[Audiencia] Being Evil has a Price...

Papucs. Ez a papucs más mint a többi. Kicsivel könnyebb elszakítani, és az anyaga is finomabb. Úgy tűnik a múltkori után váltott bársonyra. Az eddigiek sem voltak rosszak, de ez igazi főnyeremény. No, nem baj, a bársony is úgy végzi mint a többi. Újra elmélyesztettem a fogaimat a papucsban, amiről már egy cipész sem tudta volna megmondani hogy az valaha papucs volt.

Ekkor valami nagyot csattant. Az ajtó. Na te jó ég, nem szokott ilyen gyorsan visszaérni. Gyorsan be az ágy alá !

Meglapultam az ágy alatt, amennyire csak lehetett. Nem láttam sokat ki onnan, főleg hogy szinte mindent eltakartak az ágy mellé esett könyvek. Egy könyvmoly. Vajon olvasta a könyvemet ? Lassan és hangtalanul tovább kezdem rágni a papucsot, figyelve hogy pont a varratoknál tépjem szét. Olyan jó érzés.

Belegondolva, nem tudom hogy kerültem először ide. Vagy hogy miért kaptam rá annyira a papucsrágásra. Valami ösztönszerűség lehet ebben az alakban. De végülis jó érzés, bajom nem esett még, nincs oka hogy ne járjak vissza. Hacsak ezúttal a Főírnok úr el nem csípi a grabancomat. Nem tűnik erős fickónak, majd beleharapok a kezébe. Aztán spuri.

Egy kicsit kilesnék. Csak pont az orrom hegyével. Lassan kaparászva indulok meg, minden megtett centiméter után megállva, és hallgatózva. Újabb centiméter, újabb hallgatózás. Végül elérkeztem az ágy legszéllére, pontosan oda, ahonnan már kilátok...

Az emberek használhatatlanok. A fél királyság letargiába süllyedt, a másik fele lázadni akar, az Egyház átköltözött a szomszédomba, Károly örököséről még mindig semmi hír... És ezek mellett olyan dolgokkal kellett foglalkoznom, nekem, Darrakardnak, a démonok királyának, hogy egy rágcsáló teszi tönkre folyamatosan a lábbelijeimet. Négy embert bíztam meg, hogy kapják el az undok kis dögöt, de az emberek használhatatlanok.

Most viszont szerencsém volt. Kényelmesen sétáltam körbe az ágyat, ahol még láttam eltűnni a róka bozontos farkát, majd sorban lereteszeltem az ablakokat és helyet foglaltam az ágyamon. Ekkor rándult meg a fülemben az obszidián csillag ékszer, amely arra volt hivatott figyelmeztetni, hogy a közelemben mágiát használnak, amitől szemöldököm felszaladt a homlokomon.
- Érdekes. Illúzió? Vagy tényleges átváltozás? Bármelyik is kétlem, hogy sokáig fenn tudod tartani.

Felugrottam ahogy meghallottam a hangját. Aúú. Be is vertem a fejem az ágy szélébe. Lassan kimásztam, eleresztve a papucsot. Ha már észrevett, nem fogok eliszkolni. Láthatóan felfedezte hogy nem egy átlagos róka vagyok. Vissza kéne változnom.

Egy pillanat, amíg újra felöltöm az alakom, se több, se kevesebb. Már megszokásból is beletúrok a dús, hosszú hajamba, mielőtt még a másikra néznék. Kifújok egy hajszálat az arcomból, majd nagyot sóhajtok. Néha rókának lenni elég fárasztó dolog. Bár kötve hiszem hogy ezt bárki megértené. Egyedül vagyok ezzel a világon.
- Csak egy kis móka. Se több, se kevesebb. - mondom jókedvűen. Végigsimítok a ruhámon, megigazítva azt a két gyűrődést, majd megfordulok. - Honnan tudtad ?

Embernek nézett ki, bár aki olyan öreg, mint én, az ilyen dolgokra sokat nem ad. Hosszú, fehér hajával, egyenes, finom vonású arcával és magas termetével mintha csak a negatív tükörképem lett volna. Női mércével szemrevaló volt, embernek túl tökéletes.
- Írnok vagyok. Az a munkám, hogy tudjam. - mosolyodtam el, valószínűleg sötétebben, mint amit valaha is látott. - Kérdéseim vannak, így nem engedlek el azonnal. Elégítsd ki a kíváncsiságom, és talán szabadon elmehetsz. Untass és... Nos, arra majd rátérünk. - felálltam az ágyról, odasétáltam a fal mellett álló ódon szekrényhez és egy üvegimport eichenschieldi vörösbort vettem elő belőle, két pohárba töltve a tartamából. - Ki vagy és miért feltett szándékod, hogy tönkreteszed a királyság főírnokának papucsait? - nyújtottam felé az egyik poharat, közben tüzetesen vizsgálva a szoborszerű, lágy de mégis markánsan férfias arc minden részletét. Kivel hozott ma össze az Úr furcsa humora?

