[Magánküldetés Leon részére] Wings of Madness

Leon az asztala fölé hajolt, ami tele volt apró alkatrészekkel, fémhuzalokkal, fogaskerekekkel és különböző méretű csavarokkal. Kitekintett oldalra, a rajzoló-paravánra, amin a legutolsó tervrajz feszengett kelletlenül, mint ha csak szégyenlősként kidobták volna egy hatalmas közönség elé. Lábainál pedig nagy halomban gyülekeztek az összegyűrt és apró fecnikre tépett, bukott sorstársai. A szobában félhomály uralkodott, a szórványosan elhelyezett lámpások és gyertyák képtelen voltak elűzni teljesen az éjszaka sötétjét.
Kezébe vette a mechanikus műszemet; hagyma módra, egymásba illeszkedő fémgömbök sokasága volt az, amit egy pillangó- és több hétköznapi csavar tartott egyben. Előbbinek esett neki, nagy mozdulatokkal lazítva azt; a rozsdás csavar és a nagyon szoros alkatrészek kombinációja komoly feladatot adott minden alkalommal, amikor bütykölni akart rajta.
Aztán történt valami... szokatlan. A lámpák kihagytak egy pillanatra, egymás után többször is, halkan, sercegve felnyögve, mint a sebzett vad; először arra gondolt, hogy a petróleum kezdett kifogyni belőlük, régen töltötte fel őket már, de a gyertyák is ugyanígy tettek. Valaki volt ott a közelében... valaki aki elől menekült még a világosság is; egy elbeszélhetetlen sötétség.
~ Ez igazán érdekes. - hallotta meg az idegen hangot; rémisztő volt, de közben mézesmázos mód kellemes; az a fajta megkent pojáca hang, amit Leon ki nem állhatott. A félszemű megperdült a tengelye körül, kardját egy mozdulattal előrántva, több alkatrészt lesöpörve közben az asztalról. Szemével pánikszerűen fürkészte a műhelyének homályos sarkait. Kirázta a hideg. Az ember egyszerűen megérzi, ha figyelik, és mégis... senkit sem talált a szobában.
- Ki van ott? - ordította bele a sötétségbe, majd ledöbbenten visszalökte fegyverét a hüvelyébe. Csak abban a pillanatban eszmélt rá, mit is tett; ez a hely játszik az idegeivel. Csak így kifakadni... Túl régen volt egyedül ebben a sötét lyukban. Kihúzta a székét és belezuhant.
- Ezek a szar fények... megint megszédülhettem... - nyögte maga elé, homlokát masszírozva. Bár ez nem magyarázta meg a képzelődéseket; de legalább volt egy kifogása.
~ Na... Most jársz a legjobb résznél. Csináld csak tovább, még nem láttam ilyet.
- Itt valami nem stimmel... - fogta fel a tényt Leon, hogy a hang nem a szobából jött, hanem valahonnan... belülről? Visszhangot vert a csontjaiban, és végigtáncolt az idegeinek csempéin, amik egymás után törtek repedtek végig, majd törtek együtt össze, darabokra. Még csak nem is a Hang lehetett... bár, ki tudja nála. Amilyen gyakran eltűnik, olyan gyakran jelen meg, és pont ilyen biztossággal is van Leon ellen vagy az oldalán; és pontosan ennyire irányítható vagy fékezhetetlen. Maga elé koncentrált, hátha képes lesz megint előteremteni... nem egyszer sikerült már neki.
~ Ez... Valahol aranyos. De nem az a fura kis hang vagyok a fejedben, akit magadnak teremtettél, hogy önnön bírád legyen. - szólalt meg újra.
Leon idegességében rácsapott az asztalára, amiről így apró csavarok gurultak arrébb és finom fémpor szállt fel. A fémszem elkezdett szintúgy elindulni az asztal széle felé, de annyi esze még volt ahhoz, hogy azt elkapja. Annak nem eshet baja...
- Mi a neved? - suttogta maga elé. Nem sok lény képes belemászni mások fejébe. Talán valamelyik hatalmas mágus lehet, de miért... talán az egyik riválisa bérelte volna fel, hogy lekémkedje a munkáját?
Felkuncogott a... az entitás. Egy másik Hangnak hívni botorság lenne; kevésbé érezte a magáénak, de létezéséhez kérdés sem fért. Nem is igazán hallotta, inkább érezni tudta csak, és sajnos egyáltalán nem volt bizalomgerjesztő a nevetése. Mint a pók, amikor a prédája ráeszmél, hogy nincs menekvése és elkezd hasztalanul kapálózni a hálójában.
Igen... pontosan olyan volt.
~ Armaros.
Leon vett pár nagy levegőt; sose hallotta még ezt a nevet, de nem hangzott németnek. Bár ez önmagában még nem bizonyított persze semmit. Miközben próbált úrrá lenni keze remegésén, kezébe vette a fémgömböt; egy ilyen apró kellemetlenség miatt nem késlekedhet a munkával. Nem hátráltathatja egy hétköznapi... bűvvető!
- Mit akarsz tőlem?
~ Igazából már figyellek egy ideje. Most éppen az érdekel ott. - utalt a műszemre. Nem tudta volna megmondani, hogy honnan tudta ezt, egyszerűen csak... érezte.
