Magánküldetés: A Szemtelen Pacsirták

Magánküldetés Felinek és Cynenek

Már nem is tudom mennyi idő telt el azóta, hogy idejöttem. Nagyon itt ragadtam. Először csak felfedeztem a várost, végül dolgoztam, csőbe húztak, találkoztam Yrsillel, és most itt vagyok. Valamiért olyan nehezemre esik elmenni innen. Tetszik nekem itt. Már azelőtt is kedvemre való volt a város, hogy megismertem volna kedves barátomat. S ez igen szokatlan, ha rólam van szó, elvégre nem szeretem az embereket, vagy a többi népséget, a tömeget meg végképp nem. Mindig is jobban vonzódtam az erdőkhöz. Mégis, ez a város valahogy ragaszkodik hozzám, és én engedek neki. Talán az én kedves, öreg Rókám miatt. Szeretek a közelében lenni. Megmagyarázhatatlan nyugalommal tölt el. Nem tudnám megmagyarázni, s ha nem, akkor nem is foglalkozom vele. Bevett szokás, Yrsil talán le is tolna érte, de nekem eddig bevált, hogy figyelmen kívül hagyjam az érzelmi megnyilvánulásaimat, főleg, ha nem értem őket.
Kortyolok a korsóból. Kényelmes, békés merengésem, erős ellentétben áll a környezetem okozta hangzavarral. Végtére is egy kocsmában ülök, egy meglehetősen forgalmasban. Nem ritkán fordulnak meg erre az alja népek. Olyan sötétek, akikkel nekem dolgom szokott lenni, így mondhatni, pont megfelelő. Ha körülnézek, csak a szokásos látványban lehet részem. Kurvák, részegek, tolvajok, orvvadászok, kereskedők, besúgók, és egyebek. Az alvilág minden területéről vannak itt lények. Igen, lények. Mert itt sem mindenki ember. Sőt. Kényelmesen beleillek az enteriőrbe. Itt tartózkodásom alatt, sikerült némi ismeretségre szert tennem. Egyre több munka talál meg ezen a helyen, így ide tettem a … mondhatni bázisomat, bár ez elég fellengzős elnevezés neki. Csak ide jövök, amikor szabad vagyok esténként, és aki akar, az megtalál.
Itt is a következő delikvens. Egy ember, a tekintete egy űzött vadé, ami itt az árnyékos részeken nem megy ritkaság számba. S mégis, nem tűnik idegesnek. Az arca olyan, mint aki napok óta nem aludt. Ha ettől eltekintenék, nem nézne ki rosszul, egészen könnyedén elvegyülhetne a többi ember között, az ő mércéjükkel, talán még jó képűnek is mondanám, ha adnék az ilyesmire. De nem adok. Ráadásként mégis csak egy emberről beszélünk. Az illető kérdés nélkül telepedik le asztalomhoz, ez már egyértelművé teszi, hogy üzlet van a láthatáron. Jobban is megnézem magamnak, ruházata, testalkata, bármije nem tűnik ki. Tényleg elvegyül, főleg ebben a környezetben. Semmi kirívó nincs rajta, így csak arra figyelek, amit mondani készül.
- Üdv, édes. Olyasmi lehetőséget hoztam neked, amit eddig még nem hiszem, hogy kaphattál. Adhatnám másnak is, de azt hiszem nálad lesz a legjobb kézben.
Felnézek a söröm mellől a férfira, és megajándékozom, a munkaköri mosolyommal.
- Az csak azután fog kiderülni, hogy megtetted az ajánlatod - tartom fenn a mosolyt. Erősen kétlem, hogy valami különlegessel állna elő, de nem adok hangot kételyeimnek. A legtöbben annak biztos tudatában jönnek hozzám, hogy na, ők most a nagy fogással ajándékoznak meg engem, és legyek hálás érte. A nagyképűségüknél, csak a zsugoriságuk nagyobb. Pofára szoktak esni, mert én meg nem szoktam tőlük hasra vágódni.
- Nem tudok sokat mondani, ugyanis egy olyan barátomról van szó, aki szereti maga rendezni az ügyeit. Azt mondta ajánljak egy megbízható alakot, aki feltűnés nélkül tudna elvegyülni elfek között... De nem kell aggódnod, nagyon megbízható személy, s szépen fizet. – megkapom az első vigyoromat, s meglepő módon nem a megszokott bántó darabot kapom. Hm, talán még érdekes is lehet a dolog.
- Szóval te vagy a hírhozó, aki nem munkát ajánl, csupán találkozót? - nézek rá enyhén kétkedő tekintettel. Nem lenne meglepő, ha valami sumákság lenne a dologban, de nem olyan nyilvánvalóan idióta, önimádó hímegyed, mint a legtöbb.
- Így is fogalmazhatunk. Kiválasztottam a legrátermettebb embert, akit elküldök találkozni a munkaadóval. Kis informátori munka... Nekem is van belőle hasznom persze, de közel sem annyi, mint annak, aki megy. A munkáltató gazdag, el sem hiszed mennyire. Biztos vagyok benne, hogy te vagy a jó ember a melóra. – fényezi az én egómat. Ennek most illenék gyanúsnak lennie? No persze mindegy, mert nekem minden gyanús. Főleg, amióta tőrbe csaltak azok a mocskok.
- Hát ezt nem tudhatom, amíg nem találkozom vele. Hát legyen, miért is ne. Egy próbát megér a dolog. Énekelj madárkám, hol és mikor kéne találkoznom a nagyra becsült felkérővel? - mosolygok rá még mindig. Legfeljebb kirándulok egyet, az már nem újdonság, hogy vásárra viszem a bőrömet. Majd figyelek.