Na, megint az ilyen sötéten mosolygó fickók. Az a típus akitől kiráz a hideg. Nem, nem azért mert az összes szava a hazugság smaragdkígyójaként teker körül. Hanem azért mert azt hiszik, ha félelmetesek akkor menők is. Annyira nem mókás az egész. Főleg ha ilyen fenhéjázó bunkó módon beszél. Hozzászóljak egyátalán ?
- Köszönöm. - felelem miközben átveszem a bort, majd arrébbsétálva lerakom a karnyújtásnyira lévő éjjeliszekrényre. - Sigfrid Schneehaar a nevem. Egyike a soknak, de mondhatom a többit is, ha kíváncsi...sok néven szólítottak már az évszázadok során. - felelem eltűnődve. Megrázom a nyakamban lévő csengőt, majd felugrom a levegőbe. Már rókaként huppanok rá az ágyra. Magamat kéretve lépkedek körbe az ágyon, majd letelepszem a közepén.
~ A papucsaid egyszerűen jók. Még Hellenburgban sem rágtam soha hasonlót...
A fejében cseng a válaszom. Mindenkinek furcsa először, olyan akár a gondolatait hallaná a fejében, csak a hangomon. Legalábbis ilyennek írta le Mika. Valahogy a fővárosi papucsok elég jó minőségűek, bár voltak baklövéseim papucsvadászat terén. Mint a mostani is. Nem baj, egyenlőre nem tűnik túl barátságtalannak. Talán még egy jót beszélgethetünk is. Egy pillanat az egész, mire felöltöm újra az emberi alakom. A női alakom pontosabban. Ártatlanul pislogok az írnokra, alig észrevehetetlen kacér mosollyal a szám sarkában. Elfekszem, lábam a térdemre emelem, és a bor után nyúlok.
- Ha már a kíváncsiságáról volt szó...sokmindent tudok. Hallok, látok dolgokat. Pontosan mire kíváncsi Uram ? Talán tudok olyat mondani ami érdekelhetné Önt.

Sigfrid Schneehaar. Még annyira sem próbálkozik, mikor én Hans Schreibernek neveztem magam, hogy a Holtmezei csatában szemmel tarthassam a Boszorkánypörölyt. Az évszázadok során, tehát egy incubus tévedt be a toronyszobámba, bár hogy milyen indíttatással még mindig nem tudtam.
- Igazán, Sigfrid Schneehaar? Szívesen hallanám a többit is. Legszívesebben az igazit, amelyet az újjászületésedkor kaptál, csábdémon. - Ismét rókává változtatja a küllemét, amire szemem elkeskenyedik. Érdekes mágia, gyorsan végezhető és meglehetősen hasznos. Egy pillanatra megrándul a szám sarka, ahogy saját gondolataim közé az ő szavai tolakodnak de nem lepődöm meg nagyon. A telepátia nem újdonság, nem egy mágus volt rá képes. Az, hogy ő is, ráadásul átváltozott alakjában, egyre érdekesebbé tette.
Női alakja nem volt rám nagy hatással azon kívül, hogy elismerően mosolyodtam el. Ez egy illúzió volt, nem egy alakváltás; a legolcsóbb trükköm is sokszorosan felülmúlta, erőlködés nélkül.
- Sok mindent, Sigfrid Schneehaar? Mesélj arról, honnan jöttél. Mesélj arról, mit csináltál eddig. Mesélj arról, hogyan tanultad a bőrváltást. Mesélj olyat, amit érdemes a krónikáknak megőrizni. - kortyoltam bele a borba. Érdekes alak volt ez a démon, felettébb szemtelen és vakmerő. És bolond, feltehetően, ha arra használja a képességeit, hogy királyi udvarnokok papucsait rágcsálja meg.

- Hmmm. - töprengetem el. Vajon mit szeretne hallani. Az én meséim inkább csak a nép szórakoztatására vannak. Nem sok mesélnivaló akad egy ilyen nagy embernek. Felültem az ágyon majd elmélázva elmosolyodtam. Annyi történetem van, hogy az élete végéig traktálhatnám mesékkel.
- Nos, igen. Démon vagyok. Vén csotrogány. Meséim maradtak, és az emlékeim. - mondtam egykedvűen, majd a bor után nyúltam. Körbetekertem magam körül a hajam, úgy hogy csak a fejem látszon ki. - Rég történt, még úgy 602-ben. Ebben a városban jöttem a világra, egy kriptában láttam meg a napvilágot. Vagyis inkább a sötétséget, ha pontosak akarunk lenni. - folytattam, majd belekortyoltam a borba a hajam rejtekén. Haloványan rémlik a fejléce mielőtt kitéptek volna onnan. Valamilyen Torsten. Ki tudja ki lehetett az...
- Pontosan mire vagy kíváncsi ? Annyi évem annyi története közül, válassz egyet, és elmesélem. - kínáltam fel a lehetőséget. Magam nem tudnák választani közülök. Vannak vidámabbak, szomorúbbak, viccesek és tragikusak. Meg a tények.

- 602-ben, egy Karolusburgi kriptában... Érdekes. Azt tudod, Sigfrid Schneehaar, melyik kripta volt az? - illesztettem össze ujjaim hegyét, tökéletesre csiszolt körmeim kerekded végei épp érintették egymást. Ez volt az egyik, ami miatt ficsúrnak néztek az udvarban, én pedig őket ezért barbár, alávaló csőcseléknek. Egy magát valamire tartó tisztségviselő adjon a megjelenésére. - Tudod, Hóhajú, sok minden folyik át a kezeim között. Hadi jelentések, régi hírverések, kereskedelmi beszámolók... Halotti leltárak, akár korokkal ezelőttről is. És én szeretem tudni, hogy kivel van dolgom. - forgatni kezdtem a kezemben tartott kristálypoharat, ritka és értékes portékát a nefilimektől, szemeim követték a benne vöröslő bor lágy hullámzását. - Értesz az üzlethez, Sigfrid Schneehaar? - szándékosan ismételgettem a nevét, hogy rájöjjön, mennyire nevetségesen hangzik. - Ajánlok neked egyet. Megmondom, ki voltál az előző életedben, ha adsz nekem cserébe valamit. Ha megtanítasz nekem valamit. - szemeim újra felé fordultak és nem is próbáltam eltüntetni a tekintetembe költözött kapzsiságot. Tudásdémon voltam, még ha tökéletes álcával is, de nem tagadhattam meg sokáig.

