde, akkor is tiszteltem, becsültem, s vigyáztam rá. Hisz minden reggel ő látott el minket élelemmel. S még ha egy ilyen behemót kellően fel is tudja borítani a közelében lévő egyensúlyt, akkor is a természet részese, bár azt hiszem nélkülözhető. Mondjuk itt a vitás kérdés akkor is az, hogy neki, az ellenségnek dolgozni árulásnak számít-e. Mondjuk, ha beépülök azért, hogy utána hátba szúrjam - képletesen és szó szerint is, - akkor a jó célért cselekedtem, és mint tudjuk: a cél szentesíti az eszközt.
- Nekromanta, adj pár percet nekünk, hogy megbeszéljük a teendőket egymással. Egy óriás nem holmi mindennapi ellenfél – kért időt a tündérkés tünde, majd biccentett, hogy menjünk oda hozzájuk tanácskozni.
- Vadásztatok már valaha óriásra? – kérdezte a vámpír tőlünk. Mi lányok megráztuk a fejünket.
- Láttam már óriást, nem tűnt jó ötletnek – felelt ő is nemleges válasszal.
- Hmmm, azt mondod veszélyes préda? – Mintha a hangján hallatszódott volna, hogy izgatottabb lett volna. Lehet, hogy ő igazi vadász?
- Mindnek van... gyenge pontja – keresgélte a szavakat  a nő. Hallatszott szavaiban a bizonytalanság, mármint a nyelvet illetően. - Szem, nyak, térd...
- Igaz... lehetnek akkorák, mint egy megtermett torony, de ha jól célzunk nem jelent semmit. Célzunk elég jól? – fordult a számszeríjashoz, aki felemelte fegyverét, hogy mindenki jól megnézhesse.
- Talán. De nekem közelebb kell hozzá mennem.
- Meg tudjuk csinálni – válaszolt a nő vállát rándítva.
- Az más kérdés, hogy vajon az aszott, tényleg betartja-e a szavát. Gondolom ti is a kardért jöttetek, nem a pénzért. A Nekromanták amúgy sem arról híresek, hogy túlzottan megbízhatóak lennének - vette halkra hangját a férfi, minek következtében a vámpír az orráig felhúzta sálát, s úgy beszél hozzánk, ezzel tompítva a hangját.
- Én nem a kardért jöttem, hanem a nekromantáért. De egyszerűbb lesz a dolgunk akkor elkapni, ha felkészületlen. Amikor védtelen. Amikor már a nyelvén érzi a győzelmet.
- Hát... Akkor induljunk... Bármennyire is nem tetszik ez nekem.
- Most pedig menjetek, ma még vendégeket várok! - lépett oda hozzánk Draugr, a vámpír kezébe nyomva a térképet.
- Ismeritek a mocsarat? Nem akarok megfulladni a sárban, mielőtt elérnénk a prédához... - kérdezte.
- Lloyd jó... scout - mondta a nő. Tehát Loydnak hívják. Most már csak azt lenne jó tudni, hogy miben is annyira jó.
- Felderítő - fordította le gyorsan Lloyd németre, mire bólintottam. Most már, ha egy tünde nem tudja ezt lefordítani, akkor ezt is tudni fogom. - Ezeket a mocsarakat viszont nem ismerem annyira, de ha elől megyek, talán ki tudom tapasztalni hova érdemes lépni és hova nem.
- Akkor csak rajta. Én leszek a hátvéd, ha bármi próbálna becserkészni – nyújtotta át a térképet a vámpír.
Lloyd tényleg jó "scout"-nak bizonyult, ugyanis sikeresen átjutottunk. Nem mintha ez nekem nem ment volna, de tény, így gyorsabban haladtunk, mint amilyen tempóban eddig közlekedtem erre.
- Fú, jól megtermett dög... - súgta hátra Lloyd, bár ezt nem kellett mondani, magamtól is rájöttem erre. Ha egymásra vállaira álltunk volna így négyen, akkor nagyjából egy magasak lettünk volna, de talán úgy pont túlértük volna.
- De te mondtad, mindegy, ha van gyenge pont. Mi kilőjük a szemét tündelövéssel, a vadász meg a nyakát számszeríjjal, mert az erősebb - mondta a tünde nő, akiről jó lett volna tudni a nevét, hogyha esetleg valamilyen válaszra, vagy megszólításra kényszerülnék, akkor tudjam, hogy azt hogyan tegyem.
- Támogatom. Félkörben megkerülöm biztonságos távolból és várok a lehetőségre – bólintott rá a tervre a vámpír, akinek úgyszintén jó lett volna tudni a nevét. Nem kérdeztem, mert engem se kérdeztek, más se tette, meg volt nélküle is.
- Rendben, mi eltereljük a figyelmét. Tudsz valami madárhangot utánozni?
- Tudok. Az őrségben gyakran volt az a jel – felelt a tündelány.
- Én százszázalékos pontossággal el tudom találni – válaszoltam halkan.
- Nekem nem kell jelzés. Ha alkalmat látok, megölöm. A többi rajtatok áll – indult el hátrahagyva minket.
- Hát legyen...
- Akkor enyém lesz a bal szeme – surrant el balra a másik hölgyemény.
- Enyém meg az a szeme, amelyikbe betalálok... – fordult a másik irányba.
- Én meg majd fedezem őket, ha nem találnák el – sóhajtottam, s Lloyd után eredtem.

