Asael - Helyzetjáték

Hallottam, hogy itt király dolgok vannak (meg jutalom is), így kipróbálnám magam

Asael jó pár száz év kihagyással született újjá, és azóta démonként éli az életét. De mi lett volna, ha nem hal meg, nem csábítja a tiltott tudás, befejezi emberi életét és a hagyományos úton závozik az élők sorai közül.

A mágikus robbanások zaja messze a külső fal széléről szűrődött be. A démonok ügyesen elvezették a folyót, és a városunkra irányították. Persze, nincs akkora gát, amekkorával a Nordenflusst akkorára lehetne duzzasztani, hogy elmossa a városunk.
Nem is ezt akarták a démonok.
Mint Hildegrunde atya alkímiai kísérletei, a halottak, vér, oszlás és dögök, ocsmány oldattá keveredtek abban a falakkal körülvett tálban, amit mi a vérünk által védendő városunknak hívtunk.
Egy kezemen nem tudnám megszámolni, hány fajta betegséget számoltunk össze a nővéreimmel a város lakóin. Főleg az árvákon.
Oh, az árvák! Nem értettem, még is mit akar tőlük Isten. Semmijük sincs, tehát ad nekik betegséget? Csak a törékeny, gyertyalángnyi életük maradt, még azt is elveszi? Miért ilyen az Isten?
Tehetetlenségemben a rothadt fa deszkákba ütöttem, amik az ispotály falául szolgáltak. Egy pillanatra megijedtem, hiszen a karomon tátongó majdnem csontmély vágásból egy sárgásvörös csomó fordult ki,  azt hittem valami gennyes fertő, de csak aranyszínű hajam volt, ami már napok óta így nézett ki.
Mit is aggódom, én magam is elkaptam már valamit, ha nem valamiket. Napjaim lehettek hátra legfeljebb, ha nem óráim. Három napja nem ettem csak dögszagú, vizes kenyeret. Bele sem akartam gondolni, mi ivódott még bele mellé...
Reszelős, női nevetés ütötte meg a fülemet. A démon még mindig a szoba közepén ült, ezüstláncokkal a vasszékhez kötözve. Az arca nem regenerálódott azóta se ott, ahol buzogányommal lenyúztam róla a bőrt a találkozásunkkor. De beteg sem volt, és ezért kellett nekem. Immúnisak rá, és ki kell szednem belőle valahogy.
- Kezdünk megőrülni, paplányka? Agyadra ment a cölibátus, vagy mi? Biztos vagyok benne, hogy nem bánnád, ha egy incbucus leteperne, ésÁÁURGH.... - Nem hagytam befejezni, gyorsan szent fényt idéztem a láncaiba, amik sisteregve égették a húsát.
Óvatosan felemelkedtem a vánkosról, sérült karom kevésbé használva.  Páncélozott csizmám illesztékei hamar lerohadtak a fertőben, de már fel se vettem, hogy közvetlen érintkezek a padlón terjengő dögszagú halállal. Billegve, lassan odasétáltam a nőhöz - ha még az volt - és végighúztam ujjaim az arccsontján majd az ínyén, amit már nem takart többé bőr. Lehajoltam az arca elé, jégkék szemeim az övébe fúrtam. Olyan közel hajoltam, hogy az orrunk majdnem összeért. Pár másodpercig egyikünk sem mozdult, majd halkan, szinte suttogásszerűen feleltem.
Nem úgy akartam, egyszerűen nem volt több hangom. Leheletem perzselt, lázas lehettem.
- Vágyod a halált, igaz? Borzasztó lehet... Nem meghalni, úgy értem.
Egy pillanatra látszott rajta, hogy fogalma sincs, miről beszélek. Eltávolodtam, majd szépen lassan az ajtóhoz sétáltam, kezemben a kulcsával, és befordítottam. Habitusom vizes vége fárasztóan húzott lefelé. Mély levegőt vette, hogy hangosan tudjak szólni.
- A front... tovább fog mozogni... Mielőtt meghalok, kivágom a hangszálaid. Mennyi időbe fog telni, hogy megtaláljon valaki?
A démon maradék arcán a rettegés nyomai ültek ki.
- Azt nem mered! Isten szolgái kegyelmesek, nem? Te is az vagy, viselkedj úgy!
A szék elé billegtem, de megszédültem, és majdnem elestem. Megkapaszkodtam a szék támlájában, majd leültem az egyetlen helyre, ahová tudtam: A démon ölébe. Annyira meglepődött, hogy meg sem rándult. Kapóra jött, szóval úgy tettem, mintha szándékos lenne. Az agyarait rég kitörtem, szóval harapni se tudott már.
- Ahogy ti ezt csináltátok velünk - néztem előre, és a lábammal erőtlenül felkavartam a folyékony dögvésztavat úgy, hogy jelzésértékűen csobogjon - Én is hezitálás nélkül meg fogom tenni. Egy kis bosszú, tudod, ha csak egyikőtökön is.
- Kicsivel sem vagy jobb nálunk - húzta el a száját megvetően a nem sérült oldalra. Csodálatos volt, ahogy nem fertőzött el. Kirche nővér testét a szomszéd szobában egy fél nap után már a férgek rágták, azt itt négy nap alatt sem. Egyszerűen csodálatos! Hogy lehetséges ez? Annyira tudni akarom...
