Leon Wittman

Kétszemközt
Közös élmény sorozat Alicia Zharissal, érdemes lehet az ő nézőpontjából is olvasni

1. rész - Útra, úton, útról

Léptek ütik meg a fülemet, amikor is a zekémet húznám fel.
- Leon! Leon! - hallom az ismeretlen hangot. Megfordulok, és egy kék taláros tudásdémon közeledik felém, aki nem is az enyém, ha mondhatjuk így. Neki apró kis szarvacskák állnak ki a homlokából, ellentétben Knorr kézfejben végződő farkával. Sietős léptekkel halad felém, mégis elég időt ad ahhoz, hogy rendesen felöltözzek.
~ Egyáltalán hogy talált meg? - morfondírozok. A várostól nem messze van egy apró tavacska, az egyetlen hely amit ismerek a falakon kívül, ahol fürdőztem. Amikor nagyon elfáradok akkor ideszoktam jönni pihengetni és lazulni a vízben, eltűnődve a múlt azon szegletén, amikor idevetődtem.
- Leon... - levegőt kapkodva áll meg előttem, térdeire támaszkodva. Néha meglepődők hogy mennyire gyengék ezek a könyvkukacok. - Knorren keres téged, sürgős.
- Mond csak Vector (hogy miért ezzel a névvel létezik nekem máig rejtély), meddig akarsz még Knorr lóti-futija lenni?
Összehúzza a szemét, és csúnyán rám mered.
- Cs-csak menj már! - mondja felívelő hangon.
- Rendben - sóhajtok egyet. Nők. Sose fogom megérteni őket.
Nem akarom megváratni főnökömet, így a leggyorsabb általam ismert útvonalon kaptatok el a város szívébe, a nagykönyvtárhoz, bár még így is közel háromnegyed órába beletelik a dolog. Nem a főbejáratot választom - van egy hátsó, mondhatni "személyzeti bejárat", és amióta a csoport tagja vagyok, bejárásom is van. A különítményünknek fenntartott részen található egy ajtó, ami Knorren irodájába vezet - valamiért ragaszkodik ehhez az óvatoskodáshoz. Belépéskor rögtön letámad:
- Leon! Ülj le, gyors leszek - mondja némi ideggel a hangjában. Egyáltalán nem ijesztő, inkább csak meglepő jelenség.
- Itt az ideje bizonyítod. Szerencsés fordulat következtében egy feltételezhető ereklye után küldhetlek. A közelben van, feltételezhetőleg veszélytelen és még társat is kapsz magad mellé.
- Kit?
- Egy... kalandvágyó hölgyet. Nem a különítmény tagja.
- Azt akarod mondani...
- Csak téged tudlak nélkülözni, igen. Valószínűleg nincs ott semmi, de egy "valószínűleg" miatt nem szeretnék elveszteni valami... érdekeset.
Elengedek egy nehéz sóhajt. Ő a főnök, gondolom nincs sok választásom.
- Mit keresünk?
Gyanúsan hallgatag marad egy ideig.
- Elég annyit tudnod... hogy a hölgy majd felismeri.
- Rendben. Hova megyünk? - próbálom magam minél inkább visszafogni.
- Ezt szerettem volna hallani - mosolyodik el finoman. - Nazerum, egy régi katonai előőrs romjaihoz mentek. A várostól északra van, olyan két-három napi járóföldre, lovon gyorsabb, persze. Pontosan elmondom, hogy juttok oda.
- Érdekes neve van.
Felsóhajt, ahogy félbeszakítom.
- Javarészt háborúdémonok állomásoztak ott, így démon neve van. Akkor hagyod, hogy elmondjam, vagy még kérdezősködsz?
Negyed óra múlva már kint állok a könyvtár előtt, háttammal támasztva annak egyik oszlopát.
- Ha nem tévedek, a kezes-farkas úridémon küldött - lép oda hozzám egy lány, arcán határozott mosoly terül el.
- Oyy - köszönök a másik helyett is, egy bólintás kíséretében. A mozdulat közben felmérem a lányt, már azt a keveset ami látszik belőle. Fekete, egyrészes ruhában, fején csuklyával eléggé kitűnik a tömegből, valószínűleg nem bírja a bőre a napfényt. Talán vámpír lenne? Nem, a szájából nem lógnak alá hosszú, vértől csöpögő szemfogak, amennyire meg tudom állapítani fejfedője árnyékától. Tisztán csak az ezüstös szeme csillogása látszik ki a sötétségből. Mindenesetre, törékenynek néz ki. Ő akar felfedezőset játszani?
