Régi korok, elfeledett dolgok I. rész
A héber nyelv nyomában I.rész
Az utazás nehézségei I.rész
A Holdvallásról I.rész
Állok egy helyben, s tekintetem azon ismeretlen nyelv cirádás betűit fürkészi, amit képtelen vagyok elolvasni. Tán valamikor egy tartóoszlop lehetett, s azon ilyen felirat. Vajon van belőle több is? Mi célból készülnek ezen írások? Ha tudnám, akkor nem foglalkoznék vele többet. De a lényem legmélyén még sem hagy nyugodni a gondolat, hogy ilyen egyszerűen felhagyjak ezen kutatásaimmal. Tudni akarom! Nem tántoríthat el senki sem! Fiatal vagyok és életerős, ebből kifolyólag, ha kell gyorsan eltűnök baj esetén. Még egyszer végigsimítok a kacskaringós vonalakon, ami a romon található. Hasonló színű, mint a mi Holdszentélyünk építőelemei, annyi különbséggel, hogy ez még fennmaradt régi állapotában, míg odahaza némileg újra lett hasznosítva. Vajon fennmaradtak a rajtuk levő írások? Lejegyezte egyáltalán valaki? Vagy mit sem törődve a halandzsával egyszerűen rombolt, hogy végre alkosson belőle valami újat. Nem tudom, az nagyon régen volt. Megmaradok ebben a bizonytalanságban, míg egyszer egy szép napon meg nem találom a kincses ládika kulcsát. Addig annyit tehetek, hogy kutakodom tovább. Létezik-e egyáltalán valaki, aki el tudja olvasni ezen betűket? S ha igen, akkor az még képes felfogni annak jelentését? Változnak az idők, így lassanként minden más ugyanúgy formálódik. Valami elvész, de van, ami megújul és tovább él, míg van ki életet lehel belé. Így van ez a nyelvvel, a hagyományokkal, s minden mással, ami beépül egy faj mindennapi életének sodrába. Ezen cirádás betűk tulajdonosai kik voltak valójában? Fennmaradtak-e vagy pusztán porladó romokat, s olvashatatlan írásokat hagytak maguk után? Mit csináltak? Mit tettek? Igen, megannyi kérdés suhan át az agyamon, amire választ szeretnék kapni. Tán lehet, hogy sosem történik meg, de lehet, hogy csupán egy nagyon kis részét. Vajon lesz követőm, utódom, aki folytatja a munkásságom? Egyelőre nincs senki, aki mellém szegődne, vagy csupán támogatna a tevékenységemben, egyedül vagyok. Gondoskodnom kellene arról, hogy ne vesszen kárba a fáradozásom, de óh ti Veronia szép tünde női? Ti vagytok olyan rejtélyesek, s ti sötét tünde szépségek, e tekintetben ti sem panaszkodhattok.
Mikor elegendő ideig néztem a betűket, akkor papírt és író eszközt ragadva próbálkozom meg leírni. Öt perc múlva döbbenek rá, hogy az előttem látható írást nem olyan könnyű lejegyezni, mint én magamban elképzeltem. Hoppá! Megint elrontottam, kezdhetem elölről az egészet. Ideges vagyok e tény miatt, mert szeretnék tovább indulni minél hamarabb, míg a Nap le nem bukik a horizont alá. Ugyan látok a sötétségben, de van olyan sanda gyanúm, hogy a Holdfényben nem vehetőek ennyire tisztán ki a betűk, mint fényes nappal. Sietnem kell, mert alapból úgy délután három óra környékén érkezhettem meg. Vagy maradjak itt, míg sikeresen le nem jegyzem? Ismeretlen számomra e környék, s ki tudja, hogy miféle vadak, szörnyetegek élik itt életüket. Egy magányos utazónak szembe kell néznie azon valósággal, hogy esetleg megtámadja valami, amiről fogalma sincs. Izgalommal tölt el engem e tudat, ezért gyakran nézek körbe, hogy minden rendben van. De térjünk vissza a betűkhöz! Hogy képesek ezt gyorsan leírni? Vagy lehetetlenségre gondolnék? Próbálkozom olyan szabályossággal lejegyezni ezen írást, mint ahogy a szemem előtt mutatkozik. Sehol sem látok eltérést, nincsenek kilógó, vagy csupán felesleges vonalak. Ez teljesen szabályos, ami engem bámulatba