Akármennyire is megharagít, hogy nem láthatom el Reinholdt baját, amiért a nyomomba merészelt szegődni, mégis elteszem a kardot meglehetősen hamar, és elő sem kerül a továbbiakban; talán meg is feledkeznék egy időre a haragomról, ha egy kicsit feszengeni látnám. Ő azonban nyugodt és szenvtelen marad, amivel tovább idegesít - becsületére legyen mondva, hogy, noha nem fél tőlem, mégis állja a szavát, és tovább beszél anélkül, hogy kérdeznem kellene.
Hanem amit mond.
Attól egy pillanatra bennszakad a lélegzetem.

Azonnal nyilvánvaló, hogy a protestáns áruló a kisebbik gond: noha még mindig képtelen vagyok megbízni benne, nem vagyok hajlandó vállalni a kockázatot, hogy a segítsége nélkül esetleg elszalasszam a nekromantát. El kell kapnom, hogy kiszedjem belőle, amit a kardról tud. Meg kell előznöm a bátyámat, mert ha nem, annak beláthatatlan következményei lehetnek. Időlegesen meg is feledkezem Reinholdtról, a lovam szórakozottan kocog az övé nyomán, és én a gondolataimba merülve, szótlanul pihentetem az idegzetem, amíg a torony árnyékába nem érünk.
Gyanakodva méregetem újdonsült útitársamat, amint széles félkörívben megkerüljük a kastélyt a környező növényzet takarásában, de hiába. A protestáns továbbra is ugyanolyan gyanús, mint eleddig volt, és emlékeztetnem kell magam, hogy már döntöttem. Nincs választásom. Most már vele kell tartanom, akármennyire is nincs ínyemre.

Kényelmesre koptatott, térdig érő bőrcsizmámban nem csapok semmiféle zajt, de ő sem csörömpöl úgy, ahogy ránézésre tennie kellene: a termete és a páncélja ellenére megdöbbentően halkan mozog. Nem olyan esetlen, mint a harcosok szoktak lenni és ez csak még inkább meggyőz afelől, hogy ha ennek vége, ki kell tekernem a nyakát. Egyértelmű, hogy valamit titkol, én pedig nem szenvedhetem a titkolózást.
Ebben a pillanatban is borzongok: vaksötét van a folyosókon, mégis ismerős hanyagsággal, magabiztosan vezet végig rajtuk, egyik árnyas alkóvból a másikba; kanyar kanyar után és Reinholdt még csak nem is lassít. Mint a tenyerét, úgy ismeri a kastélyt; ha nem lenne itt mellettem, azt is hihetném, lakatlan az egész. Majdhogynem beleütközöm az ajtónál, olyan hirtelen áll meg: nesztelenül lopakszunk be, és már ott is terem az állványnál - a vállánál fogva félrelököm, hogy beleolvashassak a málladozó lapokon elhalványult írásba. Még az első bekezdést sem bogoztam ki, amikor lépteket hallok: bosszantó ösztönösséggel nézek Reinholdt felé, a tekintetét keresve, mielőtt elnyúló ugrással a legközelebbi doboz mögé vetődnék.
Kalapáló szívvel simulok a szálkás fafelülethez, és bár égek a kíváncsiságtól, hogy lássam, mi történik, mégsem moccanok, csak a fülemet hegyezem - a hangtól és attól, amit a nekromanta mond, hosszan kihagy az érverésem.

