[Magánjáték] Oswald és Eideann: Sötétben kézen fogva járnak a bölcsek

A liget peremét képző fák vérbe voltak fagyva - a halál előszeleként rőtbe és agg sárgába hajlott faleveleket darabokra zúzta a zúzmara. A finom, puha, hangosan ropogó korai hó vadul tükrözte vissza a nap sugarait, teljesen elvakítva a vadásznőt - hiába élt le egy életét a Skarstind lábai közt, az ember szeme képtelen hozzá szokni ilyen fényességhez.
Már messziről észrevette az ég felé csordogáló, lusta füstfolyamot, ami felé lépteit korábban fordította. Nem tetszett neki a formája - kövér volt, és több apró érre tört a delta-ponttól. Egy tábortűz nem így festi magát az égre.
Léptei hangja nyomán vészmadár raj rugaszkodott az égbe, hangos, elégedetlen károgást hallatva közben. Halkan ropogtak a tüzek.
Egyik felől olajos szag szivárgott elő, lángjai úgy lobbantak nagyokat, nagyokat és nagyobbakat egymás után mint folytonos kidurranó buborékok. Valami kátrányos rongyok éghettek... ruhák, a színeik alapján.
A másik felől kimondottan édes illat szállt feléje, szinte már egészen kellemes - legalábbis annak aki még nem találkozott az égett hús szagával. Borzalmasan furcsa dolog az, amikor egy kellemes dologra a test abszurd módon undorral és gyomorforgással reagál, csak mivel... tudja. Egymásra hány testek feküdtek a rakás közül, egy borzalmasan amatőr máglyarakás maradékaiként.
Erdei népek lehettek, esetleg favágók - senki más nem merészkedne ilyenkor ilyen mélyre az erdőbe. Nem mintha bármi felismerhető maradt volna vagy belőlük, vagy tőlük hogy ezt alátámaszthatná; csak elszenesedett, besorolhatatlan testrészek és elfeketedett vasdarabok, de biztosan küzdöttek az életükért.
A közelben kettő sírhely bújt meg egy fűz levelei alatt. A fához tartozó patak halkan csergedezett a gyökerek közt, messze elkerülve a kövekből emelt, fejfa nélküli dombokat. Még friss volt a felforgatott föld a két elkapart fölött... nagyon friss.
Egy pillanatnyi gondolkodás után rúgta a sekély vízbe a köveket.
- Nem érdemlitek hogy békében nyugodjatok. - mondta csak félhangosan magának, miközben minden nyomott eltűntet a jövő elől; hideg dühvel taposva a talajt maga előtt. Szerencsétlenek nem kaphatták meg ezt a bánásmódot - akkor vándoroljanak együtt, amíg megjön értjük a megváltás. Az a legkevesebb, ha a szellemek legalább egymás közt bosszút állhassanak.
Hirtelen, a közelből, egy állat dugta elő a fejét - valószínűleg a sekély vízhez jött inni. Agancsot viselt, és hófehér bundája volt, mint ha csak egy pusztaföldi legendából lépett volna elő. Az erdő egy szelleme, az erdőkirályok képében, eljött hogy elvezesse az eltévelyedettet a birodalmába.
Eideann felemelte nyugodtan a felajzott íját, és célra tartott. A hagyomány úgy tartotta, hogy ezek a szellemek átvezetik a holtakat is a túlvilágra, ha valaki átsegíti őket először a szellemvilágba. Önként jött elő, ahogy mondták régen az öregek - nem kis zajt csapott az előbb, mégis, itt ált előtte, felkínálva magát.
Vett egy nagy levegőt, hogy megálljon a keze remegése, és célzott. Az állat fejet lehajtva, szinte meghajolva várta a nyilat, miközben finomakat kortyolt a vízből. Hallotta a szíve verését, az ütemet... egy-és kettő, egy-és kettő. Pontosan időzíteni akarta. Nincs nagyobb szégyen egy vadásznak mint véletlenül életben és szenvedve hagyni egy állatot.
Abban a pillanatban, amikor elengedte a vesszőt az állat megugrott, teljességgel kivetődve az irányából, és elvágtatott. A nyíl becsapódott a kövek közé, valószínűleg használhatatlanná sérülve.
A nagy koncentráció közben teljességgel kizárta a külvilágot, így eddig nem is hallotta hogy a közelben valaki hatalmas hangzavart kezdett el csapni. Erre a pontra olyan közel lehettek, hogy még a szentséges szarvast is elijesztették a feladatától.
Dühösen indult meg a hang irányába, egy új vesszőt helyezve az idegre. Nyugtalan volt az erdő aznap.

