Apa-lánya nyaralóban

Végre eljött a nyár, a meleg, a fürdés, a strandlabdázás és a koktélozás ideje. Egyszerűen már alig várta! Az iskola olyan szinten fárasztotta az agyát, hogy néhanapján, mikor hazaért, azonnal le is dőlt aludni, apjának csak annyit mondva, túl fáradt a meséléshez, és különben is: nem történt semmi, csak unalom. Fárasztóak voltak a tanárok, az órák, a diáktársak sem tudtak semmi újat mutatni... Végig csak arról hablatyoltak, hogy mit fognak vásárolni és csinálni a nyáron, de azt annyiszor mondták el, hogy már lassan kívülről tudja, ki merre jár az adott időpontban.
Mondjuk ha már szórakoztató... Nem mintha év bármely részén akármilyen újban részesítették volna - a könyvek sokkal szórakoztatóbbak azoknál a pojácáknál.
Ahogy kiugrik a Harley Davidson oldalából és leveszi sisakját, teljesen összekócolva haját, ülőhelyére dobja a motoros szemüvegét és a kobakvédőt, helyükre feltolva egy napszemüveget. Alig bírja elfojtani izgatott mosolyát, szemének lelkes csillanását, és bizonyára ez a hatalmas öröm fürge mozdulatain is meglátszik. Fekete strandpapucsában lépked egyhelyben, míg kivesz eddig lábai közt heverő táskák közül néhányat: az egyikbe édesapja finom főztjeit pakolták, bár tagadhatatlanul túlzásba vitte a mennyiséggel. Két főre kicsit sokat készített ugyan, de nem gond! Majd holnap is azt eszik, vagy esetleg elosztogat... Ó, ezzel lehetne cukkolni! Csak el ne felejtse.
Mindenesetre reméli, hogy a hűtőtáska megtartja majd a nap végéig azt a kellemes, benti hűvösségét, és nem fog átmelegedni a...
Körbenéz. Ja, hogy van napernyő is! Néhány alatt mondjuk már fetreng néhány kövér disznó, de ha hamar stoppolnak egyet, minden rendben lesz, árnyékban talán annyira nem vészes. Legrosszabb esetben meg bedobja a hideg tengervízbe, hogy lehűtse. Végül is... Ez is egy megoldás, nem?
Könnyedén kivesz pár pokrócot, amit majd a homokra fognak leteríteni, ha esetleg pihenni szeretnének, melléjük néhány törülközőt, elvégre ezeken ült egészen végig, és persze előkotorja az eldugottabban, de elhagyhatatlan, hatalmasra felfújható úszógumit, amin NAPOZNI fog, méghozzá a VÍZEN! Naná, hogy ki nem hagyná! Ezzel legalább menőzhet egy kicsit. Csak fel ne borítsa néhány baromállat...
- Apa, siess! - emeli fel fejét, oldalra tűrve fekete haját, némileg feljebb tolva a fejére tett szemüveget. Egy pillanatig eltűnődik azon, hogy nemsokára megint melíroztatni kéne néhány tincset... Lassan kifakul az a szép lila, amit kért elölre.
- Kell egy jó helyet foglalnunk, mielőtt lenyúlják előlünk az összes napernyőt!

Na igen, ez az amire vártam már olyan régóta. Koralhomok, pálmafák, kis napernyővel ellátott koktélok és mindenekfelett csajok. Hé, még csak harminhat vagyok. Még bőven van időm csábítani. Úgy négy év. Negyven fölött már komolyan kéne venni ezt az egyedülálló szülő feladatot. Bár Liából ítélve addigra már komolyabb lesz mint én.

Könnyedén feltolom a motoros szemüvegemet a homlokomra, a gumi egy pillanatra ugyan megszorítja a tarkómat, ám az eddig nyomás alatt tartott arcbőr most fellélegzik. A könnyed, hűvös szellő ami megérint, szinte felüdülésként hat a hosszú út után. Én meg vagyok szokva az ilyen utakhoz, a munkámból fakadóan napi öt-hat órát is motorozom. Lia viszont...