A tekintetem fájó intenzitással a sötétségbe mered: úgy felejtettem még a holtmágus első szavai hallatán. Beletelik néhány szívdobbanásnyi időbe, mire észreveszem, hogy még mindig nem vagyok egyedül: a szoba mély árnyai közül Reinholdt tágra nyílt, iszonyodó szeme bámul vissza rám.
Az ajtó visszhangos döndüléssel becsapódik.
A léptek elhalnak.
Csend.

Vadászosztag: Tudjátok a dolgotok, igaz? A stratégia, amit kitaláltatok jó és persze működik is, viszont érdemes vigyázni, mert amikor kilővitek a két szemét, az óriás megvadul, és ész nélkül a hangotok irányába rohamozik. Ha megöltétek és kitéptétek szerencsétlen ártatlan óriás szívét, vigyétek vissza a nekromantához. Vagy, ahogy gondoljátok, a döntés a tietek. Első esetben a nekromanta elfogadja, elviszi, s utasít benneteket, hogy várjatok ott az előtérben. A pénzetek megkapjátok. A második esetben terveljétek ki, hogy merre menekültök, és amikor elindulnátok, egy 0hatalmas démonszárnyakkal rendelkező kislány landol előttetek. Eddig tartson posztotok!

Jehr: Hallottam, hogy probléma van, és természetesen megértjük. Így nem írok ki neked kört, de ha mégis tudnál írni valahogy, keress meg facebookon!

Zramon: (Pótlásod után) kezdődik a próba! Hogy ez miből áll? Egy lidércet kell lebírkóznotok. A próba előtt kapsz egy varázstekercset, amivel meg tudod bénítani a lidércet két másodpercre. A könyvét kell kiütnöd a kezéből, ha ez sikerül, megadja magát. Sok sikert! Posztod addig tart, amíg sikereteken örvendezve a tapsoló Draugr alakja kinyitja nektek az ajtót.

Norven: Reinholdt jön oda, és el is mondja, hogy mi a rossz a nekromanta tervében: Ha sikerül nekik, nem az lesz, amit várnak: Egyenes úton lesznek affelé, hogy Lucifer démonherceg manifesztálódjon a testében. Ezt minden áron meg kell akadályoznotok! Hogy hogyan? A társad bocsánatot kér, és felfedi magát: Ő bizony nem kevesebb, mint Esroniel von Himmelreich Zsinatelnök. A döntést rád hagyja: Ő képes megfékezni egy időre a démonherceget, vagy a ti képességeiteket javítani. Eldöntöd, s megmondod neki, hogy mit válaszottál. Aztán azt kell eldöntened, hogy hogyan én mikor szálltok szembe Draugr-el. A végső döntésig tartson posztod!

Határidő kedd-szerda, ha valakinek különös kérése, vagy ilyesmi van, tessék engem zaklatni! Jó írogatást!

