Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
- Név: Joel von Finsterblut
- Faj: Vámpír
- Frakció: Finsterblut-család
- Kaszt: Finsterblut vámpír
- Nem: Férfi
- Kor: 27
- Kinézet: Joelen igazán meglátszik, hogy tiszta vérvonal leszármazottja. A maga módján daliás kiállása van. Edzett, szálkás teste körülbelül 193 centiméter magasra tornyosul, és 87 kilót nyom. Hosszú, hófehér haja a kulcscsontjáig ér. Vérvörös szemei rikító kontrasztot vetnek az átlagnál is sápadtabb bőrével. Általában mindig páncélban jár, fegyverét – egy fattyúkardot – folyton magával hordja. Kemény tekintete, és megjelenése miatt általában csak félénk pillantásokat kap. Hangja viszonylag mély és rekedtes, kiállása délceg, mozdulatai határozottak.
- Jellem: Joel egyetlen dolognak él, és az az erő törvénye. Úgy gondolja, hogy az egyetlen igazi érték a fizikai erő, és a harci tudás. Szereti a feltűnést, és tisztában van vele, hogy mit is jelent mások szemében, ha valaki a Finsterblut családból származik, és ezt szereti kihasználni. Imádja az erőszakot és a konfliktusokat, ezért folyton keresi, gyakran előteremt helyzeteket. Kifejezetten forrófejű, és ez általában cselekedetekben jelenik meg. A saját fajtáján kívül mindenkivel szemben előítéletes, azonban a vámpírok közül is, ha valakiből hiányzik a hűség, vagy nem kiemelkedő a harcban, azt lenézi. Fiatal korában a folytonos viaskodások miatt gyakran lesebesült, így rengetegek vért kapott, ami miatt addikció alakult ki számára a vérszívás felé. Ha nem kap, a pangás idejének függvényében különféle elvonási tünetek lépnek fel nála: általános ingerültség, remegés, szédülés, hányinger.
- Előtörténet:
Az erőd tetején állottam… kezemben pallosomat szorongattam, melyet még az apám hagyott reám. Négyen… nem is, öten álltak körbe! Combomból egy nyílvessző állt ki, bal vállamból patakokban folyt a vér. Mocskos északi fattyak… Az volt a balszerencséjük, hogy egyesével futottak rám. Az elsőt félbehasítottam, egy egyszerű mozdulattal, forró vére azonnal arcomba fröcsögött. A másodikat lefegyvereztem, majd keresztbeszúrtam pengémet a mellkasában. Még mindig emlékszem rá, ahogy farkasszemet nézett velem, s közben lassan kiszállt tekintetéből az élet. A harmadikat lefejeztem, mint egy fa kugli gurult el a hideg kövön testétől elválasztott feje. A negyediknek vádlijába mártottam pengémet, amitől erőtlenül rogyott össze a földön kínkeserves ordítás közepett, majd a sivítást megszakítottam azzal, hogy torkán átszúrtam a kardom. Az ötödik remegve állt velem szemben, végignézhette mi történik társaival. Ekkor eldobtam a pengémet, s pusztakézzel indultam meg felé. A velem szembenálló férfi, ahogy hátrált előlem, hátsójára esett, majd a fal széléhez kúszott. „KEGYELEM! KEGYELEM!” – ordította kétségbeesve. De én nem ismertem ezt a szót… Puszta kezeimmel törtem el a nyakát. Még mindig emlékszem a recsegő hangon muzsikáló gerincére, ahogy eltörnek csigolyái. Ő volt az őrség utolsó tagja, így megfogtam a zászlónkat, s magasra plántáltam, hogy mindenki lássa aki a közelben van… Eduard von Finsterblut, egyedül elfoglalta a várat! …
Nagyapám, gyerekkorom óta szórakoztatott a háborús történeteivel. Minden egyes nap lefekvés előtt már órákkal tűkön ülve vártam, hogy édesapám ágyba zavarjon, majd öregapám bejöjjön, s meséljen, hogy is harcolt a háború idejében. Akkoriban legszívesebben az egész napot úgy töltöttem volna el. Pihenni a puha ágyamban, s hallgatni a történeteket. De ez nem lehetett így. Csak a betegek pihenhetnek egész nap…
Egy ilyen példakép hatalmas motiváció egy felcseperedő gyermek számára. Serdülőkoromtól kezdődött meg a harcra, a háborúra való felkészülés. Naponta hihetetlen fizikai megpróbáltatások alá vetettek minket, rengetegen nem is bírták, s összeroppantak a nehézségek alatt. De én nem tehettem. Úgy gondoltam, nem hozhatok szégyent nagyapámra, ezért szorgalmasan edzettem nap, mint nap, az oktatók és edzők tanácsait pedig úgy ittam magamba, mintha minden szavuk arany lett volna. Tizenöt éves voltam, amikor szembekerültem az akkori egyik legnagyobb megpróbáltatásommal. Ez volt az az idő, amikor az első párbajomnak voltam részese. Egy velem egyidős vámpírral voltak gyakorta összetűzéseink, és azt tanácsolták, hogy itt már csak harccal lehet eldönteni, kinek van igaza.
