[magánjáték] Oswald & Tea

Veszélyessé váltak az utak. Ezzel tökéletesen tisztában voltam, amikor elindultam Hellenburgból, azzal azonban más kevéssé gondoltam, hogy ez ténylegesen mit is jelent majd számomra; nem táborozhatok le csak úgy az út mentén, kénytelen vagyok szállást találni, ahol meghúzhatom magam sötétedéstől napkeltéig, s az ilyesmi bizony sehol sincs ingyen.
Egy idő után azon kapom magam, hogy pénzszűkében vagyok. Még ma futja szállásra, meg valamicske ételre, netalántán holnap is, de az már nem annyira biztos. Eszembe jutnak az idők, amikor még én magam is kétkezi munkával kerestem a kenyerem. Miután elszöktem a szülői házból, az öreg Harald megengedte, hogy munka fejében nála lakjak és a kenyerét egyem. Ő tanított meg mindenre, s én szerettem a kovácskodást. Bármennyire is nehéz volt megszokni az ilyesfajta munkát, egy idő után már nem gondoltam ezzel. Meghitt és szép időszakként emlékszem vissza a műhelyben töltött évekre.
Idejét sem tudom már, mikor álltam utoljára az üllő mellett.
Valami munkát kell találjak, méghozzá mielőbb. Azt már tudom, hogy ez nem a válogatásról fog szólni - ha az ember szükségben van, az ilyesmit nem engedheti meg magának.

A város, ahová érkezem, egyáltalán nem ismerős, a hangulata mégis régi emlékeket idéz bennem. A külső részén álló épületeken még látszanak nyomai az Úr pusztító haragjának, de ahogy befelé haladok, már nem tudnám megmondani, miket élhettek át az itt lakók. Bizonyára összefogás, verejtékcseppek és áldozathozatalok eredménye.
A lovamat itt már kantárszáron vezetem. Fogadót keresve a figyelmem kiélesedik a színekre, zajokra és az emberi beszédhangokra is. Talán így üti meg a fülem két asszony beszélgetése a környéken valamivel arrébb lakókról, akik erkölcstelen nőkön segítenek.
- Miattuk van rajtunk az Isten haragja.
Felvonom a szemöldököm. Ahogy tovább haladok, egy cégérre leszek figyelmes, rajta egy zöld korsóval. Jelentése eltéveszthetetlen számomra, s ahogyan belépek, valóban egy fogadó ivója tárul elém. Nem tartózkodnak benn sokan; a kocsmároson kívül csupán egy idősebb férfiakból álló asztaltársaságot látni, akik hangosan felnevetnek, ahogy belépek, s kell egy pillanat, hogy rájöjjek, nem rajtam. Észre sem vettek.
- Egyáltalán nincsen? - csodálkozom el a válaszon. Hiszen alig van itt valaki.
- Holnap vásár van, jóember, az összes kiadó helyünk foglalt.
Úgy néz rám, mintha tudnom kéne. Lemondón sóhajtok egyet.
Nos, ha nincs szállás, amire költsek, legalább a pénzem megmarad, a városban meg csak nem vagyok akkora veszélyben. Legalábbis ezzel vigasztalom magam, azonban a megoldás ezúttal nem várat magára, mi több, két lábon, emberi testben érkezik, s ahogy hallom, mikor a fogadós köszönti, Ignatz-nak hívják. S történetesen munkaerőre van szüksége.

Az építkezésen többen is dolgoznak, akiket többnyire Ignatz toborzott össze a munkára a környékbeli településekről. Az ilyen munkákat meg kell szokni, de ha az ember csinálgatja egy darabig, nem olyan nagy ördöngősség. Idehozni-odavinni meg különösebb gyakorlás nélkül még én is tudok. Az idő pedig munka közben gyorsan telik. Aztán felfigyelek a fejemben az ismerős kaparászó érzésre. Démon volna a közelben?