* Ott étkezik hát az óriás, vad de mégis békés. Nincs kedve csak megölni azért, hogy egy nekromantának jó legyen, de az alku az alku, s bár van egy olyan mondás, hogy sose üzletelj egy sárkánnyal vagy egy csontossal, jelenleg ez nem különösebben fontos számára. Ha nem ők, hát valaki más öli meg az óriást, a pénz nagy úr.
~ Bocsánat pajtás.
* Fáradtan elvigyorodik, majd ő maga is megvárja a pillanatot amikor lőnie kell. A célpont eléggé nagy, de közel sem elég ahhoz, hogy biztosan találjon, így azért kissé bízik Celinába, hogy ha az övé nem is, legalább a lányé jó helyre kerüljön. Pendül az ideg valahol a közelben, itt az ideje neki is cselekedni, s elengedi a suhanva reppenő nyilat, mely egyenest a szembe érkezik. Megkönnyebbülésre nincs idő, most már kissé problémásabb a helyzetük, Reingardon múlik az ügy. Bár legalább segíteni tud neki.
- EJJJJJJJ koma, nem szemtelen kissé részedről, hogy így üdvözölsz minket?!
~ Most biztos menőnek érzi magát.
~ Micsoda egysoros!
* Kiáltása hangos, s könnyeden magára vonja a szörnyeteg figyelmét, megadva a lehetőséget valaki másnak, hogy lelőhesse azt. Most már csak menekülnie kell, amit meg is tesz, egészen addig, amíg nem hallja a nyílpuska jellegzetes hangját. Akkor visszafordul, s csatlakozik az ott álldogáló népséghez.
- Kár szegény ördögért.
* Ennél sokkal több nem telik tőle, van némi költői szépség a jelenetben, de annyira nem érinti meg. Csak egy óriás ami meghalt, rossz helyen volt rosszkor. Tőrét kivonja, majd a hatalmas lény kezéhez megy, s levágja a kisujját. Azt mondják szerencsét hoz, ki tudja, ha másra nem, talán arra jó lehet, hogy összevérezze a táskáját. A szív kiszedését a vámpírra hagyja viszont, nem nagyon akarja ennél is jobban összemocskolni magát, mert az tuti, hogy igen véres meló lenne.
- Amondó vagyok, hogy adjuk oda a szívet, ha esetleg nem fizetne, vagy ellenkezne, akkor immáron négyen tudunk ellene támadni. Most már ismerjük a helyzetet, jobb esélyünk lenne, mint előzőleg.
- Dicső halál lenne.
- A dicső halálnál jobb a nem halál.
* Az ügyet megoldottnak tekinti, ha kész a szívátültetés, igazából indulhatnak is vissza a kastélyba, ami még egy hosszú sétát jelent, mellé kellőképpen súlyos szívcipeléssel. Remélhetőleg ebbe neki nem kell besegítenie, ismét egészen mocskos melónak tűnik a dolog, de annyi biztos hogy ha lassan is, de megérkeznek valahogy, s ismét találkoznak a Mágussal.
- Valóban. Nekem se kell a fizetés, megfelelne kettőnk jutalmaként a kard. Szép darab, de egészen biztos vagyok benne, hogy nem ér többet, mint a fizetség.
* Íjat nem vesz még elő, ha visszautasítják a kérést, egyébként is csak annyit tehetnek, hogy elfogadják a pénzt, majd távoznak. Az íjász nem közlharcos, könnyebb egy ablakból megölni valakit, mint egy szobából.

Az óriás feltekintett, hatalmas, vizenyős szemei mintha észrevettek volna valamit. Valamit, ami jobban érdekelte, mint áldozatának csonka maradványa. Nyíl szisszent fel, kígyóként szelve a levegőt és pontosan csapódott bele a bestia szemébe. Ez elég elterelés volt, hogy ne vegyen észre, így nekilendültem. Páncélom darabjai lassították a mozgásomat, de talán sikerül lőtávolba érnem, mielőtt az óriás bömbölve rohanni kezd. Újabb szisszenés, újabb vakító találat. Prédám tajtékozva forgolódott, kereste a látásától őt megfosztó ellenséget. Megtorpantam. Ha bármilyen hangot kiadok, végem.
- EJJJJJJJ koma, nem szemtelen kissé részedről, hogy így üdvözölsz minket?! - hallottam meg a Lloyd nevű tünde hangját, ahogyan az óriás is. A poén nem tetszett, de lehetőséget adott, hogy ismét mozgásba lendüljek, próbálva legyorsulni a rohamozó óriást. Utolsó lépésemet bukfencbe vittem át, majd féltérdre érkezve céloztam és lőttem. Az acéltüskének sikerült elkerülni a vad csontos gerincét, és mellette szaladt bele a koponyájába. A felszakított erek vérrel telítették be az óriás légcsöveit, amitől alig fél perc kellett neki, hogy megfulladjon. Gurgulázó nyögéssel megtántorodott, majd hangos puffanással dőlt el. Sikerült. Megtöröltem izzadó homlokom, majd felálltam és a trófeámhoz léptem. A tünde nő meglepő erőről tanúbizonyságot téve átfordította a tetemet, és mivel senki más nem mutatkozott hajlandónak rá, felszedtem egy töredezett, éles kődarabot és belemártottam a fenevad mellkasába. Barbár módszer volt, de kés híján más választásom nem volt. Másnak gusztustalan lett volna egyesével eltörni a bordákat, elvágni a szívhez kapcsolódó ereket és kiemelni a csöpögő, meleg húsdarabot, de én hozzá voltam szokva. Mivel semmi nem volt, amibe becsomagolhattam volna, és vadásztarsolyomat nem akartam összevérezni vele, kézben voltam kénytelen vinni. Egészen a mocsár széléig csöpögtettem vele jól követhető nyomot magunk után, itt azonban az első tisztább vízállományban lemostam és néhány, nyilvánvalóan mérgezőnek tűnő levélbe bugyoláltam. Ha Draugr meg akarja enni, vállaljon némi kockázatot. Végignéztem vérrel borított ujjaimon, és mielőtt belemerítettem volna őket a pocsolya vizébe, sorra lenyaltam az összeset...