Megmondani hogy ki vagyok ? Nem éppen túlzottan érdekel. Egy vén démon vagyok aki sokat látott és még sokat fog látni, amíg világ a világ. Viszont kíváncsi lennék hol vette ezt az inget. Már nem is őt figyelem, hanem az ingét. Vajon jól állna nekem ? Fehérben, vagy feketében ? Áhhh, feketét nem hordok. De fehér meg kényes. Viszont jól áll nekem. Nem is tudom...
- Oké, először is, hol vetted ezt az inget ? Kell egy nekem is. Van feketében is ? Saját szabó, vagy üzlet ? Mennyire kényelmes ? Az anyaga kényes ? - támadom le kérdésekkel. Kell egy ilyen ing. Valahonnan. Akárhonnan. De azt hiszem egyenlőre túlságosan elmerültem a ruhaimádatomban. Neeeem szabadna. Legyintek egyet, mintha csak a kérdéseket oszlatnám szét a levegőben. - Áhh hagyd. Nem fontos. Sok nevem van, és ne cikizd a Schneehaar-t. Az a kedvencem. Ám hogy legyünk pajtások, Yrsil vagyok. A kíváncsi urat hogy hívják ?
Felállok az ágyon, majd megpróbálok lelépni róla, ám sikeresen rálépek a hajamra. Felszisszenek, majd lelépek róla, ám ekkor újra megránt valami. Beleakadt az ágy szélébe. Kihúzom, majd feldobom a nyakamba. Zavartan a másikra mosolygom, majd hátralépek egyet. Vagyis lépnék, ám inkább zuhanok. Francba, mekkorka ez az ágy ? Hangos csattanással érek földet, néhány könyv közé zuhanva.
- Aúúúú ! - fájdítom a fejem - Üzlet...aúúúú...lehet róla szó...aúúúúúúúúúú tényleg fáj...de előtte...ssssz, ez de fáj...a felirat...pfffff totál kész vagyok... - folytatom a fejemet fogva. - Valami Kather ha jól emlékszem, Torsten Kather...

A helyzet hirtelen változott meg, a démon elengedett minden eleganciát, amit eddig maga köré felépített és a komikus bohóc szerepét öltötte magára. Viszont azt meg kellett hagyni, jó szeme volt; az ingem a legdrágább import selyemből készített brokát volt, részletes, aprólékos szabómunka és nem járt minden útszéli koldusnak.
- Saját szabóm van, nem bízom holmi vándor szatócsokra a ruháim elkészítését. Az én ruháim pedig kényesek, kényelmesek és elegánsak, ahogy azt az írnoki hivatal megköveteli. Nem hiszem, hogy vándor komédiás rendelését felveszik, de ha ezt szeretnéd ez is lehet az alku tárgya. - mosolyodtam el hiún, kényelmesen hátradőlve a székemben. Ahogy haját tépve lebucskázott az ágyamról már csúszott is lejjebb a ranglétrán, ahol az alábbvaló teremtményeket értékeltem használhatóságuk szerint, ám amikor a kriptafelirathoz ért, megremegett a kezemben a kristálypohár.
Kather... A Boszorkánypöröly ükapja vagy dédapja, vagy talán még régebbi elődje egy démon. Érdekes.
- Nem akarok a pajtásod lenni, Hóhajú Yrsil. De hajlandó vagyok nem az ellenségemként tekinteni rád, ha te cserébe hajlandó vagy megtanítani, hogyan öltesz rókaalakot. És hidd el, én nem olyan vagyok, akit az ellenségednek akarsz. - feleltem tárgyilagosan. - Ami a kriptád feliratát illeti... A Kather család leszármazottai biztosan örülnének, ha megtudnák, hogy ismét Veronia földjét járod, démonként. - kiváló önuralmamnak hála sikerült nem elnevetnem magam, de egy elégedett vigyor a szám szélére kúszott így is. Érdekes új tény volt, bár stratégiai haszna nem sok akadt.

- Nem vagy a pajtásom. - feleltem mintha csak hipnotizált volna. - Nem akarlak az ellenségemmé tenni. - folytattam miközben ködös tekintettel az írnokra néztem. - Meg fogom tanítani neked hogyan változz rókává. - motyogtam mint akit valami varázstrükkel vesznek rá valamire.

A következő pillanatban elnevettem magam, játékosan és őszintén. Annyira elrontja a mókát, bár nem hinném hogy zavarna. Ha azt leszámítjuk hogy a rókaalakomra vágyik, minden másban megegyezik az összes többi emberrel. Fenyegetőzik. Mást nem nagyon tud, márpedig én egyedül a mézes maszlagra ugrok...nem holmi életveszélyes fenyegetésekre és gyéren feltalált alkudozásokra.

- Nos, én már pedig játszótársakat keresek. Sajnos többnyire csak unalmas alakok jönnek képbe, bár vannak egészen mókásak is, mint a ''déli pópa''. - feleltem egykedvűen. A zsinatelnök mindig is érdekesebb volt az átlagnál, mégha csak egy hangyaarasznyival is. Voltak még érdekességek, bár a többség szürke átlagmassza. Ezt a játékos énemet sosem lehetett elnyomni, de sosem akartam.

Eltűnődve ültem le az ágyra mialatt némán méregettem a másikat. Vajon elég jópofa hozzá ? Van humorérzéke ? Szereti a mókát ? Alaposan fürkésztem őt bárminemű jel után kutatva, hátha valami égi jel emelkedik a feje fölé, hogy ő bizony képes rá.
- Játszanál velem ? Ember nem képes megtanulni a fajtánk varázsát, de ha már tanítani nem tudom, legalább játszhatnánk egy jót.

- A déli pópa? - mosolyodok el, őszintén de egyáltalán nem vidáman vagy ragyogóan. Én olyat már egy évszázada nem tudok, csak a hideg jégmaszk reped meg, amit az arcom helyett viselek mióta egyszer meghaltam. - Mármint von Himmelreich? Ő nem pópa, ezt a szót másra használják. Ő úgy hívatja magát, "zsinatelnök". Én pedig úgy hívom, fehér vezér. Mert ő az, körülvéve a bástyáival és a püspökeivel. - belekortyoltam a borba újfent. - Elnézést, kissé szentimentális lettem. Mit akarsz játszani, Hóhajú Yrsil? És ne kételkedj bennem, nem vagyok átlagos ember. - csak hogy bizonyítsam, előre nyújtottam a tenyerem, amelyen a vámpírok fekete lángja jelent meg, lobogott egy kicsit, felemelkedett és a tűzben egy róka alakját vette fel, majd kialudt. Természetesen nem igazi volt, csak illúzió. Az éjláng nem volt a repertoáromban, még legalább is.

