Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Leon Wittman
Alias: "Félszemű"
Faj: ember
Frakció: Hellenburgi Királyi Szövetség
Kaszt: zsoldos
Nem: fiú
Kor: 17
Kinézet: Barna, nyaka aljáig leérő haja fésületlenül, kócosan áll összevissza, állán apró szakáll, jobbára csak legénytoll növekszik. Jobb szemét kötés takarja, jó indokból. Viszonylag alacsony, 161cm magas és nem több mint 62 kiló. Izomzata a könnyű páncélokhoz és fegyverekhez, és a rövid csatákhoz szokott, így nem meglepő, hogy inkább ügyességére mintsem erejére támaszkodik.
Szolgálatban mindig sötétzöld, kifordítható (belül vörös) hasított zekéjét hordja egyetlen ingje fölött, strapabíró nadrággal és bőrcsizmával. Fegyvereit mindig látványosan és harcra készen viseli. Civilben kevésbé feltűnő módon tartja magánál fegyvereit, és pár mellény vagy bőrkabát egyikét ölti fel ingjére.
Felszerelés (választott fegyver): Rövidkard
Jellem: Hajtja az ifjonti lelkesedés és tettrekészség, gyűlölve azt ha visszakell fognia magát vagy ha nem lehet önmaga. Nyelve fel van vágva - véleményét nem rejti véka alá, és gyönyörűen kitudja magát fejezni a kevésbé kulturált módon. Undorodik a halál minden formájától, és bár feladatai között gyakran kell vért ontania, a harc után mindig kiüríti gyomortartalmát. Hirtelen vérmérsékletű és érzelemember, intelligens de tanulatlan: nyitott az új dolgokra. Erős és kegyetlen lelkiismerete van, ami változatos módon jelen meg neki, így képtelen elveit meghazudtolni. Ettől függetlenül kellemetlen társaság, erősen kritizál mindenkit - ugyanúgy saját magát - és még ha nem is igazán ellenséges, de barátságtalan alkat. Tiszteletközpontú. Akkor fog egy embert kedvelni, ha szerinte az megérdemli, ez esetben egész tűrhető társaság.
Előtörténet:
"Semmilyen földi vagy égi igazság nem ér annyit, hogy vérrel kelljen azt bebizonyítani." - Aelena
- Mégis ki a fene ez a kölyök?! - ordibál a pocakos úr magából kikelve. Tarkóján izzadságcseppek gördülnek alá, nyakán az idegek táncot járnak teltségükben. A kölyök hölgyhőse felé fordul és könnyeit a szoknyájába rejti-törli. Hangos szipogással próbál túlleni zaklatottságán.
- Nem tudom, nem is érdekel, de be fogjuk fogadni, akár tetszik neked akár nem! - válaszol hasonló hanghordozásal a lány. - Kint az utcákon háború folyik, egy új világ épül és ha te túl gyáva vagy kimenni harcolni, akkor legalább az áldozatain segíteni fogsz!
- De...
- Nincs semmi de!
Így esett hogy a fiatal Leon visszanyerte a szüleit, még ha nem is az igaziakat. Az új felekezet kiválása az egyházból nem történt a legbékésebb módon, sok jó ember vesztette életét Hellenburg macskakövein. Akár olyanok is, akik kimaradtak volna az egészből és csak menekülni próbáltak a pokolból.
Akkoriban a kölyök beszédképessége nem terjedt túl a nevén és pár artikulátlan szónak tűnő bömbölésen, így kérdéses volt vele kapcsolatban minden. Egy biztos, volt nála egy egyszerű rézgyűrű, amit a méreténél fogva akkor még a nyakában hordott – nem volt se szép se értékes, de semmiképp és semmilyen helyzetben nem vált meg tőle.
Éjszakánként mindig rémálmok gyötörték éveken át, így bár körülötte béke honolt, nem egy túláradóan derűlátó gyerekké cseperedett. Olyan kölyök volt, akit mindenki nemes egyszerűséggel "fenegyereknek" nevezett. Feszegette a saját és a törvény határait, amit otthon anyai beszélgetésekkel - amik felnyitották a szemét a világ működésére és tetteinek negatív következményeire - és apai fenyítésekkel honoráltak.
Aztán az élete vett egy érdekes kanyart.
"Még ha a halál völgyének árnyékában járok is, nem félek a gonosztól... mert én vagyok ott a legnagyobb rohadék, kitől félni lehet." - ismeretlen katona sírfelirata, módosított Zsoltárok könyve 23:4
Jelenleg "apám" kisboltjában segédkezem erkölcsi nevelés címszava alatt, amikor is a nagy unalom és vevőnélküliség hatalmas csöndjében nesz szerű suttogó szavakat hallok meg a pince irányából. Elméletben senkinek sem kéne ott lennie. Felkapok egy háromágú gyertyatartót, majd aláereszkedek a sötétségbe a lépcsőkön keresztül.
Lent ládák állnak egymás hegyén-hátán, a dobozok egymásra dőlve teszik aprónak tűnővé a raktárként funkcionáló helyiséget. Érthető, halk beszélgetés üti meg a fülemet, pedig szemlátomást senki se tartózkodik a teremben. A szavak helyét lassan hangosodó, már-már állati morgás szerű hangok veszik át, egy obszcén üvöltés, és két egymásba kapaszkodó ember zuhan ki a falból pont a lábaim előtt. Mintha ha csak egy függönyt libbentettek volna arrébb, és most már a két delikvens egymással vív ökölharcot a földön, közben verbális háborút vívva, javarészt a másik édesanyját felhasználva mint visszatérő elem. Az egyik nevelőapámnak tűnik, legalábbis a már belapult orra mögötti disznószemek ő rá emlékeztetnek.
