[Magánküldetés - Sol & Lars] Karantén

Schaarberg nagy általánosságban semmiben sem különbözött egy átlagos kis prostestáns falutól. Megvolt a takaros, fehérre meszelt kis temploma, tetején a fényes Esroniel-csillaggal a kis főtér egyik oldalán. Vele szemben a falu egyetlen kocsmája adott megszokott kontrasztot, a harmadik sarokban pedig még egy közepesen felszerelt kovácsműhely is helyet kapott. Az élet nyugodt volt, már-már idilli, akik itt születtek azoknak fel sem tűnt az állandó mocsárszag, és egyáltalán nem látták fenyegetőnek a horizonton szürkéllő Schwarzjager- torony árnyékát sem, sem pedig Nebelwald fekete törzsű fáit. Az ifjoncok néha még át is szaladtak színes gombákat szedni, csakhogy hangosan sikongatva és kacagva ijedjenek meg a hamuképű sötét tünde őröktől. A lakosság szépen gyarapodott, minden évben több gyerek született, mint ahány öreg meghalt... Legalábbis egy volt egy három héttel ezelőttig.
Schaarbergben ugyanis különös kórság ütötte fel a fejét. Eleinte mocsárlázra gyanakodtak, a különösen meleg nyár behozta a faluba is a szúnyogokat, de a szokásos gyógymódok csődöt mondtak, a tünetek súlyosbodtak, az emberek pedig légy módjára kezdtek el hullani, meglehetősen sok munkát adva a már hatvan felé járó sírásónak. Alighanem a betegek után ő panaszkodott a legtöbbet, hogy fáj a háta és már nem bírja úgy az ásót.
A falu előljárója szerencsére viszonylag hamar belátta, hogy az ügy kezd kicsúszni az irányításuk alól, és hogy ez a különös kórság csak akkor fog eltűnni, ha már nem marad ember, akit megbetegíthetne, így hamar Hellenburghoz fordult segítségért.

Sol:Hollódoktorok egy csoportjával együtt érkezel Shcaarbergbe, hogy segítséget nyújtsatok a betegeknek, és előrukkoljatok valami gyógymóddal. A vezetőtök, bizonyos Eric Schiffer azonnal karantént rendelt el a falura ahogy megérkeztetek, aki gyakorlati szemszögből elég jó döntés volt, ellenben nem számolt a pánikkal, amit a hír keltett. Hirtelenjében eszébe jutott az embereknek, hogy talán nagyobb biztonságban lennének máshol, vagy ha ők nem, legalább a gyerekeket engedjék ki.

Lars:A szokásos őrhelyed alig néhány mérföldre van a falutól, így hamar eljut hozzátok a hír, hogy elég nagy a baj. Az előljárőid mind egyet értenek abban, de még az utolsó kiskatona is, hogy semmiképp sem szabad engedni, hogy a járvány átterjedjen Köderdőbe, így téged és még két társadat vezénylik ki, hogy segítséget nyújtsatok a helyieknek. A parancsotok az, hogy segítsetek megfékezni a betegséget, ugyanakkor öljétek meg azt, aki betegen megpróbál belépni a területetekre.

