[eschiva van haanrade] i see nothing worse than to sail this universe without you

A karcsú kanca olyan könnyedén ügetett, mintha felhőkön lépkedne, kavics se csikorgott a patkók alatt.
Legszívesebben vágtára fogtam volna a tempót, de nem akartam semmiféle gyanút kelteni. Ez is csak egy céltalan sétalovaglás, olyan, ami unatkozó úriasszonyoknak megengedett. És pontosan ugyanolyan végtelennek is tűnik.
Az orromban réti virágok könnyű illatával rántottam meg a kantárt, hogy megállítsam a lovat. Egyébként a férjemtől kaptam születésnapomra.

A szomorúfűz ágai lomhán mozognak ide−oda a szélben, elnyúlnak egész a víztükör fölé, a csobogó hullámokat karistolják végeikkel. A sűrű lombszöveten átszökő néhány kósza fénysugár fodros szélű árnyékfoltok között aranyként csillan meg Norven arcán. Ő békésen alszik, én puhán lépdelek felé. Ő halkan hortyog, én csöndesen kuncogok.
Melléguggolok. A tenyerem az arcára fektetem.
− Norven… − szólok hozzá súgva, akárha a fiamat ébreszteném.
Érzem a mosolyát a hüvelykujjam alatt. A ránduló izmok fölött a bőr visszasimogat, akárcsak a kézfejemre simuló tenyér: minden oldalról körülölel.
− Igen? – álmosan nyújtózkodik el közöttünk a hangja.
− Régóta itt vagy?
A tekintetünk összefonódik egy pillanatra, és én rámosolygok a számmal, és rámosolygok a szememmel is.
Megrázom a fejem, ahogy lomha mozdulatokkal megtámaszkodok a földön, hogy melléheveredjek, az arcom a vállgödrébe rejtem, a bőrének olyan illata van, mint a tavaszi napfelkeltében fürdő fenyveseknek, és olyan íze, mint a tengerről jövő szél sós levegőjének. Csókkal kóstolok bele.
− Csak most érkeztem – lehelem a nyakának.
− Akkor jó − a hajamba dorombol. − Talán mindig aludnom kellene, ha nem vagy velem. Elfecsérelt idő.
A bőrének feszül a számról leguruló halk kuncogás, ahogy az ujjai csiklandósan végigszaladnak az oldalamon. Aztán sóhaj szakad ki az ajkaim közül, idomulok az érintéseihez, az apró kis csókokhoz, amiket az eltervezettség vagy az átfontoltság nélkül szór a bőrömre: a fejem hátrabiccentem, aztán oldalra, a szám egy pillanatig az övéhez ér.
− És ha mindig velem lehetnél, sohasem aludnál? – kérdezek vissza szinte azonnal, pajkosan.
− Nem − a vigyorán állapodik meg a tekintetem egy pillanatra, míg az ujjait a hajamban érzem kalandozni, ahogy beszél. − Behoznám, amiről eddig lemaradtam veled.
Elszakítom magam tőle, felülök, egy végtelennek tűnő pillanatig langymeleg mosollyal fürkészem a vonásait, aztán elfordulok tőle.
− Segíts a fűzővel. Szeretnék fürdeni – szólalok meg, ahogy a vállam felett hátrapillantok. – Ha nem hideg a víz… − teszem még hozzá.
− Itt szeretnél fürdeni? Fentebb elmélyül a holtág – a hangja egész közelről simul a fülemnek, lehunyom a szemem, ahogy végigbizsereg a bőrömön.  
Matatni kezd a hátamon. Szeretem, ahogy az ujjbegyei a bőrömnek fekszenek, sokkal ügyesebben, fürgébben oldja meg a fűző kapcsait, mintsem erkölcsös embernek egyébként illene. Elfordulok, hogy elrejtsem előle a játékos mosolyt, ami a vonásaimon szétterül a gondolatra.
