Oswald von Bertold - Helyzetjáték

Jó, hogy van páncélom, de azért ez akkor is ijesztő
#camehereforbeer

Óh, hogy várakoztam erre a csodás pillanatra, hogy reménykedtem benne, hogy egyszer feneketlen étvágyam ilyen ritka csemegével csillapíthatom majd... Bezony... Végre az én utcámba jutottál, Oswald von Bertold, s nem hagylak menekülni, úgy nem, hogy ne jussak valami kulináris ritkasághoz.

Új helyzet:

Milyen szép és tiszta is egy templomos lelke, Oswaldé egészen biztos. Társaival ellentétben sosem élt sem az alkoholnak, sem a nőknek, de még a vágyaknak se. Most se kívánom, hogy így tegyen, egyetlen egyszerű és teljesen karajakterhű kérésem van: Mutasd meg az első nagy szerelmét, képzeld el a mamlasz karaktert az eddig abszolút elképzelhetetlen szerepbe. A végkifejlet rád hagyva, de nem akarok maszatolást, tisztán lássunk bele a gondolatmenetbe, melyet a kis kaland okoz.

Helmut von Regensberg folyton eltűnt, amikor szükségem lett volna rá, s olyankor képtelenség volt megtalálni. Még csak másfél éve szívtam Hellenburg levegőjét, mint gyakornok. Arra számítottam, ha már idehozott, támogat is majd, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ilyesmiről szó sincs. Ha valamit nem értek, találnom kell valakit, aki megmagyarázza. Ha nem tudom, hol van Kurt Heidemann portája, meg kell keresnem. Egy levelet kellett kézbesítenem neki. Talán egy óra bóklászás után, de sikerült, megtaláltam a zöldre festett rozoga ajtót, az ősz szakállú, nagydarab öregúr átvette az üzenetet, én pedig immár ráérősen sétálhattam vissza a szállásomra.
Színes ruhák, színes alakok rótták Hellenburg macskaköves utcáit. Szerettem ezt a várost, nyüzsgésével együtt. Néha kifejezetten igényeltem, hogy történjen valami körülöttem, és nem kellett túl messzire mennem általában, hogy ezt megkaphassam. A hangok és a színek sokfélesége valahogy üdítően hatott rám most is, szinte feltöltekeztem egy fárasztó délelőtt után. Néztem a házakat, néztem a járókelőket, amikor a helyzet úgy kívánta, kerülgettem őket. A két műveletet egyszerre ugyanolyan sikerességgel végezni azonban nehéz.
Vagy ő jött nekem, vagy én mentem neki. De nagyot puffant.
A lány a földön ült, a víz folyt végig a macskaköveken, a vödrök pedig üresen görögtek. A borzalmas zaj még a levegőben lebegett.
- Jól vagy? – kérdeztem és azonnal, a nagy víztócsa miatt kissé esetlenül nyújtottam oda a kezem. Elfogadta és óvatosan felsegítettem.  Hullámos vörös haj keretezte az arcát és takarta a vállait, fehér arcbőrét halvány szeplők tették színesebbé. Ahogy végigmértem, belül elszégyelltem magam valamiért. Egy kicsit Annára emlékeztetett, aki a faluban gyakran hozott mindenféle apróságot a műhelyünkbe javítani, olyat is, amihez nem kellett kovácsnak lenni.
A lányok furcsák.
- Igen, azt hiszem – bólogatott kissé talán megszeppenten és felszisszent, miközben a jobb bokájára vándorolt a figyelme, körözve vele. Úgy tűnt, szerencsére valóban nincs komoly baj, egy kissé megkönnyebbültem.
- Akkor jó – nyögtem ki rövid szünet után, kissé rekedtes hangon. Gyorsan megköszörültem a torkom – Sajnálom.
- Ugyan – sóhajtott – Szerencsére nem olyan sietős a dolgom, ráérek – az egyik vödör felé nyúlt.
Még soha nem sikerült ilyen gyorsan féltérdre ereszkednem teljes páncélzatban.
- Segítek – a hangom inkább tűnhetett enyhén kétségbeesettnek, mint eltökéltnek, pedig egészen határozottan éreztem, hogy ez a legkevesebb, amit tehetek érte. Mintha egy pillanatra meglepődött volna, és csak ekkor vettem észre a zöld szemeket. Nem is láttam még ilyen szemeket azelőtt sosem.
- Köszönöm.
Egy kicsit talán megszeppenhetett, pedig Isten látja lelkem, nem állt szándékomban megijeszteni. Magam sem értettem, miért akartam mindenáron segíteni neki.
- Nem női munka a cipekedés – magyaráztam meg inkább magamnak, mint neki, de nem állt neki vitatkozni. Felkaptam a vödröket és elindultunk a kút irányába, miközben egyikünk sem szólt a másikhoz. Közben megpróbáltam megindokolni, miért is segítek neki: mert gyönge. Mert így illik. Mert fellöktem. Mindegyik teljesen ésszerű érvnek tűnt, mégis furcsán éreztem magam. El is csodálkoztam, mikor tudatosult bennem, hogy megérkeztünk, ideje megmeríteni azokat a vödröket. Fél szemmel láttam csak, ahogy a lány a lábszárára tapadt vizes szoknyaaljtól próbálta megszabadítani a bőrét. Én is ezért utálok esőben megázni.
- Mehetünk is – felvontam a szemöldököm, ahogy összerezzent a hangomra.
- Mutatom az utat – nyögte ki végül és elindultunk.
Egészen hazáig kísértem. Mosolyogva vette át az ajtóban a vödröket. Ahogy eltűnt a szemem elől, egy darabig még álltam az ajtóban, mielőtt visszaindultam volna. A nap további részében mindenről eszembe jutott, szinte valahol már szégyelltem is, hogy minden gondolatomban jelen volt, pedig korábban nem is találkoztam vele, egészen addig a napig.
Minden nap ugyanabban a kora délutáni órában a kút környékére vitt a lábam és így találkoztam vele. Segítettem neki a vödröket cipelni és egyre többet beszélgettünk. Megtudtam, hogy Ingének hívják, az apja a városőrség tagja, anyja pedig a beteg nagymamát ápolja szabadidejében, ezért küldik a lányt vízért, de ez csak délután az ő feladata, egyébként megosztják otthon a munkát. Inkább ezekről mesélt, de engem több dolog is érdekelt volna, csak kérdezni nem nagyon mertem. Attól tartottam, még a végén tolakodásnak venné. Majdnem mindig zöldes ruhában volt. Bizonyára szerette ezt a színt, de jól is állt neki. Vidámnak és üdének mutatta, tökéletesen illett a szeméhez. Egyszer, ahogy így ballagtunk, véletlenül kigurította elénk egy kisfiú a labdáját és majdnem elzuhantunk. Akkor hallottam először nevetni. Sosem hallottam még ilyen édesen csengő nevetést.