- Úúúúú várj hasonlót én is tudok ! - mondtam jókedvűen, mintha csak egy másik nagy tréfamesternek mondtam volna. Talán ő is az. Bolondot űz a világból...és belőlem. Vagy én belőle. Mindenki mindenkiből. Még mindig jobb mintha kacagva nézné ahogy a világ lángol. Érdekes látvány volna, bár ha utána nem maradna semmi, egy kicsit szomorú lennék.

- Ám a te Fehér Vezéredre visszatérve, szerintem annyira nem bújik. Még eddig egyszer sem láttam püspökök oldalán. Mondjuk, nő oldalán se az igaz. Csak valami nyakig páncél úrfi kísérte mindig, hmmm... - mondtam, mielőtt a pipám után kezdtem volna kotorászni. - Csak egy pillanat, és mindjárt mutatom...hova is...ez az...ebben lesz, igen itt van ! - emeltem a magasba a pipám. Mindig elfelejtem melyik zsebembe rakom. Már ideje lenne megszokni hogy csak egybe teszem bele. Egy kis dohányt csíptem össze a zsebemből, majd beleszórtam a pipába, kissé megtömtem, már öreges rutinnal finomkodtam el a tetejét. Mióta is pipázom már ? Uhhhh, jó rég óta. Imádok füstöt eregetni és szórakozni vele, ahogy kirakom az események apró láncolatát, miközben mesélek.

- Nos a játék igazából sosem ér véget. A fajod rövid időtartamát nézve a földön, neked még úgy hatvan-nyolcvan év. Nekem meg... - töprengtem el egy pillanatra - ...örökké tart. Két szabály van amit be kell tartani. Az első, nem turkálunk a másik fejében. A második pedig hogy legyen mókás ! Hogy érdekesebbé tegyük, adj válasz a találós kérdésemre. - mosolyodtam el, majd kezem ügyébe veszem az eddig éjjeliszekrényen heverő bort - Fenn is van, lenn is van, kinn is van, benn is van, néma is, zenél is, lágy is és kemény is, fehér is, szürke is, lomha is, fürge is. Ki ő ?

Elnevettem magam a kis mondókám végén, nem volt nehéz, de nem is könnyű. Próbaként talán szórakoztató lesz, már ha játszik velem. Ha pedig játszik, szívesen tanítom őt. Játszópajtásokért mindent. Azt hiszem ez nyilvánvaló ha már ennyire rá akarom tukmálni magam. De vajon játszik-e ? Előredőltem, majd a számba vettem a pipám, és felé biccentettem.
- Adsz tüzet abból a rókás tűzből amit előbb mutattál ?

Hatvan-nyolcvan év. Avagy két nap egy halhatatlan démon szemével nézve. Minden esetre nem tippelte rosszul az álcám korát és a hátralévő éveit. Még mindig nálam volt az előny, hogy embernek hitt, ám óvatosnak kellett lennem. Ha túl sokat mutatok, akkor már mindent terítenem kell. Egyelőre azonban nem álltunk úgy.
- Sajnos ez nem igazi tűz. - mosolyodtam el. - Nem vagyok vámpír, ember ilyen tüzet nem tud létrehozni. Csak a látszat, fényjáték, illúzió. De ha szeretnéd a komódban találsz tűzszerszámot. Csak vigyázz a faragott talizmánnal mellette, csúnya dolgokat szokott művelni. - feleltem neki, majd felálltam a székből és járkálni kezdtem. - Érdekes játék. Benne vagyok. Fent is van, lent is van... - lassan sétáltam, mint akkor szoktam, mikor gondolkodom. - Gondolkodjunk szuperlatívuszokban. Fent, tehát az égben. Lent, a föld alatt, kint akár a déli királyságban is, bent, akár egy ember hasában is... - odasétáltam az ablakhoz, ránézve a katedrális keresztjére, és belebizseregtem, ahogy az ismerős hideg végigfutott a hátamon. Akár egy emberben is... - Tudtad, Hóhajú Yrsil, hogy Jézust a kereszthalál után egy római légiós lándzsával megsebesített az oldalán? A sebből pedig víz és vér patakzott. Ez a válasz: víz. - fordultam ismét felé, nekidőlve az ablakom párkányának. - Fenn is van, felhőkben esőként. Lenn is van, a mély barlangi patakokban. Kinn is van, a nagy tavak, benn is van, akár a mosdótálban, akár az emberben. Néma, mikor áll és zenél, mikor alázuhog; bár nem biztos, hogy mindenki szereti a zenéjét. Lágy mikor az ujjaid közt folyik és kemény mikor a tél jéggé dermeszti, fehér, ha hó és szürke mikor beszennyezi. Lomha mint a Nordenfluss a fővárosnál, de fürge mint a hegyi patakok. Ez a válaszom, igazam van-e?
Egy pillanatig vártam, hogy válaszoljon, majd inkább úgy döntöttem előbb kezdeményezek.
- Sohasem voltam és mindig leszek, meg nem láttak még meg halandó szemek, bennem bízik kit sors ver, mind felém fut, ám sosem ér el. Nefilimek találós kérdése, elnézést a nyegle fordításért, még dolgozom rajta.

- Bravó ! Bravó ! - tapsoltam nyugodt, egyenletes ütemben. Remek levezetés volt. Úgy tűnik mégiscsak tud valami jót ez az írnok. Megérdemli a dícséretet. - Eltalálta, csakugyan víz volt a válasz.
- Sohasem voltam és mindig leszek, meg nem láttak még meg halandó szemek, bennem bízik kit sors ver, mind felém fut, ám sosem ér el. - kezdett rá az írnok. - Nefilimek találós kérdése, elnézést a nyegle fordításért, még dolgozom rajta.

