HAUNTED QUEST: ROTMANTEL MADNESS

Hát akkor bátor, és találékony jelentkezők, a következő feladat, egy rövid kis írás lenne, melyben megfogalmazzátok, hogy karakteretek, hogyan talált rá, és milyen célból fogadta el a felhívást. A határidő egy hét lenne, és ha valamilyen oknál fogva nem sikerülne összehozni, nyugodtan lehet írni nekem, haladékot kérni és egyebek.

- Uram! A késemért jöttem!
- Hol hagyta?
- Valami fickóban.
- Milyen kés volt?
- Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta?
- Várjunk... Csak lassan, kérem... Milyen volt a nyele?
- Ébenfa.
- Hány részből?
- Egy darabból készült.
- Akkor nincs baj. Megvan a kés!
- Hol? //Rejtő után, szabadon! //
- A há……- hatalmasat tüsszent a pultos, de szerencsére vöröslő orra elé rántja azt a szutykos rongyot amivel eddig a pultot és a kupákat törölgette-
- Jobbulást!
- Köszönöm……, na, szóval a hátsó szobában, az ajtófélfában. Lena – int a sürgő-forgó cseléd felé, - azt mondta a fickó társa inkább elhúzta a csíkot, amikor a haverja fejét csak pár centire hibázta el a kés, így az azóta is ott van. – vonja meg a vállát megvakarva a ritkás szakállát a nagydarab csapos.
- Nem tévesztettem el a fejét, pont oda akartam dobni ahova ment, csak figyelmeztetésnek szántam, de végül hamar utol értem, így személyesen is átadhattam neki az üzenetet. – csúsztattam egy érmét felé. – Ezt a kellemetlenségért.
A hátsó szobában, ahol megzavartam az üzletet, már nem volt senki, csak a késem ott, ahol a tulaj mondta. Kifeszegettem a helyéről és szakértő szemmel megvizsgáltam a hegyét, minden rendben volt. Jó. Szerettem ezt a kést, jó volt a mérete és a súlyelosztása.
Már épp fordultam volna ki az ajtón, amikor megláttam a félig összegyűrt papírt, ami az asztal alá volt berúgva.
Kíváncsian hajoltam le és simítottam ki az asztalon, mert ki tudja, lehet, hogy azok a zsiványok felejtettek itt valamit, aminek még hasznát vehetem.
De csak egy hirdetési plakát volt.

FELHÍVÁS!

Minden fajú, rendű és rangú egyénnek, aki elég bátor és kalandvágyó, hogy elvállaljon egy kisebb megbízást, amihez azonban kellő kitartás és nem kevés talpraesettség és észbeli képesség szükségeltetik.
M ennyiben elég késztetést érzel magadban, ne habozz felkeresni minket.

Hannes von Rotmantel
Rotmantel-kutatóbirtok
(pontos helymeghatározás)

~ Hmm! ~ töprengek a felhívás felett. ~ Hát éppen jól jönne valami munka és a kritériumok sem lehetetlenek, csak épp a Rotmanetl vámpírok……….Hát nem épp a leghumánusabbak még a fajtájukban sem. ~
Zsebre gyűröm a papírt, aztán kiballagok a kocsmából, végig azon agyalva, hogy vajon ez lenne-e az a munka, amit jobb lenne hanyagolni, vagy épp ellenkezőleg.
Igaz rossz a hírük, de ha sikerül a „kis” problémájukat megoldani, talán a díjazás is kiemelkedő lehet. Elvégre híres-neves (és hírhedt gyógyítók.
~ Még mindig visszakozhatok, ha kiderül pontosan mit akarnak. ~ nyugtattam meg végül magam és jó pár nap múlva már a tenger zúgása mellett szemlélhetem meg az egyik kiszögelésen meredező jókora kastélyépületet.

Lassan ébredezem, s az első feltűnő dolog számomra, hogy nincs alattam a puha ágy. Helyette kemény, s egyben hideg padló üdvözöl engem. Micsoda? Mi a franc történt? Hol vagyok egyáltalán? Mit csináltak velem? Tolulnak az agyamba a kérdések, miközben próbálok visszaemlékezni a tegnap eseményeire. Feldereng előttem egy kisebb település kocsmája, ahol volt egy rejtélyes utazó csapat.  Különösebben nem foglalkoztam a ténnyel, mert fáradt voltam, így hamar a közeli fogadóban szálltam meg éjszakára. Tudom jól, hogy kellemesen aludtam el. Felkelek a helyemről, miközben látom, hogy be vagyok zárva, valami kalitka félébe.
~ Érdekes vendégszeretetük lehet az ittenieknek ~ sóhajtok egyet, aztán mozogni kezdek, mert itt jelenleg nincs meleg. Gyér a helynek a világítása, így jobbára nem tudom kivenni a szememmel, hogy mégis miféle hely. Nézelődésem az zavarja meg, hogy lépteket hallok. A hang irányába fordulok, s aztán megpillantok egy kecses női alakot, majd utána a két segéd alakját.
- Szép estét! - köszöntöm őket barátságosan, ám a nő rögtön visszaszól.
- Már reggel van! - hangja határozott, s ellenkezést nem tűrő. Önkénytelenül elhúztam a szájam szélét, miközben az a három személy odajött az én kis kalitkámhoz. Elkezdtek engem méregetni, s én pedig őket. Kétség kívül vámpírok, de melyik családé?
- Elnézést, megtudhatnám, hogy miért vagyok itt? - érdeklődök tőle, mire a nő lesújtó tekintettel néz rám.
- Mert megölted a bátyám! - közelebb lép, miközben elmosolyodik felém.
- Végre itt a bosszú ideje, s neked olyan lassú és hosszú fájdalmas halálod lesz. - látszik rajta, hogy most a nyeregben érzi magát. Én elkezdek gondolkozni, hogy az utóbbi időben öltem-e meg vámpírt, de egyáltalán nem rémlik. Sosem számolom, mert egy idő után unalmas.
- Nem tudom, hogy miről beszél. Utóbbi időben nem öltem semmiféle vámpírt. - mondom nyugodtan, mire amaz haragra gerjed és megemeli a hangját.
- Hazudsz te nyamvadt ember! Hazudsz! Mindent tudunk rólad, Ansobert Vogel! Békélj meg a haláloddal, mert innen nem menekülhetsz el! - nagyokat nézek szavaira, mert itt valami félreértésről lesz szó.
- Én nem Ansobert vagyok, hanem Siegbald Esser. - jelentem ki, de ettől csupán még inkább eltorzul a bájos arc.
- Nem! Nem tévedhettem ennyit! - vicsorog rám, miközben a két férfi sem marad tétlen. Kinyitják a kalitkám ajtaját, aztán közelednek felém. Önkénytelenül hátrálok, míg a hátam el nem éri a hideg fémet. Készen állok arra, hogy megvédjem magam, de vajon az mennyiben könnyítené meg a helyzetem?
- Nos én Siegbald Esser vagyok – jelentem ki, ám a két vámpír férfi megragad. Erővel kényszerítenek térdre, majd a másik belemarkol a hasamba, hogy a fejemet erőszakosan forgassa a nő felé. Egyáltalán nem tetszik a bánásmódjuk, de egyelőre még nem cselekszem meggondolatlanul. Időközben odajön hozzám a nő, aztán az arcomat kezdi el tanulmányozni. Egy éles kés szerű valamivel kezdi el simogatni. Érzem, hogy a sebhelyeim vizsgálja, mikor sietősen érkezik egy újabb vámpír.
- Ne csinálj vele semmit! Ő nem Ansobert – szól, mire a nő mérgében vág egy hosszabb, de nem túl mély sebet az arcom jobb oldalán. Kíméletlenül fáj, de csupán sziszegek neki.
- A francba! Pedig már azt hittem, hogy végre megvan! - int a két vámpírnak, hogy engedjenek el, így én felállok a helyemről.
- S ezután mi lesz velem? - teszem fel a kérdést, mire a válasz egy nevetés.
- Mi lenne? Elmehetsz majd… - ám hirtelen eszébe ötlik valami, így visszafordul felém.
- Vagyis, jobban mondva, még a hasznunkra lehetsz – vigyorodik el, ami nem kecsegtet semmi jóval.
- Mindenestre tudd, Rotmantel birtokon vagy, s kellene nekünk egy bátor személy. Többet nem mondhatok. Ha érdekel odakinn megvárod a megfelelő személyt, ha pedig nem, akkor jobb ha távozol, míg meggondolnám magam. - ezzel elfordul, s az egyik vámpír ott marad velem. Mikor azok távoztak, akkor mi szintén elindulunk. Nem szólok semmit. Elvezet a cuccaimhoz, amit természetesen magamhoz veszek. Azután megmutatja a kifelé vezető utat.
~ Rotmantel birtok, de vajon mire kell nekik ember? ~ önkénytelenül megremegek, s odanyúlok a sebemhez, hogy ellenőrizzem az állapotát. Mikor kiérek, akkor megpillantok pár személyt, akik tán szintén várakoznak. Megindulok feléjük, hátha ki tudom őket kérdezni.

Hát én akkor kérem szépen,
A Rotmanelek ékes nevében,
Ezen bevezetőt lezáratom,
S a következő kört pedig, "MAJD IDE PLZS"

"nyolc éves nokedli mátéka verse, a szabadságról"

