Joel von Finsterblut

hajajj, mi lesz itt...

Azt basszus nem akarod tudni...

"Telnek múlnak az évek, a háború csak nem marad abba, Joel is vígan keresi a kenyerét, mint katona. Egy nap súlyosan megsérül egy csatában, halálos sebet kap és összeesik a csatatéren. Egy pihe-puha ágyikóban tér magához, mint utólag kiderül, egy közeli falu egy lakója, egy 30 év körüli asszony talál rá. Ellátja a sebeit, vendégként kezeli. Időközben kiderül egy-két dolog róla, többek közt az is, hogy a férje és a fia a háborúban szolgál. Joel is találkozott már velük nem egyéb okból, minthogy ő ölte meg őket, s rájuk ismer a leírásból, amit a nőtől kap róluk...tegyük hozzá elég kemény ellenfelek voltak, így tartósan beleégtek az emlékezetébe. Az asszony ezután elérzékenyül és a vállán sírja ki magát."

Hogyan éli ezt meg a könyörtelen katona?

Vér és hullaszag lengte be a kietlen síkságot. A kardok táncainak kegyetlen muzsikája és a csataordítások zaja elmosódva visszhangzott elmémben. Kezemben fegyveremet szorongatva hadonásztam azzal, ahogyan ömlöttek felém a különféle ellenfelek. Számomra nem voltak mások, csak arc és személyiség nélküli testek, amiket arra teremtettek, hogy én véget vessek értelmetlen életüknek. Körülöttem sorra hulltak el mind bajtársaim, mind ellenfeleim. De miben is különbözünk? Semmiben. Mindannyian parancsokat követő ösztönlények vagyunk, akiket egymás ellen uszítanak, mint kiéheztetett kutyákat, s majd a csata heve eldönti, hogy ki az, aki alkalmas arra, hogy túlélje az ütközetet. Majd ez ismétlődik újra, újra, s újra, amíg egyszer csak nem bizonyulsz a győzelemre alkalmasnak.
Ezek olyan gondolatok, amiket egy hozzám hasonló katona, akinek életének egyetlen értelme van, a ranglétrán való feljebb jutás, nem engedhet meg magának. Így nem is engedtem. Kardomat büszkén szorongatva hánytam fel arra mindenkit, aki célomnak útjában állt. Először még számoltam, hogy eddig hány életet sikerült kioltanom. Néha be-be lopództam, nagyapám üres szobájába, melyet már raktárhelységnek használtak, s a porlepte ágyának támlájára egy apró pengével striguláztam az elveszett lelkeket. Nem is emlékszem már, talán a huszadik után hagytam fel ezzel a szokással…
De ha megölsz valakit, van, akit kétszer kell legyőznöd. Először a harctéren, majd ha lehunyod a szemed, látod magad előtt. Ez az igazi csata. Vérbe fagyva, üveges tekintettel bámul rád. Van, aki vissza-vissza tér, van, aki sohasem jelenik meg, és van, akit soha sem leszel képes legyőzni… Legalább is így volt egy darabig. Az elmúlt években, érzem, hogy nagyapám segít ebben az örökös harcban. Mikor nincs lehunyva a szemem, ő elűzi őket, így sosem kell velük újra találkoznom. A legyőzöttek már nem mások számomra, mint jelentéktelen strigulák, melyeket senki sem ír le, vagy számol…


A nap akaratosan szűrődött be a szobába, akármennyire sem akartam, hogy itt legyen. Hunyorogva nyitottam ki szemeimet, kezemmel eltakarva azokat, hogy ne bántsa annyira a fény. Nagy sóhajra felkészülve telt meg a tüdőm levegővel, azonban hirtelen összerándult az, s harsogó köhögés tört elő belőlem, torkomon vér futott fel, mely a tiszta ágyneműn landolt, s tarkította azt be. Fejem zúgott, émelygés kerített kegyetlen hatalmába, s ahogyan a világ kezdett körülöttem elmosódni, elterültem az ágyon. Női sikolyt hallottam még, s pár gyönyörű szőke tincsen csillogott meg a nap, majd mindent sötétség borított el.