A szekér időnként meg-megugrott az egyenetlen úton, miközben a rakomány össze-össze koccanó hangja messzire elhallatszott, a szürkülő tájon. Alig egy óra múlva a szekér, és három utasa elérik végcéljukat, Schaarberget. A falu Nebenwald határán feküdt, majdhogynem már beleért az erdőbe. Nem volt nagy falu, sőt, inkább az a nyugalmas kis település volt, ahol soha nem történik semmi. Egészen pár héttel ezelöttig, amikor is egy betegség ütötte fel a fejét a faluban. A sötét tünde felderítők, jó ideig nem is foglalkoztak vele, hiszen időnként előfordult, hogy egy határmenti településen felüti a fejét valami mocsári nyavaja, amit az erdőbe merészkedők szedtek össze, és hordtak be a faluba. Ezek általában hamar lefolynak, és a betegség eltűnik. Ebben a faluban viszont már hetek óta csak egyre rosszabb a helyzet. Így hát a felderítők egyre nagyobb figyelmet szenteltek a falunak, nehogy a betegség veszélyt jelentsen az erdőkben élőkre is. Az elmult nap, még egy különös hintót is láttak a faluhoz érkezni, melyben egy csapat, maszkos férfi utazott. Valamilyen orvosoknak mondták magukat, akik a betegség megfékezése okán jöttek Schaarbergbe. Nemsokkal a megérkezésük után, a települést lezárták, és a polgárokat arra kérték, hogy semmiképp ne hagyják el a települést. Mint általában, az ilyen megmozdulás, csak pánikot szült, az amúgy is nyugtalan falusiakban.
Ez a hír is villámgyorsan elért az alig néhány mérföldnyire fekvő Timaruba, egy határ menti sötételf településre, ezen határszakaszt felügyelő határőrök központja állt. Mire a kapitány magához hívatta három emberét, már az egész helyőrség a járványról beszélt, és hogy a legjobb lenne kiírtani a teljes lakosságot, majd mindent elégetni. A kapitány asztala előtt, három határőr várta a parancsait. Az egyikük Larsdall Crescent, egy magas, hamuszürke elf, hasonló árnyalatú hajjal, amit lazán hátrafogott egy vékony bőrszalaggal. Jobbján Eiylin Fade, a férfinál közel két fejjel alacsonyabb, vékony testalkatú nő állt, ébenfekete arcát, még annál is sötétebb haj keretezte. A legtöbb férfi lenézte volna, alacsony termete, és alkata miatt, de a környéken mindenki tisztában volt vele, hogy ötven lépésről képes lenne kilőni bárki szemét az íjával. Balján egy hegyomlás méretű, idősödő férfi állt, szürke hajjal, és kissé kékesebb árnyalatú bőrrel. A legtöbben, csak úgy hivatkoztak rá, hogy Az öreg sarlós. Azt már nem tudni, hogy miről kapta ezt a becenevet, vagy az arcán végigfutó íves sebhelyről, vagy arról, hogy hatalmas kétkezes kardjával, úgy ment végig a csatatéren, mint földműves a földjén aratáskor. A legfélelmetesebb mégsem ez volt benne, hanem hogy ő tanította Eiylint íjjal lőni, és a lány alig ért a nyomába.
Ők hárman utaztak a szekéren Schaarbergbe, hogy segítsenek a karantén fenntartásában, de minden eszközzel akadályozzák meg, hogy egyetlen falusi is átlépje Nebelwald határát. A szekér roskadozott, az ehhez a feladathoz szükséges dolgokkal. Egy halom hosszúszárú fáklya, több ívnyi nyílvessző, fél tucat amfóra kátránnyal megtöltve, valamint néhány vég vászon, valamint több napi ellátmány.
Valamivel sötétedés előtt értek a falu határába. Amint megállt a szekér, elkezdték lepakolni az előkészített fáklyákat, majd a falutól úgy kétszáz lépésnyire, egyenlő távolságban elkezdték őket a földbe szúrni, és meggyújtani. Nem mintha nagyon szükségük lett volna a fáklyák fényére, hiszen a hold bőven elég fényt adott nekik, hogy kényelmesen lássanak éjszaka. De nem árt valahogy a falusiak tudtára adni, hogy mostantól számukra ez lesz a határ, élet, és halál között. Amint végeztek a munkával, Eiylin és az öreg magukhoz vették íjaikat, felhelyezték rá a húrt, majd egy tömött tegezzel a vállukon elfoglalták helyüket az ideiglenes határon, miközben Lars, megindult a falu felé, hogy felkeresse az orvosok vezetőjét, és elmagyarázza neki, és a falusiaknak, hogy miért jöttek.

