Leon Wittman

- Te meg ki vagy? - kérdezte Leon a különös alaktól, aki a kőajtó előtt térdepelt. Ahogy meghallotta az idegen a hangot, lassan és ráérősen felkelt, elnyújtott mozdulatokkal, és szembefordult a férfival. Széles karimájú kalapja alól csupán fültől fülig tartó mosolya lógott ki, ami egyáltalán nem hatott emberinek. Egész testet borító, egyszerű, zsákjellegű ruházatot viselt, feltehetőleg valami olcsó len anyagból.
- Egyesek Ezermesternek hívnak. - mondta hideg hangon. A mosolya meg sem remegett közben.
- ... mi vagy te? - kérdezte a zsoldos megdöbbent hangon.
- Mi lennék? Ember. Hegyesnek tetszik talán a fülem?
- Egy embernek általában mozog a szája... - mondja Leon, ahogy lassan kezét ráfonta kardjának markolatára.
Az idegen felemelte nyugtatólag mindkét kezét; vaskosak voltak és olybá tűntek, amit baltával faragtak ki.
- Nyugodj meg, jóember. Úgy látszik gyengül a varázs... - tapintotta meg rezzenéstelen arcát. - Egy gólem vagyok, talán hallottál már a fajtámról.
- Mit csinálsz itt, Gólem? - mondta rosszallóan a zsoldos, fegyveréről elvonva kezét. Többméteres, agyatlan kőmonstrumoknak ismerte meg ezeket a lényeket, de ez az egyed apró volt és gondolkodott is. Igencsak különös.
- Így fogsz hívni? Elég degradáló.
- Mióta vannak egy kődarabnak érzései?
- Igazad van, nincsenek. Az önérzetet is csak tanulni lehet. - szavai gunyorosnak hatottak, annak ellenére, hogy egy hangszínen beszélt végig.
- Szóval, mit csinálsz itt?
- Dolgozom.
- Ez egy öreg sírbolt. Mi dolga lehet egy magadfajtának benne?
- Van bent valami, amire a... “Gazdámnak” szüksége van. - nyomta meg a szót. Elég sértődékeny egy gólem ez.
- Akármit is találnál bent, az az enyém.
- Tudtommal a hely négy éve és hetvenöt napja nem rendelkezik magántulajdonossal, a Királyság pedig csak olyan gazdátlan területre követelhet tulajdonjogot, ahol valamiféle tevékenységet végez vagy embert szállásol. Gondolom, te nem a király embere vagy. - mondta lenézően, amennyire az lehetséges volt.
- Nem, nem vagyok. Engem azért fizetnek, hogy ilyen helyekről relikviákat szállítsak el.
- Kincsvadász?
- Olyasféle.
- Figyelj, Kincsvadász - élte ki gyerekes bosszúját - nekem csak egy dolog kell bentről, és biztos vagyok benne, hogy annak te nem találnád hasznát.
- Ki tudja. - vont vállat a zsoldos. Nem tetszik neki ez a figura.
- Segítsünk egymásnak. Ez hozzá a feltételem.
Nem kellett sokat gondolkodnia hozzá Leonnak, hogy belemenjen ebbe az üzletbe. Annak ellenére sem, hogy nagyon furdalta a kíváncsiság, miféle segítségre lehet szüksége egy gólemnek tőle.
- Megegyeztünk. Mire jutottál?
- A feliratok a kőajtón - fordult vissza a munkájához - elriasztó jellegűek, és elég régi dialektusban vésődtek fel. Semmifajta nyitómechanizmus nem csatlakozik hozzá, így muszáj lesz betörnünk.
- És hogyan?
Nem válaszolt rögtön.
- Van tüzed?


BUMM! Megrázkódott a föld, és villámok ostorcsapásai verték a Földet, és mindenkit, aki élt raja. Leon sokáig fogta fülét, és szédült a fejében megnőtt nyomástól, egy hangos sípolás kíséretével.
- EZ MEG MI VOLT?! - ordította a kőszörnyetegnek.
- Mágia. - mondta az nyugodtan. Lassan a zsoldos is visszanyerte a hallását.
- Mit mondtál?
- Mágia.
- A gólemek mióta értenek a varázslathoz?
- Mágia minden, mit az egyszerű ember nem érthet. - vágta oda flegmán, legalábbis a megfogalmazásból ítélve.
- Ezt magyarázd el, most. - szűrte dühösen a fogai között Leon. Nem szerette a mágiát az érthetetlen határtalansága miatt, de azt még jobban gyűlölte, ha a bolondját járatták vele.