- Köszönöm Istenem! – hallottam a lágy, megkönnyebbült női hangot a félhomályban.
– Hol vagyok? – próbáltam megszólalni, azonban hangom olyan rekedt és elhaló volt, hogy szinte én magam sem ismertem fel. Próbáltam felülni az ágyban, azonban a hideg, gyengéd kéz pehelykönnyedén, de ugyanakkor megállíthatatlanul tolt vissza az ágyba.
– Még ne! Pihenjen! – aggodalmaskodott. Ekkor hűvös, vizes rongyot éreztem először  a homlokomon, majd az egész arcomon, s végül a mellkasomon is. Képtelen voltam felfogni a környezetemet, s tehetetlenségembe beletörődve hunytam le szemeimet…


– Jó reggelt! – ébredtem fel az időtlen feketeségből. Emlékeimet mintha megrágta volna valami, ezernyi kis lyuk terítette be, az időérzékem pedig teljesen oda veszett. Nem tudtam, hogy egy napja, egy hete, egy éve, vagy pedig egy örökkévalóság óta fekszem ebben az ágyban. Minden olyan szürreálisnak tűnt, mintha sohasem lettem volna részese ennek a világnak… mintha ez lenne az első napom Veronáin. Hunyorogva néztem az engem ébresztő hölgyre, akinek hangja mindvégig velem volt, azonban arcát most láttam meg először. A harmincas évei között járhatott, tekintete gyötört volt, azonban szemében némi boldogság és remény csillogott. Szőkésbarna, göndör haja vállára omolva csillogott a reggeli napfényben, kezében egy fatálcát tartogatott. Köszönésképpen csak morogni tudtam, nem mintha hiányozna belőlem az illem, csak hangszálaim képtelenek voltak bármi más hangot kiadni. Leült mellém az ágyra, a tálcát az éjjeliszekrényre tette. Egy porcelántányéron volt némi sült hús, friss kenyérrel, mellette pedig egy csésze tea gőzölgött. Értékeltem az igyekezetét, azonban ez messze nem az volt, amire vágytam.
Éreztem, hogy kezem remeg, már régóta nem szívtam vért, és az elvonási tünetek elég markánsan kezdtek megjelenni. Éreztem tenyerét a homlokomon, majd megkönnyebbült sóhajtást hallatott a nő.
– A lázad lement, ez egy jó hír – mosolygott rám. – Gyere, enned kell valamit, segítek felülni. – csicseregte, majd eltűrte haját oldalra, s átkarolva húzott fel az ágyban. Minden egyes porcikám sajgott, sziszegve ültem fel.
– Köszönöm. – böktem oda neki, majd a csészéhez nyúltam, s apró kortyokban gyűrtem le a gyümölcsteát.
– Hogy kerültem ide? – ráncoltam homlokom, ahogyan körbenéztem a rendezett vendégszobában. – Ami azt illeti, hol is vagyok pontosan? – tettem hozzá.
– Nagyon súlyos sebed volt, s ide hoztalak… - keserült el egy kicsit. Lehúztam felsőtestemről a takarót, szem elé terítve a gondosan befáslizott hasam, melynek oldalán egy hosszú sávban átütött a vér.
– Felcser voltam egy ideig, azonban évek óta nem tettem lábam csatamezőre… igyekeztem azért a legjobb tudásom szerint ellátni önt. – mesélte kedves hangján.
– Jut eszembe, még nem is tudom a nevét… Én Cecilia vagyok. – kezdte a bemutatkozást.
– Joel. – böktem oda röviden, próbálva minél kevesebb szót mondani, mert minden egyes ajkamon kiejtett betű fájdalommal járt…