Szó se róla, igazán hangulatosan telt az idő, miközben a kezem már elgémberedett a kardom markolatán és a fejem is megfájdult az állandó koncentrálásban. Nem, nem minden utam telik ilyen „csodásan”, de komolyan mondom, hogy soha nem éreztem még egy küldetésemen sem, ezt az állandó érzést, hogy………figyelnek! Elég régóta járom már a birodalmat ahhoz, hogy tisztában legyek vele, nem képzelődöm, bár……..
Akármilyen trükköt is vetettem be, hogy lebuktassam láthatatlan követőimet, nem jártam sikerrel, így kezdtem elbizonytalanodni, nem e csak a tudatalattim akart figyelmeztetni így, hogy nem kellett volna egy vámpír megbízást elfogadni, főleg nem egy Rotmantelét.
De végül csak megérkeztem, de nem tetszett amit láttam, tudnilik, hogy egy lélek sem volt itt, de mikor még a hatalmas gerendát is megpillantottam a nem épp szívderítően kinéző birtok ajtajánál, amit elég rendesen elzárt, hát kezdtem azt hinni, hogy itt valakit csúnyán átvertek. Példának okáért engem!
- Hogy Abadon perzselje meg a pucér seggeteket! Ekkora utat tettem meg a semmiért! - káromkodtam magamban, aztán lerogytam a bejárat mellé kedvetlenül.
Az azonban rohadt biztos, hogy legalább egy fél napot pihenni fogok, mielőtt visszaindulok, így nincs más dolgom mint egy fűszálat rágcsálni és közben alaposan feltérképezni magam körül mindent.
Ekkor azonban megláttam, hogy valaki közeledik. Felpattantam és a kardomra tettem a kezem.
- Hé ki vagy? - kiáltottam rá, még távolból.
Változatlan léptekkel közeledett az alak, aztán már sebhelyes képét is megpillantottam. Ember.
- Egy ember, semmi több. - válaszolta - A nevem Siegbald Esser. A vámpírok miatt vagyok itt.
- Ahogy én is Siegbald. Üdv! A nevem Amy, és én is a felhívás miatt vagyok itt, de ......
Ekkor ismerős páros bukkant fel, megakasztva a kis beszédemet.
- Cyne? – húzódott mosolyra a szám, ahogy az emlékek előbukkantak a csuklyás férfiról és házi kedvencéről. - Te is?
- Amy - biccentett felém volt társam, az sötét tünde bérgyilkos könnyedén..
- Csak van egy kis probléma. - intettem a gerenda felé, miután visszabiccentettem.
Újabb fickó, ráadásul mit ad az Ég, egy sötét tünde jelent meg, ami már kezdett tömeget jelenteni az előbbi kietlenséghez képest.
-Üdvözlet! Ti miféle fogadást veszítettetek, hogy idekerültetek? – folyt bele azonnal a csevelybe, de legalább tudta az illemet és nem nyomult közel.
- Üdv! Szóval......nem erre számítottam, egyébként, mint már Siegbald-nak említettem, én egy felhívásra jöttem.De ezek szerint nem mindenki........Ti találkoztatok valakivel? - köröztem egyet a kezemmel, utalva a környékre.
Sieg figyelmesen vizsgálja az újabb társakat, de egy szemöldök emelés az összes reakciója, a meg pár szó.
- Én nem fogadásból vagyok itt, csupán rotmantelek összekevertek valami másik alakkal. meg akartak kínozni
- Csak veletek..- jegyezte meg Cyne, aki általában – mikor nincs pia a közelben – elég szűkszavú tudott lenni.
A mellém totyogó kis sárkányt, hagytam szagmintát venni, aztán, ha nem harapta le a kezem, megvakargattam a füle tövét, miközben csuklyás gazdája máris a tettek mezejére lépett.
- Talán valami hasznát is vehetjük annak az alaknak – intett az alabárdját szorongató Sieg felé. - Feszítsd le a gerendát, aztán irány befele. Nincs kedvem ide kint ácsorogni...
A legutoljára érkező sötét tünde sem tartotta magában a mondandóját.
-Én sem láttam senkit, a bejutási módszerben viszont egyetértek. – azonban nem úgy néz ki, mint aki ebben segíteni is akar.
- Én fegyverként tekintek az alabárdomra. – mosolyodott el az ember, de nem a jóízű fajtából valóval. - Miért nem próbáljátok ki a sajátotokkal? Vagy esetleg a nő kardjával?
~ Na jó, ez így nem lesz jó! ~
- Akkor bemegyünk? - tettem fel a látszólag felesleges kérdést, de mielőtt még akár egy lépést is tehettem volna, hogy magam is segítsek a bejutásban, vagy akár átgondoljam egyáltalán akarok-e, bár ha már ideáig eljöttem, miért ne menjek beljebb, amikor ……..
- Ti is azt látjátok, amit én? - nyögtem fel a szemeimet meresztve a fémes hangok felé, mert nem igazán akartam elhinni, amit látok.
- Mik azok az.......izék?
Bár láttam, hogy egy rohadt Rotmantel állt azoknak a kezükön-lábukon mászó lényeknek a lánca végén, azért csak előhúztam a kardomat és olyan feszülten vártam, hogy közelebb érjenek, mint egy felajzott íj.
- Nos nem tudom, hogy mik azok. De biztosan Rotmantel munka. – hallottam magam mellett Sieg hangját, majd Cyne is csatlakozott hozzá, ezzel biztossá téve, hogy nem halucináltam.
Csak egy oldalpillantással vettem tudomásul, hogy most sem pazarolta az időt, máris megpróbálta a bejutást, hogy ne álljunk itt védtelenül, ha mégis ….hmm…..rosszra fordulnának a dolgok. Már úgy értettem, ennél is rosszabbra.
Főleg mivel az Anonymus tünde, láthatóan még Cyne-n is túltett, ha ivásról volt szó, még a jelenlegi helyzet sem fogta vissza, hogy szesszel erősítse magát.
~ Hjah! Vele is kileszünk a vízből! ~
-Hallottam már dolgokat a Rotmantelekről, de ez kicsit másképp meggyőző. – jegyezte meg azért.
Nem veszem le a szemem a közeledő négyesről, főleg nem a nyomorult kreaturákról. Nem vagyok felkészületlen, hiszen tudom mivel foglalkoznak ezek a vérszívók, de azért a látvány még így is kellően megdöbbent. Mondjuk szerintem a társaim sem igazán láttak még ilyet.
- Mit csinálnak maguk itt? – csikorogta.
- Mint láthatja, próbálunk bejutni. - válaszoltam a Rotmantelnek és egy centivel sem eresztettem lejjebb a fegyverem.
Ellenszenvem tárgya vágott egy flegma grimaszt, az egyik láncot a háromból a másik kezébe vette, és rántott rajta egyet, mely hullámként végigfutva, csapott egyet a megrontott nyakán, aki engedett ennek és engedelmesen be is mászott a Rotmantel mögé, aki rá ült, mint valami ülő alkalmatosságra.
- Önök lennének a " Bátor, és kreatív " segítségünk?
Az undor egy látható rándulással jelent meg az arcomon, amikor előadta ezt kis magánjelenetét.
A gúnyt egy cseppet sem próbáltam leplezni mérhetetlenül "kedves" szavai hallatán.
Ha ennyire fennhordja az orrát, akkor dugja fel magának, én akkor sem fogok hasra esni előtte.
- Én csupán kiváncsi vagyok, hogy miért kell maguknak segítség, ha önök is meg tudnák oldani. – érdeklődött Sieg. - De lehet, hogy nincs annyi értékük. – lépett közelebb hozzánk.
-Én csak fogadást veszítettem... Remélem megérte, bár egy kocsmányi pia nem ér keveset.
Ez természetesen Anonymus volt.
A vámpír az orrát piszkálgatva, arrébb pöckölte az ujján lévő fikát, majd ránk se nézve, állt fel a mozgó élő és hús vér székéről, miközben csak úgy a levegőbe beszélni kezdett, mintha végig hallgatott volna minket.
- Jó jó! - Majd a földre dobta a a láncokat, és komoly parancsoló hangon szólt a három megrontotnak. - Arbeit!
Erre a megszállottak azonnal a kapu felé indultak, miközben félúton két lábra emelkedtek. Testüket hegek, öltések nyomai, és tűszúrások tarkították.
- Öntől megkérdezi a cseléd, hogy mégis mi a munkája? - vágta oda Sieg felé flegmán, ahogy nagyot sóhajtott, majd gazdagon díszített kabátjának ujját felhúzva ránézett az órájára. majd visszanézett ránk, és kezeit hátratéve, kissé előre dőlt a a szemvogait is kivillantva. Nem meglepően arcára egy baljóslatú mosoly ült ki.
- Hát tudják van egy kis gond, ki kéne irtani a kártevőket a birtokról. Nagyon több mondandóm nincs önökhöz.
A vámpír továbbra is úgy viselkedett, mint aki most tojta a mindenséget, ráadásul még sietett is valahová, pedig nem szórakozásból tették ki azokat felhívásokat, arra mérget mernék venni.
- Nocsak! Nocsak! Szóval mégis csak kell valami tőlünk? Fizetség? De előre szólok háziállat nem kell.
- Miféle kártevők? Tudna róluk mesélni? – tért a zsoldos azonnal a lényegre.
A három lény leemelte a gerendát, majd kinyitották az ajtót. Bent korom sötétség volt, nem láttam semmit
- Hát akkor munkára - szólalt fel a Rotmantel, majd kabátja alól egy fáklyát vett ki, valami fura kis löttyöt ráöntve egy üvegcséből, majd ahogy a fáklya lángra kapott elénk hajította. A három lény közben elment az ajtó elől, majd közénk és a vendéglátónk között emeltek egy rövidke sorfalat, felágaskodva. Nagyon úgy tűnt, hogy arra várnak, hogy bemenjünk. A rotmantel közben toporzékolva, türelmetlenül ránézett az órájára.
- Haladnának már? Időre vissza kell érnem! - pofátlanul figyelmen kívül hagyta azonban a kérdéseinket.
Bizalmatlanul nézegettem a lényeit, mit csinálnak, de nem szólaltam meg egészen addig, míg drágalátós megbízónk azt nem gondolta, bemegyek abba a kriptába anélkül, hogy tisztáztuk volna egy-két dolgot.
- Nem! Először is mik azok amit ki kell takarítanunk, amivel a maga kis szörnyei sem bírnak, kettő: egy lépést sem teszek, míg nem tudom mennyiért teszem kockára az életem. - cövekeltem le nem messze a kinyitott bejárattól. Ám talán nem mindenki ennyire állhatatos.
- Ez az egész úgy hangzik, mint ha az állatok után kéne kiganajoznom az istállót. – hallottam Sieg hangját, aki már fel is készül a behatolásra, valami okkullárét biggyesztve az orrára. - Mindenesetre, vágjunk bele. – indult meg befelé, de még sem ő volt az aki elsőnek bejutott, hanem természetesen régi, jóbarátom, Cyne.
- Te maradsz mögöttem...- vetette még a háta mögé.
- Nos, engem is érdekelne, hogy mi lesz a jutalmunk. A gonosz kis "muwhahaha megtarthatjátok az életeteket" vagy a "ha..hahah...hahahaha majd az én állatkáim lehettek"-től kímélj meg, nem hiszem, hogy az a lelkesebb felének tetszene, nekünk meg végképp nem.
Hahh! Legalább egy valakinek van életre való, anyagias érzéke.
- Ezért dolgoznak – vet elő egy nagy erszényt a vérszívó, mely csörömpölt a váltó ropogós hangjától, és a benne lévő érméktől. Majd rázott rajta még egyet - Fejenként.
A rotmantel aztán pedig vetett egy sunyi mosolyt rám, majd füttyentett egyet, és a láncos kutyái lassan elkezdtek előre lépdelni …….felém. A közelebbi szélső maszkja alól valami lilás-zöldes nyálszerű dolgot láttam kicsöpögni.
Hát…..tulajdonképpen megkaptam a választ, nem? Bár igen csak rühelltem a vámpírt és a tárgyalási módszerét, de nem volt kedvem kipróbálni, hogy mit tudnak a bestiái.
Léptem egyet hátra, majd még egyet, hogy elég távol kerüljek a nyálcsorgató nyomorultaktól, aztán gyorsan a bejárathoz lépdeltem, felkaptam a fáklyát és Cyne és Sieg után indultam, amennyire tudtam eltartva magamtól a világító eszközt, hogy lehetőleg ne vakítsam el magma. De fény kellett nekem, én nem voltam macskaszemű tünde.

