Küldetés: Hunted prey, haunted skies

A legendás Wild Hunt. A tündék csak így nevezik, s amikor először jutottak róla Gerard fülébe hírek úgy gondolta, ez biztos valami dicsőséges hadjárata lehet a sötét tündéknek, vagy talán egy ősi szokás, amiben a hagyományaik előtt tisztelegnek. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett. Ma már jól tudja, hogy a nebenwaldiak féltve ejtik ki ezt a nevet. Egyetlen dolgot volt képtelen felfogni, hogy miért nem képes Armin herceg leszámolni egy csapat pimasz nekromatával, akik megkeserítik a sötét tündék életét.
Egy Nebenwalddal határos apró faluban talált menedéket a fiatal tudásdémon. Azért látogatott el az éjtündék földjére, hogy tanulmányozza kapcsolatukat a holddal (és leginkább azért hogy rájöjjön, miként tudnak belőle varázserőt nyerni). A kutatásnak eddig nem volt sok eredménye, mivel a Sötét Erdő lakói nem tudtak, vagy nem akartak efféle titkokat feltárni, megelégedtek a hold adta áldás puszta tényével is. Gerard csalódottan üld az egyik asztalnál, miközben azt tervezte, visszamegy északra, hátha ott több információhoz juthat. A sötét tündék titkairól már lemondott, vagy legalábbis félretette a „később megoldandó rejtélyek” közé. Ám, amikor már azt gondolta, semmi érdekeset sem tartogathat számára ez a nyomasztó erdő, Lia egy furcsa beszélgetés fültanúja lett a szomszédos asztalnál.
- Az a megátalkodott Cernunnos! Ha ő, meg a nyomorult szellemei nem lennének, már rég megtaláltuk volna, amit keresünk!
- Szánnod kéne őket Dreifus, nem átkozni – válaszolja neki a másik erősen ironikus hangon – anélkül a nyomorult grimoire nélkül semmik sem lennének! – beszéd közben idegesen az asztalra csap.
- Halkabban, még valami felfigyel ránk...
~ Nocsak, ez érdekes... – gondolja a fiú, amint megkapta Lia emlékein keresztül a beszélgetés tartalmát.
~ Látod, ezért kellene neked többet hallgatózni, nem csak bánkódni egyfolytában.
Ragyogó tekintettel, arcán baljós mosollyal állt fel a helyéről. Leo, aki eddig csendben pihent mellette a székén, tekintetét a mellettük lévő asztal felé irányította, hogy szükség esetén besegítsen a tudásdémonnak. Túl sokszor látta már barátját „kérdezősködni”, így volt egy sejtése afelől, hogy fog végződni a dolog.
- Elnézést uraim! Bocsássanak meg, nem tudtam nem odafigyelni, hogy egy bizonyos ősi ereklyáről beszélgetnek.
A két alak meglepődötten nézett vissza rá. Egyikük azonnal szóra is emelkedett volna, ha Gerard nem int neki a kezével és kezd el beszélni hamarabb.
- A nevem Rosarius atya, felszentelt pap. Ne aggódjanak, nem ártó szándékkal közeledem magukhoz. Tudják, nekem is érdekem, hogy ez a Cernunnos eltűnjön Nebenwaldból.
A férfi némileg megnyugodott, visszaült a helyére, majd felvont szemöldökkel kérdezett vissza.
- Ugyan mi dolga az egyháznak a sötét tündékkel.
- Ez nem tartozik a beszélgetésünk tárgyává.
Az alak legyintett egyet, nyilván megelégedett ennyi magyarázattal.
- Mit akar hallani. Figyelmeztetem, ne akarjon átvetni minket. – hangzott tőle határozottan. A hangjából tisztán kirajzolódott, hogy aggódik, elvégre az egyház egy feltételezett tagja vonja éppen kérdőre.
- Egyszerű. Ezt a Wild Huntot éltető ereklyét kutatom. Meséljenek nekem el mindent, amit róla tudnak. Cserébe megfeledkezem arról, hogy ma itt találkoztunk.
A másik, eddig csendben ülő férfi a fegyveréért nyúl, de a társa még időben elkapta a kezét, miközben idegesen az egy asztallal odébb ülő Leora mutatott.
- Legyen. A Wild Hunt és Cernunnos erejének forrása állítólag nem a hatalmas tudásuk, hanem egy ősi, rég elfeledett grimoire, amivel képesek irdatlan mennyiségű szellemet megidézni. Ezt rebesgetik nos...a mi köreinkben. Többet mi sem tudunk, ez az egész nagyon titokzatos.
Gerard egyetértően bólintott. A beszélgetés befejeztével a tünde kardforgató felállt a helyéről, odaballagott társa mellé, majd intett, hogy ideje indulni.
- Köszönöm a tartalmas információkat uraim. Ígérem, nem marad el a hálám. Isten önökkel. – majd hátat fordít nekik és távozik.
- Még viccelődik is... – szól még meg az egyik alak, mielőtt kiérnének a fogadó ajtaján.
Odakint aztán a trió nagy tanácskozásba kezdett. Mivel éppen senki sem tartózkodott a környéken rajtuk kívül, Lia is nyugodtan beszélhetett.
- Egy ősi grimoire? Érdekes dolgot fogtál ki, az már szent igaz.
- De ez a pap-imitálás elsőrangú volt! Már az idejét se tudom, mikor nevettem ekkorát utoljára.
- Utána jársz a Wild Huntnak?
- Természetesen. Ha tényleg létezik egy ilyen ereklye, jobb kezekben lesz nálam. Velem tartasz?
- Szórakozol? Ki nem hagynám a világ minden kincséért se. Úgy mondják, szellemekkel amúgy is jókat lehet beszélgetni. Talán van köztük olyan, aki látta a szivárvány végét is... – fejti ki indulásának okát Leo már-már kissé túlságosan elkalandozva.
- Akkor hát nincs mese, irány Elatha!
- Mé’ pont Elatha?
- Ott látták ezeket a dögöket utoljára...
- Így ott érdemes elsőnek keresgélni.
Leo egy pillanatra elképedve nézte a párost. Még mindig képes meglepetéseket okozni neki a két társ, pedig már jópár furcsaságukat megszokta.
- Ti mindig ugyanarra gondoltok?
- Nem...csak amikor ennek a tökkelütöttnek valami értelmes is megfordul a fejében. – zárja le a beszélgetést Lia, miközben az illúziója vidáman kacsint egyet.

Mikor megkaptam a megbízásról a levelet, madarat lehetett volna fogatni velem. Végre kiszabadulhatok a mereven szabályozott életemből, végre nem kell minden reggel hajnalok hajnalán kelnem és a reggeli munka és imádság után beülni az iskola padba, hogy aztán a délelőtt és a délután jó idejét ott görnyedve töltsem és azután sincs megállás.
Viszont ezzel együtt aggódni is kezdtem, mert most először látogatok népem földjére, ahová mindig is vágytam, ami mindig is úgy szerepelt álmaimban, mint a szabadság jelképe, bár egy ideje már tényleg csak álmaimban szerepelt.
Biztos voltam benne, hogy megbízásom nagy részét annak köszönhetem, hogy sötét elf vagyok és kevésbé annak, hogy szorgalmas novícius. Na meg abban is biztos voltam, hogy a feladatot Norven inkvizítor kapta és mivel én voltam a tanítványa és fogadott fia, hát ez szinte magától érthető volt.
Mivel általában nem sokat szokta húzni az időt az atya az indulásra, így gyorsan magam is nekiláttam az útra való pakolásnak.
Ekkor hangzott fel a határozott kopogás.
Nagyot szusszanva hagyom abba a zsákom gyömöszkölését, mert, ha nálam kopogtatnak, az általában nem szokott jól végződni. Közömbös arcot magamra öltve, nyitom ki az ajtót.
- Atyám? - kérdezek a túloldalon ácsorgó ismeretlen, szokványos öltözéket viselő papra beletörődően. - Már indulóban vagyok, nem tudok több feladatot megcsinálni. –hadarom gyorsan és már csuknám is be........
- Jozef Strandgut, ugye? - kérdezi barátságosan, majd folytatja is azonnal, mint aki csak a biztonság kedvéért kérdezett rá, de valójában biztos a dolgában. - Astonien Michelberger vagyok, a rendfőnök utasítása szerint ketten megyünk Nebelwaldba a szellemjárás miatt.
A döbbenetet leolvashatta az arcomról, ha figyelt, mert egyáltalán nem erre számítottam. Sosem voltam még beosztva ezzel a fiatal atyával és, hogy őszinte legyek, még sosem láttam itt. Persze ez jó jel is lehet, mert van egy esély, hogy nem azok közé tartozik, akik nem bírják a kormosokat, nem kedvelnek engem.
- Iiiiiigen. - bólintok kis szünet után észbe kapva, de azért még óvakodok megadni neki a bizalmat, hogy vidámabb képet is vágjak. - Jozef vagyok, a novícius. Hol van Norven atya? Azt hittem vele megyek Nebelwaldba. - néztem rá kérdőn és kissé a háta mögé is.
- Engem is meglepett, hogy őt kell helyettesítem, de állítólag elfoglalt. – válaszol továbbra is barátságosan és nem látszott megsértődni a kérdésemre. - Így viszont, úgy tűnik, egymásra vagyunk utalva.
Azonnal felcsillan a szemem. A Mester nem jön és egy fiatal pappal megyek. Nincs fegyelmezés és megmutathatom, hogy mire vagyok már képes. Nem is olyan rossz, hogy Norven atya nem ér rá!
- Akkor tőlem mehetünk is. - lódulok meg a zsákom felé.
Az asztalról felveszem a már odakészített buzogányt és a tőröm mellé tűzöm az övembe és a kisméretű Bibliát pedig a durva darócfelső mellrészébe csúsztatom.
- Ismered az utat.....atyám? Jártál már a....népemnél?
Furcsa így utalni a sötét tündékre, de most inkább arra vagyok kíváncsi, mennyire tapasztalt társat rendelt mellém a sors és én meddig mehetek el nála, mint bele gondolni, hogy tényleg találkozom velük.
- Az Astonien is megteszi. És az igazat megvallva egyszer sem. A Tünde erdőt már láttam párszor, de lejjebb nem volt lehetőségem utazni. – indul el a folyosón. - Menj a lovakhoz nyugodtan, én is ott leszek pár perc múlva.
- Rendben, ott találkozunk....aty....Astonien. – bólintottam, elégedetten nyugtázva, hogy nem kívánja a hivatalos megszólítást tőlem, majd a hátamra kanyarítva a holmim én is nekieredek, hogy előkészüljek.
Az Istállóban felnyergelem Tintapacát, de eszemben sincs másik lóval is foglalkozni, ami Hamza, az istállófiú szerint a papé, azt meghagyom neki, elvégre ezért van itt vagy mi. Tintapaca szeretettel dörgöli hozzám az orrát én meg almával kedveskedem neki. Norven megtanított rá, hogy szeressem a lovamat, mert mindig meghálálja.
-Na, itt is vagyok! – hangzik fel nem sok idő múlva Astonien atya hangja, az eddig is tapasztalt vidámsággal. Szokatlan volt nekem a sok savanyú képű pap után, de nem mondom, hogy ellenemre is.
- Köszönöm!
Le sem tagadhatná, a hangjából hallatszik, hogy meglepte Hamza naiv lelkesedése, de lehet azt hitte én voltam, aki a kedvében akart járni. Hát ahhoz még nagyon-nagyon korán van!
Fél szemmel azért odapillantok, hogy lássam van-e olyan felkészült, mint Mesterem, de úgy látom elég gyakorlott utazó. - Tudod az utat Elathába?
- Egy darabig, de még én sem jártam ott. - rántottam meg a vállam ~ csak akartam! ~ teszem hozzá csak fejben, a régi szökésemre gondolva. - De elhoztam ezt. - mutatom fel a térképet, amit a könyvtárában „szereztem” és szándékaim szerint, majd ha visszajöttünk visszaviszem, ott most úgy sem kell.
- Akkor ezzel nem lesz gond. – ül fel az almásderes lovára várakozóan rám nézve. - Ott meg csak boldogulunk valahogy.
- Talán ez segít. - mutatok kormos képemre, elhúzva a szám. - Nem hiszem, hogy véletlen lenne, hogy rám esett a választás. - lendülök nyeregbe követve Astonien példáját,
Tetszik a hozzáállása ez tagadhatatlan. Nem akar főnökösködni, és eléggé közvetlennek tűnik, így egy kicsit enged a távolságtartásom felé.
- Bár kétlem, hogy ez részemről is előny lenne, sosem éltem fajtársaim között, így csak a látszat marad.
- Angolul tudok, szóval akár én is álcázhatom magam egy sötét tündének, ha felhúzom a csuklyám – vigyorog tovább Astonien. - A látszat pedig többet jelent, mint hinnéd... sokkal többet. – indítja el kis noszogatással a lovát a kapu felé.
Jó neked! Mondanám, de nagy nehezen befogom a szám. Miért rontsak el egy jól induló kapcsolatot. Igaz, valószínűleg nem sokáig tudom hebrencs és makacs természetem eltitkolni.
- Én csak egy-két szót, ami nem túl kedvező most, nem? - vigyorgok végre vissza, engedve a közvetlenségének. Nem vagyok én ehhez szokva!
- Ha egy kámzsa megtévesztené őket, akkor lehetnél épp Anat is, de nem hiszem, hogy ez működne. De egyébként nem segíteni megyünk? Akkor meg amúgy sem kell álca. - kocogok mellette felzárkózva.
- Kérdés, ők mennyire veszik természetesnek ezt a segítséget? Tény, eddig nem dolgoztunk együtt túl sokszor a Nebelwaldiak-kal, így lehet, meg kell harcolnunk ezért. De ne legyen igazam. – komolyodik meg kissé.
- Hát ez majd kiderül, ha mégis harcolnunk kell én nem ijedek meg a saját árnyékomtól! - rebben a kezem a tőrömre - és nem a buzogányra, ha megfigyeli bárki is. - Az inkvizítor atya sosem hátrált meg semmilyen kihívás elől. - nézek a mellettem lovagló papra kihívóan, hogy vajon erre mit reagál.
Szeretném most megtudni a határokat, mit enged meg és mit nem.
Minden esetre nagyon is kíváncsian és izgatottan nézek az utunk elé. Most végre eljuthatok oda, ahová mindig is kívánkoztam, de vajon tetszeni fog-e?
- Adja az Úr, hogy az árnyékod legyen a legfélelmetesebb, amivel szembe kell néznünk. – vált ismét jókedvűre paptársam. - Nagyon tiszteled Kather atyát, ugye?
- A franco........- jön fortyanva az ösztönös reakcióm, aztán gyorsan korrigálok, hiszen nem tudhatom mi lapul a barátkozós arc mögött, ez majd hosszabb távon derül ki. – Persze, hogy tisztelem! Én vagyok a megtestesült alázatosság az Atya felé.
Még, hogy én tisztelek bárkit is! Én senkit nem tisztelek......
Legalábbis sosem vallanám be, még magamnak sem......egyelőre. Még mit nem! Ártana a konok hírnevemnek!
- Ő mentett meg.....hozott vissza, az a legkevesebb, hogy köszönettel tartozzam neki érte. Különben már halott lennék. – árulok el azért némi információt, ami az előbbi szavaimat támasztja alá.
A hangom mégis elárul, akaratlanul is, tényleg sokat köszönhetek neki és még többet utána. Miatta vagyok most itt. Csak miatta!
Az ismerkedés egész jól kezdődött és az úton Nebelwald-ig még bőven van időm tapogatózni újdonsült társam irányába, de alapjában a továbbiakban eseménytelenül telik az utazással töltött idő.

Elatha.
Az hol a francban van?
Mikor a rendfőnök közölte a parancsot, látszatra a lehető legnagyobb tisztelettel bólintottam, és vettem tudomásul, hogy mit kell tennem. Belül azonban teljesen mást éreztem: meglepettséget.
És ez csak fokozódott, mikor többet tudtam meg az úticélomról.
Miért pont én?
Eddig meglapultam a többi pap közt, semmiben nem kiemelkedve. Az átlagosság álcáját vettem fel, mely talán még az Egyházénál is hasznosabbnak bizonyult. Most azonban minden előjel nélkül elküldenek Nebelwald szívébe, segíteni az ott élőknek?
Egyháziként?
Nem gyanús ez egy kicsit? Mióta érdekel minket egy szellemjárás?
De nem is ez a legfurcsább az egészben, hanem a kísérőm. Egy novícius.
Na, még csak az hiányzik, hogy atyáskodnom kelljen... mindkettőnknek emlékezetes lenne, az biztos.
Jozef Strandgut? Vajon ki lehet az?