− Akkor menjünk fentebb – sóhajtom, miközben enyhén hátrébb dőlök, hogy a hátam nekisimuljon a kezének. Úgy kérem az érintését, ahogy elkényeztetett szobamacskák szokták.
− Elfordulok, ha szeretnéd.
− Fordulj is el! – szólalok meg komolyabban, féloldalasan hátrafordulva, hogy egyenes vonallá feszülő ajkakkal, megjátszott szigorúsággal méregethessem egy pillanatig. Pedig ott érzem még a nyakamban a mosolyát.
Az engedelmesen elfordított arca felé nyújtom a kezem – túl hosszú ideje nem értem már hozzá −, a szeme sarkától egészen az álla alá rajzolok be egy hullámos vonalat a könnyű simítással. Felé hajolok, az ajkam résnyire nyílni érzem, csak abban a pillanatban hunyom le a szemem, ahogy a szánk összeér. Én nem engedem olyan könnyen, mint ő az előbb.
Két szapora szívverés közötti szünetben a csókjába sűrűsödik minden létező. Aztán a következő dobbanással kirobban. Fényes, eleven színekkel fröcsköl össze, az elszoruló torkomtól egészen a térdemig; ha állnék most, egészen biztosan kapaszkodnom kéne belé, ahogy megremegnek a lábaim. Pillangókhoz szokás hasonlítani ezt az érzést az ember gyomra tájékán − én sokkal inkább érzem albatroszoknak.
Az ajka íze kitölti a számat, az édes−éhes kapkodást mohón kóstolom: pillanatra a fogaim közé veszem az alsóajkát, finoman ráharapok.
A tenyere végigcsúszik a hátamon, a lapockámtól egész a derekamig, a szájával a kulcscsontom vonalát rajzolja be, mielőtt beleszuszogna a nyakamba:
− Ha feljebb akarsz menni, indulni kellene…
Az állát támasztó ujjaim végigcsúsznak hátrafelé az állkapcsa vonalát követve, a füle alá simítok, aztán hátra a tarkójára, ujjbegyeim beletévednek a sűrű, mélybarna tincsekbe.
A bőröm forrónak tűnik, ahol hozzám ér, a derekam ég a keze alatt, élénksárga nyalábok nyalnak fel a gerincem mentén, a tarkómon égnek merednek az apró szőrszálak. Úgy szeretném, ha ezer keze lenne, hogy egyszerre simogathasson mindenhol. Ha ezer szájjal vehetné birtokba a testem minden pontját, talán az sem volna elég.
− Akkor induljunk – motyogom vissza ugyanolyan tétlenül, ahogy ő sem mozdul.
Hagyom magamat húzni, ahogy a földre huppanva maga felé von; pedig félek, hogy esni fogunk, félek, hogy fűfoltos lesz a ruhám, ha óvatlan mozdulattal térdelek a földre, de mégis… megbízom benne. Az ujjaim sebesen siklanak a hajából vissza a vállára, belekapaszkodok, a mellkasának ütközik a mellkasom, a nyaka mellett kacagok el jóízűen.
Még mindig a vállába kapaszkodok, aztán, ahogy felállni készül, az ujjaim lefelé táncolnak a karján, a kezébe adom az ujjaim, hadd segítsen fel. A jobbom a tenyerében felejtem, a balommal hirtelen nyúlok hátra, a derekamnál a fűzőt tartom össze, épp csak annyira, hogy le ne csússzon rólam.
− Gyere csak. Fentebb melegebb a víz.
− Mikor érkeztél ide, hogy ennyi időd volt szétnézni? – kérdezem vidáman, ahogy szaporán lépek mögötte párat, mígnem mellé kerülök. − Vagy szoktál idehozni másokat is, azért tudod ilyen jól? – kacéran sandítok az arcára, kihívó mosollyal fürkészem a vonásait.
