Kekszbetyárok éjszakai parti partyja

Nyár. Meleg. Vagyis… Inkább forróság, ami a betondzsungelben egyszerűen elviselhetetlenné teszi a levegőt, szárazzá, beszívhatatlanná, és még a szél sem gyengíthet a bőrét perzselő napsugarakon, pláne a fején. A fekete haja úgy szívja magába a meleget, hogy mindössze pár másodpercet kell kinn töltenie, hogy aztán egy tojást feltörve a fejére dobhassák. Szinte biztos benne, hogy perceken belül megsül rajta, annyira felforrósodik a kobakja, amin még a sapka sem segíthet. Olyan napszúrást kap, hogy leesik a székről…
Az otthon döglés viszont egyszerűen kikészíti… Márpedig erre kényszerült mostanság. Nem arról van szó, hogy annyira unná a nyarat, áááá, dehooooogy, egyszerűen csak annyira nincs mostanában programja, hogy fogalma sincs, mit kezdjen magával. Látta már Londont, látta már Párizst (jó vicc), és bár eddig fantasztikusan élménydús volt az a pár nap, míg távol volt (el ne higgye senki, sehol sem volt még), pontosan ezért unja az azt követő napokat. Az a furcsa eseménytelenség… Egyszerűen kimerítő. Ugyan ma lenézett a tengerpartra, ami nincs messze otthonától, elvégre egy turizmusra épülő városban lakik, avagy gyakorlatilag egy üdülőközpontban, de annyira sok ember volt, hogy képtelenség volt ott megmaradni.
Ráadásul megsült.
Nem égett le ugyan, de még mindig érzi azt a kavargást és szédülést, amit sötét hajának hátrányossága okozott. Néha legszívesebben kifestetné szőkére, csak hogy kevésbé fogja fel a sugarakat, de tudja, hogy meglehetősen meggondolatlan lépés lenne tőle. Na meg… Sajnálná azokat a csodaszép, pihe-puha, hullámos fürtöket, amiket oly nagy gonddal ápol.
Lehet, szalmakalapot kéne vennie inkább a baseballsapkák helyett… De akkor meg úgy fog kinézni, mint egy elcseszett pózer, holott ő menő. Na jó, ez túlzás, de a szociális képességei aligha lehetnek alacsonyabbak egy menőénél, éppen ezért fog elhívni nos hát… Kettő, azaz kettő személyt a tengerpartra, méghozzá éjszaka, hogy jót buliz… Jó, inkább csak fürödhessenek. Igazi menőség, nem igaz? Két személy, és az egyikük nem merészkedhet a napra, mert allergiás rá! Hát nem fantasztikus?
Nyöszörögve, már-már zokogva fordul meg az ágyban hátról hasra, fejét nyűgösen belefúrja a párnába. Nem arról van szó, hogy nem élvezi a velük töltött időt, épp ellenkezőleg, csak egyszerűen…
- Hülye nap… – motyogja, és megpróbál egy délutáni szundit tartani. Az lesz a legjobb. Úgy fogja a legkönnyebben átvészelni a hőséget…


Felszerelkezik: pénztárca nasira költhető pénzzel, fürdőruha a normális, hétköznapi ruhája alatt már rajta, egy táska a cuccoknak, amiket majd vesznek, telefon a zsebben, fülhallgató a fülében, ééés talán ennyi.
Még gyorsan körbenéz a szobájában, kell-e még valami, de nem úgy tűnik, mintha bármi másra lenne a későbbiekben szüksége. Magára húzza a papucsát, és ahogy kilép otthonából, még úgy is érzi a forróságot.
Hülye beton… Meg aszfalt… Meg ehhez hasonló dolgok… Felforrósodnak, és mikor már hűlne az idő, persze, hogy akkor árasztják a hőt! Idegesítő emberi találmányok, még akkor is, ha könnyíti a közlekedést. Visszamegy inkább a középkorba, bár… Az sokkal civilizálatlanabb volt, ott sem lenne túl jó neki a sok barom és babonás közt. Valószínűleg azonnal máglyára dobnák, csak mert lényegesen másképp gondolkodik – lényegesen maiasabban.
Új kifejezés.
Mindenesetre az út melegét még a papucsán keresztül is érzékeli, és bár az idő lényegesen jobb, mint mikor tűzött a nap, attól még ugyanolyan nehezen viselhető. Legalábbis a számára… Még a végén kiderül, hogy ő meg a hőre allergiás.
Szerencsére hamar eltalál a páros otthonáig. Volt már náluk párszor, míg néhány közös programot szerveztek, filmeztek, társasoztak vagy együtt kockultak, bár utóbbi nem volt túlzottan jellemző. Persze jól érezték magukat mindig is, és az esetek többségében a baromkodás és ökörködés került előtérbe, és bizonyára a mostani alkalom sem fog másként alakulni.
Bekopog az ajtajukon, de nem azért, hogy megvárja, míg kinyitják neki: a következő másodpercben már be is lép, és bizonyára ezt udvariatlanságnak is lehetne venni, a baráti kötelék eléggé összeköti őket ahhoz, hogy ne legyen ebből hiszti. Sőt, ami azt illeti, még örül is neki a páros, ha valaki néhanapján benyit hozzájuk, mert hát... Ahogy megismerte őket, nem épp a szociális életükről híresek, ami főként Mina betegségének köszönhető.
- Halihó - kukucskál be a szobába, rámosolyogva a kanapén üldögélő Damienre, aki éppen valami... Valami sorozatot néz, igazából nem is figyel rá túlzottan. Fő, hogy elterelje a gondolatait a jelenlegi unalmas helyzetről – legalábbis nagyon valószínű, hogy így van.
- Te jó ég, Lia! Te vagy a megváltás – pattan föl helyéről, majd összedörzsöli a kezeit, mintha csak sántikálna valamiben, az arcán ragyogó boldogság viszont elfeledteti vele ezt a gondolatot. Szimplán örül, hogy itt van.
- Bejöhetek? - kérdi aztán kíváncsian.
- Ó, nézzenek oda, már egészen lement a nap. - Hogy honnan jött hirtelen ez a megjegyzés, maga sem tudná megmondani. Lehet, csak eszébe jutott egy indok, amiért itt lehet? Előfordulhat. - Gyere, persze, csak nyugodtan. Mi járatban ilyen későn? – hadarja.
Öhm... Jó, mégsem rakta talán össze, de nem baj, nem is várta el. Elvégre ki az az épeszű egyén, aki este megy át másokhoz egy pizsiparti megbeszélése nélkül? Bizonyára csak a buggyantak, ő pedig történetesen csak félig tartozik ebbe a csoportba.
Mindenesetre beljebb megy, becsukva maga mögött a résnyire nyitott ajtót.
- Hát igen, gondoltam, jövök, benézek ide is – vonja meg a vállát, gyors terepszemlét tartva a függönyökkel sötétített szobában, Damien állandó lakótársát azonban nem találja. - Mina? - érdeklődik, amire eleinte egy zavart nevetés a válasz. - Ugye nem történt semmi? - folytatja a faggatózást némileg aggodalmasabban, nem tudva megállapítani, mire fel nevetgél a fiú – férfi, valahol a kettő közt – ilyen módon.
- Őő, Mina, hát, ő elbújt... – ennél felvonja egy pillanatra a szemöldökét. - Mármint, nem tesz neki jót a fény, tudod... – Ó, persze, igaz is, ezt pont emlegette magában korábban, de így világos az elbújás is. Fura, hogy ennyire, de tényleg, ennyire allergiás rá, na de mindegy is. Figyelt erre az eshetőségre is.
- Persze, igen-igen, azt tudom - bólogat aztán megvilágosodva. - Csak azért elég nehéz lehet neki nappal, alig lehet kikerülni... – tűnődik inkább saját magának beszélve, mint Damiennek.
- Hm, hát, az utóbbi időben kissé súlyosbodott... – Egy pillanatra megriad, de ezt igyekszik elnyomni az arcán. - ... talán az is közrejátszik, hogy... hát, igazából fogalmam sincs. – Kis híján ennél elneveti magát minden aggodalma ellenére, annyira mulattatja ez a magyarázat. - A nők alapvetően bonyolultak, és Mina, hát, ő még inkább, minden szempontból... - sóhajtja, és ettől még jobban kikívánkozik belőle a nevetés, de még azt a szélesedő mosolyt is elfojtja, ami nagy szeretettel jelenne meg az arcán.
- Egy pillanat, szólok neki, már elég sötét van szerintem... – magyarázza, és ő ezt csak egy bólintással nyugtázza. Valóban esteledett, mikor jött, mostanra bizonyára a nap kártékony hatása nem fogja elérni a kis hófehérkét. - De amúgy nincs semmi baj! Jól van - teszi még hozzá sietve, mintha mentegetőzne.
Követi a mozdulatait, ahogy átsurran a másik szobába, és még oda is kihallatszódik a kopogtatás.
- Mina, előjöhetsz, már lement a nap! Lia is itt van - szól be a lánynak, és egy kósza gondolat erejéig még azon is eltűnődik, hogy napallergiás partnerükkel igazi vámpírfilmet is lehetne forgatni.
Halk nyikorgás hangzik bentről, néhány lépést, majd egy kis morgás, ami az álomból való felébredésnek köszönhetően nyűgös egy kissé.
- Azt hiszem, örök barátságot kötöttem a molyokkal – motyogja, kitámolyogva a szobából. - Egész rokonszenvesek. Óh, szia, Lia... – veszi észre aztán a vendéget is.
- Szia, Mina - integet a kócos, álomszuszék, molybarát kisasszonynak, mosolyát azonban már nem tudja kellőképp elfojtani: érezhetően nevetnie kell az egészen, de azért még igyekszik magát tűrtőztetni.
- Nincs kedvetek kimozdulni? – tér a tárgyra, meg úgy arra, hogy tulajdonképpen miért is jött. - Elmehetnénk vásárolni, aztán utána még akár a tengerpartra is. Ilyenkor meg már úgyis alig vannak ott – tart egy kis szünetet, hogy a páros meg tudja emészteni az egyébként unalmában támadt ötletet. Eleinte pislogás a felelet, mintha maguk sem hinnék el azt, amit kristálytisztán hallanak, Mina pedig megrázza a fejét, aztán a halántékának dörzsölésébe kezd, végül egy derékroppantással zár.
- Persze csak ha van hozzá kedvetek! – teszi hozzá sietősen, nem tudván megállapítani, ezt a fajta reakciót mégis miként kezelje.
- Tengerpaart? - kapcsol Mina olyan gyorsasággal, mint az Internet Explorer. - Hát, istenemre mondom, ha nem egész nap a tengerben akartam fürdőzni, akkor madár legyek... De tönkreteszi a bőröm az átkozott nap! Tele leszek kiütésekkel, még esküszöm, napszúrást is kapnék. Itt kellett kuksolnom egész álló nap!... - hadarja, és vádlón mutogat a beljebb lévő szobában álldogáló szekrényre, ahol bizonyára eddig volt, utána sóhajtva dörzsöli meg ezúttal a homlokát. - De - kapja fel hirtelen a fejét. - Éjszakai fürdőzééés, igen-igen-igen! – kezd neki olyan pörgésbe, hogy csupán Damiennek köszönheti, aki megtartja a hónaljánál fogva, hogy nem esik el. Ő is ösztönszerűen nyúlna utána, de bizonyára nem kapta volna el időben, szóval csak elmosolyodik a rettentően aranyos látványon. A fiú elnézést kérőn pillant rá, pedig ez szükségtelen – igazán örömteli őket figyelni.
- Vigyázzon még a hevesebb mozdulatokkal, kisasszony – mondja aztán Damien, de Mina mintha meg sem hallotta volna.
- Induljuuunk!... – lelkesedik, mire alicia sem tudja tartani magát: muszáj nevetnie. - De... mit is fogunk venni? – érdeklődik aztán, szeszélyessége pedig némileg alábbhagy.
- Hát valami rágcsálnivalót biztosan. Keksz, valami kis sütike, amit épp adnak, csak hogy ne maradjunk éhen - vonja meg a vállát. - Legalábbis én ezekre gondoltam – teszi még hozzá, igyekezve éreztetni, hogy vevő az ötletekre.