- Megyünk? - kérdezem türelmetlenül. Essünk túl rajta minél hamarabb.
- Természetesen. Van lovad?
- Az istállóból vihetek egyet, útba esik. Neked? - hangom biztos elárulja az ellenérzéseimet, úgy mindennel. Nem szeretem ha ugráltatnak, vagy semmibe vesznek. Épp én voltam elérhető. Pff...
- Igen. A város szélén adtam át egy lovászfiúnak gondozásra. Persze ha annyi kitérő nem fér bele, akkor az útba eső istállóból is hozhatok egyet, kérdés, az erszényemből kitelik-e váltó rá. Tudod, milyen messze van? Csak mert élelemmel is úgy kell felszerelkeznünk.
- Attól függ. Kényelmes tempóban két nap, egyébként egy. Az is csak azért mert nehéz a terep és a lovak nem tudnak megbirkózni vele.  Az étel meg... persze. Valami prioritás ezzel kapcsolatban? - nem tudom milyen úri ételekhez szokhatott.  
- Nos, nekem nincs ellenemre a gyors tempó. Az ételre nézve pedig nem kifejezetten van, hozzászoktam már a moslékhoz is - megvonja a vállát. - Magával a kenyérrel is beérem az útra, az úgyis jó egy darabig, de ha van hozzá valami, sajt vagy olcsó húsféle, annak örülnék.  
- Hideg étel nekem is tökéletes. Megyünk együtt, vagy te a lóért, én az ellátmányért és találkozunk az Északi kapunál?  - a hangomat mostanra összeszedtem eléggé ahhoz, hogy ne tűnjek kellemetlennek. Nagyon. Nem akarom az egészet utat azzal tölteni, hogy veszekszünk. Megpróbálom a legjobb pofámat adni ehhez.
- Ha szétválunk, gyorsabban megleszünk, így javaslom ezt a megoldást. Remélhetőleg nem lesz több egy-két óránál - kis szünetet tart. - Két óra múlva akkor ott?  
- Rendben.
 
Zsebemben a kapott költőváltóval indulok el a Barakk-negyed felé, ahonnan a katona fia felszerelkezhet akár hosszabb utakra is. Szerencse hogy errrefele van még bejárásom némi, így gyorsan megjárom a ló- és ellátmány szerzést, utóbbit két külön zsákba csomagolva. Valószínűleg erre a rövid útra elegendőek lesznek, talán még marad is. Az összes kapott pénz ráment... Knorren túlzottan tisztában van mindennel. Na meg egy kapzsi dög is. Elindulok a találkozási ponthoz.
Lovam, egy koszos-fehér mén, messze a nem-legdélcegebb, nyugodtan tűri, hogy a kantáránál fogva vezetem a Kapuhoz, a lány már megelőzött.
Ő a barna lovát tartja hasonlóképp, közben a nyergen ülő... baglyát eteti. Mi van?
- Veled van? - kérdem sokat mondóan a madárra mutatva, némileg csodálkozva.
- Igen, már úgy... Másfél éve talán - simít végig a hatalmas állat fején.  - Még egy vadásztól kaptam - nézi tovább a baglyot. - No, de akkor indulhatunk? Látom, az ellátmány megvan, gondolom, másra már nincs szükségünk - lép hátasa oldalához a felszállás szándékával, a ló pedig megrázza a fejét.  
Én végig a baglyot bámulom, majd észbe kapok és átnyújtom a két részre osztott ellátmány egyik felét.
- Indulhatunk.
- Hmph. Ez egészen meglepő - nézegeti a táskát. - Köszönöm - pakolja a nyeregtáskába.
Odalépek a lovamhoz, és megpróbálok felmászni rá anélkül, hogy nagyon bénán nézzek ki, miközben ő könnyedén felpattan a pacijára. Miközben a hátasomat elindítom úgy-ahogy, ő követ engem sokkal kecsesebben ülve meg azt. Biztos sok tapasztalata van benne.
- Egyébként hogy hívnak? - kérdezi hirtelen.
- Oh, bocsánat. Leon. Leon Wittman. És téged? - próbálom kedvesen mondani, ami az illem-tiszteletben tartásom miatt nem is olyannyira nehéz mint hinném.
