[Audiencia] Being Evil has a Price...

- Hallottam a legendát, bár inkább nevezhetném túlszépített szemfényvesztésnek is. Egyszer találkoztam is a hölggyel, aki visszaadta a falu kútját, ám beszélgetésünk eléggé magtalan volt. - Azt, hogy azért mert undorodtam tőle nem tettem hozzá. Milyen démon az, aki segít az embereknek és békére vágyik? Ráadásul azóta tüske is a körmöm alatt az a nyamvadt torony, ugyanis a nő egyike a kevés lénynek ezen a világon, akik tudták az igazi valómat. Hogy miért és hogyan árultam el neki az egy hosszú történet még nagyon régről, így reméltem hogy Hóhajú Yrsil nem ismeri személyesen, ugyanis könnyen lebukhatok. az pedig, ha egy vándor krónikás elkezdi híresztelni a Főváros Birodalmi Írnokáról, hogy tudásdémon nem tett volna jót a hírnevemnek. Egyelőre elég volt ha csak különc, mizantróp könyvmolynak hittek, aki gusztustalanul szerencsésen lyutott magas körökbe. Nem mondom, hogy nem utáltak, de legalább az inkvizíció nem akart értem jönni, és jó lett volna ha ez így is marad.

- Ezt igazán sajnálom, bár megértem. Anyukám néha igencsak tudálékos és kíváncsiskodó tud lenni. - kezdek bólogatni - Bár úgy tudom a legututóbbi évszázadot otthon töltötte a kutatásaival. - hunyorítottam az írnokra. Öregebb történet ez mint én magam, miket beszél ez ? Bár lehet hogy tényleg találkozott vele, csak anya nem említette még soha. - Lehetséges hogy elfelejtette magát megemlíteni, majd rákérdezek később.
- Nos, immáron érdekelt vagyok a róka-mókában. - mosolyodom el, elkezdve lekászálódni a hajkupacomról. - Kár hogy képtelen vagyok megtanítani. Anyám szerint a démonok varázslataihoz a testük is szükséges. - húzom el a szám, visszaemlékezve a szavaira. Sok mindent tanított nekem már egészen korán. Olyan volt mint egy anya és tanárnő egyben. Lehet rémes kombinációnak tűnik, mégis jobbára törődésnek hatott. Felhúzom a hajam, és az írnok arcára tekintek. - De mindenkinek szíve joga rókává változni, ha őszintén szereti őket.
Néhány lépést teszek a fűben, majd háttal egy fának dőlök, magam elé meredve. Jópofa fickó, ez mellette szóljon, a találós játékomban is benne volt. Nem tűnik annyira démongyűlölőnek se, ez szintén jó alap egy hosszútávú ismeretség indulásához. Fontos fickó, ezt írjam be negatívumnak, az ilyenek vagy munkamániások, vagy képtelenek elereszteni magukat. Kettő az egy arányban megérdemel egy esélyt. Megvakarom a fejem, majd kettőt tapsolok.
- Kezdhetjük ?

Anyukám... Jól hallottam volna? Igen ritkán fordul elő velem hogy nem értek egy információt, de most kételkedtem volna. De megismételte, szóval nem hallottam rosszul. Hóhajú Yrsil valóban anyjának nevezte a tornyába zárkózott, önbecsülés nélküli remete démont. Végül is egyik szentimentális bolond megtalálja a másikat, mint zsák a foltját, de ez magában foglalta a lehetőséget, hogy a gyermeki lelkű csábdémon csak kideríti a valódi énemet és esetleg belekölti egy balladába, hogy a világ elé tárhassa.
- Érdekes felvetés, de szerintem téves. Nem a test az, ami a mágiának alakot ad és stílust hanem az energia amit hozzá adnak és a mágikus pecsét, amely formába önti azt. - feleltem halványan elmosolyodva. - Tehát elég egy démon varázserejét rejtő tárgy, mondjuk ez a gyűrű. - mutattam fel a jobb kezemen lévő, valódi funkciója szerint démoni aurámat elfedő és védelmező obszidiánköves ékszemet. - Hogy hogyan jutottam hozzá egy hosszú történet, talán később elmesélem. De kezdhetjük. - A szememben lévő, mohó érdeklődés szikrája bármely tapasztalt egyházi előtt leleplezett volna, így csak reméltem, hogy Hóhajú Yrsil nem figyelmes annyira, hogy észrevegye. De természetes, hogy kíváncsi voltam, tudásdémon vagyok.