- Hmmm - kezdi Mina a tűnődést. - Éjszakai piknikezést csapunk? - teszi fel a kérdést, mire csak lelkesen bólogat. - Szerintem a maradék pénzem felét képes lennék most elkölteni - jelenti ki vidáman, ami Aliciát is megmosolyogtatja.
- Ha nem lennék itt én - jegyzi meg fontoskodón Damien, és ennek hallatán gesztusa még látványosabbá válik.
- Akkor, vinnünk kell szatyrokat, igaz? Hová is raktam a fürdőruháimat? – forgolódik, már keresve is az emlegetett cuccokat.
- A fotelen vannak - vágja rá társa rögtön, aki ismét Aliciára mosolyog – ő viszonozza ezt.
- Szatyrot hoztam én - szúrja közbe sietősen, és hátramutat a táskájára, jelezve: ő már felkészült. - Emiatt nem kell aggódni. És akkor javaslom, vegyétek fel most, hogy ne ott kelljen, addig kinn várok – teszi még hozzá, megvárva még némi ellenvetést, megjegyzést.
- Igazán köszönjük - válaszol a szokásos udvariasságával Damien.
- Ó, igen, remek, fölveszem, fölé pedig azt a nyári ruhát, azt a... - érkezik el ismételten késve az információ a lánytól, és lassan már ott tart, hogy rá fogja ragasztani nyíltan az Internet Explorer becenevet. Beszéde közben gesztikulál, összevissza hadonászik, arcáról pedig süt, hogy erősen gondolkodik.
- ... virágos fehér szalagosat – segíti ki Damien.
- Azt, pontosan! – kiáltja a lány, és ennyi elég is volt a beszélgetésből: ideje lenne átmenetileg elhagyni a lakást, hogy a páros nyugodtan tudjon készülődni. Ki is sétál hát, becsukja maga mögött az ajtót, lesétál a lépcsőn, majd a kapu mellett, a kerítésre dőlve várakozik rájuk. Hogy ne legyen olyan unalmas, előkapja telefonját, a fülhallgatót pár perc erejéig a fülébe nyomja, és elindít egy számára túlságosan is szeretett számot, miközben egy idegörlő játékkal is küzd, hogy gyorsabban teljenek a magányos pillanatok. Ahogy aztán hallja az ajtó nyílását, kissé hátrafordul, és Damienre figyel fel, így gyorsan és észrevétlenül elteszi az eszközt.
- Még fésülködik - villant meg egy félmosolyt magyarázóan, rögtön felvilágosítva Aliciát, mielőtt feltenné a kérdést: Mina tulajdonképpen merre is jár most. Feltételezte, hogy nem fulladt bele a toalettbe, bár néha valahogy azon sem csodálkozna. Mindenesetre szélesen visszamosolyog rá.
- Ráérünk végül is. Bár nem tudom, minek, úgyse nagyon fogja látni senki – tűnődik egy csepp ellenszenv vagy rosszallás nélkül. - Az utca is lassan üresedik - tekint körbe megbizonyosodva arról, hogy nem beszél szamárságokat.
- Nem baj, mi.... – kezdene bele, de inkább úgy dönt, megváltoztatja a közlés módját. - Nem is az a fontos, hogy lássanak. Jobb, ha nincs tömeg.
- Támogatom - csettint egyet, társa felé fordítva aztán egy gyors mozdulattal mutatóujját. - Én se szeretem, ha sokan vannak. Túl idegesítőek - jegyzi meg fanyalogva, mire helyeslő bólogatást kap válaszként. Tovább a bájcsevelyt viszont nem tudják folytatni, ugyanis az ajtó megnyikordul, ahogy kinyílik, és Mina libeg ki az épületből. Felé pillant egy széles mosollyal, ami teljes mértékben viszonzott.
- Na, indulhatunk – érkezik is az engedély.
- Akkor nyomás! – adja ki azonnal a parancsot. - Úgyis van a közelben egy éjjel-nappalos. - És ezzel a lendülettel már indul is az általa megadott irányba.
- Juhí! Még szép – érkezik egy újabb lelkesedéshullám. - Itt aztán van kiszolgálás. Hát, arra is gondolni kell, ha valakinek nem pont olyan az életmódja, mint másoknak - sétál Damien mellett egy örömteli gyerekhez hasonló mozdulatokkal, mondva közben a maga érthetetlen monológját. - Miről volt szó, arról, hogy az emberek idegesítőek? - kérdezi meglepően jó megérzésekről téve tanúbizonyságot, állandó társa pedig bólogatni kezd. - Ja, így is van, kivéve néhányat. Remélem, akitől vesszük a sütikéket, nem lesz az – folytatja a vámpírkisasszony, amitől értetlen fejrázáshoz lenne kedve.
- Nagyon lelkes vagy – jegyzi meg mellékesen, inkább csak belső kényszerből, és bár tisztában van azzal, hogy Mina mennyire hajlamos az efféle túlbuzgásra, már ő érzi kínosnak, hogy csak ő beszél folyamatosan és hosszadalmasan.
- Nem csodálom, hogy lelkes, az egész napot egy szekrényben töltötte... - magyarázza Damien, megvilágosítva a fejekben lévő sötétséget.
- Hát ezaz!... Na jó, nem az egészet... meg az elején még megpróbáltam telefonról olvasni, de annyira elbágyadtam, hogy inkább megpróbáltam aludni... de közelebb volt az az ájuláshoz - magyarázza az események miatt talán kissé sértetten.
- Az eladót meg nem lehet biztosra venni... Este van, a boltosok mindig nyűgösek ilyenkor - hozakodik elő a többnyire nyilvánvalónak vélt információval, valószínűleg egy picit összeropogtatva Mina pozitív hozzáállását.
- Hm... hát, akkor majd felvidítjuk őket valamivel. Ne legyünk olyan monotonok, mint a többi vásárló. A viccmondás túl közönséges, viszont... talán... csinálhatnánk egy kis ramazurit – dobja fel a cseppet sem jónak ígérkező ötletet, ám szerencsére Damien azonnal közli is a terv helytelenségét.
- Neem, Mina, ez egyáltalán nem jó ötlet.
- Most miért? – méltatlankodik.
- Rendetlenséget csinálni egy boltban, este? Biztosan nagyon fognak örülni neki - néz a fiú szúrósan, Alicia magában pedig megjegyzi, hogy az irónia nem épp a legjobb kifejezőeszköze jelen esetben a rosszallásnak és a tények közlésének. Elvégre... Minát nem úgy ismerte meg, mint aki tökéletesen értelmezné ezeket az utalásokat.
- Legalább történik valami... - jön elő a védőbeszéddel, végül aztán lemondan sóhajt egyet, beletörődve és felfogva, hogy valóban nem épp jó az, amit felhozott.
- Dammel kell egyetértenem: a hátuk közepébe se kívánják, hogy még rendet is rakjanak – mondja nevetve a komikus beszélgetés meghallgatása után, és ahogy elképzeli, hogy a boltosok káromkodva kidobják őket a boltból... Csak még viccesebbé teszi az egészet, de nem változtat azon, hogy nem szívesen tapasztalná meg mindennek ellenére sem.
- Egyébként, Lia, tényleg kész áldás, hogy jöttél. Kezdtünk besavanyodni – jegyzi meg valamivel később Alicia nagy meglepetésére. Erre igazából nem számított, és bár tisztában van azzal, hogy a páros leginkább otthon szokott kuksolni, valahogy efféle hálára nem számított. Nem is várta el, hogy köszönetet mondjanak neki ezért, mert végső soron ez egyfajta önzőség is tőle.
- Igen. Nekem meg kezdtek betelepedni a molyok a hajamba. Kedvelem őket, de azért az ilyesfajta közelség... nos, kissé túl közvetlenek - köhécsel Mina, amitől újfent nevetni támad kedve. - Legközelebb másféle házikót választunk, az biztos. – Szinte már érzi, hogy ez igazából egy rejtett kívánság az azonnali költözködésre.
- Mondjuk olyat, aminek van pincéje - morogja társa az orra alá, de nem tudná eldönteni, hogy elégedetlenkedve vagy csak a játék kedvéért teszi. Mindenesetre ennyi bőven elég: ő már megint kacag ezen az egészen.
- Legközelebb majd megcsörgetlek titeket... - nyújtja ki kis- és hüvelykujját, ezzel ábrázolva egy telefont, amit aztán a füléhez, szélesen vigyorogva mellette. - ..., aztán nem lesz váratlan meglepetés.
- Áh, nem... úgy értem... egyáltalán nem volt kellemetlen meglepetés. Sőt. – szabadkozik Damien, miközben beletúr hosszú, rettentően világos hajába – melytől egyébként mindig meglepődik, ahányszor meglátja.
Valamilyen oknál fogva leszegett tekintettel sétál tovább, és nem tudná megmondani, mégis mi okból. Zavarba jött volna ettől a komolytalan megjegyzéstől? Áh, esélytelen, miért tenné?
- Öhm.. Egyébként a Tescoba megyünk? Ami itt van? – érdeklődik az irányt illetően.
- Igen, oda megyünk - bólint egyet, megtartva a széles vigyort.
- Hmm... - gondolkodik el Mina, és Damienhez fordul. - Ott vettük a múltkor azt a csokit, azt a különlegeset, ami réteges volt, két réteg étcsoki között volt egy réteg tejcsoki, és voltak benne narancsdarabok... meg volt kávés kiadás is... – kezd bele hosszadalmas leírásba.
- Mhmm. - Ez egy igen akar lenni. - Biztosan – bólint egyet megerősítésként. - Egyébként... Alicia... te voltál már a vízben? - tér aztán másik témára, teljesen jogosan feltéve ezt a kérdést.
- Én? Hát... Napközben próbáltam meglenni ott, de sokan voltak, így még nem igazán. Inkább hazajöttem, és anyámmal néztem valami idétlen szappanoperát –húzza el a száját kelletlenül, hangján pedig érezhetővé válik, hogy nem épp a szíve csücskét jelentik ezek a műsorok. - Szörnyű volt. Még a hideg is kiráz, már csak attól, ha rágondolok! Brrr – rázkódik meg egy kissé csak az érzékeltetés kedvéért.
- Óh... Na ugye?! Az összes itteni csatornán szinte csak azok mennek - csatlakozik Damien is a felháborodáshoz. - Cöh... Legalább hatszor zongoráztam végig az összeset, mire végre találtam egy szem... természeti műsort – sóhajt fel fájdalmasan, mint aki valóban belefáradt már, hogy az esetek többségében csak a szennyet sugározzák. - De még ez is jobb volt, mint a semmi – teszi hozzá. - Az egyetlen mód, ahogy túl lehet élni, az az olvasás. Napközben úgy kifeküdtem volna egy könyvvel, de hát... – magyarázza, majd félbeszakítja – vélhetően azért, nehogy megbántsa Minát, aki már így is szúrósan figyeli őt. - ... öhmm... abban a tömegben semmi nyugtom nincs. Nem lett volna – okoskodik ki gyorsan egy magyarázatot, amivel megúszhatja társnője haragjának következményeit.
- A természeti műsorok legalább érdekesek - bólogat Alicia, láthatóan úgy próbálva tenni, mintha sokat látna olyasmit, pedig egyértelmű, hogy nem passzolnak az ízlésébe.
- Szerintem tényleg nappal fogok aludni - nevet föl kissé zavartan.
- A nappal alvást támogatom! - szól azonnal hozzá. - Megüt a guta kint, átaludni sokkal jobb. Akkor legalább nem szenved az ember. Nekem is át kéne szoknom arra - sóhajt fel szinte már fájdalmasan és beletörődőn. Nem mintha neki baj lenne amúgy a napsütéssel, csak a nyári melegek már számára is túlzásnak bizonyulnak. Ilyenkor gondolkodik el azon, hogy északabbra költözik, ahol legalább mérsékeltebb az időjárás.