Nem véletlenül éreztem egy démon jelenlétét. Ahogy a távolság köztünk egyre kisebbé válik, úgy érzem erőteljesebben azt a kellemetlen és eltéveszthetetlen érzést a fejem hátuljában.
A szívem kihagy egy ütemet, ahogy a nő ajkáról a saját nevem hallom hangozni és először azt hiszem, csupán a képzeletem játszik furcsa játékot velem. A következő pillanatban tudatosul bennem, hogy a valóságban vagyok, hogy a szavai, akárcsak ő maga, valóságosak, s személy szerint nekem címzi őket.
Csak miközben beszél, ismerek rá a csábdémonra, akivel Rödermarkban találkoztam. A neve haloványan maradt meg az emlékezetemben, pedig különösen hangzott, de annyira nem, hogy eszembe jusson és biztos legyek benne, ezért is jobb, hogy tudtomra adja, miképp kívánja, hogy megszólítsam itt. Pontosan tisztában van vele, hogy mit csinál. Halkan beszél, alighanem, tisztában van vele, hogy nem volna jó, ha tudnák, ki vagyok. Hiszen ő sem szeretné, ha megtudnák, ő ki.
Eltűnődöm, vajon egy démon miért jön éppen Északra, ahol az egyház nem látja szívesen? Alighanem, nyomós oka lehetett rá, de nem gondolom, hogy ezt megosztaná velem. A mi helyzetünkben most lényegtelen. Ami számít, az a közös pont, hogy az inkognitónk le ne lepleződjön.
Északon egyikünk sem számíthat jóra, ha lehull az álarca.
Figyelmesen hallgatom végig és világosan értem, amit mond. Ez egy egyezség, amit most némán meg kell kössünk, titokban, a saját érdekünkben.
- Theodora - mosolyodom el, miközben lassan biccentek felé üdvözlésképpen - Micsoda meglepetés, hogy újra látom, s épp itt találkozunk újra.
Egyre tisztábbak az emlékképeim a napról, amikor a fogadónál egymásba futottak az útjaink, rövid időre csupán, ahhoz azonban ez pont elég volt, hogy különösnek érezzem a váratlan helyzetet. Sok mindenre felkészültem, mikor útnak indultam Hellenburgból, de erre nem számítottam.
- Messzire sodort bennünket az eltelt igencsak hosszú idő, ön azonban semmit nem változott. Örülök, hogy újra látom.
Valahol talán jó is, hogy így alakult a dolog; így én is nagyobb biztonságban vagyok, míg utam nem folytathatom tovább, amennyiben megbízhatok benne. Márpedig úgy tűnik, most egymásra vagyunk utalva, én pedig nem vagyok a saját ellenségem.
Különben is, sok mindent lehet rám mondani, de hogy szószátyár volnék, azt éppenséggel nem.

Furcsa ez az újbóli találkozás, jóformán egészen el is homályosult már az emlékezetemben.
Int a fejével, egyértelműen jelezve, hogy kövessem, s a hosszú asztal másik oldalára vezet, ott foglalunk helyet. Nem kell sokáig győzködnie, ha eddig nem is lettem volna éhes, a ragu puszta illata is elég lett volna, hogy a nyál összefusson a számban, azonban utoljára előző este volt alkalmam élelemhez jutni, mivel arra kényszerültem, hogy alaposan beosszam, ami elemózsiám és pénzem maradt, a fogadóban pedig nem jutott számomra hely.
Az utazás és a munka után különösen jólesik végre tisztességes melegételt kóstolni. A legtöbb fogadóban estére vagy nem melegítik meg, amit aznap főztek, vagy silány alapanyagokból tudnak csak dolgozni. Ez utóbbi gyakorta előfordult mostanság. Mindennemű élelem jócskán megdrágult, hiszen a barmok és termények nagy része elpusztult, a szántóföldek, gyümölcsösök sokfelé váltak gazdátlanná, hiszen ezek a területek a városfalakon kívül állandó veszélynek voltak kitéve a csillagtalan éjszaka fenevadjai miatt. Meg tudom érteni, ha az itteni fogadósné is e bizonyos Liane receptjét használja.
Halk szava és a kérdései is meggyőz afelől, hogy nincs mitől tartanom. Érzem, pontosabban tudom, hogy megbízhatok benne. Egyikünk számára sem veszélytelen az itt tartózkodásunk, nem látom okát, hogy miért ne lehetnék vele őszinte.
A haja még inkább aranylik a kora délutáni napfényben, szeme kékje akár a tiszta, háborítatlan tenger, nyugalmat áraszt.
− Nem volt már maradásom Délen − felelem csöndesen, ahogy leteszem a kanalat arra az időre, míg beszélek − A sárkány sok életet is elpusztított, s úgy éreztem, meg kell győződjem arról, hogy akiket itt hagytam Északon és fontosak nekem, azok jól vannak-e.
Eszembe jut ismét az öreg kovács és a húgom és a szüleim. Bármennyire is próbálok nem gondolni rá, időnként eszembe jut, mi lesz, ha már nem találom, amit keresek? Soha nem heverném ki azt a bűntudatot.
− A holnapi vásár miatt nem maradt már hely a fogadóban, és úgy adódott, hogy összetalálkoztam Ignatz-cal, ő javasolta, hogy jöjjek vele, mert itt munkát és bizonnyal szállást is kapnék. Hálás volnék, ha egy kis ideig maradhatnék, s cserébe szívesen állok szolgálatukra, amiben csak tudok.  
Majd hozzáteszem, amiről majdnem meg is feledkeztem:
− Akivel eddig találkoztam, annak Helmut Falkenbergként mutatkoztam be.