- Apa, siess ! - szakít meg a merengésemből Lia. - Kell egy jó helyet foglalnunk, mielőtt lenyúlják előlünk az összes napernyőt ! - figyelmeztet a közelgő veszélyre. Valóban nem volna rossz ötlet sietni, kár hogy fölösleges az aggódása. Mindenképp lesz helyünk, ha más nem, egy pálmafa tövében. Ám az is lehet hogy kiütök valakit egy kényelmes pozícióért. Ha emlékeim nem csalnak a part egyetlen kiadó bambuszkunyhóját is én béreltem ki. Bár az csak estére kell majd.

- Csak nyugodtan, nem kell sietni. - felelem, majd felállok a motorból. Nem megy már könnyen, kissé meginog  a térdem. Hoppá. Azért még nem vagyok öreg. Én nem. Egy cigi kell, és minden mehet. Átemelem a lábam, majd lehúzom a fejemről a szemüveget, lomhán bedobom az oldalkocsiba. Beletúrok a hajamba, kissé megszellőztetve a fejem búbját, majd felütöm a cigisdobozt. Egy, kettő, négy, tíz, tizenkettő szál plusz egy rakesz. Na ez jó lesz.

- Mit hozzak, kincsem ? - fordulok Lia felé angyali mosollyal, miközben lehúzom magamról a dzsekimet. Rögtön követi a pólóm is, hiszen a rettentő melegtől szinte megfőlök ebben a pólóban. Bár egy másik, szellősebbet kaptam volna magamra. No nem baj, legalább kilátszik a tetkóm. Tetkó. Még akkor csináltattam amikor ő született, akkoriban nem voltam túlzottan komoly ember. Most sem vagyok az. Aranyos volt, már akkor is. Fene gondolta volna hogy ilyen hamar megnő. Egész nagy lány lett. Múltkor még a melírt is csináltatott. Persze hosszas elbírálás után engedtem a nyomásnak. Ha a haját megcsináltatja, akkor mi jöhet még ? Piercing, esetleg tetkó ? Na azt már nem. SOHA. Nem akarom hogy az én pici lányom túlságosan hasonlítson...

~ ...hozzám ?

Értetlenkedve és hitetlenkedve kapja fel a fejét. Még hogy nem kell sietni? Hát mindjárt lefoglalják az összeset, ha sokáig várnak! Na jó, azért rohanniuk talán nem kell, még talán elég korán van ahhoz, hogy tényleg nyugodtan odasétáljanak az egyik napernyő alá lecuccolni.
Beletörődve, már-már fájdalmasan, hangosan sóhajt egyet.
- Jól van, igazad van - mondja aztán. - De attól még siess! Már a vízben kéne lenni! - teszi hozzá izgatottan, az úszógumis, vízen való napozástól eltüzelve, közben végignézve, ahogy apja megszámolgatja a cigiket. Bezzeg neki tiltja! Na nem mintha annyira rá akarna szokni, nála amúgyse nézne ki túl jól. Meg úgy a nők kezében... Apjánál legalább van egy menő hatása az egésznek, pláne ezzel a csini motorral. Vajon kihasználja, hogy felszedhessen valakit...?
- Azok vízállóak? Mert akkor hozhatod őket be - vigyorog rá pajkosan, fejével a doboz felé biccentve, hüvelykujjával hátra, a víz felé mutatva kobakja mellett. Természetesen tudja, hogy egyelőre nincs vízálló cigi (vagy legalábbis ő még nem értesült olyan fajtáról, ami ne ázan el), így nem is kifejezetten vár választ rá. Sil-papa kérdésére viszont elgondolkodik egy kissé, állán végigsimítva egyszer.
- Hát nekem lehetőleg ne nőket - felel komoly ábrázattal, aztán szélesen elvigyorodik. - Amúgy meg a táskát, talán az a legnehezebb - néz maga mellé az emlegetett tárgyra. - A többi apróságot hozom én - mosolyog visszafordulva apja felé, így meglátja a tetoválást. Bezzeg neki még az se lehet! Pff... Na mindegy, nem mintha annyira szüksége lenne, bár... Az talán még menőn is nézne ki, mondjuk valami a csuklóján, esetleg a egy lapockáján végignyúló ábra, ami előrekúszik a vállához és a kulcscsontjához. Persze Sil-papa nem engedi, szóval nem kéne nagyon foglalkoztassa a gondolat; hiába nyígott egy kicsiért, azt sem lehetett. Na nem baj. Majd egyszer ráveszi apucit, hadd lehessen egy.
Még visszahajol az oldalkocsihoz, hogy egy kisebb szatyrot előkotorjon, amiben csak naptej van. Elővigyázatosan beledobta a zacsiba, tartva attól, hogy esetleg kifolyik az egész, minden cuccot kimosásra ítélve.
- Hmm... Kell még más? Az egy hónapra elegendő kaja megvan, naptej megvan, törülköző és leteríthető pokróc szintén... - tűnődik el végignézve a kiszedett cuccok közt. - És persze az úszógumi, amiiit... Fel kéne fújni - motyogja. - Na, majd ha letelepedtünk valahol, felfújom - teszi csípőre a kezét elégedetten.