− Természetesen az utóbbi − vágja rá azonnal. Egy pillanatig óhatatlanul rosszul esik elképzelni az eshetőséget, hogy esetleg tényleg… Ami annál is rosszabb, hogy semmi jogom nincs hűséget számon kérni rajta. − Eddig mindenkinek nagyon tetszett.
− Akkor én majd utálni fogom – dacoskodok sértetten felszegett állal. Megjátszom csupán, tudom, hogy csak viccel – hogyne tudnám −, de egy kicsit szeretném, ha kiengesztelne.
Óvatosan lépkedek mögötte, kezem a kezében, másikkal a ruhát tartva hátul. Néha meg-megugrik a tekintetem, ahelyett, hogy a lábam elé néznék, inkább a hátát figyelem, a válla és a nyaka találkozásának könnyű ívét csodálom, belecsókolnék szívesen, megrajzolnám a számmal azt a tökéletes vonalat, hogy aztán a kulcscsontja görbéjét követhessem végig.
Elengedem a kezét, ahogy előresiet, a fűzfa érdes törzsének támaszkodom, míg elhaladok mellette, most persze épp a lábam elé nézek, elmulasztva megfigyelni, hogy mire készülhet.
Virágot dob felém, ösztönösen nyújtom a felém mindkét kezem. A tenyerembe puha szirmok simulnak bele, a fűző pedig selymesen lecsúszik, s még mielőtt indulatos mozdulattal visszadobnám felé a liliomot, durcásan nézek rá, aztán összefonom a mellkasom előtt a karjaim, eltakarva a mellemet.
− Olyan vagy, mint egy rossz kölyök… − búgom engedékenyen. A mérgem egy pillanat alatt szétfoszlik − hogy is tudnék haragudni rá? −, majd lassan kivedlek a többi ruhámból is, kupacba dobálva a darabokat a fa tövénél.
− Szeretlek így látni − a hangja és az érintése egyszerre simogat, ahogy mögém lopakodva rövid időre hozzám simul.
− No, egyedül nem megyek be a vízbe – állok végül elé pőrén, sürgetőn.
Szemérmetlenül lesem meg, míg vetkőzik. Szeretem, hogy ilyenkor senki más nem láthatja.
Szemérmetlenül állok előtte, el se pirulok. Szeretem, ahogy néz. Szeretem magamon tudni azt az édesen éhes pillantást, ahogy a barnájával végignyal a tagjaimon, forró hullámokat hagyva maga után, mintha érinteni tudna a szemével is. Szeretem azt hinni, hogy ilyenkor nem létezik az egész világon semmi más, csak ő és én, s csakis egymás szemének tükörképében.
− Soha nem voltál még ilyen szép.
− Soha? – kérdezem gyermeteg hangon, s most talán egy kicsit elpirulok. Óvatosan lépek felé a kiálló gyökerek eres mintázatát kerülgetve, hogy a tenyereim a mellkasának simulhassanak. Nézném pedig tovább is, örökké csak nézném, de nem bírok magammal, érintenem kell. Fölfelé siklik a tenyerem a bőrén, végigdobolok a kulcscsontja vonalán, kitapogatom a csontokat a vállán, a nyaka köré fonódnak aztán a karjaim, a tekintetem pedig pislantásnyi időre se szakad el az övétől.
− Nem. Szebb vagy, mint a báli ruhádban. Szebb vagy, mint amikor kifésülöd a hajadat − szentségnek járó csodálatot érzek a mosolyából párologni.
Most már égni érzem az arcom, de nem a szégyen pírja színezi a vonásaim, a boldogság tüze hevít inkább. Szépnek is érzem magam. Szebbnek, mint a báli ruhámban, szebbnek, mint kifésült hajjal, szebbnek, mint az esküvőmön. De csak azért, mert ő néz rám. Csak azért, mert így néz rám. Úgy, ahogy rajta kívül talán senki se képes nézni. Ilyen odaadón, csodálattal, szerelmesen. Én pedig súlyosan, megfogalmazhatatlanul, az egész lényemmel viszontszeretem őt. A táguló mellkasommal, a remegő térdeimmel, az ajkát becéző számmal, a sóhajjal, amit a csókba lehelek, és szeretem magával a szerelemmel, azzal az ezer színnel pompázó, szavakkal le nem írható szerelemmel, ami most szétfeszít belülről.