- Már megint nem figyelsz! – Helmut egyszerűen csak hozzám vágta a kesztyűjét. Elszégyelltem magam.
- Mi volt a kérdés?
- Azt mondtam, holnap megint elmegyek a városból és szeretném, ha leadnád a jelentésemet a kapitánynál.
Fejcsóválva hallgattam, miközben a bőrkesztyűt letettem az asztalra. Kifejezetten szép darab volt, azt is tudtam, kitől kapta. A kapitány úrnak ellenben fogalma sem volt róla.
- Komolyan elhiszik, hogy szolgálatot teljesíteni mentél megint a Carolusburgba?
- Hé – emelte meg a mutatóujját figyelmeztetőn – Semmi közöd hozzá, mikor találkozom Juliával és igenis teszem a dolgomat. Egyedül intéztem el azt a rablócsapatot, miközben jöttem visszafelé.
Megcsóváltam a fejem. Tudtam, hogy Helmut Regensbergnek van egy kedvese, aki az északi fővárosban lakik. Amikor a falunkba jött, épp nála volt előzőleg, csak a visszaúton belebotlott pár keresztes járőrbe. Nem értettem, hogy miért hoz minduntalan ilyen áldozatokat azért a hölgyért, de aztán azon kezdtem gondolkodni, talán ugyanazért-e, amiért én újabban a kúthoz járok?
- Kérdezhetek valamit? – hümmentés volt a válasz – Ismered Inge Rabenschildet?
Felpillantott a mosdótálból és szokatlan gyorsasággal az asztalnál termett. Elém húzott egy széket, ráült és szélesen elvigyorodott.
- Nem, de majd te mesélsz róla.
Egy világ omlott össze bennem. Bíztam benne, hogy letudja egy igenlő vagy nemleges válasszal a dolgot. Tudtam, hogy hiába próbálnék tiltakozni.
- Kinevetnél.
- Dehogy.
Kénytelen voltam mesélni neki. Nem mertem volna beismerni, de örültem is valahol, hogy megoszthatom vele a gondolataimat, s egyfajta megkönnyebbülést jelentett, mintha egy kicsit rendeződött volna kérdések és érzések furcsa káosza a fejemben. Magam is meglepődtem, mennyire őszinte voltam vele, beszéltem arról, hogy állandóan eszembe jut mindenről és ez egyszerre nagyon jó és rettenetesen kínzó érzés. Nem szokott érdekelni, hogy valaki kedvel-e vagy nem, de kifejezetten érdekelt, hogy Inge mit gondol rólam. Az valahol zavart, hogy végig nem olvadt le a vigyor a képéről, de inkább igyekeztem nem foglalkozni vele. Bizonyára bolondnak nézett valahol és igazolta is magát, hogy nem csak ő van teljesen megőrülve. A végén csak megveregette a vállamat.
- Szereted?
- Ilyet nem mondtam!
Furcsa módon nem akart kötözködni. Megírta a jelentését, egy borítékba tette, lepecsételte, én pedig átvettem. Az ajtóban még megszólított
- Oswald – visszafordultam a hangjára – Egyszer vigyél neki virágot, azt minden lány szereti.

