Welcome to the family - Üdv a családban

Azon a bizonyos napon, egy meglehetősen titkos út miatt, a Nyugati-síkságon kellett éjszakáznom, pont egy nagy vihar kellős közepén. Egész éjjel valami rohadt faág nyomta a hátam, amit a vihar tört le az éjjel. Reggelre a viharfelhők már elvonultak, így nyugodtan tudtam volna pihenni, csak megszólalt belőlem a mélységi, aki megszállt. Próbáltam tettetni, hogy alszom.
- Johnny... Johnny... Jól van érzem, hogy ébren vagy. Figyelj rám, mert ez nagyon fontos, és nem akartam, hogy azt hidd, hogy álmodsz.-mondta.
-Most legyél szívés, és fogd be a szád! Had reggelizzek nyugodtan.-mordultam rá belsőségemre.
Megvárta, míg elfogyasztom reggelimet, majd folytatta.
- Úgy döntöttem fontos feladatot akarok rád bízni. Keress meg! Indul el keletfelé. Keletre, amikor már az otthonod sűrű fáit látod, és még tovább, le a térképről, csak keletre.
-Úgy érted a tünde erdő felé?
-Igen, oda.
Amikor felálltam, rettenetesen fájt a hátam, kiegyenesedtem, majd leporoltam koszos nadrágomat.
-Mi lehet ilyen fontos?-kérdeztem gúnyos hangnemben.
- Nem akarsz a fejedben lévő hanggal találkozni? Megtisztelve kéne érezned magad. - válaszolt kérdéssel a mélységi.
-De persze hogy akarok-hadartam oda neki - De túl korán van. Mennyi lehet az idő? Mindegy is! Miért szólítasz magadhoz?
- Jajj de kis kíváncsi vagy. Úgy döntöttem aktívabban részt akarok venni a világ történéseiben, és ehhez méltó szolgákra és szövetségesekre van szükségem. El akarom dönteni melyik leszel.
-Hát szövetség jól hangzik-mosolyodtam el-És mi van , ha nyugatra megyek? Csak, hogy útitársakat keressek.
- Nyugatnak a tenger van csak. És bár az idő nekem nem számít sokat, fölöslegesen vesztegetnéd az időd. Az útitársak miatt ne aggódj, lesznek akikkel egy irányba tartasz majd.
-Rendben, akkor induljunk!-fejeztem be a beszélgetést, majd tőröm után nyúltam, majd övemre helyeztem. Semmi egyebet nem akartam vinni, mert gondoltam, ha már ő miatta megyek keletre, csak lesz benne annyi, hogy majd kontrolálja a testem, vagy valamit csinál. Lassan, gyalog, indultam el keletnek, a felkelő nap fénye felé.

Már egy napja csak gyalogoltam, mikor fájdalmasan megkordult a gyomrom, mivel nem hoztam magammal semmilyen ételt. Már majdnem a Nordenfluss folyó partján voltam, s ilyen tempóban két nap alatt elértem volna a Tünde erdő szélét. Az éhségem óriási méretet öltött, és a mélységi ezen nem segített.
-Ajjjj! Vissza kéne fordulnom!  Nagyon éhes vagyok! Miért nem szóltál rám, hogy szedjek bogyókat, vagy valamit?-kérdeztem dühösen.
-Gondoltam van ennyi eszed magadtól is. Én az urad és parancsolód vagyok, nem az apád, hogy minden ilyenre figyelmeztesselek. - válaszolt a fejemben sértődötten a mélységi. Egy pillanatnyi csönd után viszont megint megszólalt. - Ellenben hamarosan találkozol egy társaddal. Megkérdeztem, csomagolt elég ételt hogy jusson neked is, de ajánlom, hogy legyél vele udvarias és hívd meg a legkzöelebbi tünde faluban ebédelni.
-Renben!-mondtam miközben fejemet forgattam, és a társ feltűnését vártam a horizonton.
-Örülök, hogy nem akadékoskodsz. - válaszolta elégedetten a mélységi. A horizonton pedig egy fertályóra múlva tényleg feltűnt egy alak. Egy alacsony, csenevész embernő volt, kócos barna hajjal, szakadt köpenyben. Mikor közel ért hozzám összehúzott szemmel mért végig.
-Te is a Mester egy tanítványa vagy? - kérdezte köszönés nélkül.
-Igen én vagyok az! A mesterem pedig...-kicsit megáltam, és fújtam kettőt.-A mesterem pedig keletre van! Meg a fejemben... Hosszú történet.
A nő felnevetett.
-Nekem is. És éppen arra utasított, hogy osszam meg veled az élelmemet. Gondolom ez is a próba része.
-Szóval nem vagyok együl, kedves...-szememet lesütve a nőre néztem.-Elnézést, hogy hívnak?
-Miranda. A nevem Miranda. És nem. Nem tudom pontosan mi mennyien vagyunk de... Vannak más mélységiek is, szolgákkal akik hozzánk hasonlóak. - közben elővette a táskáját, és átnyújtott egy vekni kenyeret egy almát és némi sajtot.
-Köszi!-mondtam pirultan, majd csendben elfogyasztottam az ételt.
-Téged hogy szólíthatlak? - kérdezte a nő.
-Johnny a nevem. Johnny Wood.