- Az éjszakai fürdőzésnek egyébként is megvan a maga hangulata... – mondja Damien, és Mina is egyetért ezzel:
- Megvan, bizony - sóhajtja, és Alicia meglepetésére Mina váratlanul előreszalad, még nagyobb furcsállására pörögni kezd. Fogalma sincs, mi jár ennek a lánynak a fejében, így zavartan is szemléli az esti műsorát, és szinte már látja mindemellett azt, ahogy a cipője elrepül valahova. Lehet, csak ő fáradt, és azért jönnek ilyen képek elő a fejében…
- Öhm... Mina... - kezdi óvatosan Damien. - Itt van már az épület, ez az – hívja fel rá a figyelmét, és ahogy körbenéz, valóban itt van az orruk előtt a bevásárlóközpont. Gondolatban kínjában beletúr a hajába, megvakarja a tarkóját, de az égvilágért nem vallaná be, hogy ő sem vette észre. Ahhoz túl nagy a büszkesége és az önbecsülése.
- Óh. Ott vagyunk már? – csodálkozik rá a szekrénylakó – hogy eddig ez a jelző miért nem jutott eszébe! -, ő pedig bólogatni kezd rá.
- Bizony-bizony. Társaságban jól telik az idő, mi? – érdeklődik, tökéletesen tettetve, hogy neki sem tűnt fel mindez. Odalép aztán az üvegajtók elé, mire azok „Szezám tárulj” szöveg nélkül is kinyílnak előtte, beengedve őt a lámpákkal megvilágított épületbe ilyen kései órán, ahol egy teljesen átlagos slágerzene szól, a légkondíciótól pedig úgy egy fél percre libabőrössé válik. Ahogy besurrant, föl is kap egy piros bevásárlókosarat, majd egy gyors terepszemlével megkeresi azokat a szekrénysorokat a nagy feliratok segítségével, merre is kell kutakodniuk. Következő lépésnek megindul a kellő irányba a párossal mögötte, észre sem véve, hogy alig láthatóan bólogat a halk zene ritmusára.
- Ahh. Így már mindjárt más. De ha meg fogok fázni, hát én tengernek megyek - fenyegetőzik Mina szórakozottan, amitől nem bírja megállni a mosolyt.
- Azt hittem, anélkül is tengernek akarnál menni - vigyorog Damien is, megelőzve ezzel a megjegyzéssel Aliciát.
- Lecsaptad előttem a labdát, nem ér! - nevet fel, és játékosan, könnyeden beleöklöz a fiú karjába, amire ugyancsak egy nevetés a válasz.
- Olyasmi kéne, ami sok kis darabból áll, hogy ne fogyjon el hamar, és mindhárman fogyaszthassuk, igaz? - érdeklődik, teljesen jó ötletet felhozva. Igazából ő sem gondolt sokkal másabbra – valami olyan kell mindenképpen, amit mindenféle gondolkodás nélkül fel tudnak egymás közt osztani, lehetőség szerint igazságosan és testvériesen. Mondjuk nem mintha jellemző lenne rájuk a veszekedés ilyen apróságok miatt… Legrosszabb esetben átengedik úgyis a másiknak, a végén pedig az lesz, hogy senki sem eszi meg az utolsó falatot, arra hivatkozva, hogy rossz lesz a lelkiismeretük, ha ők eszik meg. Így igen, határozottan jó lesz, ha több darabos csomagokat hoznak ki innét.
- Keksz mindenképp – szögezi le, kissé tartva attól, hogy talán a kelleténél nagyobbá válik hangjában az ellentmondást nem tűrő él. – Szeretitek a sonkásat? - fordul vissza a társaság felé, igyekezve lazítani korábbi kijelentésének keménységén. - Vagy legyen simán sós inkább? - gondolkozik el aztán a polcsorokat nézegetve, ahol megannyi lehetőség kínálkozik fel, döntésképtelenné téve a betévedő vásárlókat. - Van ilyen töltött pillecukor is... Ahhoz mit szóltok? – kap le egyet a többi közül, ahogy meglátja a csomagokat. Az a baj, hogy különösen szereti ezeket a dolgokat, így szíve szerint mindegyikből kettő-három adagot is bedobna a kosárba, de nem biztos, hogy olyan jó ötlet lenne. Pláne, ha a páros is választ magának valamit… Tekintve, hogy szeretné ő állni az egészet, ha már ő hozta fel a tengerpartozás ötletét, bizonyára nem vetheti el a sulykot, mert még a végén a nála levő pénznél háromszor annyival kéne fizetniük a kasszánál.
- Sonkáás! – érkezik némileg megkésve az örömkiáltás Minától. Bizonyára ő is gondolkodott egy kissé azon, melyik lenne a legjobb választás ízvilág szempontjából, és talán titkon Alicia is erre szavaz, némileg hátrányba helyezve a sósat. - Te is szereted a nagyon sós dolgokat, Alicia? - kérdezi még, és bár témához illő, mégis úgy érzi, mintha teljesen véletlenszerűen tenné fel. - Kiskoromban mindig azt mondták, a gyerekek az édeset imádják, de én a sóssal is ugyanígy voltam. De jó lesz a pillecukor is, persze... – magyarázza összefüggéstelenül a lány, ám ahogy sikerül kibogoznia az amúgy nem túl mély tartalmú szöveget, válaszol:
- Kicsiként én is az édeset szerettem, mostanra meg gyakorlatilag mindent, ami keksz és csoki, vagy egyéb édesség. Sokkal nagyobb édességhuszár lettem, ahogy anyám mondja, mint voltam - válaszol derűsen, már-már fejcsóválva, ahogy az anyja által használt kifejezést mondja, közben pedig két zacskó pillecukrot dob a kosárba.
-[color:7aa9=cc0000] Hmm... idenézzetek - vesz Mina a kezébe egy édességhez meglehetősen furcsa állagú, szerencsére becsomagolt ő… kék valamit. Konkrét meghatározást nem tud adni hozzá, túlságosan lesokkolja a látvány, ugyanis sosem látott még ilyen bizonytalan kinézetű ennivalót. Tény, ott a csiga vagy a kagyló, esetleg az osztriga, vagy éppen a polip, de azoknál legalább meg tudja mondani, hogy még éltek valamikor, legalábbis… Jobb esetben… Rosszabban már ezek is mesterségesen előállítottak. - Ez a cucc itt az "Édes hullámok" fantázianévre hallgat. - Öhm, nos… Ez… nagyszerű?
Neki nem mond semmit, de Damiennek, aki felkapja ennek hallatán a fejét, láthatóan igen. Kíváncsian néz az irányába, ezzel utalva arra, hogy roppantul érdekli, mi is ez a cucc.
- Óh, ezt láttam reklámban! - Na, ez rosszul indul! A reklámoknak nem lehet hinni, mert a szövegek fele csak hablatyolás a nemlétezőről. - Ez az a valami, amit állítólag, ha beveszed a szádba, úgy szétolvad, mintha a tengert ennéd, csak... édes – világosítja fel talán tudatán kívül Aliciát, aki egyébként csak elképed ilyen bődületes hülyeségeken. Tengert enni… Hová tart a világ?! - Fene hitte volna, hogy mindenhol árusítják. Kipróbáljuk?- Nem kis meglepetésére van a kérdés, amivel Damien előrukkol, de nem is tudna semmit sem felhozni kifogásnak, hogy miért ne próbálják ki. Egyértelműen tisztában vannak a ténnyel, hogy tele van ez az izé sok mű valamivel, viszont egyszeri kipróbálás esetén nem hinné, hogy bármi bajuk lenne tőle.
Jó-jó, tudja jól, ennyi erővel a pillecukorra is mondhatja ugyanezt, de annak legalább van egy normális, szemnek sem undorító kinézete, sőt.
- Persze, rakd csak be - nyújtja közelebb a kosarat végül, eldöntve magában: egyszer tényleg nem fog megártani, legrosszabb esetben is csak meghalnak, ennél durvább nem történhet velük. - Bár azért a tengert nem szívesen enném meg... - csóválja meg a fejét enyhe rosszallással, arra gondolva, mennyi bacilus is lehet a tengerben, és itt meg is állítja a gondolatmenetét, mielőtt eszébe jutnának a kisgyerekek, akik még nem tanulták meg, hogy a vízbe nem szabadna pisilniük… Ó, a francba már! Azonnal takarodjanak ki a fejéből ezek a gondolatok!
- Úh, én néha képesnek érzem magam arra, hogy kiigyam a tengert... - sóhajtja nagy beleéléssel Mina, de az előbbi elképzeléstől hirtelen ez csak undort képes kiváltani belőle. Igyekszik inkább arra gondolni, hogy csupán arra gondol, hogy alkalomadtán rettentően szomjas – igen, minden bizonnyal így van, csakis így lehet. Mindenesetre a szekrénylakó lelkesedése és csillogó, gyakorlatilag már lángoló szemei egy pillanatra megijesztik – egy tökéletes kisgyerek képe jut az eszébe, aki roppantmód örül már csak ilyen apróságoknak. Ő sajnos már kinőtt ebből a korból… Pedig sokkal boldogabb lehetne, ha kicsit visszafejlődne ezen a téren.
- Ó, jó, hogy mondod, Mina! Innivalót se felejtsünk el vinni – csettint egyet a villámként érkező javaslattal, gondolatban pedig feljegyzi magának, hogy bizony erre még szükségük lesz a nap helyett éjszaka folyamán. - Hmm... Kell még...? – kezdi a kérdést, de félbe is szakítja, ahogy megakad a tekintete egy újabb szükséges nassolnivalón. - Az még ott kell - kap le a polcról egy tábla étcsokit, amit azonnal be is dob a kosárba, ugyanis étcsoki nélkül nincs élet! És ha már úgyis ritkán vesz édességet, mert anyja nem engedi annak túlfogyasztását, legalább ilyen alkalmakkor hadd tehesse meg.
- Dam, te nem választasz semmit? – fordul vissza a társasághoz kíváncsian. - Kezdem kicsit mohónak érezni magam így - vigyorog rá barátaira, bár belül aligha szégyelli magát a bepakolt cuccok miatt: keksz, csoki, pillecukor… Nem, kicsit sem lesz sok az általa választott felszerelésekből.
Damien elgondolkodik hosszú-hosszú másodpercekre, és már-már kínosnak találja, hogy végig rajta tartja tekintetét érdeklődőn. Még csak egy „őőő” sem jön ki a száján, ami felettébb furcsa, de lehet, csak neki, mivel ő állandóan reagál legalább ennyivel, hogy értesítse a többieket: felfogta az elhangzottakat.
- Öhm... én... – akad meg egy pillanatra, nem tudván hirtelen válaszolni, de legalább reakció már érkezik tőle. Ez is valami, nem igaz? – - ...én eddig tökéletesen elégedett vagyok azzal, amit választottunk - Nem tudná eldönteni, hogy ez a kijelentés most sokkoló-e avagy sem, mint ahogy annak megállapítására sem képes, hogy túlságosan félénk, vagy valóban minden megfelel neki. Kicsit emiatt úgy érzi, elnyomják szegényt egyedüli fiúként…
- Hm. – A remény azonnal feltámad, ahogy ez a hang kiszökik Damienből. - Az az igazság, hogy én igazából a húst szeretem nagyon, de ha már "nasi"... – kezd el keresgélni, ő pedig tipikus emberként kiváltképp szereti a húst. Legalábbis… A legnagyobb része az emberiségnek szereti, talán túlságosan is, nem?
Pár polccal odébb sétál, Alicia pedig érdeklődve követi, kíváncsian figyelve a termékeket, és azt, hogy Dam végül melyiknél dönt.
- Hm. Van sima sós, sajtos, ... mi ez? – sorolja, és közelebb hajol, megbizonyosodva, jól látja-e. - Avokádós... meg... pisztáciás – vonja fel furcsállón a szemöldökét, hangja is bizonytalanságról árulkodik. Hát szerinte is elég bizarrul hangoznak ezek a fajták, viszont a pisztáciás… Az talán nem is olyan rossz, egy próbát a részéről megérne, avokádóból viszont bőven elég volt a sushiban, amit még annak idején próbált. Úgy… Néhány éve. Viszont eszébe jut egy bugyuta gondolat, amin önkéntelenül is elneveti magát, talán megzavarva Damient is a választásban.
- Dam, ha a tengerbe dobjuk, nem fog kipattogni! – vigyorog szélesen, a fiú pedig rákvörös arccal kacag, társulva Aliciához.