- Helyes, mindig is szerettem az ilyesmit, jó ötlet volt téged választani. - A férfi összecsapja a kezét, majd egy térképet vesz elő oldalán lógó táskájából, s kiteríti az asztalra - Ha gondolod, elviheted, csak majd hozd vissza nekem. A feladat területe nem a közelünkben lesz, így jól sejthetően nem is közeli a találka. - A férfi mutatja az ujjával az utat Waldburgig - Itt. Waldburg, kereskedőváros az elfekkel. Taknyos Réce fogadó. Sosem jártam arra, de gondolom, te megtalálod majd. A fazon régi ismerősöm, sosem vert még át olyat, akit alkalmazott, feltéve, hogy jól végzed a munkád, s nem kotyogsz... De hát ez alapvető dolog, nemde?
- Jól mondod. Egy szószátyár bérgyilkos, az rövid életű bérgyilkos - kacsintok az emberre. - Aki nem mer, az nem is nyer. Viszont remélem, hogy nem holnapra vár az ember, mert még repülve sem érnék oda időben. - teszem hozzá komolyra fordítva a szót. Ami még aggaszt, hogy elfekről beszélt. Nem kedvelem őket, és akkor most finom voltam és nőies, ami a megfogalmazást illeti. De a munka, az munka, akárki adja is.
- Haha, dehogy! Van időd dögivel, egész pontosan jövő hónap harmadik hetének vasárnapjára kell odaérned. Ha pedig ez nem lenne elég, van is egy kis meglepetésem. Ezt nézd! - A férfi egy erszényt emel elő, amiben fémpénzek vannak, egészen sok. - Előre kifizette az utazásod árát. Mondom én, hogy jó ember ez, máris jobb a leányzó fekvése, nemde?
Felcsillan a szemem. Az idő is elégedettségre ad okot, az utazási költségek ára pedig pláne. Eddig kifejezetten tetszik ez a munka, remélem a folytatás is ilyen lesz.
- Igen, egészen tetszetős. - nyúlok az erszényért - találkozó elvállalva.
- Helyes. Igazából nem is szeretném tovább rabolni az idődet, készülődj nyugodtan. - A férfi kurtán bólint, majd feláll az asztalról, s még kacsint egy utolsót, távozva az ivóból.
Nem állok fel rögtön. Van több, mint két hetem odaérni. Ha veszek magamnak egy lovat, akkor kényelmes tempóban két hetes az út, ha hajtom kicsit a lovat, akkor kevesebb. Ami azt jelenti, hogy van még egy-két napom, hogy beszerezzem a szükséges holmikat. Egészen az újdonság erejével fog hatni, újra a természetben tölteni az éjszakákat. Mondjuk, a szemem jobban szeretné a sötétben való utazást, de az sem a lónak nem kedvezne, sem a rablók elleni védelemnek. Több esélyem van kikerülni őket világosban. A lovak ráadásul olyan ijedősek tudnak lenni, hogy még a saját árnyékuktól és képesek megrémülni. Nincs is jobb, mint egy megrettent, vágtázó lovat irányítani az erdőben, az éjszaka legkellősebb közepén. Azt hiszem, nem fogok unatkozni az elkövetkezendő két hétben. Mosolyogva lehúzom a söröm maradékát. Hát jó, akkor mára ennyi elég volt, holnaptól munka van.

Az elkövetkező két napban a készülődés köti le minden időmet. A készletekkel még nincs is nagy baj, könnyedén szerzek be mindent, ráadásul túl sok holmit sem kell cipelnem, mert nem okoz gondot a vadászat. Vízzel sem lesz gondom, mert szinte végig a Nordenfluss mentén fogok utazni. Így nagyon eltévedni sem tudok. Étel, és víz megoldva. A megfelelő ló kiválasztása, már nagyobb gondokba ütközik. Olyan állatra nincs szükségem, aki mindenhol szellemeket lát. Az sem cél, hogy kiszenvedjen alattam a szerencsétlen, vénségére is igába fogott jószág. Ugyanez vonatkozik a kiéheztetett, csont sovány állatokra is. Katonai célokra tenyésztett állat sem kell, mert nem áll szándékomban harcra használni, nem is tudnám, az ára pedig a csillagos eget veri. Nyilvánvalóan megéri azt a pénzt, csak nekem nem kell. Közel kéttucatnyi állatot nézek végig, mire sikerül találnom egy olyat, ami megfelel az elképzeléseimnek, de azt meg nem akarja adni a gazdája. Nem bízik senkiben, - és milyen jól teszi! – így csak az eladásra hajlana, de nekem meg nincs elég pénzem. Márpedig nem fogom itt hagyni ezt a lovat! Eljátszom a nagy szomorú, lemondó vásárlót. Bár tény, ha bérbe is adta volna, akkor sem kapta volna vissza. Így viszont maradt elég pénzem arra, hogy lószerszámot, és nyeregtáskát vegyek. Nincsenek a legjobb állapotban, nem is újak, de az enyémek. Jó kedvemből veszek egy csokor répát, meg pár szem almát. Marad még arra, hogy a célnál vegyek ki magamnak szobát is, és ellássák a lovamat. Igen, az én lovamat. Mert bizony az éjszaka folyamán még az enyém lesz! Összepakolom a holmimat, amit lehet, a nyeregtáskába rakom. Még azt is meg kéne álmodnom, hogy valamiképpen felkössem az állat hátára. Tényleg kéne neki egy név. Magam elé képzeltem a csődört. Nem volt kitételem a neme, vagy a kinézete iránt. De amint megláttam, tudtam. Ő az én lovam. Kell nekem, mert tökéletes. Lehet, nem lenne az, ha lóhátról akarnám meghódítani a világot, de mi csak utazgatni fogunk. Szóval tökéletes. Egy csődör, akinek olyan színe van, mint az olvadt tejkaramellának, a sörénye és a farka olyan sötét barna, hogy már szinte fekete, a szeme értelemmel teli. Arfum. Nem tudom honnan pattant ki az elnevezés a fejemből, hol hallhattam, vagy csak egyszerűen most született meg az elmémben ez a szó. De ahogy magam elé képzeltem, csak úgy megjelent a lelki szemeim előtt. Na, most, hogy