-Nos akkor örvendek Johnny. Remélem mindketten átmegyünk a Mester próbáin. Keletnek igaz?
-Igen, keletnek. - szólalt meg a mélységi egyszerre mindkettőnk fejében. Ezek szerint ilyet is tudott... Miranda leporolta az egyébként meglepően koszos, beazonosíthatatlan színű köpenyét, majd az egyszerű vándorbotjára támaszkodva elindult.
-Jössz?-nézett hátra.
-Persze, hogy megyek! De ideje lenne sietni. Nincsen túl sok időm.
A nő ismét felnevetett.
-Mert hova rohansz?
-Eleve egy "üzleti út" miatt utaztam ide csak... Az ügyfél meghalt. De ez mindegy! Tényleg van időnk...
- Többé nem kell törődnöd semmilyen üzlettel. Mostmár egy magasabb célt szolgálunk. Azt hiszem kultistáknak neveztek el minket az emberek.-magyarázta. Egész nap kutyagoltunk, sőt át is tudtunk kelni a Nordenflusson, ami egyébként egy hatalmas folyam kristálytiszta vízzel, majd estefelé tábort vertünk. Miranda tüzet rakott, engem meg megkért hogy gyűjtsek tüzifát, amikor is, 3 közeledő alakot láttam meg a szürkületi erdőben.
-Azok ott kik?-kérdeztem réműlten miközben az alakokra mutattam, majd tőrömért nyúltam.
- Valakik akik megunták az életüket. - közölte Miranda rezignáltan. Közben a három alak belépett a tűz fényének a körébe. Egyszerű embereknek tűntek, három férfi, egyiknek kardja volt, másik kettőnek bunkósbotja.
- Veszélyes itt táborozgatni éjnek évadján két fiatalnak, nem igaz fiúk? - szólalt meg a kardos, a többiek pedig röhögtek.
-Nem csupán két fiatal... Óriási erő van velünk!-ordítottam rájuk-Ha nem békés szándékkal jöttetek, takarodjatok!
Ismét röhögtek
- Erő? Milyen erő? Papok vagytok talán? - fenyegetően meglengették a bunkós botot.
- Adjátok ide a pénzt és az ékszerket, és akkor talán békén hagyunk benneteket.
-Azt kérdezed milyen erő? Mindjárt megmutatom!-mondtam, miközben tőrömet, és karmaimat megpróbáltam fejébe mélyeszteni.
A kardos felém lendítette a kardját, és már fel is nyársalt volna, amikor hirtelen megdermedt a levegőben, és olyan rémület ült ki az arcára, mintha csak maga a mélységi jelent volna meg mögöttem. Pedig csak Mirandát bámulta.
Így viszont sikerült a karmommal pont felhasítanod az arcát, mire fájdalmasan üvöltött fel, és  a másik két társa is támadásba lendült felém.
-Ki kér még?-üvöltöttem a vér szagától megrészegülve, miközben a másik ketőtt tőrömmel próbáltam megölni, egy-egy fejre célzott vágással.
A másik bandita felé vágtam, miközben éreztem hogy azok ismét elbizonytalanodtak körülöttem, bár nem rémültek meg annyira mint az előző. Inkább csak szarul érezték magukat, így könnyedén bele tudtam állítani a bandita fejébe a tőröm, mire az utolsó, harmadik fejvesztetten elmenekült. Volt egy hullánk, és egy földön fekvő sérültünk.
-Ennyi volt? Pedig csak most jöttem bele!-mormoltam csalódottan, miközben hármat belerúgtam a sérültbe.
Az felüvöltött fájdalmában.
- Ne játsz vele, egyszerűen öld meg. - mondta Miranda, miközben visszatelepedett a tűz mellé. - Úgy tűnik, te fogsz harcolni, én pedig összezavarom az elméjüket, hogy könnyű dolgod legyen. A Mester jól kitalálta ezt is.
-Rendben!-mondtam, majd tőröm belemélyesztettem a sérült fejébe.

Az éjszaka további részében semmi említésre méltó nem történt, viszont még mindig nem tudtam normálisan kialudni magam, mivel most nem csak egy ág bökte a hátam, hanem kíváncsi lettem a Mesterre, és egész éjjel fantáziáltam, hogy milyen is lehet valójában. Reggel továbbindultunk gyalogosan, és elértüek a tünde erdő határát. Kényelmesen mentünk az úton, mikor is belefutottunk egy határőr csapatba. Láthatóan elég nagy volt a mozgolódás és a készültség, de ezt a jelenlegi világpolitika elég jól megmagyarázza. Vezetőjük, egy szőke hajú tünde férfi ugrott le elénk az útra, de ha felnézel a fákon észrevehetted, hogy íjászok voltak.
- Állj. - szólalt meg a férfi. - Mi keresni valótok van a tünde királyságban? Látom, hogy fajtánk beli, de ez a parancs, minden áthaladót meg kell kérdeznünk. - mondta nekem. Miranda mellettem értetlenül nézett, ő ugyanis nem beszéli a nyelvünket.
- A Mester hívott! Ahoz meg semmi közöd, hogy ki az én mesterem!
A tünde felvonta a szemöldökét.
- Én pedig őfelsége Amelie királynő katonája vagyok, és az a parancsom, hogy mindenféle jöttmentet nem engedhetek át, úgyhogy vagy adsz egy normális indokot, vagy az íjászaim lelőnek.
