Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
Név: Lothar Grünewald
Faj: Ember
Nem: Férfi
Életkor: 27 év
Frakció: Egyház
Kaszt: Keresztes
Kinézet:
Magas termetemmel (195cm és 95kg) már régen is kitűntem a tömegből. Bizonyos szinten ez is ösztönzött, hogy a gyengébbeket óvjam, hogy minden adottságomat mások javára fordítsam. Barna, göndör, vállamig érő hajamat sokszor hordom kiengedve, viszont ha harcra kerül a sor, vagy birkózom valamelyik bajtársammal, mindig összekötöm, szemem barna színű. Saját magamat finom arcvonásokkal tudnám jellemezni. Páncélomat nagybátyám dolgozta, egészítette ki, mikor a kiképzésem véget ért. Mellkasom és felkarom teljesen fedve van páncélommal, balkezemen egy bőrkesztyű, hasonlóképpen jobbkezemen is, viszont ott pajzs híján az egész alkarom védve van, kesztyűm fémmel erősített, ujjaim végén apró acélkarmokkal. Testem baloldalán a páncél felett lezseren hordom a vörös, keresztes köpenyemet amit eső, szél, vagy hózápor esetén magamra terítek.
Jellemzés:
Álltalában vidám vagyok, szeretek viccelődni másokkal, olykor gúnyt űzni másokból. Amennyire nyugodt, és segítőkész vagyok az emberekkel és társaimmal, annyira tudok undok, indulatos, és mogorva is lenni. Persze törekszem a békességre, de ha az indulatok elszabadulnak bennem, sajnos elég kiszámíthatatlan vagyok érzelmileg és viselkedésileg is. Nem vagyok egy tipikus jó fiú, néha keresem a bajt tudatosan, de társaimat soha nem keverném bajba. Szeretek beceneveket aggasztani másokra, olykor észre sem veszem, hogy az sértő, vagy sem. Ha kell, bátran kiállok másokért. Elég bőbeszédű tudok lenni, ha valakivel összekapok, hamar elfeledem a gondot, próbálok nem a kisebb viszályokra fókuszálni. Igyekszem mindenben az Egyházat segíteni, öklömmel és kardommal szembeszállni az ellenségeinkel.
Előtörténet:
Katolikus családban nevelkedtem. Apám hűségesen szolgálta az Egyházunkat bőséges terményajándékokkal, ami a hadseregünk ellátását is biztosította. Tizenéves koromig a birtokunkon segédkeztem, később viszont szívesebben jártam nagybátyám kovácsműhelyébe, először még csak figyelgettem a munkát, ahogy a semmiből gyönyörű fegyverek készülnek, aztán egyre többet dolgoztam én is. Szüleim mindig arra neveltek, hogy Isten akaratát szolgáljam és segítsem az egyházat, amivel csak tudom. Nem volt mise, amit kihagytam volna. A hangulat, a szellemiség, a pompa mindig megfogott. Persze én sem voltam egy ártatlan gyermek, fiú létemre minden csínytevésben benne voltam, amit a barátaimmal követtünk el, de soha olyat nem tettem, amivel Urunk bármely parancsolatát megszegtem volna.