már ez is megvan, jó kedvűen pakolom el a holmimat, hogy aztán a vállamon keresztül vetve elinduljak lefelé Arfumhoz. A fogadós elég furán néz rám, amiért éjnek évadján hagyom el a szobám, ráadásul lószerszámmal megpakolva, amikor ló nélkül jöttem. De okos ember, nem szól semmit. Az évek, meg a tapasztalat. Szóval szép kényelmesen indulok el az emberhez, aki Arfumot árulja. A kutyákat lekenyerezem némi minőségi nyers hússal, Arfumot pedig egy szép szál répával, amit ő berzenkedés nélkül, elégedetten elropogtat. Hagyja, hogy kivezessem az állásból, és felszerszámozzam. Persze küzdök vele, de csak sikerül megoldani a problémát, majd még egyszer ennyi időbe telik, mire megoldom a nyeregtáska, és a maradék holmim dolgát is, de az is sikerül valahogy, s ő nem berzenkedik a plusz cipelnivaló miatt. Elégedettségem jeleként, kap még egy répát. Nem mondom, ültem már lovon, de nem mondanám tapasztalt lovasnak magam. S valljuk be, a ló magas, én meg pici vagyok. Már az is problémát jelent, hogy felemeljem a lábam a kengyelig. Aztán belém csap a villám. A lehető leghosszabbra állítom, s rögtön el is tudom érni. Lendülök, fent vagyok. Csodás. Arfum sem táncol ki alólam, ez már sikernek nevezhető. Bal lábam keresztbe vetem a nyergen, s fentről kísérlem meg beállítani az ideális hosszra a kengyelt, melynek köszönhetően néhány alkalommal megközelítem a leesést. Végül fent maradok, szerencsére. Kicsit ideges vagyok, de hát hajrá, csapjunk bele a lecsóba, soha nem lesz gyakorlatom benne, ha nem indulok el vele. Így hát először csak lépésben, majd ügetésben indulok neki az útnak. A terv szerint, csak enni állok meg, és aludni. A terv nem mindig sikerül, főleg, miután egy napi lovaglás után úgy sajog a hátsó felem, mint még sosem. A járás is nehézségeket okoz, remeg a lábam, mint a kocsonya. A lovaglás olyan izmokat mozgat meg, mint semmi más. Az első pár napot át kell vészelni, aztán hozzászokom a dologhoz, és egészen jól érzem magam a nyeregben. Egész úton közel maradok a folyóhoz, s nem is bánom meg. Ellát mindennel. Étellel, meg tiszta vízzel is. Feltört tagjaim hűsítését is ellátja, az általános tisztálkodási mániámról nem is beszélve. Végül sikerül pár nappal a megadott idő előtt érkeznem, ahogyan eredetileg is szerettem volna. Viszont este van, így nem sokat láthatok magából a városból. Nem is bánom, elég kimerült vagyok, még kényelmesebbnek is érzem, hogy sehol nem találni egy teremtett lelket sem. Csak a gyertyák és lámpások fényének derengését látni az ablakok mögül. Lassú, séta tempóban jutunk el a fogadóig, ami még kapóra is jön, nem kell már lejáratni Arfumot. Az istállóhoz érve, a leszállási technikám már inkább hasonlít leeséshez, az istállófiú rohan is gyorsan, igazán aranyos. Én csak nevetek magamon, és megnyugtatom, hogy nincs probléma, csak elgémberedtem. Segítek neki leszerszámozni a lovamat, amitől ő nagyon szeretne megkímélni, de nekem határozottan jól esik most egy kis mozgás. A lecsutakolásban is segítek, minden ellenállást félresöpörve. Legalább el tudom lesni a fortélyokat a fiútól, ami igazán nem árt. Arfumot pedig megjutalmazom egy kövér almával, amiért idáig viselte egy tudatlan self marhaságait, és szerencsétlenkedéseit. Végül vállamra kapom a nyeregtáskákat, és a zsákom, és kissé gyenge és dülöngélő lábakon betérek a fogadóba.

Szállásom egy teljesen egyszerű épület, semmi kirívó nincs benne. Kívülről. Egy emelettel rendelkezik, itt találhatóak a kiadó szobák nagyobb része. Csupán egyetlen dologban különbözik a legtöbb fogadótól. Már ami az épületet illeti. Mindenfelé kitömött madarakat látni, fajukat tekintve a névadó jószágról beszélhetünk. Temérdek mennyiségű preparált réce található díszítőelemmel van kidekorálva az épület. Bár szerény személyem erősen kétli a díszítőértékét a döglött állatoknak. A legjobban az lep meg, hogy eme helyet, egy tünde (!) vezeti. Tudjuk, nem viselem túl jól őket a környezetemben, de most nem ez a lényeges indok. A tündék állítólag kifejezetten tisztelik a természetet, s minden erejükkel védik is azt, mondhatni rajonganak érte. Így ennek a helynek a szelleme még inkább nehezen emészthető és rejtély a számomra. Az már nem is igazán tölt el meglepetéssel, hogy eme tündének ember asszonya van, s ebből következően félvér gyermekei. Nem mintha zavarna, csak nem értem. Nem számít. Van szobám,- a nevezett estéig fizettem ki szállásomat- van ételem, és ami még fontosabb, van fürdési lehetőségem. És persze Arfummal is jól bánnak. Van karám, és egy kedves füves terület, ahol kedvére ellehet. A város körbejárását hamar letudtam, nem valami különleges hely. Talán csak annyi, hogy itt is elég békésen meg vannak egymással a tündék, és az emberek. Más említésre méltóval nem találkoztam. Ez egy kereskedőváros, és úgy is néz ki. Máskülönben nyugodt szívvel halálra is unhatom magam. Nem sok értelme volt ennyivel előbb jönnöm, hacsak az nem, hogy most aztán kipihenhetném a közel két hetes út fáradalmait. Igen, feltételes módot használtam. Ugyanis mindennap futok egy kört a tündék erdejének pereménél, nem túlzottan behatolva az erdőbe.