Mindenesetre nem habozom sokat; ha már így alakult, megpróbálom a legtöbbet kihozni ebből a helyzetből. Gyorsan pakolok össze (mindig hamar végeztem az ilyesmivel), és miután előkészítettem a holmim az ajtó mellé, a legtetejére fektetve a buzogányt, elindulok felkeresni az újdonsült társam
Nem kell sokat kérdezősködnöm, már az ajtaján is kopogtatok. Kisvártatva ki is nyílik, és meglátok...
...egy sötételfet.
Csak az edzett színészkedésemnek köszönhetem, hogy arcizmaim nem engednek a tervezett mosolyból.
Mi folyik itt? Hol lehet Jozef? Mit keres itt egy...
...vagy talán...
- Atyám? - 'atyám'... tehát tényleg ő az. - Már indulóban vagyok, nem tudok több feladatot megcsinálni.
Úgy tűnik, ő se számít rám.
Persze, elméletileg semmi akadálya annak, hogy befogadjunk egyet magunk közé a nebelwaldiakból... mégsem hittem volna, hogy találkozom egy ilyen kispappal. Sőt mi több: hogy beosztják mellém.
Azt már értem (többé-kevésbé), hogy ő miért megy abba a rejtélyes erdőbe. De én?
- Jozef Strandgut, ugye? - a közönyös arcára barátságos hangnemmel felelek, méghozzá egy pillanatnyi késés nélkül. - Astonien Michelberger vagyok, a rendfőnök utasítása szerint ketten megyünk Nebelwaldba a szellemjárás miatt.
Megdöbben. Egyértelmű volt. Pár pillanatra le is fagy a válasz előtt.
- Iiiiiigen. - bólint. Korántsem szedte össze magát, inkább még csak ismerkedik a helyzettel... már persze ha jól látom. - Jozef vagyok, a novícius. Hol van Norven atya? Azt hittem, vele megyek Nebelwaldba.
Hé, hogy mi van? Norven?
Őt várta?
A beosztottja, a tanítványa lenne? Annak az önelégült alaknak? Egy fiatal sötételf fiú?
Mi a kultista csápjainak undormányos vége folyik itt?
- Engem is meglepett, hogy őt kell helyettesítem... - természetesen hazudok, nem is merült fel a püspök neve - ...de állítólag elfoglalt. - igyekszem minél őszintébbnek tűnni. Ez a novícius tényleg Norvennel együtt dolgozik? Akkor vigyáznom kell. Ha a falnak nincs is, neki van füle, méghozzá szép hegyes. - Így viszont, úgy tűnik, egymásra vagyunk utalva.
Elég hirtelen váltást figyelhetek meg: az eddigi bizonytalansággal éles ellentétet alkot a felcsillanó szeme. Nocsak, ez még érdekesebb, mint az eddigiek.
- Akkor tőlem mehetünk is. - na, ez aztán gyors volt. Magamban vigyorgok, mikor felveszi a holmiját. - Ismered az utat... atyám? Jártál már a... népemnél?
Ugyan már, ez a megszólítás még a hívektől is sokszor idegen, nemhogy egy másik egyházitól.
- Az Astonien is megteszi. - javítom ki szinte oda se figyelve. - És az igazat megvallva egyszer sem. A Tünde erdőt már láttam párszor, de lejjebb nem volt lehetőségem utazni.
Minek hazudnom? Úgyis kiderülne, hogy egyáltalán nem ismerem a helyet.
Nem indulok rögtön az istálló felé.
- Menj a lovakhoz nyugodtan, én is ott leszek pár perc múlva.
- Rendben, ott találkozunk... aty... Astonien.
Nekem még a szobában van a felszerelésem.

Hamar számba is veszem, megvan-e minden: az övemre csatolt buzogány, a reverendámba rejtett Biblia (a Rosariussal, jól jöhet), a zsoltároskönyvem, s zsebembe mélyesztve a tolvajkulcs; valahol még a Hanglopó és a furcsa alaktól kapott gyógyital is ott van, természetesen szövetbe tekerve, hogy ne törjenek össze. A Doppelgängert a mellkasomra tekerem, és még a fekete köpenyt is a papi öltözet alá rejtem, gondosan összehajtogatva. Nem áll szándékomban sokáig maradni, de azért viszek egy váltás ruhát is azon kívül, ami rajtam van.
A tolvajkulcs persze a zsebemben lapul.
Ezeken kívül csak két kulacs víz meg némi étel bővítik a nem túl nagy csomagot. Egy kisebbfajta zsákban elfér az egész, azt majd úgyis az almásderesem nyergére akasztom.
Készen állok.

Nem hazudtam (ritka esemény), perceken belül belépek az istállóba, ahol Jozef vár. Egy röpke pillanatig megfigyelem, ahogy gondoskodik az állatról... Norven is olyannak tűnt, aki szereti a hátasát. A novíciust is erre tanítaná? Meglehet.
- Na, itt is vagyok! - mondom vidáman, és odafordulnék, hogy felnyergeljem a lovam.
Valaki már megtette.
Mi a franc? Az rendben van, hogy a lovászfiú egymás mellé kötötte őket, hogy könnyebb dolgunk legyen elindulni, de soha nem szerszámozott fel helyettem (főleg azért, mert meghagytam neki, aztán leszokott az igyekezetről). Most isteni sugallata lett volna erre, vagy...
Jozef volt az? Ki tudja, de nem is érdekel. Egy köszönetbe nem halt bele senki.
- Köszönöm! - szinte ösztönből játszom rá, és csempészek a hangomba egy kis meglepettséget.
Nem reagál rá. Hm.
- Tudod az utat Elathába?
- Egy darabig, de még én sem jártam ott. - soha? Vajon igaz lehet? Nem látom rajta, hogy hazudna. Érdekes története lehet. - De elhoztam ezt. - mutat fel egy térképet.
Ez a könyvtárból van, látom rajta a pecsétet.
Vajon a könyvtárosok tudnak róla? Remélem, nem. Túlzottan élelmes fiúnak tűnik ahhoz.
- Akkor ezzel nem lesz gond. - bólintok, és nyeregbe pattanok. - Ott meg csak boldogulunk valahogy. - engedek magamnak egy megszokott, pimasz vigyort. Abból csak nem lesz baj, ha oldott vagyok.
- Talán ez segít. - mutat az arcára kelletlenül. - Nem hiszem, hogy véletlen lenne, hogy rám esett a választás. - én sem. Mégsem teszem szóvá, inkább csak nézem, ahogy követi a példám. - Bár kétlem, hogy ez részemről is előny lenne, sosem éltem fajtársaim között, így csak a látszat marad.
Szóval sosem élt ott... legalábbis ezt állítja.
- Angolul tudok, szóval akár én is álcázhatom magam egy sötét tündének, ha felhúzom a csuklyám. - vigyorgok tovább, nem mutatva, hogy nagyon is komolyan gondolom. - A látszat pedig többet jelent, mint hinnéd... sokkal többet. - nem nézek Jozefre, ahogy gyengéden indulásra ösztökélem a lovat. Vajon sikerül elültetnem a bogarat a fülébe?
- Én csak egy-két szót, ami nem túl kedvező most, nem? - a tény, hogy végre kezd oldódni, elfeledteti azt, hogy ismét új információt mondott magáról. - Ha egy kámzsa megtévesztené őket, akkor lehetnél épp Anat is, de nem hiszem, hogy ez működne. És nem segíteni megyünk? Akkor meg amúgy sem kell álca.
Ha az olyan egyszerű lenne...
És nem tudom, ki az az Anat. Ismerős a név, nagyon is, mégsem jut eszembe. Na mindegy, ezt a témát ráér később is feszegetni.
- Kérdés, ők mennyire veszik természetesnek ezt a segítséget? Tény, eddig nem dolgoztunk együtt túl sokszor a Nebelwaldiakkal, így lehet, meg kell harcolnunk ezért. De ne legyen igazam. - kicsit komolyabbá válok, ahogy kikocogunk az istálló kapuján.
Irány a Köd erdeje.
- Hát ez majd kiderül, ha mégis harcolnunk kell, én nem ijedek meg a saját árnyékomtól! - de kis bátor. Az viszont feltűnik, hogy nem a buzogánya felé mozdulnak ösztönből az ujjai, hanem a tőréhez. Nocsak. - Az invizítor atya sosem hátrált meg semmilyen kihívás elől. - és kihívóan, már-már sértőn bámul rám.
Komolyan, ha nem lennék ilyen edzett, elröhögném magam. Ki akarja ugrasztani a nyulat a bokorból? Arra senki nem képes, nemhogy egy fiatal novícius, akit most látok először.
- Adja az Úr, hogy az árnyékod legyen a legfélelmetesebb, amivel szembe kell néznünk. - vésztjósló mondatnak tűnhet, de a szokott, közvetlen arcom enyhít ezen.
Mi lenne, ha elkezdeném óvatosan faggatni?
- Nagyon tiszteled Kather atyát, ugye? - változatlan vidámság, változatlan mosoly. De teljesen más szándék.
- A franco... Persze! Én vagyok a megtestesült alázatosság az Atya felé.
Jé, még valaki, aki nem tiszteli. Már ketten vagyunk.
- Ő mentett meg.....hozott vissza, az a legkevesebb, hogy köszönettel tartozzam neki érte. Különben már halott lennék. - teszi hozzá, s ezen érzem az őszinteséget. Tudom, hogy komolyan gondolja. És ez csak ijesztőbbé tesz mindent.
Norven, amint megment valakit? Ráadásul egy ilyen fiút? Hogy utána pesztrálja?
Ja, én meg XIII. Sixtus vagyok személyesen. Csak álruhát öltöttem, meg na, jól tartom magam a koromhoz képest.
Mindössze egy bólintással reagálok a szavaira, és lovaglok tovább.

Ezután alig történt valami. Beszélgettünk olykor, de leginkább csekélységekről; egyelőre nem akartam folytatni a puhatolózást. Senki nem zavart meg az utunk közben, így zavartalanul jutottunk el a sötételf központ határáig.
A kérdések ráérnek, a megbízás nem.

Mind megérkeztek Elathába, ahol egy kis kérdezősködés után megtudjátok, hogy Armin herceg a Velied Nightfall nevű fogadóban várja azokat, akik hajlandóak segíteni. Két opció van:

1) az lenne a legoptimálisabb, ha mind nagyjából egyszerre érnétek oda (nyilván nem pontosan, de körülbelül), viszont ez esetben találnunk kell egy időpontot, ami mindenkinek jó megbeszélésre. Én rugalmas vagyok, azonban jövő hét utáni hét szerdától hétfő estig nem leszel elérhető, ezen kívül viszont főképp estefelé bármikor hívtok, vagyok.

2) ha nem sikerül időpontot találni, egyessével-kettessével-hármassával is megérkezhettek, így nyilván csak annyiunknak kell összeülni megbeszélni, ahányan egyszerre jelen vagyunk.

A városba érve egyenesen egy fogadóba tartunk, ahol a lovakat egy nálam kissé fiatalabb fiú gondjaira bízzuk, aztán belépünk az ajtón, én szorosan az atya nyomában.
Astonien azonnal egy fényes páncélú sötét tündéhez lépked és megállva előtte tisztelettel meghajtja a fejét.
- Armin herceg... az Egyház és a pápa nevében jöttünk, hogy segítsünk
Mivel nem ismerem a herceget először csak a fényes páncél az ami elkápráztat, na meg a nagyon szép nő, aki mellette ül kissé meggyötörten. Ez vonja el azonnal a figyelmemet. A pap köszöntésére azonban kissé leesik az állam és hol Asto-ra, hol a hercegre nézek, nem tudva mit kéne tennem. Végül esetlenül meghajtom magam.
- Armin..... herceg! Hölgyem! Én......ööö....én is ....vele jöttem! - rukkolok ki végül ki mondandómmal, miután kissé elolvadok a nő mosolyától.
- Üdvözöllek titeket Nebelwaldban. Sajnos nem most van a legjobb idő, hogy a sötét tündék erdejének szépségét felfedezzétek - pedig lenne mit! – szakítja félbe nézelődésemet a sötét elf herceg, aki szintén szemügyre vesz és úgy néz ki jóindulat tükröződik a szemében. - A Zord Vadászat, a Wild Hunt lidércei zavarták meg a sokévente egyszer megrendezendő Nagy Vadászatunkat és szeretném, ha megbánnák ezt. Ezért is kérettem ide önöket. Arra kérem, hogy tartsanak velem míg szembenézek a lidércek vezetőjével, aki Cernunnosnak nevezi magát.
Nem tudom, hogy az a szemvillanás, amit felém vet a herceg, mit takar, talán helyteleníti, hogy az emberek egyik rendjének papja vagyok? Fogalmam sincs hogyan kéne viselkednem népem egyik vezetőjével szemben, hiszen soha senki nem mondta. Így egyelőre igyekszem Asto-t utánozni és érdeklődő arcot, majd felnőttes képet vágni.
- Mit kell tudnunk ezekről a lidércekről? – bólint a hallottakra higgadtan paptársam.
- Nem hagyományos élőholtak. Inkább hasonlítanak a szellemekre, mint a lidércekre, csak a köznyelv nevezi őket így. Hagyományos fegyvereknek érinthetetlenek, viszont a szentség és a holdezüst úgy tűnik hatással van rájuk. Viszont a vezetőjük sokkal fizikaibb, nem tudjuk, hogy ghoul, vagy eddig ismeretlen élőholt, de minden esetre kerüli a csatát. Vagyis fél. Tehát titkol valamit és ki akarom deríteni, hogy mit, jobb esetben végezni is vele. A lidércei egyébként szellemmarást okoznak, tehát ha képesek megérinteni önöket, az érintés helye kifekélyesedik és lebénul, szóval veszélyesek.
Úgy látszik Armin herceg nem sokat teketóriázik, azonnal a lényegre tér és érdekes dolgokat tudok meg, bár a veszély egyáltalán nem riaszt, ahogy valószínűleg más, korombelit sem, sőt inkább felbuzdít.
- Tudunk vigyázni magunkra, én már vámpírt is öltem! - bólintottam komolyan, miközben tekintetem néha-néha a szép nőre kalandozik mellette.
Aztán zavartan kapom el a tekintetem, ahogy Asto sokat mondóan rám vigyorog.
- Vámpírt? – hallatszik a herceg felől és mintha nem venne komolyan. - Akkor örülök, hogy itt van velünk, tisztelendő! Szükségünk lesz a képességeire.
- Szóval távolról kell támadni őket? – kérdezi nyíltan Arminra nézve. - Mennyi időt ölel fel ez a vadászat?
- A Zord Vadászat általában hét éjjel kísért, ez lenne a harmadik, viszont elébe akarok vágni. észrevettünk bizonyos furcsa dolgokat. – néz a herceg elgondolkozva Astonien felé. - Cernunnos nem tűnik el a hajnal első sugaraival, mint a lidércek, hanem elmenekül. Egy közeli barlangba, ahová eddig akárhány sötét tündét küldtem, egyik sem tért vissza. Ma este viszont én magam fogok utána menni és pontot tenni az ügy végére. Azonban fogalmam sincs, mi fog várni, ezért szeretném, hogy velem jöjjenek. Nem tudom garantálni a biztonságukat, de mindent meg fogok tenni, hogy mindannyian élve kerüljünk ki onnan.
Kissé elfordul, hogy a nőre nézhessen.
- Ön nem jelentkezett, így nem is kérem, hogy tartson velünk. Ha szeretne, maradjon itt, de ha kíváncsi vagy bosszúra szomjazik, akár el is kísérhet.
Én is töröm közben a fejem. Nem igazodok el még a hercegen, hogy komolyan vegyem-e a dicséretet vagy inkább ironikusnak véljem, de mivel úgy sem tehetnék semmit, ha csúfolódna velem, így inkább az elsőre szavazok, az jobban esik.
- Még csak novícius. - javítom ki közbevetve egy kis pírral az arcomon, ahogy a csábdémon mosolya végig siklik rajtam. - De attól még mindent el fogok követni.
És utána sem gondolom, hogy visszakoznunk kellene, mikor Armin herceg további információkat oszt meg.
- Nem szomjazom bosszúra. De azért mennék, ha lehet. Ha úgy gondolja, hogy nem fogom önöket hátráltatni – feleli közben a megszólított hölgy is, arcán angyali mosollyal.
- Szóval Cernunnos nem lidérc... elképzelhető, hogy nem is ghoul vagy hasonló lény, hanem egy ember? – üti tovább a vasat az atya.
- Okos. Kezdem érteni, miért magát küldte őszentsége. Én is erre gondolok, tisztelendőatyám. Úgy gondolom, hogy Cernunnos a nekromanta, aki fenntartja a Zord Vadászatot így ha vele végzünk a szellemjárás megszűnik. Viszont akkor csak egy rejtély maradt: hogyan képes repülni?
- Nos... kérdezzük meg tőle. – jelenik meg Astonien arcán egy kaján vigyor.
- Ha nappal a lidércek nem aktívak, akkor nem lenne jobb akkor meglátogatni azt a barlangot? – kérdezem . - Talán annak a nekromantának is szüksége van akkor némi pihenésre és meglephető. - teszem hozzá halkan.
- ...viszont nappal Nebelwald lakói is kevésbé aktívak. – szál szembe a felvetésemmel hittársam. - Bár nem tudom, hányan akarunk menni. – pillant kérdőn a hercegre.
- Bennem is felmerült, talán Cernunnos is népem egyik eltévedt tagja. Ha pedig nekromanta és ő idézi a lidérceket nincs jelentősége, hogy éjszaka vagy nappal megyünk, ugyanis szerintem csak a színjáték fenntartása miatt tűnnek el, akármikor magához idézheti őket. Viszont abban igazuk van, hogy akár nappal is mehetünk, azonban a saját képességeim jelentősen lecsökkennek ha a Holdat a Nap sugarai elhalványítják. De ebben dönthetnek. – jelenti ki a sötét elf nemes. - Csak mi négyen megyünk.
- Nekem tökéletes a ma éjszaka. – egyezik bele Asto.
Persze már rég tudom, hogy én is aktívabb vagyok éjszaka, bár vannak amulettek, melyek segítenek az emberek világában, de az tény marad, hogy jobban érzem magam éjszaka.
És, ha igaz, amire rájöttek, akkor meg jobb, ha ezt az időpontot választjuk.
- Természetesen megyek, ahová Asto atya megy. - bólintok.
A csábdémon is bólint és bár szívesen hallanám többször a hangját, sajnos elég hallgatagnak tűnt. Asto is bólint egyetértése jeléül.
- Ez esetben javaslom készüljenek fel. Ebben a fogadóban ingyenesen vehetnek ki szobát ha megemlítik az én nevemet, a városban is szétnézhetnek, csak alkonyatkor legyenek itt. – áll fel a herceg, hogy induljon, de aztán ismét felénk fordul. - A nevüket nem is kérdeztem. Elmondanák, hogy szólíthatom önöket?
- Igaz is. Astonien Michelberger vagyok.
- Tea – susog mosolyogva a nő és én önkéntelenül utána ismétlem magamban ~ Tea. ~
Aztán én arcomra is felkerül a szokásos vigyor, főleg ahogy kényelmes szobát említ a herceg.
- Jozef Strandgut a nevem. - húzom ki magam önérzetesen.
- Akkor találkozunk alkonyatkor, Astonien atya, Tea kisasszony, Jozef novícius! – bólint felénk a herceg vidáman és távozik.
- Hallottad a herceget, csinálj, amit szeretnél. Én is azt teszem. – szólal meg Asto felén fordulva. - Tea kisasszony... alkonyatkor találkozunk. – hajol meg a helyén maradó nő felé és az ő arcán is legalább olyan széles a vigyor, mint az enyémen, bár meglepődötten pislantok fel a fiatal atyára, hiszen soha nem engedett még senki szabadon csatangolni.
- Rendben, de nincs egy fityingem sem, a szórakozáshoz meg kellene......
Alig győzöm elkapni a teli erszényt, ami a következő pillanatban felém repül, de nem voltak hiába a gyakorlások, a reflexeim maguktól működésbe lépnek, ahogy elkapom röptében.
~ Azt hiszem kedvelni fogom ezt az atyát! ~
- Astonien atya – fogadja közben a köszönést Tea kedves mosollyal. - Ha megbocsátanak – áll fel ő is és indul a szobákba vezető lépcső felé.
A lábam kissé lelassul, ami sebesen vinne a kijárathoz, hogy belevessem magam a város forgatagába a degesz erszénnyel, mivel végigborzongat és arcomba kergeti a vért a nő kellemes, barátságos pillantása.
Úgy érzem már most nagyon kedvelem, ami érdekes kettősséget vonz magával a lelkemben, hiszen tudom ól, hogy a démonokkal nem lehetnénk kegyesek. Vajon mit szólna Kather atya, ha megtudná, hogy itt koketálok eggyel? Hát biztos nem dicsérne meg, de Astonien is barátságos vele, akkor annyira nem lehet nagy baj, nem?