Édesanyám hamar elhagyott minket, halála okát mai napig nem tudom. Csak tizenhárom éves voltam, mikor Anyámat holtan találtam a kertben. Amikor a papunkkal beszélgettem ő azt mondta, hogy az "elszakadtak" tették. Azóta gyűlölöm igazán a Protestánsokat. Azok a hitetlenek, hazug tanításokkal vezetik félre az embereket. Apám sokat mesélt a keresztesek hősiességéről, és arról mennyi mindent köszönhetünk nekik. Eleinte nem tudtam, hogyan tudnám segíteni az eretnekek elleni küzdelmet, mivel túl fiatal voltam, és közvetlen csatákban nem vehettem részt. Meg kellett elégednem azzal, hogy a birtokunk termését szállítsam a plébániára. Hazafelé menet minden alkalommal megálltam a kapunál, és végignéztem a járőrözésről hazatérő katonákat. A páncéljuk, a fegyvereik, ahogy méltóságteljesen belovagoltak a városba, egyszerűen csodálatos látványt nyújtott. Szerettem barátaimmal kijárni a város környékén lévő erdőbe, legtöbbször királyok, lovagok, néha csak utazók voltunk saját kis játékainkban. Botokkal vívtunk és rejtekeket építettünk. Egy nap kicsit tovább maradtunk kint az erdőben, mert Kurt, közülünk a legfiatalabb eltűnt. Sokáig kerestük, mire meghallottuk segélykiáltásait az erdő mélyéből. Egy fán rekedt, mert farkasok szorították sarokba. Gondolkodás nélkül rárontottunk arra a három farkasra a nálunk lévő botokkal. Isten velünk volt hisz másképpen szétszaggattak volna minket a vadak. Sikeresen elkergettük őket, egyet közülük sikerült agyoncsapnnunk, a bőre miatt magunkkal vittük a tetemét. Apám büszke volt ránk, nagybátyám szinte az összes vevőjének elmesélte a történetünket. Azóta Kurtot a szülei papnak küldték, a többiek pedig elköltöztek. Szerettem megmászni a városunk falát. Szinte minden nap felmásztam, kémlelni a határban lovagló járőröket és állatokat, amiket kint legeltettek. Egy nap furcsa dologra lettem figyelmes. A nyáj túl messze volt, és mintha lovasok hajtották volna őket. Ahogy csak tudtam, futottam a plébániára, és riasztottam pár lovagot, elmondtam nekik mit láttam. Sötétedésre visszatértek mind, a tolvajokkal együtt. Ahogy mentem haza ismét köszönetet mondtam Istennek, hogy segíteni tudtam a várost. Már a házunk kapujánál álltam, mikor egy futár állított meg. Egy kis erszényt nyomott a kezembe egy levél kíséretével, amit a plébániáról küldtek. A címzett „Sólyom” volt. Egy kevés arany volt az erszényben, a levél pedig nekem szólt. A papunk írta, aki megköszönte a szolgálatomat. Nem éreztem ezt akkora hőstettnek, mint a farkasok esetét, de ez segített rájönnöm, hogy Isten hatalmas ajándékot adott nekem, ahogy a pap írta, a „sólyomszememet”.
Huszonkét éves lettem. Végre elég idős, hogy Istent úgy szolgálhassam, ahogy már kisgyermekként is akartam. Születésnapom alkalmával közöltem apámmal a hírt, hogy Keresztesként szeretném Urunk dicsőségét hirdetni. Örült az elhatározásomnak, viszont féltett is. Egy hét múlva jelentkeztem a toborzáson, viszont azt mondták várnom kell még egy évet. Nem magyarázták el miért, csak elküldtek. Próbáltam nem haraggal gondolni a történtekre, de úgy éreztem az álmom sosem válhat valóra. Nagybátyámtól születésnapomra egy kardot kaptam, amit szabadidőmben sokat forgattam. A szomszédunk egy veterán katona volt, aki kérésemre foglalkozott velem, sokat, és örültem, mert szívesen tette. Az alapokat neki köszönhetem. Egy év múlva ismét megjelentem a toborzáson. Felvettek. Azon nyomban köszönetet mondtam Istennek, hogy megadta nekem, amire vágytam. Nem volt könnyű a kiképzés, de senki nem is mondta, hogy az lesz. Sokat hallottam Azrael kardjáról és hatalmas erejéről, mely képes újra visszaállítani a világ rendjét és elhozni a békét. Mindig magam előtt tartottam a céljaimat. Isten dicsőségét hirdetni, és az Egyház ellenségeit leverni és megtalálni a kardot.