Eltöprengett arccal kutattam tűzszerszámért a köpenyemben. Az ő tüze hamis volt. Nem hiszem hogy valódi lett volna, hacsak nem egy vámpír. Meglehetősen élet-színű volt az arca egy afféléhez. Igazából erre voltam kíváncsi, mintsem valóban tüzet kértem volna. Mivel nincs kedvem felkelni az ágyról, így a legértelmesebb ha a saját tüzemet kutatom elő. Némi kutatás után kikapom a zsebemből, majd kis ügyeskedés után pöfékelni kezdek. Mélyet szívok a kellemes illatú dohányomból, élvezve a füst nyugtató és lazító hatását.

- Hmmm. - töröm meg a csendet, és egy füstkarikát fújok az írnok felé. Lassan úszik a levegőben, míg én az orromon kifújt újabb füstből egy apró pillangót gyártok és megindítom. A pillangó átrepdes a füstkarikán, majd a másik orra előtt, majd visszatérve hozzám a tenyeremre szállva szertefoszlik. Csettintek egyet a nyelvemmel.

- Sosem voltam, mindig leszek, igaz ? - kérdeztem magamtól. Ideje hogy megmozgassuk azokat a fogaskerekeket odabent. - Azt hiszem kizárhatjuk az élő és lélegző lényeket. Nem láttak még halandó szemek, hmmm. - szívok bele a csodálatos, bódító keverékbe - Akkor talán a Halál ? Esélyes. Netán Isten ? Cöh. - megvető arccal eresztem ki magamból a füstöt, apró táncoló alakokat imitálva a levegőben. - Bennem bízik akit a sors ver. Hűűű, ez sokminden lehet. Mind felém fut, de sosem ér el.
Hátradőltem az ágyon, kényelembe helyezve magam, miközben a kezemmel a mellkasomon doboltam. Vajon mi lehet ez ? Egykedvűen eregetem a füstöt, furcsa örvényt hozva létre a szoba plafonján.
- Erre aludnák egyet, ha lehet. Kipihent fejjel jobban tudnák gondolkozni. - mondtam majd az oldalamra fordultam, hogy az arcát fürkésszem. - Majd hol...nap.


Az elevenembe hasított a felismerés. Szinte felpattantam az ágyról. Kacagtam önfeledten a mókás kérdésen.
- A holnap. A válasz a holnap. - feleltem nevetve. - Igazán találó, igazán mókás. Látod, tudunk mi játszani. - folytattam, miközben az ablakhoz sétáltam, majd felültem az ablakpárkányra. Lágyan megráztam a csengőmet, dallama vidáma visszhangzott a szobában.
- Néha hosszú, néha rövid, vagy sima, vagy kunkorodik. Van ritka, van sűrű is, kinő, pedig nem vetik. Van fekete, barna is, hófehér meg arany is. Igazán könnyű, találd ki útközben ! - kacsintottam rá, majd hátradőlve kivetettem magam az ablakon.

A toronyból zuhanva egészen gyorsan közeledett a lenti aprócska kert. Még egy két másodperc és meghalok. Olyan mókás az egész. Csettintettem a nyelvemmel újra. A világ csodás dallama újra életre kellt. A tenyerére emelt. Szinte megálltam a levegőben, lassan haladva lefelé. Egy pillanat, és már könnyedén landoltam a selymes pázsiton. Igen, ez sokkal kellemesebb hely a tanításra.

Egészen stílusos volt a füsttel keltett illúziója, még úgy is, hogy kissé ironikusnak éreztem. Mintha azt monda volna vele: Ne hidd, hogy csak te tudsz ilyet! De igaza volt, nem nagy mutatvány a fénygörbítés, bármely élőlény elsajátíthatta, ha okosabb volt egy marhánál. Talán ezért volt olyan kevés illuzionista az emberek között.
- Helyes válasz. A holnap, amelyet mindenki vágyik és senki nem ér el. - mosolyodtam el látszólag elégedetten, valójában érdeklődve. Van némi eszed, Hóhajú Yrsil.

Avagy mégsem, ha azt vesszük, hogy kivetette magát az ablakon. Odasétáltam a párkányhoz és lenéztem, még éppen látva a csillanva eltűnő mágiát, amely megmentette az életét. Felettébb sok trükk volt a tarsolyában, s habár tényleg csak mutatványos bolondozások voltak, egy okos fej sok mindent el tudott érni trükkökkel. Erre én voltam a legkézenfekvőbb példa.
Én viszont nem voltam birtokában hasonló fogásnak, így kénytelen voltam a hagyományos lépcsőzést választani. Nos, ha ennyire szeretné a hatalmát fitogtatni, akkor van ideje megvárni, míg leérek.
- Haj. - feleltem, ahogy ráléptem a megfelelően gondozott kertpázsitra. Alapvetően ügyeltem volna, hogy csak az illúzióm közeledjen a mágus felé míg az igazi testem meghúzódik az ajtónyílásban, de nem gondoltam, hogy ártani tudna nekem. - Valóban nem volt nehéz. Most én jövök, ha jól sejtem. - Egy pár másodpercig gondolkoztam, majd úgy döntöttem maradok az elvont vonalon. - Tolvaj ő, ki lopva jár, soha senkit meg nem vár, lop színeket, életet, fájdalmat és sebeket. Magányodban lassan megy, jól mulatva fut veled, nincs fal, mely védne tőle, nincs vitéz, kit el ne nyűne. Mi ő, Hóhajú Yrsil?