- Kérem... Uram... Csak a kislányom vigyék magukkal... - hallja egy nő hangját, ahogy közeledik néhány furcsa maszkos emberhez.
- Szó sem lehet róla. - feleli a nőnek, épp hogy hallótávolságból. Ahogy közelebb lépked, a sötétben egyre kivehetőbb lesz az alakja. - A falu Köderdő felöli oldalát lezártuk, arra senki nem távozhat az engedélyem nélkül élve. És jobban tennék, ha semelyik irányban nem távoznának. - Az orvosok felé csak biccent egyet üdvözlésképpen, de szokatlan megjelenésük miatt, és mivel nem sok mindent tud róluk, kicsit tartja a távolságot.
- Nem hagyhatják el a falut. - közli szárazan az egyik maszkos férfi is. - És valóban, bölcs lépés Nebelwaldtól, hogy nem engedi hogy a kór átterjedjen oda is. Nem szívesen mennék át ez után abba a félhomályos erdőbe. Segíthetek még az úrnak, vagy csupán tájékoztatni jött?
A nő a gyerekkel hátrébb húzódik de csak kicsit, hogy megkerülje a férfit, aki egyszer már elutasította, hogy odajusson a mások férfihoz.
- Uram... Kérem... Maga biztosan ki tudja vinni.
- Nem. - feleli amaz is szárazon.
- Köszönöm nem, hacsak nem tudja meggyőzni a falusiakat, hogy ne próbálkozzanak. Sajnos a mi parancsunk nem a meggyőzésükről szól. Ellenben ha segítségre lenne szükségük, bátran szóljanak. Megtesszük, ami tőlünk telik.
- Mi pedig megoldjuk a betegséget. Akármi is legyen az. - feleli, a másik orvos, szinte színtelen hangon.
A nő felsír és arrébb húzódik, ahogy rájön, itt nem jut semmire. Majd még látszik, hogy a távolabb álló emberekhez is odamegy. De a mimikájukból érződik, hogy ők is elutasították.
- Igen, a betegség. Különös nemde? Nade a mi dolgunk az, hogy meggyógyítsuk a betegeket, vagy ha ez nem megy, hát enyhítsünk a szenvedéseiken. Hacsak nem értenek az alkímiához, nem tudom hogy tudnának ebben segíteni.
- Hát... a szenvedéseiken tudunk segíteni... - válaszolja, miközben a háta mögül kiáltások harsognak.
- Megölte Günthert!
- A mocskos átkozott!
- Hogy tehette!
Erre megfordul, és elindul visszafele, ahol a társait hagyta.
- Krieg, menjen vele. Elég halál van így is, és nekem dolgom van. - közli mogorván Schiffer.
Alig egy-két perc alatt megteszi visszafelé a távot, nyomában az egyik orvossal, miközben a falusiak lincs hangulata csak fokozódik.
- Ezt még megbánjátok!
- Idejöttök hogy lemészároljatok minket?
- Ezek sötét tündék, egy Átkozottban se lehet megbízni!
- Ez a mi falunk, hogy jönnek ahhoz hogy lelőjenek minket? Hol van ilyenkor a polgárőrség!
Fordítják a fejüket körbe. Amint kiszúrják a közeledő orvost, egyből felé kezdenek el rohanni.
- Látta doktor? Ezt nem tehetik! - mutogatnak vissza, ahol két sötételfet látni, valamint kicsit közelebb egy embert, aki a földön fekszik.
- Nem láttam, de megnézem mi történt vele. - majd meg is indul a férfi felé.
- De megtehetjük! És újra meg is tesszük, ha csak jelét látjuk annak, hogy el akarják hagyni a falut! - próbálja túlharsogni a zsibongó tömeget. - Szóval legyenek szívesek visszatérni a házaikba, és nyugodtan hagyni, hogy az orvosok csinálják a dolgukat! A faluban már így is épp elegen haltak meg a betegségben, nem lenne értelme ha a biztos halálba futnának!