A szemeinek villanásai olyan megnyugtatólag hatottak számomra. Nem, embernek nem ölt ilyen alakot a szeme, még csak meg sem közelíti azt. Egy pillanat alatt ráismertem a fajtájára, azokról a kíváncsi és tudásra vágyódó szemeinek mélységének látványáról.
Felenevetek és hangosan kacagok miközben önfeledten lecsúszok a fa tövébe. A hasam már-már fáj a sok nevetéstől, de képtelen vagyok abbahagyni. Micsoda egy díszpéldány. Tökéletesebb helyet keresve se lehetett volna találni neki. Láttam már ilyen szemeket. Kíváncsi, őszi szövegekbem és tekerecsekben elmélyedő, kutató tekinteteket. Az örökkévaló, kínzó tudásvágy. Az folyamatosan érzett megszállott vágy az újabb és újabb könyv után...ismerem a fajtádat, Írnok. Régimódi és elegáns fajta, egyben kérkedő és büszke.
- Maga aztán nem semmi, Írnok úr. - fejezem be a nevetést, majd feltápászkodva befordulok a fa mögé, a látószemszögéből kilépve rókává változva bukkanok ki a másik oldalon.
~ Valójában a démoni erőt a gyűrű, vagy a viselője rejti ?
Néhány lépést elsétálva felé tisztes távolban leülök, jelezve hogy készen állok a leckék feladására.
A három törvényre kell figyelmeztetnem őt, kezdésként. Ezt a hármat mindenképp tudnia kell.

Ismét a fejemben szólalt meg, az átváltozás folyamatát a fa törzse mögött hajtva végre és szavai hideg remegést küldtek le a gerincem mentén. Észrevette volna? Vagy túljátszottam a szerepet? Esetleg gyenge volt az alibim? Egyelőre feltételeztem, hogy csak incselkedik és nem leplezett le, azonban ha valóban ez volt a helyzet, kénytelen leszek a Feledést használni a bárdon. Valószínűleg nem tudott volna sokat kezdeni az információval, azonban nem vállalhattam kockázatot. Senki, még a démoni tábornokok sem tudták az álcámat, s habár az továbbra is rejtély maradna Hóhajú Yrsil számára, hogy a királya papucsait rágta, nem akartam ennyi információval sem elengedni. De egyelőre feltételeztem a legjobbakat.
- A hajdani viselője rejtette, egy tudásdémon aki bezárta az esszenciáját ebbe az ékszerbe. Az inkvizíció eléggé a körmömre nézne, ha megtudná, így kérem tartsa titokban. - mosolyodtam el. Ezt még ki tudtam védeni, ha pletyka keletkezne belőle.
- Készen állok a leckére, Hóhajú Yrsil. Egy írnok ugyan a múltat szereti, de az újat sem veti meg, főképp ha érdekes. Mutasd hát az átváltozásod titkát!

Félrevonom a tekintetem az írnok elől, elnézek, és úgy érzem most még nem tudom újra látni őt. Én csak szerettem volna valami olyan dolgot megteremteni ami boldogságot hoz a világba, nem ? Valamit amit a magam és mások örömére is felhasználhatok. Emlékszem hogy Mikáért tettem. Egészen hat éves koráig rettentően félt mindentől. Szerettem volna külön szobát neki, tekintve hogy kezdem helyszűkében lenni. Alig néhány óra alatt, a frissen kitakarított és rendezett hálószobám a szertehagyott játékok és gyerekruhák birodalmává változott át. Valahogy ott kellett lennem vele, és egyszerre mégsem. Emlékszem anyám zseniális szavaira a mai napig :

'' - Változz rókává ! A kislányok szeretik az állatokat,
                                                            te pedig egy négy lábon járó
                                                                                              cukisággombolyag leszel !''

A mai napig kikérem anyám véleményét, bár szinte minden tanácsa a világ egy új szegletét mutatja meg nekem. A trükk végül bevált, Mika imádta a rókaalakom, és mindig magához szorítva aludt el. Róka úrnak szólított, és mindig azt hitte, apukája barátja vagyok, néha megtépte a szőrömet, vagy túl sokat piszkálta a fülemet elalvás előtt, sőt...még egyszer a nyakamba is beleharapott. Hihetetlen megnyilvánulásokat tett, ezt pedig sosem mutatta felém emberi alakomban.
A későbbi utazásaim miatti távollétem miatt tanultam meg mások fejében beszélni. Mika rengeteget ült otthon, míg volt hogy hónapokra el kellett mennem. Hívott a kötelesség, és persze az erszényem is, jól fizető munkákat vállaltam el, csak hogy mindent megadhassak neki. Akármilyen messze is voltunk egymástól, lelkileg sosem váltunk el, végigbeszélgettük az utat, néha a városokról, vagy emberekről meséltem neki. Mindig is ámuldozva hallgatott, és érdeklődve kérdezgetett, és sokszor hangoztatta hogy szeretne oda elmenni velem együtt. Természetesen ez is anyám ötlete volt.