ejt. Csodálatosnak tartom ezen tökéletességet, s tán bután hangzik, de valami megfoghatatlan harmóniát áraszt magából. A sötét tünde betűkkel kapcsolatosan van valami hasonló, meg a tündéknél is. Az embereknél, démonoknál és vámpíroknál nem érzékeltem törekvést a betűk az olvashatóságára. Egyszerűen félreolvashatják mások, vagy egyszerűen nem úgy fogják értelmezni. Ezért tartom fontosnak, hogy az írás legyen jó és értelmezhető; ezáltal elkeserülve azon eseteket, amit egyszerűen úgy neveznék, hogy a nyelv a rombolása. Igaz nem mindenki tud írni, vagy olvasni, de ők szintén alkotó elemei az egésznek. Nem vehetjük figyelmen kívül a kimondott szavakat. A nem tiszta kiejtés szintén, romláshoz és jelentés változáshoz vezethet, vagy csak egyszerűen tájszavak jönnek létre, ami végül egy-egy tájegység sajátja lesz. Érdekes dolgok ezek. Az idő halad, s én még mindig a betűk lejegyzésével foglalkozom. Eszembe juttatja azon időket, mikor kisgyerekként a betűket próbáltam megformálni, de a kezem még nem állt rá. Az egyiknek nagyobb lett a hasa, vagy egyes vonalak nem lettek tökéletesen egyenesek. Addig gyakoroltatták velünk, míg hozzá nem ügyesedtünk, míg tökéletesen el nem sajátítottuk a betűk írását. Utána következett a betűk gyors leírása. Még sosem szenvedtem annyit, mint akkor. Szép is legyen, s még gyorsan is legyen leírva. Nekem sokkal több időbe tellett elsajátítani ezeket az alapokat, mint másoknak. Nem az a gyors tanuló vagyok. Már a harmadik teleírt papírt gyűrőm össze, mert a betűk komoly gondokat okoznak nekem. Valahol mindig elrontom, s nem úgy néz ki, mint az eredeti szövegen. Ha találkozok egy olyan idegennel, ki el tudja olvasni, akkor nem magyarázkodhatok, hogy így vagy úgy volt. Valószínűleg kinevetve engem. Ha már belefogtam, akkor végigcsinálom. Szürkülni kezd a táj, ahogy egyre kevesebb napfény világítja meg azt a helyet, ahol jelenleg vagyok. Régi romnál, ami elfeledett dolgokról suttog. Olyanokról, amit a mai fajok mindegyikét hidegen hagyna. A belső lényem viszont azt mormolja állandóan a fülembe, hogy foglalkozzak vele, mert egyszer még hasznos lehet. Végül a sok-sok eltöltött idő után, gyér fényviszonyok alatt sikerül lejegyeznem ezt a nem túlságosan hosszú szöveget. Fáradtnak érzem magam, pedig nem végeztem túl nagy fizikai munkát. Gyorsan elrakom a papírt biztos helyre, hogy ne sérüljön. Óvom víztől és fizikai sérüléstől, esetleg mágiától. Éhes vagyok, de nagyon. A kemény koncentráció közben fel sem tűnt ezen szükségletem, csupán most, mikor megvagyok vele. Megkeresem a batyumban az ételes zsákom, amiben némi száraz kenyér és kolbász van. Innivaló tekintetében nincs hiányom, az idefelé jövet előtt az egyik forrásnál feltöltöttem a kulacsaim vízzel. Nincs mit tenni, mint megenni. Kezembe veszem az éles bicskám, s apró falatkákat készítve látok hozzá az esti dinóm-dánomnak. Az étkezés végére nem tagadom, de megfájdul az állkapcsom, de most már tele a hasam. Ez a tény megnyugtat, úgy mint az est beállása. Sötétség uralkodik a tájon, azonban az éjszakai látásnak köszönhetően tovább élvezhetem a környezetem szépségét. Szedelőzködöm, majd a cuccaimat ellenőrzöm, hogy mindenem megvan-e? Egy sóhajtás tör fel belőlem, aztán búcsúzásba fogok ettől a helytől, s annak szellemiségének képviseletétől. Önkénytelen jut eszembe egyik Holdpap tanítom szavai: „Tiszteld a régit, óvd az újat!” Mosoly ül rá az arcom vonásaira, mert szép emlékek fűződnek ahhoz az időkhöz. Egy darabig állok a helyemen, aztán lassan megindulok a hazafelé vezető úton.