Elindulok a célom felé, miközben a vállamra kanyarintom az alabárdomat egy könnyed mozdulattal. Az gondolat nem ereszt el, hogy mégis mit akarnak tőlem? A táj folyton változik körülöttem, ahogy a megadott pont felé haladok. Egyszer még ellenőrzöm a friss vágást, hogy nem-e vérzik, de ettől különösebb élmény nem történik velem az út nagyobbik részében.
Egy erdős és bozótos részen azt érzem, hogy figyelnek engem, így én megállok. A tekintetem nem fordítom a vélt írányba, inkább mosolyra húzom az ajkam. Egy kisebb időt várok, de mivel senki sem támad rám, vagy ijeszt meg, így tovább indulok.
~ Különös, hogy nem tettek semmit ~ ennyivel tudom le csupán az egészet. Meggyorsítom a lépteim, mert  kezd unalmassá válni az utazás. Abban reménykedek, hogy ha odaérek, akkor tudok beszélni egy Rotmantellel, hogy mégis miről van szó? Egyenesen nézek előre, mikor a távolban mintha egy hús-vér jelenés képét látnám? Remélem, hogy nem valami más dolog az. Egyelőre nem teszek semmi különösebbet azon túl, hogy közeledem felé. Mikor megpillant, akkor rögtön felpattan a helyéről és rögtön nekem szegez egy kérdést.
- Hé ki vagy? - hallatja a hangját, aztán megakad a szemem azon, hogy a kardján nyugtatja a kezét. Mikor elég közel vagyok az ismeretlen nőhöz, akkor csupán ennyit válaszolok neki.
- Egy ember, semmi több. - ezzel egyetemben lassan odaérkezek hozzá, akkor én veszem át a szót tőle, s nemes egyszerűséggel bemutatkozom neki.
- A nevem Siegbald Esser. A vámpírok miatt vagyok itt. - jelentem ki egész egyszerűen, hogy miértre adjak neki választ. Lehet, hogy rövid és tömör, de megszokja.
- Ahogy én is Siegbald. Üdv! A nevem Amy, és én is a felhívás miatt vagyok itt, de ...… - tán belemelegednénk a beszélgetésbe, ám valami elvonja a figyelmét, ami a hátam mögött érkezik.
- Cyne? Te is? - teszi fel kérdőn, amiből én csupán annyit tudok levonni következtetésként, hogy az egy név. Megjegyzem magamban, azonban nem akarom megzavarni őket.
- Amy… - zárja rövidre a hátam mögül hangzó illető. A kíváncsiság nagy úr, így szembefordulok vele. Megvizsgálom őt tetőtől talpig, aztán a mellette levő lényecskére szintén fordítok némi figyelmet.
- Csak van egy kis probléma. - szól az embernő, mikor újabb jövevény érkezik Veronia egy másik részéről.
- Üdvözlet! Ti miféle fogadást veszítettetek, hogy idekerültetek? - ragadja meg az alkalmat, hogy csatlakozzon hozzánk. Én őt szintén alaposan felmérem, miközben a vállamra kanyarintom a fegyverem. Ügyelek arra, hogy ne hadonásszak az alabárddal, s sérüljön meg valaki. Elsőként Amy üdvözli a második számú sötételfet.
- Üdv! Szóval......nem erre számítottam, egyébként, mint már Siegbald-nak említettem, én egy felhívásra jöttem.De ezek szerint nem mindenki........Ti találkoztatok valakivel? - szövi tovább a beszélgetés folyamát, ami megindít annyira, hogy röviden feltárjam előttük, hogy én miként kerültem ide.
- Én nem fogadásból vagyok itt, csupán rotmantelek összekevertek valami másik alakkal. meg akartak kínozni – mire rá Cyne elég röviden válaszol.
- Csak veletek – ezután úgy beáll a csend közöttünk, mint a részeges kocsmai verekedés után. Ám a következő pillanatban eszembe jut egy bizonyos vámpír, aki hasonlóan fukarkodott a szavakkal. Miért most jut eszembe az a magányos vámpír? Fogalmam sincs. Mindenesetre a szemem rajta pihentetem a csapaton, ha esetleg meggondolnák magukat és nekem ugranának valami oknál fogva. Elég sok haragosom van ahhoz, hogy óvatos legyek velük. Tekintetem másfelé kalandozik el, így az a bizonyos Cyne a bejárathoz lépdel, s onnan szól a hölgyhöz.
- Talán valami hasznát is vehetjük annak az alaknak – nézek az írányába kérdőn, hogy most rólam beszél? Csakhamar felém intézi a szavakat.
- Feszítsd le a gerendát, aztán irány befele. Nincs kedvem ide kint ácsorogni… - végül közbeszól a sötét tünde, aki utoljára érkezett ide.
- Én sem láttam senkit, a bejutási módszerben viszont egyetértek.
Itt, ez a pont az, hogy elég határozottan ellenkezzek az ötlet ellen, s megosszam velük, hogy én csupán rendeltetésének megfelelően használom a kezem ügyébe kerülő eszközöket, jelen pillanatban az alabárdom.
- Én fegyverként tekintek az alabárdomra. - fanyar mosolyt villantok feléjük, aztán, ha már ekkora eszük van, akkor rájuk hárítom a bejutást.
- Miért nem próbáljátok ki a sajátotokkal? Vagy esetleg a nő kardjával? - vetem fel, mire Amy rögtön reagál.
- Akkor bemegyünk? - ennyit tud mondani. Azután pedig mind a négyünk figyelmét felkelti az egyre közeledő fémes hang. Bevallom, hogy életemben még sosem hallottam ehhez hasonlót. Vegyes érzéssel tekintek a vélt irányba, hogy aztán annál inkább elhúzzam az ajkam, mint eddig tettem.
- Ti is látjátok, amit én? Mik azok az...izék? - érdeklődik a nő, mire csupán a nyilvánvalót tudom válaszolni.
- Nos, nem tudom, hogy mik azok. De biztosan Rotmantel munka. - másra nem tudok gondolni ezen a helyen. Ha már Rotmantel birtokon tartózkodunk.
- Hallottam már dolgokat a Rotmantelekről, de ez kicsit másképp meggyőző. - szól a még be sem mutatkozott sötét tünde, vagyis sokkal inkább, akinek nem tudjuk még a nevét. A következő jelenet meg egyszerűen gyomorforgató dolog, főleg úgy, hogy én szintén így végezhettem volna. Cseppet sem rejtem el érzéseim a látvány miatt, azonban az érkező rátesz egy lapáttal.
- Mit csinálnak maguk itt? - teszi fel a kérdést pöffeszkedően, mire ökölbe szorul a szabad kezem.
- Mint láthatja, próbálunk bejutni. És önök lennének azok, akik segítséget kértek? - válaszol közölünk Amy.
- Önök lennének a " Bátor, és kreatív " segítségünk? - folytatja tovább a kérdőre vonást a saját beszédstílusával. Eszembe jut az a lehetőség, hogy mi történt volna, ha… ha nem raboltak el volna délre. Vajon én hasonló lennék hozzá? Nem! Én képtelen lennék ilyenre! Egyszerűen elkezd ingerelni a bunkó vámpír, hogy egy megfelelő pillanatban kiosszam, de addig is jobb lenne megtudni, hogy miért vagyunk itt?
- Én csupán kiváncsi vagyok, hogy miért kell maguknak segítség, ha önök is meg tudnák oldani. - lépek közben közelebb ezekhez a végtelenül csúnya, s egyben veszélyesnek tűnő alkotásokhoz. A tisztes távolságot megtartom. Csupán fel akarom mérni a helyzetet, hogy mennyire tudnak kezesbárányok maradni. Mikor a vizsgálódásom befejezem, akkor visszaindulok a többiekhez.
-  De lehet, hogy nincs annyi értékük.
A rövid mozgás után szembefordulok a Rotmantellel és a lényeivel, azonban a társaságunk utolsó tagja szólal meg.
- Én csak fogadást veszítettem... Remélem megérte, bár egy kocsmányi pia nem ér keveset. - ezzel a beszéd részünkről elfogy, hogy teret engedjünk a vámpír gondolatainak. Nem tudom, hogy mi járhat a fejében, de úgy ítélem, hogy egyelőre nem kell tőle tartanunk.
- Jóó jóóó! - ezzel egyetemben feláll a helyéről, aztán elengedi azokat a valamiket. Kezem rögtön megfogja a fegyverem, mert arra számítok, hogy esetleg megtámadnak minket. A vámpír még mond nekik egy szót, de utasító hangnemben.
- Arbeit!
Ezt követően szemügyre vettem a mellettem elhaladó lényeket, amík tele voltak sebhelyekkel és egyéb fura jellel megjelölve. Egyáltalán nem éreztem feléjük semmi együttérzést, mert jobban belegondolva már régen nem lehetnek azok, akik valójában voltak.
- Öntől megkérdezi a cseléd, hogy még is, mi a munkája? - intézi felém a szavakat, de én jobbnak találom, hogy hallgassak. Ez azon kérdések egyike szerintem, amivel sarokba akarna szorítani. Azonban én vagyok annyira higgadt még, hogy némán tiltakozzak.
- Hát tudják, van egy kis gond, ki kéne irtani a kártevőket a birtokról. Nagyon több mondandóm nincs Önökhöz. - folytatja a beszédet a munkaadónk, ami leginkább fokozza bennem az informálatlanság érzetét. Eddig semmi hasznosat nem mondott a feladattal kapcsolatban.
- Nocsak! Nocsak! Szóval még is csak kell valami tőlünk? Fizetség? De előre szólok, háziállat nem kell. - úgy tűnik, hogy Amy megelőz a kérdezésben, főleg pontosan a lénygre rátérve. Számomra a pénz szükséges, így megragadom olykor az alkalmat.
- Miféle kártevők? Tudna róluk mesélni? - csatlakozok hozzá a kérdezésben, miközben a lények könnyedén leveszik a gerendát a bejutáshoz. Nem érkezik válasz, sokkal inkább türelmetlenséget látok felfedezni nála.
- Hát akkor munkára.  Haladnának már? Időre vissza kell érnem! – erősít meg engem ebben a dologban. A nő végül nem adja meg magát.
- Nem! Először is mik azok amit ki kell takarítanunk, amivel a maga kis szörnyei sem bírnak, kettő: egy lépést sem teszek, míg nem tudom mennyiért teszem kockára az életem. -  akadékoskodik, de a lények közelsége jobbára taszít, főleg mikor a munkaadónk és közénk ékelődnek sorfalként. Eszembe ötlik egy megjegyzés, amit nem folytok magamba.
- Ez az egész úgy hangzik, mint ha az állatok után kéne kiganajoznom az istállót. Mindenesetre, vágjunk bele – ezzel, ha megigazítottam a mágikus szemüvegem, akkor elindulok befelé. Azonban nem csak én gondolom úgy, hogy haladni kell. Cyne megelőz engem, ám cseppet sem kedvetlenít el az egésztől. Ha ennyire a csapat élén szeretne lenni, hát akkor csak tessék.