- Biztos halál? Mit tud maga arról? Ha itt maradunk mind meghalunk! - kiabálja egy nő a tömegből.
Közben az orvos odaér a halott falusihoz és vizsgálni kezdi. Néhány pillanat után megszólal.
- Kérem ne nézzenek ide.
- A betegség ellen még lehet esélyük. Egy nyílvesszővel a szívükben, már nem igazán. - majd jelez a társainak, hogy adjanak le egy figyelmeztető lövést. Az egyikük egy szemvillanás alatt megfeszíti íját, majd a vessző zizegve zúg el a tömeg között. Senkit nem talált el, de néhány ember bizony közelről érezhette az elsuhanó vessző tollazatát.
Majd pár lépéssel közelebb lép a vizsgálódó orvoshoz. Nem mintha sokat tudna segíteni, de hát valamelyest hajtja a kíváncsiság. A halott férfi testét számos folt borítja, mint a már több napja élettelen testeket.
- Nem bőrbetegség, nem is intravénás, ellenszer nélkül nem állítható meg. - kezd el magyarázni az orvos. - Egyszerűbb dolgunk lett volna, ha el lehetne szorítani a végtagokat, hogy onnan ne terjedjen tovább.
- Ha maga mondja... én nem értek az ilyesmihez. De ha a falusiaknak nincs vele gondja, felőlem azt tehet a testtel amit akar. Tudja, azt a feldarabolós izét... - elég szörnyűséget hallott, hogy miket tudnak ezek az úgynevezett gyógyítók művelni a testekkel.
- Jó ötlet. - válaszolja, majd lassan helyben nekikezd a műveletnek, amit a falusiak zúgolódva fogadnak.
- Doktorúr, mit csinál?
- Megszentségteleníti a testet, valaki hívja a lelkészt!
- Adjunk le figyelmeztetést? - kérdi a másik két elf.
- Ne. - csóválja meg a fejét. - Ránk már így is eléggé ferde szemmel néznek. Ezt bízzuk rájuk. - Majd fejével biccent, hogy kicsit vonuljanak félre, majd ő is eltávolodik néhány lépést.
Amikor a férfi felnyitja a testet, valami irdatlan bűz kezd terjengeni a levegőben, ami még ebből a távolságból is felforgatja a gyomrát, és ahogy körbenéz, ezzel nincs egyedül.
Ekkor érkezik meg az egyik falusi, a település lelkészével, aki kikelve magából kezd el kiabáln iaz orvosnak.
- Mit csinál doktor! Megszentségteleníti a... Az Úr szerelmére mi ez a förtelmes bűz?! - szakítja félbe mondandóját, ahogy az ő orrát is megcsapja a szag.
- A betegség. - feleli a Krieg nevű orvos tömören.
A lelkész a ruhaujját a szája elé tartva lép közelebb.
- És ez... feltétlenül szükséges volt? Ha a faluban akarják tartani az embereket nem kéne őket kifüstölni.  Azt javaslom zárja vissza a testet, és hagyja hogy eltemessük békében.

/Hát ez egy igen lassú, hosszadalmas, és fájdalmas szülés volt, de valahogy eljutottam idáig is Innentől már talán kicsit jobban fogok haladni..../


Miközben a pap próbálja meggyőzni az orvost, hogy zárja össze a felvágott testet, és temessék el a holtat újabb hollódoktorok érkeznek, hogy megtekintsék a felfordulás miértjét.
- Krieg! Mi a fene folyik... - kezdi a kioktatást, majd szakítja félbe, kezét maszkos arca elé emelve. Valószínűleg az ő orrát is megcsapta az éktelen bűz. - Ezer ördög és pokol...
- Doktor úr, a maga embere megszentségteleníti a holttestet! - kezdi újra a pap, immár az orvosok vezetőjéhez fordulva.
- Nem, csak feltáró vizsgálatot végez! Átveszem. - mondja a főorvos az emberének, aki kelletlenül átengedi a vizsgálat további folytatását. A férfi a test mellé térdel, majd elkezdi vizsgálgatni, majd egy kis töprengés után, a kicsit arrébb álló Lars felé fordul.