Végre elérkezett a kitűzött nap. Azért jöttem korábban, mert azt gondoltam, nem árt óvatosnak lenni, és kifigyelni a helyet, de itt nem igazán akadt kifigyelni való. Ha csak az nem, hogy miként isszák hulla részegre magukat a népek, és miként viselkednek pontosan ugyanúgy, mint bármelyik másik helyen. Ha úrinő lennék, még azt is sérelemként foghatnám fel, hogy bennem vélték felfedezni minden perverz vágyuk jóllakatását is, na de nem vagyok úrinő. Sőt. De nem vagyok annyira megszorulva, hogy ehhez az aduhoz kelljen folyamodnom. Kedvtelésből pedig még a ritkábbnál is kevesebbszer fanyalodom ilyen tettekre.
Nos, éppen halálosan unom az életemet, egy jó korsó sör társaságában, amikor megjelenik a színen egy kis cselekmény. Méghozzá, egy igen jó erőben lévő fajtársam képében, aki az ajtót kitárva, majdnem le is cincálja azt a helyéről, mint nem odavalót. Igencsak figyelemreméltó jelenség, meg is követeli magának. Már a belépője sem hétköznapi. Főleg, hogy egy sárkánygyík masírozik a nyomában. Akár tökéletes elterelő hadművelet is lehetne a csávó, egyes egyedül. Immáron kissé felélénkülve folytatom szemlélődésemet, a napokban törzshelyemmé vált szimpatikus sarokban, s jót mulatok a belépőn, és az állatka megnyilvánulásain, melyek a következőképpen alakulnak.
Az idegen fajtárs útja egyenesen a söntéspulthoz vezet, ahol le is dobja magát egy gólyalábú székre.
- Sört. Erőset. Bort. Még erősebbet. Szobát. Remélhetőleg tisztát. – A gyíkocska szaglászik nagyon, és amikor meghallja, hogy a gazdi piákat emleget, púpozza a hátát elég erősen, mint egy macska. A szőr csak azért nem áll a hátán, mert nincs rajta. Olyan szívesen megnézném, ahogyan a pikkelyeit borzolja, igazán mulatságos lenne. - Osztán bordély van-e a közelben? – teszi fel a következő kényes kérdést. Az állatka szerint legalábbis az lehetett. A csávó aljas pillantásokkal méregeti a gyíkocskát, aki hangosan prüszkölve takarodik el a gazdája közeléből, és tüntetőleg az egyik sarokba vonul.
És megint csalódnom kell. Amikor azt hittem, hogy végre történik is valami ezen az átkozott helyen, akkor is becsapnak! Felháborító. Csak egy vedelkézős hegyesfülű, aki eljátssza, hogy nem bírja a piát? De ki hiszi el neki? Mindenesetre ő jól szórakozik, közben tökéletesen bohócot csinál magából. Némán dülöngél a széken, vagy éppen próbálkozik a kobzos dallamát eltalálni, vagy legalábbis az ütemet és valami harsányan alpári dalt énekelget inkább ahelyett, amit a muzsikus csinál. Csak nézi, ahogy megpróbál udvarolni a nőknek és szomorkásan csóválja a fejét, a gyík pedig hangosan prüszköl és letelepedik a zenész lábánál. Ahogy elhalad mellette egy csinosabb egyed, rögtön hozzá fordul, arcán a részegek őszinte mosolyával.
- Szia, picike szívem, szeretnél elf-elekdkezni a gondjaidról? Nekem kardom van, neked hüvelyed, egyesítsük erőinket...
Lehet fel kéne adnom a várakozást, és elindulni felfelé. De a mai napról volt szó. Hát, még egy sör belefér. Ekkor megjelenik egy újabb ördög, vagy inkább újabb udvari bolond. Mindig is tudtam, hogy a hegyesfülűek nem normálisak. De azok után, hogy az itteni csapost emberrel láttam, már semmin nem lepődöm meg. Nem mintha engem ez bántana, vagy sértene. Csak a hegyesfülűekből nem néztem ki....
- Hééé, szűz fiú a kocsmában! Gyere ide haver, add el a szablyádat és basszunk be olyan igazán jól!- Ordítja el magát, hogy az egész kocsma hallja, majd halkabban:
- Picsába csapos, mi a rákot töltöttél ebbe a sörbe? Agggyááá nekem még ebbű! Ma cefetül bebaa....bebarizunk. Vagy basz...uskulcsozunk! Mindegy... Igyunk! – a kocsma elég szerény lélekszámú vendégserege felmorajlik, én visszafojtott nevetést vélek belőle kihallani. Bohócnak áll a világ.
Az elf elmosolyodik, majd tesz pár kimért lépést felé, s egy kedves mosollyal ráteszi vállaira a kezét, keményen ránehezedve.
- Jó újra látni téged, barátom. Gyere, foglaljunk el egy szobát, s beszéljük meg, hogy milyen is volt az ideút. - Tallért helyez a pultra, majd elindul felfele a lépcsőn. A nyomában valamilyen növényi olaj, talán levendula szagát érezhető.