Mivel a többiek már előttem járnak, a kapu majdnem a sarkamra csapódik és nem tudom, hogy társaim mit láttak, de én egy kárörvendő Rotmantel-t, aki masszívan ránk is záratta az ajtókat a kis játékszereivel, legalábbis ezt szűrtem le a hangos csattanásból.
Mivel most már csak előre mehettem, így a kardomat készenlétben tartva óvatoskodom körbe, magasra emelt fáklyával a helyet.
A legtöbb fáklyatartó fellökve, pár használhatóbb fáklyával a földön, és pár helyen a be van törve a padló, közepén egy vöröses barnás folttal. Előttünk három ajtó áll, bár inkább annak a helye, mivel mindet betörték. A foltokból szakadozott vörösesbarnás csíkok vezetnek egyik járatból a másikba, de egy biztos, a csíkok többsége középre vezet, bár az kivehetetlen, hogy merről merre haladnak.
Amikor már kellően kiderül, hogy minden fel van dúlva, de egyelőre magunk vagyunk, ledobom a földre középre és a Dämmerung kardomat húzom elő, kevesebb célpontot nyújtva, ha valaki ránk pályázna.
- Gyanítom azok a csíkok nem rozsdafoltok, de vezethetnek bármerre. Ötlet? - nézek a társaságra.
- Váljunk ketté és mérjük fel a terepet. – szólal meg Sieg azonnal.
- Régi, megszáradt vér. Több hetes. – fordult felém Cyne, miután tüzetesen szemügyre vesz mindent, a legtöbb időt a középen lévő nagyobb folt felett töltve.
- Az én elképzelésem szerint itt valami nagy buli volt, aztán a harcok a középső ajtó felé vezettek. DE én inkább azt mondanám, hogy bárkik is voltak oda bent, megpróbáltak kimenekülni...de itt elkapták őket. A holttestek látványa nem megnyugtató. Elvonszolták őket... – vázolja az elképzelését, szinte csak hangosan gondolkozva, majd másik embertársam felé fordul.
- A szétválás soha sem jó ötlet. Nagyobb terepet fedünk le vele, ez igaz, de sebezhetőbbek is vagyunk. Itt egy egész bagázs volt, nem tudjuk, hogy fegyveresek-e vagy sem, de elkapták őket. A túlélési esélyeink jobbak, ha együtt maradunk.
-Pompás. Legalább a hátunkban nincs Rotmantel. /Motherfucker/ - mormog valamit negyedik társunk elfül, aki eddig jóformán csak a butykosa tartalmával került közelebbi ismeretségbe.
Sosem vetettem meg az italt, néha ki kell engedni a gőzt, de munka közben sosem vetemednék rá és ez eleve nem segít, hogy komoly bajtársként gondoljak a fickóra. Kiszámíthatatlanná teszi a reakcióit egy kiélezett helyzetben.
-Ahogy csuklyás mondja, itt valószínűleg mészárlás volt, és a kártevők nyertek. Valószínűleg nem kevesen.... Valamint Barna. A zászlóidat most felejtsd el! Nem akarok lépten nyomon deathflagekbe botlani. A kérdés az, hogy először a nagyobb rosszat választjuk, vagy a kisebbet. Semmi kedvem beszorulni, de két tűz közé rekedni sem. – teszi még hozzá, de verge legalább az italon kívül egy penge is megvillan a kezébe, bár, hogy ez jó vagy rossz-e……majd kiderül.
- A hátunkban van egy Rotmantel pár csahosával, sőt egy zárt ajtó is. - javítom ki a sötét elfet. - De abban igazad van, hogy valószínűleg csak az előttünk lévő dolgok miatt kell egyelőre aggódnunk. Egyébéknt megmondanád, hogy szólíthatunk? - nézek rá, hiszen, ha esetleg figyelmeztetnünk kell egymást nem árt, ha megszólíthatjuk egymást. - Én Amy vagyok. - mondom, ha esetleg nem hallotta volna.
Kardom és medálom kissé zöldes fénye mellett közben ismét megszemlélem a nyomokat.
- Én Cyne-vel értek egyet. Nem javasolnám a szétválást, különben is háromfelé kéne mennünk. A középső a legszélesebb nyom, ha választani kell egy irányt, én azt választanám.
- Elég régen történhetett ez, nem biztos, hogy maradtak túlélők. Ráadásul élelem nélkül sötétben. Azon bizonyos kártevők, esetleg egymásra is támadhattak. – vesz egy mély levegőt Sieg, mint aki belenyugszik a döntésünkbe. - Ha meg sokan vannak, akkor ha csapdát készítünk nekik, vagy legalábbis annyival küzdeni, amennyivel el tudunk bírni.
Cyne sárkánya, Dracon láthatóan kiszemelte magának a másik sötét elfet, mert feje őt követi, régi társam pedig úgy dönt itt már nincs értelme a csuklya oltalmába bújnia.
- A középső ajtó felé vezet a legszélesebb csík, tehát arra felé lesz valószínűleg a legnagyobb probléma. Szembe is nézhetünk vele egyből, vagy felmérhetjük a terepet az oldalsó ajtók választásával is. De nincs rá garancia, hogy bármit is találunk arra. – fejti ki álláspontját. - Legyen az, amit a legtöbben célszerűnek tartanak. Kikötés: én megyek elől, a következő alak követ engem pár lépéssel lemaradva. A sötét nekem jobban fekszik, nesztelen osonok, így még azelőtt észre vehetem a fenyegetést, mielőtt a nyakunkba zúdulna. Javasolnám, hogy a pici alkesz self maradjon hátvédnek. –néz végig rajtunk, legutoljára Sieg-hez fordulva. - Ebben van igazság...mennyi idő telhetett el az ajtók lezárása óta? Hetek valószínűleg, így van rá esély, hogy egymásra támadtak. Jó meglátás.
Az iszákos előrébb araszol, megint megöntözi a torkát és csak utána hallatja a hangját.
-Nos, ha már végre valaki vette a fáradságot illene válaszolni. Livingstone vagyok, örvendek. Ami meg a haldást illeti én jobbra szavazok. Vagy legalább az egyik kisebb járatra. nem szívesen esnék neki a nagy falatnak rögtön, és talán találunk valami hasznosat egy kutatóépületben. Hátvédnek maradhatok, de nem fogom hozni a fáklyát.
Eddig ez volt talán a leghosszabb monológja és még nem fejezte be.
-Mellesleg ti is bemutatkozhattok.
Biccentek a sötét tünde bemutatkozására, a foglalkozását nem firtatom, elvégre itt állt egy - elmondása szerint - egy fogadás miatt, de hát vagy nem volt épeszű, vagy felbérelhető zsoldos volt, mint én, vagy a többik.
- Az eltorlaszolás jó ötlet, de jobb lenne a középső, továbbra is azt állítom. Cyne-re merném bízni, hogy, ahogy vállalta is előre megy. Ha baj van, időben felkészülhetünk. Nem tévelyegnék oldaljáratokban. - állok ki eredeti véleményem mellett.
- Ha már azt mondtátok barátaim, hogy maradjunk együtt, akkor marad a középső járat. Én úgy vagyok, hogy essünk túl a nehezén, utána jöhet a szórakozás – egyezik bele Sieg, de aztán meglep azzal, hogy odalép a magában dúdolgató Cynéhez és a vállára teszi a kezét. - Cimbora, rajtad a világ szeme. – engedi aztán el. - Hátrébb maradok borivó barátunkkal. Úgy látom ti ketten már nem az első ilyen helyzetben vagytok.
Nem volt nehéz észrevenni, hogy volt társam eddig sem rajongott a csapatmunkáért és különösen a zsoldos nem került a kedvencei listájára, így meglehetősen kíváncsi lettem, hogy mit akar ezzel és mi lesz a következménye.
- Ha még egyszer hozzám érsz ember...nem lesz többé kezed, amivel nyúlkálhatsz... – szisszen a szó Cyne ajkairól a férfi felé, aztán azonnal neki is indul a középső járatnak, nem várva, hogy ki megy vagy nem megy utána.
-Nos, akkor ezek szerint a sorrend Sötétke, Amy, Barna és én lesz. Akkor indulhatunk is. – szögezi le Liv, bár én már elindultam társam után, megfelelő távolságból, hogy ne akadályozzuk egymást, ha harcra kerülne sor, rájuk bízva, hogy miként követnek.
Amikor az előttem haladó kissé megtorpan talán azért mert többfelé ágazik a járat, megszólalok, épp csak annyira hangosan, hogy ő hallja, vagy ha közben felzárkóznak a többiek, ők is.
- Én maradnék a főágnál. Szerintem ne térjünk el, mert a végén eltévedünk, ha ez valami labirintusféle.
- Maradjunk annál, de nem hinném, hogy egy helyen csoportosulnának a kártevők. Ráadásul, mifélék lehetnek? Egyáltalán nem törtek ránk, mikor bejöttünk. Ha okos lények lennének, akkor addig várakoztak volna, ott az előtérben, míg ki nem nyílik egyszer a szabad levegőre az út. – hallom Sieg hangját mögöttem, aki ezek szerint követ a sorban.
- Egyelőre előre, aztán majd meglátjuk...Valószínűleg a "kártevők" beljebb vonultak. A Rotmantel-ek beteges teremtések, és nagyon úgy érzem, hogy közük van az itteni förtelemhez is.
Én a kettéágazó folyosót fürkészem, miközben Cyne a nyomokat faggatja valószínűleg. Azok a kerek becsapódás nyomok nem biztatóak, de egyelőre ötletem sincs mi okozhatta őket, nem mondanak semmit. Türelmesen állok egy darabig, de aztán ismét megszólalok, mikor Cyne nem mozdul előre.
A tárgyaim adta színek nélküli világosságban egészen tisztán kiveszem Cyne előttem készenlétben lapuló alakját, amikor a fáklya fénye megszűnik és mivel Sieg nem kezd el panaszkodni úgy vélem ő is el van látva valami mágikus tárggyal a sötétben látásra. A sötét elfeknek meg alapból nincs rá szükségük tudtommal.
- Akkor megyünk tovább a szélesebb folyosón, vagy mi van? Talán látsz valamit? - nézek körül ismét, de nekem nem tűnik fel semmi, pedig fülelek is rendesen. Ám csak halk káromkodást hallok Cyne felől.
- A fáklyát kéretem újra meggyújtani, mert így lószart se látok...
~ Mi? ~ értetlenkedek magamban, de mielőtt még hangosan is megkérdezhetném, ismét megszólal.
- Lila fény abból az irányból. -
-És valóban szeretnénk vissza a minimális fényt, trükkös tárgyak hiányában azért annyira szükségünk van. – hallatszik Liv vidám hangja a hátunk mögül és .
- Akkor nézzünk utána, annak a fénynek. - suttogom vissza, bár én változatlanul nem látok semmit.
- Most látsz? Vagy sem? - kérdezi Sieg. - Akármilyen fény van ott, nem mennék oda. – figyelmeztet aztán.
Cyne felől, mintha egy sóhajtás jönne, de aztán kis láng áll össze a kezében apró gömbbé amit aztán a főterem felé dob fel a mennyezetre Alig derengő fény kel a járatban.
- Fegyvereket készenlétbe....Amy, gyere ide mellém és nézz el abba az irányba. – suttogja a fülem mellett.
-Most már te is szívatsz? Kezd viszketni a tenyerem. – morog a hátul lévő sötét tünde. -Barna, ha te is ellősz valami poént, akkor nagyon szarul fogsz járni.
Nem foglalkozom a hátam mögötti bandával, csak intek Cyne felé, hogy rendben a dolog. Most nem nagyon akarok beszélni, mert ki tudja mennyire viszi el a hangot a folyosó.
Kicsit lemaradva lopakodok a sötét tünde mögött és éberen figyelek előre. Aztán hirtelen megnyílik előttünk az eddig íves járat és egy magas alak áll annak ráccsal lezárt végén.
Elég fura egy szerzet, bár csak jóformán a fényben a sziluettje látszik, az is oldalról, valahogy nem vagyok benne biztos, hogy ember.
Mivel Cyne megy elől, alkalmazkodok hozzá, mikor megáll, megállok én is, de óvakodok megszólalni, ha akar valamit úgy is a tudtomra adja valahogy.
Akármi is az ott elől, job lenne jobban rálátni és kiismerni mielőtt még egyáltalán megláthatna minket. Ám ekkor…….
-'Sup, találtatok valami érdekeee~s~e~t
Felhördülök és a kezemben tartott kardot csak a legeslegutolsó pillanatban kapom oldalra, hogy az a falat érje és ne azt a nyomorult, ostoba tündét, akinek az agya helyén olyan sötétség lehet, mint amilyen a bőre színe. Majdnem leszúrtam ijedt reagálásomban a hülyét.
De legalább vígasztalhatott a tudat, hogy lefagyott a képe, amikor meglátta azt, amit mi már figyeltünk eddig. Azt a ………lényt.
Ami egy pár pillanatig nem mozdul és már kezdek reménykedni, hogy talán tök süket, mert csak az nem hallhatta Liv-et. De aztán……… Szép lassan felénk fordul, és megláthatjuk egész valójában.
Uram! Isten! Irgalmazz!
Ekkor lassan fejét kissé oldalra biccenti, mintha gondolkozna de ez nem tart sokáig, mert aztán szép komótos tempóban, elkezd felénk lépkedni.
- Egyetértek! – nyögök fel Cyne tömör összefoglalójára.