Miranda még mindig értetlenül nézett rám.
- Mi történik? - kérdezte. Közben pedig a mélységi is megszólalt a fejemben:
~ Értékelem a hűséged, de lehet egyszerűbb lenne csak hazudnod...
- Mestert mondtam? Jaj, de buta vagyok! Magister-t akartam mondani... Az Rúna Mágust jelent a mellettem álló hölgy nyelvén. Ő a tengeren túlról jött. - hazudtam folyékonyan.
Máris megenyhült az arca kicsit a marcona katonának
- A tengeren túlról azt mondod? - simogatta meg az állát - Őfelségét valóban érdeklik ezek az újdonságok és a tengeri hódítás. Adok maguknak kísértet Zephyrantesig, nem lenne jó, hogyha valami magukra támadna az erdőben, és jól ismerik az ösvényeket.
Ekkor két íjász ereszkedett le mellénk egy fáról, közrefogva bennünket.
Miranda ijedten nézte őket.
- Nem szükséges... A tenger túlon számunkra érdekes, és érthetetlen harcmód van. Egy itteni banditát, vagy akármilyen disznóságot pár másodperc alatt kivégez. - folytattam a hazudozást.
Miranda meghuzogatra a köpenyem szélét.
- Nem mondod el mi történik?
- De, persze! Kérdezték mit akarunk, én azt hazudtam a tengeren túlról jöttél. - súgtam a lány fülébe.
A lány bólogatott megértően. Az íjászok azonban nagyon nem akartak tágítani.
- Nem lenne méltó őfelsége vendégét kíséret nélkül hagyni.
- Nem lenne egyedül. A testébe zárt egy... Feket Nazitort... - hazudtam és reméltem, nem hallott ilyen nevű lényről - ...amit egy elf íjászi kíséretből változtattak át. Mutasd meg nekik! - Fordultam a lány felé.
- Mit mutassak meg neki?
- A karodat!
- Á, jól van.
Miranda jobb alkarja kocsonyássá változott, és mosolyogva meglengette az elfek előtt. Azok jól láthatóan hátrahökeltek ijedtükben.
- Micsoda boszorkányság ez... De azért... - próbált erősködni a kapitány, ugyanakkor az előbbi két íjásza is hátrahúzódott és nagyon rázzták a fejüket, hogy ők bizony nem fognak kísérni egy tengeren túli boszorkányt az biztos. Végül a tünde felsóhajtott.
- Jól van... Menjenek, de ezt ne nagyon mutogassák a fővárosban. A frászt hoznák a lakosságra.
- Rendben van! - majd intettem Mirandának, és csendben bevonultam az erdőbe.
A lány szedte a lábát és követett a határőrök pedig eltűntek a fák ágai között mintha ott sem lettek volna.
- Ez igazán ügyes volt. - jegyezte meg Miranda mellettem lépkedve. - Az arcuk megfizethetetlen volt!
- Ugye? Ezt imádom a legjobban a vér szaga után! - mosolyodtam el.
Bólogatott.
- Én nem szeretem a vért. Az acél szagára emlékeztet és kardokra.
- Furcsa vagy. - mondtam, majd a további beszélgetést elkerülendő, lehajtott fejjel folytattam az utat.
- Te is.
- Most menjünk. - mondtam, majd eltűntem a lombok között.
Már 3 napja mentünk, mikor a növényzet egyre sűrűbbé vált, a levegő egyre párásabbá és súlyosabbá. Tudtam, mivel ez a hazád, hogy a tünde erdő keleti fele egy áthatolhatatlan dzsungel, és még soha senki sem járt a túloldalán. A bogarakból is egyre több lett, az éjszakai állatok hangja kellemes aláfestő zenét nyújtott, de nem támadott meg bennünket senki. Már a negyedik napja mentünk, és amúgy az élelmünk is fogytán volt, szóval Miranda szedett bogyókat.
~ Már nincs sok. Három óra múlva ott vagytok.
Szólalt meg a mélységi a fejünkben. Egyébként meglepő módon az elmúlt napokban teljesen csöndes volt.
- Hallottad? Siessünk Miranda!
A lány felderült arccal bólintott. Olyan két óra telhetett el, mikor öt köpenyes alakkal találkoztunk, akik felderült arccal integettek nekünk.
- Titeket is hívott?
Miranda bólogatott.
- Ti vagytok a többi tanítvány?
- Heten mint a gonoszok! - nevetett fel egy másik, közben hátraesett a csuklyája, így láthatóvá váltak nevetés közben hegyes szemfogai.
- Mert mi vagyunk a gonoszok! - nevettem én is.
Intettek, hogy menjünk, egyébként elég vegyes volt a társaság, két ember, egy vámpír, egy sötét tünde és egy másik, hozzám hasonló tündéből állt a kompánia, a tünde és az egyik ember egyébként nő volt. Együtt rölrörrük el a maradék egy órát, mire egy fehér kőből álló, növényekkel eléggé benőtt lépcsős piramis tárult a szemünk elé.
~ Üdvözöllek benneteket szerény hajlékomban. - szólal meg a mélységi.