- Leon - ismétli meg halkan. - Alicia Zharis - biccent egyet. - Ő itt Zabos... - paskolja meg lova nyakát finoman. - A bagoly pedig Nebelvoile, bár úgyse hallgat egyikük sem a saját nevére - jegyzi meg szórakozottan, majd felém fordul. - A főnököd az orrodra kötötte, miféle szerzet vagyok?
Furcsállom a kérdést, így értetlenkedő fejet vágok.
- Egy érdekes fajta, aki önszántából akar alászállni a romok közé. Ha engem kérdezel, nem a magadfajtának való hobbi. Kivéve ha mágus vagy, persze - mondom óvatosan. Nem akarom megsérteni, de az aggodalmaim valósak.
Halkan felnevet. Kérdés hogy elfojtottságból vagy egyszerűen ő halkan is szokott nevetni.
- De még milyen mágus! - majd hirtelen hátrafordul. Én is úgy teszek, de csak a város lassan távolodó sziluettjét látom. Visszatekintek rá. Az arca gondterheltséget áraszt. - A lehető legkellemetlenebb fajtából - mosolyog keserűn.
- Hát, egyelőre egy oldalon állunk, így engem nem zavar túlságosan - próbálom valahogy csökkenteni a kellemetlen légkört.
- Ezt örömmel hallom - hallgat el. Úgy látszik nem jött össze. Hagyom békében a gondolataival.
- Hmm, milyen gyakran küld a főnököd ilyen esetek kiderítésére? - érdeklődik.
Nem válaszolok rögtön, vagy túl magabiztos hangon.
- ... gyakrabban mint hittem hogy fog, szerződéskötéskor - valamiért szégyellnivalónak érzem most zöldfülűségemet.
- Hát akkor még nem elég gyakran - mondja jókedvűen. - Kicsit szorítsd jobban a lábad, lógnak a kengyelben - javasolja. - De a tartásod jónak tűnik.
- Öh-öhüm, köszi - nézek le a saját lábamra. - Ritkán kerülök lóra.
- Kicsit meglátszik, de ha sok helyre küldenek, beleszoksz - mondja mosolyogva.
Gyorsan témát váltok.
- Pontosan mire számítasz?
Hirtelen elkomorodik.
- Leginkább csalódásra. Sok hasonlót kerestem, de ha volt is bárhol ilyen kellék, vagy nagyon nehéz volt a megszerzése, vagy potyára ment rengeteg idő, mert nem volt ott semmi - sóhajt a végén.
Megpróbálom a borúlátást derűlátással ellensúlyozni.
- Én bizakodó vagyok ezzel kapcsolatban - engedek meg magamnak egy enyhe mosolyt. Erős túlzás lenne azt állítani hogy kedvelem, de egy biztos, az a taláros idióta érti a dolgát.
- Fő a derűlátás - forgatja meg a szemeit, érezhetően belefáradva az említett nézetbe.
Kár hogy sose volt erősségem a pozitivitás. Jobbnak látom nem is erőltetni a dolgot, és ő se tesz másképp, így az utunk csendesen telik. Magunk mögött hagyjuk a mérföldeket, amíg végül a Nap alkonyra száll, és a Hold veszi át az égbolt uralkodó szerepét.

Úgy döntünk, hogy tábort verünk egy útmenti tisztáson. Errefele nem kell tartani a banditáktól, vagy ellenséges katonáktól, a vadakat meg távol tartja a majd tűz ropogó hangja és perzselő melege, ha túl közel merészkednek. Talán felelőtlenség ez, de bízunk a biztonságunkban.
Hamar szedünk rőzsét és tűzifát a tűzhöz, Alicia meg – mint kiderül - tart magánál gyújtósnak valót, így a lángok hamar életre kelnek, és kígyóznak az égfelé, bele-bele marva az éjszakába.
Ketten a tűz két-két oldalán foglalunk helyet, így elválasztódva a füst és a vörös hőnyelvek falalával. A lovaink a közelben fákhoz vannak kipányvázva, a lány baglya meg a legközelebbi fa ágáról néz le ránk kíváncsian. Amennyire egy állat érzéseit én meg tudom állapítani, akár épp le is nézhet minket.
Alica nekilát a vacsorájának, kenyeréhez szalonnát majszol, amikor újra beszélgetést kezdeményez.