Beljebb kerülök, úgy ahogy az előttem haladó sötét tünde. Szemüvegem segítségével egyáltalán nem nehéz feltérképezni az elém táruló látványt. Nem tudok komolyabban elmerülni ebben a tevékenységben, mert mögöttem erős lesz a zaj. Kíváncsiságból hátrafordulok, éppen akkor, mikor a Rotmantel lényei bezárják mögöttünk az egyetlen kijáratot. Egyáltalán nem tetszik a dolog, amit csupán egy savanyú mosollyal tudok le.
Nem marad más ezután, hogy túl kell élni, s kiirtani ezen bizonyos kártevőket. Mikor hosszúra nyúlna a csend, akkor Amy szólal meg először.
- Gyanítom azok a csíkok nem rozsdafoltok, de vezethetnek bármerre. Ötlet? - hallatszik tőle, amire én elég hamar válaszolok.
- Váljunk ketté és mérjük fel a terepet. - dobom be a közösbe ezen ötletet, amire vagy harapnak, vagy sem. Cyne odafordul felém, s a következőt mondja.
- A szétválás soha sem jó ötlet. Nagyobb terepet fedünk le vele, ez igaz, de sebezhetőbbek is vagyunk. Itt egy egész bagázs volt, nem tudjuk, hogy fegyveresek-e vagy sem, de elkapták őket. A túlélési esélyeink jobbak, ha együtt maradunk. - nem sokkal utána, pedig a következő érdekességgel áll elő.
- Régi, megszáradt vér. Több hetes. - jegyzi meg nekünk, amire én próbálom ellenőrizni az állítását. Közelebb vonulok egyhez, de nem nyúlok le, hogy kezemmel érinthessem.
- Az én elképzelésem szerint itt valami nagy buli volt, aztán a harcok a középső ajtó felé vezettek. DE én inkább azt mondanám, hogy bárkik is voltak oda bent, megpróbáltak kimenekülni...de itt elkapták őket. A holttestek látványa nem megnyugtató. Elvonszolták őket… - folytatja a felmérést, mire önkéntelenül is elmosolyodok. Ha valaki látja ezt a felfordulást, akkor biztosan nem a testvéri szeretet jut az eszébe. A csapat csendes tagja ezúttal újra kiveszi a részét az egészből.
- Pompás. Legalább a hátunkban nincs Rotmantel. - adja velős véleményét a helyzetről, amikor aztán a fajtársával ért egyet.
- Ahogy csuklyás mondja, itt valószínűleg mészárlás volt, és a kártevők nyertek. Valószínűleg nem kevesen.... Valamint Barna. A zászlóidat most felejtsd el! Nem akarok lépten nyomon deathflagekbe botlani. a kérdés az, hogy először a nagyobb rosszat választjuk, vagy a kisebbet. Semmi kedvem beszorulni, de két tűz közé rekedni sem.
Úgy hinném, hogy be fog állni újra egy kisebb csend közénk, azonban a csapat egyetlen női tagja veszi magához a szó jogát, hogy helyre tegye az előbbi felszólalót.
- A hátunkban van egy Rotmantel pár csahosával, sőt egy zárt ajtó is. - kis szünet következik, de aztán jön a következő gondolatmenet.
- De abban igazad van, hogy valószínűleg csak az előttünk lévő dolgok miatt kell egyelőre aggódnunk. Egyébként megmondanád, hogy szólíthatunk? Én Amy vagyok. - Érkezik tőle a bemutatkozás, csakis a névtelen miatt.
- Én Cyne-vel értek egyet. Nem javasolnám a szétválást, különben is háromfelé kéne mennünk. A középső a legszélesebb nyom, ha választani kell egy irányt, én azt választanám.
Nem repesek az örömtől, hogy a többiek ennyire nagy egyetértésben vannak. Ebből csak az következik, hogy ők szintén féltik az életüket. Tovább lépek végül az apróságokon, hogy agytekervényeim használatával a következő dolgokat tegyem közzé.
- Elég régen történhetett ez, nem biztos, hogy maradtak túlélők. Ráadásul élelem nélkül sötétben. Azon bizonyos kártevők, esetleg egymásra is támadhattak. Ha meg sokan vannak, akkor ha csapdát készítünk nekik, vagy legalábbis annyival küzdeni, amennyivel el tudunk bírni. - beszélés közben egyszer azért még körbenézek, hátha elkerülte valami a figyelmem.
- A középső ajtó felé vezet a legszélesebb csík, tehát arra felé lesz valószínűleg a legnagyobb probléma. Szembe is nézhetünk vele egyből, vagy felmérhetjük a terepet az oldalsó ajtók választásával is. De nincs rá garancia, hogy bármit is találunk arra. - újra Cyne szól hozzánk, így felé fordulok. Látom idő közben lehúzta a fejéről a csuklyát.
- Legyen az, amit a legtöbben célszerűnek tartanak. Kikötés: én megyek elől, a következő alak követ engem pár lépéssel lemaradva. A sötét nekem jobban fekszik, nesztelen osonok, így még azelőtt észre vehetem a fenyegetést, mielőtt a nyakunkba zúdulna. Javasolnám, hogy a pici alkesz self maradjon hátvédnek. - jön felőle az észosztás, mikor végül felém fordul.
- Ebben van igazság...mennyi idő telhetett el az ajtók lezárása óta? Hetek valószínűleg, így van rá esély, hogy egymásra támadtak. Jó meglátás. - fűz csak ennyit hozzá a szavaimhoz. Végül is több, mint a semmi, ha úgy nézzük. Ám nem sokkal azután, az iszákos sötét tünde csendül fel ezen a helyen.
- Nos, ha már végre valaki vette a fáradságot illene válaszolni. Livingstone vagyok, örvendek. Ami meg a haladást illeti én jobbra szavazok. Vagy legalább az egyik kisebb járatra. nem szívesen esnék neki a nagy falatnak rögtön, és talán találunk valami hasznosat egy kutatóépületben. Hátvédnek maradhatok, de nem fogom hozni a fáklyát. - tudja le ennyivel, de aztán kis hallgatás után odabiggyeszti még nekünk.
- Mellesleg ti is bemutatkozhattok. - én ezután saját magammal, s a környezetem további vizsgálására fordítom. Nincs annál jobb dolog, mint feltárni egy csúf történetet. Kalandozó vérem felpezsdül kicsit, de nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam. Higgadtság kell, aztán minden apró részletre fény derülhet.
- Az eltorlaszolás jó ötlet, de jobb lenne a középső, továbbra is azt állítom. Cyne-re merném bízni, hogy, ahogy vállalta is előre megy. Ha baj van, időben felkészülhetünk. Nem tévelyegnék oldaljáratokban. - Amy csupán megerősíti a nem olyan rég mondott állítását. Hogy nekem van-e beleszólásom a mostani kialakult helyzetbe? Nem. Leszavaztak engem.
- Ha már azt mondtátok barátaim, hogy maradjunk együtt, akkor marad a középső járat. Én úgy vagyok, hogy essünk túl a nehezén, utána jöhet a szórakozás – közlöm velük, hogy akkor lássunk neki a dolognak, s ne csak itt szobrozzunk. Elindulok Cynéhez és a vállára teszem a kezem, hogy barátságos mosoly keretében erőt adjak neki.
- Cimbora, rajtad a világ szeme. - ennyit közlök vele, s vonom vissza a kezem a válláról. Becsülendő dolog, hogy magára vállalta az első szerepét. Bármi is lesz itt, az első személyen múlik a többieké.
- Hátrébb maradok borivó barátunkkal. Úgy látom ti ketten már nem az első ilyen helyzetben vagytok. - alig hagyja el ajkaim ezen szavak, akkor a Cyne alakból kiszakad némi indulat.
- Ha még egyszer hozzám érsz ember...nem lesz többé kezed, amivel nyúlkálhatsz… - ezzel egyetemben előre indul. Csupán csodálkozok magamban, hogy ezt meg mi lelte?
- Nos, akkor ezek szerint a sorrend Sötétke, Amy, Barna és én lesz. Akkor indulhatunk is. - hallom meg Liv hangját végezetül. Elindulunk a középső járaton, s én magam világába vagyok burkolózva. Azon vívódok magamban, hogy Cyne részéről mi volt ez az egész? Tán lenne különösebb oka? Lehet. Mindenesetre eléggé bárdolatlanul viselkedik azzal, aki rábízza az életét. Legalábbis, ha az Amy szavai igazak, akkor nem lesz itt semmiféle probléma.
- Én maradnék a főágnál. Szerintem ne térjünk el, mert a végén eltévedünk, ha ez valami labirintusféle. - hallatszik Amy hangja elől, amire én rögtön válaszolok.
- Maradjunk annál, de nem hinném, hogy egy helyen csoportosulnának a kártevők. Ráadásul, mifélék lehetnek? Egyáltalán nem törtek ránk, mikor bejöttünk. Ha okos lények lennének, akkor addig várakoztak volna, ott az előtérben, míg ki nem nyílik egyszer a szabad levegőre az út. - ezután pedig hátranézek a borozós társunkra, aztán előre. Csupán kíváncsi vagyok, hogy mennyire komolyan veszi ezt az egészet.
- Mivan? nem fogok belőle adni… - szól hozzám ennyit, de én már rég nem vele foglalkozom. Cyne hangja vonja el a figyelmem.
- Egyelőre előre, aztán majd meglátjuk...Valószínűleg a "kártevők" beljebb vonultak. A Rotmantel-ek beteges teremtések, és nagyon úgy érzem, hogy közük van az itteni förtelemhez is. Miért van nekem olyan érzésem, hogy mi vagyunk az itteni förtelmeknek az eledele? És mi okozza ezeket a körkörös bemélyedéseket? - egy időre csend lesz, így jobbára csak fülelek és nézek, hátha találok valami árulkodó jelet. Amy végül szól Cynéhez.
- Akkor megyünk tovább a szélesebb folyosón, vagy mi van? Talán látsz valamit? - azonban én elkezdek magamban dúdolni egy betyár nótát, hogy elüssem azt a időt, míg újra el nem indulunk.
- A fáklyát kéretem újra meggyújtani, mert így lószart se látok…- nem sokkal később azonban, ennyit közöl velünk.
- Lila fény abból az irányból – alig hallom a szavát, tán az előttem levő nő jobban érti.
- És valóban szeretnénk vissza a minimális fényt, trükkös tárgyak hiányában azért annyira szükségünk van. - hangzik Liv szava mögülem, de ügyet sem vetek rá.
- Akkor nézzünk utána, annak a fénynek. - jön Amytől a szó, hogy ő nincs ellenére a kék fény felfedezésének. Hamar megtalálom a módját adnak, hogy a saját véleményem kifejezzem ez ügyben.
- Most látsz? Vagy sem? - szólok közbe itt beszélgetésbe. Számomra úgy tűnik, hogy nem biztos a látása. Ennyit erről a megbízhatóságról.
- Akármilyen fény van ott, nem mennék oda. - teszem hozzá, hiszen ha ott fény van, akkor ott többen is lehetnek. Nemsokára Cyne kiadja a parancsot.
- Fegyvereket készenlétbe – s nem sokkal később Liv hangja szólal meg.
- Most már te is szívatsz? Kezd viszketni a tenyerem. - majd ezután van képe felém fordulni, hogy tudtomra adjon valami egészen elképesztő dolgot.
- Barna, ha te is ellősz valami poént, akkor nagyon szarul fogsz járni.
Kezdem magam úgy érezni, mintha a két sötét tünde rajtam akarná a frusztráltságát levezetni, vagy éppenséggel lehet, hogy valami faji dolog van a háttérben, ami most jön ki rajtuk. Mindenesetre nem hagyom annyiban és visszaszólok neki.
-  Mintha annyira vicces kedvemben lennék – húzom el a szájam szélét. Egyáltalán nem tetszik a két sötét tünde viselkedése. Ebből még a későbbiek folyamán baj alakulhat ki. Amy és Cyne előre mennek feltérképezni a helyzetet, így természetesen kimaradok belőle. Bevallom nem tudok lopakodni, s sosem adnám rá a fejem. Jobb szeretem a szemtől szembe harcokat, mint a bújócskásat. Liv nem tud sokáig a helyén maradni, így utánuk megy. Így nem marad más nekem: A hátunkat figyelni. Különösebben nem érdekel a kék fényük.