Körülbelül két hetet töltöttem el ebben a házban, Cecilia anyáskodva gondoskodott rólam, segítve felépülésemet. Volt egy régi famankójuk, mely még az öregapjáé volt, így egy darabig még azzal közlekedtem, azonban egy jó másfél hét után már képes voltam a saját lábaimon is járni, ekkor gondolta úgy, hogy elenged. Én is nagyon el akartam már szabadulni, hihetetlen éhségem volt a vér iránt, s féltem, hogy a végén még megmentőmön kell csillapítanom vágyaim.
Mikor az ajtóhoz léptem, még volt bennem egy gondolat, melyet sosem volt alkalmam közölni vele.
– Miért? – fordultam hozzá kérdőn.
– Mit miért? – állt karba tett kézzel teljesen értetlenül.
– Miért mentett meg? – pontosítottam kérdésemen. Nagyot sóhajtott, látszott rajta, hogy nem igazán akar róla beszélni. De végül könnycsepp ült ki a szemében, s remegő hangon elkezdte mesélni történetét.
– Az uram, és a fiam… éppen kint harcolnak. Ha Isten vigyáz rájuk, s még életben vannak egyáltalán. – pityeredett el. – Csak remélni tudom, hogy ha esetleg ők is valami szörnyű helyzetbe kerülnek, olyan kezek közé jutnak majd, mint amiket én nyújtok. – hangja már teljesen remegett, majd végül sírva fakadt, s vállamra borult. Eltelt egy jó öt perc, amíg csitítgattam, majd megtörölte szemeit, s szipogva felém fordult.
– Van egy rajzom róluk… - kutatott elő az egyik asztalfiókból egy papírost, majd felém nyújtotta. Szívem kihagyott egy ütemet, ahogyan szemeim a képre vetettem. Torkom összeszorult, gyomromból mintha csomót kötöttek volna…
Ismertem ezeket az arcokat. Szemem előtt játszódott le újra a jelenet, ahogyan az idősebbiket lefejezem, majd ahogy a fia nekem ront ordítva, könnyes szemmel, az ő szívét is átszúrom, s a földre hányom le kardomról élettelen testét. Arcomat látván a nő kérdően döntötte fejét. Éreztem, hogy már sejtette, s képtelen voltam neki hazudni. Még ha jobb is lett volna talán az élete a hazugsággal, akkor sem voltam rá képes. Még ha egy akváriumban élő halnak azt mondod, hogy nem léteznek tengerek, s ez az egyetlen víz, melyben ő él… az vígan úszkálna benne élete végéig… de megbénított volna engem, mert az igazságot örökké nekem kellett volna hordoznom lelkemben… ez egy olyan gyengeség, amit nem engedhettem meg magamnak.
– Sajnálom… - nyögtem ki végül. Cecilia azonnal tudta. Sírva esett össze a szoba közepén, könnyes arcát kezeibe temetve. Képtelen voltam így hagyni… Ujjaimat oldalamra szerelt kardom markolatára fontam, s lassan kezdtem kihúzni azt hüvelyéből.
– Ölj meg, kérlek! – nézett rám teljesen kétségbeesett arccal, a könnyek patakokként folytak le arcán. – Nincs értelme így az életemnek… had nyugodjak velük békében…


Vér és hullaszag lengte be a kietlen síkságot. Az ég borúsan nézett le ránk, ahogy a halottak között álltunk. A dögök nagy részét már elhordták az állatok, főként a varjak, azoknak károgása visszhangzott a messzeségbe. Cecilia előttem térdelt, kezében férjének repedt, véres sisakját szorongatta. Pengémet vállára fektetve néztem le még utoljára gyönyörű göndör fürtjeire.
– Köszönök mindent… - szólaltam meg, próbálva elrejteni hangom remegését, ahogyan kardomat a magasba emeltem, s lendítettem meg nyaka felé.
– Köszönök mindent…

CHEEKY JOELLOPÓ HELYZETADÁS HAHAHAHAHAHA

Az előbbiekben Lotharnak egy érdekes, érzelmes helyzetet köszönhettünk, aminek a végeredménye több mint kielégítő volt végül kidolgozottság tekintetében. Mutasd meg kérlek nekem azt, hogy lényegében mi is történt akkor, amikor Joel megtudta, hogy meghalt a nagyapja. Könnyek nélkül, keserűen viselte az egészet, vagy esetleg megbicsaklott az érzelmek makacs az érzelmi hatás alatt? Hajrá.