~ Az első törvény, amelyre figyelned kell, az Alak törvénye. A ruhád, a felszerelésed, a fegyvered, minden amit magadnál tartasz, az alakodba olvad. Egyedül a szent tárgyakat képtelenség megváltoztatni. Ne is próbálkozz vele, megjárod a poklot ha megpróbálod, tapasztalatból beszélek. Továbbá ha megsérül az állatalakod, az emberi alakod is arányosan sérül, így ajánlott az óvatosság. Démonok esetében, mint 'én', nem tudom hogy hat a szentség.

Most mégiscsak tanítom ? Egy kincset, amelyet a szeretet és a törődés alkotta meg egy bölcs és sokat megélt lélek tanácsa alapján. Ezt a képességet, amit nemes célból kovácsoltam magamnak, most mégis egy ilyen lelketlen, hatalomtól megmámorodott, érzéketlen szörnyeteg kezébe akarom adni ? Még több hatalom és még több erő ez számára, sosem fogja látni az értéket benne. Egy idő után pedig minden elenyészik az időben. Ahhh. Nem számít már hogy én mit gondolok. Már öreg vagyok, de még korántsem vén, és figyelemmel szeretném kísérni ennek a lénynek a felemelkedését és bukását is. Bizonyára érdekes történet lesz, valami változó, talán még valami érdekes is az eljövendő korokban. Én pedig itt leszek, és csendben megfigyelve majd jegyzetelek. Talán az írnok egyetértene a feladat szépségében.

~ A második törvény elég egyszerű, ez az Megértés törvénye. Az átváltozáskor a tevékenységnek kell lekötnie minden figyelmet és koncentrációt. Nem elég csupán az állat alakját ismerned, ismerd meg is őt. Hogyan mozog, miképp eszik, miféle módon vadászik...meg a többi. Máskülönben hát...szétesik az egész. Nem vagyunk állatok, de amikor átváltozunk, részben azokká leszünk. Ezt bizonyítja az is, hogy képessé válunk a kiválasztott alak erősebb látási, szaglási, hallási, madár esetén repülési tulajdonságainak használatára.

~ A harmadik törvény már picit... -vakarom meg a fülem tövét a hátsó lábammal, majd visszenézek az írnokra - ...hogy úgy fogalmazzam furcsa törvény. Ez az Ösztön törvénye. Az alakváltásnak csupán egyetlen hátránya van, ez pedig az átváltozva töltött időben erősen érzett állati ösztön. Egyeseknél fokozott játékosság, másoknál félénkség, netán agresszivitás, és hát igen...a papucsrágás is ezek közé tartozik. Most mondom, hogy ez mindenkire másképp hat, tehát nem garantálom hogy papucsot fogsz rágni...

Hirtelen felugrok majd beiramodok egy fa elé, csendben hallgatózva. Mintha hallottam volna valamit, de az is lehet hogy csak a szél volt. Meglehet, de gyanús. Nagyon gyanús. Hirtelen sercenés üti meg a fülem, és azonnal megfordulva a fák közé iramodok. Igen, innen hallottam ! Olyan...hmmm...egérszag van. Érzem hogy itt van. Valahol. Itt van a fűben, és én meg akarom fogni. Fejem a földnek lapítva néhány másodpercig csendesen fekszem, alig néhány pillanat hogy a levegőbe ugorva a bő fűszálak közé vetődjek, majd egészen az írnok melletti fa törzséhez kergetve az egeret, ahol az eltűnik egy alig észrevehető kis lyukban. Néhányat kaparok a lyukon, majd megpróbálom felfúrni az orrom a lyukba, vajmi kevés sikerrel, majd a megelégelve a sikertelen próbálkozást az írnokra tekintek, mintha mi sem történt volna.

~ Azt hiszem az elméletet tisztáztuk, van kérdés, vagy kezdődhet a gyakorlat ?

A három törvény egészen ésszerűnek hangzott, kis erőfeszítéssel magam is kikövetkeztethettem volna őket. Az első praktikus volt és megmagyarázta miért tűnt el a nyakában lógó méretes csengő és különleges, valószínűleg igen drága ruhája. Kíváncsi voltam mekkora volt a képesség tárolási határa, mennyi volt az a tárgymennyiség, amelyet még hozzá tudott adni az állatalakhoz. Ez egy fegyveres lovagnak vagy egy alkimistának nagyobb hasznot jelentett volna mint nekem, de nem volt elvetendő tény. A második is érthető volt, minden hatalom kulcsa a tudás, természetes volt hogy ehhez is az vezet. Nem akartam a róka alakját felhasználni, sokkal hasznosabb állatok is járták Veroniát, de kezdésnek nem volt rossz. Ha erre megtanít Hóhajú Yrsil, a többit már nem lesz nehéz kitalálnom.
- A harmadik törvény egészen sok mindent megmagyaráz. - mosolyodtam el kínosan ahogy a vadászó rókát figyeltem. Ez kellemetlen is lehet, valamit ki kellesz találnom ellene. - Kezdhetjük a gyakorlatot, azt hiszem az elmélet nem fog kihívást okozni. Habár bátor szavak, majd meglátjuk.