Velied Nightfall.
Ehhez a fogadóhoz irányítottak, s az útmutatásnak köszönhetően még azt is tudom, merre kell mennem. Jozef ezzel valószínűleg nincs így - nem mintha zavarna, hogy én vezetem, hisz én vagyok a felettese.
Na jó. Ez még viccnek is rossz. Borzalmas.
Mikor belépünk ebbe a Velied Nightfallba, és meglátom a nem messze ülő, színezüst páncélban lévő sötételfet, az arca nélkül is megmondanám: ő Armin Fairlight. Láttam már, mikor visszavittem azt a...
...hahaha... azt a plüsst...
Jelen pillanatban azonban nem ő érdekel a leginkább.
Démoni energiát érzek. Méghozzá a nőét, mellette.
Nocsak, érdekes társaink lesznek, azt hiszem. Persze korántsem érdekel, soha nem tanúsítottam ellenérzést a démonokkal, a protestánsokkal, vagy a nekromantákkal szemben, csak ha színészkedni támadt kedvem. Most azonban erre nincs szükség; ugyanakkor különösebb barátságot sem akarok vele kialakítani, így közömbösen nézek rá egy pillanatig.
Ugyanolyan tekintettel válaszol. Hm.
Kissé meghajtom a fejem a férfi előtt - viszont nem térdelek le.
- - Armin herceg... az Egyház és a pápa nevében jöttünk, hogy segítsünk. - a hangomba azért csempészek egy kis tiszteletet is, mintha tényleg érdekelne ez az egész.
- Armin..... herceg! Hölgyem! Én......ööö....én is ....vele jöttem! - egy pillanatig értetlenül nézek oldalra, aztán meglátom, hogy épp a nő mosolyától olvadozik. Jozef, te hülye.
Armin érdeklődőn néz ránk.
- Üdvözöllek titeket Nebelwaldban. Sajnos nem most van a legjobb idő, hogy a sötét tündék erdejének szépségét felfedezzétek. - mindjárt elsírom magam a szomorúságtól. Felfigyelek a Jozef felé villantott félmosolyra. - A Zord Vadászat, a Wild Hunt lidércei zavarták meg a sokévente egyszer megrendezendő Nagy Vadászatunkat és szeretném, ha megbánnák ezt. Ezért is kérettem ide önöket. Arra kérem, hogy tartsanak velem, míg szembenézek a lidérek vezetőjével, aki Cernunnosnak nevezi magát.
Magamban ízlelgetem ezt a nevet. Cernunnos? Még csak hangzásban sem emlékeztet semmire, amit eddig hallottam. Bólintok, és felemelem a fejem, hogy a szemébe nézzek.
Herceg? Ugyan már. Én meg a tolvajlás királya vagyok.
- Mit kell tudnunk ezekről a lidércekről?
- Nem hagyományos élőholtak. Inkább hasonlítanak a szellemekre, mint a lidércekre, csak a köznyelv nevezi őket így. Hagyományos fegyvereknek érinthetetlenek, viszont a szentség és a holdezüst, úgy tűnik, hatással van rájuk. Viszont a vezetőjük sokkal fizikaibb, nem tudjuk, hogy ghoul, vagy eddig ismeretlen élőholt, de mindenesetre kerüli a csatát. Vagyis fél. Tehát titkol valamit, és ki akarom deríteni, hogy mit, jobb esetben végezni is vele. A lidércei egyébként szellemmarást okoznak, tehát ha képesek megérinteni önöket, az érintés helye kifekélyesedik és lebénul, szóval veszélyesek.
Hát ez nagyon biztató. Szóval van egy csapat szellemünk, akinek a vezetője viszont nem az, és végezni akarunk vele. Úgy, hogy ha a szolgái (?) hozzánk érnek, valószínűleg akár egy végtagunkat is elveszíthetjük, ha csak ideiglenesen is.
Haza akarok menni.
- Tudunk vigyázni magunkra, én már vámpírt is öltem! - Jozefre nézek, és pont elkapom, ahogy a nőt... a démont bámulja. Nocsak, nocsak. Vajon hogy kellene reagálnom, hogy a beosztottam (az égiekre, hagyjanak ezzel békén) egy démonnal, valószínűleg egy succubussal szemez pirulgatva?
Mert őszintén szólva nem érdekel. De aztán engem elő ne vegyenek, hogy nem vigyáztam rá eléggé, és eltiporták szegény fiú liliomát. Mert ez annyira sajnálnivaló, tényleg... ő is nyilván minden porcikájával küzd ez ellen.
Azért akar ennyire felvágni a nő előtt.
Egye fene... csináljon, amit akar. Egy pillanat erejéig Jozefre vigyorgok szélesen, egyfajta engedélyként.
- Szóval távolról kell támadni őket? - kérdezek rá aztán Arminnál az egyértelműre. - Mennyi időt ölel fel ez a vadászat?
Ha már muszáj itt lennem, legalább tudjak meg mindent, amit kell.
- Vámpírt? - Arminnak mintha tetszene Jozef hencegése.. - Akkor örülök, hogy itt van velünk, tisztelendő! Szükségünk lesz a képességeire. - mondja biztatón (?), majd felém fordul. - A Zord Vadászat általában hét éjjel kísért, ez lenne a harmadik, viszont elébe akarok vágni. Észrevettünk bizonyos furcsa dolgokat. - vajon elgondolkodó vagy aggódó az arca? Nem tudom eldönteni.. - Cernunnos nem tűnik el a hajnal első sugaraival mint a lidércek, hanem elmenekül. Egy közeli barlangba, ahová eddig akárhány sötét tündét küldtem, egyik sem tért vissza. Ma este viszont én magam fogok utána menni és pontott tenni az ügy végére. Azonban fogalmam sincs, mi fog várni, ezért szeretném, hogy velem jöjjenek. Nem tudom garantálni a biztonságukat, de mindent meg fogok tenni, hogy mindannyian élve kerüljünk ki onnan.
Szóval könnyed kis segítségként kockáztassuk az életünket. Hát ez csodálatos. Nem, én biztos, hogy el fogok menekülni, ha valóban veszélyesre fordul a helyzet... s ha kell, egyedül ezt a novíciust mentem csak meg. Többet ér az életünk számomra, mint a sötételfek hercegéé, és a társáé. Sokkal többet.
Armin a démonhoz fordul.
- Ön nem jelentkezett, így nem is kérem, hogy tarson velünk. Ha szeretne, maradjon itt, de ha kíváncsi vagy bosszúra szomjazik, akár el is kísérhet.
Véletlenül keveredett volna ide? Erre rögtön halálos veszélybe akarja vinni? Minő kedvesség.
- Még csak novícius. - javítja ki Jozef a herceget. Szemem sarkából látom, ahogy rámosolyog a nő, és oldalra se kell pillantanom, hogy tudjam: megint elpirul. - De attól még mindent el fogok követni.
Remélem, menekülni is tudsz, nemcsak nagy szavakat mondani.
- Nem szomjazom bosszúra. De azért mennék, ha lehet. Ha úgy gondolja, hogy nem fogom önöket hátráltatni. - most először szólal meg a démon.
Milyen simulékony hang. Pont, mint a mosolya.
Direkt játszik rá. Tisztábban látom, mint a Holdat egy felhőtlen éjszakán.
- Szóval Cernunnos nem lidérc... elképzelhető, hogy nem is ghoul vagy hasonló lény, hanem egy ember? - kérdezek rá konkrétan a gyanúmra. Ha ez a Cernunnos arra játszik, hogy átverjen mindenkit, ellenem hamar kétélűvé fog válni az a fegyver. Rossz ellenfelet kapott.
Elcsípem a nő meglepett pillantását.
- Okos. Kezdem érteni, miért magát küldte őszentsége. Én is erre gondolok, tisztelendő atyám. Úgy gondolom, hogy Cernunnos a nekromanta, aki fenntartja a Zord Vadászatot, így ha vele végzünk a szellemjárás megszűnik. Viszont akkor csak egy rejtély maradt: hogyan képes repülni?
Ahogy én képes vagyok láthatatlanná válni.
De nem tagadom, hogy ez engem is érdekel. Arcomra kiül a szokott, pimasz, magabiztos vigyor.
- Nos... kérdezzük meg tőle.
- Ha nappal a lidércek nem aktívak, akkor nem lenne jobb akkor meglátogatni azt a barlangot? - veti fel Jozef.. - Talán annak a nekromantának is szüksége van akkor némi pihenésre, és meglephető.
Nem is rossz ötlet, viszont...
- ...viszont nappal Nebelwald lakói is kevésbé aktívak. - hozom fel ellenérvként. - Bár nem tudom, hányan akarunk menni. - sandítok Arminra.
Remélem, sokan.
- Bennem is felmerült, talán Cernunnos is népem egyik eltévedt tagja. Ha pedig nekromanta és ő idézi a lidérceket, nincs jelentősége, hogy éjszaka vagy nappal megyünk, ugyanis szerintem csak a színjáték fenntartása miatt tűnnek el, akármikor magához idézheti őket. Viszont abban igazuk van, hogy akár nappal is mehetünk, azonban a saját képességeim jelentősen lecsökkennek, ha a Holdat a Nap sugarai elhalványítják. De ebben dönthetnek. - saját képességei... vajon milyen erős lenne?. - Csak mi négyen megyünk.
Na basszus. Ennél jobb már nem is lehetne.
Na mindegy, ha így alakult, kénytelen vagyok belemenni a játékba.
- Nekem tökéletes a ma éjszaka. - tolvajként megszoktam már a virrasztást.
- Természetesen megyek, ahová Asto atya megy.
A démon csak beleegyezően bólint.
- Ez esetben javaslom, készüljenek fel. Ebben a fogadóban ingyenesen vehetnek ki szobát, ha megemlítik az én nevemet, a városban is szétnézhetnek, csak alkonyatkor legyenek itt. - feláll, meglepetten felszalad a szemöldöke, majd elvigyorodik. Ennek meg mi baja? Elvonási tünetei vannak a plüsse miatt? - A nevüket nem is kérdeztem. Elmondanák, hogy szólíthatom önöket?
Ja, hogy csak ennyi. Bár nem szívesen adom ki a nevem.... igaz, van még sok másik, így minek aggódjak? Egyébként is emlékezhetne rám, ha már én vittem vissza neki azt a micsodát.
- Igaz is. Astonien Michelberger vagyok.
- Tea - suttogja a nő lágyan, mintha szerelmet vallana. Ha ez nem színészkedés, akkor én vagyok a zsinatelnök.
- Jozef Strandgut a nevem. - hm, a fiú bizonytalansága mintha csak elszállt volna. Vajon mitől? Áh, nem is érdekes.
- Akkor találkozunk alkonyatkor, Astonien atya, Tea kisasszony, Jozef novícius! - barátságosan biccent felém, és kisétál.
- Hallottad a herceget, csinálj, amit szeretnél. Én is azt teszem. - vigyorgok szélesen Jozefre, egyszerre utasítva és engedélyt adva ezzel. Aztán a démonhoz fordulok. - Tea kisasszony... alkonyatkor találkozunk. - meghajtom magam felé, most először (még a hercegnek se vettem a fáradságot), közben az arcom ugyanolyan pimasz és jókedvű.
Kit érdekel, hogy démon? Kit érdekel, hogy mi a célja? Jelenleg a társam, tehát összedolgozom vele.
A novícius először meglepődik, aztán elmosolyodik. Talán még szemtelenebbül, mint én. Fejlődőképes a gyerek.
- Rendben, de nincs egy fityingem sem, a szórakozáshoz meg kellene...
Mondom én! A következő pillanatban felédobok egy teli erszényt... jó reflexei lehetnek, mert könnyedén elkapja.
Csak nehogy felismerje a gazdája. Igaz, Carolusburgól nehezen.
- Astonien atya - viszonozza a gesztust Tea egy biccentéssel, és kedves mosollyal.
Hiába, démon, én aztán nem kerülök be a hálódba.
- Ha megbocsátanak - ismét látom, ahogy Jozefre mosolyog. Én aztán mosom kezeim! Nem is voltam itt! Épp... hm... várost néztem.
Úgyis azt terveztem. Lopni (azt hiszem) nem fogok, a terepfelmérés is bőven elég lesz.
Kinek mi a szórakozás.