A gólem hasított, azóta is mosolygó szájrésze szétvált, és előre-hátra összecsikorgatta a két darabot. Ezt Leon egy sóhajtásnak értelmezte.
- Hallottál már... a kén nevű dologról? - masszírozta meg feltehetően érzéstelen arcát.
- Nem.
- Akkor nem értenéd.
- Van rá legalább racionális válasz?
- Van. Bemegyünk?
- .... menjünk. - adta fel inkább Leon. Úgy érezte, ezzel a lénnyel nem jutna előrébb.
A sírbolt nagytermének központi részét egy hatalmas, díszesen faragott kőkoporsó foglalta el. A zsoldos tudomása szerint egy kiátkozott lovagot temettek el itt, több száz évvel ezelőtt.
A pókháló által betemetett koporsóhoz lépett Leon, és kezével finoman letépegette a selyemrétegeteket az elejéről. Jól láthatóan rá volt vésve a név - még ha kissé máshogyan is - ahogy az utókornak fennmaradt. Acélarcú Henrik. Sosem vette le a sisakját, sehol sem. Valószínűleg ezért tudta olyan sokáig titkolni a tényt, hogy vámpír volt.
- Készülj. - mondta a gólem, aki a zsoldossal nem törődve végig egy sötét sarkot bámult ezidáig. Keze ökölbe szorult, hangosan recsegtek a kövek ujjai között.
Két, nagyjából emberméretű pók körvonala rajzolódott ki előttük, akik rögtön fel is vették a harcot a betolakodókkal. Ahogy az első előre lendült, az Ezermester névre hallgató lény elébe lépett, és fejére mért egy kemény ütést, amitől valószínűleg az állat fejében minden tönkre is zúzódott. A másik erre felhergelve ráugrott a kőlényre, maga alá birkózva azt, de hiába próbálta csáprágójával elválasztani fejét a testétől, nem bírt a sziklával.
- Öld, öld meg! - ordította a lesokkolt srácnak, aki már előrántotta fegyverét hüvelyéből, de egy helyben állt, nem messze a harctól. Lebénulva nézte az eseményeket. Nem mozdult a lába.
~ Ölni. Ölni... - visszhangozzak a hangok a fejében. Nem volt semmi se, ami ma átvette volna keze fölött a kontrollt.
A gólem elrúgta magától ellenfelét, felpattant fekvéséből és kikapta a pengét a zsoldos kezéből. A magát éppen csak felküzdött pók lassan szembefordult a karddal, ami áthatolt a fején, keresztvasig kék vérrel borítva be azt. A szétroncsolt testrészből láthatóvá vált a hő, ahogy lassan elterjedt a hideg kriptában.
- Te... te megölted őket. - hüledezett Leon.
- Igen, ahogy neked kellett volna. - mondta idegesen a gólem, és visszaejtette a pengét a kölyök kezébe. A kard a porban találta magát.
- De hát...
- Ide figyelj kölyök, nem tudom mit hiszel, de az élet, mint maga, egy erősen túlértékelt dolog. Mozgás. - intett a haladási irányba.
- Persze, egy élettelen kőtömb csak tudja ezt. - mondta felocsódulva és megvetéssel a zsoldos.
Egy pillanatra csend szállt a párosra, majd a kőtömb szólalt meg először. Lassan, akadozva formálta a szavakat.
- Igen, igazad van... hogyan is érthetném...
- Pontosan. Nem kéne így ítélkezned valamiről, amit nem is értesz.
A gólem nem válaszolt, hanem némán kezdett körülnézni a teremben, és Leon is így tett.
Hamarosan mindketten megtalálták azt, amiért jöttek: Leon egy nyakláncot, aminek az ékköve természetellenesen hidegnek hatott. A kék kristályban a fehér csíkok mintha hullámot vertek volna.
A gólem egy egyszerű kristályt vett magához, egy nagyobb darab, egyszerű sárga darabot, ami messziről sem tűnt értékesnek. Csiszolatlan, nyers kő. Nem tett fel Leon kérdéseket, értett annyira a szakmájához: lehet, hogy a legértékesebb dolgot tartotta a másik a kezében a kriptából.
- Akkor... a viszontlátásra.
- Várj!
- Mit akarsz még? Megkaptad, amit akartál, nem? - kérdezte rosszallóan a kőkupac.
- Figyelj... Ezermester. Merre vezet az utad?
- Mire véljem ezt a kedveskedést? Mi jár a fejedben? - mondta tele cinizmussal.