Szívem nagyon gyorsan vert, egyszerre féltem, és izgultam. Féltem, hogy a Mester túl gyengének tart, és megöl, és izgultam, mert mégis csak a mesteremről volt szó. Titokban ezt a napot vártam legjobban, mióta "beköltözött" az életembe.

A társaim magabiztosan indultak meg a piramis felé, annak ellenére, hogy semmilyen bejárat nem volt rajta. Én egy hirtelen gondolat köveztében felrohantam a tetejére. Igaz fáradtan, de felértem. A kilátás gyönyörű volt. Az egész Tünde erdőt láttam. Az idő kicsit párásra váltott, mintha eső közeledett volna. A zárkő tetején egy érdekes, kacskaringós szimbólumot véltem felfedezni.Szinte éreztem, hogy a szimbólum a kulcs. Gyorsan rácsaptam egyet. Semmi nem történt.
- És ilyenkor hol vagy?- kérdeztem a mélységit dühösen.
~ Itt. De a próba része az, hogy be tudtok-e jutni. Nincs szükségem agyatlan szolgákra. Agyatlan szövetségesekre még kevésbé.
- Rendben van... De legalább egy minimális segítséget nyújthatnál!
~ Ti halandók semmit sem tudtok magatok megoldani?
- Hé, találtam itt valamit! Valami fura kacskaringós rajz... - kiáltott fel az egyik társam.
- Már án is találtam egyet!- elgondolkodtam.- Mi van ha pontosan annyi van, amennyien vagyunk, és mindenkinek rá kell állni egyre?
- Lehetséges! - kiáltott vissza Miranda, és mindenki elkezdett szimbólumokat keresni. Hamarosan tényleg meg is hallottam, hogy "Én is találtam egyet!", "Én is!", de a legtöbbje falon volt vagy függőleges felületen így nem nagyon tudtunk rájuk állni.
- És hogyha, egyszerre csapnánk rá?- kérdeztem.
- Mármint? Üssünk bele?
- Igen.
Hát jó... - válaszoltak. - Visszaszámolsz?
- Igen! - és megkezdtem a visszaszámlálás. Nagyon izgultam, mivel éreztem, hogy percek múlva találkozok a mesterrel.
Mindenki rácsapott, simán ököllel, de nem történt semmi, többen fájlalták a kezüket, és hallottam ahogyan a mélységi röhögött a fejemben.
- Lehet hogy eltört... - nyöszögte az egyik nő.
- Szerintem nem... Egyéb ötletek?- kérdeztem.
- Nem lehet hogy mágia kell hozzá? - kérdezte Miranda.
- De lehet... És mi van, ha csak szórakozik velünk? Ha nincs is megoldás?
- Akkor nem hívott volna ide minket fél Veronián keresztül...
- És ha közben itt van köztünk? Pontosan nem tudom mire képes! Lehet, hogy valamelyikünk az!- ordibáltam zavarodottan.
- Nyugi, Johnny. Nyugi... - szólt rám Miranda lentről. - Nagy levegők... De egyébként lehetséges...
- Miranda... Nem te vagy az?- léptem hátra réműlten.
Miranda felnevetett.
- Én a helyében egy gyönyörű elf nő alakját venném fel nem... ezt. - nézett végig magán.
- De van itt egy elf hölgyemény is!- fordultam az elf nő felé.
Az elf nő felnevetett.
- Igazatok van. A mélységink bennem is ott van... De... Sajnos nem eléggé.
~ Kár a gőzért. Ha emberi alakot öltenék nefilimnek néznék ki fekete szárnyakkal. Oldjátok meg a feladatot!
- Mégis hogyan, Mester? Én feladom!
~ Ha feladod nem vagy méltó a szolgálatomra.
- Mindenki! Hallottátok a Mestert! Mindenki próbálja megnyomni a jelet, csak kocsányos karral!
Követték a parancsomat. Mindenkinek a karja átváltozott kocsánnyá. Miranda visszaszámolt, és háromra egyszerre ütöttünk rá a szimbólumokra. Ekkor a piramis megremegett, az egyik oldalán a kövek maguktól kezdtek el átrendeződni. Leereszkedtem. Mind ott áltunk egy impozáns kapu előtt, ami egy hatalmas foylosót tárt fel, nálunk háromszor magasabb alakok is kényelmesen elfértek volna rajta.
~ Már azt hittem sosem jöttök rá. Íme Ir- Saar, a Kapu városa.

Amint beértünk rögtön ráléptünk egy iszonyatosan keskeny hídra. Korlát nem volt, egyszerre csak egy ember fért el rajta, körülöttünk és alattunk pedig sötétség volt. Ha viszont felfelé néztünk egy világító zöld, ovális alakú követ láttunk, szemben pedig újabb boltív szerű kapu volt. Az egyik férfi rögtön át is vette a vezetést, nagylegényként elindult előre... majd a híd leomlott előtte, éppen csak hátra tudott lépni.
~ Itt is az első feladatotok. Jussatok el a boltívig! - szólalt meg a fejünkben a mélységi.
A híd maradék része, és a boltív között legalább 10 méter volt, bár ezt nagyon nehéz volt megmondani a sötétség miatt, a lényeg, hogy lehetetlen lett volna átugrani.
- Van egy olyan érzésem, hogy itt is mágiát kell használnuk. Ti mit gondoltok? - kérdeztem.