Még egyszer bánatos pillantást vetek az egérlyukra, majd nekiállok a visszaváltozásnak. A lábaim megdagadnak, a szőröm ráhajlik a bőrömre majd teljesen eltűnik. A rókafarok felhúzódik, a fülek eltűnnek a fejtetőmből előbukkanó sűrű hajban. A testem egyre vastagabb lesz, és már emelkedem is fel emberi alakomban, szélesen mosolyogva az írnokra. Sosem szerettem amikor látnak az átváltozáskor. Túlságosan belsőséges pillanat ez számomra. Viszont a másik jelen esetben a tanítványom...jobb ha minél többet lát. Jó móka lesz, igazán kíváncsi leszek mi lesz belőle. Kígyóra tippelek.
- Először is az előkészületek... - nyúlok be mélyen a mellzsebembe - Azok akik először váltanak alakot, számos mellékhatás felléphet. Szédülés, émelyégés, hányinger, véletlenszerűen fellépő fájdalom és görcsök. A test teljesen megváltozik, igazodik a kiválasztott állat alakjához.
Egy kis fadobozt veszek elő, majd felhajtom a tetejét. Benne egy lila színű, felaprított és szárított növény hever. Még anyától kaptam, és azóta is kedvesen őrzöm magamnál. Haszna nem sok akad, hiszen hosszú évek óta váltok alakot immáron gond nélkül, meglehetősen tapasztalt és rutinos vagyok ebben. Viszont emlékeztet azokra a pillanatokra, mikor még minden rendben volt, a világ zord, rideg valósága pedig nagyon messze állt Örlosung békés hétköznapjaitól. A növény fájdalomcsillapító és görcsoldó hatása sokat segített az első átváltozásokkor és utána. Akkoriban szükségem is volt rá, mivel még a démonok teste sem mindenható, hiába más mint az embereké. Mi is ugyanúgy szenvedünk, és ugyan úgy sírunk.
- Ezt vegye be. - szólalok meg, miközben némi szenet veszek elő, hogy felírjam az átváltozás pecsétjét. Lassan, ám rutinosan rajzolom fel a kilenc pecsétet a földre. - Sokat fog segíteni az első pillantkor. Elég egy csipetnyi, a többit pedig tegye el. Még hosszú idő fog kelleni mire elsajátíthatja az alakváltás minden csínját-bínját.
Hamar a pecsétkör végéhez érek, és kilépve belőle némán intek a másiknak hogy lépjen bele. Még túl korai lenne ha az egész műveletet egyszerre tanítanám meg neki. Úgy kell csinálnom, ahogyan Anyám is tette. Lassan és óvatosan. Finoman, nem erőltetve, mert egy rossz alakváltás akár halálos is lehet. Emlékszem milyen volt az első...az érzés, ahogy a csontjaim meghajlanak majd elroppannak, a testemet iszonyatos erő préseli össze, a szerveim táncot járnak a hasfalamon...az amikor a test először tapasztalja magán a változást, meglehetősen fájdalmas tapasztalat volt.
- Ha készen áll, figyeljen. - mondom, majd előremutatom a bal kezem, melyen az átváltozás rókafejes pecsétje izzik fel. - Az én varázserőm fogja táplálni az első átváltozásához szükséges energiaszükségletet. Tulajdonképpen át fog változni anélkül hogy tudná hogyan kell. Az első célunk az hogy megtaláljuk a maga állat formáját. Még a legerősebb alakváltók is csupán egyetlen alakot képesek felvenni, és ez pedig mindenkinél más. Róka nem lehet, ezt már első látásból megállapítottam, de talán...valami más esetleg...fogja meg a kezem, és lássuk !

Számos okom lenne nem bízni benne, de a fülemben lógó kő nem érzékelte, hogy a gyógyfűtörmelékben mágia lenne. Így vagy egyszerű, hétköznapi méreg volt, vagy tényleg nem akart nekem ártani. Egy darabig tétováztam, amit akár észre is vehetett, ám végül úgy döntöttem a nagyobb valószínűségű, segítő szándéknak adok igazat és egy csipetnyit a morzsalékből a nyelvemre szórtam. A növény kábító hatását azonnal megéreztem, de nem volt annyira tompító hogy gyengítő legyen, valószínűleg inkább fájdalomcsillapító volt.
- Ne élj vissza a bizalmammal, Hóhajú Yrsil! - néztem a szemébe, mielőtt ujjaimat rákulcsoltam kinyújtott kezére. Testem azonnal érezte a változást, ahogy a csontjaim és az izmaim szétbomlottak és új alakba rendeződtek. Amint a folyamat véget ért megráztam tollas szárnyaimat, csőrömmel belecsippentve az evezőtollak közé és közben hatalmasat pislogtam.
~ Bagoly. Egy uhu. Nem éppen amit terveztem, de kezdésnek nem rossz. Vajon Hóhajú Yrsil most is hall?