- Maguk végeztek vele, vagy a betegség?
- Mi voltunk. Valószínűleg nem volt hajlandó visszafordulni, így az egyik társam teljesítette a parancsot amit kaptunk. - tekint a hátrébb álló társaira. - Jól gondolom? - A két self arcát ebből a távolságból már nem lehet kivenni, de az tisztán látszik, hogy helyeslőn bólogatnak.
A férfi egy bólintással nyugtázza a dolgot, majd ismét minden figyelmét a halottnak szenteli. Kesztyűs kezével elkezd matatni a felnyitott testben. Alaposan szemügyre veszi a belső szerveket, és a külső elváltozásokat is egyaránt.
- Előre haladott lefolyásúnak tűnik... Már ha ismernénk a betegség lefolyását. Vagy az eredetét... Mennyire beszélnek németül, ön és a társai? - fordul ismét a katonához.
- Én tökéletesen beszélem, és a társaim is elboldogulnak vele. - feleli az orvosnak. - Miért kérdi?
Az orvos csak int neki, hogy kicsit vonuljanak félre, hogy nyugodtan tudjanak beszélni. Kicsit kelletlenül, de Lars követi a férfit. Nem szívesen megy hozzá túl közel, főleg, hogy látta, ahogy a férfi a halottat vizsgálja. az már az ő szemében is felér egy hullagyalázással. Az egyetlen külömbség közte, és a falusiak között, hogy ő tudja, valószínűleg így tudják a leggyorsabban megfékezni a betegség további terjedését.
Ahogy odaér a férfihoz, az leveszi arcáról a maszkot, ami egy negyvenes éveiben járó, vékony cserzett arcot takar, zöld szemekkel.
- Nos, azért, mert látom, hogy maguk nem szarakodnak, már ha megengedi ezt a kifejezést. - kezd neki fojtott hangon, úgy, hogy mások véletlenül se hallják. - Segíteniük kéne kihallgatni az embereket, családtagokat, és valahogy vissza kéne keresni, ki volt az első beteg és hogy kapta el a betegséget, mindezt minél gyorsabban. Úgy tűnik maguknak már nem kell foglalkozniuk a rimánkodással, ami jelentősen felgyorsíthatja ezt a folyamatot. És van itt még valami... El kell égetni a testeket, a pokrócokat a ruháikat. Nem tudjuk hogy terjed a betegség, ez a bevált gyakorlat, de ez a lakosságnak nem szokott tetszeni...
- Nem szívesen engedném a társaimat nagyon köze la beteg falusiakhoz, könnyen ők is elkaphatják. És őszintén szólva, én sem szívesen megyek hozzájuk közel. - néz a falusiak felé. - Ami a testek elégetését illeti, nem kevés szurkot, és fáklyaolajat hoztunk... - megcsóválja a fejét - de sajnos közel sem eleget, hogy minden áldozatot egyesével elégessünk.
- Félreértett, nem a betegekkel kell beszélniük, hanem a hozzátartozókkal. Akik már eltemették a halottaikat, hiszen azok már nem beszélnek, ghoult nem lehet akármelyik parasztból csinálni. A holmik pedig.... Elég ha összegyűjtjük őket a falu közepén és egyben felgyújtjuk őket.
- És az eddigi halottak? Kétlem, hogy ennyi sírjuk lenne előre kiásva. Talán meg tudjuk őket győzni, hogy a pap felkenheti a holtakat, aztán egy közös máglyán elégetjük őket. Ha úgy tíz holtestet égetünk el egyszerre, talán elég lesz az olajunk. - kezd el hangosan gondolkodni, mégis hogy tudnák megoldani ennyi várható halott elégetését. Amint a végére ért a gondolatmenetnek kérdőn tekint az orvosra - Ellenben, mi garantálja, hogy a hozzátartozók nem betegedtek már meg? Ha a falusiak helyett mi visszük be a betegséget Mistwoodba, ugyan ott vagyunk.
