In the grip of madness

Hé, te!
Te ott! Te vándor.
Ne ijedj meg attól, amit látni fogsz.

(Felkavarodik a por, és ebben a felhőben a történet elevenedik meg.)

Mielőtt útra kelnél a végtelen tengereken, hallgasd meg azt, amit ez a kuruzsló vénasszony utolsó éveiben még továbbadna, hogy a történetét ne fedhesse el a halál örök homálya. Hogy elhiszed e, vagy nem, az már csak rajtad áll. Ez a történet, egy férfiról szól, ki kínok kínját élte át, s e kínok rabsága által átszőtt húsa tartja fogva lelkét.  A történetem fontos szereplői, egy kapitány, ki már sok hajóutat megjárt, de kalandvágya, és kíváncsisága okozta végül a vesztét, majd a második, kit bekebelezett az őrület.

Régen volt már, réges rég, mikor még ifjú leányként éppen hogy csak bekötötték a fejemet, és gyűrűs újamra, ez a kék ékkővel díszített gyűrű került. Ekkor índúlt útjára innen a férfi, bátor legénységével, ki már huszonharmadik expedíciójára készült, hogy legyűrje a tengereket, és véghez vigye azt, ami még embernek nem sikerült. A bátor kapitány, legyőzhetetlennek éreztem magát, a szerencséje, és a magabiztossága, már már nem volt emberi. Az utat, sokan ellenezték, de ő csak a szokásos mosolyával, és magabiztosságával annyit felelt, hogy „Úgyis minden rendben lesz”.

Míg a tengeren hajóztak, sok megpróbáltatást kellett kiállniuk, óriási viharokat kellett átvészelniük, a különböző betegségekről, és esetleges kalóz támadásokról nem is beszélve. De a bátor kapitány, és tapasztalt legénysége, képes volt túljutni a megpróbáltatásokon, mert bíztak egymásban, és bíztak a szerencséjükben, mely eddig még nem hagyta el őket egyszer sem.

A kapitány célja, sok ember szemében, csak egy arcátlan viccnek hallatszhatott, mivel az az indok, amiért kockáztatni merte az ő saját, és legénysége életét, az egy régi monda alapján, egy rejtélyes szigeten fellelhető tárgy története volt.

Mely történet mi is volt pontosan, csak részleteket tudhatunk, mivel a történet kifejtett egésze, csak is a kapitány hajónaplójában olvasható.

De a mesélt történetrészlet, amely még ma is fennmaradt így szól:

Volt egyszer egy kapitány, ki oly bátor és erős volt, mint az oroszlán, s kedves, és védelmező, mint szerető anya a gyerekéhez. Egyszer ez a kapitány, nagy útra ment, s frissen megkért feleségétől elbúcsúzva megígérte neki, hogy az esküvőt, a visszatérte után azonnal megtartják.

(A porfelhőben, egy szerelmespár képe jelenik meg )

- Leonora ne sírj. Hamar visszatérek, ígérem. És ahogy visszatérek, nekünk lesz a legnagyobb esküvőnk egész Veronián.

- De mi lesz akkor, ha már nem térsz vissza Joseph.

- Ez a jövő, nem lehetséges. Nincs az az erő, mely távol tarthatna tőled huzamosabb ideig.

- De-de.

- Nincs semmi de! Én mindenképp visszatérek Leonora. Nem leszek távol olyan hosszú ideig, mint gondolnád. De már itt az idő, ideje indulnom. Ég veled szerelmem.

- Ég veled.
Felelte szipogva.

A kapitány 4 napon, és három éjen át utazott, majd a negyedik éjszakán ért el a szigetre, mely sziget a kapitány és a legénység tudtán kívül, egy Isyrin nevű szörnynek adott otthont. A bátor kapitány első napján tábort vert, majd a legénységével együtt lepihent a parton, és kivárta a reggelt.

Ahogy a nap első sugarai a táborban szunnyadó embereket ébresztette, úgy kezdődött a tábor, és a sziget köddel való beborulása. A nehéz ködben, egy lény alakját figyelték meg, mely hátából érdekes füstöt bocsátott.

A szörnyet nem bántották mindaddig, míg egy ember a legénységből, megőrülve neki nem rontott egyik társának. Ahogy ez megtörtént, sorban kezdtek az emberek egymásnak esni és mészárolni egymást.
Ettől a kapitány ráeszmélt a füst hatására, majd elkezdett futni a szörny felé. Kardjával döfésre készülve nekirontott a szörnyetegnek, mely éles karmaival, a kard pengéjét, hosszanti irányban háromba szelte. Ám de ez volt a kapitány szerencséje is, mivel a penge egyik vége a szörny szívébe fúródott mely a földön kezdett haláltusába.