- Egyébként... - kezdi, lekanyarítva egy vékony szeletet, amit megemel, mire a bagoly kitárja a szárnyait. - ... nincs benned kétely? Hogy esetleg... - kapja ki ujjai közül a madár a szeletet, mire hirtelen elkapja a kezét, megnézve az ujjait. - Te nyavalyás dög... - morogja, megragadva az állatot a nyakánál, játékosan megrázva őt, mire felborzolja a tollazatát. - Tehát hogy gondolok egyet, és ahelyett, hogy leszek szíves visszahozni veled a talált felszerelést, inkább elviszem, és köddé válok?
- Nem hiszem hogy érne neked annyit az egész. Van egy jó érzésem veled kapcsolatban - mondom neki őszintén, félmosollyal. Nem kezdett volna bele az egészbe, ha ez lenne a szándéka, már rég belelökhetett volna az első árokba.  
- Jó érzés, mi? Ilyet is ritkán hallok - ingatja a fejét. - De akkor legalább nem ítélsz el azonnal, mint a többség - biccent egyet abba az irányba, ahonnan érkeztünk. - Csak aztán nehogy megbánd.
- Nem kenyerem az elítélés, nem adtál rá indokot. Egyfajta... erős elhatározást érzek belőled. Nem tudom mit tervezel, de nem fogsz szó nélkül lelépni, mert akkor nem lennél itt - azok, akik kételkednek magukban nagyon ritkán olyanok, amilyennek vallják magukat. Ezt rég megtanultam.
- Ez tetszetős és mulatságos egyszerre - hajol felhúzott térdeire, mosolya szélesedik. - Viszont mi van, ha csak kihasználom ezt a kedvező lehetőséget, és mindössze egy feláldozható figuraként gondolok rád? Nem tűnődtél ezen? Csak mert minden okod meglenne rá, mint ahogy a többieknek...
- Nem szoktam ilyenekre pazarolni az időmet. Megbízok benned, és ennyi elég. Ha így is lenne, sokat nem tehetnék ellene - lassan kezd fárasztani. Most nekem vagy magának bizonygat ennyire?
- A bizalom törékeny dolog. Valószínűleg nem sokszor árultak még el, bár... - bámul bele az arcomba hosszasan. Megvakarom a szemkendőmet. Meglepő milyen váratlan alkalmakkor képes viszketni.
- Túl sokszor...  - hagyok egy rövid szünet - Belefáradtam félni. Nem lehet rendes életet élni így... - halkulok el, hogy rövidesen folytathassam - Mindig aggódva valamin...
Egy ideig válasz nélkül hagy, láthatóan ül ki arcára a meglepődés.
- Érdekes hozzáállás. Azt hiszem, alábecsültelek egy kissé - egyenesedik fel ültéből.
- Lassan ezt is megszokom - mosolyodom el fanyarul. - Végülis nem annak tűnők, aki ilyesmit hordoz. Én vagyok a Félszemű, bár gondolom ez neked nem mond sokat. Rólam inkább a bukás olvasható le - bökök rá a szemem helyére.
Abbahagyja a bámulást, visszatér szemébe a fény.
- Bukás... - ismétli. - Milyen ismerős szó - jegyzi meg kesernyésen, aztán nemlegesen megrázza a fejét. - Csak a nagyon jeles, vagy inkább... jelesnek tartott, de vértől bűzlő egyéneket ismerem... - megakad egy kissé, elővesz egy gallyat, megkotorva kissé a tábortüzet. - ... névről. Esroniel von Himmelreich, Rudenz von Hellenburg... Sixtus és a néhai Károly király... Isten nyugasztalja, vagy hogy szokták ezt mondani, csak hogy udvarias legyek - pillant fel egy rövid időre, aztán a lángokat fürkészi tovább. - A kisebb körzetekben lévő, hírhedt egyéneket viszont nemigen. Velük nincs túl sok dolgom. A fejvadászokkal annál inkább.  
- Ennyire problémás lennél? Pedig nem tűnsz annak - próbálok kevésbé ellenszenves lenni, bár lehet, hogy már rég nem vagyok az, csak nem vettem észre.