- Nem kaphatod meg. - jelentette ki határozottan, felkapva a csavarhúzóját. A pillangó után nekilátott a többi csavar kilazításának, amik a fémpántot rögzítette a gömb körül; nem egyszerűbb feladat az előzőnél, hiszen csak egy hajszálnyival szorultak kevésbé.
~ Miért akarnám? Nem tudnék vele mit kezdeni. Veled ellenben...
- Ellenben velem, mi? - kérdezte ellenségesen. Az eszköz szépen szétjött darabjaira, és belül nem volt más, mint különböző méretű huzalok kaotikus összessége, itt-ott összefogva egy drótdarabbal. Egy méretes tartály középen szintúgy helyet foglalt. Nekilátott néhány huzal szétszedésének; a tesztelgetések alatt gyakorta estek ki a helyükről vagy mentek teljesen tönkre.
Armaros egy ideig hallgatott. Nagyjából tíz percig hagyta békében dolgozni, mielőtt újra megszólalt.
~ Mondd csak Leon, mi célod van az életben? Az embereket sok minden képes hajtani, de téged nem tudom mi hajt.
A hirtelen hangra megugrott a keze a munkában, ezzel eltépve azt, amin épp dolgozott.
- Már reméltem hogy eltűntél. - mondta haragosan. Beletúrt a mellette lévő, telepakolt dobozba egy pótlékért. - Úgy mondod ezt, mintha minden ember neked egy nyitott könyv lenne.
~ Mert azok is. Többségük végtelenül unalmas.
- Ezt pedig úgy, mintha én nem lennék az. - mondta Leon, kezébe véve egy apró darab cinket. Szerencsére ilyen apró szálaknál a javítás könnyen ment... de ha valami nagyobb sérült volna meg, tűzmágia nélkül akár órákig is foltozgathatott volna. Kinyitotta a láng szelencéjét; a fémdobozra ráfeszült a víztükör, és belőle is csak néhány egyszerű fehér zsineg állt ki. Ahogy az egyiket megfogta és kirántotta a víz alól, szinte rögtön hatalmas, fehér lánggal felgyulladt a gyufa. - Affeneessenebbe...! - káromkodta maga elé elvakultan.
~ Bizonyos szemszögből az vagy. Az unalmasnál is unalmasabb. Még soha nem láttam nálad üresebbet, és ez tesz érdekessé. És idegesítővé annyira hogy beszélgessek veled.
- Jól látod. Idegesítő vagy. - mondta, haragosan, mivel a fehérgyufa égette az ujjait; ahogy meggyulladt a cink, messzire hajította azt a foszfor-rudat. Ahogy befejezte a mondatot mérhetetlen nagy fejfájás tört rá; egy pillanatig biztos volt benne, hogy az agya két részre ugrik szét, ahogy az azokat egyben tartó szálak egymás után szétpattantak.
~ Ne sértegess! - förmedt rá metsző hangon. A szálakat fájdalmasan megpengette.
Leon elejtette a cint és két kezét a fejére szorította, kis híján lefejelve az asztalt, ahogy a fájdalomtól előre rándult.
- Te kis... ahh. - nyomta el a káromkodásait. - Persze te gond nélkül szidhatsz engem, he?
~ Tekintve hogy nagyobb, erősebb és öregebb vagyok nálad, igen.
- Ehh... ha te mondod. - mormogta maga elé, újra felkapva a cint. Közben az elaludt. - Azt a mocs... ah. - állt fel a helyéről, odalépve az első gyertyához, hogy annál gyújtsa meg azt. Örökké fog így tartani... - Kell ennél lennie jobb módszernek is... - mormogta tovább maga elé, megégett hüvelyujjával a szájában. A technika egyszerű volt; a fehérfoszfor levegővel való érintkezésre meggyullad - ha el nem alszik idejekorán -, ami pedig hőt termel ahhoz, hogy megolvassza a cinket. Az olvadt cink pedig nagyszerű eszköz ahhoz, hogy apró fémdarabokat egyben tartson, mert nagyon gyorsan hűlt le ismét.
- Mit is akartál tőlem, még egyszer? Szívesen túlesnék ezen az egész fej-túrkászáson már. - nyafogott tovább.
~ Azt kérdeztem mi célod van az életeddel.
- Ehh. Milyen kis filozófus lehetsz te is... - jegyezte meg kelletlenül, immár az újra működőkepés cinnel az asztala mögül. - Az egész életemmel? Igazából nem tudom; jobban lefoglal az, hogy befejezzem ezt. Képtelen vagyok figyelni bármire is... egy szemmel.
~ Hazudsz. - jelentette ki. A szó magában elég fenyegető volt ahhoz, hogy ne kelljen mellé még érzékeltetni pluszba azt.
- Ha hazudnék valószínűleg már kitépted volna az agyamat a helyéről... - jelentette ki magabiztos fájdalommal, odaillesztve a cinket az apró dróthoz.
~ Az nem szórakoztató... eléggé. Tudod hogy az előző állításod melyik része hazugság?
- Talán. De te úgy is megfogod mondani, nem? - kezdett bele a javításnak. Az olvadt fém szépen kezdett szétfolyni mindkét drótdarabon; csak pillanatok kérdése, mikor szilárdul meg ahhoz, hogy odafogja a kettőt egymáshoz.
~ Nem. Sokkal érdekesebb ha magad jössz rá.