Nem gondolom, hogy szembe akarnék szállni az egyre csak közeledő kreatúrával, ezért inkább a visszavonulás mellett döntenék és valahol - már ha követ minket - csapdát állítanék, miután készítettünk egy halálosan jó tervet.
- Én nem akarok a másik vérpaca lenni az első mellett....... - nyögöm Cyne-nek, - Visszavonulás? - tipegek közben hátrafelé.
- Aha, határozottan a visszavonulás mellett döntenék én is...- kapom vissza a választ társamtól, nem kevésbé megrökönyödött hangon, miközben velem együtt hátrál.
- Hmm... valahogy mögé kéne jutni, de nem itt.
~ Na persze, most már nem olyan nagylegény! ~ nézek kis elégedettséggel a visszavonulót fújó nem normális sötét elfre, aki velünk együtt igyekezett a kreatúra elől eltűnni.
Mikor a lény léptei gyorsulnak, már nem foglalkozom az óvatos hátrálással, hanem megfordulok és rohanni kezdek Sieg felé.
- Nyomás előre! - kiáltok neki figyelmeztetően. - és ha valakinek van ötlete, hogy mi ez és hogy állítsuk meg, ne fogja vissza magát. - ez már mindenkinek szól, de nem állok meg, eszem ágában sincs, ha csak valaki nem javasol valami használhatót.
- Mégis miről van szó? – hallom már magam mögött az értetlenkedő kérdést és csak remélhetem, hogy előbb kap észbe, mint, hogy legyalulja a rémség, bár Cyne sürgetése talán jobban célt ér.
- Csak rohanj, és ne kérdezz!
Mivel eléggé fülelek hátrafelé feltűnik, hogy mintha a léptei nem követnék az enyémet.
- Nyerek kis időt, futás!
~ Milyen nagylelkű! ~ szusszanok fel a másik sötét elf szavai hallatán, hiszen ő az aki belerántott minket ebbe a helyzetbe.
Nem állok meg azonban, hogy lássam Sieg megfogadja-e a tanácsokat és mivel igazán használható ötleteket sem hallok, így én rohanok tovább, nem nagyon gondolkozva azon, hogy a fény jön-e utánam vagy sem.
Némileg lassítok, ahogy a kanyarhoz érek, nehogy belerohanjak valami hasonlóba, mint ami utánunk igyekszik, aztán meg is torpanok, amikor hirtelen kikerülök a Cyne idézte fény hatóköréből, mert bár a nyakláncom biztosítja nekem, hogy lássak a sötétben, a hirtelen váltáshoz azért szoknom kell.
A folyosó folytatódik, ám jobbra kiszélesedik és amit ott látok, hát ……..megdobogtatja még jobban a szívem. Bár mit is vártam egy Rotmantel bázistól?
A falak és ajtók helyett, csak három oszloppal van elválasztva a terem a folyosótól. Két kupac hulla van felpakolva egy-egy asztalra, a falakon pedig orvosi eszközök egész arzenálja sorakozik fel. Ezenkívül asztalok székek, amik még kellenek a rotmantelek munkájához.
~ Hullák és olyan szerszámok, amiknek a használati módjára jobb, ha nem is gondolok bele. Na, de most vajon a saját teremtményük áldozatai lettek? Inkább arra a szörnyszülöttre tippelnék, akit láttam az előbb. ~ futnak át rajtam a sötét gondolatok.
Magam előtt egy boltíves ajtót, a folytatásban egy újabb kanyart látok és mögöttem……….csak a nagy csönd.
~ Hol a bánatban vagytok? ~ szívom meg a fogam idegesen és kihúzom a kardom, hogy félkészült legyek, ha csak én maradtam volna egyedül, bár az nagy szívás lenne.
Vissza nem szándékozom menni, így előre araszolok, most már csak nagyon óvatosan és halkan a boltíves ajtó felé, minden percben készen rá, hogy beugorjak valami rejtekhely mögé.
Végre belátok abba a szobába és minő meglepetés.......megint egy hulla! Bár ez valószínűleg valami különleges, mert egyes egyedül van ebben a jól felszerelt szobában és még a ruhája is ezt mutatja.
~ Az urak, még a halálukban is urak! ~ jut eszembe nem épp ide illőként, de egy gyors pillantást vetve magam mögé, hogy lássam a lénynek nyoma sincs, gyorsan belépek a szobába, mert a nyilvánvaló veszély ellenére is ellenállhatatlanul vonzottak azok a nagy zsebek és az asztal fiókjai. Sok minden kiderülhet, vagy épp hozzám kerülhet, ha úgy adódik.
Mivel közvetlen veszély nem fenyeget ki kell használnom az alkalmat. Ki tudja, talán még az is kiderülhet, mi folyik itt.
- Huhh! – álmélkodom el egy halk kiáltással, ahogy meglátom a fecskendőket, nem csak a méretük, hanem a halványan fénylő tartalmuk miatt is meglepődve.
Fogalmam sincs, mit tartalmazhatnak, de a nagyságuk miatt erősen elképzelhetőnek tartom, hogy a rémségnek szánták, akivel az előbb összefutottunk, így természetes, hogy zsebre teszem őket, megfogadva, hogy alkalomadtán kipróbálom őket, ha már nem tudom elkerülni őkelmét.
- Szzzzz! – rántom elsőre vissza a kezem, amikor már a fejetlen ismeretlen zsebébe kotorászva a kulcsok megszúrnak.
~ Milyen hülye kulcsok ezek! ~ forgatom a kezemben, miután csak kibányászom őket. Ezek is világítanak és……..
- Ez csak valami rémálom lehet! – suttogom és rémülten nézem az általam rajtuk hagyott vércseppet éhesen magába szívó tárgyakat.
Nem sok kell hozzá, hogy eldobjam a lehető legmesszebb őket, de mikor kialszik a fényük, némi hezitálás után csak elteszem azokat is, mert lehet, hogy ezek fontosak lesznek.
Nem vagyok annyira ostoba, hogy ne gondoljak rá, valami nagyon rossz dolog történt azzal, hogy véremet fakasztották és talán segíthet, ha kéznél vannak a legrosszabb variáció esetén.
- Ahol kulcs van, ott zárnak is lennie kell. – pillantotok fel újból végigpásztázva a szobát, de mivel már semmit sem találok, ami érdekes lehetne, kimegyek a szobából.
Kíváncsian kutattam volna tovább, de most már muszáj a többiek után nézni és megtudni, mi lett a szörnnyel. Így halkan visszaindulok és mivel mintha dulakodás zaját hallanám, megszaporázom a lépteimet.