- Várj, te most szobára hívsz? Oh...figyu, én nem vagyok olyan. - Csaknem elsírom magam a visszafojtott röhögéstől. Na, erre a reakcióra nem számítottam, s ugyan hamar reagált a kis bohóc, de én azért láttam azt a töredék másodpercet. Nem mondom, jól tud alkalmazkodni a helyzethez a srác. Sokáig tudnám még nézni a szituációt, még talán fizetnék is érte. De hamar elapad a fuldoklásom, amikor rám kacsint az idegen. Nem tévedés: rám. Ezt egy jelnek veszem, s felállok az asztaltól. Ha tévedtem, nos, hát akkor visszajövök.
- Levendula? Én személy szerint a mandragóra illatát jobban kedvelem. - ekkor csatlakozik a sárkányka is a társasághoz és idegesen szagolgatja a hülyén kinéző idegent.
- Amúgy én is örülök a viszontlátásnak. De ugye nem történt semmi se közöttünk? Remélem, nem hiszed azt, hogy ez a második randink és most kell ledolgoznom a pénzecskédet.... - Válaszolja neki, miközben követi őt a lépcső felé, keze kardja markolatára helyezkedik. Dobok pénzt az asztalra, majd melléjük lépek, s mire odaérek, már akarom a figyelmet, az övékét, és a teremben mindenkiét, hiszen a kedvükért tartjuk a műsort.
- Hé fiúk, nem vesztek be harmadiknak? - melléjük érve, már olyan a kisugárzásom, mint bármelyik tehetséges, maga kellető nőnek. Showtime. Kérdésemet megtoldom még egy könnyed mozdulattal, amivel belekarolok az idegenbe, s egyúttal le is tapogatom, hogy kell e valamiféle fegyvertől tartanom. Megilletődött barátunk is kellőképpen óvatos, ami megint csak engem igazol, meg azt, hogy egy selfnek nincs olyan, hogy túl sok pia. „Barátunk” nem értékeli fajtársam kommunikációs próbálkozásait. Engem megpillantva halványan elmosolyodik, s bólint, majd közeledésemre pedig lassan megrázza a fejét.
- Csak amit látsz. – ezzel odalép az első ajtóhoz, majd int, hogy fáradjunk beljebb. A válasz egyértelmű, és a tapasztaltak sem mást igazolnak. A karolást fent tartom, de a kezemet takarékra teszem. Csapatunk harmadik tagjának tekintetén némi neheztelést olvasok ki, ezek szerint elég hiteles volt az alakításom. Fajtársam kérdezés nélkül, elsőként csörtet be a szobába, állatkája a nyomában, majd az ablakhoz reppen, és ott várakozik kieresztett karmokkal. Ugyan nem szeretem, ha vannak mögöttem, másodikként lépek be a szobába, ahol rögtön levedlem a bagzó macska attitűdöt, és a szoba egyik szabad sarkába támasztom le magamat, karjaimat összefonom a melleim alatt.
- Akkor most mi? Lesz édes hármas, vagy sem? Előre megjegyzem, hogy NEM VAGYOK HAJLANDÓ kardozni... ha értitek, hogy mire gondolok. - Azzal a lendülettel le is huppan egy ágyra és kényelmesen eldől rajta. Próbálnék komoly maradni, de nem sikerül. Bohócunk megnyilvánulására felnevetek, már nincs miért visszafognom magam.
Az elf belép a szobába, majd mielőtt válaszolna bármit, leveszi kesztyűjét, majd ujjával egy méretes rúnát rajzol az ajtóra. Ujja nyomán halványkéken izzik a fa, s valamit halkan mormog. Ha ezzel végez, hirtelen elhal minden zaj. Teljes csönd van, csak a szoba létezik.
- Édes kettes lesz, a tiétek. - A férfi leveszi a barna köpenyét, metodikusan felakasztva egy fogasra. Emberi divatnak megfelelően van öltözve, s egészen ízlésesen... De nem elfesen. - Henry Maxwell vagyok, a megbízó. Ha nem tévedek, s nem szoktam, akkor önök azok, akiket az informátorok küldtek, nemde? - A férfi leül egy székbe, s egy papirost vesz elő, de egyelőre nem kezd vele semmit.
- Azt hiszem, hogy most inkább kihagynám. Szép kis rajzocska amúgy. Ha meztelen női testet rajzolsz az ajtóra, akkor mi történik? - Teszi fel totál ártatlan arccal a kérdést. - Faji identitás zavar? Nemiről már hallottam... de végül is, a Te dolgod, hogy öltözködsz. De azért csak kíváncsi lennék, hogy egy tünde miért öltözik ember módra? Nem kritika, vagy bírálat, csak kíváncsiság. - Néz rá még mindig ártatlan pofikával. Miután kinevettem magam, elszemlélődöm a társaságomon. Elég furán fest, de csak elraktározom magamban az információt. Úgyis van, aki felteszi helyettem a kérdéseket. Nekem nem kell fáradnom velük. Az ajtóra rajzolt rúna hatásától felállnak a tarkómon a hajpihék. Hasznos trükk, tényleg. De legalább olyan veszélyt sejtető is. Ha nem lennék ugrásra kész, mint egy vadállat, még mulatnék is a humoron, de az ösztöneim óvatosságra intenek, s nem engedhetem meg magamnak a könnyelműséget.
- Akkor lesz egy meztelen női test az ajtón. - Mosolyodik el halványan az elf - Északi tanácsos vagyok Gustavus Rex szolgálatában. Elég magyarázat vagy meséljem el esetleg az életem?