- Nagyszerű! - csapta össze csontos kezeit elégedetten a hullamágus, ahogy visszatértünk a bemocskolt vámpírtoronyba. Biztos lett volna néhány szava ehhez a vámpírcsaládoknak. - Megszereztétek?
Elővettem szütyőmből a becsomagolt szívet, majd lefejtettem róla az egyik levelet és felé mutattam. Kapzsi csillanással a szemében nyúlt érte, de a tünde íjjásznő megállította.
- Nem. Itt van a szív amit akarsz, de nem kap meg, ha nem adod ide ami nekünk kell. A kardod kell. - felelte tört germán nyelven, mire a nekromanta egy pillanatra gondolkodóba esett. Ezt kihasználva Lloyd csatlakozott fajtársához, már helyesebb nyelvtannal.
- Valóban. Nekem se kell a fizetés, megfelelne kettőnk jutalmaként a kard. Szép darab, de egészen biztos vagyok benne, hogy nem ér többet, mint a fizetség. Bajt orrontottam Draugr gondolkodó szemeiben, amiben épp annak a módja volt kérdés, hogyan öljön meg minket, ez kétségtelen. Felemeltem számszeríjam és azt latolgattam, milyen gyorsan tudnám földhöz csapni a szívet, hogy nyilat is tudjak bele helyezni.
~ Talán kihasználhatom a tündék okozta felfordulást, és pontot tehetek ennek a végére gyorsan és csöndesen...

A hallottak megbénítottak, eszmélek rá, amikor Reinholdt megmoccan: beletelik pár, hosszúnak tűnő másodpercbe, amíg zsibbadó lélekkel feltápászkodom. Legszívesebben azonnal utánuk vetném magam, akár átgázolva a férfin, ha kell - egyáltalán nincs türelmem hozzá, hogy azon töprengjek, mégis kicsoda és mit keres egyáltalán itt. Az arcából ítélve társalogni akar és, ha a düh nem hergelne egészen egy pillanatnyi némaságig, nem hagynám, hogy belefogjon.