Teliholdas éjszaka lesz, ami a legszebb szokott lenni. A Holdanya vezető fénye, ahogy a világra hozott gyermekét óvón terelgeti a helyes úton. Melegség áraszt el, s ezzel egyetemben egy olyan nyugodtság uralkodik el rajtam, ami minden Holdpap fő tulajdonsága, legalábbis én úgy vélem. A sziklaszilárdság, a törhetetlenség és az ellenállás. S bizony ehhez kapcsolódik a mi hitünk, a meggyőződésünk. Elég csak a Holdra nézni, s megfigyelni azt, hogy milyen sok sebet kapott már, de még mindig ott van. Nem tört meg és nem panaszkodik. Haladok előre, s a táj közben szépen változik körülöttem, ahogy a két lábammal a kilométereket falom. Nyugodt tempóban haladok, s feltétlenül halkan próbálok lépdelni az ösvényeken, hogy a körülöttem levő éjszakai élet hangjait halljam. Fontos eleme a túlélésnek, ha a környezetre figyelünk, ezáltal megelőzhető a baj. Egy 20 kilométer séta után a távolban, a fák sűrűje között tábortűzre leszek figyelmes. Nem sokkal később az enyhe szellő fújja az arcomba a füstöt. Megállok, s azon nyomban körülnézek, hogy nem-e áll már lesben valaki. Egy darabig csupán hallgatózok, aztán megindulok a tűz irányába.
Abban reménykedek, hogy nem olyan idegenek futok bele, akik tele vannak gyűlölettel, fájdalommal és keserűséggel. Tíz méter van már csak hátra, mikor oldalról megszólal egy határozott férfi hang.
- Ne mozdulj, ha kedves az életed! Csak semmi meggondolatlan mozdulat! – hallatszik, mire én megállok. Szívesen engednék a kíváncsiságomnak, hogy ki az, aki meglepett engem. Egy picit a hang irányába fordítom a fejem, s nem túlságosan jól, de kiszúrom az alakot. Egy vámpír az! Közeledik felém, s mikor megérkezett hozzám, akkor ennyit kérdez.
- Te meg ki vagy? Mit keresel itt? – hangja parancsoló, s ellenmondást nem tűrő. Megnézem a vonásait, a testfelépítését, s csak aztán adom meg neki az annyira áhított információt.
- Egan Foley vagyok, Holdpap. Vándor vagyok jelenleg, s ezen tájon tevékenykedem. – árulom el neki, azonban ő egyből rám szól.
- Egészen pontosan miben sántikálsz? – mondja felém, s a jól megszokott fájdalmas sóhajtásom tör elő ajkaim között. Nehezemre esik válaszolni egy ilyen bizalmatlan vámpírnak.
- Csupán kutatok, régi romokat. – összébb húzza a szemeit az idegen, aztán hátulról a tenyerével végül a tűz felé lök. Majdnem felbukok egy kiálló gyökérben.