Egykedvűen ültem a fűben, élvezve a nyugalmat. Lábfejeimet könnyedén a combjaim alá hajtottam, kényelmesen hátradőlve, kezeimmel támasztva meg magam. Az eget bámultam, a csodálatos, kék eget. A kert meglehetősen szép volt. Számomra talán túl nagyok a terek, több növény kissebb téren némi bónusz eleganciát kölcsönözne neki. Persze így is van egy remek, egyéni stílusa. Mindig is szerettem ha van egy zöld övezet a környezetemben. Ezért dolgoztam annyit a kerten, még ha minden munkám kárba is ment. Egyszerűen nem értek hozzá és kész. Pedig nagyon erősen próbálkoztam otthoni zöldséget termeszteni hogy a többiek igazi otthoni kaját ehessenek. Merengésemet az írnok zavarta meg, kilépve a lefelé vezető lépcsőről.
- Haj. - válaszolta. Remek, nem volt túl nehéz kérdés. Válasz helyet csupán belefűzöm az ujjaim a mögöttem elterülő temérdek mennyiségű hajba, majd még inkább szétdobom a fűben. Megnő, mintha csak pillanatok alatt osztódna ezer felé, susog akár a szél, hullámzik akár a tenger. Ahogy hátradőltem a hajgombolyagba, már egyre nagyobbra nőtt alattam, akár egy gomba. Vastag és egyben finom puhaság, akár a kismacskák szőre. Kényelmesen elhelyezkedek benne, mint egy óriásméretű párnában, ami úgy százharminc éve volt nagy divat Eichenschildben. Szép időszak is volt az. A divat akkoriban a lustáknak kedvezett.Teljesen elkényelmesedek, és az Írnokra pillantok.
- Tolvaj ő, ki lopva jár, soha senkit meg nem vár, lop színeket, életet, fájdalmat és sebeket. Magányodban lassan megy, jól mulatva fut veled, nincs fal, mely védne tőle, nincs vitéz, kit el ne nyűne. Mi ő, Hóhajú Yrsil ? - kérdezi érdeklődőn. Néhány pillanatig csendben töprengek magamban. A válasz mind egy felé hajlik. Egy rajtunk felülálló dolgon. Egy régi barát felé, a démonok legnagyobb szövetségese a talány neve. Az Idő.
- Akár szín az ami kifakul, akár élet amelyi ideje végeztével távozik a világból. Az idő feledés homályába veszik a fájdalom, mindig társunk az egyedüllét perceiben, elhozva számunkra az öregség áldását. - válaszoltam elgondolkodva a talány remekségén. El kell ismernem igazán szép, még sosem hallottam. Talán feljegyzem majd az utókor számára, egy mesébe beleszőve.- A talány megfejtése az Idő.
- Azt hiszem ezt feljegyzem magamnak. - mutattam az ujjammal a fejem felé. - Meg kell örökíteni dolgokat az utókor számára is, nem ? - mosolyodtam el, míg hagytam hogy a kényelem elragadjon. Néhány pillanatra lehunytam a szemem, majd felemeltem a jobb kezem egyenesen az ég felé. - Hány esztendős, Írnok úr ? - kérdeztem távolságtartóan, majd felhúztam a bal térdem. Lazán feküdtem a húsz méter hosszú köteg haj alkott gombóc tetején, akár egy rögtönzött fotelben.

- Így van. A kegyetlen, senkinek nem kegyelmező idő. - bólintottam őszinte elismeréssel. Kezdett tetszeni nekem ez a Hóhajú Yrsil. Különc volt, amennyire egy ilyen öreg démon csak lehetett, de nem volt bolond, koránt sem. Csak nem egészen úgy látta a világot, ahogy a legtöbben. No ez nem jelentette azt, hogy baráti vagy bármiféle egyéb kötelék alakult volna köztünk és hogy nem vetettem volna tűzre ha kellemetlen lesz számomra, de egyelőre kellően érdekelt és voltak tulajdonságai, amelyeket elismertem.
- Hány esztendős? Elég régen számoltam utoljára össze. - ráncoltam össze a homlokomat, mint aki gondolkodik. 147 év telt el, mióta újjászülettem, de ezt természetesen nem kötöm az orrára. Hadd higgyen csak embernek. - Idén töltöttem a huszonhetet. Noha az Úr adománya, hogy nem látszanak meg rajtam a pontos évek, így mindenki csak találgat. Fiatal koromban idősebbnek hittek, mostanában fiatalabbnak. Lehet a mágia teszi, ki tudja?

- Idén töltöttem a huszonhetet. Noha az Úr adománya, hogy nem látszanak meg rajtam a pontos évek, így mindenki csak találgat. Fiatal koromban idősebbnek hittek, mostanában fiatalabbnak. Lehet a mágia teszi, ki tudja ? - kérdez vissza.

Egyet kellett kellett értenem a fejemben kavargó kérdések többségével, miszerint elég fiatal az én személyes mércémhez mérten. Mégis olyan furcsamód hangzottak tőle a dolgok, érdekesen egyéni akcentusa volt. Néhol déli módjára ejti a szavakat, mégis a többséget a fővárosiak által beszélt hanglejtésben ejtette ki. Így nem beszél az aki csak látogatóban volt délen, ez némileg Hellenburg és attól Észak-nyugatra fekvő területeken letelepedett nemesek ékes beszélgetéseire emlékeztet. Meglehetősen furcsa dolog Észak királyának tanácsnokától. Bizonyára köze lehet a papucsaihoz. Ilyen minőségi papucsot sem tud akárhol lelni az ember. Az vagy tizenkét évig kutattam utána hogy megleljem a forrást. Azután is hónapokra be volt telve a várólistája.

