[Küzdelem - Johannes és Johnny] Worse than Lucifer

Az ostrom óta egészen megszoktam ezt a háború nevű dolgot. Ingázni a Katedrális és a front között (ami sajnálatos módon egyre közelebb került egymáshoz) ha nem mindennapos, de legalább heti dologgá vált számomra, főleg az új kinevezésem fényében. Eichenschild után már bátrabban bíznak rám kisebb csapatokat portyázásra vagy esetleg a front menti őrjáratra. Azt persze nem mondhatnám, hogy szívesen teljesítem ezeket. A városban zajló csata izgalmas volt, és tökéletes lehetőségként szolgált arra, hogy dicsőséget szerezzek magamnak, ezeken az őrjáratokon azonban kénytelen voltam annyival beérni, hogy hozzájárulhatok Észak győzelméhez. Győzelméhez. Sokat gondolkodtam az ostrom után, vajon mennyire kell féltenem a bőrömet, de újra és újra arra az álláspontra jutottam, hogy nincs miért aggódnom: egy romhalmaz nem a világ, eljön még annak az ideje, hogy Hellenburg ellen fogunk vonulni, ha pedig nem, bőven van még időm arra, hogy a jövőmet biztosítsam.
Bár egyelőre jobban örülnék annak, ha a holnapomat biztonságban tudnám. Egy őrjárat során ütköztünk szinte bele a déliekbe. Kevesebben voltak, mint mi, ám sem ez a létszámbeli különbség, sem a körülmények nem biztosították azt, hogy magabiztos legyek a győzelmünkben. A terep, ahol összecsaptunk kiépített lövészárkokkal bírt, ám ez nem csak a mi védekezésünket, hanem az ő előre nyomulásokat is segítette – volt miben elbújniuk, ha néha elkaptak egy üres pillanatot, ami alatt nem tartottuk nyomás alatt őket. Ha ez nem lett volna elég, ahogy a front egyre inkább előretolódott, két árok között maradt egy korábbi tábor maradéka. Bárki is volt a gazdája, sietősen kellett távoznia, mert két szekér, és jónéhány hordót, ládát itt kellett hagynia. Látványnak szép volt, de sajnos fedezéknek is a Gungnirjaink ellen. Ami pedig a legnagyobb veszélyt jelentette ránk: az eső. Úgy tűnik a Deus vult helyett ma a Gott mit uns volt az erősebb, mivel jócskán gyűltek a viharfelhők felettünk. Ha pedig esni kezd, lőttek a puskáinknak.
Ami a számokat illeti: nyolcan voltunk az ő hat emberükkel szemben, mindannyian Gungnirral felfegyverkezve. Jól álltunk, ha távol tudtuk őket tartani – azonban amint ideérnek nem sok jót jósolok a könnyűpáncélosoknak, annak ellenére, hogy nem tudom, ők pontosan mivel vannak felszerelkezve. Ameddig száraz az idő, addig marad az arra való várakozás, hogy valamelyikük kidugja a fejét, vagy bármilyét, amit célbavehetünk, és sortüzet eresszünk rájuk. Mint például most. „Tűz.” Hangzott el a tizedes szájából, és az egyik déli holtan esett össze. A baj csak az, hogy nem képezték ki őket arra, hogy ha sortüzet adunk le, akkor váltásban szokás lőni, különben az ellenfél nyomulhat, ameddig újratöltünk. Így történt ez most is, megindultak előre, és bár egyet sikeresen eltaláltak (maradt öt), a katonáink csak annyira voltak képesek, hogy fél szemmel nézzék, ahogyan nyugodtan behúzódnak a déliek a következő árokba.
Valami azonban nem stimmelt. Hatan voltak, egyet megöltünk, és még mindig hatot számolok. Valaki csatlakozott hozzájuk. Erősítés lenne? De hogyan jeleztek? Egyébként is, egy embert soha nem küldenének felmentőseregnek…Talán csak egy utazó zsoldos, aki beszállt a harcba a fizetség reményében. Akkor is nyugtalanít. Kitudja mi van a tarsolyában, jobb nem kockáztatni. Nem lőttem együtt a többiekkel, így a hét puska után, most külön fog elsülni az én Gungnirom. Feltűnő lehetett az ellenségnek, de fontosabb volt az, hogy az újonnan jöttet mihamarabb kiiktassam. Áthelyeztem kicsit az acél állványt, amire a fegyveremet helyeztem, és a zsoldost vettem célba – már amennyiben látom. Ha nem, úgy megvártam míg előbukkan (a másik hat ember vezetését továbbra is a tizedesre bíztam rá, azt hogy tűz, ő is kitűnően tudja ordibálni), és akkor húztam meg a ravaszt.