- De ha lehántjuk a héját, akkor lesz tengeri hántás, ugye? – Hűűű, ez nagyon fájdalmas volt! Magában visítja, hogy ezt most minek kellett neki, de nem tudja megállni: nevet tovább. Hihetetlen… Nem számított arra, hogy ennyire jó lesz a kedvük, vagyis… Végső soron számított rá, hogy kifejezetten jól fogják magukat érezni, de hogy ennyi balgaságot hozzanak elő hárman… Tényleg hihetetlen.
- Persze ha utána szeretnénk filmet nézni, oda jól jöhet, ez tény - dobja fel az ötletet, egyértelműsítve is ezzel, hogy szívesen aludna el filmnézés közben náluk, miután kellőképp elfáradtak a tengerben.
- Hmm... Milyen film illene ehhez a... hogymondjam... csodálatos... nyári... hát, ez nem igaz, nem tudok fogalmazni. – Most megint legszívesebben kuncogna az orra alatt, annyira szórakoztatja Damien effajta kínlódása. - Mina, megvan még a listád, amin a megnézendő filmek voltak? – Ja, hogy nekik van ilyen listájuk? Végül is… Talán neki se ártana összegyűjteni, mit akar látni, bár amilyen lazán veszi az iskolaidőt… Amint talál valami jót, gyakorlatilag azonnal megnézi, főleg most, hogy nyár van, aminek köszönhetően még több szabadideje lett.
- Őő... Meg, de annak a fele horror, legalábbis részben, a másik fele dark fantasy, a harmadik pedig a művészfilmek, amiknek a megnézésére úgyse tudom rászánni magam, csak illemből írtam fel, mert állítólag hozzátartoznak a műveltséghez... – Itt nyelne félre, ha most inna valamit, és nem sok híja van annak, hogy hangosan nevessen, viszont az ábrázata egyértelműen megmondhatja, hogyha ezt így folytatják, akkor bizony robban.
- A háborús filmek is - mutat rá Damien.
- Persze. De azokat eszem ágában sincs megnézni - nevet Mina, és ezen a kijelentésén nem csodálkozik – számára a háborús filmek meglehetősen unalmasak. Komoly témát dolgoznak fel, de sajnos ez fajta komolyság valahogy nem tudja megfogni. Tisztában van a háborúval jövő borzalmakra és nehézségekre, legalábbis töriórán eleget részletezték, de nem kíván még jobban megmártózni benne. Inkább legyenek művészfilmek, amik teljesen elvontak, egyetlen gondolatot fejtegetnek végig hosszasan, mégis lebilincselően. Van pár gyöngyszem.
- Lia, te miféléket szeretsz nézni? – érkezik a kérdés, mintha csak bevonni próbálná a harmadik félt a társalgásba.
- Ha úgy vesszük, tipikus vagyok. Akció és fantasy jöhet, de szeretem a komédiákat is – felel, és bizonyára nem térhet el túlzottan az ízlése az általánostól ilyen téren. - De ha valaminek jó a sztorija, akkor azt bármilyen műfajban el tudom fogadni, bár... A sci-fit inkább kerüljük, az valahogy sose tudott lekötni – teszi még hozzá a tőle telhető legfinomabban, ugyanis fogalma sincs, a páros szereti-e egyáltalán ezt a fajtát. Persze ha úgy alakul, könnyedén végignézi velük azt a másfél-két órát, attól ne függjön már. Na meg a párossal minden jó.
- Hmmm... – tűnődik el. – Mit szólnátok mondjuk a Zootropolishoz? Ugyan az animációs film, de sok jót hallottam róla. Vagy ha film, akkor Antman, tudjátok, az a fura szuperhősös, mikor a pasi hangyaméretűvé változik - beszél egyre lelkesebben a kinézett, de még megnézetlen filmekről. Ezt a kettőt hagyta valamilyen oknál fogva a végére – valószínűleg a tudatalattija megérezte, hogy hamarosan lesz lehetősége másokkal bámészkodni.
- Uuuu, azt annyi ideje meg akarom nézni! - helyezi Mina hol egyik, hol másik lábára a súlyt, gyakorlatilag helyben sétálva, lelkesen, Damien pedig csak csendesen mosolyog a maga megszokott visszafogottságával. Furcsán mérsékelt, háttérben szemlélődő, szenvedő szerelmes alkat, legalábbis ennyi idő után ebbe a szerepben tudná őt a leginkább elképzelni, de hogy ez mennyire lehet igaz vagy jogos, maga sem tudja – igazat megvallva nincs akkora pofája felhozni ilyesmit, mert hát… Végső soron lehet sértő a férfinemre nézve.
- Szerintem is... jó ötlet lenne. Ha szerintetek is - mondja lágyan Damien is, ahogy némileg alábbhagyott a hirtelen lelkesedéshullám, majd hümmögni kezd. - Vagy... Akár többet is megnézhetnénk! Végül is, időnk van... – hozza fel, és ez egy igencsak fantasztikus ötlet. Nagyon is támogatja.
- Én benne vagyok bármennyiben – mondja felemelve a kezeit, mondhatni, jelentkezve, a benne lévő buzgalom viszont minimálisan látszódik csak rajta. - Legfeljebb elalszom közben - vigyorog, mert az izgalmak ellenére is elképzelhetőnek tartja, hogy ez meg fog történni. Egész nap el kellett viselnie a napot.
- Óh, csak nem... – kuncog, legalábbis valami olyasmit csinál.
- Na, vegyél le párat - utal a kukoricákra, talán siettetve a tengerbe való menetelésüket, mire Dam engedelmesen lekap egy zacskó sós, valamint egy pisztáciás kukoricát, mindemellé még – enyhe meglepetésére - egy avokádósat is. Nem mintha bánná, végre kicsit enyhül az a kellemetlen érzés és gondolat, miszerint elnyomják szerencsétlen fiút.
Felé nyújtja a kosarat, és már benne is vannak a pattogtatnivalók is.
- Irány innivalókért! – adja ki a következő parancsot, mielőtt elfelejtené, hogy arra is szükségük lesz a továbbiakban. Ugyan tengernél lesznek, de az meg sós... Kiszáradni meg nem akar, és még így, az estével is fülledt egy kissé az idő, amitől a szomjúság nagyobb erővel és gyakorisággal szokott leszújtani rá.
- Óh, igen. Az innivalók – szólal meg Mina, majd előresurran úgy, mint aki tudja határozottan tudja, merre is kell menni.
- Nos, vannak műanyagpoharaink, de rendesek is, úgyhogy lehet választani. Pár másfél literest azért vihetünk, nem? – érdeklődik Dam.
- Van cseresznyevirágos Nestea? - kérdi Mina, amitől enyhén kikerekednek a szemei. Van cseresznyevirágos? Sosem hallott róla. Az még megvan, hogy sárkánygyümölcsös Icetea van, de a Mina által emlegetett nincs.
- Őő, amelyiknek olyan illata van, mint egy samponnak? – Jól indul!
- Azaz - felel társa, és csak csendesen figyelni tud. Lehet, ki kéne ezt is próbálnia? - Áh, ott van, látom is! Lia, mit szólsz egy ilyenhez? – emel el egy
- Hmm, van egy olyan érzésem, hogy ez el fog fogyni –jegyzi meg csak úgy magának, miközben emelgeti a kosarat, nagyjából belőve a súlyát – bár nem mintha számítana, inkább ösztönös cselekedet ez, mint tudatos. - Tegyünk még mellé... Áhhá, sárkánygyümölcsös! – értene egyet, ám megakad a szeme a korábban emlegetett sárkánygyümölcsös löttyön, így a diadalittas mámor úrrá lesz rajta, és ahelyett, hogy nyújtaná a kosarat, hogy Mina beletehesse a cseresznyevirágosat.
- Sárkánygyümölcsös? - figyel fel erre Mina. - S olyan forró lesz a lehelletem tőle, mint egy sárkányé? - kérdi sejtelmes mosollyal, amire válaszul ugyancsak egy mosolyt kap Aliciától. - Amúgy ettél már olyat, mármint a rendes gyümölcsöt, ha így felfigyeltél rá? Mert én már ittam feketeáfonyás teát, de hogy feketeáfonyát még a szemeim előtt nem láttam, az is szent... és egy ezred százalék aroma volt benne, szóval... – Örvendetes, hogy ők is tisztában vannak ezekkel – bár manapság ki nem? -, és hogy nem érdekli egyiküket sem, miben mennyi mű és mesterséges cucc van.
- Szerintem nem lesz olyan a lehelleted, és ami azt illeti... Nem, még soha - érkezik a sorozatos felelet egy vigyor kíséretében. - De finom, már az ital. Majd valamikor megkóstolom a gyümölcsöt is - magyarázza, miközben az eddig a kosárba pakolt dolgokat pakolássza, hogy legyen az üdítőknek helye, és végül a cseresznyevirágos italt is beengedi az édességek közé.
- Hm, kifelejtettünk valamit? - kérdi Damien, láthatóan végiggondolva, mire lehet még szükségük.
- Hmm, szerintem nem - rázza meg a fejét nemlegesen, de azért megnézi, mik vannak már. – Rágcsa van, innivaló van... Szerintem indulhatunk.- tekint fel a fiúra.
- Csodálatos - csapja össze kezeit elégedetten. - Elég lesz már, Mina, ennyi nem fog belénkférni – szól rá a lányra, aki egyébként közben elslisszolt a cukorkák birodalmába, és meglepetten fordul az irányába. Egészen halkan tette... Meg feltűnés nélkül.
- Csak még ezeket... - kéri magas hangon, és bárminemű engedély nélkül két csomag Tutti Fruttit pakol a cuccokhoz. Nem mintha Aliciát zavarná, de azért óvatosan Damienre pillant, ugyanis kíváncsi az arckifejezésére.
- Rendben, akkor go kassza - sóhajtja beletörődőn, és már meg is indulnak gyors tempót diktálva, hogy mihamarabb a tengerben szórakozhassanak már. Ahol a legkevesebb személy találják a sorban, oda állnak, viszont Aliciának rossz előérzete van: egy öreg néni várakozik előttük jónéhány húsfélével, kedvezményes kártyával. Elég nagy a valószínűsége annak, hogy egy fél órát itt fognak tökörészni... Most nem szidni akarja, még csak nem is nézi le az idősebb korosztályt, de sose volt túl nagy türelemmel a bevásárlóközpontoknál ilyenkor. Megérti ő, hogy nem tudnak gyorsan cselekedni, de azért na... Inkább küldenének el valakit maguk helyett, és akkor gyorsabban meglenne minden, és még a kasszások idegei sem készülnének ki. Na meg a pletykálkodás...!
- Ejha - füttyent egyet. Érezhetően szándékában áll, hogy valahova máshova áll, ahol ugyan többen vannak, de lényegesen gyorsabban is rendezhetik az adok-kapok dolgokat. - Miért van olyan érzésem, hogy ez sokáig fog tartani a nénikével? - suttogja közelebb hajolva barátaihoz.
- Valószínűleg tapasztalatból – felel Dam a költői kérdésre, majd körbenéz, és megpillantva egy másik kasszát, ahol jócskán gyorsabban haladnak, átsétál oda, a lányok pedig követik őt. Éppen akkor érkezne meg egy „vad” kinézető egyén: égnek meredező színes haja igencsak kitűnik az este nyugalmában, nem beszélve arról, hogy Aliciáék társasága sem egy nagyon kiemelkedő és észrevehető megjelenésű. Mindenesetre a pávasrác nem nézi jó szemmel, hogy Damien egy pillanattal előbb érkezett oda, ezzel már-már betolakodva elé, ám ahogy megjelenik mellette a két nőszemély, rögtön visszafogja magát. Alicia, ahogy megpillantja ezt a lázadó kölyköt, int egyet neki, két kinyújtott ujjal a homlokától indítva meglendítve a csuklóját, amitől akarata ellenére is olyan érzése támad, mintha egy pilóta lenne. Hmm… Egyszer szívesen kipróbálná, milyen is egy repülőt vezetni.