− A szerelmed tesz széppé – súgom őszintén, odaadón.
− Gyere velem! − vigyorog, s már érzem is a kezét a fenekem alá csúszni. Fölsikkantok jókedvűen, ahogy felkap, hátravetett fejjel nevetek, a karom még mindig a nyaka körött, a combjaimmal átfonom a derekát.
− De, ha hideg lesz… belefojtalak – fenyegetőzök pajkos mosollyal, ahogy a víz felé tartunk.  
− Lehet, hogy anélkül is megteszed. És én eljöttem veled egyes-egyedül ide…
Rákacagok a szememmel.
A víz langyosan simogat, ahol a bőrömhöz ér, de semmi pénzért nem cserélném el a kezével, s ő mégis enged. Lefejtem magamat róla, ahogy a keze végigszalad a combomon, lobogó vágy pattog a gerincemen, végigzongorázva belülről a csigolyáim vonalán, apró, tüzes szikrákat vetve magából. Eddig is ott volt, de mint sértett gyermek, akiről nem vettek eddig tudomást, most újra felhívja a figyelmem magára. S én nem a hidegtől rezzenek össze.
− Életben hagysz?
− Még meggondolom – biccentek kegyes mosollyal, aztán a karja után kapok, bennebb megyek, húzom magam után, a talpam a puha mederbe süpped, csiklandós homokszemek karistolják a bőrt a lábujjaim között.
Épp csak pár lépést haladok így, óvatosan araszolva előre, mikor visszafordulok felé. Magamhoz húzom, vagy magamat hozzá, a mellkasához simítom a sajátomat, a szám magától téved a nyakára, résnyire nyílt ajkak siklanak fölfelé. Lágy csókokkal húzom meg az állkapcsa vonalát, aztán a szájára tapadok, magamhoz ölelem, a tenyereim a lapockáira fekszenek. Úgy csókolom, és úgy simulok hozzá, hogy érezze, mennyire kívánom.
Egy pillanatra nem hallok mást, csak a dobhártyámon lüktető vér monoton zúgását, és azt is érzem mindenhol. A szívem, akárha szétmállott volna a feszítő vágytól, a keringő vér pedig széthordta volna a testemben: most mindenhol érzem dobogni.
Az összes idegszálam feszült figyelemtől terhes, nem akarok lemaradni egyetlen érintéséről sem. A tenyerét érzem a combomon siklani fölfelé. Elhaló szusszanással simulok bele a tenyerébe.
Halk sóhajok szakadnak ki éhesen a tüdőmből, nincs a világban elég levegő ahhoz, hogy ne ziháljak. Az érintésére bízom magam, a tenyerébe adom a testem. Jobban ért hozzám, mint muzsikusok a hangszereikhez, hiába gyakoroltak akár évtizedekig rajta.
A jobb tenyerem a testeink közé férkőzik, az ujjbegyeim lefelé táncolnak a hasfalán. A szám a száját keresi, ha épp megtalálja, ha nem, hát, ott csókolom össze-vissza, ahol érem: a lecsukott szemhéjait, a nyakát, a vállát.
− Nem akarok addig várni, amíg kiérünk…
Lomhán megkapaszkodok a vállaiban, hogy lendülve – s ez a vízben igencsak könnyű – a csípője köré fonjam a combjaim, majd lentebb csúszom, míg az ágyékunk összesimul. A szememet forrónak érzem, a tekintetem tüzesnek.