Egy pillanat alatt már döntök is, és anélkül, hogy tisztában lennék cselekedetemmel, kopasz kobakjára csapok a gyertyával, ami pont annyira vonja el a figyelmét - egyrész a meglepetés, másrészt a forró, rácsöppenő viasz képében - hogy fölé kerekedhessen. Egy tőr csillan a félhomályban, vér spriccel a falra, és többet nem mozdul.
- Kösz kölyök. - szólal halkan meg nevelőapám, amíg kését ellenfele ruhájába törli. Bár ezt már nem hallom. Jelenleg máshol járok. Valahol egy csöndes, sötét helyen, ahol sűrű köd gomolyog. Egy hatalmas, elszenesedett tölgyfa árnyéka vetül, miközben a csontig maró hideg felborzolja a hátamon a szőrt. Valaki bámul a sötétségből. Egy csontos kéz a vállamra teszi a kezét, orrfacsaró bűz csapja meg az orromat. Halkan belesuttog a fülembe:
- Nem futhatsz már sokáig előlem, Leeeeooon~.
- Leon, Leon, hallasz engem? - rángat meg nevelőapám, Arnulf. Lassan kitisztulhatott a tekintetem, ahogy visszarázódtam a valóságba, mert lassan abbahagyja. Arra eszmélek fel, hogy gyomorforgató émelygés és hányinger kerülget. Nehezen, némán, de sikerült bólintani.
- Megviselt, mi? Nem csodálom... tartozom neked egyel kölyök. Ha őszinte akarok lenni elég sokkal. Menjünk fel, és beszéljük ezt meg, rendben?
Az ezt követő beszélgetés jelmondata az lehetett volna, hogy: "Nem mondod el anyádnak!" (aki neki nem a felesége, hanem csak a lánya volt), ami feltárt pár titkot.
Nevelőm, Arnulf (aki a ma történtek után már csak a "Rút" gúnynévvel együtt illetek) a csempészkartell árnyékában saját "vállalkozást indított", és épp egy "széleslátókörű" vevője fitogtatta vásárlói hűségét. Egyelőre csak egyedül tevékenykedett a környékbelieknek, de felkért rá, hogy legyek az első munkatársa. Anyám szavaival szívemben pár kikötéssel fogadtam csak el az igen izgalmasnak tűnő lehetőséget. Bár borzalmas mértékben pofátlanság a munkaadóddal alkudozni, szerencsére elképzeléseink egyelőre egyeztek. Onnantól rohamos mértékben nőtt a jóviszonyunk Arnulffal, anyám legnagyobb örömére.
Az én feladatom apróbb, kevésbé veszélyes csempészáruk szállítása volt, ami még elfért a tarisznya szerű táskámban. Természetesen olyat nem adtak a kezembe ami miatt vagy ahol tőrrel vártak volna. Nem mintha nem keveredtem volna elég gyakran kisebb össszetűzésekbe. De nagyjából minden gégemetszőtől lehetett tanulni pár egyszerűbb trükköt, hogy miként lehet hatékonyan forgatni a tőrt - és nekünk volt ilyen kapcsolatunk. Az öreg félszemű megmutatta hova lehet szúrni, ahol fáj de nem életveszélyes, és hova ahol rögtön halált lehet okozni. Egész ügyes voltam csak nagyon gyorsan kifulladtam mindig. Talán ez mind érdekesen hangzik, de ha elmondom, hogy az öreg anyám örege is volt, minden szépen a helyére kerül. Önvédelmet tanultam egy öreg katonától. Igen, anyám körül sok titok forgott.
A birodalmunk a kis boltból kiindulva lassacskán nőtt, elkezdtek minket több néven is emlegetni, a jobbik Szabadkereskedők Klubjától a rosszabbik Rút Arnulf Csürhéjéig sokféleképpen. Elkezdtünk szálka lenni a kartell szemében. Ami többekközt azért lényeges, mert egy hamarosan megtörtént érdekes eseményhez kötődik...
"A kartell néven emlegetett bűnszervezetek klasszikus rendszerek. Rendet teremtenek, irányítják a kis világukat, miközben saját hatalmi szervük mindhárom ága egy ember kezében összpontosul. Semmi köze a demokráciához, de be kell látnunk, gyakran sokkal jobban működik annál, és a fejeseik is sokkal több kompetenciát mutatnak mint napjaink egyes vezetői." - egy már "nyugdíjazott" őrkapitány
Belépek a Hellenburg-fényébe, és a második emeletnek veszem az irányt. A lépcső mellett álló kidobó ember látványomra felhúzza a szemöldökét, de nem állít meg. Gondolom sok siheder tesz szolgálatot a "Nagy Tesóknak" , ahogy mi hívjuk őket. Fent a terem tele van emberekkel, már amennyire a méretei engedik neki. Halkan sugdolóznak az elszórt asztaloknál, információk cserélnek gazdát pillanatok alatt. De engem csupán egy ember érdekel, aki az egyetlen kihalt asztalnál foglal helyet, nekem háttal. Megszólítom.
- Bocsánat, miszter, meghoztam a...