Nyilvánvaló, hogy Sieg megmakacsolta magát és felvette a harcot azzal a ronda alakkal, de igen csak szorult helyzetbe kerül, mert most fegyver nélkül áll szemben vele és az alabárdja a rém háta mögött a földön fekszik, ennek a csattanását hallottam meg elsőnek, ahogy kiléptem a járatomból. És Cyne is ott van, így biztos készül valamire, csak kérdés időben-e. Az iszákos sötét tündét nem látom sehol. Nem nagyon van idő, így kirántom az övemre akasztott shakramomat és a lény felé dobom, a nyakát célozva, ami vijjogva kel – remélhetőleg halálos - útjára. Ha más nem legalább eltereli a figyelmét.
A pengék sikeresen, a lény nyakába vágódnak, de mintha nem is történt volna semmi, csak a kinézete válik még absztraktabbá, és a nyakából kiálló körkörös penge, nem éppen a legszebb látvány.
Valahol a dög háta mögött fény gyúl, aztán az alabárd csúszik csörömpölve Sieg felé. Gondolom Cyne-nek hála.
A zsoldos a falig hátrál, de, ahogy a rém fölé magasodik, összekulcsolva az ökleit, a magasba emeli a két kezét, és lecsapni készül, egy lyukas érmét sem adnék az életéért. Nagy mákja van, hogy Cyne fénye megzavarja.
Egy pillanatra megdermed, és ahogy hátulról támadás éri egy kissé oldalra dől, és Sieg mellett a földbe csap, mely erejéről, a Sieg haját összeborzoló kis széllökés is bizonyosságot tesz.. A padlózat bereped, és szanaszét törik.
Már tudom, hogy itt fizikai fegyverrel nem igen megyünk sokra, nekem meg nagyon másom nincs.
- Ez az izé nem fog megdögleni egy kis vastól, ide mágia kell, nekem meg az nincs, de gyertek erre, hátha eltűnhetünk előle. - igyekszem felhívni magamra a figyelmet.
- Mindenképpen végeznünk kell vele! Ha már belekezdtünk... – hallom Sieg hangját.
~ Ennek halálvágya van. ~
- Amy, ha van fegyver olajod, amit meg tudsz gyújtani, hát ne szarozzál, hanem tedd! – ordítja valahonnan a lény háta mögül Cyne, akinek fáklyája ide-oda imbolyog, ahogy morbid módon észlelem a teremtmény testének közepén tátongó lyukon keresztül.
- Távolodjatok el a szörnytől! – társul hozzá még egy hang, nem másé, mint az iszákos sötét tündéé, aki úgy tűnik szintén a dög háta mögött van.
Kicsit félre húzódom.
Úgy látszik nincs idő arra, hogy az én javaslatom nyerjen teret. Sieg nem tudja felvenni a felé rúgott fegyvert
- Rendben, jöjjön egy kis tűz akkor. - és rutinosan gyors mozdulattal kardot cserélek, melynek pengéje már olajos és azonnal meggyújtom.
-A nyomorult Rotmantelek valami trükkös ajtót meg lakatot raktak fel. Színesen világítanak, és nem nagyon sikerült feltörni egyet sem a kettő közül. Ha valakinek van ötlete rá, hogy lehet bejutni, szívesen segítek feltartani a dögöt! – teszi hozzá még Liv, amiből kitűnik nekem, hogy a lila fényt elzáró rács felől jöhet.
A kreálmány azonban most megfordul és megindul arra, amerről jött és ezzel Cyne-ék felé.
Ekkor csapódik bele egy kisebb tűzlabda csörömpölve hullva maradéka a földre, amitől a fél teste lángra is gyúl. Először még lép párat, majd össze vissza kezd hadonászni, és gyorsulnak a mozdulatai.
Ezek szerint ez hat rá, így én sem habozok és hátulról esek neki, gyors egymás után kétszer is beledöfve a lábába, hogy elessen.
- TE TELJESEN MEGŐRÜLTÉL??!! – ér el hozzám Cyne ordítása, ami visszhangot vet a falak között.
- You fucking deserve it, you ugly bastard! – ezt már, mintha futás közben eresztené meg, de nem értem, mit mond, bár a hangsúlyából ítélve talán jobb is.
Követem a rémet, amilyen tempósan csak tudom, hiszen nagy valószínűséggel be fogja szorítani Cyne-t és Livet a folyosón, amit elzár a rács. Még mindig az a szándékom, hogy ha utolérem, akkor megszurkálom. Talán a sötét tünde által rádobott tűz és annak oltása kicsit lelassítja.
-Srácok, én nem harcolnék azzal a döggel. Szerintem vagy fussunk, vagy tartsuk féken amíg bejutunk arra a bizarr helyre. – javasolja Liv, aki ugyan úgy nem látok, ahogy Cyne-t sem, csak a hangjukból találgatom merre lehetnek.
Aztán elég közel érek, hogy ellássak mellette, meg sötét tünde társam egyébként is megpróbál elslisszolni a dög mellett, így már nem nehéz észrevennem, főleg, hogy nem sikerül neki.
- Azt a rohad......! - káromkodom el magam nem épp nőiesen, amikor meglátom, hogy Cyne bucskázik egy hatalmasat a lény csontrepesztő ütésétől, ami eltalálja, amitől jóformán elénk zuhan a szörny pedig rohan tovább. És a sötét elf nem néz ki túl jól.......
Azt még nem látom, hogy mi lett a másik társunkkal, de a lény becsapódását igen és el nem tudom képzelni, hogy ez sem kottyan meg neki, hogy legalább a fejét nem verte szét. Persze a remény hal meg utoljára.
- Cyne, jól vagy? - hajolok le gyorsan a férfihoz egy röpke pillanatra, míg van rá idő. - Van nálad gyógyital, mert nálam nincs sajnos. - kérdezem, míg a fél szemem a lényen tartom, remélve, hogy Sieg is ezt teszi és feltartja, amíg kitalálunk valamit.
- Liv? Megvagy? - kiáltok, hogy arrafelé mi a helyzet.
- Hééé! Te nagydarab szar Jankó! – érti meg a helyzetet Sieg és kezdi támadni a teremtményt.
- Szerinted, Amy, jól vagyok?! – kérdezi dühödten, de felettébb véresen Cyne.
Kicsit megkönnyebbülten sóhajtok fel, mert egyrészt válaszolt, másrészt a pokróc stílusa a régi, így van remény, hogy túléli.
- Na most takarodsz el Te is a bánatos fenébe...- emeli elgyötört tekintetét a megjelenő kis sárkányra is, szánva neki pár kedves szót.
- Amúgy ja, van gyógyitalom...fogd ezt, felszentelt...és verjétek ki a szart abból a dögből!
A kezembe kapom Cyne által adott éjgyilkot, így az enyémet meg a tokjába csúsztatom és még egy utolsó biztató pillantást vetve a sebesült sötét tündére, nem habozok, hogy tovább fussak Sieg után, hiszen ha az a szörny megint támad, akkor Cyne-nek nem sok esélye lesz és nekünk sem, ha nem tudunk megszabadulni tőle, míg talán most legyengült vagy lelassult kicsit.
Liv nem válaszol, így lehet, hogy a lény végzett vele és az sem jó hír.
Meglátva azokat a lila csápokat, amikkel Sieg hadakozik, hamar összerakom a képet és Siegnek is szólok, bár lehet ő is ugyan úgy rájött.
- Azok az izék meg akarják gyógyítani szerintem, én megpróbálom elvágni őket, te addig meg tartsd lenn, ha elvágtam segítek neked.
Miközben a lila fonalakat vagdaljuk az jut eszembe, hogy egy lila és egy vörös folyadékkal megtöltött fecskenő van a zsebemben és, hogy vajon ha a lila erőt önt bele, akkor vajon a vörös mit tesz, ám nem igen van időm a zsebembe nyúkálni, mert a fonalak túl gyorsan regenerálódnak ahhoz, hogy megakadályozzuk a lény erőre kapását. A másik szobából azonban meghallom Liv hangját, ami azt jelzi életben van, de nem értem tisztán mit akar, valami kulcs....zár.....feltörni.....
~ Kulcsok! Nálam van belőlük pár! ~
- Én találtam pár különös fénnyel bíró kulcsot! - kiáltok fel. - Ki tudunk velük talán jutni! - csapkodom Cyne éjgyilkával tovább a folyton folyvást feltápászkodó rémet, főleg a lábán, hogy ne tudjon felállni.
- A rohadék! – szitkozódik mellettem a zsoldos. - Ne kijutáson járjon az eszünk, hanem ezen a lényen. Mi táplálhatja a gyógyulását? Fentről érkezik valami.
- Gyorsan add a kulcsokat! Azzal sikerülhet bejutnom időbe, és ott kell legyen ennek a vacaknak a lekapcsolója! – hallom a sürgetést Liv felől.
Csak, hogy eléggé elfoglalt vagyok mostanság, mert miközben az éjgyilokkal a lábát vagdosom, pár fonal hozzákapcsolódik a lény testéhez, a lény egyik kezével mintha csak ösztönösen, de újra rámarkol a bárdra, és a másik kezével pedig legyint egyet felém.
Mikor a lény keze elsuhan felettem, egy pillanatra eláll a lélegzetem, mert még élénken látom magam előtt Cyne összetört testét és hiába van nálam a pengéje, láthatóan az sem okoz nagyobb kárt a lényben, mint előtte bármi, így kissé hátra lépve megcserélem a sajátommal és újabb olajat öntve rá, meggyújtom.
A lény oldalasan felénk fordul közben és ekkor a fonalak mintha kiszakadnának belőle, és a kreálmány újra a földre hull, elengedve Sieg bárdját, de most már kevesebb mint két másodperc alatt, hullanak le az új fonalak ,és kapaszkodnak bele a lénybe, aki térdelve van elöttünk, kissé oldalasan, és látszik hogy szegénynek nem ott van a feje, ahol lennie kéne, kicsit lifeg szerencsétlennek.
Ám mielőtt a fonalaknak és a lénynek esnék újból a saját kardommal, kirántom a kulcsokat a zsebemből és bedobom a könyvtár ajtaján, ahogy Liv kérte, hátha kitalál velük valamit.
- Amy, Clandestine-t, most! – hallatszik a hátam mögül ekkor Cyne kiáltása.
Most cseréltem le az éjgyilkot a kardomra, mert nem használt semmit, most meg Cyne, ugyan kissé erőtlenül, de azt kiabálja, hogy mégis használjam. Teljesen összezavar holott most az életemért, az életünkért harcolok az egyre jobban magához térő rémmel. Viszont azt is tudom, hogy Cyne-nek időnként van pár trükk a tarsolyában és amíg kinyitja Liv a zárat, addig muszáj kitartani.
- Döntsétek már el, hogy mi legyen! - ordítok fel én is, de átteszem a saját lángoló kardomat a bal kezembe és a jobbomba kapom az éjgyilkot, így már két kézzel csapkodom hol a lényt, hol a fonalakat, amik újra képződésével láthatóan már nem sokáig vehetjük fel a harcot.
A lény is egyre többet, és egyre sikeresebben mozog. Még egy erősebb suhintást is képes kivitelezni, hogy egy kis térhez jusson, ami szerencsére sikeresen elkerül, de a lénynek csak ennyi kellett, hogy féltérdre álljon. Ahogy néhány fonal el-el szakad, hol az egyik lába, hol az egyik keze ereszt le, mint amikor egy marionett bábúnál elszakad a cérna, de nem sokkal később újra belekap, és mozgatni kezdi. Még csak féltérdre állva van előttünk, egyik vállával a falnak dőlve próbálja gátolni hogy eldőljön, mert még kissé instabil.
Úgy néz ki, hamarosan megint nagy bajban leszünk.
- Mi? Nem, add ide azt az átkozott éjgyilokot! Shit! Draci, hozzad ide azt az átkozott szart, még pedig most azonnal, vagy feldugok a hátsódba egy nagy adag véres húscafatot, kidoblak a legközelebbi farkasok elé lekötözött szárnyakkal, és megnézzük, hogy milyen gyorsan tudsz futni. Szóval: Dracon. Clandestine. Amy. Ide. Most!
Nem értem mit dühöng Cyne, ha akar valamit egy harc kellős közepén, mondja tisztán és érthetően, nem érek rá kétfelé figyelni, mikor élethalál küzdelem folyik, ami ráadásul elég kilátástalan, mert egyik penge sem hat semmit, pedig a lángok eddig megsebezték.
-Cseréljünk Amy, te nyitod a zárat, nekem nem sikerült.... És ha azt mered mondani, hogy részeg vagyok, ami hiába lenne teljesen jogos nagyon rossz vége lesz a dolgoknak.
Most meg Liv is beszáll a dühítésembe. Hogy lehet nem tudni kinyitni egy zárat? Vagy jó az a kulcs vagy nem, mi a gond ezzel. És bizony felmerül bennem, hogy az ivászata mellett talán a lény ütése sem múlt el nála nyomtalanul.........
- Akkor gyere a fene essen belétek, csak gyorsan, mert ez a szarzsák már kezd elég jól lenni megint. - nyomom a sárkányka szájába vagy karmaiba az éjgyilkot, aki épp szívszélhűdést okoz nekem, hiszen éppen csak megúszta, hogy nem kenték a falra dísznek. - Vigyázz magadra Dracon, te pótolhatatlan vagy. - súgom még hátráltamban oda neki, hogy válthasson Liv én meg megpróbálom a zárat, hátha nekem sikerül, így már nem hallom és nem látom, mint alakul a kinti kétségbeesett harc.
Ideges leszek amikor a kezembe vett kulcs ismét megszúr és hangosan és cifrán káromkodom, de aztán a lila fény láttán gyorsan kicserélem a kulcsot a másikra, feltételezve, hogy a színeknek passzolnia kell és felkészülve, hogy megint megszúr, mert úgy néz ki, hogy ezek valami ocsmány Rotmantel mágia révén vérrel táplálkoznak. Mondjuk mit várok, vámpírok, vámpír kulcsot készítenek. Most nem gondolok bele, hogy miféle nyavaját fecskendezhetnek a vérembe, hiszen ha nem nyitom ki az ajtót, akkor úgy is meghalunk.
- Nyílj Ki! Nylíj ki! - szuggerálom a zárat. - Tartsatok ki! - ordítom idegesen kifelé. - Mindjárt megvagyok! - ez ugyan nem igaz. de hát na.....a lelkesítés talán erőt ad nekik.
Természetesen megint megszúr és szipolyoz a másik kulcs is, de legalább a zárral együtt kéken kezd izzani, majd egy hangosat kattanva, kinyílik.
- Kinyílt! - kiáltok fel, amikor végre kattant a zár.
Könyvekkel, és lombikokkal teli kis terembe jutok, amely bal oldalán egy hasonló rács van mint ami itt volt ,csak onnan erős lila fény sugárzik ki. és hasonló zár van rajta mint amit előbb sikerült kinyitni.
Ha a többiek betudnak jönni és bezárjuk a rácsokat, talán oda nem tud utánunk jönni a rémlény.
- Gyertek, talán a rácsokon nem tud átjutni! - kiáltok ki a többieknek, de csak Liv jelenik meg egy kis idő múlva.
- Mondtam én, hogy balra nyílik. – jegyzi meg, mire kap egy gyilkos tekintetet.
- Mi van a többiekkel? - vonom kérdőre a befutó sötét tündét, de aztán magam nézek utána és nem túl szívderítő, amit látok.
- Hé te nagy dög! Erre gyere! - ordítok utána, egy dobótört vágva a hátába.
Tudom, hogy nincs sok értelme, de talán megfordul és visszajön, addig Cyne és Sieg meg, ha mást nem arra még elmehet, amerre én már tettem egy kirándulást, ha a rácsok mögé nem is jutnak be. Én meg ha már közel ér a szörny, visszafutok a rács mögé és bevágom magam után, aztán máris a másikhoz megyek, hogy ha kell azt is kinyissam, de még várok, mert ha nem tud bejönni, talán érdemes itt is körülnézni.
- Remélem megússzák. - nézek Liv-re, legalább ő meg van, bár tagadhatatlan, hogy jobban örültem volna Cyne-nek.
- Gyorsan, a következőt is! Szerintem ott van annak a vacaknak a kiiktatója! – engedi el a füle mellett az aggódásomat.
Vetek rá egy dühös pillantást, de nekiállok kinyitni az ajtót.
- Nagyon remélem, hogy igazad lesz és nem hagytuk cserben őket.
Egy kis 4x4 méternél nem nagyobb kamrát találunk a rácsok mögött, rajta egy kis pódiummal, melyen egy lila füstös gömb van kiállítva, és belőle néha néha, lilás húrokat, fonalakat látni megpendülni majd eltűnni melyek a gömbből a plafonig érnek el.
Amikor meglátom a lila gömböt és a belőle időnként kiágazó fonalakat felhördülök.
Zaj hallatszik kintről, odakapom a fejem, aztán látom a nyitott rácsos kapun keresztül elszaladni a lángoló szörnyet,de ekkor a lila gömb felől, érdekes hang hallatszik.
- Az a mocskos fattyú!
- Talán mégis.......Mi a fene volt ez? - nézek körbe, ahogy a hangot is meghallom. - Ki vagy? - emelem meg a kardom és a gömböt célzom meg.
- Héhó, hallasz? Akarsz üzletelni? – szólal meg Liv is, láthatóan készen rá, hogy ha kell azonnal összetörje a gömböt.
- Mit? Üzletelni? - hökkenek meg Liv logikáján, de egyelőre megpróbálom megállítani a sötét elfet a rombolásban.
- Várj! Ne kapkodjunk! – kérem tőle.
Hirtelen egy ember tenyere tapad hozzá a gömb belső falához, majd pár pillanatra eltűnik, és egy az arcát nekinyomó férfi kukucskál ki rajta.
- Óh újabb vendégek... - mondja őrült mosollyal és közben kivillannak a szép nagy tépőfogai. - A becses nevem, Strauss von Rotmantel, de hívjanak csak Straussnak. - Kapkodja a szemét, és tekintetét, egyikőnkről a másikra. - Őhmm... Örülök, hogy mások is az előzőek sorsát választották.
A gömb fölött pár húr megpendül, majd eltűnik.
- Most komolyan, az fix egy Rotmantel volt, és totál úgy hangzott, hogy egy kísérletben veszünk részt, és nagyon úgy tűnik, hogy ez a valaminek sok köze van a döghöz. Amennyiben szeretnéd kicipelni és megnézni hogy a szörny még mozog, vagy reagál-e, akkor hajrá, de én nem nyúlok hozzá. Maradék opció, itt helyben megsemmisíteni. – mondja Liv.
Bólintok a tündének, de még várakozásra intem, hiszen talán lehet ezzel a gömbbe zárt vérszipollyal beszélni.
- Tudsz valamit erről a lényről? Tudod, hogy lehet megölni? Gyorsan mond, különben azt kell feltételeznünk, hogy a gömb amiben kuksolsz a kulcs és, ha elpusztítjuk, akkor annak a dögnek is vége.
- Hmm mégis mi okból kerülhettetek ide? - ám meg se várja a választ, önmagában lerendezi az egészet. - Csak nem az a mocskos Heinrich emberei vagytok. - Majd nyílik széles vigyorra a szája. - Ohohó akkor a legjobb helyre jöttetek, a legjobb bánásmódban részesülhettek tőlem! - Majd míg a szemei majd kiguvadnak a gömbön belül, a húrok újonnan megpendülnek, és hangos dobbanások hallatszanak kivülről.
Egy biztos, hogy a gömbben lévő vámpír nem százas és, hogy amikor – teljesen magától - kisakkozza, hogy ki küldhetett be ide minket, nagyon úgy látszik, hogy nem a mi pártunkon áll.
A lila fonalak megélénkülnek és a lábdobogásból ítélve, a kis játszópajtija idetart, hogy miért? Hát nem akartam ötletelni.
- Hát szar lehet magának, hogy ahhoz a gömbhöz van kötve és nem mászkálhat oda ahová a többi társa. De, ha nem állítja meg a kutyáját, akkor összetörjük a kis lakhelyét. - fenyegetem meg.
Ám Liv besokall úgy látszik és megpróbálja egy ütéssel szétzúzni a vérszívó lakhelyét.
A gömb azonban nem törik össze csak leesik a földre és gurul tovább.
- Ilyen gyenge kis legyintésekkel nem fogtok engem megölni! Szerinted ami magában képes tartani egy egész lelket ilyen könnyen összetörtök? - válaszol flegmán.
Nagyon úgy néz ki, hogy egy sima ütés nem pusztítja el, de valahogy meg kell tennünk ahhoz, hogy a gólem vele pusztuljon.
Liv közben a környék gyúlékony anyagait felhasználva tábortüzet rak a gömb köré, de ezen a vámpír csak jót derül.
Azonban, ha nem is árt neki, de talán a tűz meggyengíti a gömböt, vagy ha nem is legalább a vámpír nem látja mit csinálok.
- Próba szerencse. - dünnyögöm és lesújtok a kardommal, igénybe véve, mind zsoldos képességemet, mind egy másik gólem,barátom, Ernst Stahlkrieg ajándékát.
És nem is hagy cserben az ereje és, ahogy beleszúrom a pengét érzem, hogy belenyomódik a hegye, aztán lassan megrepeszti a gömböt.
Az otromba lény futni kezd felénk, hogy megállítsa a gömb pusztulását.
Gúnyosan mosolygok a vérszívóra, aki tehetetlenül várja a sorát és már a szörnye sem tud rajta segíteni, mert nem érhet ide időben.
- Most már nem vagy olyan nagylegény, mi? - szólok még hozzá utoljára, aztán már nem látok semmit, ahogy a gömb enged a nyomásnak. A lila ködben várom a lény felbukkanását, de csak egy puffanást hallok, remélhetőleg elvesztette az irányítóját és neki is vége volt.
- Megvagytok? - kérdezem tétován, ahogy mindenki összeverődik és megkönnyebbülök, hogy életben vannak.
A folyosókon visszhangot ver a nyikorgó kapuajtó hangja, és a gerenda csapódása a földön, nem tudni hogy rossz, vagy jó ómen, de pár világító szempárt, és agyart pillantok meg a lilás porfelhőben. Mielőtt még rájuk emelném a kardom, felismerem, hogy ezek a drágalátos Rotmantel kis őrző ebei, de hogy mikor kerültek ide, vagy hogy már itt is voltak-e előtte is, az rejtély.
Cyne-t átnyalábolom és ha senki más nem segít, egyedül támogatom ki a fénybe, ami az eddig sötéthez szokott szememnek olyan, mintha tűt döfködnének belé.
Cyne-t leeresztem a fűbe, láthatóan nincs tudatánál, én meg gyanakvóan tekintek körbe. A látottak alapján mindent el tudok képzelni ezekről az őrültekről, azt is, hogy a munka elvégzése után mi leszünk a következő kísérleti alanyok.
De ahogy minden kitisztul, úgy meglátom a Rotmantel-t, ahogy a kis megrontott fotelén üldögél, és egy gúnyos mosollyal, lassan tapsikol.
- Gratulálok, gratulálok! - mondja ezt örömteljesen, majd feláll és bele-bele szippant a levegőbe. - Hmm érzem, hogy véreteket adtátok e nemes ügyért! - örömködik , mint egy hülye.
Pár pillanatra rá, mögöttünk megjelenik két megrontott és elkezdenek szaglászni engem és Liv-et,amire megbillentem a kardom, hogy a torkuk felé nézzen.
- Óh úgy látom hoztak ki szuveníreket is! - Csapja össze kezét, örvendezése közben, mintha csak születésnapja lenne.
Kérdőn meredek rá, de aztán kelletlenül átnyújtom neki a zsákmányomat. Ahogy elveszi tőlem a két fecskendőt, és a naplót, úgy füttyent egyet, és még két megrontott sétál be a képbe, négy zsákocskával.
- No hát akkor tessék takarító brigád itt a fizetségük. - majd egy flegma mosollyal az arcán biccent egyet, hátat fordít és távozik a kreatúráival együtt, magára hagyva minket egy további szó nélkül.
- Remélem elnyered méltó jutalmadat te is. – mormogom, amikor már jó messze van és az egyik zsákocskát Cyne mellé teszem a földre, aztán magam is mellé és az őt vigyázó Draco mellé zuttyanok.
- Azt hiszem elkél némi segítség, ha felébredsz. – nézek a nagyon maga alatt lévő sötét elfre, aztán hátradőlök a fűbe és megvárom, amíg eléggé magához tér, hogy elvánszorogjunk a legközelebbi településre.