- Ha a saját előnyömre is van, akkor elég sok borsot tudok az emberek és tündék orra alá törni, így igen - bólint egyet.- Bár amíg nem érdekel valami, addig nem sok vizet zavarok, máskülönben már hallhattál volna rólam valami förmedvényes becenévvel együtt - látványosan elfintorodik. - Azt se tartom különben kizártnak, hogy most is nyomomban van néhány pénzéhes bestia - jegyzi meg szórakozottan.
- Csak paranoiás vagy.
- Hmm, még az is lehet - lerakja a piszkafáját. - De sosem lehet tudni - teszi hozzá, majd két kard kereszteződik a nyakam előtt. Reflexszerűen nyelek egy nagyot. A fegyvert csontos.... nem, csontkezek tartják. Nekromancia.
- És ha a védelmet leengedem, majd elkényelmesedem, már meg is érkeztek - oldalra dönti kissé a fejét, miközben rám nézz, és elpakolja a csipegetnivalót. A lovak hallhatóan zaklatottak lettek. Meg tudom érteni őket.
- Szóval egy Hullamágus. Gyűlőlöm ha valaki szórakozik a halállal.
- Tőled is ez a hullamágus... - cicceg. - A halálpapokon és akolitusokon kívül bizonyára mindenki gyűlöli. Még maguk a holtak is. Még mindig bízol bennem?
- Még élek - tartok egy hatásszünet - Csak mondhatjuk, hogy kurvára irritál, ha valaki ilyen könnyedén szórakozik a holtakkal - mondom folyamatosan halkuló hanggal, majd hamarosan folytatom egy rövid szünet után - De gondolom így jártam.
- Még igen - bólint, félrerakva a becsomagolt kenyeret, aztán elmosolyodik. - Azt hittem, elegendő utalást tettem, hogy rájöjj, miféle szerzet vagyok. Gondolom, így utólag ez azért sok mindent megmagyaráz úgy... a kérdések és a problémásságom szempontjából - int egyet, a csontvázak pedig eltűnnek. - Legalább így biztosan tudod, kit raktak melléd - egy pillanatnyi szünetre a lángokra néz, aztán meg fel rám. - Meg akarsz ölni?
Nem válaszolok rögtön, egy ideig épp szememmel ostromlom az övét.
- Nem. Csak nem igazán tudlak kedvelni. Viccet csinálsz a gyűlöletem tárgyából.
Szélesen elmosolyodik.
- Nem is kell kedvelni. Aki mégis teszi, az hamarosan úgyis megbánja. Na meg elvileg a gonoszok oldalán állok... Csupán eleget teszek a szerepemnek, ha már rám aggatták: viccet csinálok abból, amiből nem kéne. A jó érzésedet velem kapcsolatban még mindig helyesnek véled?
Lassan én is elmosolyodok. - Igen, teljes mértékben.
Felvonja a szemöldökét, és láthatóan aprókat rángatódzik a teste. Mint akin épp próbálja visszatartani a nevetést
- Szórakoztató egy kölyök vagy, mondták már?
- A kölyköt igen.
- Akkor már a szórakoztatót is hozzáteheted. - csóválja a fejét. Arcán a széles mosoly sokat mondó.
- Mintha nem értenéd, ugye? - kérdem önelégült hangon. Sejtem a válaszát.
- Hát nem is. Mint ahogy azt a bolond északi papot sem, aki megmentett néhány fejvadász elől. Egyre érthetetlenebb személyekbe botlom. Talán végre így megtalálom a helyem is - kacarászik, majd megmasszírozza az orrnyergét. Utóbbit nem tudom hova tenni.
- Talán mert kezdesz egyre rosszabbul hazudni. Végig sajnáltatod magad, most meg ez a pálfordulás, miközben azt akarod, hogy ne bízzak benned... azt akarod hogy ne bízzad benned. Vagy remek színész vagy, vagy megjátszod magad, és kezdesz megtörni. Nem vagyok teljesen vak. Még.
Szélesen vigyorog, ami számomra meglepő. Arra számítottam, hogy megfog sértődi.
- Megnyugtató és veszélyes egy olyan személy társaságában, aki nyitott szemmel járja a világot, és bizonyára még szerencsés is. Előre látom, hogy egy nap félni fogok tőled.
- Ha megélem - enyhe mosolyt eresztek meg.  
Némileg mintha hezitálna, miközben a lángokat figyeli.
- Meg fogod - válik visszafogottabbá a mosolya, aprókat bólogatva.