- Indulj Holdseggű! Aztán mesélni fogsz erről. – hangzik keményen, s mivel nem ad más választási lehetőséget, így a tűz irányába sétálok. Mikor megérkezem oda, akkor leültet a földre, majd velem szembe leül egy faragott tuskóra. Vadász számszeríját felém tartja, s a nyílvessző pedig pontosan felém mutat, a célpontra. Ilyen távolságból nem lenne esélyem elmozdulni előle. Egy darabig sem én, sem ő nem szólal meg. Kimondatlan párbeszéd folyik közöttünk, ami a tekintetünk találkozásával jön létre. Én továbbra is próbálok nyugton maradni, s bízni abban, hogy végül sikeresen kijutok ebből a helyzetből. Felsóhajtok ebben a patthelyzetben, aztán döntök úgy, hogy a megfelelő pillanatig kivárok. Nem tudom, hogy ez a technika hova fog eljuttatni, de úgy vélem jelen pillanatban két lehetőség áll fenn. Meghalni vagy megszökni? Bevallom, sosem szeretem azon idegeneket, akik minden további nélkül szegeznek fegyvert a másikra. S ez szintén egy ilyen helyzet…
A héber nyelv nyomában I.rész
Az utazás nehézségei I.rész
A Holdvallásról I.rész
Állok egy helyben, s tekintetem azon ismeretlen nyelv cirádás betűit fürkészi, amit képtelen vagyok elolvasni. Tán valamikor egy tartóoszlop lehetett, s azon ilyen felirat. Vajon van belőle több is? Mi célból készülnek ezen írások? Ha tudnám, akkor nem foglalkoznék vele többet. De a lényem legmélyén még sem hagy nyugodni a gondolat, hogy ilyen egyszerűen felhagyjak ezen kutatásaimmal. Tudni akarom! Nem tántoríthat el senki sem! Fiatal vagyok és életerős, ebből kifolyólag, ha kell gyorsan eltűnök baj esetén. Még egyszer végigsimítok a kacskaringós vonalakon, ami a romon található. Hasonló színű, mint a mi Holdszentélyünk építőelemei, annyi különbséggel, hogy ez még fennmaradt régi állapotában, míg odahaza némileg újra lett hasznosítva. Vajon fennmaradtak a rajtuk levő írások? Lejegyezte egyáltalán valaki? Vagy mit sem törődve a halandzsával egyszerűen rombolt, hogy végre alkosson belőle valami újat. Nem tudom, az nagyon régen volt. Megmaradok ebben a bizonytalanságban, míg egyszer egy szép napon meg nem találom a kincses ládika kulcsát. Addig annyit tehetek, hogy kutakodom tovább. Létezik-e egyáltalán valaki, aki el tudja olvasni ezen betűket? S ha igen, akkor az még képes felfogni annak jelentését? Változnak az idők, így lassanként minden más ugyanúgy formálódik. Valami elvész, de van, ami megújul és tovább él, míg van ki életet lehel belé. Így van ez a nyelvvel, a hagyományokkal, s minden mással, ami beépül egy faj mindennapi életének sodrába. Ezen cirádás betűk tulajdonosai kik voltak valójában? Fennmaradtak-e vagy pusztán porladó romokat, s olvashatatlan írásokat hagytak maguk után? Mit csináltak? Mit tettek? Igen, megannyi kérdés suhan át az agyamon, amire választ szeretnék kapni. Tán lehet, hogy sosem történik meg, de lehet, hogy csupán egy nagyon kis részét. Vajon lesz követőm, utódom, aki folytatja a munkásságom? Egyelőre nincs senki, aki mellém szegődne, vagy csupán támogatna a tevékenységemben, egyedül vagyok. Gondoskodnom kellene arról, hogy ne vesszen kárba a fáradozásom, de óh ti Veronia szép tünde női? Ti vagytok olyan rejtélyesek, s ti sötét tünde szépségek, e tekintetben ti sem panaszkodhattok.
Mikor elegendő ideig néztem a betűket, akkor papírt és író eszközt ragadva próbálkozom meg leírni. Öt perc múlva döbbenek rá, hogy az előttem látható írást nem olyan könnyű lejegyezni, mint én magamban elképzeltem. Hoppá! Megint elrontottam, kezdhetem elölről az egészet. Ideges vagyok e tény miatt, mert szeretnék tovább indulni minél hamarabb, míg a Nap le nem bukik a horizont alá. Ugyan látok a sötétségben, de van olyan sanda gyanúm, hogy a Holdfényben nem vehetőek ennyire tisztán ki a betűk, mint fényes nappal. Sietnem kell, mert alapból úgy délután három óra környékén érkezhettem meg. Vagy maradjak itt, míg sikeresen le nem jegyzem? Ismeretlen számomra e környék, s ki tudja, hogy miféle vadak, szörnyetegek élik itt életüket. Egy magányos utazónak szembe kell néznie azon