A vámpír társunk elhúzta a száját.
- Nem hiszem, hogy bármelyikünknek lenne repülő mágiája.
Egyszercsak egy kisfiú jelent meg a boltív előtt, konkrétan egy adag kátrányszerű trutyiból állt össze.
- Ez a hit próbája. Bízzatok! Bízzatok őbenne, hogy vezeti a lépteiteket! - majd ott maradt szoborszerűen. Bronz bőre és kis szárnyai voltak, pont, mint egy nefilimnek.
- Rendben... Kölyök... Mit csináljunk?
- Higgyetek!
- Jó, de miben!? - kérdezte Miranda haragosan.
- Elhisszük, hogy itt a híd, és átsétálunk a levegőn? - kérdeztem szarkasztikusan.
- Ez nem is hülyeség. - szólalt meg a sötét tünde társunk.
- Oké, ki megy előre?
Mindenki egymásra nézett. Senki nem akart menni.
- Akkor megyek én. - szólaltam meg magabiztosan.
- Biztos vagy benne? - kérdezte Miranda aggódva. - Mi van ha leesel?
- Akkor így jártam! - mosolygtam Mirandára.
Mindenki lélegzetvisszafojtva várt... És csodának csodájára, amikor előre mentem, szilárd kőre léptem. A hidat még mindig nem láttam, de egyértelmű volt, hogy nem fogok leesni.
~ Még nem döntöttem el, hogy te vagy a legjobb kultistám, vagy a legrosszabb. - szólalt meg a fejemben a mélységi.
- Nyugodtan gyertek, srácok! - kiáltottam hátra mosolyogva.
Egymásra néztek, kicsit hitetlenkedve, majd Miranda nagy levegőt véve indult el utánam, és a többiek is libasorban. A nefilim fiú elégedetten mosolygott... Majd a szél hirtelen feltámadt - ami zárt térben nem túl valószínű, és egyszercsak átrendeződött az egész piramis. Láttam, hogy átépülnek a kövek, megváltoznak a fényviszonyok... És máris úgy tűnt, mintha fényes nappal állnánk egy város főterén.
- Tudjátok, hogy mi az amit ti Veroniának neveztek? - kérdezte a fiú.
- Egy földrész? - kérdeztem értetlenkedve.
A gyerek felnevetett, és ettől a nevetéstől mindenkinek borsódzott a háta, mintha konkrétan a csontjaim is belerezegtek volna. Ahhoz képest amilyennek gyereknevetésnek kéne lennie meglehetősen kellemetlen volt.
- Egy földrész is... Valóban. De annál sokkal sokkal több volt, mielőtt még az első emberek és tündék betették volna ide a lábukat.
A gyerek alakja megváltozott. Egy három méter magas férfi állt előttetek fekete szárnyakkal, és feketeacél páncélban. Legalábbis látszólag.
- Csodálatos, nem igaz? - mutatott körben a városon amit magunk körül láttunk. A hangja most mély volt, és fémes.
- Tehát ez aféle "előző világ" ?
- Tulajdonképpen igen. Ennek a világnak a múltja, amikor az angyalok a földön éltek még együtt az emberekkel. Ez, ahol most állunk, a városuk kapuja, és kétezer éve ti vagytok az első vendégek itt.
- Itt van Arzael kardja is?
Újabb nevetés hallatszott, még rosszabb mint az előző... Néhány kő is lehullott oldalról.
- Ha itt lenne, akkor én már réges régen nem lennék itt.
- És én sem. - jelent meg a kisfiú valahol hátul megint.
~ És én sem. - tódította a mélységi is. - És ennek ellenére sem tévedtél nagyot... Legalábbis egy ideig egy hasonló helyen volt mint ez, de hogy most merre lehet, nem tudja senki. Örülnék persze, ha itt lenne.
- Ne szórakozzunk tovább, hol van a mester?
Írtózatos fejfájás lett úrrá rajtam mintha belülről fel akartam volna robbanni. Minden tagom sajogott, az orrom vére is eleredt.
~TE ITT NEM KÖVETELŐZHETSZ!
- Rendben van... Akkor folytasd!
Ez az állapot még tartott egy picit ameddig a mélységi le nem nyugodott. Éreztem Miranda kezét ahogyan próbált támogatni, majd a fájdalom szépen lassan elmúlt.
- Szóval. Én éppen próbállak benneteket olyan tudáshoz juttatni, ami senki másnak nincs meg ezen a kontinensen... Mármint a társaimon kívül persze.. De ha nem hát nem. Most, először és utoljára kérdezhettek tőlem hármat. Bármit, én válaszolni fogok rá. Utána pedig kezdődik a móka.
- Akkor az első kérdés: Mit akarsz ezen a kontinensen a szolgáidtól, és szövetségeseidtől?
- Kiváló kérdés, kiváló. Az elsődleges célja az alakuló kultuszomnak az, hogy megoldást találjatok a bezártságomra. Konkrétan ki kell találnotok, hogyan engedjetek el innen. Kezdem unni ezt a piramist.
- Értem... Kérdezéttek ti a többit! - fordultam a többiekhez.
Egymásra néztek megint, majd a vámpír kérdezett.
- És... Idebent mi lesz a dolgunk?
- Nos, végig kell csinálnotok egy kis barátságos tesztet.