- Máris jobb - ereszt el egy sóhajt, ténylegesen megkönnyebbülve, hogy itt már a haladás is felmutatható lesz. - Biztos eltartott volna egy óráig, mire az a nénike végez. Sajnálom szegény kasszást... - sandít abba az irányba, ügyelve arra, nehogy észrevegyék, és hangját is halkabbra veszi. Valószínűleg mondjuk a nénike alig fogja meghallani – abban a korban, amiben jár, elég nagy az esély arra, hogy félig már süket.
A kasszában a munkás szerencsére pörög, így hamarosan ők következnek: kipakolják a kosárból a nasikat és az innivalókat a szalagra (legalábbis Alicia és Damien, Mina pedig a kassza túlsó végébe surran), és ahogy a kasszáshoz érnek, köszönnek:
- Szépjóestét - szól Damien udvariasan.
-- 'Estét -- intézi el Alicia az üdvözlést lazábban. Nem foglalkozik azzal, hogy kiváltképp rossz a kedve annak a húszas éveiben járó férfinak, aki lehúzza az árukat, inkább csak megtartja a halvány mosolyát, hátha némileg megenyhül – bár erre kevés az esély.
- Két nagy szatyrot kérnénk, legyen szíves - hadarja Damien, mikor a leolvasó szerkezet csipogni kezd, értelmezve a vonalkódokat.
- Pedig mondtam, hogy hozok szatyrot - böki oldalba finoman társát, és átsétál a túloldalra, hogy a táskájába tegye az innivalókat. - Khm... talán... ez a sok cucc el se fért volna a táskádban... a végén még baja esett volna, elszakad, vagy valami – aggodalmaskodik, legalábbis annak tűnik.
- Hogyne... - sóhajt a kasszás, és nemsokára a túlsó végen már két szatyor várakozik arra, hogy megpakolják. Mina kibontja őket, de olyan ügyetlennek bizonyul (ami egyébként valahogy illik hozzá, aranyossá teszi őt), hogy képtelennek bizonyul a feladat megvalósítására.
- Adja csak - mondja a kasszás, és elveszi tőle a szatyrot, majd kibontva visszaadja.
- Kö...szönöm... köszönjük. - motyogja elhalóan a lány, láthatóan zavarba jőve ettől. Alicia csak értetlenül áll ez előtt, ugyanakkor a halvány mosoly nem olvad le ettől az arcáról. Némileg érdekesnek találja ezt, de nagyobbrészt nem figyel rá – elkönyveli egyszerű beszélgetésnek és Mina visszahúzódó természetének.
- Semmi gond - teszi még halkan hozzá, és mivel Mina érezhetően lesokkolt ettől, Damien vállalja át a becsomagolás kegyetlenül nehéz feladatát. - Nincs semmi gond azért, remélem – mondja, de hogy ez most őszinte vagy sem… Nem tartja annak valahogy. Bár lehet, csak ő kételkedik túlzottan mindenkiben.
- Gond? Nincs. Csak ügyetlen vagyok, ennyi az egész – vallja be.
- Mindenkivel megesik – mosolyodik el, és ennek láttán Alicia is a kelleténél gyorsabban nyúl az édességért. Nem mintha zavarba jött volna ettől… Egyszerűen csak frusztrálttá válik tőle, mert nem tetszik neki. Inkább nézné, ahogy Damien vigyorog, sőt, az ő visszafogott mosolyát szereti.
- Köszönjük szépen - szól Dam, mintha csak megelégelte volna az egymással való szemezgetést.
- Öhm... igen... viszont... látásra... - erőltet arcára egy mosolyt, majd megpördül és beszéde lassúságával és monotonságával ellentétben igencsak fürgén indul a kijárat felé, de annyira fürgén, hogy az ajtó sem győzi tartani vele a tempót – kis híján nekiütközik annak. Ezen már nevetnie kell – vajon ennyire kínosnak találja az esetet? Jó, mondjuk van benne valami, annak idején lehet, ő is hasonlóan reagált volna. Annak idején… Három-négy éve?
Ahogy sarkon fordul, hogy távolabb lépdeljen a kasszától, még hallja a pávakölyök dacos hangját, majd ahogy a cuccokat ledobja a szalagra. Kellemes társaság… Még jó, hogy előtte szabadultak.
- Azt hiszem, bőven eleget táraztunk be éjszakára – állapítja meg Alicia, aki a táskát hozza, Damien pedig a szatyrokat cipeli. - Ezzel megvolnánk - ránt egyet a hátizsákon, vállai számára is kényelmessé téve. – Akkor egy kis pancsi a tengerben? – érdeklődik pajkosan, ahogy kiértek az épületből, és Mina ujjongása rá a válasz:
- Tengeeeer!

Mina azonnal rohanni kezd a víz felé, gyorsan leveti magáról a hétköznapi ruháit, amiket aztán hanyagul oldalra dob a homokba, megmutatva csinos fürdőruháját. Utolsóként kerül le róla a papucs, biztonságos távolban a tengertől, nehogy elsodorja magával az ár, aztán egy ugrással zárja a mozdulatsort, amelynek eredményeként felsikolt, ahogy megérzi a hideg vizet a hasán. Legalábbis… Ebből következően hideg, annyira vészes viszont nem lehet a jó idő miatt.
- Egek, kész szerencse, hogy nincsenek itt ragadozók - sóhajt fel Damien, és nevetve, laza mozdulatokkal közelíti meg ő is a vizet. - Ekkora hangzavarra mind idegyűlnének. – Szinte látja az arcán a mosolyt.
- Hmm, igen, megeshet - bólogat Alicia is a megjegyzésre, bár ha őszinte akar lenni, fogalma sincs, mi vonzza a ragadozókat. Inkább a vérre tippelne, mint magára a hangzavarra, ugyanakkor nem zárhatja ki ezt az eshetőséget sem. Végül ő is nekilát a vetkőzésnek, láthatóvá téve ezzel a fekete bikinit, amit még indulás előtt vett magára. Na jó, igazából ez akkor is rajta volt, mikor kipróbálta a nappali ittlétet, csak még ennyire szabadon sem bírta ki.
- Meg ne fulladj! – kiáltja el magát, Minának címezve a szavakat, akit azonnal követ is befelé. - Gyere te is gyorsan, Dam! - fordul hátra a válla felett, intve egyet neki, nyomatékosítva felszólítását.
- Vigyázz - szól nevetve neki, majd eleget téve a kérésnek utánuk indul.
- Igyekszem. - felel neki, és eléri a vizet, hirtelen gázolva bele térdig. - Basszus, ez hideeeg - dörzsölgeti ösztönösen kezeit, noha egész testén végigfut a libabőr részben a meglepetéstől, részben a víz tényleges, ugyanakkor megszokható hidegségétől. Ezt követően már csak óvatosan közeledik befelé, folyamatosan hozzászokva a hőmérséklethez, máskülönben nem éli túl. - Molylepke, még élsz? - érdeklődik Minától hangosan, hogy mindenképp meghallja, a lány pedig nevetve ugrál, hogy minél kijjebb legyen a vízből. Szinte már kaján vigyor terül szét Alicián, ahogy látja társa „szenvedését”, ahogy egész testében remeg, viszont ennek ellenére is rettentően élvezi eddig az éjszakát.
- T-t-te jó ég, ez k-k-kárt fog t-tenni a f-fogaimban, aaaannyit k-k-koccannak össze... – magyarázza vacogva.
- Csak nem... - vigyorog Alicia, és hátrapillant, Damien hol van már. Épp akkor veti le az ingjét, és Mina gyerekes hanyagságával ellentétben ő összehajtogatva teszi le, elbattyog lakótársa öltözetdarabjaiért is, amiket ugyanígy összehajt, és saját fölsője mellé lerak, végül cipőit és nadrágját is leveszi, így ő is már csak fürdőruhában van. Akkor most már jöhet a vízbe!
- Mennyire fogok szoborrá fagyni, ha belépek? – érdeklődik szórakozottan.
- Szoborrá fagyni? – kapja fel erre a fejét. - Hááát... Mi még nem váltunk azzá, szerintem te sem fogsz - indul el vissza Damien felé, aki valamit motyog, de nem tulajdonít neki nagy jelentőséget, így nem is kérdez rá, elkalandozásával pedig egy kiváló lehetőséget lát arra, hogy itt és most megmutassa, micsoda mocsok dolgokra képes. Míg Damien behunyt szemekkel álldogál a víz közelében, élvezve a fogalma sincs, mit, addig ő a közelébe merészkedik, edényt formálva kezeiből vizet tölt bele, amit aztán a fiú felé fröcsköl. Az apró, hideg, szurkáló cseppek elérik őt, az áldozat pedig össze is rezzen ettől, és szinte már riadtan tekint Alicia irányába, de hamar visszatér szemei nyugodt csillanása.
- Szóval így játszunk? – sétál be Aliciának furcsa kecsességgel, elegánsan a lány mellé a vízbe, érezhetően rejtegetve valamit, ami nagy bizonyossággal nem a tenger hidegsége.
- Így? Mégis hogyan? - provokálja visszakérdezéssel, csípőre tett kezekkel Alicia, szemeiben pajkossággal és pimaszsággal.
A fiú kimérten lehajol, két kezéből Aliciához hasonlóan kanalat formálva összegyűjt egy jókora adagnyi vizet, meglendíti, kíméletlenül meglendítve a lány irányába, megbosszulva annak előbbi tettét. Időközben persze ő is rájön, hogy mit tervez a másik – így utólagosan még meg is állapítja, hogy buta volt, mert teljesen egyértelmű a cselekedet -, így megpróbál ugyan kitérni, de nem sok sikere van ebben, így a jéghideg víz, ami hirtelen jégszilánkokhoz hasonlít, úgy eltalálja, hogy csak na, ha már nem talál semmilyen jó hasonlatot. Persze azért borzong, valamint felsikolt a váratlan változás miatt, ami egyben nevetés is, azonban ez nem minden: a kitérés megkísérlésének lendülete viszi tovább, így azonnal a víz alatti homokban találja magát, onnan szemlélve Damien elégedett, egyben gonosz vigyorát.
- Hoppá. – nevet halkan, mintha ezzel enyhíthetne az eset súlyosságán. - Bocsánat, nem így terveztem. De sebaj, ha egyszer így alakult. – Vigyora, meg amúgy minden bőségesen elárulja, hogy egyáltalán nincs így, és hogy a bocsánatkérés is csak valami látszat; igazából rettentően élvezi az egészet.
- Ugyan, semmi gond, elvégre úgyis megfizetsz érte - hangzik a fenyegetés. - Te aljas! - vádolja ugyancsak széles mosollyal, küzdve a kitörni készülő nevetéssel. Ennek a megnevezésnek a hallatán Damien felkacag, vidámságába sötét hangszínt is vegyítve, csak hogy elkezdje játszani a gonosz szerepét. Legalábbis eddig úgy tűnik, hogy azt próbálja.
- Mina, mit szólnál, ha ezt a kedves fiatalembert megleckéztetnénk? – fordul társnője felé, aki gonosz arccal szemlélődik csípőre tett kezekkel.
- Nohát, szövetkeztek ellenem?- Már-már hallja az ehhez társuló, rosszalló ciccegést.
- Hát hogyne szövetkeznénk! - tekint rá ördögi szemekkel, kihívóan és vadul.
- "Kedves?" – akad fenn ezen a szón Mina, helytelenítve a megnevezést. - Úgy érted, ezt a sötét szándékú démont itt? – javítja ki.
- Miket mondasz te rám? – méltatlankodik. - Mert te aztán agyalka vagy, igaz? - kontráz, és most Minát próbálja meg lefröcskölni, azonban ő ügyesebbnek bizonyul egy könnyű céltáblánál: ügyesen kitér előle, majd pár ugrással már a fiú mögött is terem, hogy hasonlóan tegyen: fröcsköl, de elegancia és célzás nélkül, így mindenfelé megy a víz, még a távolabb álldogáló Aliciára is.
- A Sötét Nagyúr az ellenfelünk, vigyázz vele, Mina! - figyelmezteti társát Alicia, miközben próbálja kikerülni szövetségese támadásának eredményé több-kevesebb sikerrel.