- Válaszolj a kérdésre, kérlek.
Nem válaszolt rögtön, láthatólag azon töprengett, hogy válaszoljon-e egyáltalán. Legalábbis abból kiindulva, hogy a moháját húzogatta az állán.
- Hellenburgba, a Gazdám ott lakik.
- Én is arra tartok. Megyünk együtt?
Hezitált.
- Mehetünk, persze. Van valami oka annak, hogy velem akarsz utazni?
- Meg akarom tanulni a mágiádat.


- ... megérkeztünk. Biztos nem tudlak lebeszélni róla?
- Nem, ragaszkodom hozzá. Vezess.
A háza, már ha nevezhetjük annak azt a kisebb kastélyt, amiben lakott, gyönyörű volt. Falai ódon kőtéglákból álltak, tetejét zöld patina festette. Kertjében csak rózsák nőttek, de abból többszínű is: ég kék, hófehér, de a várost jelképező sötétzöld szirmú darabok is akadtak. A bejáratot képező kétszárnyú, vastag faajtó előtt álltak, nem sokkal azután, hogy átjutottak a kertet védelmező öntöttvas kerítés kapuján. Lassan a zsoldos felé fordult:
- Előre figyelmeztetlek... viselkedj természetesen, jó? Kérlek. - mondta sokkal melegebb hangon, mint amit eddig megszokhatott tőle, majd feltárta a nehezen nyíló bejáratot. Hangosan recsegett a kulcs a zárban, szinte letöredezett a rozsda közben: ezt sem gyakran nyitogathatják.
A hall egészen kicsi volt, ugyanúgy mint a ház többi része: az egész egy lekicsinyített kastélynak hatott. A főterem rögtön innen nyitódott, aztán meglátta... meglátta azt, ami miatt természetesen kellett volna viselkednie.
De hirtelen nem sikerült neki.
A szoba közepén különböző asztalok voltak összetolva, ott, ahol máshol a dísz-ebédlőasztalt lehetett találni. Rajtuk telepakolva mindenféle üvegcsével és könyvekkel, növényekkel és alkatrészekkel: egy műhelyben nem lehetett nagyobb káoszt találni. Előtte ott ült a lány, ráborulva az asztalára, mellette természetellenesen egyenes háttal állt egy úr: ruházata követte az ilyen helyeken megszokott eleganciát, de elmaradt róla a rengeteg dísz és cicoma. Pont ahogy egy szolgálótól várná az ember.
Ahogy meglátta a vendéget, mélyen meghajolt. Kopasz volt, így jól látszódtak hosszú, elf fülei. Álla ugyanúgy meztelen maradt, de hosszú bajusz és vastag pofaszakáll díszítette őszporos, ráncos fejét. Szemei előtt apró, vékony keretes szemüveg ült.
A sokkoló az egészben csupán annyi volt, hogy a onnan, a bejáratból is jól látható volt a tény, hogy a hölgynek nem voltak lábai, és egy apró hintó-jellegű székben kellett ülnie: gyönyörűen faragott darab volt, a fehér fát arany szegélyek egészítették ki és íves rózsamotívumok festményei díszítették a guruló alkalmatosságot.
- Üdvözlöm a kisasszonyt... - mondta megfáradt hangján, amire a gólem közelebb lépett.
- Üdvözlöm Torvald. Kérem, ha megengedi... - tett egy apró pukedlit a mindenképp hímnek faragott kőlény, ami elég nevetséges látványt nyújtott, de a zsoldos képtelen volt ennek ellenére mosolyogni akár. Valami nagyon nem stimmelt a jelenettel.
- Vendéget hozott?
- Igen, de hamarosan foglalkozom vele. Addig is, kérem, szolgálja ki valamivel.
- Parancsára, hölgyem. Uram, iszik esetleg valamit? Egy csésze teát, esetleg egy kis konyakot?
- Konyak... most egy ital jól esne... - mondta Leon elhűlve, ahogy nézte az eseményeket. Az inas meghajolt és elsietett, feltehetően az italszekrény irányába.
- Eddig elfelejtkeztünk bemutatkozni egymásnak, nemde? - mondta a gólem, sokkal előkelőbb hanghordozásban mint eddig. Már-már nőiesen. - A nevem Kessa. Önt hogy hívják?
- Leon... a nevem Leon.
- Üdvözöllek Leon, itt, szerény hajlékomban. Kérlek, segíts kicsit. Segíts felültetni a... lány testét.