Hangosan felsóhajtott. - Nézzük... egy biztos, csak fél szemem van, abba nehezen lehetne belekötni, és az állítás, hogy nem látok jól egy szemmel, szintén bizonyított dolog. Még ezt a szart sem sikerült egyenesen összeforrasztanom... - mondta javítás közben, majd lerakta a szerszámait. Nem volt jó abban, hogy kétfelé figyeljen. - Nem maradt más az állításomban, minthogy nem tudom mit akarok az életemmel.
Feltámadt a bordái körül a szél; búsan és fáradtan búgott, majd elszállt valahol a gerincoszlopát két irányból megkerülve; ebből sejtette Leon, hogy felsóhajthatott Armaros.
~ Nem... Az a hazugság, hogy a fél szemedre fogod hogy nem tudod mit kezdj az életeddel. A félszeműségnek semmi köze a céljaidhoz. Van a tünde erdőben egy lovag, aki fél szemmel jobban lő mint a két szemű újoncai, és ezzel még henceg is.
- A fél szemem hiánya csak egy állapot. Semmi megjavíthatatlan. - mondta, mégis visszatérve a munkához. Sértődöttnek hangzott. - Ha majd visszakaptam, lesz bőven időm eldönteni mit akarok magammal kezdeni.
A tapasztalatok alapján, megint csak felnevetett; ha lehetséges, még hátborzongatóbban és idegtépőbben mint ezelőtt. Kezdte Leont magába keríteni egy érzés, hogy szívesen arcon küldené már ezt az illetőt; ha lehet, mihamarabb.
~ Mindketten tudjuk, hogy ez nem fog megtörténni. Addig sem tetted ameddig megvolt mind a két szemed.
A zsoldos keze lassan megint elkezdett remegni. - Nagyon úgy beszélsz, mintha tudnád hogy ki vagyok. Akkor pedig minden kérdésed felesleges. Távozz. - mondta visszafogott haraggal.
Aztán eltűnt. És Leon nagyon régen érezte magát ennyire egyedül, ennyire magányosan, és ennyire feldúltan.
Nem kellett sokat gondolkodnia rajta, hogy nem azért, mert magára hagyták a problémáival, hanem azért, mert valaki behozta a problémáit az ajtón, aztán még elköszönni is elfelejtett.

Leon kinyitotta a szemét, és fákat látott; végtelen fákat, ahogy elnyelik az eget. A szomszédjuk, amik a távolabbi oldalon tornyosultak a zsoldostól, egyre magasabbra és magasabbra törtek, amíg a szeme ellátott. Belépett a lombok alá.
Csak nehézkesen volt képes előrehaladni, ahogy a talaj alól meggyötört, göcsörtös gyökerek törtek elő, talán még évszázadokkal korábban, hogy a lába elé vessék magukat; és az alacsonyra nyúló, karmokban végződő ágak csapódtak elé, végigszántva az arcát és hátára vetve. A magasban rajta nevettek a szivárványban úszó madarak; tollas karjaikkal könnyedén törték át az ég hullámait, még csak a csőreik elé se tették kezüket, elfedve jó kedvüket.
Nem értette, a félszemű egyszerűen nem értette, mit keres itt. Érezte, hogy mennie kell, hogy valami... hívja csak egyre, egyre sürgetőbben vonzza befele; hiába tekingetett körbe, nem látott semmit, amiért megérte volna neki itt küszködnie.
Aztán végül megpillantotta; és azzal a látvánnyal, ezek a kétkedések szertefoszlottak felszínes elméje szövetén. Egy hatalmas épület, egy... egy piramis. Ez csak piramis lehet.
Hatalmas, szimmetrikusra vágott kövek; nagyobbak, mint a lakása, otthon, Hellenburgban. Gyönyörűen megmunkált az összes, olyan részletgazdagon futnak rajtuk a faragott indák és az a tágra nyílt szem; a szem köré szinte felhúzták a dzsungelt, minden fát és minden állatot, belefonták őket a kövek ereibe. Ilyen épületet csak áhítattal lehet felhúzni, de ki érdemelhetett vajon ilyen gyönyörű, Istenhez is méltó trónt, itt, a végtelen fák ölelésében?
Aztán a kövek... elkezdtek mozogni. Pontosan nem tudta volna megmondani, hogy mi történt - ő mozdult el, vagy a világ körülötte, de amikor körülnézett már egy mezőn állt; válláig érő fűtenger közepén. Nyaldosták a hullámok az orrát, csikizve azt és tüsszögésre kényszerítve. Itt minden sokkal... élénkebb volt, szinte fénye volt a... smaragdzöld színnek, ami mindent beborított.
Kicsit azért meghökkent a látványtól; olyan hirtelen történt minden. Vagy a zsibbadt lába hozta ide? Itt akart lenni, vagy igazából eltévedt? Tanácstalan volt, ahogy elindult találomra valamerre - és mégis, magabiztosan és határozottan tartott egy irányba.
Lehetetlen volt a táj; a hullámok alól hatalmas zátonyok, bordázott és kecses oszlopok emelkedtek az égnek, minden fajta összefüggő rendszer nélkül. Egyszerűen csak az eget tartották Leon feje fölött. Ez a kaotikus rendszer addig ismételte önmagát, amíg végül egy félkör-formájú épületbe nem torkollott a fiú látótere; lépcsős gyűrűsorok vették azt körbe, több ízben, és az egyik fokán ült is valaki. Ahogy megközelítette, rögtön felé is fordult.