A hangja és az is, amit mond, ha el nem is mulasztja, de balzsamként hat a lelkemet hosszú évek óta mardosó bűntudatra, amiért hátat fordítottam a szeretteimnek, azt gondolva, hogy így a jó, hogy ez a kisebbik rossz, mintha velük maradnék. Elillannak a rémképek romos házakról, amelyeket régen otthonnak hívtam, és a vádló hangok is elhalkulnak.
Az önostrorozás még semmilyen gondot nem oldott meg és való igaz, rajtam sem segít. Már hosszú ideje, hogy magam mögött hagytam Hellenburg fehér falait, mégsem sikerül elszakadnom tőle, pedig jó volna megfeledkezni most mindarról, ami odaköt, csak amíg végigcsinálom azt, amiért Északra jöttem. Mégis olyan nehéz felfogni a veszteséget és válaszok nélkül hagyni a miért-kérdéseket. De muszáj. Másképp hiába tértem volna vissza erre a földre.
Nem kerüli el a figyelmem az árnyalatnyi változás a hangszínében és elgondolkodom, ő hogyan élhette meg ezt a nehéz időszakot? Annak idején Délen találkoztunk, minden bizonnyal nem lehet rövid az ő eddig megtett útja sem. Egy teremtett lelket sem sodort elém az Úr eddig, aki könnyen átvészelte az utóbbi évek csapásait. Különösen is az Ő haragját…
Az ajánlata őszintén meglepetésként ér. Sok mindenre fel voltam készülve, de arra nem, hogy jóformán ismeretlenül is ilyen nagylelkűséggel találkozom majd, s elsőként az fordul meg a fejemben, talán csak nem fogalmaztam meg egyértelműen, mi járatban vagyok itt a birtokán. Félbehagyom az étkezést, mielőtt megszólalnék. Ebben a helyzetben a legrosszabb volna, ha visszaélnék a jóindulatával, melyet talán úgy úgy ajánl, hogy talán félreértettük egymást. Véletlenül sem alamizsnát koldulni érkeztem hozzá.
‒ Bergmann kisasszony, lekötelez a nagylelkűsége, de attól tartok, nem tettem semmit, amivel rászolgáltam volna. Éltem már annyit, hogy tisztában legyek a kétkezi munka értékével, s nem gondoltam megspórolni magamtól a verítéket, különösen ott, ahol szükség van a segítő kézre.

Megkönnyebbülök, ahogy válaszából azt vélem kivenni, megértette, amit tudatni akartam vele és nem vette zokon. A mosolya legalábbis ezt sugallja felém és bízom benne, hogy mögötte sincs más. Ha lenne, sem jönnék rá.
FIgyelmesen hallgatom, ahogy legutóbbi találkozásunk körülményeiről mesél, s tagadhatatlanul elcsodálkozom azon, amit mond. Amennyire emlékeim közt kutatva felidézem magamban azt a késő délutánt Rödermarkban, amikor először láttam, valami szoknyapecér semmirekellő társaságában, melynek láthatóan nem örült. Ugyanott volt dolgunk éppen, ugyanott szálltunk meg, s ha már egymásnak sodródtunk, úgy gondoltam, számára is biztonságosabb, ha egymás társaságában töltjük az időt, bár már akkor is úgy sejtettem, meg tudná védeni magát, ha arra lenne szüksége. Ki tudja, milyen erő birtokában lehet démonként? Mégis, nem gondoltam volna, hogy ilyen sokat jelent számára a puszta jelenlétem. Természetesnek vettem azt, ahogyan akkor jelen voltam, a felé való hozzáállásom, hiszen, semmi olyat nem tett, ami miatt bármi elmarasztalót gondolhattam volna róla, sőt, ha nem volnék egyházi, aligha mondtam volna meg róla, hogy démon, s nem csupán egy hétköznapi nő, akit átlagon felüli szépséggel és kisugárzással áldott volna meg az Úr.
Elmosolyodom egy pillanatra.
- Ön semmiben nem az adósom, Theodora - felelem - És hálás vagyok a nagylelkűségéért, azonban rosszul érezném magam, ha nem viszonozhatnám valahogy - Tekintetét követi az enyém az épület felé. Oly sok ilyet láttam odalenn Délen is, s egész úton idefelé. Az Isten errefelé, Északon sem volt kegyes a teremtményeihez.
- Annyira nem áll távol tőlem a kétkezi munka, szívesen segítek, amit csak tudok az építkezésen. - Kicsivel halkabban teszem hozzá - S talán az sem árt, ha van fegyveres a közelben.