- Állj, ott ahol vagy! - hallotta Leon az ismerős hangot maga elől. Felemelte tekintetét az útról; a csuklyája alól megcsillant egy szemén a fény. Széles mosolyra húzta a száját, majd ledobta batyuját maga mellé.
- Helyes-helyes. Mit szállítasz, kölyök? - kérdezte tőle türelmetlenül, hosszú tőrét továbbra is fenyegetően felé tartva.
- Acélt. - válaszolta röviden, letépve utazóköpenyét és megmutatva kardövét igazán hatásvadász módon. Az útonállóban megfagyott a vér.
- Leon? Mit keresel itt?
- Monic, ez neked még kérdés? - villantotta ki a fogait a lányra. Az nem éppenséggel egy szépnek nevezhető grimaszt vágott neki válaszul. Hirtelen megperdült a sarkán, és nekiiramodott az erdőnek, ahonnan nemrégiben előszendergett.
Leon utána. Bolond volt Monic; pontosan tudta, hogy a fiú csempészként dolgozott az apjának. Kevés suhancot lehetett találni, aki gyorsabban tudott futni nála hosszútávon.
A fák nagyon szorosan nőttek, szinte minden méteren egymást fedték, pokolian megnehezítve benne a haladást. Lombkoronájuk száműzte még a napvilágot is az erdőaljból. Bolond volt Leon; a lány tolvajként dolgozott, amit ő pontosan jól tudott. Ha rejtőzésről vagy hajlékonyságról volt szó, nem lehetett találni a városban nála ügyesebbet. Ez tény volt, nem üres bók. És a fiú pechjére, még kimondottan okos is: hallotta, ahogy felette fel-felsziszegnek a levelek. Felmászott a fákra.


Monic megállt a környék legmagasabb tölgyének legfelső ágán, és maga mögé tekintett. Szerinte lassan félórája nem hallotta a fiú erdőirtó lépteit, és annyi hamis nyomot hagyott hátra, hogy valószínűleg nem fog a nyomára bukkanni hajnalig se. Elfordult a másik irányba, ahol megpillanthatta a nemes holdat; pereme éppen most bukott át a láthatáron, hivatalossá téve a holdnyugta kezdetét.
~ Ideje hazatérni és továbbállni. - gondolta.
Csodálatos kis lakhelyet lakoltatott ki magának; a Sápadt-erdő közepén terült el a Tinta-tó, ami mellől régebben az összes fát kiirtották, mesterséges kis ligetet kialakítva. Jobban mondva... egy kivételével. Nem messze a vízparttól állt az a nyírfa, amin a háza feküdt. Már így találta, és nem lakott benne senki: ennek oka rejtély maradt.
Egy apró kis fakuckó volt igazából, amiben egy alacsonyabb ember még úgy-ahogy eltudott álldogálni, bútorzata is csak egy ágyból állt, ami már átesett azóta pár bogártalanításon. Ezen kívül nem nyúlt semmihez benne, csak a pókhálókhoz.
Megállt a fa tövében, felnézett, majd elkapta a többszörösen megcsomózott kötelet, amivel a közlekedést oldotta meg fel-és alá. Egy pillantásnyi idő alatt fent volt a tetején, majd rögtön maga után húzta azt. Majd megfordult.
Ott ült a sarokban a fiú, ölében ott pihent a kardja, toktalanul és nagyon, nagyon élesen. A szobát betöltötte a Hold fénye, és minden, minden nagyon csillogott. Nyelt egyet.
- Szia Monic. - köszönt a fiú gonosz hangon. Élvezhette a fölényes helyzetét.
- Szia Leon. - viszonozta az üdvözlést, és mellei előtt keresztezte a karjait, jelképezvén nem tetszését a sráccal illetően. - Miért pont téged kellett elküldenie?
- Borzalmasan egyszerű, Monic - válaszolta a fiú, nem veszítve ocsmányan zengő hangjából - mert nekem ugyanannyira hiányoztál, mint Arnulfnak. Báránykám.
- Ne nevezz így. - mondta a hölgy hűvösen, és elfordította a fiúról a tekintetét. Még emlékezett arra, ami kettejük között volt, és nagyon szégyellte magát miatta.
- Azt hittem szeretted, Monic.
- Többé már nem, Leon. Többé már nem.
- Mi történt akkor, Bárányka? Sose mondtad el, csak egyszerűen-
- KÉRLEK! Menj el... én, én nem akarom... - mondta már-már zokogó hangon.