Tünde lehet, talán, de inkább hatott egy művész absztrakt, befejezetlen szobrának. Szőke, már-már tejszínbe forduló haját már többször látta ezelőtt, átkozottak és áldottak fején egyaránt. Kőből faragták, bár a leghitelesebb bőrszínnel festették le, és szeme gyanánt az alkotó egy csillogóra csiszolt, apró kavicsot rakott be neki, valahonnan ebből a kifordult világból. Kellemetlen volt a tekintete. Akárki készíthette, szégyellhette - egész testét olcsó gyolcsba csavarta hanyagul, hogy megvédhesse a kíváncsi szemek elől.
~ Tudod hol vagyunk? - kérdezte, egy eltéveszthetetlen hangon. Nehéz is lett volna megfeledkezni erről a kísértő tónusról, amelyik magát mindenhatónak gondolta. Pedig lassan egy hónapja... nem is egy egész hónapja hallotta utoljára. Leonban vegyes érzelmek kavarogtak; dühös volt, nagyon is dühös volt Armarosra, de közben félt is, bizonytalan volt. Lecsillapította hangját; a harag sose segít.
- Reméltem te tudod. - válaszolta egyáltalán nem agresszívan. - Miért vagyunk itt?
- Egy olyan helyet látsz, amit egykor Hellásznak hívtak. A régi világban van. A piramis jobban tetszett? - kerülte ki a feltett kérdést.
- Más volt. Jobban hasonlított az otthonira, ez... olyan szellős. - jegyezte meg, teljesen átadva magát a másik témavezetésének. Pont elég új információt kapott ahhoz, hogy a figyelme ne ragadjon meg ilyen apróságokon. - Itt minden kecses, csavart és az égbe nyúl, nem tömb és több méter fal. Ez nem a háború földje volt, ugye? - kérdezte, a szemét végigjáratva a helyen.
- Ó, itt is dúltak háborúk. Mindenhol dúlnak háborúk, ahol ember él. A természetetek már csak ilyen. De ahol most állunk, az egy színház, tényleg nem a háborúnak épült. Csodálatos előadások voltak itt réges-régen. Az emberi kultúra bölcsője...
Leon hangosan felsóhajtott. - Van egy tippem hova fog ez az egész kifutni. Mit akarsz nekem mutatni akkor? Esetleg nekem kell majd eljátszanom valamit?
- Ha akarsz. - vont vállat. - De engem inkább az érdekelne, mi az amit te akarsz látni?
Leon elnémult, és az amfiteátrum - hogy honnan tudta a nevét, nem tudta és nem is érdekelte - ülőhelyein futtatta tekintetét. Mennyi ember elférhetett itt egyszerre... - Nem is tudom. Talán... nem, nem, semmiképp. - rázta meg egyszer-kétszer a fejét, hogy kiverje a gondolatot belőle. Ő, mint király... nevetséges. - Mit akarsz ezzel elérni? - próbált kitérni a kérdés elől.
- Hogy felfogd, hogy a világ mennyivel több. Nagyobb. Színesebb. - intett a kezével, mire a színpadon furcsa göndör hajú, tógás, maszkos emberek kezdtek ugrálni. A félszemű rájuk áldozta a tekintetét. Előadásukat nem értette, már ha az szólt valamiről - a művészeknél már ez a kritérium is csak egy egyszerű lehetőség volt.
- Bejártam már Veronia több szegletét is. A Déli Királyságot le is tudnám neked rajzolni, szinte hibátlanul. Mennyivel lehetne ez több? - mondta, újra elmeredve a gondolataiban. Olyan fárasztó most koncentrálni... - Nem is kell többnek lennie. Az... megnehezít mindent. - csukta le egy pillanatra a szemét. Látta a fején a koronát... látta a fémből készült tollakat a szélén... aztán megrázta a fejét. Nem lenne szabad.
- Látom a gondolataidat. Az összeset, ha odafigyelek. - közölte nyugodt hangon tájékoztatásképp. - Pontosan ez a bajom veled. Hogy bejártad az egészet, és nem láttad. Ott voltál, amikor a bátyám elpusztult, és.... Semmi. Mintha lepergett volna rólad. A borzalom nem érint meg. A szépség sem?
- Az érzések elragadnak. - csukta be ismét a szemét, és meglátott maga előtt egy homályos arcot, de még azelőtt megrázta a fejét hogy megláthatta volna azt a másik. Nem tudhatja, ha nem látja. A smaragdszemű felé fordult. - Természetesen megérintenek. De az ember belebetegszik az ilyenbe, ha... túl sokat foglalkozik azzal, ami megtörtént. Nem hagyom, hogy a borzalom megbetegítsen; és a szépséget se csodálom sokat... - pedig milyen gyönyörű is volt, ott, a tó parton - ... mert idővel elmúlik. Minden elmúlik. - mondta, igazából nem is rendesen válaszolva a kérdésekre, vagy reagálva a hallottakra. Minden elszállt fölötte; a fontos megjegyzések, azok, amikre oda kellett volna figyelnie, de csak egy dologgal tudott foglalkozni: nem gondolhat Monicra. Végre nem álmodik vele már. Nem gondolhat Monicra.