- Hát nekem lehetőleg ne nőket - feleli Lia, eljátszva a komoly kislányt, majd szélesen elvigyorodik akárcsak én. Nők. Lehet hogy már túl vagyok a harmincon, de még mindig nem vagyok öreg. Ördög. Az hamarább. Nőket szédíteni ugyan nem volt szokásom amikor ő is jelen volt, bár tény hogy pár hónapja az új német tanárnő elküldte a számát, ezzel az üzenettel : ''Du hast, sexepil''. Nem ő volt az első. Szegény apróság, mit le nem szenved velem.
- Amúgy meg a táskát, talán az a legnehezebb - néz maga mellé. A táska, igen. Tele van mindennel, amire szükségünk lehet. Még pulcsit is bepakoltam, pedig nyár van. De mi van ha esni kezd ? Igaz az időjárás nem mondott semmit. De ha mégis esne, felfázhatna. Belázasodhatna. Biztos ami biztos.  - A többi apróságot hozom én.
Oldalra döntöm a fejem majd kiropogtatom a nyakam. Szerettem ezt csinálni, bár kicsit emlékeztet arra hogy az évek telnek. Egyenlőre még jól tartom magam, de ha sörhasat növesztenék...még jó hogy nem rajongok túlzottan a sörért. Tartom magam, addig amíg csak a kor ki nem veszi a kezemből az irányítást. Addig is maradok a napi edzéstervemnél. Egy kockahasú, jóképű motoros fickónál kevés szexibb dolog van a földön. Elismerően bólintok a gondolatra, még mindig partiképes vagyok.
- Hmm... Kell még más? Az egy hónapra elegendő kaja megvan, naptej megvan, törülköző és leteríthető pokróc szintén... - gondolkodik hangosan Lia. Persze, a kaját meg kellett említeni. Ha nem akarta volna hogy előre készítsek valamit, csak szólt volna, nem. Vagyis...biztosan szólt volna hogy ne csináljak. Így már rémlik is valami. Felnézek egy pillanatra az égre eltöprengve. Talán.
- És persze az úszógumi, amiiit... Fel kéne fújni - motyogja. - Na, majd ha letelepedtünk valahol, felfújom - teszi csípőre a kezét elégedetten. Akkor hát minden indulásra kész. Még végigsimítok a motoromon, az egyetlen barátomon minden hosszú utamon elkísért engem. Drága jó társam, leghűségesebb. Megengedi hogy felüljek a hátára, hogy végeláthatatlan hosszú utak sorát rójuk csak mi ketten. Mindig kedvesen és hozzáértően nyúlok hozzá, kitakarítom és szerelem minden szombati napon. Sok történetet tudna mesélni kettőnk kalandjairól, többet mint amit valaha el mernék mesélni Liának. Nem voltunk jófiúk.
- Akkor, mire várunk még ? - kérdezem nevetve, majd a pólómat a vállamra csapom, és kiemelem a táskát az oldalkocsiból. Hirtelen megszólal valami a dzsekimben. Az AC/DC Shoot the Thrill című száma azonnal beugrasztja hogy hívnak. Ma nem. Most nyaralok. Ha megindul a fél világ is, én akkor is napozni fog egy kényelmes nyugágyban, kókuszkoktélt iszogatva és ukulelén játszva. Belenyúlok a dzsekimbe és megnézem ki az. A főnököm hív. Azonnal kinyomom, majd ledobom a dzsekimet az oldalkocsiba.
- Még erre... - pattintom fel az oldaltáskát, majd kihúzom belőle egy régebbi, kissé kopottas ukulelét. Imádtam zenélni, bár sokáig a basszusgitár volt az egyetlen szerelmem. Még a régebbi bandámmal zenéltem, még amikor...az anyja velem volt. - ...van szükségem ! - nevetek fel vidáman, bár kissé erőltetettnek hangzik a saját fülemben a nevetésem. De jókedvű vagyok, szó se róla. Irány a strand !