- Must be something in the water... - válaszolom tündéül, pajkosan rákacsintva az Írnokra. Berémlik Cara arca, mosolya ahogyan ugyenezt mondja nekem. Sokáig nem értettem és nem is foglalkoztatott a szavak értelme, de éreztem hogy valami cinikus választ rejtett. Egy idő után magam is elkezdtem mondogatni, míg néhány nappal később el nem magyarázta a szavak jelentéseit. - Mindenesetre én huszonötnek tippeltem volna az arca alapján. A megjelenése fiatalos, ez a fajta lendület ami kitart a késő negyvenig, azt mondják. - mondom majd a pipámat a számba kapva próbálom feléleszteni a parazsat. - Egyikük másikukon még negyven fölött sem látszik meg az év. De mondja csak, volt maga valaha délen ? A hanglejtése hasonlít az ott használt beszédstílushoz.

Valahogy bepöfögtetem a pipám, vékony, de sűrű füstfellegeket hozva létre magam körül. Apró füstfelhőkbe húzom össze majd folyamatosan körülöttem keringő pályára állítom őket. Néhány mélyebb szívás után már kényelmesen dőlök hátra, elpilledve a kedvenc pipafüvem kellemes, pihentető hatásával az elmémben. Egy hófödte hegyen ülök, én a hóhajú, apró körös körbe keringő felhők között.

Szemfüles. Az átlag embereknek nem volt olyan jó hallása, hogy észrevegyék az akcentusom hibáit, de nyilván egy kétszáz éves démonnak elég gyakorlata van már benne, hogy az ilyen részletekre odafigyeljen.
- Jó megfigyelő vagy, igen kevesen veszik észre ezt az árulkodó jelet. - biccentek elismerően, szinte tökéletesen játszva el az érzelmet. - Az igazság az, hogy még a régi fővárosban születtem, ott töltöttem gyerekkorom jó részét, és noha 800 óta Karolusburgban élek, a gyermekként megtanult hanglejtést nehéz átszoktatni. Habár nagyon igyekszem, hogy senki fülét ne zavarja a furcsán kevert beszédmódom. - mosolyodtam el a tőlem telhető legőszintébb látszatot keltve. Egyszerű válasz volt, és épp ezért tűnt olyan természetesnek és hihetőnek. Mert mi más is okozhatná ezt, ha nem az egyszerű gyermeki múltam berögződései? Talán hogy már sok évtizede Hellenburgban küzdöttem fel magam a királyi ranglétrán míg a Nagy Harag Évét kihasználva a jelenlegi pozíciómba nem kerültem? Dőreség.
- Te hol tartod számon az otthonod, Hóhajú Yrsil? Ha egyáltalán van neked ilyen, ennyi évvel a hátad mögött.

- A kérdésre nehéz egyértelműen válaszolnom. - felelem elmerengve - Az egyik felem számára egy szép és békés ház Eichenschildben... - fújom ki a füstöt, megelevenítve magam előtt a ház sziluettjét. Gyönyörűnek tartottam már akkor is, amikor a kezünk közé kaptuk a szerszámokat, és elszántan javítottunk a ház belsejében. A füstből alkotott forma szinte lenyűgöző élességgel közvetítette a képet amelyen én és Lia a falakat tataroztuk a házban. Furcsa egy pillanat volt az. Még meg is nevettettem, miközben egy régi történetemet elevenítettem fel.

- Van egy családom ahova hazatérhetek. - mosolyodom el őszintén, majd mélyet szívok a pipámba. Ez talán egyedi dolog a fajtámat tekintve. A miféléknek nem jár ki a boldogság, mint az embereknek. Én mégis megteremtettem magamnak. - A másik felem viszont... - rajzolok kottajeleket a levegőbe, elsodorva messzire - ...a világot tartja otthonának.
Pillanatnyi szünetet tartva a füstből megformázom a katedrális épülésének folyamatát. Az emlékeim még egészen pontosak, hogy a távolabbi domboldalról milyen szép látvány volt látni felépülni. Bár meglehetősen veszélyes volt odamenni, valami furcsa ösztön mindig odavonzott amíg el nem készült teljesen. A füstből alkotott épület ugyanolyan gyorsan eltűnik ahogyan létre jött. Az idő telik, még ha tudomást sem akarunk venni róla.
- A nyolcvan évvel ezelőtt ezt a várost, vagy százhuszonöt éve Hellenburgot látni... - szólaltam meg ábrándozva, majd átfeküdtem a hasamra és belesüllyedtem a hajrengetegembe - De olyan szép volt Hellenburg kerti divata 693-ban. A rengeteg idő, mely alatt a világot jártam, az otthonommá tette Veroniát.


Kiemeltem a fejem, majd néhány köteg hajat összeránva egy párnaszerűséget gyártok arra hogy megtartsa az állam. Teljesen elengedem magam és kényelmem biztosítása után kiszórom a hamut a pipámból.
- Önnek van családja, Főírnok úr ? Bizonyára házas, ha már ilyen jóképű. A maga korában már illő egy gyermekkel, vagy kettővel büszkélkedni az udvarban. - mondom majd eltűnődve szemlélem a vonásait - Ahogy a járását és a tekintetét elnézem, nem sok gyerek ült még az ölében, igaz ?

A füstből alkotott látomása meglepően részletes volt és felettébb ötletesen használta fel. Igazán kíváncsi voltam mik voltak a korlátai, bár nem hittem, hogy közeledett volna hozzá.
- Családom? Nincs. Az én szakmámban nem feltétel az öröklés, az én szerelmem pedig a munkám. - mosolyodtam el szolidan. Igazából szinte nevetni lett volna kedvem azon a feltételezésen, hogy én valamit is a szerelmemnek tekintek. - És az te miért hagyod ott a sajátod? Ha van egy családod, miért nem velük vagy, Hóhajú Yrsil? - Arra rá sem kérdeztem mit is jelenthet a 'család' egy kétszáz éves démonnak. Valószínűleg valami ostoba nőt, aki azt hiszi hogy örökké szeretni fogják egymást. Míg nem az évek, amelyek rá hatnak Yrsilre pedig nem kitépik a szívét szépen, lassan.