- Ne szégyelld a vágyaidat, nincs miért. - közölte megint tárgyilagosan. - És ez így van. Minden elmúlik. Tiszta szerencse! Egy statikus világban nem történik semmi. - tapsolt egyet a kezével,
- Igaz... - sóhajtott fel, felnézve. Re meredt a látvány előtt; megváltozott a táj. Vékony fa házak... pagodatetők, furcsa rizspapír tolóajtók jelentek meg a semmiből. Ahogy ránézett az új dolgokra, rögtön tudta a nevüket. Olyan furcsa volt... annyira más minden mástól, amit eddig látott. Hirtelen megfeledkezett mindenről, és szótlanul állt a látvány előtt, hosszú pillanatokig. - Ez pedig?
- Kína. Szintén az óvilágból. De látod változott a hely, és azonnal odafigyelsz? Máris érdekes mert megváltozott.
- Igen. Igaz. - vallotta be, a lábait nézve. Hogy direkt nézte azt, tüntetőleg, vagy csak megnehezedett a feje a gondolatoktól, nem tudta. - Attól hogy érdekes, még nem lesz rögtön jó. A váltózás... kiszámíthatatlan.
- Nem mondtam, hogy jó lesz. De benne van a lehetőség a jóra. Mint az emberben is, megvan mind a két lehetőség. És igen, a változás lehet kiszámíthatatlan a te szemszögedből, pedig mind események logikus láncolata.
- Néha könnyű lehet... mi is vagy te? Meghalt a bátyád, azt mondtad? - szedte össze hirtelen a darabokra esett gondolatait. Kellett alapanyag hogy terelje a témát. Az emberi psziché már csak olyan, hogy állandóan védekezik. - Nagy hatalmú lény mostanában... jaj ne. - remegte ki ajkain elrettenve. Oldalához kapott, oda, ahol a kardövét szokta tartani. Hűlt helye volt.
Felnevetett. A föld és az ég is vele nevetett, együtt rázkódtak jókedvükben, szét rázva Leon testét és lelkét; a zsoldos térde követte a mintát.
- Szerintem már magad is tudod a választ.
Metszőn nézett az idegenre, majd belátta, hogy nincs sok mit tenni. Fegyvertelen volt. Fegyvertelenebb mint eddig valaha életében.
És ezen az se változtatott volna, ha nála lett volna a kardja.
- És, most mi lesz? - próbált egyről a kettőre lépni. Nem szívesen ejtette volna ki a lény nevét; bár a személynevétől valószínűleg jobban kéne tartania. Egyfajta... babona volt ez.
- Mi lenne?
- Ez volt a kérdés. - válaszolt szarkasztikusan. Bár, abban igaza volt, hogy magában foglalta a kérdés a választ. Változtat ez akármin? Nem ura itt semminek. És nem kedvelte meg jobban se ettől a figurát. A gyűlölet meg... egy bizonyos pont után, teljesen mindegy menyire utálsz valakit.
Eltekintett a távolba, ismét. Nem bírta a látványát.
- Néha könnyű lehet... egy magadfajtának. Engem megijeszt az ismeretlen. Téged, maximum kíváncsivá tesz. Nem kell félned semmitől se.
- Nem kell félnem? Nem vagyunk elpusztíthatatlanok, mint azt magad is láthattad a saját egy szemeddel.
Rátekintett azzal az egy szemével. Alapjáraton nem kéne ezt így kiemelni, de a másik is így tett; belegondolva, általában senki se szokott ezzel foglalkozni. - Egy dolog, szinte csak egy dolog van, ami titeket elpusztíthat. Minket pedig... mi nem. Visz életet jó és rossz is, szép és csúf is. - mondta, elmerengve. Gyönyörű volt a holdfényben, és enyves volt a keze hajnal hasadtkor.
Armaros bólintott egyet.
- Ez igaz. Titeket több minden elragadhat. Ugyanakkor ti mégsem haltok meg egészen, hiszen a lelketek tovább él majd Élohim csarnokaiban, és állítása szerint az majd nektek nagyon jó lesz. Mi viszont ha meghalunk, megszűnünk létezni, ami egyértelműen nem egy jó dolog. Fair deal, ahogy a tündék mondanák. De miért foglalkoztat a halál, mikor még élsz?
Vannak kérdések, amik az embert egyszerűen felkészületlenül érik. Ez egy volt közölük.
- Én... - kezdte, azt sem tudva mit akar mondani. Nem akart csöndben állni. Nem akarta elismerni a dolgot. - Hiányzik. - fakadt ki, mégis. Nem lett volna ennek a szócskának semmi értelme, ha nem látott volna bele a fejébe. Talán így se volt.
- Ha hiányzik, hát keresd meg. Mi köze ennek a halálhoz? - kérdezte értetlenkedve. Egy pillanatig Leon nagyon irigyelte emiatt; annyi minden dolgot nem ért, ami neki egyértelmű. Bárcsak egy kegyetlen emberrel állna szembe... nem kéne ennyit magyarázkodnia.
- Vége van. Csak ennyi köze van. Fáj annyira, mintha meghalt volna. Talán ha meghalt volna jobb is lenne. Nem tudom... nem kéne így emlékeznem rá. - mondta szomorúan. Azt sem tudta, miért nyílt ki ennyire a szoborszörnyeteg előtt, bár a tudatalattija valószínűleg rá vágta volna; előbb szabadulunk így.
- Akkor hát körbeértünk. Minden változik, minden elmúlik egyszer, és te nem vagy hajlandó élvezni az életet, mert keseregsz, hogy elhagytak. És félsz, hogy mivel még él, talán megismétlődhet. - megcsóválta a fejét. - Mit tennél, ha újra látnád? -  kérdezte Armaros.