~ Igen, biztosíthatlak hogy még most is. Úgy tűnik hogy a bagoly alakja idomul hozzád a leginkább.
Egy madár. Illik ehhez a tornyban ücsörgő írnokhoz. Ha képes lesz uralni az erőt amit adok neki...talán a javára válik. Talán egyszer szárnyra kap, és bejár messzi földeket. Találkozik majd a jósággal. Esetleg szerelemmel. Jót tesz és jót tesznek vele. Ahogyan az életnek zajlania kéne. Egy pillanatra a bagolyra nézek, és elgondolkodva végigsimítok rajta. Esélytelen ilyet várni egy hozzá hasonló hatalommániás, elveszett lélektől, igaz ? Bár képes lennék segíteni neki...magányos lehet.
- Érzel bármilyen fájdalmat vagy nyomást a tested valamelyik részén ? Szédülsz esetleg ?  - kérdezem tőle kis aggodalommal a hangomban. A szabad kezem a másik mellé emelem és megjelennek rajta a visszaváltozás pecsétjének jelei. - Próbáld meg széttárni a szárnyad ha tudod.

Ahogy az alakváltó démon ujjai végigsimítanak újonnan szerzett tollaimon szinte ösztönösen kapnék a keze felé, ám visszafogom magam. Nem hagyhattam, hogy az állati forma eluralkodjon rajtam és elveszítsem a méltóságomat - viszont nem volt akkora mennyiségű akaraterő amely megakadályozott volna hogy csőrömet a szárnyam tövének pehelytollai közé fúrjam hogy kidörzsöljem belőle a bizsergő érzést. Ahogy az ösztön rohama elmúlt érdeklődve pislogtam Hóhajú Yrsilre, aztán óvatosan megmozgattam a szárnyaimat.
~ A kitárással nincs gond, a repülés azonban egyelőre talány nekem. ~ küldtem felé az igazságnak megfelelően.

- Repülés, mi ? - tűnődök el egy pillanatra, majd azon kapom magam hogy a jobbommal vakarom a hátam. Ez az erős viszketés csak nem akar elmúlni...a szárnyaim csonkjai még ennyi év után is emlékeztetnek arra hogy mi vagyok és honnan jöttem. Még ha a magányos éjszakáimon vissza-visszatérő fájdalom és a kínzó csend meg is szűnne, a fűrész ropogását sosem lennék képes elfelejteni. Azon az éjszakán a reményt úgy tépték ki a markomból, akár a szabadságot a hátamból...mára csupán véres és kegyetlen emlék maradt ez csupán. Ő repülni fog, szárnyalni a magasban, ahogyan eddig is tette. Valószínűleg nem véletlen hogy egy torony magasságában ücsörög. Meg fog változni bármi is ? A változás egy olyan luxus, amelyet nem engedhetek meg magamnak. Hozzám sosem jön el az irgalmas szamaritánus. Ez a bagolytestbe bújt írnok sosem fog rájönni hogy mit jelent nekem most. Ez pedig így van rendjén. Túl öreg vagyok már, és egyben túl szentimentális. A gondolataim csak elúsznak a messzeségbe...kimondatlanul.

- Hopp, ne haragudj... - figyelek fel hirtelen a írnokra, de a gondolataimból még nehéz kiszakadnom - Ez meg... - kérdezem mosolyogva, majd az arcomhoz nyúlok. Egy könnycsepp. Egy szökevény a márványos mosoly mögé bújt arcom mögül. A hazug patak csak lefolyik az őszinte arcomon. Én nem sírok. Nem gyászolok. Nem vagyok szomorú. Csak megvénültem. Ezért van az hogy az érzéseim hazudnak, egymásnak és saját maguknak. Az évek nem tűntek el nyomtalanul a hátam mögött. Itt őrzöm mind a kettőszáztizennyolc esztendőmet a szívemben. A testem ugyan nem érzi, de itt belül minden év tonnás súlyként lóg rajtam. A tapasztalatok, emlékek és élmények mind már a történelem részei. Generációk váltották egymást, barátok és kedves arcok ereszkedtek le a sírgödrök aljára. Csak én maradok itt. Örökre.

- ...csak egy szökevény. - mosolyodok el miközben a távolba meredek. Nincs időm a gondolataimra. Ennek az ''embernek'' szüksége van rám. Addig amíg meg nem tanítom a családunk egyik örökségének titkára. A Schneehaar család titkára. Aztán elhajít, akár a szemetet, és ki tudja hol érek majd földet. Megrázom a fejem, hagyva hogy a hajszálaim szerteszálljanak a levegőben, majd óvatosan leülök a földre. A lábam kissé megremeg ahogyan az írnok új külseje elszívja a varázserőmet.