- Miért? - vágta rá rögtön az ember társunk.
- Ezzel elhasználtad az utolsó kérdéseteket! És azért, mert egyrészt tudni akarom ki a legrátermettebb... Másrészt pedig, hogy szórakoztassatok.
- Kezdhetjük, mester?
- Kezdhetjük! - csapta össze a kezét, mire minden fény kihúnyt, és tökéletes sötétség telepedett ránk...
~ Lépj át a boltíven!
Szólt a parancs, csakhogy még mindig teljesen sötét volt. Egy szó nélkül átléptem a kapun, szerencsére emlékesztem hol volt.
Mikor átértem megint láttam, de valami furcsa volt... Mintha más lett volna a mozgáskoordinációm, meg minden másom is, és amikor lenéztem magamra láthattam, hogy határozottan úgy néztem ki, mint Miranda, az ő ruháiban voltam, a kezem is olyan, a hajam is... Szemben pedig megláttam saját magamat - mármint a megszokott formámat.
- Várjunk... Most Mirandavá változtattál?
~ Nem. Te te vagy, a tudatod, csak Miranda teste az amiből éppen kinézel.
- Te tényleg többet tudsz, mint amire gondoltam... És most mihez kezdjek?
Ismét nevetést hallottam... És az én testem, ami ott volt szembe egyszercsak nekem támadt.

Rettenetesen megréműltem. Az ereimben a vér szinte megfagyott. Viszont azt is éreztem, ha nem cselekszem minél hamarabb, ez a rám hasonlító valaki darabokra tép. Nem volt sok időm gondolkodni, mivel nekem esett, ezért egy kecses mozdulattal próbáltam kitérni rettenetes karmai elől. Ha nem Miranda testében lettem volna, lehet, máshogy sikerülnek a dolog, de megbotlottam a köpenyében, és a földre estem. Rettenetes félelmet éreztem. Nem mertem elbukni, mivel féltem az ismeretlentől. Féltem attól, hogy ha vesztek, a mester elutasít engem, viszont amitől legjobban féltem, az az volt, hogy ha vesztek, Miranda is meghal. A karmok felhasították a karomat, csak úgy ömlött belőle a vér és rettenetesen fájt. A földön fetrengve az ellenfelem az én képpeségeimet is használta. Ettől nagyon megijedtem. Pár pillanatig úgy éreztem, itt a vég. De eltött valami furcsa érzelem is... Valami olyan amit ezelött még soha nem éreztem. Harag töltötte el a szívem. Nem olyan harag, amit akkor éreztem, mikor megszállt a mélységi, hanem valami másmilyen... Ez sokkal inkább igazinak hatott. Éreztem cselekednem kell! Ezúttal nem kitérni próbáltam, hanem Mirande karját kocsányosra váltva bevinni egy ütést.
A kocsonyásság gond nélkül működött, a célzás kevésbé, ahhoz pont elég volt, hogy megállítsa a karmait ami épp készült Miranda mellkasába mélyedni. Így a kocsonyás csápba mélyedt - nem fájt annyira mintha az igazi karom lett volna, de megérzetem és nem volt kellemes. Mivel nem támadtam, félre gurultam, de mivel azok a rohadt karmok még mindig benne voltak a karomban, egy picit visszatartottak. Örültem, hogy sikerül talpra álnom, de ekkor a képmásom visszarántott. Ekkor eszembe jutott, hogy Mirandának vannak más képességei is, viszont ezeket én még nem tanultam meg, ezért azt se tudtam, hogyan hívhatnám elő őket. Fogaimat összeszorítva "imádkoztam" a mesterhez, hogy segítsen ebben. Nagy fejfájást okozott, de sikerült. Éreztem, ahogyan a mélységi ereje elöntötte az elmémet. Konkrétan eufórikus boldogságot okozott, és mivel én ezt az őrületet még nem éltem át, a testem is hátra lépett kettőt és döbbenten szorongva nézett rám, még remegett is, itt volt az ideje átvenni a kezdeményezést. Ekkor csápos karjaimmal próbáltam hasba, majd fejbe vágni. Sikerült, bár nem olyan erősen mint szerettem volna és kupánvágás helyett állon vágtam, így lépett hátra párat és elesett, ettől viszont megszakadt a szemkontaktus, így hamar össze szedte volna magát, ha nem cselekszem. Hatalmas dühvel a szívemben Miranda tőrét a mellkasába mélyesztettem. Ez olyan érzés volt, mintha magamat szúrtam volna le. Szörnyen fájt, viszont ennél durvább sélrülésre is felkészültem. Mondhatni, vártam, hogy szétnyiljon a mellkasom, és ömöljön belőle a vér, de ez nem történt meg. Helyette a test, amit legyőztem kátrány szerű trutyivá vált, és szétfolyt a földön. A folyosó végén megjelent a következő boltív. Kiszedtem a trutyiból a tőrt, majd tovább mentem. Ekkor tűnt fel nekem, hogy még mindig nem saját magam vagyok, hanem Miranda. Viszont ekkora boldogságot még soha nem éreztem. Sikerült megvédenem a sajátom, és Miranda életét. Átléptem a boltíven. Egy bálteremben találtam magam. Az asztal meg volt rakva mindenféle földi jóval. Hirtelen elfogott a mindent elsöprő éhség, mintha hetek óta éheztem és szomjaztam volna, nem számított, hogy amúgy volt nálam élelem. Ezen nagyon meglepődtem, neki is estem volna az étkeknek, mikor megszólalt a mélységi a fejemben.