A bemutatkozás után kissé megköszörüli a torkát és pillanatnyi habozás után:
- A nevem Wulf. Cynewulf. Ahogy azt Te már bizonnyal tudod, és ja, az egyik haverod volt olyan kedves, hogy részeg mámoromban letaperolt, és mindenféle papírokat hagyott nálam, meg pénzecskét. Szóval, kit kell kinyírni? Téged? Őt? - bök fejével felém. - Előre szólok, hogy kocsmárosokat, szőlészeket és minden olyan személyt, aki alkohol előállításával vagy felszolgálásával foglalkozik, nem szívesen bántok. - A kérdésre a férfi összefonja karjait, majd keze alatt halkan suhog a papíros, amit szorongat.
- Blue - felelek csak ennyit, egyenesen Cyne-ra nézve, hiszen valóban eléggé nyilvánvaló, hogy a megbízó ezt már tudja. Mi pedig már azt is tudjuk egymásról, hogy bérgyilkosok vagyunk.
- Csodás. Versenyt akarsz?
- Nem egymást, s természetesen engem sem... Se kocsmáros, se kifőzdés, se felszolgáló. Semmi ilyesmi. Madarakat keresek, egész pontosan nem tudom hányat, de madarakat. - Kicsit elhallgat - Mennyire vagytok tisztában az északon lévő jelenlegi politikai állapotokkal?
- Én azért csak kíváncsi lennék arra a meztelen női testre. Mennyire tudsz élethűen rajzolgatni? Vagy ez már túl perverz? Szeretem a perverz dolgokat - vet egy sanda pillantást felém.
- Nem, köszi, nem vagyok én olyan, aki mások életében vájkál... maximum mások beleiben, bár az meg eléggé mocskos meló, és ha fogalmazhatok úgy, igen csak felvágós stílus. De legalább elmondhatja az áldozatom, hogy a belét is kidolgozta és legalább a továbbiakban nem lesznek bélzavarai.
- Köszönöm, részemről nincs szükségem az élettörténetedre, de tőmondatokba összesűríthetnéd, hogy ki az a Gustavus Rex. - felelem egyszerűen. Nem szeretem a fél információkat, pedig a munkámban elég sok akad ilyenből. Cyne perverzióra adott megnyilvánulására, csak felvonom a fél szemöldököm. Talán szeretne valamit? Hát, végülis örömteli leánykákat keresett, ölbe ülés ürügyével. Én meg női lény lennék, és valahai kurva... bár ez utóbbit neki nem kéne tudnia.
- Politikai ügyekbe nem szoktam belefolyni. Nem érdekel, hogy melyik ember hogy akarja kinyírni egymást, felőlem aztán Észak és Dél úgy eshet egymás torkának, ahogy akarnak, és ha menet közben kiirtják egymást, az annál jobb. Már bocs, de hogy ki az a Guszti Rex, fogalmam sincs, úgy hogy légyszi, ne haragudj meg ignoranciám miatt. Ha meg madarakat keresgélsz, tudnék ajánlani egy vadasparkot, vagy csak simán menj ki az erdőbe, találsz ott jó párat. Azonban vannak olyan példányok, amelyek nem nagyon szeretik, ha párzás közben megzavarják őket. Csak úgy szólok. De minek kell neked két ilyen szép ábrázatú selfike ahhoz, hogy madarássz?
Csendesen hallgatom végig a mondókáját, s több ponton is egyetértek vele, így csendben bólogatok is mellé, majd mikor kifogy a szuszból, megszólalok én is.
- Egyet kell értenem Cyne-nal. Bérgyilkosként nem érint a politika, s éjszakánként nem szoktam még filozófiai vitát lefolytatni az áldozataimmal. S szintén csatlakozom a kérdéshez. Minek a madarakhoz bérgyilkos, pláne kettő? Ajánlhatok esetleg vadászt, vagy druidát? Ez inkább az ő felségterületük a befogás természetétől függően. - A tünde kicsit mintha kevésbé mosolyogna, majd sóhajt egyet.
- Észak jelenlegi királya. Rajtam keresztül ő az, aki felbérel titeket. - bólint, ám mintha egy kicsit irritáltabbnak tűnne. Hát ennek az információnak a nem tudása, vér ciki, ha szabad így fogalmaznom. Pont úgy is néz ránk. De vigasztal a tudat, hogy nem csak én éltem eme nélkülözhetetlen tudás nélkül. Viszont ez még hasznos lehet. Volt már munkám démon tábornoknak is, ha jók az információim, most meg egy király. Ez mindenképpen jót jelent, hacsak nem akarnak eltenni később láb alól.
- Az nagyszerű, minél kevesebb politikai érdeklődésetek, kapcsolatotok van, annál jobb. Diszkréciót és titoktartást igényel az ügy.
- Óh, felfelé ível a csillagom, ha már királyok keresik a szolgálataimat. Számíthatsz a diszkréciómra, és Gustav is, amennyiben jól megfizeti azt. Tudom, ez kicsit köcsögnek hangzik és számítónak, de már próbáltak ezelőtt is a munkaadóim kinyírni a munka végeztével. Mi a biztosíték arra, hogy Gustav nem fogja kihasználni az alkalmat? Hisz végül is, melyik király örülne annak, ha kiderülne, hogy az alja néppel egyezkedik?
- Az a biztosíték, hogy a feladat maga egésze piti, nincs okunk megszabadulni azoktól, akik végzik... Emellett pedig nagyszerű lehetőség bizonyítanotok, sosem rossz, ha az ember rendelkezik kapcsolatokkal magas helyeken... Én magas hely vagyok. - A férfi talán a kelleténél kicsit elégedettebben tekint végig rajtunk. Mikor a diszkréciót említi, csúnyán nézek rá, nagyon.