- Nem tudom.- vallotta be, ránézve. Mielőtt még bármit mondhatott volna amaz, folytatta. - Kavarognak bennem az érzelmek. Szomorúság; átölelném, talán zokogva. Harag; legszívesebben ledöfném, bosszút állva a fájdalomért. Néha már úgy érzem nem is érdekel... elmennék mellette az utcán, úgy hogy észre sem veszem.
- Akarod látni? Most.
- Én... igen. Nem. De... nagyon is. Csak félek, hogy mi lesz. Én sem tudom. Én...
~ Én már nem vagyok semminek sem az ura. - vallotta be önmagának. Olyan gyengének érezte magát, annyira... tanácstalannak. Jobb volt neki ezek nélkül a lehetőségek nélkül.
A világ már megint megváltozott, és egy kis, szegényes szobában találta magát Leon. A nő, vágyai tárgya, Monic, kócosan aludt a párnán, szája sarkában nyála bután folydogált kifele. Nem emlékezett erre a helyre.
- Tessék. Ez ő most, ebben a pillanatban. Ha elfogadsz tőlem egy tanácsot Leon... Ha nem fogadod el akkor is elmondom. Ha félsz attól hogy mi lesz, menj elébe és kiderül. De félelemben élni, elpazarolt élet. - jelentette ki, roppant mód filozofikusan, magas lóról. Nem volt nehéz neki; közben két- két és fél méterre nőtt, alig ért fel a válláig, ahogy feltekintett rá.
Bólintott a tanácsra; jó tanács volt. Olyasféle, amiben maga is szívesen mondogatna másoknak; de még egy hamis prófétát már nem bírna el ez a vidék.
- Én... - meredt rá. Rátört minden. A boldogság, a keserűség, a harag, a hitetlenség... valahol még a nyers vágy is. Hiszen olyan sebezhetően feküdt előtte... olyan könnyedén...
Megrázta a fejét. Vannak vágyak, amik a legjobbak, ha az ember fejéből se szabadulnak ki, nehogy aztán utat találjanak maguknak. Tétován közelebb lépett felé, kezét magasba emelve. Látni akarta az arcát. Alig mozdult a lába.
- Én... - kereste a szavakat, de száradt szájában csak bugyuta szavaknak volt hely. Lépett még egyet.
- Nem tudsz hozzáérni. Ez csak a tudatod. - mondta Armaros türelmesen, miközben nekidőlt egy kis komód szélének hanyagul. Vagyis az illúziója, valójában természetesen nem volt szüksége rá hogy bárminek nekidőljön.
Leon keze megakadt a levegőben, és megállt. Nem, nincs itt. Feleslegesen izgatta fel magát megint. A... mélységi felé fordult. - Miért? - kérdezte egyszerűen. Miért hoztál ide, miért akarod ezt látni, miért... pazarlod rám az idődet. Abban a miértben benne akart lenni minden. Mégis, olyan üresen csengett...
Ismét vállat vont amaz.
- Mert talán így kiszakítalak a bizonytalanságból, és megtalálod a válaszaidat. A többi miértre ami még kavarog benned, nagyon egyszerű a válaszom: unatkozom.
- Nem akartam ezeket a válaszokat. - jelentette ki röviden, szavaiban bugyborékolt a pokol. Nem akart szembenézni ezzel; a gyenge önmagával. Azzal, aki elvesztette a szüleit, majd elvesztette a szerelmét, majd elvesztette a szemét is. Nem akart megint elveszteni valamit. Nem akart megint tehetetlenül állni, és csak egy kavics lenni a sodrásban. Elege volt, hogy nincs beleszólása a saját életébe. - Nem akartam a játékszered lenni. Nem akartam az unaloműző... - szakította félbe a mondatot, szinte elhaltan, ahogy fáradtan a térdére esett. - Minek is tépem a számat...
Nincs beleszólása, mi fog történni. Elvesztette a szabadságát is.
- Látod, látod haladunk. Azt már tudod mi nem akarsz lenni. Már csak az maradt, hogy akkor mi akarsz lenni, és mi kell ahhoz, hogy azzá válj? Nekem is vannak vágyaim, és valahol mélyen neked is vannak. Gondolkozz el ezen. És ha készen vagy alkut kötni, szólj. Hallani fogok mindent.
Hirtelen kipattant a szeme, és a szobájában találta magát, Armaros sehol, és az ágya izzadtságban úszott. Felülve találta magát, és hangosan lihegett, kezében szinte csomót kötött a takarójára. Fáradtan zuhant vissza a párnáira.
- Bazd meg, Armaros... - suttogta maga elé, próbálva minél kevesebb figyelmet fordítani az agyát mardosó migrénre, ami érthetetlen módon hirtelen rátört ettől.

Leon és Csacsi felbaktatott a lankás dombon, aminek túloldalán már ott terült a Tinta-tó; a fekete víztükrű tavacska partján már nem egy délutánt töltöttek el közösen - ez volt a titkos rejtekhelyük, már hosszú évek óta. Ezt hagyta rá Monic; ezt, meg a faházat, ami a környék egyetlen nyírfájának a lombjai között bújt meg.
Ahogy megállt a halkan sziszegő leveleket alatt, elöntötte egyszerre megannyi emlék. Lassan végigsimított a fa törzsén: még most is eltéveszthetetlen volt a szívvel övezett monogram-pár, hiába fedte meg annyi karcolásnyom; nem bírt a kard pengéje az emlékekkel.