~ Alázat és szerénység. Csak egyetlen dolgot választhatsz, az az egy, ami nem mérgező ezen az asztalon.
Jobban körülnéztem az asztalon, és megnéztem, pontosan mi is van rajta. Az alapján, amit a mester mondott, számomra egyértelmű volt, hogy valami szerényet válasszak. Így odaléptem egy pohár vízhez, és felhajtottam. Jól választottam. Ettől nem lett semmi bajom.
~ Jól van. Választhatsz egyetlen ételt is. - mondta a mester.
Itt már egy picit gondolkodnom kellett, hogy az itteni ételek közül, melyik a legolcsóbb. A kenyérre esett a választásom. Megettem, és megjelent a kapu a terem másik végén. Én büszkén, és boldogan léptem át rajta.

A kapu egy egész hangulatos terembe vezetett. A teremben nem voltam egyedül, mivel ott ült a vámpír, az ember és az én testem is.
- Ti is átestetek a próbákon? Már ha ti tényleg ti vagytok... - kérdeztem tőlük.
- Igen... az elsőben magammal kellett megküzdenem... - mondta az emberférfi.
- A másodikban meg volt ott egy csomó kaja... De elmúlt az éhség! - mondta a valaki az én testemben.
- Én is ugyanezeken esetem át, de... Akkor most ti is testet cseréltetek?
- Hát nem az enyémben vagyok, az biztos. - mondta a vámpírnak kinéző.
- Szerintem végeztünk. - mondtam mosolyogva.
Ekkor nevetés hangzott fel a fejünkben.
~ Azt csak hiszitek... Négyen maradtatok, de nekem csak három szolgára van szükségem.
- Szóval most egyikünk meghal?
~ Nos igen. Csak azt nem tudom melyikőtök legyen az. Szerintetek?
Nagyon megréműltem, mivel féltem attól, hogy a többiek engem ajánlanak, és itt véget is érnek kalandjaim. De szerencsére nem így lett.
- Legyen a leggyengébb. - mondtam, hogy minél gyorsabban túl legyünk rajta.
- Nade melyikünk a leggyengébb? És ha te vagy az? - vágta rá az emberférfinak kinéző, haragosan nézve rám.
A mélységi felnevetett.
~ Eredetileg egy sárkányt akartam rátok küldeni... Csakhogy fel legyetek készülve ha esetleg találkoznátok eggyel... De így még jobb. Döntsétek el ti, ki haljon meg, és végezzétek is el a melót! Elvégre... Ezért tartalak benneteket.
- Legyen az ember! - mondtam gúnyosan.
- Te is az vagy! - vágta rá sértetten az, hiszen még mindig Miranda testében voltam.
- Én a tünde vagyok, csak Miranda testében, okoskám! - vágtam oda neki lenézően.
- Én pedig Miranda vagyok!
- Elnézést, Miranda! De akkor ki van az én testemben?
- A vámpír. Eredetileg. - szólalt meg a testem.
- Rendben, akkor már tudom, hogyan döntsük el. Ki szerezte a legnagyobb sérülést?
- Mert aki a legnagyobbat szerezte arra könnyen rávethetik magukat a többiek? Vagy mi gondoltál? - kérdezte ismét a vámpír a testemben.
- Egyértelműen az a leggyengébb, aki a legnagyobb sérülést szerzte...
- Nyilván egyikünk sem akar meghalni, és mind húzódozni fogunk, hogy megmutassuk a sérülésünk... - mondta Miranda - Többek között jómagam is...
- Akkor kérdezzük a mestert, mégis, hogyan döntsük el!
~ Én nagyon jól szórakozom. Többek között az is a feladatotok, hogy szórakoztassatok. - válaszolta a mélységi a fel nem tett kérdésemre.
- Várjunk! Ha most megöljük egyikünket, annak a teste meghal, de igazából ugye nem is az fog meghalni akié a test! - kiáltott fel a vámpírnak kinéző. - Én nem akarok egész életemen át vérszopó lenni!
- Gondolom ez is egy nehezítés...
Oda léptem a vámpírhoz, majd megpróbáltam villámgyorsan mellkason szúrni tőrömmel.
- Te rohadt... - kapott a mellkasához a vámpír, majd rögtön csáppá változtatta a karját és felém lendítette.
A kés valőszínűleg tüdőt talált, mivel rettenetesen hörgött. Tudtam, hogy percek kérdése, és meghal. Csak futkostam körbe-körbe, hogy ne találjon el a támadásaival. Viszont a lábamat célozta, amiben fel is borultam. A vámpír próbált feltápászkodni, ám ekkor jött még egy csáp a képbe, a Mirandához tartozó test, ami meg a vámpírt gáncsolta el. Ekkor az utolsó társunk is harcba lendült, úgy tűnt, megvolt kit kellett megölnünk...
- Mindenki, bökje a hátába a tőrét! - ordítottam.
Szerencsére azért ennyire nem volt hülye egyik sem, végülis legyűrtük a vámpírt. Amikor pedig az végül meghalt, mintha tapsolást hallottunk volna.