valósággal, hogy esetleg megtámadja valami, amiről fogalma sincs. Izgalommal tölt el engem e tudat, ezért gyakran nézek körbe, hogy minden rendben van. De térjünk vissza a betűkhöz! Hogy képesek ezt gyorsan leírni? Vagy lehetetlenségre gondolnék? Próbálkozom olyan szabályossággal lejegyezni ezen írást, mint ahogy a szemem előtt mutatkozik. Sehol sem látok eltérést, nincsenek kilógó, vagy csupán felesleges vonalak. Ez teljesen szabályos, ami engem bámulatba ejt. Csodálatosnak tartom ezen tökéletességet, s tán bután hangzik, de valami megfoghatatlan harmóniát áraszt magából. A sötét tünde betűkkel kapcsolatosan van valami hasonló, meg a tündéknél is. Az embereknél, démonoknál és vámpíroknál nem érzékeltem törekvést a betűk az olvashatóságára. Egyszerűen félreolvashatják mások, vagy egyszerűen nem úgy fogják értelmezni. Ezért tartom fontosnak, hogy az írás legyen jó és értelmezhető; ezáltal elkeserülve azon eseteket, amit egyszerűen úgy neveznék, hogy a nyelv a rombolása. Igaz nem mindenki tud írni, vagy olvasni, de ők szintén alkotó elemei az egésznek. Nem vehetjük figyelmen kívül a kimondott szavakat. A nem tiszta kiejtés szintén, romláshoz és jelentés változáshoz vezethet, vagy csak egyszerűen tájszavak jönnek létre, ami végül egy-egy tájegység sajátja lesz. Érdekes dolgok ezek. Az idő halad, s én még mindig a betűk lejegyzésével foglalkozom. Eszembe juttatja azon időket, mikor kisgyerekként a betűket próbáltam megformálni, de a kezem még nem állt rá. Az egyiknek nagyobb lett a hasa, vagy egyes vonalak nem lettek tökéletesen egyenesek. Addig gyakoroltatták velünk, míg hozzá nem ügyesedtünk, míg tökéletesen el nem sajátítottuk a betűk írását. Utána következett a betűk gyors leírása. Még sosem szenvedtem annyit, mint akkor. Szép is legyen, s még gyorsan is legyen leírva. Nekem sokkal több időbe tellett elsajátítani ezeket az alapokat, mint másoknak. Nem az a gyors tanuló vagyok. Már a harmadik teleírt papírt gyűrőm össze, mert a betűk komoly gondokat okoznak nekem. Valahol mindig elrontom, s nem úgy néz ki, mint az eredeti szövegen. Ha találkozok egy olyan idegennel, ki el tudja olvasni, akkor nem magyarázkodhatok, hogy így vagy úgy volt. Valószínűleg kinevetve engem. Ha már belefogtam, akkor végigcsinálom. Szürkülni kezd a táj, ahogy egyre kevesebb napfény világítja meg azt a helyet, ahol jelenleg vagyok. Régi romnál, ami elfeledett dolgokról suttog. Olyanokról, amit a mai fajok mindegyikét hidegen hagyna. A belső lényem viszont azt mormolja állandóan a fülembe, hogy foglalkozzak vele, mert egyszer még hasznos lehet. Végül a sok-sok eltöltött idő után, gyér fényviszonyok alatt sikerül lejegyeznem ezt a nem túlságosan hosszú szöveget. Fáradtnak érzem magam, pedig nem végeztem túl nagy fizikai munkát. Gyorsan elrakom a papírt biztos helyre, hogy ne sérüljön. Óvom víztől és fizikai sérüléstől, esetleg mágiától. Éhes vagyok, de nagyon. A kemény koncentráció közben fel sem tűnt ezen szükségletem, csupán most, mikor megvagyok vele. Megkeresem a batyumban az ételes zsákom, amiben némi száraz kenyér és kolbász van. Innivaló tekintetében nincs hiányom, az idefelé jövet előtt az egyik forrásnál feltöltöttem a kulacsaim vízzel. Nincs mit tenni, mint megenni. Kezembe veszem az éles bicskám, s apró falatkákat készítve látok hozzá az esti dinóm-dánomnak. Az étkezés végére nem tagadom, de megfájdul az állkapcsom, de most már tele a hasam. Ez a tény megnyugtat, úgy mint az est beállása. Sötétség uralkodik a tájon, azonban az éjszakai látásnak köszönhetően tovább élvezhetem a környezetem szépségét. Szedelőzködöm, majd a cuccaimat ellenőrzöm, hogy mindenem megvan-e? Egy sóhajtás tör fel belőlem, aztán búcsúzásba fogok ettől a helytől, s annak szellemiségének képviseletétől. Önkénytelen jut eszembe egyik Holdpap tanítom szavai: „Tiszteld a régit, óvd az újat!” Mosoly ül rá az arcom vonásaira, mert szép emlékek fűződnek ahhoz az időkhöz. Egy darabig állok a helyemen, aztán lassan megindulok a hazafelé vezető úton.