- Igen-igen, add ide. Köszönöm, itt van a... - szakít félbe, majd szakítják félbe, persze csak képletesen. A szomszédos asztalnál közvetlenül mellettem (szintén háttal) ülő egyén megragadja a csuklómat és asztalára ránt. A lendülettől lefejelem az asztallapot, nem kicsit összezavarva a koordinációmat. Vér folyik a szemembe, valószínűleg a homlokomból. Egy kéz lenyomja a fejemet, egy másik meg odaszegezi a jobb karomat az asztalhoz. Feltekintek, kíváncsi szemek vizslatnak engem, néha egy-egy halkabb röhögcsélés is el-fel hangzik. Valami belevágódik a kezem mellett az asztalba, hallható a rezonálása. Hirtelen mindenki elcsendesedik.
- Nos uraim, fogtunk egy jómadarat. - hallom meg az ismerős, mély hangot.
- Köpcös. Nem is tudom hogy nem vettelek észre előbb. Pedig még egy ilyen tiszteletreméltó korú, mélynövésű seggf...
A - hamar kiderülő - szélespengéjű kés masszív mértékben változtatott szöget, kellemetlen módon az ujjaim irányába.
- Szerencsés véletlen ez. Bár nem tudom mivel váltottam ki belőled ilyen mértékű ellenszenvet, nagyon örülök neki, hogy így alakult. Szeretnék elmesélni egy történetet önöknek uraim, ha nem rablom vele a drága idejüket.
- Jópár évvel ezelőtt történt, valamivel a szakadás előtti hetekben. Egy igen kényes megrendelést kaptunk egy - mostmár csak volt - szent embertől, miszerint le kellett szállítanunk egy borzalmasan drága, megbűvölt eszközt. - eközben a késsel játszogat, libikókáztatva az ujjaim fölött annak erősen ívelt pengéjét.
- Egyfajta elmére ható mágiával vonták be, ami a szellemvilágra nyitott emberek elméjét védené meg az unatkozó szellemektől. Legalábbis nekünk ezt mondták, lényegében visszafogja a született őrület mértékét. Egy hangokkal beszélő református lelkész egy bizonyos szintig érdekes, de utána már csak ijesztő. Borzalmasan óvatosan jártunk el, nehogy kitudódjon.
Érzem, hogy a penge hozzányomódik a bőrömhöz, de nem vág bele, pedig borzalmasan élesnek tűnik.
- A minimalista megjelenésnek eleget téve egy olyannyira mindennapi, jellegtelen rézgyűrűt hoztunk létre, amin nem akad meg senkinek a szeme. Az egyetlen ismertető jele egy körkörös, magába fordulós díszvéset, hogy mi feltudjuk ismerni. Bevágtuk egy nagy bizsusdobozba, és egy szakadt kordén szállítottuk fel éjszaka a városba. Aztán, valaki pont azt az egyet lenyúlta. PONT AZT AZ EGYET.
A kést kihúzza az asztallapból, és a hegyével elkezdi letáncoltatni ujjamról a gyűrűt.
- Így egyszer fogom csak megkérdezni kölyök, HONNAN SZEREZTED EZT A SZ...
- Hello Leeeoon~. - hallok meg egy hangot magamfölött. Egy csuklyás alak nyújtja felém csontos kezét.
- Ki vagy te? - kérdezem az első dolgot ami felötlik bennem.
- Hehehehe. Ez még kérdés neked, emberkölyök? Mondjuk azt, hogy egy régi barát. Még beszélünk. Ajánlom, hogy fuss.
Amennyire minden képnek rögzülnie kellett volna, csak töredékek maradtak meg. Egy elmosódott falrészlet, egy üvöltő katona fülsüketítő hangja, a forró könnyek mik végiggördültek az arcomon és a rettegés.
Hazaérve sokat zokogtam. Csupán három dolog volt biztos számomra: megöltem egy embert, a saját kezemmel. Visszaszereztem valahogy a gyűrűt. És elvesztettem az egyik szememet.
Eltelt pár év, nem számoltam. Miután sikerült lassan feldolgoznom a sokkot, a lelki bástyámmal, édesanyámmal hosszú beszélgetések árán jöttem csak egyenesbe. Kiszálltam a csempész szakmából, már amennyire ki lehet belőle. Emiatt nagyon összevesztem apámmal, nem akarta megérteni. Már régen nem arról szólt amiről kellett volna. Lehet, hogy elvesztettem az egyik szemem, de pont emiatt láttam meg, hogy mi folyik körülöttem.
Beléptem a városőrségbe, ahol kaptam fegyvert, egyenruhát, meg egy célt, amit teljes bizalommal követhetek. Nem a sötétségben támogatni, hanem a fényben gátolni a Halál játszadozását. De az alvilág, amelyik részével találkoztam nem felejtett el, és kihívni az egyik legnagyobb kartell haragját igazán veszélyes vállalkozás. Talán én már eltemettem, de Félszemű Leon nem halt meg, bár sokan elkezdtek rajta munkálódni.
Életem így még a szokottnál is nagyobb veszélyek között telt, amíg nem hozott változást egy újabb fordulat.
"A tudás nem ér föl a bölcsességgel." - A Pók, a Kaper banditacsapat vezetője (banditalevéllel rendelkező, délen munkálkodó Inkvizítori megbízott)
- Ő kell nekem. - jelenti ki a fura szerzet rám mutatva. Az eddig nyugodt és hidegen hangzó szavaiba most némi érezhető izgalom is vegyül. Csontvázszerű egy alak, amit testére simuló kékpalástja ijesztő mértékben kiemel. Miközben megállás nélkül fel-alá sétál a szobában, mint akinek kilóméter hiánya van, köpenye alól kézfejben végződő démonfarkával borostás állát vakargatja. Szemén vastag okuláré ül.