Már jócskán alábukott a nap, amikor sikerült a városba érniük. Hosszabb volt az út mint tervezték, de az idő pénz, nem alhatnak meg pihenni valami fogadóban. Ennek ellenére mégis arrafelé veszik az irányt. Hogy további dolgokat tudjanak meg erről a híre neves Wild Huntról. Az épületet a cégérről könnyen fel tudták ismerni, így nem okozott különösebb gondot eljutni a legendás Armin herceghez.
Könnyen kiszúrták az asztalt, ahol ült, leginkább azért mert minden más ott tartózkodó fél szemmel azt a helyet bámulta. Magabiztos mozdulatokkal közelítették meg. Már volt ott két személy, akikkel az uralkodó diskurált, egy sötét tünde és egy...
~ Vámpír! Fogjatok le, mert huszonkettőt csapok belőle!
- Szép estét! - köszön oda elsőnek a démon.
- Üdvözletem! - követi nyomban Leo. A tünde vigyorogva néz végig az egybegyűlteken, majd barátságos szemekkel kezdi el Damient mustrálni. Nem volt nagy híve a tünde-sötét tünde ellentétnek, kíváncsi volt rá, vajon a másik is így áll e a helyzethez, leginkább egy barátságos bólintásra, vagy valami hasonlóra számított.
- Üdvözlöm kisasszony, uraim! - biccent barátságosan. - A felkérésemre érkeztek?
- Hold áldja önöket - szól hátra még üdvözlésképp az újonnan, minő véletlenségből épp most érkezetteknek Damien. Teljesen semleges, barátságos mosollyal fordul a tündéhez is, nincs vele semmi baja, miért is lenne?
- Igen, a Wild Hunt ügyében jöttünk - jelenti ki Mina
Gerard illedelmesen kuncogott Damien köszönésén. Nem azért, mert annyira mókásnak találta, csak az ő szemszögéből tűnt egy kicsit szarkasztikusnak. Hosszú ideje már, hogy a sötét tündék holdtól kapott erejének forrását kutatja, de még mindig nem talált semmit.
- Más ügy miatt most nagyon nem is lehetne. - egészíti ki a vámpírnő állítását.
- Helyes. - bólint a herceg. - Azt hiszem nem kell bemutatkoznom, Mina kisasszonyt és Damien urat pedig már ismerem. Hanem önök kik? - fordul Geriék felé.
- Elnézést a faragatlanságomért - kezd bele nyugodt, mézesmázos hangon - Gerard D. Lawrenz a becsületesen nevem. A társam pedig Leonard Brightleaf.
- Szigorúan csak Leo - vág bele barátja szavába udvarias, ám mégis pimasz hangvétellel. A születésekor is Leonak nevezték el őt, a Leonardot csupán Gerard szokta heccből a fejéhez vágni.
A démon egy pillanatra oldalra fordította a fejét, hogy szemügyre vegye a másik kettőt, valamint Armin herceget. Mina láttán határozott ellenszenv költözött a tudatába, de pusztán csak azért, mert Lia tudatalattija is ugyanúgy az elméje részévé vált, mint a puszta gondolatai.
- Önök tehát Mina és Damien? Még egyszer örvendek a találkozásnak. - folytatja a tőle gyakran hallott túljátszott, minden szempontból úrias jelmezébe bújtatva szavait.
A vámpírnő akarva akaratlanul, de jót mosolyog a szóváltáson.
- Így van. Wilhelmina. De igazából senki nem hív így. Ha nem nagyon hivataloskodnak. Szóval nem szükséges, elég a Mina.
- Mennyit tudnak a Zord Vadászatról? - kérdezi Armin, miután ti bemutatkoztatok egymásnak
Talán tényleg nem érdemes baráti csevejjel tölteni az időt, ennek tudatában Gerard habozás nélkül szóra emelkedik.
- Amennyit a népek sugdolóznak, többet nem. - adja meg a választ nem kis csalódottsággal - ám volna valami, amire feltétlenül rá szeretnék kérdezni: mennyire tartja reálisnak, hogy ezek a "vadászok" valami ősi ereklyéből nyerik az erejüket?
- Több mint valószínű. - bólint Armin. - Épp ezért szeretnék valakit az önök képességeivel - ne is próbálja titkolni, ön is mágus, ezt megérzem. - néz Gerire
A mondat hallatán Lia agyában olyan szarkasztikus válasz fogalmazódott meg, melynek hallatán a herceg valószínűleg azzal a lendülettel repítette volna ki őket a fogadóból.
~ Nem mondod, miből jöttél rá, te médium! – hangzik a tudatos elméjéből egy jóval szerényebb, kevésbé szőrszálhasogató verzió.
- Természetesen az vagyok, azért is bátorkodtam jelentkezni a feladatra.
Közben, hogy ne keltsenek túl nagy feltűnést, szép csöndben helyet foglalnak az asztal mellett.
- Mi csak annyit hallottunk - sorol be Mina is a válaszadókhoz -, hogy húszévente jönnek és elvisznek embereket... akik... értelemszerűen nem térnek vissza. Egy kisebb faluban jártunk, ahol feltűntek. De mivel ilyen ritkásan történik, nem tettek még semmit ezügyben... lehet róla szó, hogy harcolnunk kell, mondjuk... nekromantákkal?
- Nem húszévente. Nem rendszeresen, néha kétévente, néha ötven évre eltűnnek. - javít ki Armin. - És igen, valószínű a nekromanták keze van benne. Konkrétan egy nekromantának. Hallottak már Cernunnosról?
- Egyelőre csak annyit, hogy ő rángatja a cirkusz bábjainak fonalait - hangzik a tömör, frappáns válasz - de hogy ki volt korábban, nem.
- Cernunnos... - suttogja maga elé a szót, hisz valamilyen groteszk módon szépen hangzik; igen, ismerős, ezek szerint tényleg szenilis. - Gondolom, a Sötét Apostolnak azért nincs köze ehhez...
- Reméljük nincs, eleget kaptam az áldásából. - mosolyodik el Armin. - A véleményem szerint Cernunnos álcája alatt egy nekromanta irányítja a lidérclovasságot méghozzá egy grimoire-ból; amit önöknek kell megtalálni és megsemmisíteni, míg mi végzünk a nekromantával.
- Grimo...?
- Grimoire. Mágikus erővel rendelkező könyv, ami többet is rejt pusztán egy mágia hívószavainál.
Elégedetten bólogat, amikor meghallja, hogy a pletykák mégis igaznak bizonyulnak. Igazán kecsegtető ajánlatnak tűnik. Még hogy elpusztítani? Első dolguk lesz magukhoz venni, majd szépen elillanni vele, amint a kezük ügyébe akad.
- Nem hangzik túl egyszerűnek - szólal meg váratlanul Leo - tud bármiféle támpontot mondani?
- Tudok. Egy Darian Sageblood nevű holdpap azt állította van néhány híre. Javaslom keressék meg őt.
- Csak ennyit mondott? Arról semmit, hogy mik ezek a hírek?
- Nekem semmit. Kicsit... egyedi személyisége van. Külön kör lesz önöknek is, de sok sikert hozzá! - mosolyodik el.
Érdeklődően csillannak meg a szemei. Érdekes személyiség. Az mindig jót jelent...
Vagy csak azt, hogy holmi zakkant szerzetből kell majd kicsikarniuk néhány rendes információt. Mindenesetre, ha kihívás, ha nem, biztosan izgalmas lesz.
- És merre találjuk Dariant?
- Talán a holdszentélyben. De ha nincs, ott tudni fogják hol van.

No hát akkor következő kör, mindenki megkapta a feladatát. Mina és Geri már indulhatnak is megkeresni az érdekes személyiségű holdpapot, Tea, Jozef és Astie pedig Arminnal randevúzik alkonyatkor ugyanott (előtte természetesen eltölthettek egy kis időt Elathában). A szokásos helyen lehet keresni az instrukciókért.

Annyira ki akartam használni a lehetőséget, hogy egy zacskónyi pénzzel és egyedül vehetek birtokba egy egész várost! Ráadásul egy sötét elf várost, ahová mindig is el akartam jutni. És most itt a lehetőség, senki nem osztogat sem parancsokat, se tanácsokat, mehetek ahová akarok és vehetek, ami csak az Astonien által adott pénzből kitelik.
És azt hiszem ez volt a baj! A szabadság érzete teljesen eltelített és ezáltal a bőség zavara azt hozta magával, hogy a végén csak céltalanul bóklásztam végig a várost.
Először valahogy a legnagyobb kőépület az ami magához vonzott, egészen addig míg rá nem jöttem a csizma csattogásokból és hangos ordításokból, hogy itt a városi őrök vannak és inkább nem akartam útban lenni.
De nem jutottam messzire, mert egy még hatalmasabb épület álmélkodtat el, ami olyan magas, hogy a nyakam majd kitöröm, ahogy a tetejét keresem. A cégér szerint ez a Vak Holló fogadó és a bentről jövő hangok is ezt erősítik, ahogy az ínycsiklandozó illatok is. Erről eszembe jut, hogy éhes vagyok, csak nem tudom mennyit kérhetnek itt egy étkezésért.
Óvatosan lépek be a nagydarab ajtónálló mellett a fél szememet rajta tartva, hogy vajon lecsap-e rám, de akadálytalanul jutok be.
Nem igen láttam még ivóban ekkora tömeget, ahol alig tudom beljebb verekedni magam és már majdnem meggondolom magam, mikor egy tenyeres-talpas, bögyös lány kapja el a karom és húz az egyik asztalnál lévő felszabadul székhez.
- Nem kell megijedni ifiúr! – kiabálja túl a zajt pirospozsgás arccal. – Mindenkinek akad hely itt. Mivel szolgálhatok?
- Öööö……enni……inni szeretnék.
- Áááá…mit nem mond? – neveti el magát  a lány, aki nem sokkal lehet idősebb nálam, de sokkal talpraesettebbnek látszik, főleg ebben a helyzetben. – De a tréfát félre téve, ajánlanám a specialitásunkat, ami rabló leves rabló leves, háromféle gombafajtából készül, ízletesen fűszerezve, sokan azt tartják, hogy gyógyító ereje van a testre és lélekre egyaránt. – fogja kissé cinkosra a hangját és várakozva néz rám.
- Az…az jó lesz, egy kis cipóval és borral? – bizonytalanodom el.
- Persze, hozok mindent ifiúr. – kacsint rám a leányzó. – Aztán fizetni tud-e mindezért?
- Van pénzem! – vörösödök el és az orra elé tartom a kifűzött kis szütyőt, mert azt viszont nem tusom elég lesz-e.
- Ennyi bőven elég lesz! – vesz ki pár érmét belőle a felszolgáló lány. – Mindjárt hozom.
- Várj! – kapok  a keze után, mire felemelt szemöldökkel fordul meg. – Fel lehet…..fel lehet menni  a tetejére? – intek felfelé, mert érzésem szerint onnan mindent szemügyre tudnék venni, az egész várost.
- Hát…..a tetőre nem, de a legfelső emeletre persze. Onnan is szét tudsz nézni, csodás a kilátás. – vált tegezésre ő is és mosolyodik el, aztán már el is vegyül a vendégek között.
Csendben várakozok, amíg megjön az étel, ami tényleg olyan finom, ahogy hírlik és az illata is csodás, kapok hozzá friss cipót és egy kupa bort, amit érzésem szerint a lány kissé felhíggított a kedvemért, amit nem si bántam, a forráshideg ital nagyon jól esett.
Mikor végeztem nekiálltam megmászni a lépcsőket, igyekezve nem láb alatt lenni, de mikor már fenn álltam a legfelső teraszon, azt kellett mondanom megérte, mert kitárult előttem az egész város, mintha a lábam előtt heverne.
Láttam nem messze egy fura gömbölyű forma épületet, egy forgalmasat mellette, amin hivatalnokok jártak ki be és szobrok álltak előtte, aztán egy teret, ahol szintén szobor állt, de hatalmas és mintha….részeg lenne…..igen, határozottan, hiszen italt is tart a kezében. Láttam a Hold szentélyt – ezt megismertem – és előtte egy őrök által strázsált kutat, majd egy szépséges kilátón pihent meg a szemem. Azt hiszem ezt közelebbről is látnom kell.
Mikor kinézelődtem magam, lesiettem a lépcsőn és már épp a piactéren vágtam volna keresztül, arra, amerre a kertet láttam, amikor felkelti a kíváncsiságom a készülődés. Sátrakat állítanak, hordókat vernek csapra. Ekkor összefutottam Astonien atyával.
Mielőtt még szóba elegyedhettünk volna lónyihogást hallok és a fejem forgatom, hogy merről jönnek a lovasok. Az égből! Most a saját szememmel láthatom a szellemlovasok hadát, ahogy lecsap az ünneplőkre és rövidesen sikolyok, hörgések, kiáltások, boruló asztalok, hordók hangjai veszik át a tréfálkozások hangját.
Nem számítottam ilyesmire, így ledermedek egy pillanatra, míg a sötét tünde holdőrök felveszik a harcot gyakorlatiasan és máris sikeresen tizedelik meg a lovasok sorait.
A következő gondolatom az, hogy egy hordó mögött keressek fedezéket, de végül maradok, ahol vagyok, mert az atya sikeresen változtat csillámló porrá egy szellemet és ez felbátorít, hogy van esélyünk ellenük.
A káosz közepette hirtelen Armin lép oda hozzánk csapzott hajjal, sietősen.
- Remek, örülök hogy megtaláltam önöket. Azt hiszem látják mi a felállás.
Bár nagyon igyekszem egy komoly fiatalember látszatát kelteni, azért mégis kissé idegenül hangzik számomra amikor a herceg magázódva szól hozzám, de azt hiszem ettől most igazán eltekinthetek, mert kissé kaotikus a helyzet előttem.
- Most már igen! - bólintok és már a kezemben van a buzogányom, ahogy kezd melegem lenni. Én is készülök a varázsszóra, ha közeledne egy is.
- Látjuk. Cernunnos merre van? – hangzik paptársam gyakorlatias kérdése.
- Sajnos ez egy igen jó kérdés. Megpróbálom megkeresni, addig megkérném önöket, hogy védjék a hátamat és igyekezzenek elintézni minél többet a kísértetekből.
- Megpróbálhatjuk. Ugye, Jozef? - vigyorok rám Astonien felemelt fegyverrel.
- Mindenképpen! Nem is olyan félelmetesek! - vigyorgok vissza, hiszen láttam, ahogy sötét elf katonák jó néhánnyal végeztek a szellemlovasok közül. - A háta biztonságban lesz uram! - biccentettem a herceg felé.
Armin herceg ezek után megindul a felkavarodott tömeg közepe felé, óvatosan kerülgetve, tolva félre az útjából saját embereit, a támadó kísérteteket pedig gyors csapásokkal aratva.
Nem szeretném szem elől téveszteni a herceget, ha már megígértük, hogy védjük a hátát és gondolom Astonien-nel is ez a helyzet, de hát nem mindig úgy alakul, ahogy azt szegény elf eltervezi. Úgy helyezkedek, hogy legyen mindkettőnknek helye, ha harcolni kell, ha meg kell lendíteni a buzogányt és mivel Astonien-re szinte egyből ráugrik egy lovas, kissé oldalt lépek, így még épp időben látom - leesett állal - elsuhan mellettünk a szellem
- Az előbb az a katona.......mivel fogunk harcolni ellenük? - csuklok egyet meglepődve, bár még a szent szót nem sütöttem el.
- Nem használhatjuk Isten erejét a végtelenségig, márpedig Cernunnos ellen igencsak szükségünk lesz rá. - válaszol az atya gondterhelt arccal.
- Hát ahogy látom sem áldott fegyverük sem holdezüstjük nincs, szóval szent képességek lennének a leglogikusabb választás. - szól vissza a herceg, miközben egy gyereknek ad reményt és tanácsot.
- Felváltva használhatnánk, úgy talán nem merülünk ki. - javasolom. – De, ahogy látom azoknál a  katonáknál akad, mert a szellem igazán látványos porrá olvadt. - intek az előző történés felé. - Szerezhetnénk.
- Igazad van... – bólint az atya.
- You fought well and died a hero's death. Rest in the Moon's embrace, brother. – lép a holttest mellé szomorú arccal Armin herceg, majd mind a rövid, mind a hosszú kardját felénk nyújtja az elesettnek. - Talán így méltányosabb, mint csak kirabolni egy holttestet. És természetesen, ha végeztünk igénylem vissza őket.
Elégedett arccal nyugtázom, hogy nem mondtam ostobaságot, de nagy szemeket meresztek, ahogy Armin herceg beszél a katonával, de nem mozdulok a kard felé, hiszen a pap a felettesem, őt illeti a választás.
- Igen, persze. - nyökögöm, de szemem már a zajló harc felé fordul, érdekes lesz.
Valamit ugyanazon a nyelven mond Astonien atya és elveszi a rövidkardot.
- Nos akkor már csak meg kell találnunk... – néz körül a herceg. - Meg is vagy. – keményedik meg a tekintete, ahogy valamit meglát.
- Szép vad, mi tagadás. Kedvem támad levadászni. – kapcsolódik a pap tekintete az enyémbe és szája ismét mosolyra görbül.
Egyre jobban kedvelem a fickót, nem az a besavanyodott alak és fityiszt tud mutatni a veszélyre is.
Azonban még arra sem volt időm, hogy felfogjam, hogy ha az isteni fény nem használ ezek ellen a szellemek ellen, akkor hogyan végzünk Cernunnos-sal és máris kiderül, hogy nagyon nem is lesz idő nagyon taktikát kitalálni, mert már itt van. A herceg épp most fedezte fel. Nyelek egyet, de bátran nézek farkas szemet Astonien atyával.
- Ezért jöttünk és én nem fogok meghátrálni. Talán, ahogy beszéltünk róla, ő más, mint ez a többi, talán őt fogja a fegyver is. - mondom reménykedve.
- Ha nem, akkor puszta kézzel szedjük szét. – ered az atya Armin herceg nyomába.
- Juhuuu! arra biztos nem számítana! - kúszik vigyor most már az én képemre is. Bennem kevés a félelem, inkább a vérem dübörög. Már azon gondolkodom, hogy miként fogom ezt előadni Norven atyának, miként színezem ki a szellem vadászatot.
- Kapjuk szét!
A herceg közeledtére a szavasaggancsos bandavezér láthatóan menekülőre fogja.
- Nem ilyen egyszerű az! – kiált fel a sötét elfek vezetője, aztán furcsán vibrálni kezd a körvonala és szinte követhetetlen gyorsasággal ered a menekülő nyomába.
~ Mi a szent kutyaszar! ~ nyögök fel, de már mozdulnék utána, amikor…….két szellemlovas állja utunkat.
- A mester nem eshet el! - mondja egyikük.
- Tiéd a jobb oldali! – hallom Astonien atya kiáltását és már el is lép mellőlem.
A harci hév elragad és csak akkor jut eszembe, hogy talán ez nem is olyan jó ötlet, mert mi van, ha még sem járok sikerrel. Magamban már lepergetem, hogy miként fogok majd nekiesni, ha megtámad, bár szokatlan a hosszú kard fogása.
- Szzzz! Még jó, hogy gyakoroltam a karddal odahaza! – motyogom idegesen magamban.
Most, hogy jobban szemügyre veszem ellenfeleinket, kikerekedik a szemem. Sötét elfek? Igazi kardok?
Még szerencse, hogy az Adaequationis áldott feszületet is a nyakamba akasztottam, mert most igazán szükségem van rá.
A szellemlovas támadására villámgyorsan bukom le a lehető legmélyebbre és onnan lendítem meg a hosszú kardot, előre vetve magam, szinte felnyársalva az előttem lévőt, amibe rátesz a lendület, ami súlyánál fogva magával ránt. El akarom takarítani a lényt az útból, akármi is legyen és a herceg után menni, mert minden bizonnyal nem ártana neki a segítség.
- Ezek nem szellemek! - bukik ki belőlem azért hangosan, bár lehet, hogy tévedek.
Felkiáltok, ahogy a hátamon csattan az ellenfelem kardjának - szerencsére - laposabb fele, ami nem sebez ugyan, de elég fájdalmas. Botladozok párat, mire visszanyerem az egyensúlyomat, de aztán dühösen fordulok meg. Ne szégyenítsen meg így senki!
- Dögölj meg! - rohamozom meg újból, de most a lábára célozva és én hangosan idézem az égi fényt.
- SACRA LUX!
A háttérből szintén harci zajt és valamiféle motyogást hallok, de figyelmem a szellemlovasé, avagy micsodáé.
Azt reméltem a fény legalább annyira legyengíti, vagy talán meg is öli, mint amikor a vámpírral küzdöttem, de ez csak lesántul tőle, hogy gebedne meg! Ráadásul még ki is tér, én meg alig bírom visszahúzni a kardot, talán mégis csak a buzogányt kéne használnom, mert azt legalább kényelmesebb lenne most forgatni. Gyors elhatározás után, amit persze nem gondolok át szokás szerint, felé dobom a kardot, mint egy dárdát, de már kapom is marokra a buzogányt, hogy a sérült lábára csapjak vele.
Kihasználom, hogy talán fürgébb és alacsonyabb vagyok.
És igen! Megleptem az átkozottat! A kardra veszteget el annyi időt, hogy a buzogányom telibe kapja a már amúgy is sérült lábát!
Elégedetten morranok fel, ahogy hanyatt esik és már mozdulok is utána……….
- Héé! Atyám, ő az enyém! - fújok dühösen a papra, ahogy félrelökve az útból a fickóra veti magát, hiszen még mindig sajog a hátam, ahol a dög rám csapott és bosszúra szomjaztam, de aztán észbe kapva egy fintorral elhallgattam és a herceg után néztem. - Csapjuk le, mert a herceg bajban lesz, ha egyedül marad.
Azért igyekszem a "szellem" közelébe kerülni, hogy én meg a fejére üssek. Tompa puffanás és a sisak alatt a feje is behorpad. Vége!
Egy erős marok ragadja meg a vállam.
- Már megmondtam, hogy nem 'atyám' vagyok, hanem Astonien! – kúszik a képbe Astonien arca, aztán feltűnik, hogy vigyorog. - Szép harc volt! Vedd fel a kardot is, és siessünk.
Kissé megszeppenek, amikor az atya megragad, de aztán az én arcomon is felragyog a vigyor.
- Értettem! És köszönöm!
Gyorsan megragadtam az áldozatunk mellett heverő kardot és követtem Astonient.
Armin herceg azonban épp jön velünk szemben és nem tűnik boldognak.
- Ugyanaz a végeredménye! Megint visszamenekült az odvába és nem lehet hozzáférni.
- Miért, mi állja el az utat?
- Menjünk utána! - heveskedek azonnal.
- A bázisa egy föld alatti erőd, aminek az ajtaja nem is látszik míg belülről ki nem nyitják. Talán van egy mentő tervem amit majd megoldhatok, ha Tea kisasszony kooperál... Hacsak... – pillant a két akolitus hullájára. - Jól tudnak szerepet játszani?
- Mondhatni, talán van hozzá némi érzékem. – biccent rá az atya.
Elkeseredek, hiszen olyan közel éreztem már a lehetőséget, hogy véget vessünk ennek a "vadászatnak". Kissé el is kalandoznak a gondolataim, de még időben hallom meg, hogy merre kanyarodik a dolog.
- Azt hiszem nem okozna gondot. - követem a herceg tekintetét.
Sokszor kellett álarcot viselnem, hogyha túl akartam élni.
- Két oldalról fogunk támadni. Önök megpróbálnak bejutni, mint akolitusok, én pedig Tea kisasszonnyal később megpróbálok máshogy bejutni. Amelyikünk sikerrel jár hamarabb, nos... Az kap egy karamelltortát a végén. Vállalják? – tűnik fel némi mosoly a herceg arcán.
- Én a magam részéről igen. Majd adunk a karamelltortából. – válaszol teljesen komolyan Astonien. - Nos, Jozef? Van kedved szórakozni egy kicsit?
- Igen! Sosem maradnák ki egy ilyen szórakozásból. Majd én alakítom azt, akivel te harcoltál. Jól tudom ám adni az ostobát. - néztem hol a hercegre, hol paptársamra vigyorogva.
- Akkor hadd szóljon! - vigyorodik el Armin herceg is.
Izgatottság fut végig rajtam. Eddig is érdekesen alakult, de most még vadabb helyzetben kell majd megállnom a helyem, de ahelyett, hogy félelmet éreznék, alig várom, hogy csináljuk.
~ Reszkess Cernunnos! Jövünk! ~