Tudni, és megosztani mindenkivel. Hogy megmenthessem őket, az árvákat főleg.
- Istent szolgálom, már most ezzel jobb vagyok tőled... - Ismét végighúztam a kezem a nyers húsán, majd a bal, vágott karomra tekintettem, és belenyúltam a sérülésbe. Már rég nem fájt, csak zsibbadt, de nagyon.
- Te mégis...
- Mondd, hogyan? - Néztem rá kétségbeesett töprengésemben. - Hogyan lehet az, hogy nem lesztek betegek? Mondd el a módját, kérlek!
A démon úgy nézett rám, mint ha őrültet látna. Gyönyörű volt. A halhatatlanság mintaképe. A teste úgy is formás maradt, hogy nem evett ő se. A láncok szorították, végig égések húzódtak rajta, de nem sorvadtak el az izmai. Hogyan?
- Te... tényleg megőrültél, igaz? - Nézett rám hitetlenkedve, miközben a puha hasát tapogattam ott, ahol a lánc összeégette. Milyen tiszta volt ott! A rothadás között valami, ami megtartotta a szépségét. Az égések sem rontottak rajta.
- Megőrültem volna? - kérdeztem vissza. - Nem, dehogy. Teljesen tiszta vagyok. Megtekintheted a kutatásaim is, ott vannak az asztalon. Rólad szólnak. Ha megmondod, hogy hogy nem kapod el a fertőzéseket, olyan sok embert megmenthetsz! Kérlek...!
Mondatom végére a kezem ereje elhagyott, és ráhanyatlottam a démon mellkasára. Kényelmes volt, még a szegycsontján húzódó pikkelyek mellett is. Mintha én magam is halhatatlanná válnék ettől.
Hamar meg kellett tudnom a titkát, és megosztani mindenkivel. Habitusom ujjából ekkor előrecsúszott egy hideg, fémes tárgy.
Hát persze! Waldschloss inkvizítor atya medálja! Ha ezt hozzáérintem, el fog mondani mindent!
Kezemet elhúztam a démon nyakától, majd a kezembe vettem az amulettet. Átkaroltam a nyakát, hogy ne essek le, majd felkészültem, hogy a háromszögletű fémdarabot a démon nyakába véssem.
- Visszavonom, amit mondtam. Nem hasonlítasz hozzánk. - A démon arckifejezése teljesen érthetetlen volt számomra. - Sokkal, sokkal rosszabb vagy. Eladod Istened kegyelmét a saját céljaidért? Honnét tudod, hogy mi az ő terve, hogy így meg akarod változtatni?!
A végére már kiabált, és ez teljesen észhez térített.
Majdnem eladtam az Úr eszközeit a könnyű megváltásért! A démon is ember volt, és Isten akaratából van még itt. Egy nővéremet kínoztam!
A talizmánt a posványba ejtettem, nem lesz rá többé szükségem.
- Igazad van. Ne mondd el. Háborúdémon vagy, igaz? Nem, nem akarok újjászületni se olyanként, mint te, se valami korcs tudásdémonként. Uram, irgalmazz!
Egy perc is eltelt, amíg a démon megszólalt ismét.
- Nem fog irgalmazni. Se neked, se nekem nem maradt már irgalom. Eressz el, ígérem, távol maradok az emberektől. Főleg a papoktól. Egy életre elegendő leckét kaptam a napokban... - Szája mosolyra görbült, és valami nevetésféle hangot hallatott. Nem tudtam nem mosolyogni a dolgon valamiért. Olyan... felszabadult voltam.
- Rendben, elengedlek. - bólintottam szelíden. - Megtudhatom a neved előtte, testvér?
A démon gondolkodott egy pillanatig, majd a fülembe suttogott. Átkaroltam, és magamhoz szorítottam. Éreztem, ahogy könnyek gördülnek le az arcáról az én arcomra, ahol a sajátjaimmal keveredtek. Megragadtam a láncait.
- Szabad vagy.
A szent fény, amiért egy gyors imát mondtam, recsegve szakította szét az ispotály deszkatetejét. Isten fénye tűzforró volt, a démon teste hamar kihűlt. Ott maradtam rajta úgy, karolva őt.
- Most már szabad vagy, Asael...

Érdekes, kifejezetten érdekes, eléggé látványos kis hozzászólás lett ebből. Szerencsére vagyok annyira pofátlan, hogy a következő helyzetjátékot én adhassam, így eképpen is teszek: 

A Démonok faja egy makacs és szívós faj... Sok nép szemében szálka. Idővel neked is rá kell jönnöd viszont, hogy ennek ellenére többre hivatottak, rá kell jönnöd hogy elég szervezéssel ők is képesek lehetnek valami nagyobbra... Intézd úgy dolgaid, hogy te legyél a következő Démonkirálynő, s szervezd meg a saját démon birodalmadat. Miként néz ez ki? Háborúztok az emberekkel? Esetleg béke van? Hol is lesz ez a hely? Vérrel vagy diplomáciával nyeritek el? Hajrá!