~ Nagyon jó, nagyon jó... Bár azt hittem tovább fog tartani, és még tovább szórakoztattok, de sebaj...
Ekkor hirtelen visszakerültem a saját testembe. Az egész nem volt több egy szempillantásnál és nem is éreztem semmit... Kivéve azt a pár sérülést, amit akkor szereztem, mikor valaki más irányított.
~ Tehát ti hárman maradtatok, Armaros - szerény személyem - kultistarendje.
Előttünk ismét a fekete páncélos három méter magas férfi állt.
~ Összességében azt hiszem elégedett vagyok.
- És velem mi lesz? Most ölték meg a testem!
~ Így maradsz.
- De hát én vámpír vagyok!
~ Mostmár nem... Ha nem tetszik....
Ekkor láttam, hogy az orrából elkezdett folyni a vér.
- Bocsáss meg mester... Boldogulni fogok és hűen szolgálni téged... így is.
~ Nem is vártam kevesebbet. Most elmehettek.
Azzal a piramis bejáratánál találtuk magunkat.
- Armaros, mester, akkor nem jelensz meg nekünk? -kérdeztem.
~ Figyelmetlen vagyok, mi? Tízezer éve láncokban vagyok és már azt is elfelejtem amit alig néhány órája ígértem.
Ismét megjelet mellettünk az a férfi aki az előbb.
~ Ez az alak a kedvencem. Akarod látni az eredetit?
- Igen, ha már ideáig eljöttem.
~ Hát jó...
Miranda kicsit közelebb húzódott hozzám. Látszott, rajta, hogy rettenetesen félt. Ez után pedig mindenhonnan folyni kezdett valami olajszerű fekete folyadék, bár nem úgy, ahogyan víznek kellett volna. Részben folyt, részben tekeredett, elég furán nézett ki. Elkezdett megtölteni mindent, az egész teret, ameddig már semmi mást nem láttunk. Minket is körbefolyt, de mintha egy láthatatlan gömb állta az útját, amúgy inkább csak nem akart bennünket megfolytani. És ekkor... Hat szem nyílt ki az alaktalan fekete masszán elszórva, de egy is nagyobb volt, mint a fejem. Smaragdzöld színben izzottak, és az egyik közelebb is jött hozzánk. Ekkor retenetes fejfájásom lett, és az orrom vére is eleredt, de ez engem nem érdekelt, mivel végre, annyi szenvedés után láthattam a mestert.
- Mester... Te sokkal menőbben nézel ki, mint gondoltam. - szóltam oda neki mosollyal az arcomon.
Mostmár tényleg elkezdett nevetni. Még mindig a fejemben hallottam, mert nem volt szája, de láttam a szemén is hogy tényleg vidám.
~ Meg kell mondjam, Johnny Wood, te vagy a legszórakoztatóbb halandó, akivel hosszú létezésem alatt találkoztam. Menjetek, és találjatok módot, hogy megszabadítsatok.
- Rendben van, mester. Számodra mindent!
És elfolyt a réseken át. Ott maradtunk hárman.
- És most? - kérdezte az embertestben rekedt vámpír.
- Mester, lenne hozzád még egy kérdésem... - szóltam a mélységihez, miközben az vámpírra néztem.
~ Igen?
- Hogyan vagy fogva tartva? Mármint, mi akadályoz meg, hogy kigyere abból a templomból?
Ismét felragyogott a zöld kő odafent, a piramis mennyezetén.
~ Azzal. Az a pecsét ami itt tart, de én nem tudok hozzáérni. Varázslat védi.
- És mi hozzá érhetnénk?
~ Nem tudom. Lehet, hogy igen. Lehet hogy rögtön porrá omolnál.
- Ki zárt ide?
~ Az Úr. Élohim ahogy a félangyalok hívják.
- Azt hittem, földi... Esetleg neked van valami terved, hogyan juttathatnánk ki?
~ Ha lenne, nem kellenétek.
A pecsét legalább negyven méterre volt a földtől, ezért nehéz lett volna megérinteni.
- Mester, mindent megteszünk, hogy kiszabadítsunk téged!
~ A mindennél nem is vártam kevesebbet. Minden információ számíthat és... Különösen figyeljetek oda a többiekre. A testvéreim is mozgolódnak. Van akivel szövetséget köthettek, de Hoshekkel inkább legyetek óvatosak. Benne még én sem bízok.
- Rendben van!
A fény kihúnyt a kőben és úgy éreztem, egyedül maradtunk.
- Nem hiszem, hogy a mester ne keresne meg minket időnként, hogyha eszébe jut valami, ami szórakoztatná. - mosolyodott el Miranda. - Nem vagyunk többé egyedül.
- Akkor, menjünk. - mosolyogtam a lányra.
- De hová?
- Információt gyűjteni.
- Hát jó. Végülis bárhol máshol több lesz, mint itt.
Közben a férfi is lépdelt mögöttünk.
- Emberként engem talán beengednek északra... De lehet megtanulom a félangyalok nyelvét, hátha a többi rom vagy akár ez segíthet...
- Meglátjuk. A mester is azt mondta, hogy sosem tudhatjuk, hol találunk információra, ami segíthet.
Itt már teljesen nyilvénvaló volt számomra a cél, ami hajt utam során: Kiszabadítani a mestert.