- Oké, akkor hol is van ez a Holdszentély? - kérdi hirtelen Mina.
- Mina, legközelebb, ha eszedbe jut valami kérdés, azt rögtön tedd fel, rendben?
- Hát épp ez az. Most jutott eszembe.
Damien fáradtan sóhajt, majd egy darabig szemléli a jövőmenőket az utcán és nemsokára ki is szúr egy olyan értelmesnek tűnő középkorú férfit.
- No gyertek, játsszunk turistát...elnézést. – szólítja meg - Nagyjából el tudná mondani, merre menjünk, hogy a Holdszentélyhez jussunk?
- Nem vagy idevalósi? Követed ezt az utcát, aztán ha meglátod az ezüstfát elfordulsz mellette jobbra és száz lépés és ott is vagy. – feleli.
Gerard figyelmes szemekkel pásztázza a környéket. Keveset járt a köderdő sötét fái között, érdekesnek találja a tájat. Damien látszólag otthonosan mozog, még ha nem is idevalósi. Ő csak csendben figyeli az események kibontakozását.
- Nem, én... egy távoli faluban születtem.
- Ilyen közel lennénk? Nagyon szépen köszönöm. További szép estét. Kövessetek.
Bár nem mozog hazai terepen, így inkább a másik kettő háta mögött marad. Leo még inkább igyekszik nem feltűnően viselkedni, tudván hogy a két faj között még vannak ellentétek.
- Úúú, ez gyönyörű! – ámuldozik a Köderdőt elsőnek látogató turisták egyike.
- Bizony. Csodaszép ez a ...
Közben lassan odaérnek az épület elé.
- Nos, itt volnánk.
- És most? Megkérdezel valakit, hogy ismerik-e ezt a... Dorian...
- Darian Sageblood-ot - javítja ki mosolyogva a vámpírt.
- Igen, őt.
- Megyek. De...végig az lesz, hogy előremegyek és kérdezősködök, ti pedig itt álltok egy csapatban, és... áh, mindegy is.
Miután gyorsan elhessegette a Gerard számára nehezen értelmezhető gondolatot, azonnal megszólított egy közelben sétálgató holdpapot.
- Elnézést!
- Segíthetek? - fordul felé
- Szép estét! - köszön oda - egy bizonyos Armin Fairlight küldött minket ide. - vázolja fel a helyzetet enyhe szarkazmussal, mintha az átlag sötét tünde azt sme tudná, ki az az Armin Fairlight - A Wild Hunt ügyében nyomozunk.
- Hmm... nem hiszem, hogy a holdpapok mindegyike tud németül - súgja oda fojtottan Gerardnak a lány. Szintén németül.
- Egy bizonyos Darian Sageblood nevű holdpapot keresünk. Ismeri talán? - érdeklődik a zöldszemű.
A pap meglepődötten pislog vissza rájuk.
- Mit akartok attól a bolondtól?
~ Akkor eszerint csak tud németül...
- Nem sokat. Csak kérdéseket akarunk feltenni.
- Állítólag tud valamit... Cernunnosról. – vonja meg a vállás a sötét tünde.
Fogadójuk bájosan mosolyog a kijelentésre.
- Ti is legendákat kergettek. Értem. Sok mindent tud a kölyök, de keveset mond el. És azt is furcsán. A tetőn lesz, vagy ha ott nem az ezüstfa ágai között. Vigyázzatok vele. A Hold áldjon titeket!
Gerard és tekintettel int neki egyet, majd elindul felfelé Leoval a nyomában.
- Nos, bármennyit is mond, az több, mint a semmi. Egyelőre ő az egyetlen nyomunk. Hálásan köszönöm. Hold áldja!
Majd odafordul a többiekhez.
- No - dörzsöli össze tenyereit - Szerintem vessünk egy pillantást a tetőre, az közelebb van.
- Pedig én úgy másznék fát...
Kényelmes léptekkel körbesétálják az épületet. Egyszer csak megpillantanak maguk előtt egy viszonylag fiatal alakot, amint éppen törökülésben meditál, kezében egy fúvós hangszeren játszva.
- Ti is halljátok? - kérdi Mina.
- Persze, nem vagyok sü... elnézést, persze, hogy hallom.
- Határozottam... e s z t é t i k u s ! - mondja fennhangon.
- Damien... ha megszólítjuk... szerinted leesik?
- Nem hinném - mondja - De majd fellebegsz és elkapod.
- Óh, hogyne, simán elkapok egy akárhány kilós...
- Haahóóó - kiált fel fennhangon a sötét tünde, hátha észreveszik.
- Vigyázzatok, a végén még megijesztitek - teszi hozzá tréfálkozásképp.
- Nem vicces! Nem akarok gyilkos lenni, nem itt és nem most...
- De eszerint valamikor és valahol igen... - vág vissza kuncogva.
Válaszul a vámpír egyszerűen csak oldalba könyököli.
A tünde nem mozdul és nem reagál míg be nem fejezi a játékot, majd lassan elemeli a szájától a hangszert.
- Mit akartok?
Gerard ránéz a másik kettőre. Leoról tudja, hogy inkább rá hagyja a hivatalos beszélgetéseket, ő amúgy sem jeleskedik ebben a szakágban, de hogy Mina és Damien kíván e beszélni vele helyette, azt nem tudja.
- Nem akarsz lemászni onnan? Elég veszélyes... - indítványozza, és érzi magán Damien furcsálló tekintetét. - Most mi az?! - néz rá és széttárja a karját. A hegyesfülű sóhajt egyet.
- Kérdezni szeretnénk pár dolgot, amit állítólag csak ön tud. Ha nem muszáj, nem kiabálnék, megtisztelne azzal, hogy lejön hozzánk?
A tünde sóhajt, majd egyszerűen előre dől ülő helyzetben; mielőtt összetörhetné magát azonban a levegőben ugyanazt az ülő pozíciót veszi fel, majd finoman, épp egy kis port felkavarva landol előttetek; így közelről megnézve egy holdcsókolt, húsz év körüli férfi, testén tele tünde rúnákkal, amiken mintha szabálytalan zöld fényhullám futna végig helyenként
- Szóval, még egyszer: Mit akartok?
Az ifjú démon emelt fővel szegezi neki a kérdéseket.
- A Wild Hunt ügyében nyomozunk, Armin Fairlight küldött minket - kezd bele németül - ezzel kapcsolatban tennénk fel néhány kérdést.
Vesz egy mély levegőt.
- Tudomásunk szerint a vadászok egy ősi grimoireból nyerik az erejüket. Ezt szeretnénk felkutatni. Mit tud róla?
Beszédén talán túlságosan is érződik, hogy próbál minél egyszerűbb mondatokat használni.
- Glaoch ar na Marbh. – hangzik a tömör válasz - A Holtak Hívása, Cedric Ashtree írta hatszáztizenegy évvel a Szakadás előtt. - mondja, majd feláll és leporolja a nadrágját. - Ezért nem tud róla senki, csak én. Mert még Alvheimból származik.
- Ez érdekes... ön honnan tud róla, talán ön is onnan származik? - kérdez ismét az állát vakargatva.
- Én? Dehogy. Alvheimből már senki nem származik. De sok generációt visszanézve minden tünde onnan jött. Csak mindenki elfelejtette.
- Alvheim - ismétli meg elhalóan. - Mik ezek a sok rúnák? - szólal meg.
- Értem. Érdemes lenne a többieknek is észben tartani ezeket. Sajnálatos, hogy csak ennyire kevesen ismerik...
- Sajnálatos bizony. Senki nem emlékszik már az ősi utakra. Az igazi utakra. - Minára néz. - Hogy ezek mik? Ezek az áldásom és az átkom. Valaha a Glacadh Cré rituálé szent vésetei voltak, mostanra a belső sötétségem láncai, hogy ki ne szökhessen. Nem mondták nektek? Nem meséltek rólam?
Mina megrázza a fejét, hatalmas szemekkel. - Semmit nem mondtak! Csak azt, hogy körülbelül mag az egyetlen, akit felkereshetünk. Meg, izé... azt is mondták, hogy bolond - húzza el a száját. - De többet senki se mondott.
- Bolond. Bolond! - szája vigyorra húzódik, majd kuncogni kezd. - Én vagyok a bolond? Szerintem meg ők a bolondok. Mert annyira a holdat nézik, hogy az eget nem is látják. Se a fákat, se a földet a talpuk alatt. Én vagyok az egyetlen, aki ismeri a természet akaratát. A hold akaratát. És azt mondják, bolond vagyok.
Gerard vidáman felkacag.
- Az már igaz, eltakarja a sok fű meg fa a szemüket. És mit tud erről a rejtélyes könyvről? - kérdezi barátságos hangon.
- É-én sajnálom, én egyáltalán nem gondolom így... - rázza a fejét.
- Óh, igen, a Glaoch ar na Marbh. Szóval réges-rég írta egy tünde természetpap, aki nem fogadta el hogy a halállal visszatér az élő a természetbe. Így a könyv képes szüneteltetni a folyamatot és a közelben meghalók lelkét magába szippantani, majd a megfelelő igére megeleveníteni őket egy bizonyos időre.
- Ez érdekes - ismételi magát - a mi célunk természetesen ennek az elpusztítása lenne. Tud ebben nekünk valami támpontot adni?
- Hogyan tudott létrehozni egy ilyen könyvet...?
- Támpontot... Egy könyvet elég könnyű elpusztítani. Felgyújtjátok. Eláztatjátok. Széttépitek, ahogy jólesik. A létrehozásához pedig én nem értek, se a hold, se a föld, de még a sötétség se mondja meg nekem hogyan lehet lelkeket papírhoz láncolni. De nem is érdekel különösebben.
- Jobb is. Vannak dolgok, amiket...köhm...nem érdemes felkutatni - hazudtolja meg magát elég szarkasztikus hangon.
- Nos, én... énszerintem... én azért... tudnám szívesen - jegyzi meg halkan. - Hát, nekromancia... valamilyen elképesztően erős nekromancia. Nagyon remélem, hogy ez nem megint a Sötét Apostol műve...
- Ő nagyobb stílű dolgokkal foglalkozik, Mina...
- Ez jóval öregebb a nekromanciánál. A sötét apostolnál meg főleg. Bár a tacskó aki most használja már nem annyira.
- Van egy olyan érzésem, hogy hamarosan fel fogok keresni pár könyvtárat - jegyzi meg halkan. - De eszerint... tudja, kinél van?
- Hát... Fogjuk rá. Azt tudom, hogy szeretné azt hinni magáról, hogy a Szarvas Vadászisten, Cernunnos. Valójában csak egy háborodott aki rossz könyvet lopott el a könyvtárból.
- Cernunnos egy isten neve?! - kérdi megütközve. - Mindig is sejtettem, hogy csak egy művésznév volt...
- Akkor csak egy felkapaszkodott, hatalomvágyó eszetlen, aki nem tudja, mit művel?
- Ennél jobban én sem írhattam volna le - szólal meg Leo váratlanul.
Gerard társa nem volt valami beszédes alak, jobb szerette, ha a kardja mond véleményt helyette.
- Isten? Nem. Egy legenda neve. Az ősi mesékben, mikor nem értették a természetet neveket adtak a jelenségeinek. Cernunnos az elmúlás és a halál. A könyvtolvajunk viszont azt hiszi hogy most ő maga a halál. Ami nem tetszik.
- Hát, már nem sokáig ülhet a hullákból épített trónján, mi ugyanis levadásszuk - vágja rá magabiztosan.
- Hát, lényegében ez a politeizmus. Nevet adni valaminek, amit még nem értesz meg... de hogy miért pont egy szarvas lenne az elmúlás és halál... nem értem. A szarvas az erdő szabad, nemes vadja, és még táplálékot is ad. A halálhoz sokkal jobban illene mondjuk a... holló.
- Már, ha a sztereotipiákra gondolunk. Tény, megfordulnak hullák körül. Kivéve az én Hedwigemet. Ő nem ilyen.
- Honnan tud ennyit róla? - kérdezi még.
- Félreértett. Lehet rosszul használom a közös germánt. Cernunnos is the Horned God of Death and Decay. - javítja ki magát angolul. - A nagyapámtól. felel a második kérdésre.
- Nem mondott semmi hülyeséget... - nyugtatja meg a tünde kardforgató - De ami mindket leginkább érdekelne: tud valamit arról, merre találjuk ezt a könyvet?
- Aaaah...értem. Nem, tényleg nem, az én agyam van már...
Várják a választ.
- Tudok. Tudom hol van "Cernunnos". - itt ujjaival szimbolizálja az idézőjeleket. - De ha odamentek biztosan meghaltok. Már nélkülem, that is. - kever bele megint angol .
- Biztosan? És... muszáj lenne maga nélkül mennünk?
Mire észreveszi magát, már rég egy huncutnak nevezhető mosoly terpeszkedik az arcán... és azt már nem tudja eltüntetni onnan. Gerard nem tudja nem észrevenni, ahogy a lány próbál a holdpap kedvére tenni.
- Magának igaza lehet. De ki mondta, hogy maga nélkül akarunk elindulni? - vágja rá Leo.
- Maga, maga, maga... Hagyjátok már ezt. Huszonkét telet láttam csak, ne magázzatok! És akár mehetünk is!
- Micsoda? - kikerekedik a szeme. - Most?
A vámpírlány egy percig habozott.
- Izé...mehetünk. Persze. Indulhatunk. Akár. Most. Is.
- Hosszú út áll még előttünk... - jegyzi meg Leo, mielőtt ők is elindulnának.