Másnap ismét találkoztam vele a kútnál. Nem kellett sietnie, így volt időnk beszélgetni mindenféléről. Elmesélte, hogy előző este hozzájuk szegődött egy kismacska és nagyon megszerették, ha van kedvem, megmutatja és meg is simogathatom.
- Jóságos ég, mi történt a füleddel?
Megérintettem a sebet, de nem vérzett, nem azért mondta.
- Csak gyakorlatoztunk és nem védekeztem időben. De az én hibám, nem figyeltem.
Mert megint rajta járt az eszem. Meg is szidtak alaposan, hogy nem ott voltam lélekben. Gyorsan inkább a vödrökkel kezdtem ügyködni és elindultunk visszafelé. Kényelmetlenül éreztem magam, amiért szóra sem méltatta a válaszomat, nem tudtam mire vélni, ezért igyekeztem nem gondolni rá. Miután megérkeztünk, megmutatta újdonsült háziállatát. Valóban kedves kis jószág volt, és Inge nagyon odaadón viselte gondját, még azért látszott rajta, hogy előző nap estéjéig az utcán élt szegény pára, de a bundája fényes volt, a szemei tiszták.
Ahogy a szállásom felé haladtam, megpillantottam egy vidám családot, a kicsi lány éppen az anyjának könyörgött, kalácsért. Teljesen akaratlanul is elképzeltem az idilli képet más szereplőkkel…
Szemlesütve szaporáztam meg a lépteimet.

Egy egész napi gyötrődés után elhatároztam, hogy beszélek Ingének az érzéseimről. Talán ostobának tart majd, de kedves lány, biztosan nem haragszik majd meg vagy nevet ki miatta. És még talán az is lehet, hogy ő is kedvel engem. Virágot nem vettem Helmut tanácsa ellenére sem. Kicsit szégyelltem volna valahol, és egyébként sem lett volna rá időm. Így is késve érkeztem a kúthoz. Nem nagyon szólaltam meg, próbáltam összeszedni magam, szavakba önteni a mondanivalóm és képzeletben újra és újra  a jelenetet, különbözőféleképpen, mit fogok mondani, ha a lány megsértődik, ha zavarba jön, ha kinevet, ha nem vesz komolyan. Ahogy közeledtünk a ház felé, a szívem a torkomban dobogott. Kiszáradt a torkom és attól kezdtem el félni, hogy mire odajutok, elfelejtek beszélni.
- Köszönöm a segítséget – szólalt meg, mikor megérkeztünk az ajtóhoz. Kinyitotta, hogy bevigye a vizet, és abban a pillanatban, hogy szólásra nyitottam a szám, Inge felsikoltott, a vödrök a földre estek, a víz végigfolyt a kövön mindenfelé. Amikor felpillantottam, a lány egy idegen férfi nyakában csüngött boldogan, az pedig mosolyogva ölelte át.
- Jaj, de jó, hogy visszajöttél… Oswald, ő itt Amren, a vőlegényem.

Már privátban elmondtam, hogy tetszett a történet nagyon, de azért jelzem én is. Meg amúgy Amren egy nagy csicska.

Új helyzet:

Mindig is úgy tudtam, hogy Oswald nagyétkű. Mutass meg egy olyan helyzetet, ahol önként vagy önkénytelenül bekerül egy evőversenybe, ahol bebizonyítja azt, hogy micsoda mestere is ennek. Az étket megválaszthatod te és a végeredményét is a helyzetnek, de zsíros szájakat és dagadó bendőket akarok látni. Zabálásra fel, hajrá!