- Nahát... és én végig azt hittem, hogy a mi oldalunkon áll – szippant néhányat szomorúan Mina, mintha valóban csalódott volna a harmadik félben: Damienben.
- Sajnos elárult minket! Mint az a... Luke Skywalker, vagy ki a hagymakarika. Az volt, ugye? - néz kissé tanácstalanul társaira, fontosnak tartva ezt a témát, végül elengedi, mert még ennél is fontosabb dolguk van: megállítani áruló társukat, mielőtt elérné szörnyen romlott céljait.
- Na de most aztán félje bosszúmat! - kanalaz egy kis vizet kezeibe, felemeli azt, majd közelebb lépked, hogy Dam feje fölé tartsa, ám ez bolond és lassú mozdulat: a fiú nem hagyja magát ilyen könnyedén – nem is érti, mire számított ezzel -: könnyedén ráfog a lány csuklójára és eltartja azt magától, megpróbálván Alicia felé fordítani a kezeket...
- Hééé, ez nem... - ér, akarja mondani, ahogy szövetségese felé irányítják fegyverét, de szerencsére Mina időben széttárja az ujjait, hogy a víz nagy része kicsorogjon, mielőtt Alicia közelébe érhetne.
- Figyeljetek, és tanuljatok, hölgyek: a legjobb módszer, ha az ellenfelet saját fegyverével támadod.
- De ennek az aranyos ellenségpárosnak két fegyvere is van, ezt ne feledd! - Fő a szerénység, nem igaz?
Alicia belemeríti tenyerét a vízbe, és amekkora mennyiséget csak tud, Damre küld, nem kímélve a másikat.
- Hu.. hu... hú.... hogyaza... - motyogja amaz kimeredt szemekkel, és ettől még maga Alicia is megijed, noha nem mutatja ki. Belül viszont felmerül benne a kérdés, hogy lehet, valamit rosszul csinált, nagyon-nagyon rosszul, és hogy Damien most ennek a következményeit fogja megbánni. - No megálljatok! – Ez a kijelentése megváltásnak bizonyul: megnyugszik a hirtelen leeső, eddig rá nehezedő súlytól, így már gondolkodhat a következő probléma megoldásán, ugyanis a fiú megindul a két lány között, közben mindkét oldalra csapkodva a vizet. Ő ösztönszerűen emeli maga elé a kezeit, miközben sikongatva nevet, igyekezve kihátrálni a támadás elől, de nem sikerül – túl nagy a hatósugara.
- Ennek a legyőzhetetlen csapásnak van valami neve is? – kérdezi, félig már feladva azt, hogy megpróbáljon kitérni előle. - Mennyi az újratöltési ideje? – teszi még hozzá ezt a különösen nagy kockakérdést.
- Már hogyne volna... Ez aa... zárójel hosszú és értelmetlen japán szó zárójel bezárva Mózes Szupercsapás – nevezi el azonnal, és ez annyira nevetségesen hangzik, hogy rögtön kitör belőle a nevetés. – Ugye Mózes volt, aki kettéválasztotta a tengert? – érdeklődik még a biztonság kedvéért.
- Bezony - feleli Mina, mintha mi sem lenne természetesebb, mint hogy halálos ellenfelével társalog.
- Mózes... Szuper... csa... - próbálja megismételni a szavakat Alicia, ahogy némileg legyűrte a kacagás okozta rángást és beszédképtelenséget, de kísérlete nevetésbe fullad, mindemellett még a hasát is fogja, ahol fájnak már az izmok.
- Újratöltési idő? Hmm-hmm. - ördögien elmosolyodik, visszatérve a témához. - Mért gondolod, hogy kell neki idő? - Azzal megindul, és visszafele is átrohan közöttük, érzékeltetve, hogy ennek a támadásnak bizony nincs semmi cooldownja, ami nem különösen nyugtatja meg Aliciát.
- Jaj, NEE – indul rettegő kiáltásnak, ami átmegy kacagásba, és védekezés gyanánt már mindenfelé fröcsköli a vizet csukott szemmel, feltételezve, hogy Damien bárhol ott lehet ezzel a szörnyűséges támadásával, amivel orvul meggyilkolhatja.
- Azt hiszem, fölösleges lenne bevetnem az új trükkjeimet, hisz ti csak a régieket használjátok. – Hogy MICSODA?! Mekkora sértés ez már! Kikéri magának! - Azt hiszitek, ennyivel legyőzhettek? Kövessetek a valódi birodalmamba, a nyílt vízre... - Ezt követően úszni kezd befelé, ahol egyre mélyebb a víz, egyre lejjebb van a biztonságot jelentő homokos talaj. - És ha itt is legyőztök... akkor jogosan adom át nektek a... – áll meg arra a pár pillanatra, míg beszél.
- Birodalmad? - találgat Mina.
- Például azt. De először meg kell tanulnotok megszelídíteni. - Lenyeli azt a megjegyzést, ami kikéredzkedne belőle, ugyanis az már nagyon ZéP lenne, így csak egy „pff”-t hallat, érzékeltetve, hogy büszkeségét az előbbi bájcsevej némileg sértette. És enyhén fogalmazna ezzel.
- A valódi birodalmad? Meglátjuk, mennyire az! - Hangja elszánt, akarata vashoz hasonlatos, de hogy mennyi ideig tudja megtartani, arról bizony fogalma sincs.
Damien távolodik, folyamatosan növelve a páros és a közte lévő távolságot, Alicia egyelőre még nem indul utána, előtte még Minával lerendezi azt, amit akart.
- Mina, megszelídítjük ezt a bestiát? – fordul felé, társa pedig vigyorogva bólogat.
- Oké, akkor hozom a sonkás kekszet! – indul el a part irányába.
- Sonkás keksz? De hát az a parton van, amíg kimész érte, beúszik a világ közepére... – méltatlankodik Mina.
- Hát majd kijön, mert megeszem! - áll meg, jó hangosan mondva ezt, hátha Damien rákap a csalira, majd közelebb úszik Minához, és suttogva kérdezi: - Van valami ötleted?
- Ja, az egészet el akartad enni előle? Óóóh... - elvigyorodik, méghozzá elégedetten, értékelve az elképzelést. - Gonosz ötlet. De azért nekem is hagysz kicsit, ugye? – kéri meg rá, mire bólintás a válasz.
- Természetesen hagyok – túr a hajába.
- Hm... talán ezzel kicsalhatnánk... aztán, amíg az egyikünket próbálja elkapni - mondjuk téged, ha nálad van a keksz -, a másikunk a háta mögé lopózik, és hátulról elkapja. - részletezi fondorlatos tervét, ami nem is hangzik rosszul. Sőt, még talán be is válhatna abban az esetben, ha Damien nem lenne náluk jóval erősebb. Persze egy próbát megér, sokat nem veszthetnek, legfeljebb mindketten kudarcot vallanak, és Damien örökké uralkodni fog felettük, végérvényesen elvéve tőlük a szabadságukat, valamint rabszolgává téve őket. Egyáltalán nem pesszimista jövőkép tárul a szemei elé!
- És ez jó. Akkor már megyek is, és... – válnak egyre hangosabbá a szavak. - FELFALOM AZ ÖSSZESET! – kiabál már, mellette lévő társa pedig csak vigyorog, és halkan, fojtottan kuncog. Még onnan is látszódik a fiú értetlen ábrázata – amit igazából csak elképzelni tud, az összeráncolt szemöldököt még épphogy kiveszi.
- No megálljatok - kezd el visszafelé tempózni; fenyegető gyorsasággal halad feléjük. - Nagyon, nagyon meg fogjátok ti még ezt bánni - figyelmezteti őket, ezzel próbálva eltántorítani őket az ördögi tervüktől, de nem fog sikerülni!
- Ugyan, mi aztán nem! - nevet győzedelmesen, kifelé tartva a vízből, és Mina kitörő kacagással, szaladva követi őt a partra.
- Adj csak két darabkát... – kéri, hátha ezzel elterelheti Damien figyelmét a fő akcióról, és bár nem látja ennek sok esélyét, kivetnivalót sem talál benne. Legfeljebb megeszi, miközben élvezi a műsort.
- Rendben, sietek kibontani - feleli, sietve a cuccokhoz, és ha jól emlékszik, akkor a szatyorba tették a kekszet, így abban kezd el kutakodni. Avagy… Kezdene, csak az elején azonnal egy problémába ütközik: a vízben sokkal könnyebb volt a teste, ugyanakkor lassabban is mozgott, és most pont ellenkezőleg van. Nem sok híja van annak, hogy elessen, viszont kiváló egyensúlyérzékéről tanúbizonyságot téve nem zakózik egyet a homokban, hanem pár másodpercet követően már rohan is tovább, hogy előkotorja rejtekéből a kekszet. Sietősen felbontja, aztán Minának nyújtja.
- Vegyél belőle, gyorsan, mielőtt ideér! – sietteti izgatottan, társa pedig engedelmesen belemarkol, hármat kivéve a csomagolásból. Egyet azonnal be is fal, vigyorogva nézve az egyre csak közeledő Sötét Nagyúrra. Közben Aliciában megfogalmazódik a gondolat, miszerint nagyon kegyetlenek szerencsétlen Damiennel… Beúszik, aztán kirángatják őt onnan azzal a fenyegetéssel, hogy mindent felfalnak előle. Igazi gonoszság ez tőlük!
- Ajjaj - tekint Aliciára Mina. - Szerintem én elinalok - közli, megtartva előbb felvett vigyorát, és így indul meg a part mentén, ahol néhány pálmafa álldogál, jó szlalomozási lehetőséget biztosítva az ittlévőknek.
Damien időközben kiért a partra és most már semmi sem lassíthatja a mozgásában, Minát, a könnyebb célpontot véve előrébb a levadászási listán.
- Lia, segíts! – kiáltja a végén magasra szökő hanggal. - Végezni fog velem! – sikoltja rémülten csillanó szemekkel.
- Damien, idenézz! - kiabál Alicia, akcióját megszakítva, mutogatva a kekszet, amit olyan eleganciával tesz a szájába, majd harapja el, hogy bármelyik színész megirigyelhetné tőle. - Hmmm, mennyei! - hallatja, majd fölemeli a zacskót, mutogatva annak tartalmát, reménykedve abban, hogy a fiú békén hagyja Minát, és inkább őt kezdi el üldözni [strike]eretnekségért, mint a zsinatelnök[strike]. - És még van egy csomó! És mind az enyém! Micsoda szerencsém van! – Ennél jobban már nem tudja elterelni a figyelmet, a továbbiakban már csak üres lármázás lenne a részéről, amire nem lehet figyelni.
- A tiéd? Mégis miből gondolod ezt? - érdeklődik, elugorva közben Mina elől, aki ügyetlenkedve próbálta őt becserkészni, kihasználva látszólagos figyelmetlenségét.
- Hát úgy, hogy mind nálam van, és nem jön érte senki. Tudom én, hogy nem kell senkinek – magyarázza, és ahogy Damien megindul felé, néhány lépés után hátrálni kezd óvatosan.
- Mina, te nem gondolod, hogy kicsit önző dolog kisajátítania mindazt a kaját? - kérdi, kísértést okozva a lányban, majd megindul Alicia felé, Molylepke viszont nem válaszol neki - egyelőre. - Mégis hogy tervezted elrejteni azt előlem, hmm? – teszi fel újabb kérdését, kissé olyan érzetet keltve ezzel, mintha épp sarokba szorítaná Kekszbetyár Aliciát.
- Én ugyan sehogy! – beszél teljesen ártatlanul, és bizonyára mindenki tisztában van azzal, hogy ez csak a látszat. - Direkt mutogatom! – mutat fel egy újabb darabot, majd elindul egy félkörív mentén, titkon Mina felé, aki szintén megindul halk, sunyi léptekkel.
- Én csak egy láthatatlan légtömeg vagyok, aki szalad feléd, igaz? - szalad ő is nevetve, célpontjául véve Aliciát. - No hát, ha nagyon mutogatod, akkor el is fogom venni. - jelenti ki, majd hirtelen megtorpan, ahogy feltűnik neki, hogy a lányok bizony találkozni fognak, egyesíteni fogják erejüket, amit aztán bevetnek ellene.