- Igen, a repülés. Azt próbáljuk ki a következőre, rendben ? - kérdezem tapintatosan. Milyen érzés is repülni ? Csak láncra kötve próbáltam repdesni a zárkám mélyén. Alattam a jéghideg tó, felettem a külvilágból beáramló halovány fény...és vagy százszor hittem el magamnak hogy képes vagyok kijutni. Mindannyiszor visszarántott a nyakamra kötött lánc és az alattam elhúzódó mély vízben landoltam. Újra és újra próbálkoztam, de mindhiába. Sosem tudtam elszökni onnan igazán. Most hogy levettem a láncot a nyakamból, vajon megváltozott bármi is ? Valójában még mindig ugyanabban a börtönben vagyok. Szárnyaszegetten és láncra verve...

- Kérlek, lépj át... - nyújtom oda neki a remegő jobbomat. Ahogyan felizzik a kézfejemen látható rókafej alakú pecsét, egy nehezebbé válik a légzésem. Egy kicsit pihennem kell. Csak néhány percet, nem többet...

Elérzékenyült, fogalmam sem volt mitől. Nem is igazán érdekelt, a kinyújtott kezére pedig értetlenkedve néztem. Valóban azt várja, hogy a karjára üljek mint valami háziállat? Az érdeklődésemen túlöntött a méltóságom kínkeserves visítása amely már így is sarokba volt szorulva míg ez a félbolond démon a lehető legtöbb fennköltséggel tanított mintha egy deák lennék, de eddig a kíváncsiságom el tudta nyomni. Eddig. Éreztem a bőrömben a mágia áramlását ami az állati alakot megtartotta, és jól megjegyeztem a pecsétet, amivel elérte a varázslatot. Igazából felettébb könnyen átlátható volt és felettébb könnyen megfordítható - nekem legalább is. Még furcsa volt a lábamat használni így kissé ügyetlenkedve kapartam bele a földbe előttem a pecsétet, ami a mágiának alakot ad, végül azonban sikerült. Ha hóhajú Yrsil tudott gondolattal kommunikálni az azt jelentette, hogy a varázslatok áramlását nem szakította meg az állatforma, így egyetlen erőhullámnak elégnek kellett lennie, hogy beindítsa a visszaváltozást. Természetesen nem ment egyszerűen, mivel a bagoly ösztönös gondolatai ott rezonáltak a fejemben, megzavarva a koncentrációmat de végül sikerült és visszanyerhettem a saját alakomat - Darion Kardenal királyi tanácsos és főírnok álcája szinte magától hullott rám, egyetlen pillanat idejéig sem lebbent fel a fátyol, mivel ennél alaposabb voltam és főképp gyorsabb.
- Azt hiszem azt megoldom magamtól is, Hóhajú Yrsil. De ennek ellenére felettébb hálás vagyok. - Hazudtam. Sosem voltam még senkinek hálás, őt is csak sajnáltam hogy ilyen egyszerű színjátékkal rá tudtam venni hogy az egyedi technikáját kiadja. De hát élvezte, hogy tanár lehetett, de ideje volt visszafordítani a ranglétrát a rendes állásába. - Bár ez nem azt jelenti hogy meg fogom bocsátani ha még egyszer a tornyomban talállak.

~ Anya. Mindenben igazad volt. Szeretlek.

Egykedvűen kotortam elő a pipámat a zsebemből, és gyorsan tüzet csiholtam a zsebemben lapuló kovakővel. Lassan füstölni kezdett én pedig nagyot szívtam a tömény füstből.
- Hazug. - jelentettem ki úgy, mintha egyszerű tény lett volna. Elkényelmesedve pöfékeltem, talán most az egyszer utoljára. - Most mi lesz ? Megölsz ? Megkínzol ? Vagy csak eldobsz ? - soroztam neki a kérdéseimet - Mégis, mit számít ez valójában ? Nem vagyok én senki, és a világ nélkülem is halad előre. Ölj meg akkor. Nem vágyom már semmire.
Megigazítottam a hajam, majd néhány tincset szabadjára engedve nagyot szippantottam a pipámból.
- A lányom felnőtt. A partnerem saját maga útját járja. A barátaim vagy megöregedtek és meghaltak, vagy elhagytak. Elég hosszú volt az utam már idáig. Én teljesítettem a kérésed, most rajtad a sor. Ölj meg. - ismételtem szemrebbenés nélkül.
- Hajrá, mire vársz még ? Égess hamuvá, vess az egyház karmai közé, vagy csak csettints, és vedd el mindenem... - fújtam felé a füstből alkotott képmását - Már réges rég meghaltam. A pokolban tárt karokkal várnak már rám, a megváltás számomra sosem jön el. - néztem fel rá - Tehetek bármit, a világot körülölelő sötétségen sosem leszek képes átvilágítani. Így azt hiszem kijelenthetem, kis mécses harca volt ez az éjszakában. Már nem tudok több jót tenni. Az életem pedig így immáron értelmetlen.