Teliholdas éjszaka lesz, ami a legszebb szokott lenni. A Holdanya vezető fénye, ahogy a világra hozott gyermekét óvón terelgeti a helyes úton. Melegség áraszt el, s ezzel egyetemben egy olyan nyugodtság uralkodik el rajtam, ami minden Holdpap fő tulajdonsága, legalábbis én úgy vélem. A sziklaszilárdság, a törhetetlenség és az ellenállás. S bizony ehhez kapcsolódik a mi hitünk, a meggyőződésünk. Elég csak a Holdra nézni, s megfigyelni azt, hogy milyen sok sebet kapott már, de még mindig ott van. Nem tört meg és nem panaszkodik. Haladok előre, s a táj közben szépen változik körülöttem, ahogy a két lábammal a kilométereket falom. Nyugodt tempóban haladok, s feltétlenül halkan próbálok lépdelni az ösvényeken, hogy a körülöttem levő éjszakai élet hangjait halljam. Fontos eleme a túlélésnek, ha a környezetre figyelünk, ezáltal megelőzhető a baj. Egy 20 kilométer séta után a távolban, a fák sűrűje között tábortűzre leszek figyelmes. Nem sokkal később az enyhe szellő fújja az arcomba a füstöt. Megállok, s azon nyomban körülnézek, hogy nem-e áll már lesben valaki. Egy darabig csupán hallgatózok, aztán megindulok a tűz irányába.
Abban reménykedek, hogy nem olyan idegenek futok bele, akik tele vannak gyűlölettel, fájdalommal és keserűséggel. Tíz méter van már csak hátra, mikor oldalról megszólal egy határozott férfi hang.
- Ne mozdulj, ha kedves az életed! Csak semmi meggondolatlan mozdulat! – hallatszik, mire én megállok. Szívesen engednék a kíváncsiságomnak, hogy ki az, aki meglepett engem. Egy picit a hang irányába fordítom a fejem, s nem túlságosan jól, de kiszúrom az alakot. Egy vámpír az! Közeledik felém, s mikor megérkezett hozzám, akkor ennyit kérdez.
- Te meg ki vagy? Mit keresel itt? – hangja parancsoló, s ellenmondást nem tűrő. Megnézem a vonásait, a testfelépítését, s csak aztán adom meg neki az annyira áhított információt.
- Egan Foley vagyok, Holdpap. Vándor vagyok jelenleg, s ezen tájon tevékenykedem. – árulom el neki, azonban ő egyből rám szól.
- Egészen pontosan miben sántikálsz? – mondja felém, s a jól megszokott fájdalmas sóhajtásom tör elő ajkaim között. Nehezemre esik válaszolni egy ilyen bizalmatlan vámpírnak.
- Csupán kutatok, régi romokat. – összébb húzza a szemeit az idegen, aztán hátulról a tenyerével végül a tűz felé lök. Majdnem felbukok egy kiálló gyökérben.
- Indulj Holdseggű! Aztán mesélni fogsz erről. – hangzik keményen, s mivel nem ad más választási lehetőséget, így a tűz irányába sétálok. Mikor megérkezem oda, akkor leültet a földre, majd velem szembe leül egy faragott tuskóra. Vadász számszeríját felém tartja, s a nyílvessző pedig pontosan felém mutat, a célpontra. Ilyen távolságból nem lenne esélyem elmozdulni előle. Egy darabig sem én, sem ő nem szólal meg. Kimondatlan párbeszéd folyik közöttünk, ami a tekintetünk találkozásával jön létre. Én továbbra is próbálok nyugton maradni, s bízni abban, hogy végül sikeresen kijutok ebből a helyzetből. Felsóhajtok ebben a patthelyzetben, aztán döntök úgy, hogy a megfelelő pillanatig kivárok. Nem tudom, hogy ez a technika hova fog eljuttatni, de úgy vélem jelen pillanatban két lehetőség áll fenn. Meghalni vagy megszökni? Bevallom, sosem szeretem azon idegeneket, akik minden további nélkül szegeznek fegyvert a másikra. S ez szintén egy ilyen helyzet…
A hozzászólást Egan Foley összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Márc. 31, 2017 3:09 pm-kor.