Ezúttal azonban ő a gyorsabb - közepesen mély, nyugodt orgánuma még ifjabbnak mutatja, mint a külseje.
- Norven atya, nem késlekedhetünk. Ha sikerrel jár, nem kevesebb, mint Lucifer maga lesz az ellenfelünk. Elnézést, hogy félrevezettem, de mi bizony már találkoztunk korábban.
Itt elhallgat; hogy magától-e vagy attól, ahogy összehúzom a szemem a nevem hallatán, nem tudni. Szúrósan mérem végig, mintha vallatnám éppen és ezúttal félreteszek minden mást. Alaposan megnézem magamnak. Kellemesen szabályos arcú, szemrevaló férfi élete virágában. Vonásai határozottak, de nem élesek, termete a magassága ellenére is megdöbbentően arányos. Higgadtságában is veszedelmes, kemény fickónak tűnik, de szilajság, szenvedély nincs benne. Nyugodt erő.
Nem tetszik, amit látok.
Ismerősnek viszont ismerős.
- Nem sokan mernek hazudni nekem. Magyarázatot várok.
A tulajdon hangom visszhangos mordulás az övé után. Én sem félek - rászegezem a pillantásom, olyan erőszakos tolakodással, amely egészen a sajátom. Hellenburgi vámpírtorony vagy a Katedrális, nem számít. Én inkvizítor vagyok.
- Annak idején mi ugyanazon zászló alatt szolgáltunk, Norven mester - feleli és ez a békülékeny, ugyanakkor tapodtat sem hátráló hangsúly azonnal elárulja. - Nézzen meg jobban, felismer?
Letagadnám, ha kérdezné, de nagyot dobban a szívem a felismerésre. Ígéretes kölyök volt még a Protestáns Egyház büszke főeretneke, amikor a nevemet megjegyezte, de mégiscsak ő volt az. Kardot viselt már akkor is, de még nem tapadt a kezéhez a Szent Hivatal vére; nem tapadt a lelkéhez az elmúlt évek őrjöngő vérontása sem. Egy egész birodalmat tántorítottál meg a hitében, fiam.
Rövid, veszedelmes csendet török meg.
- Nagy ember lett belőled, von Himmelreich zsinatelnök. Minden protestáns eretnek atyja és testvére. Mi lelt, hogy a nyomomba szegődtél egymagad?
- Sejtettem csak, mi történik itt. Egymagam nem tudtam cselekedni, szóval egy kicsit szétszórtam a pletykákat a nekromantáról. Oh, és a kardja értéktelen, mi engedtük, hogy megtalálja. Egy kacat, ami vonzhatja a kalandozókat. Csúnyán hangozhat, de fel kell használnuk őket, hogy Lucifert legyőzhessük.
Bátor fiú volt, merész férfi lett. Gyűlölködő pillantást vetek rá; felingerel és vérig sért a hanghordozása és az is, amit mond, mégis nyugalmat erőltetek magamra. Kötelességben is létezik sorrend.
- Hamissággal idecsaltál és most feladatot adnál. Van benned mersz, zsinatelnök. Mondd el, amit tudsz... és ezúttal ne próbálj becsapni. Ha Lucifer az, ma megbízhatsz bennem.
- Köszönöm, Norven atya. Megtisztelő, hogy az ellentéteket félre tudjuk tenni ma - Barátságosan széles mosoly ömlik el az arcán, amely legalább olyan szokatlan, mint az én várakozásteljes csendem. Elkomolyodik aztán. - Ugye úgy gondolja ön is, hogy meg kellene előznünk, hogy összeszedje azt, ami a rituáléhoz kell?
- Így gondolom. Szembeszállok akárhány démonnal, de ha elejét vehetjük, ne várjunk addig, amíg a rituálé végére érnek.
- Először én is így gondoltam. Aztán beleástam magam a régi közös iratokba, ahol pedig szépen leírtak egy liturgiát. Egy liturgiát, amivel elzárhatjuk akár jó néhányszáz évre is. Ehhez viszont...
Hatásszünetet tart, ehhez nem vagyok szokva. Ki nem állhatom, ha megpróbálnak befolyásolni.
- Folytasd - mordulok rá veszedelmes hangon, egészen megfeledkezve a korábbi kedélyességről, Esroniel von Himmelreich pedig nem ellenkezik.
- Meg kell, hogy idéződjön. Abszurd, tudom. De gondoljon bele, hány életet menthetünk meg ezzel, ha sikerül!
- Átengednéd Lucifert?! Mit akarsz tenni...?
- Az oldalunkra csaljuk a két másik nekromantát. Mivel tisztán Istentől kérjük, nem úgy mint ő, ezért kaphatnak annyi erőt, hogy megöljék Lucifert - lélegzetvételnyi szünetet tart, és majdhogynem vállat von. - Ez persze csak egy pár évszázadnyi reinkarnciót jelentene neki.
- A nekromanták maguknak akarják a démon erejét. Megrészegítette őket a hatalomvágy. Sosem fordulnak ellene.
- De. Ha békét ajánlok nekik. Kapnak területet, ahol kutathatnak. És mi is rajtuk. Hosszú távon elvehetjük az összes nekromanta erejét így.
Sajátságos, nyugtalanító mosollyal felelek a fejtegetésére.
- A protestánsok nem válogatnak az eszközökben, igaz? Ám legyen.
- Örülök, hogy egyetért - válaszolja saját, visszafogott mosolyával az eretnek. - Most pedig, választhat: Ameddig szembenézünk Luciferrel, én álljak ellen neki, és maguk végezzenek vele úgy, ahogy tudnak, vagy mindenkit erősítsek fel imával?
Vállat vonok; hirtelen rádöbbenek, mennyire zavar a levegő összetétele a helyiségben. Ki akarok szabadulni innen. Meg akarom égetni a nekromantát. Aztán Esroniel von Himmelreich zsinatelnököt.
És meg akarom égetni a bátyámat is.
- Nem bízom meg a társaságban, de ha már kénytelen vagyok együttműködni velük, a legjobb, ha mindenki kihasználja az erejét. Egyformán hasznát láthatjuk a támogatásnak... te pedig egyformán imádkozhatsz mindenkiért. Pont, ahogyan régen szeretted volna.
- Örömmel tölt el, hogy egy oldalon állhatunk, Norven mester. Most már csak egy dolog felől kell dönteni: Mikor csapunk le?
Töprengő, kellemetlen pillantással méregetem a lelkészt és úgy döntök, nem fékezem a természetem tovább. Most válaszolnia kell. Válaszolni fog.
- Előbb felelj meg erre: miért fedted fel magad előttem? Kétlem, hogy valóban szívesen dolgozol velem. Tudom, mi történt, amikor fellázadtál. Tudom, hogy azóta sem csillapodott a haragod.
Biztos vagyok benne, hogy ismeri a szóbeszédet rólam. Biztos vagyok benne, hogy az én homlokomba is szívesen belevágná a kardját. Biztos vagyok benne, hogy mégiscsak forr benne az indulat, minden más alatt, ami olyan nagy emberré tette.
Állja a tekintetemet.
- Nem, valóban. Vélem, hogy az Egyház tanításai helytelenek, és sok vér fog még emiatt folyni. De ugyantazt az Istent tiszteljük, és itt maga az egyetlen, akit így testvéremnek hívhatok. Ennyi az oka. Más bizony nem.
Elégedettséget érzek.
- Őszinte vagy velem, zsinatelnök - biccentek felé röviden. - Ezt meg kell hagyni. Várjuk meg, amíg minden együtt van; azután beszéljünk a nekromantákkal. Ezt úgyis észre fogja venni az átokfajzat.
- Most hagyom, hogy maga vezessen, én addig felkészülök lelkileg. Navigálni épp tudok, jól ismertem az itteni vámpírokat. Ha kész, indulhatunk, atya.
Befelé figyelek vagy öt percig most; úgy hangolom fel magam, ahogy az ostromgépeket szokás nagy ütközet előtt. A könyvért visszajövök.
- Ne késlekedjünk.