Körülbelül két tucatnyi láb döngethette az erdő talajt, talán valamennyivel kevesebb. Az énekes madarak trillája szerelem helyett félelemtől és pániktól volt terhes, ahogy elrugaszkodtak a faágakról, a sűrű aljnövényzetből pedig különböző apró állatok vetődtek ki.
A zaj egyre hangosabb lett, és egyre közelebbinek tűnt. Egy szándékos hajtóvadászat sem tudta volna ezt felülmúlni - mit érnek a vadászkürtök, csaholó kutyák, a vérre szomjas királyi vadászok üvöltései és hajtótüzek, ha szembe kell őket állítani egy rohadt, dühös csürhével?
A vadásznő elegánsan kitért a feltételezett hajsza irányából, és fél térdre ereszkedve rejtőzött el a magas aljnövényzetben. Több embert is látott elhaladni a közelében, legelöl valami tagbaszakadt, szőke figura, utána pedig a többi. Szakadtak voltak, büdösek, és már messziről is látszott rajtuk hogy ápolatlan az összes - csürhezajhoz csürhe tartozott. Minő meglepetés.
Dühös volt, nem is kicsit mert elkergették a vadat. A tény, hogy itt vég fog hullani nem volt kérdéses - csak az, hogy kié, és mennyi. Több mint valószínű hogy az elülső figurát kergette ez a sokaság, és bár nem tudta egyik csoportról se hogy ki-és mi, vagy mit szolgál, túlélési szempontból értelmesebb dolognak tűnt az erősebb felet meggyengíteni.
Egy kicsit várt, felfigyelve arra hogy lecsendesedett minden - majd hamarosan megindultak megint. Szinte csak apró zörejnek hatott az előző zajhoz képest, de mégis, ahhoz képest minden annak tűnt volna. Szétváltak, egy hosszadalmas láncot alkotva, hogy alaposan, de biztosan kutathassák át a területet, egyforma fésű módra.
Egész okos. Kétségtelenül nem csak lincselésre kész parasztokról volt szó - de nagy területet kellett lefedniük, így a biztonságosnál messzebbre kellett eltávolodniuk egymástól.
A legszélső egész közel került hozzá - egy fekete hajú suhanc, kezében idegesen szorítgatva a buzogányát. Olyan közel volt hogy szinte látta az izzadságcseppeket is a homlokán.
Tegezéből nyílvesszőt vett elő, ráillesztette a húrra, és célzott. Kifeszítette azt addig, hogy a vessző tollai a fülét csiklandozták.
Nem szabadott, hogy felordítson. Az megnehezítene mindent. Ennek a lövésnek ölnie kellett, és méghozzá azonnal.

Az ember minél inkább fókuszál, az elméje annál inkább képes belassítani az időt - ahogy az ujjai elengedték a nockot, és a nyílvessző tollazata végigsimogatta az arcát, szépen lassan elkezdte számolni a szívverését. Nem volt ebben semmi spirituális hátterű, egyszerűen szüksége volt valamire amivel elterelheti a figyelmét arról ami történni fog. A vessző halkan suhant egyet ahogy az ín megpendült, alig adva ki több hangot mint amikor egy kövérebb szellő utat tör magának a lomb levelei közt.
Badumm-badumm.
Mindent összevetve, kioltani egy emberi életet nem egy végtelenül bonyolult feladvány, a nehézsége és - egyeseknek a szépsége - abban rejlik, hogy a halálnak hogyan és miképp kell megtörténnie. Most, ahol több embernek kellett lehetőleg úgy megválnia az élete fonalától, hogy azt a többiek ne vegyék észre a feladat némileg nehézkesnek bizonyult. De nem lehetetlennek.
Badumm-badumm.
A vessző némileg oldalról találta el a suhancot, néhány hüvelykkel a füle előtt. Akadályba ütközés nélkül hatolt be a fémhegy a fejébe és tépte széjjel a koponyája egyik legvékonyabb részét, elvágva a fonalat a lelke és a teste között. Azt csak Cér tudhatja hogy elég gyors volt-e a vessző ahhoz, hogy a suhanc megússza szenvedés nélkül, de kétségkívül elég sebes volt ahhoz hogy egy hang nélkül zuhanjon össze a hóban. A halk puffanásra nem figyelt fel senki sem.
Badumm-badumm.
Három szívverés - három szívverés és nem több elég ahhoz hogy megállítsák valaki másét örökre. A gyilkoláshoz nem lehet hozzászokni, és az ilyen apróka kis figyelemelterelések se elegendőek ahhoz hogy megnyugtassanak egy feldúlt lelket. De legalább segítenek fókuszban maradni.
Három szívverés - előbb utóbb a társaik észreveszik hogy mi történt. Sietnie kell hogy minél többet kiszedjen mielőtt a rejtekhelye képtelen lesz betölteni szerepét és mások helyett a sajátjáért kelljen megküzdenie.
A vadásznő újabb nyilat helyezett az idegre és szemeivel újabb célpont után kutatott. Ismerős, gyorsan ismétlődő dobogástól zengtek a fák.
Lovas vágtatott a fák között.
Eide a hang irányába fordult és elindult feléje. Csak ott vágtatnak ahol történik valami - jobbára valami borzalmas.