- Hééé szabadságon vagyok ! - morgolódtam álszentül - Csak viccelek. Egy apa sosem szabadságol. - mondtam magam elé meredve. Valóban, nem sok dolog volt Amiért ennyire északra utaztam volna . A fővárost sosem kedveltem a rengeteg egyházi miatt, és igencsak mesterkednem kellett ahhoz hogy ne vegyenek észre, minden mellékutcát, kerülőt és sikátort kihasználtam hogy elkerüljem őket. Nem volt túl sok mondanivalóm számukra, azon kívül hogy szikkadjanak ki. Véreskezű mészárosok. Ahogyan nekik sem lett volna más mint Isten nevében nekem rontani.
- Ha tehetném, most is velük lennék. - mondtam kissé elszontyolodva - Kihasználni minden nap minden percét. A reggelit készíteni Mikával, ebédet tömni Liába, kertészkedni Carával...na az rémesen sült el múltkor... - mondtam inkább magamnak, mint neki. Gyorsan átkutatva a zsebeimet három szép piros almát varázsolok elő magamnak. Karmaim elővonva, tökéletes óvatossággal hámozni kezdem az egyiket, míg a többit az ölembe teszem.
- Igaz, nem tart majd soká. Talán hatvan nyolcvan év, és megtérnek Istenhez. Én maradok, nyolcvan, száz és ezer év múlva is. Majd megjegyzem az arcát, és elmesélem az utókornak a történetét. Akárcsak a démon-ember háborúkat. Fogadni mernék rá, hogy minden feljegyzés dicsőíti az embereket, minket pedig szörnyetegeknek állít be... - mondom eltöprengve, majd felszeletelem az almát - ...részint igaz is. Bár a történelmet mindig a győztesek írják, igaz ? Egyszer majd elmesélem hogyan is kezdődött ez az egész.
Szórakozottan a levegőbe dobok egy szeletet és hátradőlve a számmal elkapom. Jóízűen rágódom rajt, és nagyokat nyammogok, csak hogy egyre nagyobb gusztust csináljak magamnak.
- Mindenesetre még élek egy darabig...tudod nagy reményem hogy valamilyen varázslattal elérjem a csillagokat. - emelem a kezem az égboltra - Csak egy kósza vágy, talán tíz év múlva emlékezni se fogok rá. Almát ? - dobom oda az egyik szebbet az előttem álldogálló írnoknak.

- A feljegyzések nem dicsőítenek senkit. Legalább is nem azok, amelyek hozzám kerülnek. - felelem a csábdémonnak, majd megvonom a vállam. - De a történelmet tényleg a győztesek írják, azonban hogy ki a gonosz és ki a jó azt nem tudják megmásítani. Írhatják hogy csúfosan megverték a démonokat és azok félelemből kértek békét, vagy írhatják hogy seregeik számos démonok által elfoglalt várost menekítettek ki az ellenség karmai közül, de az akkoriakat nem ítéli senki. Sem erről, sem arról az oldalról. Az, hogy a bárdok mit énekelnek róla, azt én nem tudom és nem is foglalkoztat. - Elvettem a felém nyújtott almát, de nem haraptam bele, csak forgattam az ujjaim közt és az alakját vizsgáltam. - Bolondság. A csillagok közt nincs semmi csak a fekete égbolt. Nincs senki. A föld sokkal érdekesebb és sokkal értékesebb. Mert az élet ezt választotta, nem a csillagokat. És itt történik az élet folyása, itt születnek a legendák és a krónikák! - tértem vissza az írnok szerepébe a mondat végére, mielőtt igazi motivációim elszökhettek volna.

- Legendák ? Azokból hatalmas rakással ismerek. - kuncogtam fel - Egyszer hallottam egyet délen, egy város kútjának a történetét. - mosolyodtam el, és a körülöttem felhalmozott vékony füstrétegből képeket kezdtem kirajzolni. Már egyre fogy, de talán még elegendő füstöm lesz a formáláshoz. Lehajtom a fejem és mesélni kezdek.

- A legenda állítása szerint egy falu mind a három kútja egy időben kiapadt, és vízhiány köszöntött a településre. Az emberek kezdtek kétségbeesni, ugyanis a legközelebbi tó is elég távol esett tőlük. - festettem fel a képet - Egy napon egy teljesen ősz, ám fiatalos arcú nő járt arra. A falubeliek elpanaszolták a bajukat neki, és ő megígérte hogy segít rajtuk. - rajzoltam ki egy általam jól ismert, kedvesen mosolygó arcot - Három nap elteltével, a fulubeliek újra vizet találtak a kútjaikban. Senki sem tudott magyarázatot adni a történtekre, de a nő sem adott magyarázatot arra hogy mi történt, de a falubeliek a mágiájának tulajdonítják a megoldást. - mutattam a falu csodálkozó parasztjait és a növelkedő életszínvonalát - A nő ahogyan jött, úgy ment, nem túl messze, egy romokat tanulmányozott néhány évig. Azt a helyet azóra már újjáépítették, itt kereszteződik a nagy délre vezető Hellenburgba tartó főút, a Kis Déli úttal, a neve pedig ''Rita tornya''. - fejeztem be a mesélést, és nagyot haraptam az almába. - Nyamm...nyamm...

Minden maradékot összeszedve egy jól látható, egy városbanyúló sziklára épült kimagasló torony, és az előtte elterülő aprócska települést mutatok meg. Könnyű felismerni, elég egyedi déli tájékozódási pont, révén hogy mindenki aki a határ felől indul Hellenburgba, elhalad mellette. Már vagy 574 óta ott áll, már egyszer kétszer dalt is szereztek róla. Egy pillanat az egész, már el is tűnt mire felnézek. Nevezhetném Anya-tornyának is. De már fúrja az oldalam hogy hogyan csinálta. Ennek biztosan más oka lehet mint amire csak tippelni tudnák. Őt ismerve valami egészen egyszerű és hétköznapi, de mégis nagyon ötletes megoldása van az egésznek.