- A baj a tűzzel van, nem a szenteléssel. Sokan úgy vélik, az elégetett halott nem támad fel az Ítélet napja után. Ez olyan keresztény dolog. - mondja, a hangja pedig egyáltalán nem lekezelő. - A második kérdésére viszont... Semmi. Húzzanak kesztyűt és maszkot a szájuk elé, mi is ennyit teszünk. De valami itt a hullán kívül is bűzlik nekem.
- Legyen. A papot bízza rám, csak vigyék a testet a többihez. Mivel őriznünk kell a falu határát, ezért az egyikünk mindig itt marad, és mivel pihennünk is kell, ezért majd váltjuk egymást.... - kezdi el sorra venni, hogyan is tudnák megoldani ezt a rengeteg feladatot mindössze hárman - De ezt is megoldom majd. Maga szedje össze a hozzátartozókat, akiket ki kell kérdeznünk. - feleli végül az orvosnak.
- Köszönöm a segítséget, nagyra értékelem. - nyújtotta felé kezét. Kicsit vonakodva fog kezet az orvossal, minek után, az alig pár perce turkált egy halott betegben. De a kesztyűjétől idő közben már megszabadult, így hát kezet fogott vele. Ha már úgyis kapcsolatba fog kerülni a falusiakkal, ez már valószínűleg úgysem számít sokat, majd bólint és elindul vissza a társaihoz. Akiknek az arcán egyre jobban kivehető a kérdő tekintet, ahogy közelebb ér, és egyre jobban kirajzolódnak arcvonásaik.
- Segítünk nekik elégetni a halottakat, néhány tömeges máglyához van elég olajunk, és még a fákjámk is marad. Valamint segítünk kikérdezni a hozzátartozókat. Húzzatok kesztyűt, és kössetek maszkot az arcotok elé, a biztonság kedvéért, de nem kell hozzájuk érnetek. Ezeket a végén elégetjük. Felváltva fogjuk csinálni a dolgokat, gyertek, elmagyarázom hogyan. - félrevonja őket egy kicsit, de csak annyira, hogy még szemmel tudják tartani a falu határát, hátha megint próbálkozna valaki. - .... Én kezdem a vallatást, valamint a papot. - fejezi be a társainak tartott magyarázatot.
Társai kelletlenül, de bólintanak
- Nem tetszik ez nekem. - teszi hozzá Eiylin.
- De minél előbb vége ennek, annál hamarabb hazamehetünk. - feleli a lánynak oktatója.
- Mi mit tegyünk? A nyíl után aligha akarnak majd velünk beszélni...
- A félelem valószínűleg szóra bírja őket, ha szemben ülnek veletek. Ha túl makacsok, csak egy kis megfelelő motiváció kell, és kész. Eiylin, te menj pihenni, és légyszíves készíts valami ételt is. Öreg, te őrködsz, én intézem a falusiakat.
- Igenis! - tisztelegnek, majd elindultak mind a ketten a maguk dolgára. Közben Lars elindul megkeresni a papot, hogy megbeszélje vele a továbbiakat. Szerencsére hamar rá is talál. Épp a falusiakat próbálja megnyugtatni a hullagyalázás miatt kitört felháborodás miatt. Ahogy a sötét elf katona közeledik, szúrós tekintettel bámul rá.
- Elnézést, atyám, meg tudná mondani, hogy mennyi temetetlen testük van még, és hogy hol tartják őket?
- Öt. Kettőt eltemettem reggel. Mit akar velük? - válaszolja kelletlenül. Végül felsóhajt. - Egyébként tiszteletes. Így hívják a protestáns lelkészeket, de a nevem Klein. Robert Klein, hívhat így.
- Rendben Klein. Meg tudná nekem mutatni, hol vannak, a még el nem temetett testek?
- Mit akar velük? Csak fertőzést kapna.