− Akkor ne várj – búgom, miközben lágy, kihívó mosoly fészkeli be magát a szám sarkába. Csak akkor veszem észre, hogy milyen hosszú ideig elfelejtettem kilélegezni, mikor a testem alsó részébe villámként nyilalló gyönyörtől elnyújtott nyögésként szakad le a torkomról az addig a tüdőmben tartott levegő. Még mindig a vállára tenyerelve nézem az arcát, és vele egyszerre, de ellentétes irányba mozdulok, süllyedek a vízben, mígnem teljesen bennem van. Végtelennek tűnő időre tapadunk össze, végtelennek tűnő időre vagyunk szétválaszthatatlanok, míg én felé hajolok, hogy a számat az övének nyomjam, a nyelvem önkényesen tör utat magának az ajkai között.
Úgy képzelem, pontosan, tökéletesen összetartozók vagyunk, mintha úgy faragott volna ki az Isten, hogy illeszkedjen egymásba az összes domború és homorú vonalunk. Ha tényleg teremtettek egymásnak − és csakis egymásnak − férfit és nőt, azok mi lehetünk.
Még csodálnám is őt – ha lenne hozzá gondolatom −, hogy képes megtartani, minden érintkező felületünkön érzem az izmain végigcikázó finom remegést.
Beletemetkezek a hullámzó érzésekbe, nem mintha egyéb választásom volna, a tudatom teljesen feloldódik a szemérmetlen, bűnös kéjben. Aztán valamikor mámor ittasan nyögök, de nem érzem a nyelvemről legördülő hangokat, csak hallom.
Elszakadok az ajkától, hogy levegőt nyeljek. Nekitámasztom a homlokom az övének.
Izzunk és lüktetünk, mint a magányra ítélt távoli csillagok – hallottam egyszer egy történetet arról, hogy egyesek közülük már rég halottak, mire a fényük elér hozzánk −, s most valami ördögi csodának érzem, hogy egymásra találtunk, hogy így magamra benne. Talán én magam is meghalok, minden egyes pillanatban valami elképzelhetetlen, nem létező valami vagyok, egészen addig, amíg életre nem kelek a tekintetétől, hogy aztán meghaljak megint a keze alatt. Mert kicsikét meghalok. Apránként belefulladok minden egyes lopott csókba, a combomra simuló tenyerébe, az őrjöngő−őrjítő pillantásba – talán pont így néznek azok is, akik mámorból ölnek. Belehalok a szerelmébe, ebbe a sötét, mélyen tátongó szakadékba, az ösztönös, szégyentelenül állatias együttlétekbe, és mégis úgy kell, mint, ahogy kell a levegő, mert reflex. És ezekben a pillanatokban úgy érzem, hogy a szívem nem azért dobog, mert muszáj, azért feszül és ernyed, mert élni akarok: ilyenkor akarok igazán élni, mikor körötte vagyok, s ő köröttem, a mámoros, kéjes érintései közé szorulok. Mint valami rab állat, amit nem kötnek se láncok, a ketrec rácsait is rég lebontották, de szökni mégse képes, mert édes a fogság.
Egymásban hazatalálunk.
Most is csak ott, csak azokban a pontokban létezem, ahol érintkezünk. A bőrömnek csak az a része érzékelhető, ahol a tenyere simít végig nyugtalanul, vagy a szája szórja tele kapkodó csókokkal. Anyagtalannak érzem magam, vagy legalábbis cseppfolyósnak, a holtág aprócska hullámai szétmoshatnának, ha Norven nem tartana össze. De ő formát ad nekem, következetlen kapkodással megrajzolja a hátam ívét, a nyakam vonalát, a lábaimat, ahogy köré kulcsolódnak, de ő formáz belülről is, ahogy magamba fogadom a testét, elfogadom és követelem a szerelmét, ami egyet jelent most a létezéssel.
Ismerős-idegen boldogság robban fel bennem, a torkomból felszakadó hangokat akkor sem tudnám visszanyelni, ha kényszerítenének rá. Egyszerre érzem magam tisztának és mocskosnak, és szerelmesnek, olyan végtelenül szerelmesnek, hogy ez a szerelem most átfolyik rajtam, kimossa belőlem a víz, a levegőbe párolog, és minden tőlünk lesz színes és zajos.