- Minek? És miért ő? - kérdezi hökkenten a kapitányom. Kedves ember, tömött vastagbajusszal, de nem igazán tart engem sokra. Nem fog hiányozni.
- Mert szükségem van egy testőrre, és őt néztem ki magamnak. Egyéb kérdés? - kérdezi lenéző, éles hangon. A ledorgálás és a kihívás egyszerre jelenik meg benne, és a kapitány összeszorított fogakkal de, meghátrál. Senki se szeret démonokkal packázni.
- Gyerünk. - jelenti ki hidegen. Ahogy távozunk a barakkból, eláraszt információkkal.
- Mostantól nekem, és a könyvtárnak dolgozol, az egyenruhádtól nyugodtan elköszönhetsz. Ne próbálj meg se hálálkodni, se rimánkodni, egyik sem érdekel. A fegyveredet megtartatod, páncélt majd biztosítunk.
- Nem szokásom tűrni, hogy így beszéljenek velem.
Lassan, megenyhülten elmosolyodik.
- Knorren vagyok, és gyűlölöm a talpnyalókat. Nem véletlenül választottalak téged, sokat kutakodtam a megfelelő újonc után.
- Újonc? - kérdem meglepetten.
Hirtelen megáll egy pillanatra.
- Mielőtt alaposan nekikezdek, kössünk egy alkut, Félszemű.
- Nem használom ezt a nevet.
- Tudom. Ahogy azt is, hogy imádtad a városőri munkádat, de az életed nagy veszélyben volt, van, és még lesz is, nekem meg egy magadfajta emberre van szükségem. Érinthetetlenséget és tudást ajánlok fel a segítségedért.
- Miféle segítségért?
- Köszönöm hogy megkérdezted. Ritka esetek egyike, hogy örülök egy kérdésnek. A világon rengeteg dolog van, amit még nem értünk, hatalmas varázserőt jelentő tárgyaktól kezdve ismeretlen kultúrákon át elfeledett romokban található kincsekig. Nekem egy ember kell aki ezekért elmegy és elhozza őket ide.
- Nem lenne erre jó akármelyik kalandor?
- Intelligens kérdés. Nem, nem lenne. Egyik életképtelen, másik kapzsi rohadék - hosszú a lista. De nem az a lényeg, mi hiányzik belőled, hanem hogy mivel vagy több a... többieknél.
- Most hogy így szóba hoztad, miért pont én?
- Legyen. - ereszt el egy fáradt sóhajt. - Sokat tanulmányoztam több ember hátterét is, és benned találtam meg azokat a dolgokat a beszámolók alapján, amire szükségem van. Bátorság, kíváncsiság, merészség, intelligencia - és neked van legnagyobb szükséged a támogatásra. Ami azt jelenti, hogy benned megbízhatok, mert szükséged van rám.
- Ergo, kihasználsz. - mondom hűvősen.
A maga ördögi mivoltában kajánul elmosolyodik.
- Hát, elvégre is démon lennék, nem? De ne aggódj, te is nagyszerűen fogsz járni.
Elkezdem dörzsölni a halántékomat. Egy valamiben igaza van - szükségem van rá. Eddig is leginkább a vakszerencse tartott életben. De ennél vannak fontosabb dolgok is.
- Nézd, én... tudod miért álltam a városőrségbe, ugye?
- Azt pont nem, de érdekelnének a motivációid.
- Rengeteg ronda dologgal találkoztam eddig, és ezek közül a halál rémít meg legjobban. Semmiképp nem akarom támogatni, sőt, ha lehet harcolnék ellene.
- Hmm, igen érdekes. Közvetetten igen, de közvetlenül... figyelj csak. Van egy olyan nagy, közismert relikvia ami mindnyájunknak a fő feladata lenne keresni, csak egyesek már a létezésében sem hisznek. Azrael kardja. Hallottál már róla?
- Nem igazán, csak pletykákat. Meséket.
- Akkora hatalma van, amivel képes lehetsz megállítani a háborút. Megteszi?
- Esetleg. Még valami mielőtt nekikezdünk?
- Még két dolog. Előszöris, ezt mindenképp tudnom kell, ha már felvetődött: ha megtalálnád a kardot, mit kezdenél vele? - kérdezte halálosan komoly hanghordozással.
Komolyan átgondoltam a dolgot.
- Ha ekkora erőt jelent... mindenképp elkéne zárni.
- Úgy látszik akkor jól választottam. Utolsó dolog, mint kezdővizsga, egy könnyebben megszerezhető relikvia expe...
- Ez megteszi? - mutatom fel neki hirtelen felindulásból a gyűrűt. Már rég megakartam szabadulni tőle, és most érzem először azt, hogy jó emberre bíznám.
A tudásdémon mohón ráveti magát és tanulmányozni kezdi. Rövid ideg meg sem szólal.
- Tele vagy meglepetésekkel, apró barátom. Megmutatom az öltözőket.
És amíg épp talán életem legfontosabb sarokpontjához közeledtem, megszólal a fejemben a hang:
- Hellooo Leeeeon~.