Meglepő lehet tőlem, de az elmúlt órákban semmit nem loptam, pedig még lehetőségem is lett volna rá. Nem is egy.
Tisztán emlékszem például arra a szerencsétlenre, aki mintha önként nyújtotta volna az erszényét felém - komolyan elgondolkodtam azon, hogy tényleg ilyen elővigyázatlanok-e a város lakói, vagy ez csak egy trükk a tolvajok elkapására... aztán feladtam, és persze nem vettem el a pénzét sem.
Túl unalmas lett volna. Mi értelme úgy lopni, hogy ilyen könnyű dolgom van?
Aztán ott volt az őrizetlenül hagyott kovácsműhely. Jó, nem pont az a célom, hogy gazdagabb legyek egy-két kalapáccsal, de azért bementem körülnézni.
Amint megláttam, milyen kontár a tulajdonosa, gyorsan ki is jöttem onnan. Köszönöm, vajazókésre sincs szükségem.
Persze találtam érdekességeket is. Nem hiába járkáltam annyit a pénzes negyedekben (ügyelve arra, hogy ne keltsek feltűnést... egy ilyen helyen könnyen megjegyeznek), ki is szemeltem magamnak két-három célpontot. Dúsgazdag, fényűző rezidencia, tele őrökkel, vakfoltok nélkül - na, ez már jobban tetszett az előbbieknél. Vajon találnék bent valami érdekeset?
Olyat, ami sokkal több a pénznél? Olyat, amiért megéri kockáztatni akár a halált is?
Információt?
Nagy levegőt veszek, ahogy nyerítést hallok valahonnan. Ez a jövő, a szellemek hajkurászása pedig nagyon is időszerű. Már esteledik, felállítják a sátrakat, és...
...egy pillanat. Lónyerítés - a levegőből? Tátott szájjal nézem, ahogy az égi sereg gyönyörű perpatvart csapva támad, s kis késéssel jut csak eszembe, hogy nekem is tennem kellene valamit ellenük. Elő is kapom a Bibliám, felcsapom a megfelelő oldalon, Sacra Lux, és az egyik szellemlovas már el is porlad.
Ez eddig könnyen ment. Csak fokozza a jókedvem a tény, hogy nem messze Jozefet pillantom meg. Nagyszerű, most már lesz kire fognom, ha elrontok valamit... akarom mondani... lesz kivel összedolgoznom.
Aztán Arminra is felfigyelek. Ekkora vonzereje lenne a szent fénysugárnak? Talán ha többet használom, még a nők is tapadni fognak rám.
- Remek, örülök hogy megtaláltam önöket. Azt hiszem látják mi a felállás. - nem, teljesen hülyék vagyunk. Ez csak természetes, nem?
- Most már igen! - helyes, Jozef, helyes, legalább egyikünkben legyen meg a harci szellem. Látom, már a buzogány is a kezében van, egyre jobb.
- Látjuk. Cernunnos merre van? - tárgyilagosan teszem fel az egyszerű kérdést. Ha találnék egy módot, hogy eltűnjek innen...
- Sajnos ez egy igen jó kérdés. Megpróbálom megkeresni, addig megkérném önöket, hogy védjék a hátamat, és igyekezzenek elintézni minél többet a kísértetekből.
Úgy tűnik, nincs menekvés. Akkor irány sodródni.
- Megpróbálhatjuk. Ugye, Jozef? - vigyorgok a fiúra, és felemelem a fegyverem. Ha lúd, legyen kövér.
- Mindenképpen! Nem is olyan félelmetesek! - ez a beszéd! Lehet, valóban tapasztalt már harcot fél mérföldnél közelebbről. - A háta biztonságban lesz, uram!
Ezt én is garantálom. Ha meghal, az nem vetne ránk túl jó fényt... de azért remélem, nem kell túl sokat erőlködnünk, hogy megvédjük.
Jozef már helyezkedik is, én pedig igazodom hozzá, már amennyire tudok. Nem támaszkodhatok mindig Isten erejére, nincs belőle elég... így bármennyire nincs kedvem hozzá, kénytelen vagyok közelharcba bonyolódni ezekkel a valamikkel.
Itt is jön egy! Bármennyire üvöltenek ösztöneim a félreugrásért, nem engedelmeskedem nekik - inkább megmarkolom a buzogány nyelét, és figyelve az időzítésre, az utolsó pillanatban lépek oldalra, hogy a saját lendületével vágjam mellbe. Ügyelek arra, hogy erős legyen a csapás...
...és majdnem orra bukom. A szellem akadálytalanul suhan át a tüskéken, aztán a roppant ügyes mozdulatnak köszönhetően rajtam is.
Értetlenül pislogok. Én hülye.
- Az előbb az a katona.......mivel fogunk harcolni ellenük?
- Nem használhatjuk Isten erejét a végtelenségig, márpedig Cernunnos ellen igencsak szükségünk lesz rá. - válaszolom többé-kevésbé gondterhelten.
- Hát ahogy látom, sem áldott fegyverük, sem holdezüstjük nincs, szóval szent képességek lennének a leglogikusabb választás. - tényleg? Köszönjük a roppant hasznos tanácsot! Ha nem világosít fel, hülyén távozom az árnyékvilágba.
Kellett volna lopnom holdezüstöt... de most már mindegy.
- Szaladj be az első épületbe, amit látsz, ha vége, hazakísérlek, rendben? - jutnak el hozzám Armin bátorító szavai egy kisfiúhoz. Milyen megható... majd elsírom magam, ha ráérek.
- Felváltva használhatnánk, úgy talán nem merülünk ki. - érdekes elképzelés, de talán nem hasznavehetetlen. - De ahogy látom, azoknál a  katonáknál akad, mert a szellem igazán látványos porrá olvadt. Szerezhetnénk.
Talán most először nézek őszinte meglepődéssel a fiúra.
Valaki leköröz pofátlanságban? Szerezzünk, addig rendben van, de az, hogy így kiragadjuk az elesettek kezéből... Armin mögött...
...gyönyörű ötlet. Felemelő. Miért is ne?
A herceg viszont valamiért nem gondolja így, legalábbis a (talán szemrehányó) sóhajból így veszem észre. Odalép egy hullához, és szomorú hangon beszélni kezd.
- You fought well and died a hero's death. Rest in the Moon's embrace, brother. - na, már egész közel lenne az a sírás, ha nem lenne távol. De legalább tesz valamit azért, hogy ne legyünk teljesen fegyvertelenek: felénk nyújtja a volt társa rövid- és hosszúkardját. - Talán így méltányosabb, mint csak kirabolni egy holttestet. És természetesen ha végeztünk, igénylem vissza őket.
Ezer örömmel. Majd lopok helyette másikat. Talán pont Arminét?
- Igen, persze. - Jozef kicsit mintha megilletődött volna... én persze félrehajtott fejjel, érdeklődve figyelek, s csak a színészkedés ment meg a szenvtelenség látszatától.
- Az Úr nevében köszönjük. Nem fogjuk rossz célra használni őket, amíg vigyázunk rájuk. - mondom a nyelvükön, és elveszem a rövidkardot. Nem mindegy, melyiket választom? Úgyis utálom a szúrófegyvereket. Miért nem használnak buzogányt? Sokkal hasznosabb...
- Nos akkor már csak meg kell találnunk... - néz körül, s mielőtt szólhatnék neki, hogy egy szimpla körbenézés nem biztos, hogy elég lesz, már folytatja is. - Meg is vagy.
Ez aztán gyors volt... követem a tekintetét, és meglátok valamit, ami határozottan emberszerűbb, mint a többi támadó. Szarvakkal díszített sisakot visel, ami számomra elég idétlen, de ízlések és pofonok. Ha valóban ő az, akkor már csak követnünk kell, aztán meghúzódnunk a herceg mögött, míg ő legyőzi. Talán nem is lesz ez olyan nehéz.
A buzogányt az övemre csatolom, elismerően bólintok - részben a megjátszás kedvéért - aztán vigyorogva nézek Jozefre.
- Szép vad, mi tagadás. Kedvem támad levadászni.
- Ezért jöttünk és én nem fogok meghátrálni. Talán, ahogy beszéltünk róla, ő más, mint ez a többi, talán őt fogja a fegyver is.
- Ha nem, akkor puszta kézzel szedjük szét. - a színlelt magabiztosság talán jó hatással lesz rá... mert persze a valóságban távolról sincs ennyi kedvem harcolni. Sőt.
De azért követem Armint...  a kötelesség az kötelesség.
- Juhuuu! arra biztos nem számítana! Kapjuk szét! - szóval működött, felettébb érdekes. De vajon tényleg lesz lehetőségünk erre? Elég gyorsan távozik a helyszínről, ahogy látom...
- Nem ilyen egyszerű az! - Armin sugározni kezd a boldogságtól, majd ő is nekilódul. Biztos a szeretetét akarja kifejezni, s eléggé vágyhat erre, mert olyan sebességet vesz fel, hogy még lóháton se lenne esélyem követni. Azért én is futni kezdek...
...mire két szellem állja utunkat.
Na, pont akkor jönnek, mikor kezd megjönni a kedvem a mókához? Azt már nem.
- A mester nem eshet el! - milyen érdekes. Ez az alak fog először meghalni.
- Tiéd a jobb oldali! - kiáltom oda a fiúnak, és már támadok is. Minden teketória, csel meg minden franc nélkül döfök a holdezüst rövidkarddal a mellkasa felé... nehogy már két ilyen izé feltartson minket, mikor meg akarom nézni, hogy harcol Armin Cernunnos ellen!
Kardot ránt, és szép mozdulattal, tisztán hárít. Aztán észreveszem, hogy a keze nem tűnik halottnak, és a pengéje is új.
Hátralépek párat, ahogy felismerem: semmi értelme nincs a holdezüstnek.
- Ezek nem szellemek! - hallom, de nem érdekel.
Használhatom a buzogányt! Éljen! Már ejtem is a földre a rövidkardot (méghogy vigyázok rá), és veszem elő a megszokott fegyverem. Közben bal kezem ujjai szinte reflexből lapoznak a Biblia oldalára...
- Judicatonum! - sziszegem, és már érzem is az erőt. Ha most eltalálom...
...minél gyorsabban és pontosabban!
Sikerült! Hátratántorodik kissé, de egyelőre nem látok rajta komolyabb sérülést. Közben Jozef felől is érkeznek a küzdelem zajai, de nem merek odanézni. Bíznom kell benne. Furcsa egy helyzet, nem igaz?
Valami mégsem stimmel. A célpontom nem támad rám, a helyén marad, és a mellkasára szorítja a kezét.
Mégis hatott volna a Judicatonum?
- Ko... korrupció!
Korrupció? Csak annyit látok, hogy a bőre elég... csúnyán megváltozik. Elrohad.
Mint egy zombié.
Mi az Atyaúristen szentséges térdkalácsa folyik itt?
- Ostoba! - kiált rá a másik, és ekkor eszmélek rá, hogy ez...
...ez...
...egy lehetőség.
Hátralépek kettőt, közben bal kezem ujjai ismét lapoznak. Sacra Lux! Ha bejön...
Bejött, de nem teljesen. Felkiált a fájdalomtól, aztán megrohamoz, és szemmel láthatóan azt se tudja, hol van. Ahelyett azonban, hogy örülhetnék a kontrollálatlan támadásnak, egy másik kérdés foglalkoztat.
Hol van a rövidkard?
HOL VAN A RÖVIDKARD?
De nincs időm erre, a buzogányt kell használnom. Ugyanazt csinálom vele, amit a lovassal akartam: oldalra lépek, majd meglendítem a tüskéket az arca felé, hogy szinte ő maga szaladjon bele. A gond csak az, hogy gyors és váratlan, de...
De vak is. Tökéletesre sikerül a tervem, szinte felkenődik a buzogány fejére, aztán... holtan esik össze.
Megöltem. Én, személyesen.
De nem teljesen volt ember.
Szinte azonnal fordulok meg, hogy segítsek Jozefnek. Egy sietős helyzetfelmérés után bele is vetem magam a küzdelembe: szinte félretaszítom Jozefet, aztán fentről, szinte felugorva célzom meg az acéllal a földön fekvő alak combját, térdét. Ha máshová megy, az se gond... ha mozgásképtelenné teszem, az már bőven elég.
Gond nélkül sikerül. Mi van itt?
- Héé! Atyám, ő az enyém! - hallom a kiáltást a hátam mögül, de nem igazán zavar. - Csapjuk le, mert a herceg bajban lesz, ha egyedül marad.
Szinte engedelmesen állok félre, hogy odaférjen a célpontjához. Nem habozik sokat, egy tiszta ütés a sisakjára, és az be is horpad.
Kettőből kettő. De még nem végeztem: megragadom a harci hévtől túlfűtött Jozef vállát, és ahogy riadtan fordul felém, szigorú pillantást vetek rá.
- Már megmondtam, hogy nem 'atyám' vagyok, hanem Astonien! - majd elvigyorodom. Csak a szokásos. - Szép harc volt! Vedd fel a kardot is, és siessünk. - én is követem a saját tanácsom: miután visszaraktam az övemre a buzogányt és elraktam a Bibliát, megkeresem a saját holdezüst fegyverem.
- Értettem! És köszönöm! - ragyog fel az arca. Remek, mehetünk megkeresni Armint.
...ahogy ezt kigondolom, meglátom a herceget felénk közelegni. Kezd idegesíteni...
- Ugyanaz a végeredménye! Megint visszamenekült az odvába és nem lehet hozzáférni.
- Miért, mi állja el az utat? - ha nem egy húsz méter vastag kőfal, akkor nem értem a problémát.
- Menjünk utána! - pörög Jozef is.
- A bázisa egy föld alatti erőd, aminek az ajtaja nem is látszik, míg belülről ki nem nyitják. - ja, hát az probléma. - Talán van egy mentő tervem amit majd megoldhatok, ha Tea kisasszony kooperál... Hacsak... - hacsak? Ez nem indul jól. Követem a tekintetét a két holttest felé. - Jól tudnak szerepet játszani?
Haha.
Haha!
- Mondhatni, talán van hozzá némi érzékem. - mondhatni, basszus, a mester hogy élvezné ezt az előadást!
- Azt hiszem, nem okozna gondot. - bólint rá Jozef is. Remélem, igazat mond.
- Két oldalról fogunk támadni. Önök megpróbálnak bejutni, mint akolitusok, én pedig Tea kisasszonnyal később megpróbálok máshogy bejutni. Amelyikünk sikerrel jár hamarabb, nos... Az kap egy karamelltortát a végén. Vállalják?
Akolitusok? Belém villan az a kevés információ, amit összeszedtem róluk. Ja, hogy két akolitust öltünk meg az előbb? Hát ez remek!
De ha már belekeveredtem... végig is csinálom. Főleg, hogy találtam egy nekem való feladatot.
- Én a magam részéről igen. Majd adunk a karamelltortából. - mondom komoly arccal, majd a fiúra vigyorgok. - Nos, Jozef? Van kedved szórakozni egy kicsit?
- Igen! Sosem maradnék ki egy ilyen szórakozásból. Majd én alakítom azt, akivel te harcoltál. Jól tudom ám adni az ostobát. - remek, ezt megbeszéltük.
- Akkor hadd szóljon! - most, hogy mindenki vigyorog, tökéletes a helyzet egy kis balhéhoz.
Akolitust adni... Mimikri... színjátszás...
Lehet, hogy nem muszáj mindennek Armin tervei szerint történnie?

Mina ezt a kört skippeli, esetleg később bepótolhatja, a többiekkel megyünk tovább, lehet skypeon zargatni mikor épp ráérek!