Felálltam a földről, kihúzva magam még egyszer az írnokra néztem. Elnevettem magam, hangosan és önfeledten, ahogyan mindig is, majd hangosan csilingelve megráztam a nyakamban lógó csengőt.
- Tedd meg. - mosolyogtam rá. - Nincs megbánás a szívemben.

- Túl sokat melodrámázol, Hóhajú Yrsil. - mosolyodtam el hidegen ahogy felnevetett. - Vágyod a halált? Vagy talán nem menekülsz el előle? Bármelyik is, jobb ha megengeded egy fának és kötélnek hogy elvégezze a munkát ugyanis tőlem nem fogod megkapni. Egy írnok vagyok, okos, találékony és opportunista, néha alattomos és kétszínű, de nem hóhér. - megigazítottam az ingem gallérját, ami az alakváltást kicsit megsínylette majd határozottan a szemébe néztem. - Darion Kardenal vagyok, őfelsége tanácsosa és az északi birodalom írnoka. Szavakkal harcolok és gondolatokkal és ha azt akarod hogy én megöljelek, azt ki kell érdemelned. - nyugodtan beszéltem, ahogy mindig, mert ez utóbbi furcsa kirohanása ellenére valóban érdekes személyiség volt mögötte aminek határait szerintem ő maga sem ismerte. Talán megkegyelmezek neki, ha nem kezd el idegesíteni. - Mellesleg képtelen vagyok rá. Nem tudnálak bántani ha akarnám sem.

- Azért elég élethűre sikeredett, igaz jóuram ? - váltok vissza tisztelettudó megszólításra, szelíd mosollyal az arcomon. Bolond vagyok, de nem hülye. Éppen eleget tanultam már ebből is, azt hiszem a reakciója megért egy misét. Mókásan grimaszolok, majd színpadiasan meghajolok - Már engedelmével, én szeretek bolondozni. Jobban, mint kalandozni.

- Mindenesetre tényleg volna egy kérésem. - komolyodok meg - Szeretném megtudni hogy ki voltam. Már ha lehetséges. Kíváncsi vagyok hogy él-e még valaki a régmúltamból. - sóhajtok egy nagyot és beletúrok a hajamba. Az ég felé emelt tekintetem a távoli bárányfelhőket fürkészi, míg egy pillanatra elhallgatok. Nehéz őszintének lennem magammal, ha arra akarok választ találni hogy érdekel-e még. Egy démon vagyok, egy szörnyeteg, de...szeretném tudni hogy mi, vagyis ki voltam előtte. Egyszerre félek attól amit hallani fogok, és egyszerre kíváncsivá is tesz. Nem tudom melyik érzés is erősebb bennem. Néha...csak úgy előjön. Vajon ki volt az az ember, ki voltam én ? Hóhajú Yrsil, emberként ?
- Ez... - nyomom meg erősen a szót - ...volt az egyezség. Vagy ajánlat. Válassza ki az önnek jobban tetszőt. Mindenesetre nem látom egy teljesíthetetlen kérésnek egy ilyen hatalmas úr számára, mint ön...

...Őfelsége

Nem szerettem, ha átejtenek még akkor sem, ha egyébként az átejtőnek sem haszna sem oka nem volt, de ahogy láttam annál több öröme. Végigsimítottam a hajamon hogy leplezzem kezem önkéntes rángását míg visszanyertem a hidegvérem aztán fanyarul elmosolyodtam.
- Sose bízz egy asszonyban és egy komédiásban mert egyikről sem tudod mit játszik meg. Nagy hiba volt részemről beugrani, ezt beismerem, Hóhajú Yrsil. Tehetséges színész vagy. - A kérésre tovább szélesedett a mosolyom önkénytelenül is ahogy belegondoltam mily' szívélyesen fogja fogadni az ükunokája a démont, így elgondolkodva támasztottam alá az állam jobb kezem két ujjával. - Az alku az alku. Torsten Kather, ezt mondta a felirat? A Kather familiának jelenleg két élő tagjáról tudok. A fiatalabbik, Norven, azóta Institoris a Veroniai Kegyelmes Isten egyházának püspöke és inkvizítora, azóta a Boszorkánypöröly néven vált viszonlyag ismerté. Fivére sajnos eltűnt mint a füst, de úgy hírlik az inkvizíció elől menekült nekromancia gyanújával. Hogy a jó Norven atyának vannak-e gyermekei vagy családja az a tudásomon kívül esik ugyanis a krónikákba ilyenek nem kerülnek bele. Te életedben nem hiszem hogy tettél bármilyen hőstettet, de valószínűleg nagy nőcsábász lehettél - vagy rosszabb, de ebbe most ne gondoljunk bele. Talán a családtagjaid többet tudnak erről mesélni, biztos vagyok benne hogy vezetik az őseiket.