Hmm, hogy mire várnak? Azt igazából ő sem tudja, valószínűleg őrá, hogy mikor fejezi be a cuccokon való merengést. De az is okkal van! Ugyan nagyon közel vannak így is a vízhez, de nem akar állandóan visszaszáguldani minden kis apróságért, ami mondjuk a motor oldalkocsijában maradt. Csak az ernyőig akar rohangálni, onnan sokkal gyorsabban juthat vissza a hűsítő tengerbe.
- Szerintem csak rám - vonja meg a vállát, és azonnal fel is kapkodja kezeibe a cuccokat, amiket épp elbír, míg apja a táskával szöszöl, ám aztán jön a szörnyeteg...
... a telefon!
Érdeklődve emeli fel a fejét, ahogy meghallja az ismerős zene csengését, és amint felfogja, hogy ez bizony egy bejövő hívás... Duzzogva figyeli apját, mellette kíváncsian, vajon felveszi-e. Nagyon reméli, hogy kinyomja, és inkább itthagyja a motor oldalkocsijában, hogy még véletlenül se zavarja meg a nyaralásukat az az idegesítő ketyere.
Apja kiveszi a dzsekijéből a mobilt, és még csúnyábban néz rá, sugallva neki, hogy nagyon-nagyon meg fog rá haragudni, ha most felveszi és elkezd fél órán keresztül beszélgetni valami hülye miatt... Most vele kell foglalkoznia! A tengerrel, a koktélokkal és a nőkkel! Még azt is megengedi neki, hogy néhány szép, ártón aranyos libát odacsődítsen magukhoz, és még azt is megígéri, hogy normálisan fog viselkedni, csak NE VEGYE FEL! NEM SZABAD!
NEM!
És kinyomja! Ezaz! Éljen!
Viszont a gondolatban megtett ígéreteket nem fogja teljesíteni, elvégre Sil-papa nem értesült róluk. Háh! Ezaz! Minden az ő előnyére van! Minden az ő malmára hajtja a vizet! Minden az ő akaratának tesz eleget! Király!
Aztán értetlenül pislog egy darabig, mikor Sil valamit matat a táskában.
- Te jó ég, apa, még zenélni is fogsz? Nem mintha zavarna, de ez a kétféle menőség nem üti kicsit egymást? - néz furcsállón a hangszerre. - Tudod, kemény, rocker motoros és egy Hawaiira passzoló, egyelőre nem pálmafás alsógatyás és inges ukulelés énekes kicsit... tudod, távol áll egymástól - mondja a végén kicsit akadozva, igyekezve finoman mondani véleményét. - De félre ne érts, tényleg nem zavar! Lehet, még be is jön a fürdőruhás cicis néniknek - vonja meg a vállát jókedvűen, közben sarkon fordul, és elindul valami jó helyet keresni maguknak, a lehető legközelebb telepedve a vízhez, természetesen azzal a rengeteg kis mütyürrel a kezében. ÉLvezi, ahogy papucsa kissé belesüpped a finomszemcsés homokba, az viszont már kevésbé jó, hogy zavarja, ahogy a lábujjai közé is befészkeli magát pár apró homokszem.