Rövid ideig nem szólt egyikük sem. Zajt csupán a lány zaklatott szíve vert, de az is visszhangzott az egész házban.
- Melyikünk elől menekülsz, Bárányka?
A lány nem válaszolt. A Hold mélyebbre bukott pályáján, az apró ablakon többet nem ömlött be az ezüstös fény, lassan sötétséget borítva mindkettejükre.
Pár pillanatig csak a csönd zúgott közöttük, de az fülsüketítően. A lány lassan megnyugodott, és amíg a könnyeivel küzdött, Leon nem kelt fel a helyéről. Szenvtelenül nézte őt, azzal az egy, hideg szemével. Hova tűnt belőle az a melegség, amit megszeretett benne régen?
- Melyikünk - szólalt meg hirtelen a fiú - hibázott?
- Nem tudom. Tényleg nem tudom.
- Talán nem is fontos... de hibáztunk, igaz? - kérdezte kevésbé jégkaparó hangon.
- Igen. - mondta a lány szomorúan.
- Akkor ki tudjuk még javítani, nem?
- Leon... - szólította meg, de sokáig nem fejezte be a mondatot. Egy fél percig kereste a gondolatait, és a fiú addig halkan várt.
~ Ismer - gondolta a lány - túlzottan jól ismer.
- Nem kéne felszakítani a régi sebeket...
- Ezeken nincs mit felszakítani. Itt nincsenek hegek. - mondta a fiú, és igaza volt. Elkezdett remegni a keze, amit nem értett.
~ Nem akarom. Nem akarom... - gondolta a lány - de már úgy is döntöttem...


- Rakd már el azt a szart - utalt a lány Leon kardjára - mielőtt még egyikünk megvágja vele magát.
A fiú felállt, visszadugta a pengét a hüvelyébe, és odalépett a lányhoz. Szemében ott ültek a könnyek, aranyos kis arcocskáján szélesen terültek el a pír piros pöttyei. Ahogy átkarolta, érezte hogy alatta remeg, sőt reszket a lány. Közel húzta magához, amire a lány magától ráhajtotta a fejét a fiú vállára; majdnem egyalacsonyak voltak. Leon közben csak a haját simogatta. Percek telhettek el így, néma ölelésbe zárva, mint két sápadt fiatal márványszobra. A lány szépen lassan megnyugodott, és felemelte a fejét, vágyakozóan. Leon becsúsztatta kezét a lány feje mögé, megtartva azt, majd összetapasztotta kettejük ajkát. Monic szorosan visszaölelte, és újra egybefonódtak, olyan hosszú idő után. Lassan csókolóztak, minden egyes cuppanásnyi időnek rengeteg időt hagyva. Szerelmesen. Arcukon egybefolytak a forró örömkönnyek.


A lány vérnyomása az egekbe szállt, de nem akart egyelőre elrontani semmit. A fiú mindent lassan csinált, olyan borzalmasan lassan, elnyújtva. Ő nem tudott tovább várni. Túl sokat várt már ezidáig is.
Kezét rárakta először a fiú vállára, majd körbefonta azt a nyaka körül. Lábujjhegyre állt, így Leonhoz képest magasabb lett, minden súlyát a fiúra helyezve, akinek meg kellett tartani mindkettejükét ettől: a lány a felsőbb helyzetből forrón és gyorsan csókolt, a srácnak meg muszáj volt viszonoznia. Lassan megremegett a térde. Hagyta, hogy a lány lenyomja a földre, és lassan rámásszon. Nem volt menekvés heves szerelme elől. Tovább csókolóztak, de gyorsan, vágytól fűtötten. A fiú megfogta a lány fenekét, finoman, nem markolóan, és onnantól simogatta felfele, a derekát és a hátát: ezen az úton utazott a keze.
- Olyan meleg van... - mondta, sőt nyögte a lány, egyértelmű utalást téve.
- Akkor menjünk ki a tóparthoz. - mondta a fiú, kérdéses-e hogy gonoszságból vagy tényleg nem értve az utalást.
Miután felkecmeregtek és elszenderegtek a kötélig, a fiú megragadta a lányt, az ölelésébe zárta, majd elkapta a kötelet. A lány megijedt, minden erejével belekapaszkodva a fiúba, mint egy hátizsák lógott a mellkasán.