- No és... ha ti most megeszitek azt a sajtos kekszet... én pedig közben tovább folytatom világuralmi terveimet, ki fog megállítani? - teszi föl a nagy kérdést, sajnos túl jól megfogva a valóság tényleg fontos dolgait, ráeszmélve, neki is van még lehetősége a győzelemre valamilyen teljesen más úton. - Jobban megéri elfogyasztani azt a finom sütit... mint megszabadítani a világot egy ilyen ördögfajzattól, mint én? - jelenik meg lassacskán egy gonosz mosoly az arcán, Alicia pedig biztos benne, hogy már maga előtt látja azt, ahogy belesétálnak az általa felállított, elkerülhetetlen csapdába.
- Sonkás - szúrja azért gyorsan oda Damien döbbenetére a javítást, közben Mina a kezébe kap még néhány kekszet.
- Vá... várjunk... Mi a fenéért hittem azt, hogy sajtos?! - képed el, ezzel kizökkenve a tárgyalás menetéből.
- Tudod, van az a mondás: országomat egy kekszért! Nagyjából most is ez a helyzet - Ugyan ez a mondás némileg másképp van, de jól átalakította a helyzethez mérten, és persze nem tudja megállni a mosolyt. - Ha nekünk adod a birodalmad, akkor mi meg adunk neked kekszet. Mit szólsz ehhez az ajánlathoz? – Ó, mekkora mázli is lenne, ha ennyi elég lenne Damiennek! De hát ő okosabb azért ennél, ezt már tudja jól.
- Hm. De hát nektek fogalmatok sincs, mit kezdjetek az ÉN országommal. Nem is mertetek beúszni a mélybe. Elpazarolnátok. Míg ha enyém lenne a világ... meg az a keksz is... hmm... esetleg... az egész világot egy kekszgyárrá változtathatnám. – Egyre nagyobbak a tétek, egyre jobban szorul a hurok a nyakuk körül. Jól lépeget azon a bizonyos sakktáblán… Véletlenül nem akar üzletember lenni? Biztosan jól menne neki, és mindegyik vállalat vezetőjének az orra alá törné a borsot, míg ő szárnyal valahol.
- Hmmm, mit gondolsz, Mina, ez fair? Mert szerintem nem igazán - csóválja meg a fejét elégedetlenül. - Hidd el, ki tudjuk használni a lehetőségeinket – fordul Dam felé aztán, biztosítva ügyességükről, noha még sosem próbálták ezt. - Bár szerintem ezt tapasztalod - tör ketté a következő pillanatban a fogaival egy kekszet.
- Miért, ti is kapnátok annyi kekszből! - kiált fel felháborodva, talán maga sem tudva mit kezdeni hirtelen a helyzettel. - Rendben... ha beúsztok utánam a víz mélyére, akkor elhiszem, hogy képesek vagytok a birodalmamat jó kezekben tartani. Vagyis akkor a tiétek lehet. – Nagyon ragaszkodik a vízhez, ugyanakkor a legjobb indokkal állt elő ezzel, és nem is tudja hirtelen mivel megfogni. Úgy tűnik, kénytelenek lesznek belemenni ebbe a játszmába, azonban mielőtt döntést hozna, átgondolja, mit is fog tenni.
- De attól még te ülnél a trónon. És mivel te vagy a Sötét Nagyúr, nem hihetünk a szavadnak, biztosan csak hazugságokkal próbálsz most is megvezetni minket – tér ki így a döntéshozatal elől, de láthatóan ezzel nem győzi meg túlzottan Damient, így muszáj megtennie azt, amit megkövetel a haza: - Nos, ha csak én megyek be, az megfelel? A kekszet meg akkor a semleges félnél tartjuk – fordul Mina felé egy pillanatra, kezébe nyomva a zacskót, majd visszanéz a fiúra.
- Legyen hát. Nem veheti el tőlem Senki! - nyomja meg az utolsó szót, és magához szorítja a védelmezendő csemegét, végezetül törökülésben elhelyezkedik a földön, megelégedve jelenlegi helyzetével az enyhe csalódottság után.
- Azért majd egyél belőle egy keveset, megérdemled - kacsint rá Alicia afféle vigasztalásnak is szánva ezt.
- Akkor most kapjon el a vállalkozó kedvű kisasszony, ha tud - rohan azonnal a víz felé a fiú széles vigyorral arcán, és amint lehet, úszásra vált, hogy a lehető legjobban növelje a kettejük közt lévő távolságot, és mikor hátrapillant, találkozik Alicia határozott, kihívó tekintetével, ami egyértelműen érezteti vele, hogy nem fogja hagyni magát.
- Már megyek is, le nem hagysz! - kiáltja, és megindul felé. Bár a futásban lényegesen jobbnak bizonyul, a rövid és hosszú távokat egyaránt eredményesen futja le, az úszás már nem tartozik az erősségei közé.
- Nem-e? – mosolyodik el huncutul, megállva egy rövid időre, lebegve a vízben, a távolságot elnézve pedig jó mélyen lehet már a biztonságot nyújtó talaj.
- De nem ám! – kiabálja, igyekezve a lehető leghamarabb utolérni őt.
Fogalma sincs, mi a célja, mindenesetre az nem épp a legmegtisztelőbb, hogy bevárja őt, és első tippre továbbindul aztán, viszont ahogy a közelébe ért, a számításokkal ellentétben lebukik a víz alá. Alicia azonnal megdermed ennek láttán, hirtelen áll meg, lábaival rúgva, kezeivel egyensúlyozva tartja meg magát, miközben figyelő szemekkel néz körbe, hátha megtalálja a lebukottat, persze egyetlen aprócska hullám vagy vízáramlat sem árulja el, merre is úszkál most. Védtelenül kell várnia hát, félve attól, Damien miként dönt a sorsáról...
Ahogy feszülten keresgél, váratlanul valami végigsimít finoman a bokáján, ám mielőtt reagálhatna rá, már szorosabban szorul rá az a valami, egy rövid idő után pedig lerántja őt a mélységbe. A riadtságtól és a meglepettségtől elképzelése sincs, ki vagy mi lehet az, és még a levegővétel is csak ösztönös reakcióként sikerül (mint ahogy a rövid sikoltás is) – tudatosan biztosan nem csinált volna semmit, mert teljes mértékben leblokkolt.
Azt tapasztalja hirtelen, hogy mindenütt csak víz veszi körül. Levegőt nem vehet, a tüdejét enyhén nyomja a víztömeg, résnyire nyitja a szemeit, bár csak homályosan lát odalenn, ráadásul sötét is van. Fogalma sincs, mi merre lehet, így ügyetlenkedve kezd el tapogatózni, mire beleütközik egyik keze valamibe, a következő pillanatban pedig, mintha csak válaszreakció lenne, valami átkarolja őt a hasa magasságában, ezzel gyakorlatilag lefogva őt. A pánik hamar úrrá válik rajta – azonban csak néhány pillanatra. Esze miatt hamar rájön, hogy ez bizonyára Damien, azonban az agya és az életösztön miatt leginkább szabadulna és menekülne, hogy oxigénhez jusson a levegőn, viszont... A lefogás... Csak azt segíti elő, hogy rémülettel teljen meg, ami még akkor is ott van, ha megpróbálja a lehető legjobban kiszorítani gondolataiból.
A húzás egy idő után megszűnik, és bár nem érzi egy darabig, de elkezdenek emelkedni, végül a vízfelszín fölé érnek. Azonnal levegő után kezd kapkodni, zihál és lihet, egy kissé még kapálózik is, bár ez nem túl erőteljes, ugyanis Damien még mindig lefogja őt. Azt, hogy feleslegesen próbálkozik, hamarosan felfogja, így abbahagyja a fickándozást, és hagyja magát.
- Azt hiszem, vesztettem - szólal meg nevetve, miután sikerült lenyugodnia, valamint szóhoz jutnia, hátranézve a másikra, akinek haja gyakorlatilag ellepi az egész arcát. - A birodalmad sajnos továbbra is a te kezedben marad, de! Ha nem lesz mindenütt kekszgyár, akkor csúnyán megfizetsz – fenyegetőzik azonnal, és bár most kacag az egészen, tagadhatatlan, hogy abban a rossz pillanatban megijedt az egésztől.
- Óh. Nos, ez örvendetes hír. Már éppen kezdtem elveszíteni az önbizalmamat. Nos, akkor azt hiszem, elkezdhetek gondolkodni a rengetegféle ízesítésen... – magyarázza elégedetten, még mindig el nem eresztve Aliciát a karjai közül, majd körbenyalja a száját. - Azt hiszem, lesz tengersós ízesítésű is... – vigyorodik el, ahogy az ötlet megfogan elméjében előbbi cselekedete nyomán, és csak ezt követően engedi el a lányt, aki némi ügyetlen csapkodás után már megtalálja a helyes mozgást, aztán teljesen szembefordul társával.
- Jó ötlet. Meg lehetne mondjuk halas, málnás, meg... Hmm... Majd még gondolkodunk, milyet lehetne még - dob fel pár ötletet, és még mielőtt nagyon belelendülne, gyorsan lemond róla.
- Szerintem akkor eme küzdelem után akár vissza is úszhatnánk, és együttesen elfogyaszthatnánk azt a finom kekszet – javasolja, Alicia pedig nem lesz semmi rossz elrontója. Továbbiakban itt úgyse csinálhatnának semmit, így nincs más hátra, mint előre:
- Támogatom. Meg megehetnék azt a tengerízű nemtommit is, amit még Mina választott, és lassan akár indulhatnánk is haza, nem? - kérdi, és lassacskán már indul is a part irányába, Damien pedig követi őt egy vigyorral az arcán.
- Óh... Lassan kéne - felel. - Nagyon lassan - hangja elmélázó, mintha csak hangsúlyozni akarná, hogy tényleg lassan tegyék a hazamenetelt, mert túl jó itt. Ezzel egyet kell értenie, ugyanis ő is élvezi az ittlétet, azonban lassacskán érzi azt is, hogy tagjaiba egyre inkább a fáradtság tompasága és lomhasága költözik.
- Persze, nyilván csak lassan megyünk - nevetgél.
- Nos, ez igazán kellemes volt. Több nap is megcsinálhatnánk – dobja fel az egészen tetszetős ötletet, aminek ellenállni gyakorlatilag nem lehet. Damienékkel mindig jó, ez tagadhatatlan.
- Hát én szívesen kirángatlak titeket máskor is – vigyorog szélesen, kényelmes tempóban úszva.
- Te látod Minát? - kérdi hirtelen, hangja meglepetten cseng, szemöldökét ráncolva figyelve a partszakaszt, emberalak után kutatva, viszont sem ő, sem Alicia nem lát egyet sem. Összeszűkíti szemeit, de hiába: nem látja az elveszett báránykát, akire rábízták a kekszet, mint kecskére a káposztát. A cuccok viszont még ott vannak, így ebből következtetve nem tévedhetett el olyan messzire. Legalábbis… Csak remélni meri, hogy Molylepke nem kóricált el lehetetlen messzeségekig.
Megáll nézelődni, és Damien arcához hasonlatosan az övéről is lerí a döbbenet és tanácstalanság.
- Nnneeemm éppen... – válaszol bizonytalanul, kapkodva tekintetét egyik partponttól a másikra. - Mondanám, hogy épp megijeszteni akar minket, deee... Nem tudom, mekkora erre az esély – fordul társa felé tanácstalanul. - Nem egy szökős típus, már ahogy én ismerem, szóval... A környéken kell lennie – válik bizakodóvá, és igyekszik nem utat és teret engedni a kétkedő gondolatoknak, amik kétségbe ejtik őt ezen az amúgy teljesen vidám és felhőtlen estén. Nem akarja, hogy most történjen valami baj, csak mert felelőtlenek voltak…
Lassacskán elérik a partot, a víz egyre kevesebb testrészt lep el, a mozgás egyre könnyebb, Alicia pedig minduntalan a környéket figyeli, hátha megpillantja Mina alakját valahol.
- Ugyan hová szökne? Meg amúgy is, ha szökne, vitt volna magával kaját is - vigyorodik el, de nem találja túl őszintének ezt a vonást. Inkább tűnik önmegnyugtatásnak, mint amit ő is csinál gondolatban.