Faj: Ember
Nem: Férfi
Életkor: 27 év
Frakció: Egyház
Kaszt: Keresztes
Kinézet:
Magas termetemmel (195cm és 95kg) már régen is kitűntem a tömegből. Bizonyos szinten ez is ösztönzött, hogy a gyengébbeket óvjam, hogy minden adottságomat mások javára fordítsam. Barna, göndör, vállamig érő hajamat sokszor hordom kiengedve, viszont ha harcra kerül a sor, vagy birkózom valamelyik bajtársammal, mindig összekötöm, szemem barna színű. Saját magamat finom arcvonásokkal tudnám jellemezni. Páncélomat nagybátyám dolgozta, egészítette ki, mikor a kiképzésem véget ért. Mellkasom és felkarom teljesen fedve van páncélommal, balkezemen egy bőrkesztyű, hasonlóképpen jobbkezemen is, viszont ott pajzs híján az egész alkarom védve van, kesztyűm fémmel erősített, ujjaim végén apró acélkarmokkal. Testem baloldalán a páncél felett lezseren hordom a vörös, keresztes köpenyemet amit eső, szél, vagy hózápor esetén magamra terítek.
Jellemzés:
Álltalában vidám vagyok, szeretek viccelődni másokkal, olykor gúnyt űzni másokból. Amennyire nyugodt, és segítőkész vagyok az emberekkel és társaimmal, annyira tudok undok, indulatos, és mogorva is lenni. Persze törekszem a békességre, de ha az indulatok elszabadulnak bennem, sajnos elég kiszámíthatatlan vagyok érzelmileg és viselkedésileg is. Nem vagyok egy tipikus jó fiú, néha keresem a bajt tudatosan, de társaimat soha nem keverném bajba. Szeretek beceneveket aggasztani másokra, olykor észre sem veszem, hogy az sértő, vagy sem. Ha kell, bátran kiállok másokért. Elég bőbeszédű tudok lenni, ha valakivel összekapok, hamar elfeledem a gondot, próbálok nem a kisebb viszályokra fókuszálni. Igyekszem mindenben az Egyházat segíteni, öklömmel és kardommal szembeszállni az ellenségeinkel.
Előtörténet:
Katolikus családban nevelkedtem. Apám hűségesen szolgálta az Egyházunkat bőséges terményajándékokkal, ami a hadseregünk ellátását is biztosította. Tizenéves koromig a birtokunkon segédkeztem, később viszont szívesebben jártam nagybátyám kovácsműhelyébe, először még csak figyelgettem a munkát, ahogy a semmiből gyönyörű fegyverek készülnek, aztán egyre többet dolgoztam én is. Szüleim mindig arra neveltek, hogy Isten akaratát szolgáljam és segítsem az egyházat, amivel csak tudom. Nem volt mise, amit kihagytam volna. A hangulat, a szellemiség, a pompa mindig megfogott. Persze én sem voltam egy ártatlan gyermek, fiú létemre minden csínytevésben benne voltam, amit a barátaimmal követtünk el, de soha olyat nem tettem, amivel Urunk bármely parancsolatát megszegtem volna.