Valaki? Senki? Akárki? :'(

*Darr névmásokat gyakorol*

Szerencse, hogy elég sokat nőttem az utóbbi időben, így csak kicsit lötyögött rajtam a fickó ruhája, amit kissé fintorogva vettem fel, mert az utóbbi időben nem mosakodhatott valami sűrűn.
- Én kész vagyok! - vettem kézbe a kardját is és löktem a hüvelyébe, a tünde vezetőre nézve.
- Most jön a dolog veszélyes része. - mondja komolyan Armin. - Az lenne a legoptimálisabb, ha ön és Astonien atya lemaradva próbálnának bejutni, mint foglyok akiknek sikerült megszökniük, talán be is harangozhatná hogy az egyikük még hátul maradt. Én nem kísérhetem el egyikőjüket sem ugyanis Tea kisasszonyra kell vigyáznom, tehát egyedül kell mennie. Vállalja, Jozef novícus?
Ez a feladat igazán érdekesnek és izgalmasnak látszik, a nyilvánvaló veszélye ellenére és nekem ez elég is volt, hogy lelkesen várjam az elkövetkezendőket. Azonban őszintén meglepődök, mikor az előőrs feladatának elvégzésére engem kér meg Armin és nem Astonien-t, aki a rangidős. De pillanatok múlva már felragyog a képem és lelkesen bólintok.
- Természetesen, uram! Máris indulok! De akkor nem kéne kicsit.........öhhmm.....szakadtabbnak lennem? - nézek végig magamon.
- Ha gondolja alakíthat rajta, mindent a hitelességért! Azonban a többit önökre bízom, a bázisukat egy egyedül álló fa gyökerei között találja ha innen nyugatnak indul egy fertályóra séta alatt ott lehet. Sok sikert! - azzal sietve távozik
Igen, azt hiszem kell némi alakítás, így az is kevésbé feltűnő, hogy nem passzol rám. Ezért aztán megszaggatom pár helyen a ruhát, meg a vérükkel kicsit össze is kenem itt-ott magam.
- Akkor én indulok is aty.....Astonien és remélem hamarosan viszont látjuk egymást. - intek búcsút paptársamnak, aki majd követ engem, ahogy Armin herceg terve szólt.
- Ha valamelyikünk gyanúba is keveredik, így legalább nem rántja magával a másikat. - teszem még hozzá, bár teljesen biztos vagyok magamban.
Nem okoz nehézséget a leírás alapján rátalálnom a feltételezett nekro búvóhelyének bejáratára, ahová tétovázás nélkül lépek, de sajnos csak a kesze-kusza gyökérzetet látom, semmi mást.
- Hol késlekedtél idióta? Azt ne mondd, hogy elfogtak? – szólal meg hirtelen valaki.
Majdnem összerezzentem a váratlan neszre és hangra, de sikerült uralkodni magamon és a lehető legboldogabb képet vágtam, mint aki megnyerte az ingyenes belépőt a helyi szajha mennyországba.
- De mondom! Én hősies küzdelmet vívtam társammal, hogy megöljük azt a sötét herceget, de mindenki felszívódott, engem meg leütöttek. De miután együgyűnek tetettem magam, pár nyakleves után már nem érdekeltem őket, nem ügyeltek rám és meglógtam. - vigyorogtam továbbra is, mint a vadalma.
- Meglógtál a hercegtől? Azt hogy sikerült?
- Mondom! Azt hitte lüke vagyok. Hebegtem-habogtam csak össze-vissza, még a szemem is fennakadt néha.
- Eh, bánja a fene csak siess befelé mert a Mester kezd kiakadni hogy nem leszünk elegen a szertartáshoz meg hogy a démon csaj is hiányzik.
Nem igazán kellett kétszer mondani, sietve léptem be a rejtekhelyre és próbáltam tájékozódni. Reméltem, hogy nem valami labirintusba kerültem és az út egyenesen arra visz, amerre mennem kell, nem akartam további tápot adni a gyanúnak.
- Azt hittem elhalasztja a .....Mester a szertartást.... - próbálok tapogatózni, hátha megtudok valamit a dologról, bár nem hangzik túl jól a dolog, ha azt egy nekromanta végzi. - És melyik démon csaj? - adom a zavartat és dörzsölöm meg a fejem, mint aki túl nagy ütést kapott, talán beválik.
- Mi az hogy melyik? Hány démon csajt szedtünk össze út közben szerinted? A szőke succubus. És igen, sajnos kénytelen... - kenődik el a beszélgetőpartnerem, egy 20 év körüli féltünde szája. - Pedig jó lenne minél hamarabb letudni, mielőtt megakadályoznak.
- Ja azt? - csapok a homlokomra, mint aki már tudja miről van szó. - És hol van most a csaj, ha nem itt? - intek körbe. - Egyébként meg nem hiszem, hogy megzavarnak, Armin herceg a népét nyugtatgatja, sok volt a sebesült, nem hiszem, hogy a megtámadásunkon gondolkodna.
- Te vagy nagyon beverted a fejed vagy csak kém vagy. - csóválja meg a fejét. - Hol lenne, a herceggel! Ahol van azóta hogy tegnap sikerült kimenekítenie mikor megérkeztünk vele.
- Igen? Már emlékszem! Pedig, milyen jó csaj volt!- bólogattam gyorsan, mint egy igazi férfi, mert nem lett volna jó, ha tovább feszegeti ezt a kém dolgot, de erőset dobbant a szívem, mert nem tudhattam, hogy akkor most a gyönyörű démon, Tea, velük van-e vagy akarata ellenére hozták ide, mert, ha velük van, akkor lehet, nekünk Astoniennel reszeltek. - De megyek is, mert a végén még tényleg hiányozni fogok a Mesternek. - igyekszem minél előbb megszabadulni, bár jól jött, hogy egy ilyen szószátyár fickóba botlottam elsőre.
- Visszaszerezzük, ha nem ma majd holnap! - szól utánam aztán bezárja a bejáratot.
Nem repestem a boldogságtól ezt hallva, de hát ahhoz majd már nekem is lesz egy-két szavam, meg Armin hercegnek is, na meg persze a gyönyörű démon nőnek.....
A bázis egy földbe ásott, fáklyákkal megvilágított barlangszerű épület, melybe csak egyfelé vezet út de ezután egy hatalmas csarnokba érek, amiből több tárna is nyílik; a csarnok közepén egy kőoltár szerű dolog van és több nekro siet keresztül rajta de velem egyik sem foglalkozik.
- A fene! - torpanok meg, ahogy belefutok a központi csarnokba, amiből jó pár további járat nyílik. - Most merre? - indulok meg körbe, hogy be-benézzek azokba, talán rájövök melyiken kell mennem. - Az az oltár egyáltalán nem tetszik. - tartom fél szemem a kőtömbön közben, magamban mormogva.
Mivel semmi különöset nem látok, azt a folyosót választom, amelyiken a legtöbb nekrót látom közlekedni.
- Te meg mit bóklászol? – állít meg egy hang.
A kérdező egy telivér északi férfi akolitus páncélban
- Bocsánat, kissé zavart vagyok, nem rég szöktem meg annak a nyomorult hercegecskének a fogságából és kaptam egy púpot a fejemre. - magyarázkodom a már bevált történettel. - Csak a Mestert keresem, azt mondta az őr, hogy siessek hozzá.
- Minek? A Mester elvonult ahogy szokott, míg újra nem támadunk, addig szerintem heverd ki azt a púpot a fejeden!
- De......de ......azt hittem be kell számolnom, de lehet félreértettem valamit. - emelem fel a kezem bocsánat kérően. - Akkor nem is zavargok itt, de útba igazítanál, mert teljes káosz van a fejemben, nehogy véletlenül rossz helyre menjek. - húzódik grimaszra a szám, ahogy a fejem tapogatom és remélem nagyon jól színészkedem.
- Várj. Azt mondtad a herceg fogott el? Mit mondtál el neki? - egy pillanatra elhallgat. - Igazad van, be kell számolnod de a Mestert nem lehet zavarni. Én foglak kihallgatni.
~ Hogy az a.....! Ezt jól megcsináltad Jozef! Miért nem tudod befogni a szád és nem tereferélni egy olyan helyen, ahol nem kéne! ~
- Semmit nem mondtam. - rázom meg a fejem. - Bolondnak tettettem magam és nem is foglalkozott velem. Kaptam pár pofont, aztán megkötözve ott hagytak, míg ellenőrizték a csatateret, van-e más túlélő, addig én kiszabadítottam magam és meglógtam. Nem kell engem kihallgatni, jobb, ha lepihenek. - szabadkoztam.
- És csak úgy elengedtek? Ez egy kicsit hihetetlen! - ráncolja össze a szemöldökét
- Nem engedtek el! - forgattam meg a szemem értetlensége hallatán. - Most mondom, hogy meglógtam, míg nem figyeltek rám.
- Armin Fairlight elől? Aki majdnem elfogta a Mestert?
- De én nem vagyok a Mester, nem foglalkozott velem, meg aztán úgy láttam jobban aggódott a népéért, azokat pátyúlgatta. Láttam ahogy egy kölyöknek segített valakit keresgélni. - győzködtem tovább, mert kezdett veszélyessé válni a dolog.
- Félnótásnak tettetted magad? És el tudtál szökni, most meg nem tudod hogy hol jársz... Kezd nekem nem tetszeni valami. Gyere velem!
~ Ez nem jó! Ez nagyon nem jó! ~
- A szökés az magától értetődő volt, de aztán szédülni kezdtem és nem is vagyok jól, azt hiszem .....mindjárt rókáznom....kell. - kezdtem öklendezni és minden bevetettem, hogy lehetőleg a gyanakvó egyént részesítsem az áldásban.
Gyomrom görcsbe rándult akaratomra, és a félelem, hogy lebukom egy ilyen helyen meghozta az eredményét, remélve, hogy ezzel elódázom vagy a feledés homályába taszítom azt, hogy menjek vele.
- Mi a... - ugrik hátra az öklendezésed elől. - Oké, takarodj és szedd össze magad mielőtt a Mester megtudja milyen állapotban vagy és beáldoz a könyvnek!
Nem kell kétszer mondania, olyan gyorsan húzok el a közeléből, hogy ha követne sem érne utol.
~ Beáldoz egy.....könyvnek? ~ zakatolnak közben a fejemben a szavai.
De nem hívnának Jozef-nek, ha a félelmemet nem söpörné el azonnal a kíváncsiságom.
Újabb járatba fordulok és találomra megyek tovább, határozottan, mint aki tudja hova megy.
~ Találnom kell valamit! ~
Épp befelé indulok, amikor egy teljesen páncélos, sötét tünde jön velem szembe és megáll előttem.
- Hová hová? - fonja össze a karjait a mellkasa előtt
~ Hát ez nem lehet igaz! Mindenki velem akar beszélni itt! ~
- Egy nyugodt helyet keresek, ahol végre lepihenhetek és nem állít meg minden szembejövő azonnal. - válaszolok reflexszerűen, mielőtt befognám.
- Elég nagy szád van ahhoz képest hogy kudarcot vallottál. - feleli
Észbe kapva, összébb húzom magam, mint aki nagyon-nagyon rájön, hogy most bajban van. És nem is biztos, hogy ez rossz tipp.
- De én mindent megtettem......uram. - tettem hozzá kissé bizonytalanul, mert ha számon kér, akkor biztos valami vezérféle. - De legyűrt a túlerő!
- Uram... ? Te a legújabb körből vagy? Eddig még senki nem szólított így.
- Igen......a legújabb körből. - kapok a dolgon azonnal, miközben gondolatban letörlöm az izzadtságot a homlokomról.
~ Ez egyre rosszabb lesz! Jozef szedd már össze magad, különben itt fogsz meghalni, és még az Atya is leszedi a fejed, mert ostoba kölyök vagy! ~
- Hát akkor tanuld meg gyorsan, hogy engem itt úgy szólítanak, Mester!
Paff neki! Köpni-nyelni nem tudtam!

Ahogy elindultak, Darian váratlanul térdre esett, a jelei felragyogtak sápadt zöld fénnyel, és mintha a bőréből párologna elő ugyanolyan zöld árnyalatú energia lengte körül amely váratlanul kitör. Mina állt a legközelebb így először őt éri el és szinte azonnal elernyed, szemei fennakadnak és dőlni kezd. Damien gyorsan odalépett hozzá, de az energia őt is elérte és hasonló sorsa jutott, mint társa eszméletlenül zuhan a földre. Gerard szinte azonnal megérzi a különös mágiát, megepedten fordítja tekintetét Darian felé. Leo, amint meglátja, hogy két társuk összeesett, azonnal rohanna oda segíteni, de Gerard a karjával az útját állja. Helyette ő közelíti meg őket, a legnagyobb óvatossággal.
- Ahogy elnézem, nem véletlen, hogy pont maga foglalatoskodott ennyit ezzel a "Wild Hunttal" - felelte félig szarkasztikus, félig aggódó hangon - ez valami átok volt?
- Az... - feleli jó fél perc csönd után - De ne féljetek, nem haltak meg, annyira sokáig nem tudta megérinteni őket.
- Ha találkozunk az ellenséggel, feltétlenül ajánlj fel neki egy baráti jobbot. - zárta le a beszélgetést egy szarkasztikus megjegyzéssel... szóval, igazából Lia szarkasztikus megjegyzésével - van bármi, amit érdemes tudnom róla?
- Folyamatosan el akarja szipolyozni az életet mindenből ami létezik, de nagyrészt kontroll alatt tudom tartani. Viszont most az Átok erős jelenléte megzavarta a saját átkom finom egyensúlyát. Egy vámpír, egy sötét tünde... - néz végig Minán, Damienen.
Ezután gyanakvó tekintettel kezdi el méregetni a fiút, madj annyiban hagyja az egészet.
- Jobb is, hogy itt maradnak. Nem véletlenül kerül el az összes fajtársam és csak a holdpapok közt van tőlem mindenki viszonylagos biztonságban.
A démon viszonozza a pap rosszalló pillantását.
- Jobb lesz, ha velem sem érintkezel. Én is... amolyan "átkos" vagyok. - mondta elfojtott hangon.
Miután ezt az apró kis zűrt befejezettnek tekintette, lassú léptekkel elindult az ösvényen.
- Igen, kitaláltam. Már csak azt nem tudom milyen átkot viselsz, de nem is akarom. Erre kell mennünk. – mondta, mielőtt átvette volna a vezetést.
Lassan besötétedett. Ahogy a nap alábukik a horizonton, már felhangzanak a sikolyok és a lónyerítéshez hasonló hangok.
- Sietnünk kell!
- Ahogy mondod - helyesel, ahogy meghallja a vadászat kínnal teli hangjait.
Halk léptekkel követi Dariant.
Ahogy haladnak a köderdő furcsa fái közt a távolban megpillantjátok a Zord Vadászat szellemlovasait.
- Lassabban vonulnak ki mint hittem, de nem várhatunk. Megkockáztatjuk, hogy észrevesznek de remélem el tudjuk kerülni.
A tisztást elérve amin a domb van a holdpap megtorpan és nem lép ki a bokrok takarásából míg a had dereka is el nem vonul, ezután pedig óvatosan közelíti meg a fát; nem elég óvatosan azonban, ugyanis a szellemek közül kettő hátrafordul és felétek ront
- Nagyszerű! - sóhajt fel ismét Darian - Az egyikük egy jelenés, a másik egy nekromanta, derítsétek ki melyik melyik! - tűri fel egyik kezén a ruháját, mire tetoválásai azonnal felragyognak
- Mi sem egyszerűbb. - magabiztosan előrenyújtja a kezét, majd megidéz két lángoló kötelet, az egyiket az egyikük, a másikat a másikuk felé irányítja. A szellemekre a fizikai támadások nem hatnak, így valószínűleg az lesz a nekromanta, aki megpróbálja a különös varázslatot kikerülni.
A lovasok iszonyatos sebességgel közelednek feléjük a levegőben, majd a talaj közelében de még mindig lebegve és mindkettő kitérő mozdulatot tesz.
~ Nem fognak egy ilyen egyszerű cselednek bedőlni. – dalolássza a lány a fejében.
A kitérés pillanatában előrenyújtja a másik kezét, majd rövid koncentrálás után megidéz egy Árnypajzsot eléjük. Célja, hogy a kitérés adta lendület nekiütköztesse őket a félig áttetsző védelemnek. A lovas egyenesen nekirepül a pajzsnak, fennakadva rajta és furcsán felgyűrődik, mintha papírból lenne
~ Remek, így a pajzzsal egy pillanatra elszerparáltuk a szolgát a mesterétől. Itt az alkalom!
- Most támadjunk, mielőtt újra fedezni tudnák egymást.
- Szép volt!
Darian magát egy kisebb szélviharral körülvéve jelenik meg, a nekromantát rohamozva meg, ám mielőtt elérni féltérdre esik és megérinti a földet.
- Tuiscint cré!
~ Jé, milyen furcsa varázsige...életemben nem hallottam még ilyet.
A talaj a halottidéző élőholt lova alatt szinte csápszerűen előre tör körülfonva az állatot és egyetlen pilalnat alatt összeroppantva. Eközben gazdája leugrik róla és háta mögül elegáns tünde pengét húz elő. Gerard a megfelelő pillanatra vár a támadással, ami el is érkezik abban a minutumban, amikor a ló elkezd összeroskadni. Abban a pillanatban megidéz egy sötét dárdát, nekidobja a holdidéző mellkasának, majd előrántja a kardját és ha a dárda célba talál egy bizonytalan, de célnak megfelelő mozdulattal megpróbálja ledöfni.A dárda be is talál viszont nem tűnik úgy mintha súlyos lenne a seb, viszont a nekromantaköpenyét ledobva torz, fekete páncélban és sisakban váratlan sebességgel indít ellentámadást. Látva, hogy valószínűleg egy közelharcban járatos ellenféllel van dolga, megpróbál kihátrálni, nem sok sikerrel. Így inkább megpróbálja megvédeni magát. Ezután egy erőteljes elrugaszkodást hajt végre jobbra. Közben Leo megpróbál Gerard mellé kerülni, hogy fedezni tudja. Egyelőre csak az egyik kardját rántotta elő.
Közben az akolitus újra támadna, ám ekkor Darian hirtelen megjelenik mögötte eszméletlen gyorsan, ujjai közt szikrák csillannak meg majd tenyérrel rávág a nekromanta hátára; elektromos kisülés hallatszik, aztán a férfi felordít és térdre rogy.
- A villám a félrohadt húsodnak sem tetszik, mi? - mondja angolul. - Kezdj dalolni.
Leo ügyesen elkerüli a páncélos förtelmet, majd darian támadását követően egyik kardjával megpróbálja lecsapni a fejét.
- NE! - kiállt fel a holdpap ahogy elkapja szeme sarkában a mozdulatot - Még ne.
A tünde meg sem hallja, amit mond, de szerencsére Gerard elég fürge volt, hogy elkapja a kezét. A tenyerének szorítását érezve Leo megtorpan.
- Előbb megkönnyítjük a saját dolgunkat és kiszedjük belőle amit tudni akarunk. - néz rátok jelentőségteljesen.

Mehet is a következő kör, skypeon lehet zargatni.