"A hosszú élet titka az, hogy ne felejtsünk el levegőt venni." - ősök bölcsessége
Alias: "Félszemű"
Faj: ember
Frakció: Hellenburgi Királyi Szövetség
Kaszt: zsoldos
Nem: fiú
Kor: 17
Kinézet: Barna, nyaka aljáig leérő haja fésületlenül, kócosan áll összevissza, állán apró szakáll, jobbára csak legénytoll növekszik. Jobb szemét kötés takarja, jó indokból. Viszonylag alacsony, 161cm magas és nem több mint 62 kiló. Izomzata a könnyű páncélokhoz és fegyverekhez, és a rövid csatákhoz szokott, így nem meglepő, hogy inkább ügyességére mintsem erejére támaszkodik.
Szolgálatban mindig sötétzöld, kifordítható (belül vörös) hasított zekéjét hordja egyetlen ingje fölött, strapabíró nadrággal és bőrcsizmával. Fegyvereit mindig látványosan és harcra készen viseli. Civilben kevésbé feltűnő módon tartja magánál fegyvereit, és pár mellény vagy bőrkabát egyikét ölti fel ingjére.
Felszerelés (választott fegyver): Rövidkard
Jellem: Hajtja az ifjonti lelkesedés és tettrekészség, gyűlölve azt ha visszakell fognia magát vagy ha nem lehet önmaga. Nyelve fel van vágva - véleményét nem rejti véka alá, és gyönyörűen kitudja magát fejezni a kevésbé kulturált módon. Undorodik a halál minden formájától, és bár feladatai között gyakran kell vért ontania, a harc után mindig kiüríti gyomortartalmát. Hirtelen vérmérsékletű és érzelemember, intelligens de tanulatlan: nyitott az új dolgokra. Erős és kegyetlen lelkiismerete van, ami változatos módon jelen meg neki, így képtelen elveit meghazudtolni. Ettől függetlenül kellemetlen társaság, erősen kritizál mindenkit - ugyanúgy saját magát - és még ha nem is igazán ellenséges, de barátságtalan alkat. Tiszteletközpontú. Akkor fog egy embert kedvelni, ha szerinte az megérdemli, ez esetben egész tűrhető társaság.
Előtörténet:
"Semmilyen földi vagy égi igazság nem ér annyit, hogy vérrel kelljen azt bebizonyítani." - Aelena
- Mégis ki a fene ez a kölyök?! - ordibál a pocakos úr magából kikelve. Tarkóján izzadságcseppek gördülnek alá, nyakán az idegek táncot járnak teltségükben. A kölyök hölgyhőse felé fordul és könnyeit a szoknyájába rejti-törli. Hangos szipogással próbál túlleni zaklatottságán.
- Nem tudom, nem is érdekel, de be fogjuk fogadni, akár tetszik neked akár nem! - válaszol hasonló hanghordozásal a lány. - Kint az utcákon háború folyik, egy új világ épül és ha te túl gyáva vagy kimenni harcolni, akkor legalább az áldozatain segíteni fogsz!
- De...
- Nincs semmi de!
Így esett hogy a fiatal Leon visszanyerte a szüleit, még ha nem is az igaziakat. Az új felekezet kiválása az egyházból nem történt a legbékésebb módon, sok jó ember vesztette életét Hellenburg macskakövein. Akár olyanok is, akik kimaradtak volna az egészből és csak menekülni próbáltak a pokolból.
Akkoriban a kölyök beszédképessége nem terjedt túl a nevén és pár artikulátlan szónak tűnő bömbölésen, így kérdéses volt vele kapcsolatban minden. Egy biztos, volt nála egy egyszerű rézgyűrű, amit a méreténél fogva akkor még a nyakában hordott – nem volt se szép se értékes, de semmiképp és semmilyen helyzetben nem vált meg tőle.
Éjszakánként mindig rémálmok gyötörték éveken át, így bár körülötte béke honolt, nem egy túláradóan derűlátó gyerekké cseperedett. Olyan kölyök volt, akit mindenki nemes egyszerűséggel "fenegyereknek" nevezett. Feszegette a saját és a törvény határait, amit otthon anyai beszélgetésekkel - amik felnyitották a szemét a világ működésére és tetteinek negatív következményeire - és apai fenyítésekkel honoráltak.
Aztán az élete vett egy érdekes kanyart.
"Még ha a halál völgyének árnyékában járok is, nem félek a gonosztól... mert én vagyok ott a legnagyobb rohadék, kitől félni lehet." - ismeretlen katona sírfelirata, módosított Zsoltárok könyve 23:4
Jelenleg "apám" kisboltjában segédkezem erkölcsi nevelés címszava alatt, amikor is a nagy unalom és vevőnélküliség hatalmas csöndjében nesz szerű suttogó szavakat hallok meg a pince irányából. Elméletben senkinek sem kéne ott lennie. Felkapok egy háromágú gyertyatartót, majd aláereszkedek a sötétségbe a lépcsőkön keresztül.
Lent ládák állnak egymás hegyén-hátán, a dobozok egymásra dőlve teszik aprónak tűnővé a raktárként funkcionáló helyiséget. Érthető, halk beszélgetés üti meg a fülemet, pedig szemlátomást senki se tartózkodik a teremben. A szavak helyét lassan hangosodó, már-már állati morgás szerű hangok veszik át, egy obszcén üvöltés, és két egymásba kapaszkodó ember zuhan ki a falból pont a lábaim előtt. Mintha ha csak egy függönyt libbentettek volna arrébb, és most már a két delikvens egymással vív ökölharcot a földön, közben verbális háborút vívva, javarészt a másik édesanyját felhasználva mint visszatérő elem. Az egyik nevelőapámnak tűnik, legalábbis a már belapult orra mögötti disznószemek ő rá emlékeztetnek.