~ Mi ütött ebbe az idiótába? - futott át a fején, de feleslegesen. A fiú elbírta mindkettejüket, szépen leereszkedett, minden gond nélkül. Mikor leérkeztek, azért a lány, biztos ami biztos, tarkót vágta.
- Hülye. Megijesztettél...
- Azt hittem bízol bennem... - mondta a fiú egészen szomorú hangon.
A lány csókkal válaszolt. Nem tudott rá haragudni.
- Sajnálom Báránykám. Kárpótollak érte.


Leon felkapta a lányt, bal karjával a lábánál, jobbjával a háta alatt megtartva, ahogy egy hercegnőt illik. Ő megérdemelte ezt a bánásmódot.
A lány hálásan, ahogy egy macska, odadörgölőzött a fiú mellkasához, már-már dorombolóan mondva valamit, amit a fiú nem értett, így nem is válaszolt rá.
A tópartnál, ahol nem nőttek cserjések, csak a finom pázsitot és a békák éjjeli brekegését lehetett találni, letette a földre. Nyár volt; még ilyenkor is élvezhették a jó meleget. A Hold még félig fent volt az égen, beborítva a lányt ezüstös fényével, ami még jobban kiemelte sápatag bőrét és tiszta gyönyörűségét. Kevés istennőt teremthettek meg ilyen csodálatosra, mint Monicot.
Leon a lány fölé mászott, és elkezdte csókolni a száját, kezével megsimogatva az arcát. Meleg volt a bőre, de enyhe, hűvös verejték borította, mint a pára a hajnalt. Onnan haladt végig lefele, simogatón, lassan az oldalán, egészen a derekáig, ahol megtalálta az inge alját. Elhagyta a száját, felemelkedett, és lemászott a keze mellé. Kigombolta a legalsó gombot, majd szájával csókolt lehelt a hasára. Módszeresen haladt felfele, gombról gombra, csókról csókra kényeztetve a lány hasát és mellkasát. Alig érintette ajka a testét, néha már előre megremegett alatta, amit egy elfojtott, apró kis nyögés is kísért mindig, ami felhevítette Leon vérét. Folytatta ezt amíg el nem jutott a tetejére, vissza a szájához. Nem volt többet rajta ing, és melltartót sem viselt: apró, sápatag kis mellein mereven álltak a bimbók. Mégis csak hidegebb volt mint bent, a faházban. Vagy csak már nagyon izgatott volt...
Leon elkezdte nyalogatni az egyiket, majd szopkodni, finoman harapdálni, húzogatni, míg a másikat a kezével kényeztette. Majd megcserélte őket, és csinálta addig, amíg a lány halkan meg nem szólalt:
- Folytasd... lent... kérlek... - rebegett a hangja, de nyögtelenül.
A fiú végrehajtotta a lány kérését, elszakította száját a mellektől. Szépen lement, csókokkal borítva a hasát újra, lassan, talán már kínzóan lassan. Fel akarta izgatni a lányt, bár valószínűleg ezt már régen elérte.
Lábára simuló, feszes bőrnadrágot viselt a lány, ami nem gátolta a mozgásban, és gyönyörűen kiemelte a fenekét, de Leon ezt most nem láthatta. Az övvel foglalatoskodott, ami az egészet a lányhoz kötötte: fémcsatján, ami valami madarat ábrázolt, megcsillant a fény. Nem sokáig tudott ellenállni a szerelmespár szenvedélyének, így messzire repült. Hamarosan követte a nadrág is, így csupán egy szál, fehér, alsóneműben feküdt előtte a hölgy.

Chaten már mindent elmondtam, várom a folytatást és a közös múltatok részleteit!

100 tp és 1000 váltó jutalom üti a markod az eddigiekért, bár abba az imént már jobb dolgok is kerültek...

Én ugyan már ezt olvastam, de mimvel nem segítettem benne szerintem semmi akadálya, hogy megadjam érte ami jár! Csacsi még mindig az egyik kedvenc njk-m, mindig könnybe lábad a szemem amikor róla olvasok, egyébként pedig Leon vívódását is nagyon szépen megjelenítetted, és azt is hogy voltaképpen nincs választása, ha egy mélységi már megkörnyékezte. Így legalább kihozod a paktumból a legjobbat.
Jár érte a 100 tp és 1000 váltó