Édesanyám hamar elhagyott minket, halála okát mai napig nem tudom. Csak tizenhárom éves voltam, mikor Anyámat holtan találtam a kertben. Amikor a papunkkal beszélgettem ő azt mondta, hogy az "elszakadtak" tették. Azóta gyűlölöm igazán a Protestánsokat. Azok a hitetlenek, hazug tanításokkal vezetik félre az embereket. Apám sokat mesélt a keresztesek hősiességéről, és arról mennyi mindent köszönhetünk nekik. Eleinte nem tudtam, hogyan tudnám segíteni az eretnekek elleni küzdelmet, mivel túl fiatal voltam, és közvetlen csatákban nem vehettem részt. Meg kellett elégednem azzal, hogy a birtokunk termését szállítsam a plébániára. Hazafelé menet minden alkalommal megálltam a kapunál, és végignéztem a járőrözésről hazatérő katonákat. A páncéljuk, a fegyvereik, ahogy méltóságteljesen belovagoltak a városba, egyszerűen csodálatos látványt nyújtott. Szerettem barátaimmal kijárni a város környékén lévő erdőbe, legtöbbször királyok, lovagok, néha csak utazók voltunk saját kis játékainkban. Botokkal vívtunk és rejtekeket építettünk. Egy nap kicsit tovább maradtunk kint az erdőben, mert Kurt, közülünk a legfiatalabb eltűnt. Sokáig kerestük, mire meghallottuk segélykiáltásait az erdő mélyéből. Egy fán rekedt, mert farkasok szorították sarokba. Gondolkodás nélkül rárontottunk arra a három farkasra a nálunk lévő botokkal. Isten velünk volt hisz másképpen szétszaggattak volna minket a vadak. Sikeresen elkergettük őket, egyet közülük sikerült agyoncsapnnunk, a bőre miatt magunkkal vittük a tetemét. Apám büszke volt ránk, nagybátyám szinte az összes vevőjének elmesélte a történetünket. Azóta Kurtot a szülei papnak küldték, a többiek pedig elköltöztek. Szerettem megmászni a városunk falát. Szinte minden nap felmásztam, kémlelni a határban lovagló járőröket és állatokat, amiket kint legeltettek. Egy nap furcsa dologra lettem figyelmes. A nyáj túl messze volt, és mintha lovasok hajtották volna őket. Ahogy csak tudtam, futottam a plébániára, és riasztottam pár lovagot, elmondtam nekik mit láttam. Sötétedésre visszatértek mind, a tolvajokkal együtt. Ahogy mentem haza ismét köszönetet mondtam Istennek, hogy segíteni tudtam a várost. Már a házunk kapujánál álltam, mikor egy futár állított meg. Egy kis erszényt nyomott a kezembe egy levél kíséretével, amit a plébániáról küldtek. A címzett „Sólyom” volt. Egy kevés arany volt az erszényben, a levél pedig nekem szólt. A papunk írta, aki megköszönte a szolgálatomat. Nem éreztem ezt akkora hőstettnek, mint a farkasok esetét, de ez segített rájönnöm, hogy Isten hatalmas ajándékot adott nekem, ahogy a pap írta, a „sólyomszememet”.
Huszonkét éves lettem. Végre elég idős, hogy Istent úgy szolgálhassam, ahogy már kisgyermekként is akartam. Születésnapom alkalmával közöltem apámmal a hírt, hogy Keresztesként szeretném Urunk dicsőségét hirdetni. Örült az elhatározásomnak, viszont féltett is. Egy hét múlva jelentkeztem a toborzáson, viszont azt mondták várnom kell még egy évet. Nem magyarázták el miért, csak elküldtek. Próbáltam nem haraggal gondolni a történtekre, de úgy éreztem az álmom sosem válhat valóra. Nagybátyámtól születésnapomra egy kardot kaptam, amit szabadidőmben sokat forgattam. A szomszédunk egy veterán katona volt, aki kérésemre foglalkozott velem, sokat, és örültem, mert szívesen tette. Az alapokat neki köszönhetem. Egy év múlva ismét megjelentem a toborzáson. Felvettek. Azon nyomban köszönetet mondtam Istennek, hogy megadta nekem, amire vágytam. Nem volt könnyű a kiképzés, de senki nem is mondta, hogy az lesz. Sokat hallottam Azrael kardjáról és hatalmas erejéről, mely képes újra visszaállítani a világ rendjét és elhozni a békét. Mindig magam előtt tartottam a céljaimat. Isten dicsőségét hirdetni, és az Egyház ellenségeit leverni és megtalálni a kardot.
A hozzászólást Lothar Grünewald összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Dec. 02, 2019 3:32 pm-kor.
), jó játékot!