Egy pillanat alatt már döntök is, és anélkül, hogy tisztában lennék cselekedetemmel, kopasz kobakjára csapok a gyertyával, ami pont annyira vonja el a figyelmét - egyrész a meglepetés, másrészt a forró, rácsöppenő viasz képében - hogy fölé kerekedhessen. Egy tőr csillan a félhomályban, vér spriccel a falra, és többet nem mozdul.
- Kösz kölyök. - szólal halkan meg nevelőapám, amíg kését ellenfele ruhájába törli. Bár ezt már nem hallom. Jelenleg máshol járok. Valahol egy csöndes, sötét helyen, ahol sűrű köd gomolyog. Egy hatalmas, elszenesedett tölgyfa árnyéka vetül, miközben a csontig maró hideg felborzolja a hátamon a szőrt. Valaki bámul a sötétségből. Egy csontos kéz a vállamra teszi a kezét, orrfacsaró bűz csapja meg az orromat. Halkan belesuttog a fülembe:
- Nem futhatsz már sokáig előlem, Leeeeooon~.
- Leon, Leon, hallasz engem? - rángat meg nevelőapám, Arnulf. Lassan kitisztulhatott a tekintetem, ahogy visszarázódtam a valóságba, mert lassan abbahagyja. Arra eszmélek fel, hogy gyomorforgató émelygés és hányinger kerülget. Nehezen, némán, de sikerült bólintani.
- Megviselt, mi? Nem csodálom... tartozom neked egyel kölyök. Ha őszinte akarok lenni elég sokkal. Menjünk fel, és beszéljük ezt meg, rendben?
Az ezt követő beszélgetés jelmondata az lehetett volna, hogy: "Nem mondod el anyádnak!" (aki neki nem a felesége, hanem csak a lánya volt), ami feltárt pár titkot.
Nevelőm, Arnulf (aki a ma történtek után már csak a "Rút" gúnynévvel együtt illetek) a csempészkartell árnyékában saját "vállalkozást indított", és épp egy "széleslátókörű" vevője fitogtatta vásárlói hűségét. Egyelőre csak egyedül tevékenykedett a környékbelieknek, de felkért rá, hogy legyek az első munkatársa. Anyám szavaival szívemben pár kikötéssel fogadtam csak el az igen izgalmasnak tűnő lehetőséget. Bár borzalmas mértékben pofátlanság a munkaadóddal alkudozni, szerencsére elképzeléseink egyelőre egyeztek. Onnantól rohamos mértékben nőtt a jóviszonyunk Arnulffal, anyám legnagyobb örömére.
Az én feladatom apróbb, kevésbé veszélyes csempészáruk szállítása volt, ami még elfért a tarisznya szerű táskámban. Természetesen olyat nem adtak a kezembe ami miatt vagy ahol tőrrel vártak volna. Nem mintha nem keveredtem volna elég gyakran kisebb össszetűzésekbe. De nagyjából minden gégemetszőtől lehetett tanulni pár egyszerűbb trükköt, hogy miként lehet hatékonyan forgatni a tőrt - és nekünk volt ilyen kapcsolatunk. Az öreg félszemű megmutatta hova lehet szúrni, ahol fáj de nem életveszélyes, és hova ahol rögtön halált lehet okozni. Egész ügyes voltam csak nagyon gyorsan kifulladtam mindig. Talán ez mind érdekesen hangzik, de ha elmondom, hogy az öreg anyám örege is volt, minden szépen a helyére kerül. Önvédelmet tanultam egy öreg katonától. Igen, anyám körül sok titok forgott.
A birodalmunk a kis boltból kiindulva lassacskán nőtt, elkezdtek minket több néven is emlegetni, a jobbik Szabadkereskedők Klubjától a rosszabbik Rút Arnulf Csürhéjéig sokféleképpen. Elkezdtünk szálka lenni a kartell szemében. Ami többekközt azért lényeges, mert egy hamarosan megtörtént érdekes eseményhez kötődik...
"A kartell néven emlegetett bűnszervezetek klasszikus rendszerek. Rendet teremtenek, irányítják a kis világukat, miközben saját hatalmi szervük mindhárom ága egy ember kezében összpontosul. Semmi köze a demokráciához, de be kell látnunk, gyakran sokkal jobban működik annál, és a fejeseik is sokkal több kompetenciát mutatnak mint napjaink egyes vezetői." - egy már "nyugdíjazott" őrkapitány
Belépek a Hellenburg-fényébe, és a második emeletnek veszem az irányt. A lépcső mellett álló kidobó ember látványomra felhúzza a szemöldökét, de nem állít meg. Gondolom sok siheder tesz szolgálatot a "Nagy Tesóknak" , ahogy mi hívjuk őket. Fent a terem tele van emberekkel, már amennyire a méretei engedik neki. Halkan sugdolóznak az elszórt asztaloknál, információk cserélnek gazdát pillanatok alatt. De engem csupán egy ember érdekel, aki az egyetlen kihalt asztalnál foglal helyet, nekem háttal. Megszólítom.
- Bocsánat, miszter, meghoztam a...