Félsiker. A lövésem talált ugyan, de ahelyett, hogy halálos sérülést okozott volna, mindössze a vállába hatolt bele. A seb helyéből ítélve sajnos elvérezni sem fog még legalább néhány órán keresztül – ám olcsó vígasznak ott van az, hogy ha jól látom pont a fegyvert forgató kezét tettem tönkre a találattal. Ő persze csak egy volt, és közben zajlott a csata körülöttünk is – a déliek hárman maradtak, mi pedig négyen. Eljutottak ugyanis az egyik lövészárokig, ahová a csapatunk fele befészkelte be magát, a félelmem pedig bekövetkezett: szempillantás alatt egyenlítették ki szinte a létszámbeli különbséget, amint közelharcra került a sor. Vajon a következő kitörésnél mennyire lesznek sikeresek?
A legrosszabb esetben hárman jutnak el a mi fedezékünkhöz, a legjobban pedig mind elhullanak – számoljunk a legrosszabbal a biztonság kedvéért: senki nem vész oda, és mind ideérnek. Majdnem kétszer annyian vagyunk, nem kellene, hogy gondot okozzanak, azonban nem ismerem őket, lehet szeráfuk is van. Jobb tehát felkészülni az érkezésükre. Először is felszerelem a bajonettet a Gungnir végére. Nem sokat harcoltam még így vele, ám egy-két hárításra, vagy szúrásra tökéletes lesz, ameddig előhúzom a kardom. Ezután a füstölőmet veszem elő, és begyújtva lerakom a földre. Nagy valószínűséggel fel fogják rúgni, ha közelharcra kerül a sor, ám reménység szerint addigra feltölti annyi tömjénnel az árkot, hogy egy pillanatra megállítsa őket az eretnekeket – egy kis szerencsével már ezen a ponton győzhetünk.
Nem volt ezután más teendőm, mintsem újratölteni a Gugnirt és várni az érkezésüket. Célpontként ezúttal azt jelöltem meg, akit legelőször megláttam – a korábban találatot kapott alak nagy valószínűséggel képtelen lesz bármi érdemlegeset tenni ellenünk egy sérült vállal.

Ennyi lett volna? A déliek megtörtek. Úgy tűnik különösebb terv nélkül, egyszer csak felegyenesedett az egyik. Talán megadni akarta magát…soha nem tudjuk már meg, amint megláttam, lőttem. Szerencsés lövés volt, a két szeme között találtam el, azonnal holtan esett össze. Már vártam, hogy meginduljon a roham, ám semmi ilyesmi nem történt. Helyette mintha kiabálást hallottunk volna, majd nem sokra rá, újra egy alak emelkedett ki az árokból. Jómagam itt még javában újratöltöttem a fegyvert, így esélyem sincs reagálni, az egyik társam azonban nem volt rest, egy biztos találattal küldte a társa mellé az eretneket. Észbe kaphattak, vagy fogyóban lehet a lőszer, hogy nem egy sortüzet zúdítottak rá? Végülis mindegy. Egyetlen egy katonájuk maradt és ha jól sikerült kivennem az eddig elhullottakat, az az egy is sebesült, nagy valószínűséggel harcképtelen baka. Vajon megpróbálja megadni magát, vagy valahogy elmenekülni?
Nekünk van időnk. Lehet, hogy gyorsan betudnánk fejezni a csatát azzal, hogy rátörünk, de nem akarok még több embert elveszíteni. Örökké nem bujdoshat ott, erősítése nem lesz, mi pedig bármikor dönthetünk úgy, hogy mégis indítunk egy rohamot, vagy egyszerűen csak itt hagyjuk a csatateret – ám ha a megérzésem nem csal, ő is ugyanúgy megtör majd nemsokára, mint a bajtársai.
Ekkor hirtelen dörrenés hallatszott. Reménykedni se volt időm, hogy ez nem az égből jött, mikor elkezdtem az esőt érezni, előbb az arcomon, majd a Gungnir markolatán és ravaszán nyugtatott kezemen. Ha eddig várt a viharral, talán még is a mi oldalunkon áll az időjárás, az Úrral együtt. A fegyvertartó táskám felé nyúlok, és a ruháimmal alaposan betakargatom. Belefog telni jó néhány perce, míg a több rétegnyi szövet átázik, amikor pedig az az egy szem déli az esőtől felbuzdulva támadást indít – ha lesz ennyire balga – végre befejezhetjük ezt az egészet.