- Szeretném látni, hogy hol tartják a testeket, a temetés előtt.
- Nem túl érdekes a ravatalozó, de rendben. Jöjjön. -  Elindul egy irányba. Elhaladnak a fehérre meszelt templom előtt majd be a temetőbe, ami tele van frissen ásott sírokkal. A ravatalozó egy kisebb kőépület, boltívvel.
- Hmm... ühüm. - néz körbe a kis épületben, már amennyire így kívülről szemügyre tudja venni a dolgokat. Sajnos a bűz túlságosan is elviselhetetlen ahhoz, hogy belépjen az épületbe, de az látszik, hogy a pap megpróbálta tisztességesen elrendezni a testeket. - Rendben. Megfelel. Az ajtó zárható?
- Ez csak egy boltív, nincs ajtótáblája. Nincs bent érték csak arra való hogy a hívek be tudjanak húzódni leróni a kegyeletet akkor is ha ítéletidő van.
- Kár... egy ajtónak jobban örültem volna.... Mostantól csak behozzák a testeket, és azon kívül senki nem mehet be. A tiszteletüket kénytelenek lesznek az épületen kívül leróni. Természetesen ön felkenheti a halottakat. De tilos eltemetni bárkit is. Amint tíz test összegyűlik, egy közös máglyán elégetjük őket. Tudom, hogy ez sérti a vallásukat. De nincs mit tenni, csak így lehet lecsökkenteni a betegség terjedését. - kezdi el határozottan, hátha így könnyebben meg tudja győzni a lelkészt.
- És mi lesz a lelkükkel? Hogy támadnak fel úgy? Megfosztaná őket az örök élettől?! - kérdi Karl teljesen felháborodva.
- Tiszteletes, látott már ön régi csontokat? Kétlem, hogy egy olyan testre vágynának. A lelkük pedig, egyes vallások szerint, a füsttel a teremtő elé száll. - próbálja ész érvekkel, és egy cseppnyi megfélemlítéssel a hangjában tovább győzködni a férfit.
A lelkész egy ideig csendben áll, erősen összeszorított ajkakkal. Valószínűleg épp harcol benne az erős hit, és a józan ész. Végül megszólal.
- Ez... Megmenti az élőket?
- Azt nem tudom. De az biztos, hogy így talán jóval kevesebben kapják el, valamint nem kerül a földbe sem, ahonnan akár később újra előtörhet. Újabb járványt okozva. - fojtatja lágyabb hangon. Tudja, hogy sikerült meggyőznie a tiszteletest.
- Megtenne nekem valamit? Kérem. - kérdi lehunyt szemmel.
- Mit szeretne tiszteletes?
- Imádkozzon, hogy bebocsássák őket a mennyekbe így is. És minket is annak ellenére, amit tennünk kell. - majd hátrébb lépett a háztól. - Tegyék a doktorokkal együtt amit jónak látnak, de nem tudom ígérni, hogy az emberek nem fognak lázongani.
- Úgy lesz. Én meg remélem, hogy az emberek is lesznek annyira belátóak mint ön. Megtenné nekem, hogy ön mondja el nekik? Önt jobban tisztelik mint minket, vagy az orvosokat. Valamint szeretnénk beszélni az eddig elhunytak rokonaival. Legfőképp azéval, akin először jelentkeztek a tünetek.
A lelkész megvakarja borostás arcát.
- Az első... Talán... Talán a kis Gremst fiú volt aki először meghalt. Utána meg a barátja Vincent.... Menjen vissza a templom felé, és a templom előtt forduljon a balra. A harmadik házban laknak. De tudja milyenek a betegségek, néha a gyengébbeket előbb leterítik, másokban hosszabban lappang, nem tudom ez milyen fajta. Az emberek pedig... Megpróbálom, talán a doktorral együtt sikerül visszatartanunk őket, és majd mondok egy szép beszédet is.
- Köszönöm. - teszi kezét a férfi vállára, majd megindul a megadott irányba.