Kiérve a fák takarásból egy kis belső tisztáson találta magát a vadásznő. Tipikus látvány volt ez az erdőség ezen részén - egy kis magányos téli vadászlak, mellette szinte észrevehetetlen erecske, amiben erőtlenül csordogált a víz. Körülötte a fák eléggé megrikítva ahhoz ne lessen csak úgy észrevehetetlenül megközelíteni az épületet. A barbárság netovábbja - de hozzá se fogható ahhoz a látványhoz ami épp a szeme előtt kibontakozott. Egy magányos utazót vettek közbe hétköznapi erdei haramiák - féltucatnyian lepték el a tisztást, szedett-vedett ruhákban. Némelyik csak dísztelen bőrpáncél volt, de többön is észre lehetett venni kopott címereket nyomait - valamelyik helyi nemes dezertőrei.
A havas tájon kitűntek a dulakodás nyomai messziről, ahogy testek és vérfoltok tarkították a szűz havat. Ezeknek a haramiáknak a munkáját és nyomát láthatta korábban és kétségkívül a legújabb áldozatuk nyomában loholhattak.
Bár a hangzavar középre vonta a figyelmét, kihallotta hogy többen is voltak még ennél még a fák között. Nem lehettek járatosak errefelé, talpuk alatt olyan hangosan ropogtak a gallyak és ágak amit még a felajzott vaddisznó se engedne meg magának.
Eideann elkezdett a tisztás peremén végigsietni, olyan sebesen amennyire csak azt merte. Nem volt ideje amit vesztegethetett volna, de azt se engedhette meg magának hogy idő előtt észrevegyék. Ennyi emberrel képtelen lett volna egyedül elbánni. Csak akkor állt meg, amikor a fák közül kitűnt egy oda nem illő alak - kopasz katona, egy hatalmas íjjal a kezében. Egy fegyver ami tán hatalmasat ütött és messzire ellőtt, de nem a pontosságról volt híres - és kétségkívül nem arra találták ki, hogy az ágas-bogas rengetegben célt találjanak a vesszejei.
Eideann nem pazarolta sokáig az idejét, nyilat helyezett az idegre és szinte azonnal el is engedte szállni a fémmadarat. Tollas szárnyai hangtalan szelték az eget, és minden várakozáson felül célt is talált a sebtében vadászatra engedett vad. Az acélsólyom lecsapott, a bőrpáncélzat fölött egy hüvelykel és a földre terítette az áldozatát. Bár a célpont a központtól arrébb zuhant össze, erre nagyon hamar összefogják kapni magukat a banditák.
Középre kapta a tekintetét Eide. Az utazó éppen a földre rántotta a társaság egyetlen lovasát - és még vagy három másik közelít felé rohamos léptekben. Egy újabb nyilat helyezett az idegre és az utazó mögé célzott - ehhez kellett néhány pillanat. Nem engedhette meg magának hogy véletlenül leterítse. Csak néhány pillanat és nyugodt lélegzetvétel. Még a szél is rémülten mozdulatlanná dermedt.

Az acélcsőrű sólyom lecsapott ismét, és még futtában, a nyakán találta meg a katonát. A bőrgallér talán sok mindentől megóvhatta viselőjét, de nem egy direkt találkozástól egy cúigsruthi nyíllal.
Szépen lassan körbezárták az ismeretlen, köpenyes alakot, és bár derekasan állta a sarat, sőt, sikerült letaposnia is egy akasztófavirágot, még mindig négyen vették körül. Kettő a balján, egy a jobbján, és a lovas, aki a vezetőjüknek tetszett, vele szemben. Eide megérezte, hogy túl sokáig meredt ki a fejéből, túl sokáig rejtőzött a fák árnyékában. Ahogy eldöntötte hogy kilép a fák gyűrűjéből, már hallotta is maga mögött a lépészajt.
Valakinek sikerült közben becserkésznie.
Bízva a természet bölcsességében, ha "rajtad ütnek fuss" alapelvét követve kivetette magát a magas cserjésből. Úgy képzelte, úgy festhetett mint egy kecsesen szökkelő őz mint akit felvertek a vadászok - és a hirtelen rátörő félelem alapján ez a festői kép nem is volt épp alaptalan. Ha más nem vörösen lobogó haja megadta a színhasonlatot. Az íját leszámítva csak túlméretezett felföldi másfélkezes kardja volt segítségére, és az sem repesett a rengetegben.
Nem tudta milyen közel volt aki mögötte sompolygott, de egyelőre nem is rá figyelt - futtában igyekezett még egy lövést leadni. Tudta hogy nem fog vele eltalálni semmit, Cér könyörülete is véges - de ha magára tudja vonni a figyelmet, azzal már előnybe tudja hozni sors-adta társát.
És jelenleg mindkettejüknek minden előnyre szüksége volt. Leadta a lövést a legtávolabbi ellenségre, a lóról lerántott alakra, és reménykedett hogy Cér anya és Timera nővér az ő oldalán van ma.