Vadászok: Csúnyán húzza a szemét a nekromanta a pimaszságaitokon, de legnagyobb meglepetésetekre vállat von, és közétek dobja a kardot.
- Haszontalan, nem értem a mágiáját. Nem az a szánalmas Azrael, ami annyira kell nektek.
Legnagyobb meglepetésetekre ekkor viszont az ajtókat elállják.
- És most megnézhettek valami érdekeset, ha nem bánjátok. - két nekromanta jelenik meg mellette. Felölt egy papi öltözetet, majd a földre dobott óriásszívet egy bottal átdöfi. sötét energiák kezdenek áramlani a teremben. A folyamat közben, ha megpróbáljátok megtámadni a nekromantá(ka)t, visszafognak a mögöttetek megjelenő csontvázak. a rituálé vége felé viszont Loyd, a bal szélső segéd sebezhetőnek tűnik. Lehetőséget kapsz lőni. Jó dolog-e megzavarni a rituálét? Jó kérdés. Ha a többiekkel tárgyalsz, nem hallják a nekromanták. Dönts, és a lövésig vagy nem lövésig tart a posztod, és a többieké is.

Jehr: Továbbra is áll az ajánlatom, egyelőre úgy döntöttem, hogy sikeresen leszállítod a ruhát, és kifizet Draugr, majd távozol.

Zramon: Írtad, hogy nem leszel, így a te karaktered megsérül a próbán, ahonnét Draugr bajtársiasságból biztonságba szállít. Ha mégis vissza tudsz jönni, akkor írj, és visszahozlak.

Norven: A protestáns navigál, majd óvatosan megközelítitek a nekromanta helyét, oldalról, és egy félig nyitott oldalajtón keresztül látjátok, amint megtörténik az íjásoknál írt szívátvétel. Mögületek egy Ifjú nekromanta lép elő, aki kérdőre von benneteket. Itt az idő, hogy meggyőzd, hogy teljesítse be a rituálét, majd álljon az oldalatokra! Ha a verbális harc lezajlik, végignézhetitek a lövésig/nemlövésig az eseményeket. Eddig a poszt.

Határidő szombat, jó írást! Továbbra is tudjátok, hol találtok meg!