Aznap nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, egész végig csak az elkövetkezendő harcra tudtam gondolni. Éjfélkor álltunk fel a hátsó udvarban egymással szemben. A párbaj pusztakezes ökölvívás volt, nem akarták, hogy bármelyikünk életét veszítse, mert mind a ketten ígéretes harcosok voltunk. A telihold magasan járt az égen, fényével beterítve a kiégett fűvel borított rétet. Hideg szél fújt, ami csontig hatolt, melybe ha lett volna bármi növény a közelben, az is beleremegne. Ahogyan felálltunk egymással szembe, éreztem, ahogy szívem egyre gyorsabb ütemben kezd kalapálni. Egy-egy befogadott, csuhás vámpír lépett hozzánk, kezükben egy fatálnyi friss kecskevérrel. Ujjaimat belemártottam, s szemem alatt hosszú, vastag csíkot húztam vele. A körülöttünk álló, hasonló korosztályú tömeg kővé dermedve bámult minket, várva a párbaj kezdetét. A csuhások félreálltak, majd intve jelezték, hogy elkezdhetjük a harcot. A földtől elrugaszkodva rontottunk egymásnak, s egy alsó horoggal próbáltam állkapcsára ütést mérni, azonban időben hátralépett, kitérve támadásom elől. Rúgást mért lábszáramra, és nem tudtam magam megtartani, kicsúszott alólam a föld, s oldalamra estem. Bordáim sajogtak az ütődéstől, felszisszenve gurultam hátra, a további támadások kivédésének érdekében. Kezeimmel löktem fel magam a földről, s vetettem meg lábaimat. Pokol lángjával fortyogott bennem a düh, teljesen elvesztettem a realitás érzékem. Egyetlen dolog lebegett előttem, hogy minél több fájdalmat okozzak neki. Nekem rohant, és egyenesen akart megütni, azonban sikeresen tértem ki előle, s egy jobbhoroggal sikerült állára ütést mérnem, amitől összerogyott, s a földre zuhant. Az alkalmat kihasználva rátérdeltem mellkasára, majd sorozni kezdtem ökleimmel. Először az orra törött el, majd a szája is felrepedt, később pedig nem is figyeltem erre, csak sorra mértem le az ütéseket. Nem tudom mennyi idő telhetett el, amikor vállamnál fogva lerántottak a fiúról, de amikor lenéztem rá, arcát annyi vér és zúzódás tarkította, hogy szinte felismerhetetlen lett…
Az élet nem egy bonyolult dolog. Az erős uralkodik, a gyenge pedig meghal. Csak két fajta személy létezik: az, akitől elvesznek, és az, aki elvesz…
Nagyapámtól gyakran hallottam ezt, melyet mélyen az eszembe véstem. Halála mélyen érintett, életemben ő volt az a transzcendens ideál, akiről képtelen voltam elképzelni, hogy valaha is ki fog múlni élete. Talán tizenhét esztendős lehettem, amikor gyanús susmorgást hallottam a konyha vékony falai mögül. Az ajtó résnyire nyitva volt, így óvakodva odaálltam mellé, s hallgattam a bent folytatott diskurzust, mely édesapám és édesanyám között zajlott le.
–Tudnia kell, Lucas, az egész élete egy hazugságon alapszik! Tudnia kell, mielőtt nem túl késő. – Vettem ki édesanyám remegő hangját. A kíváncsiság egyre elmagasodott felettem.
– Tizenhét évet kibírt így is, nem teljesen mindegy? A fiú szemében egy isten volt az öreg! Pont halála után mondanánk el? – dörmögött apám mély tenorja. Itt már egyértelmű volt, hogy rólam van szó, szívemet szinte fülemben hallottam, annyira gyorsan zakatolt. Az ajtón berontva toppantam be a konyhába.
– Mit kell megtudnom? – törtem be falfehéren. Arcuk jégbe fagyott, apámat kiverte a víz.
– Fiam… ülj le! – utasított apám komor tekintettel. Parancsára helyet foglaltam vele szemben.
– A történetek… amiket öregapád mesélt neked… - kezdett rá anyám rekedt hangján. –Azok… sosem történtek meg. Nagyapádnak, problémái voltak, mind az elméjével, mind a fizikai állapotával… Sosem vett részt harcban. – Éreztem, hogy szavai olyan nehezen hagyták el száját, mintha ajkai ólomból lennének. Teljesen összetörtem.
Képtelen voltam elviselni az igazságot, napokig nem beszéltem senkivel, s az ételt is megtagadtam. A mentális agónia, amit kismillió gyötrő, cikázó gondolatom okozott kibírhatatlan volt. Azonban ekkor eszembe jutott egy megoldás, ami talán az egyetlen megoldás volt: Csak úgy vagyok képes igazzá tenni a rengeteg hazugságot, ha megvalósítom őket… Ha én leszek az, aki öregapám sosem tudott lenni, de titokban mindig is akart.