- Igen-igen, add ide. Köszönöm, itt van a... - szakít félbe, majd szakítják félbe, persze csak képletesen. A szomszédos asztalnál közvetlenül mellettem (szintén háttal) ülő egyén megragadja a csuklómat és asztalára ránt. A lendülettől lefejelem az asztallapot, nem kicsit összezavarva a koordinációmat. Vér folyik a szemembe, valószínűleg a homlokomból. Egy kéz lenyomja a fejemet, egy másik meg odaszegezi a jobb karomat az asztalhoz. Feltekintek, kíváncsi szemek vizslatnak engem, néha egy-egy halkabb röhögcsélés is el-fel hangzik. Valami belevágódik a kezem mellett az asztalba, hallható a rezonálása. Hirtelen mindenki elcsendesedik.
- Nos uraim, fogtunk egy jómadarat. - hallom meg az ismerős, mély hangot.
- Köpcös. Nem is tudom hogy nem vettelek észre előbb. Pedig még egy ilyen tiszteletreméltó korú, mélynövésű seggf...
A - hamar kiderülő - szélespengéjű kés masszív mértékben változtatott szöget, kellemetlen módon az ujjaim irányába.
- Szerencsés véletlen ez. Bár nem tudom mivel váltottam ki belőled ilyen mértékű ellenszenvet, nagyon örülök neki, hogy így alakult. Szeretnék elmesélni egy történetet önöknek uraim, ha nem rablom vele a drága idejüket.
- Jópár évvel ezelőtt történt, valamivel a szakadás előtti hetekben. Egy igen kényes megrendelést kaptunk egy - mostmár csak volt - szent embertől, miszerint le kellett szállítanunk egy borzalmasan drága, megbűvölt eszközt. - eközben a késsel játszogat, libikókáztatva az ujjaim fölött annak erősen ívelt pengéjét.
- Egyfajta elmére ható mágiával vonták be, ami a szellemvilágra nyitott emberek elméjét védené meg az unatkozó szellemektől. Legalábbis nekünk ezt mondták, lényegében visszafogja a született őrület mértékét. Egy hangokkal beszélő református lelkész egy bizonyos szintig érdekes, de utána már csak ijesztő. Borzalmasan óvatosan jártunk el, nehogy kitudódjon.
Érzem, hogy a penge hozzányomódik a bőrömhöz, de nem vág bele, pedig borzalmasan élesnek tűnik.
- A minimalista megjelenésnek eleget téve egy olyannyira mindennapi, jellegtelen rézgyűrűt hoztunk létre, amin nem akad meg senkinek a szeme. Az egyetlen ismertető jele egy körkörös, magába fordulós díszvéset, hogy mi feltudjuk ismerni. Bevágtuk egy nagy bizsusdobozba, és egy szakadt kordén szállítottuk fel éjszaka a városba. Aztán, valaki pont azt az egyet lenyúlta. PONT AZT AZ EGYET.
A kést kihúzza az asztallapból, és a hegyével elkezdi letáncoltatni ujjamról a gyűrűt.
- Így egyszer fogom csak megkérdezni kölyök, HONNAN SZEREZTED EZT A SZ...
- Hello Leeeoon~. - hallok meg egy hangot magamfölött. Egy csuklyás alak nyújtja felém csontos kezét.
- Ki vagy te? - kérdezem az első dolgot ami felötlik bennem.
- Hehehehe. Ez még kérdés neked, emberkölyök? Mondjuk azt, hogy egy régi barát. Még beszélünk. Ajánlom, hogy fuss.
Amennyire minden képnek rögzülnie kellett volna, csak töredékek maradtak meg. Egy elmosódott falrészlet, egy üvöltő katona fülsüketítő hangja, a forró könnyek mik végiggördültek az arcomon és a rettegés.
Hazaérve sokat zokogtam. Csupán három dolog volt biztos számomra: megöltem egy embert, a saját kezemmel. Visszaszereztem valahogy a gyűrűt. És elvesztettem az egyik szememet.
Eltelt pár év, nem számoltam. Miután sikerült lassan feldolgoznom a sokkot, a lelki bástyámmal, édesanyámmal hosszú beszélgetések árán jöttem csak egyenesbe. Kiszálltam a csempész szakmából, már amennyire ki lehet belőle. Emiatt nagyon összevesztem apámmal, nem akarta megérteni. Már régen nem arról szólt amiről kellett volna. Lehet, hogy elvesztettem az egyik szemem, de pont emiatt láttam meg, hogy mi folyik körülöttem.
Beléptem a városőrségbe, ahol kaptam fegyvert, egyenruhát, meg egy célt, amit teljes bizalommal követhetek. Nem a sötétségben támogatni, hanem a fényben gátolni a Halál játszadozását. De az alvilág, amelyik részével találkoztam nem felejtett el, és kihívni az egyik legnagyobb kartell haragját igazán veszélyes vállalkozás. Talán én már eltemettem, de Félszemű Leon nem halt meg, bár sokan elkezdtek rajta munkálódni.
Életem így még a szokottnál is nagyobb veszélyek között telt, amíg nem hozott változást egy újabb fordulat.
"A tudás nem ér föl a bölcsességgel." - A Pók, a Kaper banditacsapat vezetője (banditalevéllel rendelkező, délen munkálkodó Inkvizítori megbízott)
- Ő kell nekem. - jelenti ki a fura szerzet rám mutatva. Az eddig nyugodt és hidegen hangzó szavaiba most némi érezhető izgalom is vegyül. Csontvázszerű egy alak, amit testére simuló kékpalástja ijesztő mértékben kiemel. Miközben megállás nélkül fel-alá sétál a szobában, mint akinek kilóméter hiánya van, köpenye alól kézfejben végződő démonfarkával borostás állát vakargatja. Szemén vastag okuláré ül.