De ahogy a szörny összerogyott, a másodtiszt hátba is szúrta a kapitányt, majd egy egyszerű vágással végzett magával.

A tárgy maga, amit a kapitány keresett, a történet szerint a szigeten meghalt elődjének a vérrel áztatott kardja, mely kard a szörny vérét felszívva, szert tett annak erejére.
A szerencsés és magabiztos férfinak, már nehezebb dolga volt, mint elődjének, mivel az ő érkezésekor, a szigetet már sűrű köd vette körül, mely megnehezítette a megközelítést, a horgonyzást, és a megfelelő partraszállási hely keresését.

A kapitány, ki elődjének szinte pontos mása, a szigeten tábort verve kutatott a kard pontos lelőhelye után, mely a régi tábor helye, és maradványa volt.

Ez könnyebnek hangzik, mint azt az ember gondolná, de a sűrű köd, mely a szigetet takarta, nehezítette a tájékozódásukat és ezek mellett, az óvintézkedések sem segítették a keresési munkát. A kapitány, egy elég óvatos ember volt, és elrendelte a legénységnek, hogy mindenki viseljen kendőt a szája és az orra elött, nehogy úgy járjanak, mint az elődjük. Kutatási időnek, pedig a napi 3 órát szánta.

A második hét reggelén, az egyik kereső csapat érkezett vissza a kapitányhoz. Azt állították, hogy találtak egy tetemet, amelyet, még életükben nem láttak. Körülbelül két méter magas, a hátából érdekes csövek álltak ki. A tetem mögött, a haláltusájának bizonyítéka, a kúszás nyomai voltak láthatóak, mely egy rég elhagyott táborba vezetett, mely tábor tele volt régi hullák csontvázaival.
A kapitány, ezen hír hallatán felbuzdúlva, már öltözött is, felvette kabátját, csizmáját, és persze ő is kendőt kötött az arca köré.

Körülbelül fél óra séta után találták meg a tábort, egy öbölben. A táborra illettek a történet leírásai, és a beszámolók melyeket a legénység tagjai mondtak nemsokkal mind ez elött.
A kapitány felbuzdúlva kutakodott a régi maradványok között, az elődjét keresve. A szörny maga nem is érdekelte. Kereste, és kereste, de a kapitány holtestét nem találta.

A nyom, mely elvezette a férfit a kardhoz, végül a szörny volt. Megfigyelték, hogy egy konkrét irányba próbált elvonaglani ameddig képes volt rá. A szörny lehetséges irányában, egy kis csapás volt, mely bevezetett a sziget közepébe.

Itt egy kisebb szentélyt találtak a kapitány csontvázával, mely mellett az oltáron a kard volt kikészítve.

Az, hogy a kapitány mégis hogy jutott oda, csak a történet hiányosságait erősítik.

A férfi ezek után a hajót kezdte el kutatni, de nem talált rá. A hosszú idő alatt az is lehet, hogy elsüllyedt vagy akár egy nagyobb vihar sodorta el.

Az ottmaradt dolgokat, a kimúlt legénység és a kapitány értékeit, vagy hasznossá tehető dolgait, összegyűjtötték, majd a kardot megszerezve hazaindultak.

Az út a feléig teljesen jól ment, még igen kellemesen is utaztak. Élelmük volt elég, a sziget ellátta őket gyümölcsökkel, és vadakkal. ám de az út felénél, két kalózhajó kerítette körbe őket, melyek két oldali sorozatos támadásait, majd megszállását nem bírták állni.

A hajójuk a kalózoké lett, melyet aztán kifosztottak, a legénységet lemészárolták, és csak a kapitányt hagyták életben, mivel érdekelte őket, hogy mégis mit rejthet a térkép, melyet a kabinjában találtak.

A másik indok az életben hagyása mellett úgy szólt, hogy a titkos írással írt hajónaplót, valakinek le kell fordítania.

A kapitányt először fenyegették, majd verték, de ezek alatt nem tört meg. Ezek után kezdődött a legkreatívabb módokon történő kínzása, melyek némelyike éjjelt nappallá téve tartott, és nem állt meg.