- Ez a munkám - felelem "kikérem magamnak a feltételezést" stílusban. És a politikai érdekeltségemtől függetlenül, nem kell tudnia a kapcsolataimról. Még a végén valami butaság fordulna meg abban a lüke kis tünde fejecskéjében. S a jövendőbeli társam (?) ismét felteszi a kérdéseket, így nekem már nem kell. Elég, ha csöndben figyelek. Bár felettébb kíváncsi lennék, hogy mégis honnan hallott rólunk a király? Annyira, hogy mégis felteszem. A négyzetre összehajtott papírt odadobja az asztalra, majd int, hogy nézzük meg - Olvassátok el, egyértelmű lesz, hogy mire gondolok.
- Azt is elregélhetné, hogy mégis hogyan jutottak el hozzánk? Nem mondom, amíg fizetnek, a munka az munka. De miért pont mi? - majd az elénk hajított papírlapra terelődik a tekintetem.
- Informátorok. Nem olyan dolog ez, amit a legendás bérgyilkosokra bíznánk, olyasmi feladat, amit jó szakemberekre, akik elvégzik zokszó nélkül. Valamikor valaki meg volt veletek elégedve, s most itt vagyok, hogy az elégedettségét tolmácsoljam.

Észak Kiscicája

Daloljunk hát szépet,
Verset, rémmeséket,
A fattyú királyról,
Károlynak fiáról.

Gusztáv az ő neve,
Hullana le feje,
Szakadna cafatra,
Egész föld kacagja.

Taknyos egy féreg ő,
Szemtelen szószegő
Mocskos egy szarkupac,
Döghúsban nyű, kukac.

Ádáz egy rossz ficsúr,
Népével jól kikúr,
Utálja, ki látja,
Senkinek királya.

Töke, mint kisujja,
Puszta szél kifújja,
Asszonynép nem éri,
Északot feléli.

Készülj fattyúkirály,
Megkapod, mi kijár,
Népednek haragját,
A templom harangját.

Tested felett lebeg,
A pacsirta sereg,
Késő lesz a bánat,
Követed apádat.

- Hmm... szépen eltalált rímek, azt azért meg kell hagyni. Látszik rajta, hogy a költő sok energiát fektetett bele. Gustav tényleg szerelemgyerek? Na, ja, de látszik, hogy ezek a dalos pacsirták nem nagyon kedvelik őt. Van bármilyen nyom, amin elindulhatunk? Vagy járjuk észak kocsmáit egymás után, dalnokokat hajkurászva?
- Északon semmiképpen sem, ott már kezeljük a kérdést... A probléma kényessége abból adódó, hogy ezek a dalnokok a Tünde földeken ügyködnek, mi pedig nem szeretnénk, hogy bármi is a kiessen az irányításunk alól.
Kedves kis üzenet, szinte szívbemarkoló. Csodás kis szerelmeslevél. A fentieknél ez így szokás? Milyen nagyvonalú. És szemét is egyben. Tetszik. De a véleményemet megtartom magamnak.
- Megtarthatnám? - mutatok a papírra. - Van ötlet, hogy kik ezek a madárkák? Lenne pár kérdésem, de nem szeretném sértegetni a nagyra becsült királyát. - tulajdonképpen teszek rá, de szeretem a fejemet, egészen csinos, és kényelmes is viselni, már egészen megszoktam, úgyhogy boldogsággal töltene el, ha a helyén is maradna. Az életemet is kedvelem, egészen hozzám nőtt, ahhoz is ragaszkodnék. Szóval próbáljunk meg udvariasak lenni.
- Meg, csak nyugodtan... Ötletem sajnos nincs, nem is igazán lehetne, ritkán mozgok ezeken a tájékokon, de valaki biztos tud róla valamit... A kérdésekkel pedig csak nyugodtan, amíg civilizált keretek között maradnak, s nem olyasmire vonatkoznak - Pillant Cyne-re - ami jó eséllyel csak otromba pletyka, bármi féle valós alap nélkül.
- Hát, a kapcsolatok sose jönnek rosszul, ez tény és való, drága barátom. Eh, tudod mit, inkább ezt az informátoros kérdést nem is firtatom tovább, hogy honnan értesült rólunk a jó Gustav király. A lényeg, hogy a fizetséget megkapjam, és ezért megkapjátok a legjobb tudásomat. Majd ha végeztünk, gondolom veled kell felvennünk a kapcsolatot, vagy vigyük a dalos pacsirták fejét a királyod elé? Biztos akad elég nagy zsák, hogy mindegyik beleférjen egybe, szépen, kényelmesen. – hatásszünet - Szóval akkor helyben folytatjuk tovább a nyomozgatást. Oké, szerintem ezzel nem lesz nekem semmi problémám se. A részemről nincs több kérdés, talán drága Kékasszonynak még van hozzáfűzni valója. - Azzal kényelmesen végig dől az ágyon, Draci felugrik mellé és a továbbiakban csak hallgatja a beszélgetést, meg néha simogatja a sárkányka füle tövét.
- Bocs, még egy kérdés: nem baj, ha Draci megeszik egy-két madárkát?
Nem tudom eldönteni, hogy az alak arrogáns, vagy csak egyszerűen ostoba. Nem számít. A fejem a nyakamon, az életem még a sajátom, és valaki jó híremet ejtette. És igaza van. A kellőképpen magasan elhelyezkedő elégedett ügyfelek mindig jót jelentenek. S gondolataim megint szavakba fordulnak, s kezdem lassan megszokni, hogy nem az én hangomon. Mondjuk, nekem már lenne problémám a tereppel, elvégre ismeretlen terület, no meg ... tündék. De sebaj, ilyen a szolgáltatóipar. Ha van igény, akkor azt ki kell szolgálni. Már amennyiben fizet.
- Helyben, egészen pontosan talán Zephyrantes lenne a legjobb kiindulópont, de amíg végeztek a dalok terjesztőivel, ugyanis nem csak egy ilyen dal van, addig nekem édes mindegy.
Felveszem a papírlapot, és miközben sétálgatni kezdek fel és alá a szobában, átfutok még rajta.