− Szeretsz-e? – sóhajtom elhaló hangon, mert nem elég éreznem magamban, és látnom a vágytól izzó tekintetében, nem elég tapintanom a remegő izmokat és kóstolnom az éhes ajkait, hallani is akarom.
− Jobban, mint bármi mást − a bőrömön érzem a szaggatottan kilehelt hangokat, talán nem is hallom, beissza a bőröm, és mélyen a tüdőmbe lélegzem, mire a fülemig érnének a rezdülések, hogy a  hangja – akárha zene volna – ritmust adjon a testemnek. Az ütemére lélegzem ki-be, szaggatottan, lihegve, szomjasan. A szívem olyan kétségbeesetten vergődik, a fejemen átcikázik a gondolat, hogy itt halok a karjai között, de most még a haláltól se félek. Se attól, hogy megláthatnak vagy meghallhatnak, látnia is kéne az egész világnak, legszívesebben közszemlére tenném a szerelmemet, büszkén és magabiztosan. De mégis jobb szeretem így, a titkomként. Az én megvallhatatlan, meggyónhatatlan, megbocsáthatatlan bűnöm.
Érzem magamban a forróságát, érzem megfeszülni, az érintései billogként égnek a bőrömbe, megijedek, hogy nem fogom tudni lemosni, hogy látni fogják rajtam, hogy elveszik tőlem… Pedig olyannyira hozzám tartozó, mint bármelyik testrészem, s talán lényegibb is egynéhánynál. Annyira szeretem, hogy úgy gondolom, levegő nélkül is inkább tudnék élni, mintsem nélküle.
− Jobban, mint bármi mást.
Lecsókolom a szájáról a szavakat. Tetszik a fáradt, odaadó, őszinte ízük. Visszakapok az ajkai után, még egy csókot kérek, aztán nehézkésen mozogva megpróbálom lefejteni magam róla. Még remeg minden izmom, és egyáltalán nem bízom abban, hogy meg tudok állni a saját lábamon, úgyhogy a vállát nem engedem el.
− Szárítkozzunk meg – mosolygok rá fátyolos tekintettel, s közben még egyszer hozzásimulok, szorosan, irigylem a víztől a testét. – Nemsoká vissza kell érnem – komorabban szólalok meg, mintsem szeretnék. Pedig szívesen maradnék akár örökké is.  
Valami megmagyarázhatatlan, elemi érzést látok átsuhanni a vonásain − haragot, féltékenységet netán dühöt −, nem tudnám pontosan megfogalmazni, de elég ahhoz, hogy elszégyelljem magam egy pillanatra, hogy zavartan, kapjam félre a tekintetem. S ha rám haragszik? Elvégre mi az, amit nem vettem el tőle még?  Elveszem tőle a szerelmét, a szabadságát, talán a hitét is kikezdtem, s időről-időre elragadom tőle magamat is.
Most odaadom neki a kezem, úgy simítom a szájára a tenyerem, mintha biztonságban lehetne benne a csókja, aztán tovasimítom, az arcára fektetem, szomorkás mosollyal fürkészem a vonásait.
− Gyere el holnap a templomba reggel – mindene tűz, lángol a szeme, a hangja. Így érezheti magát talán az Isten is, mikor a hozzá intézett imákat rebegik el a szentek. − Gyere el minden nap…
Bólintok lassan, mintha el kéne rajta gondolkodnom, pedig talán akkor is mennék, ha nem hívna. A tekintetem felvidul az övét látván, kihuny benne minden dac, ahogy megadom neki magam.
− Elmegyek. Megígérem – somolygok lágyan, s felé hajlok, hogy csókkal pecsételjem az ígéretet. A megszeghetetlen esküket – mint amilyen a házasság is – így szokás.