Előszőr csak a körmeit tépték le, majd amikor elfogytak a körmök a kezéről és a lábáról, elkezdték kihúzni a fogait. Persze minden sebre a tenger sós vizét öntötték, hogy a fájdalmát növeljék. A haját szép lassan, egyre erősödő húzással kitépték, majd mikor már haja sem maradt megskalpolták. Levágták újait, csonkították a fülét, vagdosták, és verték, de nem akarta elárulni, hogy vajon mi is lehetett abban a hajónaplóban.

Ahogy a kínzások napról napra folytatódtak, a férfi egyre inkább kezdett a saját kis világába elhúzódni a valóság elől, ahol őt nem kínozzák. A mosoly az arcáról mély komor, majd semmitmondó lett. Az érzelmek eltűntek belőle, az a kíváncsiság mely az elején hajtotta szép lassan kihalt, majd a megnyomorított férfi szinte egy érzéketlen lelketlen porhüvellyé vált. Tökéletes hüvellyé a kard számára.

A férfit, akit íj módon megcsonkítottak, egy hangot kezdett el hallani a fejében, mely hang megigézte, és egy olyan jövő képével borította el elmélyét, melyet abban a pillanatban éppen látni akart. A képen ugyanúgy élte feleségével az életét mintha ez a sok kegyetlenség meg se történt volna. Látta a leendő gyerekeit, látta a házát, a kis földjét, és a boldog család idilli képét. De ez mind hazugság volt.

Ahogy a férfi behódolt ennek az erőnek, úgy a tudata maradványait szépen felőrölte ez a régi ereklye mely nem szabadott volna, hogy létrejöjjön.

A férfi úgy állt fel a székből, mintha le se lett volna kötözve. A vékony kiéheztetett testén lévő már nyeszlett, vágásokkal és égési nyomokkal tarkított bőrét, a kötelek feszítő ereje melyek próbálták visszatartani, úgy hántották le, mint fáról a kérget. Amint ő nyugodtan sétált előre a kapitány kabinjának irányába, a kalózok próbálták megállítani úgy vágták kardjaikkal, ahogy csak tudták. Kivágták húsát, levágták bőrét, de egy valamire nem voltak képesek, mégpedig a csontjain átvágni. Amilyen formában állt ott, úgy ember, nem hogy nyugodtan járni tudni, már élni nem élt volna.

Mikor odaért a kabinhoz, benyitott, és a kapitány meglepődött és elsápadt képe fogadta. A kapitány éppen a kardot fényezte, amikor meglátta az ajtóban álló már már nem emberi lényt.
Majd a férfi az ajtóból lassan odalépett a kapitányhoz, és kivette a kezéből a kardot.



A kard, pengéje a férfi kezében, egy fehér ködöt kezdett el árasztani, mely köd befedte a férfi testét, eltakarva a sebeket, a hegeket, a kivágott hús és bőr nélküli részeket. Majd mikor a köd a férfi testét már nagyjából elfedte, úgy ölelte közre, és úgy mozgott körülötte, mintha egy anya szorítaná gyermekét.

A köd, ahogy ellepte a fegyvert, úgy a férfit is. Ebben a pillanatban eszmélt fel a kapitány, mely az előző pillanatokban mozdulni sem tudott a döbbentség és a félelem közös hatásától. Ahogy hangja visszatért, kiadta a parancsot, a férfi kivégzésére.

Ahogy az emberek támadtak, a férfi csak állt. A támadások nem érték, mintha a köd mögött nem lett volna semmi.

Ezek után történt a visszavágás. A férfi arcára düh ült ki, mintha élete összes dühe arra az egy pillanatra érte volna. Megvadulva mészárolta le a katonákat, a leg kreatívabb, és lehetetlenebb módokon, majd a másik hajóra a ködöt rábocsátva, arra kényszerítette az embereket, hogy mészárolják le egymást, az utolsó pedig vágja el a saját torkát.

Azóta, a tengeren még mindig ottvan az a két hajó. Az egyik hulláktól hemzseg, a másiknak csak egy utasa van. Az az egy utas, a kapitány kabinjában ülve szunnyad, miközben az őrület, a kard, és saját testének rabságát kell elviselnie.

A két hajót, könnyen meg tudod különböztetni. Az űreset észreveszed, de aminek utasa van, azt sűrű köd borítja, és mire észreveszed már késő lesz.

(A por szép lassan kezd leszállni)

Hát kedves vándor, történetem itt a végéhez ért.

Az, hogy végül elhitted e, vagy nem, az rajtad áll.

A folytatásának lehetősége, pedig a te kezedben van.

És most menj!

Menj utadra.

Az élet hosszú, de az idő kevés.