- Oké. Értem én. Én vagy a rettenetes Boszorkánypörölynek az ükapja. Apa már voltam, de sosem gondoltam hogy van egy ükunokám. Olyan...öregesnek állít be, nem ? - nézek kikerekedett szemekkel az írnokra. Teljesen ledöbbent a tény hogy még élnek családtagjaim. Bár ők már a mind a leszármazottaim, inkább. A Kather család büszkesége pedig maga a nagy Norven Kather, a név amelyet meglehetősen sokan félnek délen. Fura, hogy nem tudok teljesen egyetüttérezni velük, valószínleg az erkölcs-dolog miatt. Hmmm.
- A fivére pedig szőrén szálán eltűnt, igaz ? Ez nagy baj, mert mindkettejüknek egyszerre akarom elmondani. Ha apának helytálltam, akkor talán menni fog üknagypapaként. Meg kell tanulnom kötni. Minél hamarabb, annál jobb. - merültem bele az önmagamnak való magyarázásba. Igen, annyi mindent meg kell még tennem ! Elsősorban lehetőséget keríteni hogy találkozzak velük és jobban megismerhessük egymást. Hmmm. Ez jó sok bokorban potyázó bajszerencsének ad lehetőséget hogy kilyukassza a puha bőrömet...kell hogy legyen más útnak is.
Zavartan rázom meg a fejem, felébredve a pillanatnyi tervezgetésből, ijedten az írnokra néztem. Mi is történik ?
- De ugye nem csak ugrat ? Mert én nagyon megijedtem ettől az egésztől...

- Habár beismerem, hogy felettébb jó tréfa lenne nem vagyok az a fajta ember aki ilyen hosszúságokig elmenne egy csínyért. - felelem szokásos nyugodtsággal az arcomon. Bár a fekete püspök valószínűleg megpukkadna ha rájönne egyik őséből mi lett, de nem akartam az agyára menni. Annál nekem sokkal hasznosabb volt ameddig azt tette, amihez értett: a munkáját. - De nem ajánlom hogy nagyon erőltesse a családi viszonyokat, a püspök úr híresen ellenszenves a démonokkal és kétlem hogy az ükapja kivételt jelentene. - felnéztem az égre a lassan araszoló napra, majd felsóhajtottam. - Későre jár, az írnok napja pedig zsúfolt. Azt hiszem ideje befejeznünk a bájcsevelyt, nem gondolod, Hóhajú Yrsil?

- Egyet kell értenem, Írnok úr. - sóhajtok lemondóan - Jóanyám már bizonyára türelmetlenül várja az érkezésem, és ha valakit akkor Őt nem szeretném megváratni. - tűnődök el, miközben széttárom a kezeimet. Ó igen, Anyám biztosan jót kacag majd ezen a történeten.
- A repülés tudományához pedig ennyi segítséget még adhatok...- mosolyodok el, majd dúdolgatásba kezdve és a kezeimmel a madarak szárnyát utánozva legyintek egyet. A testem hirtelen emelkedik meg, alig néhány másodperc alatt a kertet körbeölelő fal tetején landolva.
- Innentől már csak önön múlik. - nevetem el magam, majd az ujjaimmal hátrafésültem a szélben lengedező hajam. - Ég önnel, Darion Kardenal ! - intettem bohókásan majd hátat fordítva a szemem sarkából még egy utolsó pillantást vetek rá, mielőtt levetem magam a fal másik oldalán.

~ Még találkozunk...egy napon biztosan.

Ez a csábdémon felettébb szerette a színpadiasságot. Ez sugárzott mind a beszédmódjából, mind a mimikájából és főleg a cselekedeteiből. Ahogy ugyanazzal a technikával amellyel a tornyom ablakából is kivetette magát fellebegett a kertet körülvevő kőkerítés tetejére. Bohóság volt talán tőlem, hogy elengedtem az emlékei visszavétele nélkül? Egyértelműen és ennek meg is lesz a böjtje. De neki is, ezt már tudtam. Még egy sakkfigura került fel a táblára, noha vad és kiismerhetetlen de határozottan használható és vezetgethető.
~ Az ég nincs velem, Hóhajú Yrsil. És bármit sejtettél is meg jobb ha magaddal viszed a kárhozatba ami minket vár, ugyanis rajtad lesz a szemem.

Köszönöm a játékod, a jutalmad pedig 150 TP.