- Igenis......Mester! - nyögtem ki végül és igyekeztem összeszedni magam, miközben körülnéztem, hogy ki van körülöttünk. Jó lett volna, ha mostanra a többiek is idetalálnak, mert kezdtem igen egyedül érezni magam és a helyzetem sem volt rózsás, előbb-utóbb kiderül, hogy semmit nem tudok az itteni dolgokról.
- Gyorsan tanulok, menni fog! - tettem még hozzá hízelkedően.
- Nem kell sokáig tanulnod. Nemsokára befejezzük a nagy tervet. - közli Cernunnos mester aztán ellép mellettem (gondosan kikerülve) és a nagyterem felé indul
Gondolatban letörlöm a verejtéket a homlokomról, ahogy elindul és hátat fordít nekem, de azonnal felvetődik bennem, hogy itt a lehetőség, most talán nem számít támadásra és végezhetnék vele. Gyorsan megfordulok és mögé igyekszem, kezem a kardomra fonódik.
- Rossz ötlet. - suttogja a fülembe egy ismerős hang és fogja meg a csuklómat a semmiből előkerült (ahogy csak a sötét tündék tudnak) Armin herceg. - Ha most megtámadja, novícius úr, talán megölheti de mindannyiunkat leleplez és fogalmunk sincs hol van a könyve. Anélkül pedig semmi értelme Cernunnos halálának, csak valamelyik másik őrült fogja befejezni.
Hát kis híján frászt kaptam és megállt a szívem, ahogy valaki megfogja a csuklóm a semmiből.
- A zűrzavart kihasználhatnánk, gondolom kisebb gondjuk is kisebb lenne a könyvnél, ha meghalna. - suttogtam vissza, de nem húztam ki végül a kardom. - És most mi legyen? Hagyjuk, hogy megcsinálja az a szertartást vagy mit? - néztem rá kissé elkedvetlenedve.
- Olyasmi. Megvárjuk, míg annyira tele lesz a saját győzelmének tudatával, hogy eszébe sem jut védekezni vagy rejtegetni bármit. Akkor aztán nem zűrzavart keltünk, hanem olyan vihart ,amit rég nem láttak. Szóval rejtőzzön el az akolitusok között és várja a jelet. Ha elszabadul a pokol, ahogy az emberek mondják, védje a hátam.
Tartok kicsit ettől a dologtól, hiszen nem tudhatjuk mi is az pontosan, amit akar csinálni Cernunnos és mi lesz utána, de hát itt Armin herceg a főnök, így csak biccentek neki és elindulok a központi csarnokba, ahová a nekromanta is tartott. Ott úgy helyezkedem, hogy szemmel tudjam tartani a herceget, de egy pillanatra megfeledkezem róla, ahogy meglátom Tea kisasszonyt.
- Ajaj! Ez nem tetszik nekem! Ugye nem eshet baja? - lehelem halkan, kérdőn nézve Armin-ra.
- Nem fog. Megígértem neki. - válaszolja halkan, ám ezt meghazudtolandó Cernunnos elrendeli Tea cellába zárását és Armin szinte azonnal előre lép mint buzgó akolitus hogy segédkezzen benne. - Bízzon bennem! - kapom még el az utolsó szavait.
Mondhatnám, hogy ezzel itt egy rakat nekromanta között, akik uruk parancsára széttépnének minket, ez nem sokat számít, de már nincs időm rá, mert eltűnik mellőlem, hogy Cernunnos parancsát követve elvezesse Tea-t.
Magamra maradok ismét és mivel már nincs esély észrevétlen végezni a fickóval, meg azt az utasítást kaptam ne tegyem, igyekszem beleolvadni a többiek közé. Gondolom a könyv megszerzésének sincs semmi esélye, az valahol a nekromanta szobájának mélyén lehet.
Körülnézve a többi akolitus kisebb-nagyobb csoportokban beszélgetnek, de nem merek hozzájuk csapódni, mert hamar kiderülhetne, hogy mennyire nem ismerem az itteni viszonyokat, így maradok magamban, remélve, hogy nem szúr ki senki, amíg……..

Kis idővel később…….

Teát Cernunnos mögött a középső kőoltárhoz vezetik.
- No hát akkor. - mosolyodik el a sötét tünde, majd szétnyitja maga előtt a régi, bőr és növényi rost lapokból álló könyvet és ősi kelta nyelven elkezdi felolvasni, mire az egészet bizarr zöld fény veszi körül; mielőtt azonban befejezhetné a szertartást Tea váratlanul kiragadja a könyvet, Armin pedig kardot ránt és felkiált.
- Tea kisasszony, a könyvet! - a démon alig egy pillanatig ért hozzá az átkozott lapokhoz, de hirtelen szellemek tucatja jelenik meg, egyelőre tétlenül lebegve, a könyv pedig Armin kezébe repül, aki azonnal tovább is passzolja. - Darian, innen a tiétek!
Nem is láttam, hogy közben a többiek is megérkeztek, de a szertartás kezdete óta, főleg, amikor az a zöldes fény megjelent, minden idegszálam és izmom megfeszült, úgy vártam, hogy mi lesz. Fogalmam sem volt, nekem senki nem szólt, hogy miként tervezték megszerezni a könyvet és már minden rosszra fel voltam készülve.
Azonban arra kevésbé, hogy szinte erőlködés nélkül szerzi meg Tea a könyvet és aztán került a herceghez.
Azonban nem tétovázom, ahogy a szellemalakok megjelennek, azonnal kardot rántok és igyekszem mind Armin, mind Tea hátát védeni, ahogy megbeszéltük.
- Itt vagyok! Szerintem fussunk! - javaslom azért. - Kicsit túlerőben vannak.
Cernunnos azonban csuklójánál iszonyú erővel kezdi el rángatni Tea-t egy beljebbi folyosó felé úgy, hogy a nő nem is tud ellenkezni; ami ennél váratlanabb, hogy erre a kísértetek nekiugranak az akolitusoknak, Armin pedig Tea és Cernunnos után veti magát.
- Jozef! Ha valaki követne ölje meg, Cernunnost bízza rám! - azzal eltűnik a folyosó sötétjében.
A szándék meg van, a megvalósítás azonban nem sikerül és hangosan felkiáltok, amikor látom a lányt eltűnni az egyik folyosóban a nekromanta által elrabolva.
- Jó! - nyögöm ki és megtorpanok, hogy szembe forduljak az esetleges követőkkel, miközben az aggodalom bilincsként szorítja össze a gyomrom.
- Csak járjon sikerrel, uram! - kiáltom még a homályba, utánuk hátrálva.
Persze akad is aki nem rest utánuk eredni, így rögtön egy akolitus rohan a bejárat felém, karddal a kezében, védekezően maga elé tartva azt.
- A Mester azt mondta, senki nem mehet utána! - kiáltottam a közeledő felé, hátha nem tudja még kihez tartozom. - A tolvajok a bejárat felé menekültek! - intek arra,amerre sejtem, hogy az ajtó van.
- Te bolond vagy tán? Vagy áruló? Láttam, hogy erre menekült, meg hogy a kormosherceg is! Takarodj előlem vagy felnyársallak taknyos! - ordít rám és nem úgy tűnik mint aki meg akarna állni, csak lassított a lépésein.
~ Hát én megpróbáltam! ~ fintorodom el, aztán könnyedén ellépek a rohamozó elől, aki a kardforgatásban nem tűnik túl jártasnak, nekem meg jó mesterem van.
Én ugyan ellépek, de a kardom hegyét otthagyom, így a feldúlt akolitus remélhetőleg szépen fennakad rajta.
- Utálom a kormos szót!
Az akolitus maga előtt tartott kardja olyan erővel csapódik neki a kardomnak és tolja félre azt, hogy az pörögve kirepül a kezemből, a férfi pedig elzúg mellettem.
Zsibbadt kezem megrázom egy pillanatra, de nincs időm csak egy halk káromkodásra, hogy ezt jól benéztem, aztán a mellettem elrohanó fickó után vetem magam és megpróbálok a hátára ugrani, hogy ledöntsem a lábáról, miközben a tőrömet használva az oldalát célzom meg.
- Nem .....mehetsz....tovább. - lihegem a fülébe.
Ahogy a nyakába vetem magam a férfi nagyot dobbant, hogy megőrizze egyensúlyát, ám a tőröm épp csak előrántani tudom, mikor megragadja a vállamat és nemes egyszerűséggel átdob maga fölött.
A levegő kiszalad belőlem, ahogy földet érek, de nincs idő a panaszkodásra és legalább megint előtte vagyok. Gyorsan felpattanok és a tőröm magam előtt tartva állok továbbra is az útjába. Nem mehet el mellettem!
- Sacra Lux! - intek a másik kezemmel felé, remélve, hogy ezt már megérzi.
- Mi, te egy... - eddig jut a mondatában, amikor a szent képesség eltalálja és teste görcsösen megfeszül a fájdalomtól és fel is kiállt.
Elégedett vigyor ül a képemre.
- Végre!
Azonnal mozdulok és amíg fájdalmasan szenved, nekiugrom kihasználva a helyzetet és a mellkasába igyekszem állítani a tőrt.
A tőröm fémpáncélba ütközik és nincs annyi izomerőm hogy átüssem és eközben az akolitus kissé magához is tér és rothadó izmait mozgásra bírva gyomorszájon üt és ezzel hátrébb is tol egy karnyújtásnyit
Ismét kiszalad a levegő, ahogy ökle eltalál, de most már kellően dühös vagyok, hogy szinte fel se vegyem.
- Akkor is megdöglesz! - sziszegem fel, aztán én is megfeszítem, a karom elütve az övét, majd a szeme közét célzom meg,hátha ott nincs ami visszafogja a pengét.
Az akolitus hátralép, mint aki harchoz szokott, de pengém hegye azért legalább végigkaristolja az orrnyergét, amiből patakokban indul meg a vér, belefolyva a férfi szemgödrébe, amit hiába igyekszik onnan kitakarítani.
Kihasználva, hogy nem lát, beakasztom a lábam a bokája mögé, aztán erősen meglököm, majd ha sikerül hanyatt löknöm, akkor már a nyakát veszem célba, hogy pontot tegyek a harc végére.
Szerencsére pont eléggé akadályozza a vér a látásában, hogy sikerüljön a tervem, viszont reflexesen kap a karom után, magával rántva - ami nem akadályoz meg a szúrásban így bele is állítom a tőrt a nyakába, amire ő készségesen meghal.
Legalább most puhára estem! Nagyon nem akart megdögleni, pedig mindent bevetettem, e végül csak elcsendesedett.
Felkapom a kardját és mivel nem látok mást egyelőre, próbálok Arminék után menni, elvégre ott is megvédhetem őket, nem?
A folyosón befelé Armint találom erősen hadakozva egy sötét tünde holdőrnek kinéző, halottsápadt nővel, Teát és Cernunnost azonban sehol sem látom.
- Ez nem a maga embere? - állok meg egy pillanatra, hogy megnézzem magamnak a helyzetet. Aztán, ha nem bír a nővel, akkor szívesen beszállok.
- Egyrészt ez egy ghoul, szóval senkinek nem az embere. Másrészt nem azt mondtam, hogy védje a hátam? Nem az a parancskövető fajta, igaz? Viszont ha már itt van, a segítséget nem utasítom el! - feleli nekifeszülve az ellenfele hasonló, csak kissé elhasznált pengéjének, mint a sajátja.
- Én védtem, nem látszik? - mutattam a véres ruhámra, de azt nem tagadhattam, hogy igaza van, nem vagyok az az engedelmes fajta.
Mivel nem zárkózik el egy kis segítségtől, egy halvány vigyorral beszállok a közdelembe és a herceg mellé állva, a másik oldalról támadom a nőt. alacsonyan vágva, a lába felé.
A nő egyszerűen átugrik a csapásom felett, megpördülve a levegőben és a forgás erejét kihasználva csap le Arminra, aki térdét rogyasztva hárítja le.
- Csak óvatosabban, ne támadjon míg nem biztos benne hogy rést lát a védelmén. Ez a nő Elena Silversage-Ravenbeak, a Köderdő déli negyedének holdőrkapitánya volt életében, most pedig élőhalott így nem fárad. Egy rossz mozdulat és meghal. - mondja Armin hadarva, ahogy felcsúsztatja a kardját ellenfele torkát célozva, de az kecsesen hátrahajol és saját fegyverét megforgatva tolja félre Armin csatapengéjét és áll be ismét védekezni, mint a feltekeredett kígyó.
- Óóóó! - adtam hangot a tömör csodálkozásomnak, bár fogalmam sem volt ki az a nő, akit emleget, de a hangsúlyból ítélve, biztos tudott valamit, főleg ha még holdőrkapitány is volt. - Majd óvatosabb leszek, de .....Tea...... - próbáltam értésére adni, hogy azért jó lenne igyekeznünk.
Minden esetre ennek az Elena-nak a mozdulatai tényleg óvatosságra intettek, hiszen láttam már a herceget vívni és ha őt így megfogta. Azért volt egy ötletem, míg volt hozzá erőm.
- Sacra Lux! - vetettem be szentséges fegyverem. - Most támadjon fenség! - kiáltottam.
A sacra lux becsapódott a ghoulba, amitől az kissé kizökkent - ám ennyi Arminnak elég volt, hirtelen minden erejét és mágiáját bevetve támadott, kardja ezüstösen ragyogott fel, ahogy félreütötte a ghoul kardját és törzsét ferdén kettévágta, majd hosszan kilélegzett.
- Cernunnos most erőtlen, de azért nem akarom hogy meglepjen minket! Én kihozom Tea kisasszonyt, ön győződjön meg hogy szabad az utunk kifelé, és ha nem - hát, tegyen róla hogy az legyen! – vetette felém a folyosó végén lévő ajtó felé lépve.
Felkiáltottam, ahogy a herceg kardja lecsapott és öklömmel a levegőbe ütöttem, fülig érő szájjal. Aztán persze megint hátra lettem küldve!
Nem hiszem, hogy a sötét tündék hercegét jó ötlet lett volna emlékeztetni, hogy most is jól jöttem a harchoz, bár sosem a józan megfontolásaimról volta híres, de most tartottam a szám.
- Rendben, de most ne kelljen maguk után mennem. - morogtam már fordultomban az orrom alatt.
Remélem azért a többiek is teszik a dolgukat, vagy a nekromanták már eléggé összezavarodtak ahhoz, hogy ne egy hadseregen kelljen keresztül verekednünk magunkat.
A nekromanták egy jó része holttan fekszik a földön szellemmarás nyomaival, jó páran hiányoznak, egyedül egy van talpon - illetve fenéken, a kőoltáron ülve csüggedten
Kióvakodom a központi csarnokba, ahol a fickó ücsörgött, de nem bízva semmit a véletlenre, kardomat rászegezve osonok közelebb.
- Hol vannak a többiek?
- Láthatod. - mutatott körbe a hullákon. - Aki nem ott fekszik az vagy elmenekült, vagy itt áll veled szemben.
- És te miért nem futottál el, ha már életben maradtál? - érdeklődtem továbbra is rászegezve a kardom.
- Életben maradtam? Meddig? - nézett rám mosolyogva, közben kesernyésen rágcsálva valami levelet.
- Ez csak rajtad múlik nekromanta. Ha gyorsan futsz, akkor lehet még sokáig, ki tudja. Isten útjai kifürkészhetetlenek. - vontam meg a vállam.
- Sokáig? Dehogy. Egy évig, talán kettőig ha szerencsém van és sokat rágom ezt a vackot. - vette ki a szájából a levelet, majd vissza is dugta. - Mi értelme futni hogy egy év múlva szenvedjek ki?
Egyáltalán nem vagyok oda a fajtájukért, így annyira nem hatódtam meg szavaitól.
- Egy év sok idő, nem tudhatos mit tartogat neked a sors. Gyáva ember az, aki feladja, mert rossz lapokat osztott neki az élet. De, ha nem akarsz élni, akkor akár végezhetsz is magaddal, nem tartalak vissza. - mondom neki hátrább lépve, hogy megnézzem jönnek-e már a hercegék.
- Rossz lapok? Rossz lap, ha rövidebb a lábad, ha nem kergetnek a nők, ha keveset esik ahol élsz... De ha a tüdőd megfojtja önmagát? Az túl megy annál,hogy rossz lapokat osztottak nekem.
- Jaj, hogy meg ne sajnáljalak! Mondom, akkor dőlj egy kardba. - vágtam hozzá dühösen, hogy itt nyavajog, mikor előtte simán feláldozott volna mindenkit csak, hogy hatalma legyen felettünk.
- Hagyja csak novícius úr! - szólalt meg Armin, mellettem Teát kísérve. - Ideje visszakísérnünk a kisasszonyt.
Megkönnyebbülten fújtam, amikor megismertem a hangot magam mellett és megláttam Tea-t is, épen és egészben.
A vállam megvontam és még vetettem egy sajnálkozó pillantást a nekromantára, aztán követtem a herceget a fogadóig.

Megint kicsit később…….

- Nos hát a kisasszony haza indult. - ült le mellém Armin. - Astonien atya pedig úgy néz ki túlélte a csatát és egyedül vágott neki az útnak a Katedrálisig. Hogy azt hiszi ön meghalt vagy csak bízik benne hogy egyedül is boldogul sajnos nem tudom. - a fogadó meglepően kihalt, Elatha láthatóan még nem heverte ki teljesen a szellemjárást - De ha van kérdése még válaszolok mielőtt hazaindul.
Csalódottan vettem tudomásul, hogy a gyönyörű nő elment, Astonien meg érdekesen számol majd el rólam, de haza találok már, nagyfiú vagyok.
- Miként sikerült végeznie Cernunnos-sal és kiszabadítani Tea-t? Kemény ellenfél volt, vagy tényleg kimerült, ahogy mondta?
- Nem volt harc. Elkeseredett volt, figyelmetlen. Háttal állt az ajtónak, egyetlen mozdulattal öltem meg amikor benyitottam.
- Akkor nem hiányoztam! - vigyorodtam el. - Ahhoz képest, amennyi baj okozott, könnyen vége lett. Örülök, hogy itt lehettem, uram
- Köszönöm, hogy itt volt és megsegítette a népem a szükség idején, Jozef Srandgut novícius.
Meghajtottam magam, ahogy illett és elindultam, hogy jelentsem győzelmünket mesteremnek és feljebbvalóimnak is. Elégedett voltam, hogy ilyen jól sikerült a bemutatkozás életem első találkozásánál a fajtám uralkodójával.