Hát akkor egy igen rögös út után, ki ki vért verejtékezve, esetleg felköhögve oder hányva, de sikeresen leküzdötte a törött csontokon keresztül futó kalandot. Így hát gratulációmat fejezném ki a játkosok iránt, kik végigállták ezen próbát, és legyőzték Heinrich von Rotmantel kellemetlen és enyhén elfuserált kis kísérleti ebét.

Így hát a jutalmatok 2000 váltó, és 200tp no meg egy fogyóeszköz, melyet csak ügyesen használni.

Név: A gyötrelem szilánkjai
Leírás: Három darab pár centis szilánk, mely megmaradt a gömbből, amikor az felrobbant. Ez egy apró komfortos üvegcsében van tárolva, és a szilánkok képesek beleolvadni tárgyakba, erősebb nyomás hatására.
A szilánk hatására a tárgy, amellyel sikeresen összeolvadt, a gömbbe zárt férfi gyűlöletének, és zavarodottságának egy kisseb részét átveszi, mely tárgyat ha valaki a kezébe vesz, vagy használni kezd, akkor fokozatosan zavarodottá válik, nem lesz képes normálisan gondolkodni, és ingerülté válik.
A szilánk hatásának erejét és gyorsaságát, pedig a mesélő majd meghatározza, mivel semelyik ember, self, elf, vámpír és démon, sem rendelkezik, teljesen ugyan olyan elme védelemmel.
(A tárgy korlátozottan használható, fogyóeszköz, három alkalom után elhasználódik, és használhatatlanná válik a jövőben)