A víz felől megint levendula illatát hozta a szél. Leon dühösen kifújt, és lecsúszott Csacsi hátáról.
- Armaros, beszélni akarok veled. - mondta ki hangosan, kikötözve hű hátasát a fához. Nem mintha szükség lett volna rá; csak a mozdulat, hogy valamit biztonságba helyezhetett megnyugtatta kissé. Egyáltalán nem volt biztos a dolgában, és nagyon ideges volt.
~ Már azt hittem sose szólsz. - hallotta a mélységi hangját visszahangozni az testében; mintha egy megkönnyebbült sóhaj is sivított volna a tüdejében, de ebben nem volt teljesen biztos. ~ Mit szeretnél, Leon?
Csacsi tüntetőleg felprüszkölt. Leon odalépett hozzá, és megsimogatta a feje tetejét, beleborzolva a sörényébe.
- Hogyan is működik egy ilyen alku dolog? - tért rögtön rá a lényegre. Egyszerűen nem hallotta ki az aggodalmat Armaros gondolataiból; túlzottan elvolt foglalva a sajátjával.
~ Ahogy minden alku. Te adsz valamit, és én is adok cserébe valamit.
- Ez elég egyszerűnek hangzik. - mondta, kissé megnyugodva és meglepődve. Odament a tó partjára, és lehúzta a csizmáját; mindig megnyugtatta az idegeit a víz. Volt benne valami, amitől elég melegnek hatott az év java részében. Ez megmagyarázhatta miért csak egyetlen egy fa állt a partján. - Te mit kérsz tőlem? - kérdezte aggodalmasan. Végül is, ez nyomta a legtöbb latot.
~ Hogy segíts elérni a céljaimat. És hogy szórakoztass továbbra is.
- Ez nem túl... specifikus. - jegyezte meg a zsoldos, levéve a zekéjét és kigombolva az ingét. A nadrágjáról leoldotta a bőrövét is.
~ Nem titkolom a céljaimat. Az olyan... Ódivatú. Szabad akarok lenni.
- Feltételezem, akkor most nem vagy az. - vonta le a következtetést, ledobva magáról az utolsó réteg ruháját is, ami a bőrét fedte. Bemászott a tóba és köldökig elmerült benne; hirtelen lejtett a part. Szinte azonnal könnyebben érezte magát; bár ellazultnak túlzás lett volna mégis hívni.
~ Egyikünk sem az, vagyis de, egyikünk épp igen. Szerinted túlélted volna azt a kis közjátékot Hoshekkel a bányáknál ha ő szabad lenne?
- Honnan... várj, ne válaszolj. Nem... nem tudom. Keveset mondtak a könyvek, amiket utánad és a fajtádról túrtam fel. Csak egy dologban vagyok biztos... nagyszerűen tudsz fejfájást okozni. - bátorkodott meg egy finom odaszólást.
~ Ez így igaz. - hagyta figyelmen kívül azt. Vagy nagyon elkeseredetten szüksége volt Leonra, vagy kimondottan jó kedvében volt attól, hogy paktumot köthet.
- Szóval... a szolgálatomat akarod csak? Semmi áldozathozatal?
~ Azt hitted fel kell áldoznod majd a kedvenc fiad nekem? Vagy minden elsőszülöttet Hellenburgban? Olyat nem én csinálok, hanem pont az akihez az emberek imádkoznak. - mondta, szinte köpködve a szavakat. Az undort csak a süket nem hallotta ki belőlük.
- Nem tudom, valami... várjunk. Logikus, ha ennyire szükséged van emberekre, miért nehezítenéd meg a toborzásodat. És én bármit kérhetek? - kategorizálta magát át Leon ‘félvakról’ ‘félsüketre’, mélyebbre merészkedve a vízben. Vállig elmerült benne, hagyva eltompulva az érzékeit.
~ Rávághatnám, hogy igen. Néhai bátyám, a Hajnalcsillag úgy szokta. De amit nem tudok most megadni, azt segítek elérni. Mi az hát, amit kérni akarsz?
- Egy szemet - bökött rá a hegedésre jelentőségteljesen, ami mögött valaha egy tekintet pihent meg. - Egyet, amivel láthatok megint. Képes vagy rá, nem? A magadforma valamidből dolgokat teremteni, nem?
Felnevetett. Lenézőnek hatott.
~ Csak ennyi? Valóban a szolgálatomba állsz egyetlen szemért? Bár szerettem nézni ahogy dolgozol.
- Te arra vágysz, amit elvesztettél, én arra vágyok, amit elvesztettem. Olyan nehéz ezt megérteni? - kérdezte sértődötten, elmerülve a víz alá. Nem tudta, mit remél, hogy a víz elrejti-e gyermeki zavarát vagy hogy kirekeszti-e a mélységi hangját, de a fenék felé kezdte magát lökni.
~ Nem. - válaszolta röviden. A Tinta-tó fekete vize... tovább sötétedett. Mint méretes piócadarabok úszkáltak a sötét lében; pár darab sebesen tett egy kört Leon teste körül, majd az összes egyszerre támadásba lendült. Behatoltak a fülén és orrlyukán, átverekedték magukat a torkán, hiába tépkedte őket eszeveszettül; a pacák szétmálltak apró darabokra az ujjai között, és folytatták útjukat ígyformán. Kifogyott a levegőből. Légbuborékok ezrei törtek az ég felé. A sötétség rázárta fekete lakatját szemhéjaira, és amikor elvesztette a tudatát, a kulcs hangosan eltört a zárban.