A zsoldos nem tett fel kérdéseket, rögtön úgy is tett, ahogy mondták neki. Volt egy erős gyanúja mi folyik a háttérben, de egyelőre nem mert teret adni a lehetőségnek, hogy...
A gólem leült egy vaskos székbe, ami kitűnt a többi közül robusztusságával és egyszerűségűvel. Becsukta pont szemeit, és hátradőlt. Leon némán és feszülten figyelte, mi fog történni.
Egy szempillantás volt, nem több. A kőlény teste előbb egy aprót rázkódott, míg a hölgy, akit a kezébe tartott egy fuldokolva kapkodott levegőért. Leon úgy megijedt, hogy majdnem ellökte magától, de próbálta egyenesen tartani ennek ellenére. A lány nagyokat és szárazan köhécselt. Pont ekkor tért vissza Torvald.
- Konyak az úrnak, és természetesen hegyi patak víz, az Árnypajzs-hegységből, a kisasszonynak.
- Köszönöm. - vette át az italt Leon, és rögtön lehúzta az édes, torokkaparó italt. Nem igazán érdekelte, hogy nem ez a módja az elfogyasztásának.
- Mondtam már, Torvald, hogy a német neveket használd minden esetben. - mondta ledorgálóan a hölgy, aki eközben felegyenesedett és megült magától a székében.
- Sajnálom asszonyom... - mondta bűnbánó arccal az inas.
- Köszönöm a vizet, egyébként... - mondta szinte gőggel a hangjában, ahogy elvette az innivalóját. Torvald láthatóan ennek hallatára kivirult.
~ Nagyon máshogy viselkedik a saját testében... - futott át a félszemű agyán.
- Szóval, Leon, akkor térjünk a tárgyra. Meg akarod tanulni a “mágiámat”? Nem lesz olcsó, erről biztosíthatlak. Drágább az időm annál, hogy beképzelt kölykökre pazaroljam.
Leon köhintett párat. Nem egy éretlen lánnyal, vagy egy kegyetlen gólemmel nézett most szembe. Egy igazi, érett dámával kellett most dűlőre jutnia
- Persze, rögtön gondoltam. Megfizetem az árát.
- Valaminek nem lehet csak olyan egyszerűen megfizetni az árát, ahogy gondolod. - mondta szinte utálattal. Ezek a kiutaló, fájdalommal teli megjegyzések túl egyértelműek voltak ahhoz, hogy egyáltalán rájuk kelljen kérdezni.
- Ezermester a te gólemed, gondolom. - váltott témát Leon.
- Igen, én készítettem. - mondta felhúzott orral. Nehéz lett volna eldönteni, hogy ez a fajta beképzeltség őszinteséget vagy éppen egyszerű hencegést takarhatott. - Gondolom nem szükséges elmagyaráznom, mi szükségem rá.
- Természetesen nem. - fordította el az arcát Leon, ránézve a szolgálóra. Ő a földet meresztette kötelességtudóan, bőven olyan közel, hogy mindent halljon. Nem kérdőjelezte meg ennek helyességét sem a zsoldos - Mi szüksége van egy ilyen nagy hatalmú mágusnak, mint ön, egyszer trükkökre?
- Ugyan, kérlek. A mechanika nem porok robbantgatásából áll, ha erre gondoltál. Teljesen mást hivatott elérni.
Leon nem kérdezett rá, micsoda az a ‘mechanika’. Nem akart hülyébbnek tűnni a hölgy előtt mint amilyen.
- Mire hivatott?
A hölgy mosolyogva letekintett a lábaira sokatmondóan. Talán ez volt beszélgetésük alatt az első alkalom, hogy elmosolyodott.
- Vannak olyan dolgok, amikre a mágia nem képes. Szerencsére nem a mágia az egyetlen teremtő hatalom a világon.
- Mennyibe fog nekem kerülni? - tért vissza az eredeti témához Leon, lelkesedéssel a hangjában. Most nem áll útjában semmiféle rosszmájú megjegyzés.
A hölgy szárazon mondott egy árat. A zsoldos rögtön elfogadta, annak ellenére, hogy nem volt kis összeg. Talán túl gyorsan válaszolt.
- Miért kell neked a tudásom egyáltalán? - kérdezte a hölgy. Egy pillanatra megtelt feszültséggel a levegő.
- Szeretném visszaszerezni azt, ami rég elveszett. Gondolom, ebben megérthetjük egymást.
Másnap reggel Leon elkezdte tanulmányait mint mérnök-inas.