- Ugyan már, ha te azt tudnád mennyi mindent próbáltam már, apróság ! - kacagtam fel jókedvűen - Tudod annakidején itt voltunk nászúton anyá... -haraptam el a mondat végét. Ezt nem kellett volna. Őt nem kellett volna említenem. Az anyja már nincs velünk, és számára ennyiben véget is ért a dolog. Nem kell többet tudnia.

Elhagyott. Lelépett. Megszökött. Magamra hagyott egy alig egy éves gyerekkel.
Nem hibáztathatom teljesen. Talán nem is tudnám. Még mindig szeretem. Képtelen volt szembenézni az anyasággal. Egy reggel aztán lelépett. Emlékszem, élénken él az a reggel az emlékezetemben. Üres ágy, kipakolt szekrények. Kihűlt kávé az asztalon, síró Lia a kiságyban. Összetörtem. De mint minden verekedés, balhé után...talpra álltam és továbbléptem. Fiatalok voltunk. Épp csak a húszas éveinkbe léptünk. Rám hárult minden felelősség. A félelem amikor a pici Lia lázas lett. Vagy amikor elkapta a bárányhimlőt. Amikor felsírt éjszaka, menni kellett. Azon a reggelen, mikor az anyja lelépett, a karomba vettem. Órákon át csitítgattam mire elaludt. Akkor nőttem fel.

- Nos, igen, zenélni fogok, ha már egyszer itt vagyunk. - mentettem a helyzetet egy erőltetett nevetéssel. Nem az igazi, de most megteszi. Én a feleségemet veszítettem el, ő az anyját. Mindketten veszítettünk valamit, de rajta jobban kiütköződött. Bennem még mindig dolgozik. - Menj előre, én leparkolom a motort egy kicsit arrébb. Látod azt a kicsit előre dőlt pálmafát ? Annak a tövében várj meg.

Bedobtam a pakkomat az oldalkocsiba, majd újra visszaszáltam a motorra. Csak egy kicsit szerettem volna arrébb vinni, ahol elég közel van. Nem mintha attól félnék hogy valaki ellopja. Senki sem merné lenyúlni egy bandatag mociját. Szörnyű ember vagyok talán, hogy ilyen élet mellett vallom magam felősségteljes családapának. Ám nem számít, nem érdekel. Amíg ő nem tud róla, addig jól jön a pénz.