- Első kérdés, és talán ezen múlik, hogy lesz e több. Mennyire számít köztudomású pletykának a király származása?
- Pletyka, eléggé ismeretes pletyka, nem is ez a baj. Gustavus Rex hirtelen tört be a köztudatba, természetes, hogy az emberek pletykálnak arról, hogy emiatt biztos... fattyú lehet. Itt nem is a dal tartalmával van a baj, hanem hogy létezik.
- Igen, de a tartalma is fontos lehet. Hiszen megvizsgálták e azt a kérdést, hogy szerepel e bennük BÁRMI olyan, amit csak egy kisebb réteg tudhat.
- Erősen kétlem, ilyen írások minden királyról elő szoktak kerülni, jó lehetőség a dalnokoknak, hogy kicsit kiélhessék magukat, szerezzenek egy kis hírnevet, amíg meg nem ölik őket... Az egyetlen személyeskedő rész talán az, hogy "Szemtelen szószegő", de ki tudja... Gyanús, hogy csak a rím miatt kerestek valami sértést, s ez akadt. - Az elf összefonja a karjait, majd kicsit megrázza a fejét
- Tudom, hogy a politikai karrierben sokat kell hazudni. Tett talán valamit Gustav, ami miatt szószegőnek titulálhatnák? Na, persze hogy nem, hisz Ő a király és ez felségárulás... de akkor is - szól fel unottan az ágyból, még arra se méltatva magát, hogy felemelje a fejét, aztán a zsebéből előhalász valami gombaféleséget és a továbbiakban azt méregeti
- Őszintén szólva nekem is ezen akadt meg a pillantásom. Lehet, hogy csakugyan a rím az oka, de az is lehet, hogy nem. Én az Önök helyében azért megvizsgálnám ezt a lehetőséget is, hátha találok valami érdekeset.  - Cyne-ra nézek - És ha felségárulás? A dalok már önmagukban is azok, miért fogalakozna akkor bárki azzal, hogy egy valós, vagy vélt sérelem miatt annak titulálhatják? - visszafordulok tündérkéhez - Emellett akkor azt szeretné, hogy mindenkit megöljünk, aki ilyeneket osztogat – lobogtatom meg a papírt - esetleg ír? És mennyit kíván fizetni érte? Mert ez könnyen tömegmészárlássá fajulhat, a tömeg birkanyájként viselkedik.
- Kevés olyan döntése volt eddig a királynak, ami komoly politikai hátteret jelentene ehhez. Nem lehetetlen persze, de egyelőre nem találtunk semmi ilyesmit. Ha mégis, értesíteni foglak titeket erről valamilyen módon. - A kérdésemre elégedetten mosolyodva kezd el kopogtatni az asztalon ujjával - Annyi dalnok énekelheti ezt, hogy bolondság lenne megölni őket, sose lenne vége. Annak kell meghalnia, aki írta ezt, hogy példa legyen... Esetleg a főkolomposoknak. Egészségtelen mennyiségű születik belőle, s félünk, hogy Déli hátszéllel. Szűnjön meg a mértéktelen gúnydalgyártás, s elégedettek leszünk, nagyon is. Fizetés miatt semmi ok aggódni, becsületes munkáért becsületes fizetés jár.
- Okéska, akkor szerintem pecsételjük meg az üzletet egy jó fajta borral. Nem palackkal, hordóval. Aztán lehet, hogy olyan jó cimbik leszünk, hogy együtt kornyikálunk trágár nótákat. Csak folyjon a bor és a sör és a.... KURVA DÖG! - ordít fel, ahogy Draci rátámad, majd feldúltan kezd el járőrözni a szobában, alkohol után kutatva, mikor nem talál semmit, akkor a legszelídebb és legaranyosabb pofikáját magára öltve csücsül le Cyne-nal szemben.
Bólintással jelzem, hogy részemről túltárgyaltuk a kérdéskört, mindent tudok, amit ebből a tárgyalásból ki lehetett hozni, majd szemérmetlenül kinevetem a romantikus állatka-gazdi kapcsolatot. Tetszik a jószág, jó fej. De ettől még szívesebben innék a gazdájával.
- Ha leverekedtétek a kérdést, csatlakoznék hozzád. Nem árt kicsit megismernünk egymást, ha már úgyis együtt fogunk dolgozni. S nincs erre jobb módszer. - mondom neki mosolyogva, s az állatkától megfelelő távolságra állva, mert ha gazdájára így rátámad, ha italt emleget, talán engem sem fog kedvelni.
- Köszönöm, igazán kellemes az ajánlat, de attól tartok nem fér bele az időmbe... Ám de legyen, kifizetem a kocsmárost, hogy szolgáltasson nektek annyi Waldburgi Vöröset, amennyit kértek, s megisztok. Legyen Gustav jó szándékának jele ez. A szobát már kifizettem, tiétek az estére. Ha végeztek, küldjetek futárt innét, Waldburgból, s jövök a fizetséggel. - A férfi feláll, s visszaveszi a kesztyűjét, kabátját, mindenét, s még egyszer fejet, s kalapot hajt. - Ne okozzatok csalódást. Jó szerencsét!
- Jujj, közös szobában fogunk aludni, Blue? Kié legyen az ágy? - Csap le rögtön a témára, ahogy felvetődik. - Nem fogunk, hidd el. Gustav elégedett lesz a munkánkkal.
- Tőlem osztozhatunk is rajta - vonok vállat nemes egyszerűséggel. Soha nem csináltam ilyesmiből problémát, nem is most fogom elkezdeni.
- Köszönjük - felelem az ingyen körökre, s a hálóra, majd csak bólintok, mintegy megerősítés képpen társam feleletére. - Akkor talán ide is költöztethetném a zsákomat. - merengek el fennhangon.