A tóparton ébredt fel. Ösztönösen felköhögött és hatalmas falatokban ette az éltető levegőt, amíg ráébredt, hogy már minden rendben van. Ijedten kapkodta a fejét összevissza, amíg... feltűnt neki valami.
- Ez... - szólalt meg végre, lenyűgözve. A tárgyak rendesen fókuszban voltak, újra kitágult a tér előtte; minden megtelt... élettel. - ... csodálatos. - emelte maga elé a kezét, elámulva az eredményen. - Én... köszönöm. - mondta, meghatva. - Mit tehetek Önért? - térdelt le, fejet hajtva az égnek. Felajánlotta magát, azzal a tiszteletteljes megszólítással, amit akkor használt néha, amikor nem Knorrentől kapott munkát.
~ Örülök, hogy elégedett vagy. Idővel pedig még többre leszel képes, mint amiről most álmodnál.
Kis szünetet tartott.
~ A feladatod pedig a következő: szabadítsd ki! Hamarosan megismerkedhetsz a társaiddal, elküldöm őket hozzád. Ők majd elmondják, amit eddig kitaláltak.
- Értettem. - mondta röviden. Megkapta, amit akart. Minél előbb kiszabadítja ezt az izét... annál előbb elpusztul a világ. De ha képes annyira, mint a bátyja volt, akkor... nem, elfordulni tőle nagy botorság lenne. Felkelt a helyéről, és közelebb ment a tó parthoz. - Valamiért azt hittem tovább fog tartani. - mondta, rámeredve a víztükörre. Valamiért még fodrozódott.
~ Mármint mi?
- A szemem. Olyan hamar... valahogy azt hittem nehezebben fogom megszerezni. - nézte a vizet, várva, hogy a meglássa a tükörképét a még feketének ható vízen. Aztán, kirajzolódott; smaragdzöld volt, pont amilyet az álmában is látott. Szinte fénye volt neki, sugárzott valamiféle... mágikus erőtől. Egyáltalán nem hatott természetesnek, de... de talán nem is baj.
Odaemelte a kezét, reszketve simogatva végig alatta. Nem mert hozzáérni. - Szóval zöld. Milyen szép... - engedte el magát kicsit, gyönyörködve a látványban. Végre, hosszú idő után, teljesnek érezte magát. - Őszintén, annyira féltem, hogy mi lesz, de... de ez jó.
Egyszerűen érezte a lelkében, hogy Armaros mosolyog. Valamiért ettől egy kicsit kényelmetlenül érezte magát.
~ Sajnos közeleg az Ítélet napja. Ha túlélted beszélünk, addig nem biztonságos, egyikünknek sem. Élvezd ki a szemed addig is.
- Az Ítélet napja? Tényleg vissza fog térni az a sárkány? Olyan... olyan hihetetlennek tűnik, hogy egyszerre minden elpusztulhat. - mondta kissé lehangoltan. Ha valaha az életében nem akart meghalni, akkor most volt az a pillanat.
~ Ez a parancsa. Nem tehet róla. De vissza fog térni, és megpróbálja felégetni a világot... Úgy tűnik azonban hogy a mi mennyei atyánk mégsem akarja a végeteket, akkor nem lenne szükség erre a bábszínházra. Túl fogjátok élni.
- Hova menjek? Hol lehetek biztonságban?
~ Hellenburgban biztosan nem. Az elsők között lesz. Eldugott, kis helyet keress, egy falut a mocsárban, vagy a kopár hegyeket. Az erdő könnyen lángra kap.
- Úgy lesz, Armaros. Megőrzöm az ajándékod... - mondta átszellemülvén, miközben mélyen legbelül reménykedett, talán az égi tűz megmenti attól, hogy bekeljen tartania az ígéretét
Kuncogást hallott a fejében. Kellemetlen volt; misztikusnak hatott és rémisztőnek, egyszerre volt mély dörgése és magas, madárcsiripelésre emlékeztető hangja. Ha az ember retteg valaki dühétől vagy fájdalmától, akkor fél - akkor tudja, mivel néz szembe, még ha nem is tudja hogy hogyan. De, ez... Leon nem tudta mit fog követni ez a hang.
~ Talán... Leon... Talán.
Teljességgel kirázta a hideg; végigrohant a bőrén, összes szőrszálat az égnek állítva, izmait megrángatva, hideget csempészve a csontjaiba és láthatatlan kezekkel fojtogatva lelkének torkát. Minden egyes porcikája ugyanazt az üzenetet harsogta:  el innen, el erről az átkozott helyről!
Ruháit eszeveszett tempóval kezdte magára rángatni, szinte még félig lógott róla az ing mikor rákerült a zeke, a nadrágjának övét inkább a vállára dobva csatolta össze, és csak az egyik csizmájába tudott belebújni útközben.
- Csacsi! Távozunk! – ordított szinte rá hátasára, de azt sem kellett biztatni. Már percek óta csak kapálta patáival a földet, és ahogy kisgazdája eloldozta, csak annyit várt hogy őt a hátán érezze és együtt elvágtattak a város irányába. Ha tényleg eljön a sárkány... akkor neki még dolga volt otthon. És akkor nagyon szorította az ideje.
Miért az a mélységi ijesztett rá leginkább, aki a legkevesebbet ártotta neki eddig?