- El tudom képzelni - forgatja meg szórakozottan a szemeit, ami olyan nevetségesen jellemzővé és megszokottá vált tőle, hogy nem csodálkozna azon, ha apja szélesen elvigyorodna rajta. Hisztizni kezdhetne amiatt, hogy bezzeg Sil-papa nem enged meg neki semmit, holott ő már egy csomó-csomó mindent kipróbált, de nem teszi, mert hát... Teljesen fölösleges, meg úgysem most van itt az ideje annak, hogy nyígjon egy-egy nagyon tetszetős dolog miatt, amit vagy meg akar valósítani, vagy meg akar kapni. Majd később, mikor otthon lesznek, mikor vásárba mennek, vagy hasonló, de most nyaralnak, ráadásként ez az egész alkalom az örömről és önfeledtségről szól, nem igaz? Így inkább hagyja a témát.
- De mi az, hogy apróság? Kikérem magamnak, már igenis nagy vagyok! - fordítja el királynős gőggel a fejét, elhúzva a száját is, de aztán rögtön visszafordul egy széles vigyorral az arcán. Végső soron kezd hozzászokni ahhoz, hogy apja így hívja, na meg valljuk be: azért szereti, még ha tiltakozik is ellene néha-néha.
Anyja említésére csak megvonja a vállát. Nem túl sokat jelent az ő szemében az a nőszemély, még annak ellenére sem, hogy fogalma sincs arról, mi a neve, kicsoda is ő pontosan. Az elárultság érzése viszont így is fellelhető benne, a csalódás egy olyan egyénben, akit még nem is ismert... De nem is érdekli, milyen okok vezérelték őt, a lényeg úgysem változik: megszülte, majd hátrahagyta, mintha átkozott kölyök lett volna. Nem tudja, apja akkoriban mit érzett, gyakorlatilag egyáltalán nem beszéltek erről az esetről, csupán mikor elég idős lett, hogy szembeállítsák a valósággal, akkor került szóba. Máskor nem, és nem is akart róla többet hallani. Boldogabb a részletek nélkül, és legalább ringathatja magát abban a hitben, hogy legalább az apjának fontos volt, ha már az anyjának nem.
Mindenesetre... Attól még fájó pont, még ha nem is foglalkozik vele túlzottan. Az utálata az irányába nem fog változni, elvégre egyedül hagyta apját a nevelés felelősségével. Még nem felnőtt, még nincs neki gyereke, így csak elképzelése lehet, mekkora teher a hétköznapokra nézve egy állandóan síró csecsemő, aki ráadásként még meg is érezte azt a feszültséget és űrt, amit az egyik szülő távozása okozott. Viszont... Nem is akar belegondolni... Nem is szól inkább semmit. Kicsit tart attól, hogy vitába folyna a megjegyzése, a lázadó korszak okozta ellenérzéseket pedig inkább lenyeli, mert, mint ahogy korábban megjegyezte magában, nem most van itt az ideje sem a búslakodásnak, sem a veszekedéseknek, sem a hisztinek.
Ahogy Sil elneveti magát, érzi rajta az őszintétlenséget, vagy inkább az erőltetettséget. Nem tudná, megmondani, melyik a helyes megérzés, mindenesetre hasonló mosoly jelenik meg rajta is - véletlen kényes témához értek, és ez lett belőle... Hát... Majd valahogy kijavítja, csak előtte le kell gyűrnie a benne zúgó vitavágyat, azaz némi időt most mással kell töltenie.
Egy pillanatig meglepetten néz apjára, majd a mutatott irányba tekint. Végül is... A motoros kifogás egészen jó, de valamiért úgy érzi, neki is szüksége van arra a pár, egyedül töltött percre, hogy ismét felvehesse a megszokott, örökös bohóc, jófej apa szerepét. Néha eltűnődik pontosan ezek miatt, hogy vajon mennyire igazi az az arc, amit mutat...
Gondolatban megrázza a fejét, és átkozza a korát, ami ennyire kiélesíti és szeszélyessé teszi az érzéseit. Egyszerűen gyűlöli, hogy állandóan csak a rosszat és a negatívat látja, utálja, hogy ilyen hamar és könnyedén le tud hangolódni, így reménykedik benne, hogy mihamarabb átesik ezen. Nem kívánja, hogy legyen évekkel később, mert még fogalma sincs, miféle irányban fog továbbtanulni - arra a pár évre még szüksége van, amíg gondolkodhat a jövőjét illetően.
- Jól van - bólint egyet. Nincs kedve kötekedni, ellenkezni, mert tisztában van vele, hogy mindkettejüknek szüksége van a gondolatai elterelésére, az pedig egymás társaságában nem feltétlen fog sikerülni, elvégre mind a ketten valamilyen formában kötődnek ahhoz a nőhöz. Legalábbis... Egymásról eszükbe juthat a Sil számára keserű emlék, Lia számára pedig a cserbenhagyottság.
Vajon neki volt sötét színű haja...?
- Addig a cuccokat odacipelem, hogy haladjunk valamit - varázsol arcára egy széles mosolyt, és a lehető legtöbb dolgot, amit elbír és kezeiben is elfér, felkapja, majd nehéz és bizonytalan, lassú léptekkel indul el a megadott irányba.
Pálmafa... Jellemző.

Itt Sil és Lia is felírhatnak magának jutalmat, de Lia nem fog visszatérni.

Sil: 100 Tp