Ahogyan telt az idő, egyre szaporábban csaptak arcomba az esőcseppek. A ruháim percek alatt átáztak, csakúgy ahogyan a Fenrir is a három réteg szövet alatt. Esélyem nem lesz már elsütni, ameddig ki nem szárítom valami tűz mellett a szerkezetet, vagy nem várok vele legalább egy napot. Ellenfelünk időközben teljesen megrémült, vagy volt esze arra, hogy erre is gondoljon.
Végül az előbbi bizonyosodott be. Már épp intettem volna a társaimnak, hogy rohamozzuk meg az állását, mikor kiáltást hallottunk a zuhogó esőn keresztül. Úgy tűnik nem égett le a nyelve az első két szótól, mivel tovább is folytatta a mondókát. Megadni magát? Azon nem csodálkozom, hogy megtört, de mégis miben reménykedik, hogy így majd túlél? Ugyan…lennie kell valami turpisságnak. Bár az is lehet, hogy csak egyszerűen naiv. Valamit válaszolni kell neki, a társaim pedig kérdően merednek rám. Talán hasznunkra lehet, ha pedig nem, később is megölhetjük.
Intek a többi katonának, hogy előre, és ki is mászunk a lövészárokból – a túlerővel jobban járunk nyílt terepen. Miután felsorakozunk nagyjából a két sánc között, előhúzom a kardom, és válaszolok a kiáltására.
- Tartsd fel a kezed, és mássz elő!

Az "ajánlata" meglepetésként ér. Ennyire elment az esze a kis esőtől? Egy kölyökkel állunk szemben? Talán ez az első csatája...és úgy tűnik az utolsó is.
- Ez egy háború kölyök, nem lovagi küzdelem. Háromig számolok mielőtt megrohamoznánk. Egy... - kezdek bele fennhangon. Nem adok neki több esélyt. Megkapta már korábban, hogy legalább pár órával megnyújtsa az életét, de nem élt vele - ...Kettő... - Vajon imádkozik? Intek a kezemmel a katonáknak. Természetesen nem fogjuk megvárni a hármat. Ha eddig a pontig nem szólt, úgy intek a kezemmel a katonáknak, és futólépésben indulunk meg az ellenség felé. Azok értetlenkedve ugyan, de mellettem haladnak végig. amint elérem az árkot bármit is látok, szúrok. Hála a magasságbeli különbségnek talán sikerül a fejét eltalálnom, és azonnal véget vetnem ennek. Természetesen nem vagyok óvatlan, amint meglátom a testet, azonnal megpróbálom lebénítani egy Judica mea-val, mielőtt bármiféle támadást indítanék felé. Halhatta a közeledésünket még az esőn keresztül is, így nem féltem hangosan kiabálni, amint a közelébe érkeztünk.
- Három.

Képesség:

Mondandójára reflex-szerűen emeltem magam elé a kardom védekezően, és még hátráltam is kettőt. Egyébként sincs semmi értelme annak, hogy én menjek legelőre, főleg ha jelzi, hogy készül valamire. Miért várta volna meg a kitöréssel azt, hogy ideérjünk? Lehet varázsló -azoknak egyébként is szoktak ilyen tévképzeteik lenni a harcokról és háborúkról. Nem véletlenül gyűlöltem őket, semmi kedvem nem volt összefutni egyel akkor sem, ha négyszeres a túlerő. Legjobb lesz tehát utoljára belevetnem magam a csatába, mikor már előtte az összes aljas trükkjét.
Társaim is megálltak ugyan velem együtt az előbb, most azonban intettem nekik, hogy előre. Nem reagáltak. Körbenéztem, hogy mi ez a zendülés, de csak annyit láttam, hogy az arcukra kiült a rémület, valamit motyogtak maguk elé, a következő pillanatban pedig már össze is estek – ahol aztán ordibálva folytatták a vonaglást. Nem láttam rajtuk semmi külső sérülés nyomát, ez megerősíti azt, hogy aki az árok másik oldalán vár minket az varázsló. Nem, a varázslók nem ilyen trükköket alkalmaznak általában. Papírfecnik, tűzgolyók, és hasonlók, de ez más. „Szerencsére” a déli gyorsan megválaszolta helyettem a kérdést, amikor is felállt az árokból, és nekem szegezte a fenyegetést.
Fekete, ápolatlan haj és szakáll. Tünde, úgy tűnik egy a kevés itt maradt közül. Szeme vörös, jobb karja vérzik, ahol eltaláltam. Azonban a legszembetűnőbb a bal keze helyén ékeskedő csáp állagú penge volt. Tehát egy kultista - az előbbi kis manőver valamiféle trükk volt, ami az elméjüket fertőzte meg. Annyira hatalmas nem lehet, hogy ellenem fordítsa őket, úgy tűnik csak fájdalmat tudott okozni – ami egyébként lassan el is múlik az ordítások sűrűsége alapján
- Ez…ez…maga az ördög! Meneküljünk! – kiáltották artikulálatlanul néhányan, miközben négykézlábra feltápászkodva kezdtek hátrálni.
- Nem tudjátok hogy pap vagyok?! Az Úr katonáinak nem állhat ellen ez a förmedvény! –ripakodtam rájuk anélkül, hogy levettem volna a szemem a kultistáról. Nem hiányzott az, hogy csakugyan egyedül maradjak ellene, még akkor sem, ha inkvizítor voltam.
- Úgy tűnik Dél már nem válogat aközött milyen kutyákat fogad fel a seregébe. – húzom gúnyos mosolyra a számat. Hiába állt az oldalamon a magaslati előny, időt akartam nyerni addig, míg a társaim összeszedik magukat, és együtt támadhatjuk meg.