- Ez mondjuk igaz - ért egyet elgondolkodva, közben megközelítik a zacskót, ami tele van a vett édességekkel. Nem nézi át, azt megcsinálja majd a fiú, de biztosra veszi, hogy csupán az az egy csomag hiányzik, amelyiket még Mina védelmére bízta.
- Ahogy sejtettem. Jó pár darabbal kevesebb hiányzik. – Hát… akkor végül is a csomag sem hiányzik, csak darabok belőle, viszont nem tudná megmondani, hogy ez jó vagy rossz hír. - Szerintem tudom a legeffektívebb módját az előkerítésének - mosolyog cinkosan társára, nem kis meglepettséget váltva ki belőle. Akkor érti meg, mit akar, mikor leül a földre, a homokba, kikap egy kekszet a felbontott csomagból, majd kérdő hümmögéssel a lány felé nyújtja. Ennyi bőven elegendő ahhoz, hogy rájöjjön, mi az a zseniális terv, így csak megforgatja a szemeit, mint aki nem hiszi el, hogy komolyan ezt kell csinálnia.
- Még szerencse, hogy nincsenek a környéken házak, különben már bolondnak néztek volna – jegyzi meg, azzal elveszi a kekszet, fogaival pedig tör belőle, részben a hitelesség kedvéért, részben mert szívesen falatozik belőle. - HMMMM, EZ A KEKSZ NAGYON FINOOOM! - kiabál, helyet foglalva Dam mellett, aki szintén magához vesz egy darabot, és ő is hasonlóan tesz, mint Alicia: beleharap.
- Mmmm, tényleg az. isteni! - emeli föl másik, nem foglalt kezét, összeérintve középső- és hüvelykujját, még jelezve is, hogy mennyire király, belül pedig csak kacag az egészen. Hihetetlen, hogy ilyenbe is képesek belerángatni őt csak azért, hogy valakit előkerítsenek…
- MEGESSZÜK AZ ÖSSZESEEET! – Hangja némileg megremeg, arcán is szélesen terpeszkedik a vigyor, így bárki számára egyértelművé válhat, hogy a nevetést ismételten nem képes visszafogni.
- Meg bizony – erősít rá ő már nevetve, amit félbeszakít egy éles sikoltás – vélhetően egy lányé, ami nem sejtet semmi jót.
- O-ó... Ez nem hangzott túl jól. – Mintha szájából vették volna ki a szót. Rögtön felpattannak mindketten, és rohannak is abba az irányba, ahonnan a hang forrását vélik – persze Damien nem bírja ki, hogy ne vegyen ki még három darabot. Talán végül is jól jöhet, ki tudja, Minát mivel lehet előcsalogatni, meg hogy egyáltalán ezt direkt csinálja-e…
- Hát ez bizony nem – ért egyet, viszont a célpontnak vélt hely sem valami bizalomgerjesztő: egy szikla magasodik arrafelé. Odaszaladnak, és hamar megpillantják a homokban fekvő Minát, aki megérkezésükre oldalra fordítja a fejét.
- Eszednél vagy te, áruld már el?! – ripakodik rá azonnal Damien, teljesen érthető okokból. Alicia is megtenné a helyében, elvégre amit Mina csinált, az nem épp gyerekeknek való elfoglaltság – legalábbis úgy hiszi, ez a bolond nőszemély felmászott a sziklára… Viszont akárhogy nézi, nem tartja jogosnak, hogy ő is beszálljon a szidalmazásba – ez inkább Damien szerepe, ugyanis ő él vele, ő van vele többet, ő csak afféle… Hát harmadik keréknek túl közel van, de valami olyasminek is nevezheti magát.
Minát azonban nem különösebben érdekli az ingerült kérdés, helyette felfelé mutogat valamilyen rejtélyes oknál fogva.
- Fölmásztam... arra a sziklára... nagyon nehéz volt, de sikerült... még fel is álltam, ilyen hősies pózba, és integettem nektek... de nem vettetek észre... – Az égiekre már… Miből van ez a lány? Egy dióméretű aggyal van megáldva talán? Mindegy, nem mintha ez annyira számítana, mert úgy tűnik, hogy nincs semmi baja – és ez a lényeg -, így emiatt, meg az előbb emlegetett másik indok miatt tőle megússza egy egyszerű fejcsóválással, amit csípőre tett kezekkel tesz hatásosabbá (avagy házisárkányiasabbá).
- Legalább nem lett semmi baja, legalábbis... Nem úgy tűnik, mintha bármi változott volna – mosolyodik el halványan, reményei szerint némileg enyhítve ezzel a gesztussal Damien feszültségét is, majd kezét nyújtja, hogy felsegítse Molylepkét.
- Ah. A fenébe. Nem akar valaki csinálni egy NEVETÉS feliratú táblát? – érdeklődik Mina, viszont nem tudja hová rakni a kérdést. Mindenesetre elfogadja Alicia kezét, aki aztán óvatosan felhúzza. Egy darabig támolyog, de úgy tűnik, megmarad köztük, ami mindenképp jó jel.
- Izé... köszönöm... - kezdi el igazgatni ujjaival a haját.
- Nem tudom, de tényleg nem ártana kirakni egyet. Tudjátok, 'VESZÉLY: NEVETÉS', és akkor alatta felírni, hogy kik haltak bele itt nevetőgörcsbe – dobja fel fontoskodó bólogatások közepette az ötletet, tényleg megnyugodva, hogy Mina már velük van, és nem a sziklák közt kódorog. És itt az ideje, hogy egy igazi viccet is elsüssön… - De ez még mindig jobb, mintha a tengeri szerzetes vitte volna el. Nem volt itt egy sem, ugye, Mina? – Ennek hallatán Damien szája elé emeli a kezét, nehogy kirobbanjon belőle a nevetést, és Alicia is csak azért bírja, mert ő találta ki, és nem érte olyan váratlanul. Egyébként már biztos letelepedett volna, hasát fájlalva.
- Nem, erre nem volt. Hisz ez egy szikla. A tengeri szerzetesek a vízben zsonglőrködnek, nem...? – Na, Mina is kapcsolt, tényleg nincs itt baj!
- Úgy van – bólint egyet ezúttal már ő hangosan kacagva, majd rákoppint Molylepke orrára. - De tudod, hogy úgy szokták, hogy megközelítik a partot, és elterelik a csodás játékukkal a figyelmed – bővíti ki a tudását, bár nem mintha erre valaha lesz bárkinek is szüksége.
- Nem fáj nagyon, igaz? Mert ha eltörted valamid... – érkezik Damien aggodalmaskodó megjegyzése is.
- Akkor mit kapok? Még jobban eltörsz? - nevet fel Mina, közben Alicia visszafogja magát, és már csak halkan kuncog a továbbiakban.
- No majd adok én neked... – sóhajt mélyet. - Szerintem menjünk és kekszeljünk egyet. És ezúttal senki ne menjen sehova, ne ássátok be magatokat a homokba, vagy fedezzetek fel titkos barlangokat a víz alatt, ha egy mód van rá, jó? – Bizonyára erre írná mindenki azt, hogy ’lol’, annyira fantasztikusan vicces ez a parancsnak szánt, elsőre visszafogottnak tűnő kérdés-kérés.
- Értettük, Aggodalmaskodó Sötét Nagyúr kapitány - húzza ki magát, és karja már szinte indul, hogy a teljes tisztelgés mozdulatai meglegyenek, és maga sem tudja, hogy volt ezt képes kimondani nyelvbotlás nélkül. Mindenesetre kap egy halovány félmosolyt válaszként, ami épp elég indokot ad neki arra, hogy folytassa. - Nem fogunk sem homokban áskálódni, sem barlangokat felfedezni a víz alatt, mert a keksz és a tengerízű valamicsoda vonzása erősebb – biztosítja.
- Aggodalmaskodó?! - teszi csípőre kezeit, már-már felháborodva, de látszik mögötte, hogy igazából kicsattan a boldogságtól. - Tán hagynom kéne, hogy kitörjétek kezetek-lábatok-nyakatok? – értetlenkedik, és társaságával együtt elindul vissza a cuccaik felé.
- Így is hagytad - közli Mina vádlón, a háttérben meg már hallja a hurrogást, aminek áldozatának Damient szánják. De ez micsoda visszavágás volt! - Liát meg bevitted a mélyvízbe, meg is fulladhatott volna. – Ez az! Folytasd még egy kicsit, Mina, annyira élvezet ezt hallgatni, hogy valami hihetetlen!
- Ugyan már... Nem vagyok eszetlen, nem hagytam volna, hogy megfulladjon, egyébként is, tud úszni. Elég jól. – És itt az ideje, hogy ő is beszálljon, mielőtt még Mina elhinné az amúgy hihető szavait.
- Ezt csak Mina megnyugtatása miatt mondod - mondja lesújtón, ugyanakkor vigyorogva. - Igazából azt akarta, hogy megfulladjak – hajol kissé közelebb társnőjéhez, halkan mondva ezt neki, Damien felől pedig csak egy sötét kacagás érkezik. - Csak én tényleg túl jól úsztam, és megmenekültem előle – teszi hozzá dagadó büszkeséggel, noha ez egyáltalán nem így alakult, de azért jólesik neki erről beszélni. Főleg azért, mert még Mina nagyra nyílt szemeit is megvizsgálhatja, ami egyértelművé teszi a számára, hogy teljesen elhiszi a történetet – hacsak nem színészkedik ő is hozzájuk hasonlóan.
- Ti ördögi nőszemélyek, szétszaggattok engem - jegyzi meg halkan fejcsóválva, és elropogtat egy kekszet. - Inkább fullasztottam volna magam a vízbe... - sóhajt, oldalra fordítva a fejét, hogy a lassan ringatózó tengert figyelhesse.
- Azért azt inkább ne, örülünk, ha itt vagy velünk - veregeti meg a fiú vállát barátian.
- Színésznek kéne menned, Damien – közli váratlanul Mina.
- Miért? Soha senkit nem tudtam megtéveszteni... például most teljesen őszintén elhiszed, hogy neked adom ezt a kekszdarabot itt, igaz...? – mutatja fel az emlegetett dolgot, válaszként a lány pedig szúrósan nézi ót.
- Nem – felel már-már morcosan, mire a fiú felsóhajt, és elrágcsálja a kekszet.
- Látod? Nem megy ez nekem... – mondja fanyarul.
- Igen. Valami hős szerelmes-drámába, ahol úgy hívják a főszereplőt, hogy a Szerelmes Sötét Nagyúr. Vagy valami ilyesmi – kapcsol ő is lelkesen, Damien azonban láthatóan nem támogatja az ötletet.
- Hééé, a Sötét Nagyúr, odáig tetszik, de mért muszáj ilyen összevissza jelzőket aggatni? - méltatlankodik.
- Mert szórakoztató - von vállat Alicia.  – De akkor legyél csak Kekszgyártó Sötét Nagyúr – jelenik meg egy kaján vigyor rajta.
- Te pedig Kötözködő Fulladozós Füllentő Kisasszony leszel. – Egy gondolat erejéig felmerül benne, hogy megkérdezi, nem túl sok jelző-e ez már, de ahogy Damien belekóstol abba a hullámízű izébe, elengedi a dolgot. - Hmm. Elég.... lágy íze van. Annyiban tengerszerű, hogy tényleg olyan gyorsan elfogy, mintha tengervizet innék.
Mint ahogy az elején is… Inkább nem gondol bele, hogy mi mindent rejt a tengervíz.


Közös megállapodást követően ahogy visszaértek, kipattogtattak néhány zacskó kukoricát, és elindították a Zootropolist, ami bár kegyetlenül izgalmas volt és jópofa egészen addig, amíg képes volt ébren maradni, sajnálatos módon a kimerültség erősebb volt nála. Fokozatosan nyomta el az álom, a kukoricás edényt egyre kevésbé biztosan tartotta, majd elaludva oldalra, történetesen enyhén Damienre dőlve piheni ki a nap izgalmait és fáradalmait.

Nem... Édes Istenem, nem XD Ha visszatértek, akkor megnézem, de erősen kétlem, hogy lenne ilyesmi. Bekekszelek ennyi szövegtől