- Minek? És miért ő? - kérdezi hökkenten a kapitányom. Kedves ember, tömött vastagbajusszal, de nem igazán tart engem sokra. Nem fog hiányozni.
- Mert szükségem van egy testőrre, és őt néztem ki magamnak. Egyéb kérdés? - kérdezi lenéző, éles hangon. A ledorgálás és a kihívás egyszerre jelenik meg benne, és a kapitány összeszorított fogakkal de, meghátrál. Senki se szeret démonokkal packázni.
- Gyerünk. - jelenti ki hidegen. Ahogy távozunk a barakkból, eláraszt információkkal.
- Mostantól nekem, és a könyvtárnak dolgozol, az egyenruhádtól nyugodtan elköszönhetsz. Ne próbálj meg se hálálkodni, se rimánkodni, egyik sem érdekel. A fegyveredet megtartatod, páncélt majd biztosítunk.
- Nem szokásom tűrni, hogy így beszéljenek velem.
Lassan, megenyhülten elmosolyodik.
- Knorren vagyok, és gyűlölöm a talpnyalókat. Nem véletlenül választottalak téged, sokat kutakodtam a megfelelő újonc után.
- Újonc? - kérdem meglepetten.
Hirtelen megáll egy pillanatra.
- Mielőtt alaposan nekikezdek, kössünk egy alkut, Félszemű.
- Nem használom ezt a nevet.
- Tudom. Ahogy azt is, hogy imádtad a városőri munkádat, de az életed nagy veszélyben volt, van, és még lesz is, nekem meg egy magadfajta emberre van szükségem. Érinthetetlenséget és tudást ajánlok fel a segítségedért.
- Miféle segítségért?
- Köszönöm hogy megkérdezted. Ritka esetek egyike, hogy örülök egy kérdésnek. A világon rengeteg dolog van, amit még nem értünk, hatalmas varázserőt jelentő tárgyaktól kezdve ismeretlen kultúrákon át elfeledett romokban található kincsekig. Nekem egy ember kell aki ezekért elmegy és elhozza őket ide.
- Nem lenne erre jó akármelyik kalandor?
- Intelligens kérdés. Nem, nem lenne. Egyik életképtelen, másik kapzsi rohadék - hosszú a lista. De nem az a lényeg, mi hiányzik belőled, hanem hogy mivel vagy több a... többieknél.
- Most hogy így szóba hoztad, miért pont én?
- Legyen. - ereszt el egy fáradt sóhajt. - Sokat tanulmányoztam több ember hátterét is, és benned találtam meg azokat a dolgokat a beszámolók alapján, amire szükségem van. Bátorság, kíváncsiság, merészség, intelligencia - és neked van legnagyobb szükséged a támogatásra. Ami azt jelenti, hogy benned megbízhatok, mert szükséged van rám.
- Ergo, kihasználsz. - mondom hűvősen.
A maga ördögi mivoltában kajánul elmosolyodik.
- Hát, elvégre is démon lennék, nem? De ne aggódj, te is nagyszerűen fogsz járni.
Elkezdem dörzsölni a halántékomat. Egy valamiben igaza van - szükségem van rá. Eddig is leginkább a vakszerencse tartott életben. De ennél vannak fontosabb dolgok is.
- Nézd, én... tudod miért álltam a városőrségbe, ugye?
- Azt pont nem, de érdekelnének a motivációid.
- Rengeteg ronda dologgal találkoztam eddig, és ezek közül a halál rémít meg legjobban. Semmiképp nem akarom támogatni, sőt, ha lehet harcolnék ellene.
- Hmm, igen érdekes. Közvetetten igen, de közvetlenül... figyelj csak. Van egy olyan nagy, közismert relikvia ami mindnyájunknak a fő feladata lenne keresni, csak egyesek már a létezésében sem hisznek. Azrael kardja. Hallottál már róla?
- Nem igazán, csak pletykákat. Meséket.
- Akkora hatalma van, amivel képes lehetsz megállítani a háborút. Megteszi?
- Esetleg. Még valami mielőtt nekikezdünk?
- Még két dolog. Előszöris, ezt mindenképp tudnom kell, ha már felvetődött: ha megtalálnád a kardot, mit kezdenél vele? - kérdezte halálosan komoly hanghordozással.
Komolyan átgondoltam a dolgot.
- Ha ekkora erőt jelent... mindenképp elkéne zárni.
- Úgy látszik akkor jól választottam. Utolsó dolog, mint kezdővizsga, egy könnyebben megszerezhető relikvia expe...
- Ez megteszi? - mutatom fel neki hirtelen felindulásból a gyűrűt. Már rég megakartam szabadulni tőle, és most érzem először azt, hogy jó emberre bíznám.
A tudásdémon mohón ráveti magát és tanulmányozni kezdi. Rövid ideg meg sem szólal.
- Tele vagy meglepetésekkel, apró barátom. Megmutatom az öltözőket.
És amíg épp talán életem legfontosabb sarokpontjához közeledtem, megszólal a fejemben a hang:
- Hellooo Leeeeon~.
"A hosszú élet titka az, hogy ne felejtsünk el levegőt venni." - ősök bölcsessége