Úgy tűnik hajlandó volt teljesen előmászni ez a dög az odújából. Ahogyan közeledett, feltűnt, hogy megbicsaklott a lába – véletlen, vagy azt is valamiféle sérülés érte? A katonák természetesen elmenekültek, túl nagy lett volna a hozzájuk fűzött remény, hogy bírják ezt a nyomást – így viszont nem volt értelme bármire is várni, vagy húzni az időt. A gyalázkodásra nem reagáltam, mosolya pedig az erőlködése ellenére inkább volt kétségbeesett, mintsem magabiztos: lőtt sebet kapott a fegyverforgató kezére (kivéve persze ha kiképezte magát, hogy a bal kezével is képes legyen harcolni), egyedül volt, és arra számít, hogy egy egyszerű pappal áll szemben.
Nem értettem mit szeretne elérni a pengéjének a kitartásával, nem a legjobb védekező állás, ha már mindenáron nekem akarja adni a kezdeményezést. Könnyű lett volna és talán hatásos, még sem rontottam egyszerűen neki. Helyette felnevettem és elővettem a Fenrirt. Tudtam, hogy képtelen már lőni, ő azonban nem lehetett teljesen biztos benne. Rászegeztem és egy pillanattal később, miután talán már megfogant elméjében a félelem, hozzávágtam a lőfegyvert. Nem célom az, hogy sérülést okozzak vele, de ha az előző nem lepte volna meg, ez nagy valószínűséggel eléri a kívánt hatást, ha szerencsém van pont elég időt adva arra, hogy két hosszabb lépéssel előtte teremjek és indítsak egy szúrást a már egyébként is sebesült válla környékére, egészen pontosan picit lejjebb, hátha sikerül átszúrnom a mellkasát.
Amennyiben hárít, vagy kitér, úgy folyamatosan oldalazva (ha fordul utánam akkor kerülve is), ügyelve arra, hogy a sebesült oldalán maradjak, folytatom a döféseket a testének ugyanarra a pontjára, mindössze a támadás magasságát variálva néhányszor, nehogy túl könnyen kitudja védeni.

Természetesen az a fogás, amit a dobáshoz használtam teljesen alkalmatlan volt arra, hogy kárt tegyek benne – ám nem is volt a cél. A Fenrir a lába előtt ért földet, ő pedig széles vigyorral konstatálta, hogy a támadás mellé ment. Csakugyan? Bevált a tervem, és ameddig ő azzal volt elfoglalva, hogy a fegyvert félrerúgja az útjából, közel tudtam kerülni hozzá.
A támadásaimról sajnos már mondható el ugyanaz a siker. Első döfésemet blokkolta, meglepett, hogy a meglepetés és a bal keze ellenére képes volt erre a manőverre. Ez persze nem állított meg abban, hogy egy újabbat indítsak el, szinte ugyanarra a pontra. Ezt is megpróbálta blokkolni, ám a hárítás ezúttal nem volt tökéletes: a pengém belesüllyedt a csápjába. Érdekes ez az elváltozás, legutóbb talán Joanesburban láttam hasonlót az egyik démontól. Ki kellene húznom a fegyvert, hogy újra érdemi támadást tudjak indítani, ám azzal hátrányba kerülnék, nem csak a mozdulat, de az elvesztegetett idő miatt is. Erősen kereste velem a szemkontaktust, vagy valami újabb teljesen felesleges, fölényeskedő mondat elsütése érdekében, vagy hogy egy eretnek varázslattal próbálkozzon. Nem féltem egyiktől sem: az utóbbiról tudtam, hogy a nyakamban lévő Feszület jó néhánnyal elbír még, mielőtt tisztításra szorulna, az előbbi pedig csak egyszerűen irritáló és az ő figyelmét tereli el a harcról.
A várható visszakozás helyett tehát egy Judica Mea-val megtoldva – ha már úgyis épp rámutatott a fegyverem – kezdtem el hátrafelé tolni a kultistát. Korábban láttam megbicsaklani a lábát, ha most van egy kis szerencsém a bénításnak és a végtagjának hála nem csak megtántorodik, de hanyatt is esik, szinte teljesen biztos győzelmet garantálva nekem, amennyiben képes vagyok megtartani a kardot a kezemben. Ha egy ilyen döféssel sikerült megsértenem a csápot, úgy a teljes testsúlyommal indított nyomás képes lesz teljesen átdöfni – reménység szerint előbb-utóbb a testével együtt.

Képesség: