Stefan von Nachtraben

Név: Stefan von Nachtraben
Faj: Vámpír
Frakció: Nachtraben család (szökött)
Kaszt: Nachtraben
Nem: Férfi
Kor: 30

Kinézet: Nemesi származása megmutatkozik mind kisugárzásában, habár ruhákkal nem firtatja ezt annyira. A miértjét később tisztázom, egyelőre viszont tekintsünk végig rajta!
Egy robosztus, 191 centi magas férfiről beszélünk, akinek sápadt bőre van. Ha megvilágítja a Hold, olyan, mint egy mesterien megmunkált szobor, amiben egyszerűen nem találni hibát. Ez utóbbi tehet könnyen féltékennyé bárkit, hiszen a jó bőr hasonlít a jó ruhához! Az első pillanatokban megmutatja, hogy milyen is az illető, mennyire becsüli meg magát.
Világosszürke szeme az viszont, mely rögtön felhívja magára az emberek figyelmét. Eltérő a megszokott vöröstől. Ő pedig tökéletesen elégedett ezzel. Különben is, ki mondta, hogy a vámpírok szeme csak vörös lehet? Állkapcsa széles, álla keskeny. Haja pedig vállig érő, és sötétbarna, ami fenséges kontrasztban áll bőrével.
Áttérve a ruházatra… Abból kifolyólag, hogy származását, családját utálja, és legszívesebben letagadná a rangját, mindig rájön, hogy ezt nem tudja megtenni. Akkor sem, ha belerokkanna. Így azzal tiltakozik, hogy egyszerűen nem visel „hozzá méltó” ruhákat. Inkább szegényesebb, lezserebb darabokat ölt magára, aminek lényeges kiegészítője egy fekete csuklya. Illetve egy különleges üvegcse, amibe régen kedvese véréből cseppentett, majd lánccal körbetekerte. Állítása szerint így a hosszú utakon mindig maga mellett érezheti őt.

Jellem: Nehéz szavakkal körbeírni őt, jelleme ugyanis egy komplex vaktérkép. A nehezebbnél is nehezebb kiigazodni rajta.
Elsőre egy ijesztő figurát láthatunk, akinek az életében lezajlott negatív történések hatása által minden rossz érzése egy gyilkos, vagy mások számára épp megbabonázó fénypontban gyűlik össze. Eme tartását erősítő remekül tart pókerarcot – legalábbis ezt igyekszik kimutatni, hogy a számára semmit jelentő lelkeket minél jobban eltaszítsa magától.  A helyzet akkor változhat, ha a vele szóba elegyedő szimpatikusnak ígérkezik. Mert ebben az esetben hajlandó ő is beszélni.
No, azért ne csapjon be a viselkedése! Nem lesz udvariasabb egy csöppet sem, csak kevésbé tojik le. Kinyitja a száját néhány szóra, többet viszont senki ne várjon tőle, hiszen ha könnyen adná magát, ismét becsaphatnák. A bizalmatlanság köntösébe burkolózva hát gyér csevegést folytat, aztán a többi ahogy esik, úgy puffan.
Nagyon kitartónak kell lenni ahhoz, amennyiben valaki nem csak az időjárást szeretné vele kivesézni, hanem eljutni kellemesebb vizekre. Ennek mértéke változik az egyén hozzáállásának, kitartásának függvényében, melyben közrejátszik Stefan milyensége. Többségében csúnyán beletiport már emberek lelkébe azzal, hogy nem adott eleget magából abban az ízben, mint szerették volna. Volt, aki pár hónapot bírt, s megint volt, aki hosszú évek gyötrődésével jött rá arra, mennyire elpazarolta az idejét. De valóban pazarlás –e, amit belefeccöl valaki a megismerésébe? Nem.
Ha valaki az istenért se hagyja őt békén, képes lehet elérni a szíve kapujához vezető kulcsot, mely mögött Stefan igaz valója lakozik. Egy gondoskodó, szeretteit oltalmazó ember. Egy múltban élő lélek, ki falain belül, vagy egyedüllét esetén igenis képes sírni. Képes üvölteni. Olykor pedig van, hogy a falai összedőlnek, akkor pedig egy pillanatra szintén láthatóvá válik ezen mivoltja. Majd a fal személytől függően visszaépül – gyorsabban, mint bárki gondolná.

Előtörténet:
Emlékszem, nem éreztem magam otthon otthonomban. Emlékszem a toronyra, ahol megfoggantam, és elneveztettem Stefan-re. Emlékszem anyámra, a mosolyra sápadt arcán. Arra viszont Isten se mer visszagondolni, milyen is volt felnőni mellette.
Gyakran jut eszembe, a kék szempár, mi az idő elteltével egyre hűvösebbé vált. Tudni illik, nemesek voltunk. Vámpír nemesek. Hatalmas családunkban mi képviseltük a mágiát – pontosabban annak tanulmányozásával foglalkoztunk.
Várjunk csak! Foglalkoztunk? Álljunk csak meg… Hiszen, hiszen én megint a gusztustalan múltról beszélek! De hát... Mit tehetnék ellene, hogy ne kísértsen tovább?
Mert számomra ez a…


Megszületek. A karjaiban tart engem. Megigazít a fejemen egy kósza tincset, és átnyújt az apámnak. A kezdetektől fogva bennem van iránta a szorosabb kötődés. Erről árulkodna tán az, hogy mikor a tükörbe nézek, az ő szürke szempárja tekint vissza rám? Erre a vacak, törött lélekre, akinek nem akadt jobb dolga, mint róni a sorokat egy könyvnek. Amit aztán a holttestem mellől felvesz valaki.
Érzem. Érzem, ők is kötődnek hozzám! Szeretnek. Béke van, de valami még sincs rendjén. Miért tűnik ez felületesnek? Előre meg lenne határozva, hogy a jó sosem tarthat örökké? Amennyiben igen, az illetékessel megcsókoltatnék most egy szívlapátot!

Visszagondolva csupán egyetlen pillanatként hat, miképp csecsemőből kisgyermekké változom. Kíváncsiságom a világ felé határtalan. Mindent tudni akarok, felfedezni a magam módján. A magam érzékenységével. Apa ezt remekül tudja kezelni, ám anya sokkal szigorúbb, hűvösebb. Néha meginog. Vajon én tenném? Én tenném ezt vele?
Utálom. Annyira utálom! Amikor rám néz, hallgatok. Ha közelít, megdermedek. Olyanná válok, mint a kőszobor: tökéletesen némává. Mozdulatlanná. Miközben lekever egy-két nyakast, ha ellenkezni próbálok vele. Ekkor lép a képbe ő, aki miatt folyton mosolyra görbül a szám. Akinek köszönhetően szívből jövően tudok nevetni, akkor is, ha legbelül daraboka hasít a fájdalom. Neki még hálával tartozom, elvégre ő motivált tanulmányaim megkezdésében is.
Mindig büszkeséggel töltik el legapróbb felfedezéseim. Ezek többnyire olyan dolgok, amiket a nagyok már korábban megfejtettek. Ennek ellenére bíztat: „Ügyes vagy!”, „Folytasd csak!”
Nem ismerem a megállás fogalmát. Egész pontosan 9 éves koromig.
Nem szól többé a szívnek harangja. A mező végtelenül üressé válik. Az ég kifakul. Számomra nincs többé Nap, s marad a Hold, amelyhez viszonyítva mindig is egy jelentéktelen kis csillag leszek.
Míg apa élt, nála totál másképp éreztem. Ám mint kiderült, ahogy nekem most, úgy neki is megvoltak a maga belső viszályai.
- Miért nem? Miért nem mondta el, hogy bántja valami? Miért kellett szörnyeteggé változnia ahhoz, hogy aztán így végezze?! – sejlik fel bennem egy beszélgetés foszlánya. Fiatal fejemmel az apámhoz legközelebb álló cselédet vonom kérdőre. Idegesen toporog. Mindketten tudjuk: nem teszek anyám kedvére azzal, amit csinálok. Viszont őszintén, ki ne faggatózna egy szerettéért ennyi idősen? Ez is világos.
A harmincas éveiben járó hölgy habozik. Az ajkát harapja, ruháját meggyűri mellkasa felett. Végül aztán megenged magának egy halk, gondterhes sóhajt. Sóvárogva vizslatom őt.
- Árulja el! – könyörgöm. Végül maga elé mered, s másodpercekkel később belevési zöld tekintetét az enyémbe.
- Anyáddal sosem voltak egészen kibékülve – mondja el félve. Körbenéz, biztosra megy abban, hogy senki nem hallja mondandója többi részét – Szerették egymást, de… Miután megszülettél, az apukád le sem tudta venni rólad a szemét. Téged sokat dicsért más vér előtt, téged emelt ki, mint vámpírt, aki sokat tanulhat tőle.  Ez pedig annak, kit te csakúgy ábrándodban, félhangosan is „Holdnak” nevezel, rosszul esett. Később hatalmas patáliákat rendezett. Az apád nagyon jól tartotta magát, azonba-….
Borsódzik a hátam. Nekem ez az egész nagyon nem világos. Szótöredékeket értek belőle. „Rosszul esett neki. Vitákat rendezett. Szóval én vagyok a hibás!”
Mintha csak megerősíteni akarná, anyám jelenik meg hirtelen egy barna hajú, karcsú nő finom vonulataiban.  
Szó nélkül elráncigál.
- Hova viszel? – kérdezem félve. Akkor se felel. Hamarosan megjelenünk a szobája előtt. Ijesztő morajokkal kitárul kétszárnyas ajtaja, amin átlépve lassan fájdalmas búcsút veszek kedves önmagamtól.

Elcsattan egy pofon. Kettő. A tízedik után már nem is érdekel. Felszakadt ajkam vérétől betelít az ismerős, rezes íz. A tompa sajgás arcom jobb és bal felén. Elfekszem a földön. Tehetetlenségemben halkan szipogok. Távolabb anyám elővesz egy ostort a szekrényből. Habozás nélkül nekem veti azt. Minden suhintásban gyűlölet lakozik. Olyan erővel hat át, hogy lelkemre egyetlen, védtelen tűpárnaként tekintek. Melyben ismételten célba vesz megmaradt szülőm. Mely annyira szúr. Fáj. Nagyon fáj.
Hosszú percekig tűröm néma csendben. Majd egyszer csak ráfogok az ostor végére, és felállok.
- Te… Te tetted tönkre az apámat!
- Oh, szóval rájöttél. Hatalmas nagy kár. Hatalmas kár, hogy a világra szültelek! Akkor nem lett volna mindez! – kapom az újabb pofont, miképp anyám vad oroszlánként közelebb lép.
- Miért? – állok neki ellen. Vádlón rászegeződik két szürke szem. Hirtelen megtorpan – MIÉRT?
Néma csend süvít közöttünk.
A melegnek hitt kéz durvává vált. Keménnyé, mintha tán ő lett volna a szobor mindvégig. Sőt, ha belegondolok, így van ez ma is.
Ámbár nem ismerhetem már, tudva tudom, a lélek gondolataiban gyökeredzik, melynek egy csírája csupán az érzelem, mit a szív felfogni képes. Az elme képtelen. Az a barna hajú, szelídnek tűnő asszony, akárcsak a színét vesztő virágos terítő, mind egyre értéktelenebbé válik számomra.
Üt, ver csendben, aztán fojtott hangokat hallat. Tetteivel fokozatosan válik egyre borzasztóbbá, mígnem a cselédek egyike rúgja ránk az ajtót. Látja mit művel velem. Felsikolt, s a körülötte álló többi segítségemre siet. Elválasztanak minket. Nem örökre.
Amint sikerül lenyugodnunk, kérem őket, ne engedjék fejemre az őrültet.
- Tönkretette apámat! – szipogom – Én nem… én nem tehetek semmiről….
Nem. Nem érdemlem meg, hogy újra összerakjanak vele!
- De… De úrfi, muszáj beszélnie erről vele! Elvégre mégis csak az anyjáról van szó.
Fejemet csóválom.
- Rossz ötlet Anka, rossz ötlet.
Szavaim hiába valóak.
Mikor újra szembenézünk egymással, a konyhaasztal két oldalán ülünk. Távol egymástól. Egy pillanatra kirajzolódik régi, törékeny alakja az ordas bunda mögött. De aztán pislog egyet gőzölgő nyugtatóteája felett, s a kép szertefoszlik.
Nem szólok semmit. Ő sem. Így a legjobb. Különben se tudom, mit reagálhatnék, miután kis híján átsegített a Halál kapuján túlra. Némán fortyogok a cselédek miatt. Oh, azok az átkozottak! Miért kell kínos helyzetbe hozniuk engem? Jót akartak, ám csak ártanak mindezzel. Hogy nem látják? Oh, azok a szerencsétlenek!
Mindössze egy könnycseppre telik. Lomhán kibuggyan szemem pici sátrából, és elindul felfedezőútján. Sietős rohanásban szeli kanyarjait, majd az államnál megáll. Végül szabadeséssel ölembe érkezik. Anya felsóhajt.
- Te voltál a szeme fénye, nem én. Te voltál a koronája, s már elbukott! Nem él. De nem én tettem! Ő intézte el saját magát…
Döbbenten  figyeltem a továbbiakat:
- … Lelkileg egy labilis, érzékeny mimóza volt mindig is. Aggályait addig tartotta lelkéhez közel, míg mellettem ki nem tört belőle egy csapásra minden. Úrrá lett rajta az agresszivitás. Állattá változott.
Kötve hiszem, hogy az apám vált volna állattá. Makacsul az a kép van előttem, amiben igenis ő a bűnös. Ha nem lenne hideg, ennyire nem törődöm, képmutató lény, én... én komolyan szeretném. Azonban lehetetlen.  Mindez apám számára bebizonyosodhatott előttem. Ezért vagyunk ott, ahol.
- Mi fog történni ezután? – kérdeztem ridegen, az asztalt fixírozva.
- Tanulni fogsz, az lesz – Azzal levágja az üres bögrét, s a szolgálók kíséretében elvonul.
Hosszú, kínkeserves sírás az egész. Gyötrődés kívül, gyötrődés belül. Mindig elcipel a placc egy távolabbi zugába.
- Itt már nem hallhat senki – jegyzi meg mellékesen, onnantól kezdve szava tetté formálódik. Szerinte akkor, és csak akkor értek meg bármit az ő életéből, ha megtanulom átérezni más fájdalmát. Ezért mágiával „oktat”. Hogyan is néz ez ki pontosan?
Naponta nekem dobott fekete tűz. Amennyiben nem állok egyenesen, jön az ostor. Nehezen viselem. Érzem, éget. Darabokra cincál. Minden egyes alkalommal a szemem előtt látom leperegni az életem.
Azután, hogy ő ezt látja, beadja:
- Valamiképp rosszul lett, segítségre van szüksége! – S míg regenárólodom, se pihenhetem ki magam. Jön a kőkemény elmélet. Nem tudom aznap elmondani amit tanultam? Büntetésképp 50 csapás a jól ismert fekete bőrrel, és szolgamunka.
A cselédek. Azok a rohadt cselédek miért nem tudnak mit tenni? Miért nem veszik észre a bajt?, kérdezed, mint olvasó.  Egyszerű a válaszom: Nem adok okot rá, hogy gyanakodni kezdjenek.
Anyám megfenyeget mindenek előtt:
- Beszélni ne merj arról, ami történni fog veled! Különben összeköttetéseim révén apád sírja kiásatik általad.
- Általam? – kiáltok fel.
Egyetlen szülőm bólint.
- A gyalázónak meg kell alázkodnia. Kezdve ott, hogy visszatér gyökereihez, aki neked…
- Az apám…. De… neked elmentek otthonról, anya! – ordítok rá kipirult arccal – Én nem csinálnék olyat.
- Akkor megegyeztünk, kis fiam! – vigyorodik el.
A tűz forrósága lassan fel sem tűnik már. Kezdek valóban hozzá szokni helyzetemhez. Meg se fordul a fejemben, hogy elszökjek. Hogy ez nincs rendjén. Hogy valamit tennem kellene. Felvállalom minden bűnömet: képtelen voltam apa mellett kitűnően teljesíteni. Képtelen voltam kiállni mellette. Mindez belül rémesen fáj, mint a szívbe döfött karó.

Egy nap, mikor a lélek viszont elég időssé válik, elgondolkodik: nem –e nőtte ki kalitkáját, amiben korábban tartották? A mindennapos bántalmazás hatására elkeseredettségem dühvé fajul.
Mikor anyám egy elrontott gyakorlat következményeképp elintézne, ráfogok az ostor végére, mint korábban tettem. Magamhoz rántom őt, s ezúttal mindent szabad kezembe összpontosítok. Beleütök a gyomrába, majd plusz tartozásaim apró árnytűkkel fizetem vissza. .
- NE! – sikítja – Rossz gyerek va-
- Nem vagyok már gyerek! – ordítok rá teljes hangerővel, legnagyobb döbbenetére - Se a bűnbakod, se fiad! Nem vagyok én nemes se, hogy e vidéken éljek! Ezért elmegyek. Ám mielőtt megtenném, örökre meglakolsz azért, amit tettél.
Belérúgok. Addig bántom az asszonyt, míg megfélemlíteni vagy felállni próbál. Később, mikor elfog az elégtétel érzete, kivágódik az ajtó, s rászólok egy arra járó, idősebb nőre.
- Segítsen azon a némberen – karon ragadom. Berángatom a földön magzatpózba gubbasztó, kisírt szemű alakhoz – mert én nem érek hozzá többé!
- Mi… Mégis mi történt vele?! – szemléli elborzadva, s rám emeli szürke tekintetét – Ön tette?
- Ő nem az anyám immáron – térek ki sziszegve ennyivel.
Felkapom az ágy alá dugott, Naptól kapott kincsemet: egy gyönyörű dísztőrt. Oldalamra csatolva, száraz szemekkel hátrahagyom végleg a helyet, ahol egykoron születtem. A szolgák furcsán rám merednek, s merengőn végigpásztáznak, ám nem próbálnak visszatartani. Szerintem érzik, részükről ez egy elvetült dolog lenne, főleg, hogy az oly’ komolyan megkedvelt, méz mosolyú fiút eltemette a sötétség.
Céltalan utamon bolyongok, mint az utcára dobott eb. Több fogadóba meghívást nyerek külsőm révén. Egyébként fák alatt éjszakázom.
Kevésszer eszek, de amikor lehet, mindig feltankolok a következő hosszú sétára. Normál esetben gondtalanabbnak érezném magam. Azt hinném most a legjobb, elvégre a nyomomat is bottal verhetik. Visszagondolva azonban mindez értelmetlen.
Miért örüljek, ha a sokszor emlegetett Aranykorong nem világít már be engem? Miért legyek energiával teli, ha a Hold elvette az összeset? Sőt! Darabokra zúzta a lelkem. Többé nem hogy otthonomra, magamra se tudok visszagondolni! Olyan, mintha nem is léteznék számomra.
Talán így is van, és kevesebb vagyok az üvegnél, melyen az ember átnézve izgalmas bolti portékákat lát. Hűvös szelek lengedeznek felém.

Emlékszem a helyre, ahol megfoggantam.  Emlékszem egy másikra, távolabb egy piciny, vidéki kunyhótól.
Emlékszem a szívembe döfött, díszes tőrre, mellyel véget akartam vetni egy kínosan hosszúra nyúlt gyötrelemnek.
- Elég volt már! – lehelem. Utána megszakad a kép.
A sötétség után meleg érintések öveznek. Egy kedves alak kezeitől származnak, kinek szeme, mint a nyári búzamező. Haja, mint a sötét éjszaka.
Hova került –e feketében kóborló bárány? Lehet -e végre fának az ága? Lehet - e  a kietlen táj felett röpdöső madár?
- … A Mennyek útját járhatom?
A lány egyértelmű válaszát adja: nem haltam meg. Persze, miért is mennének úgy a dolgok, ahogyan eltervezték őket? A sors számára abban nem lenne izgalom.
Keserűn sóhajtozva vér után epekedem. Próbálom megformázni ajkammal a szót, kikövetelni hangommal, elvégre bár képes vagyok rendes étkezésre, azért a rezes ízű frissítőt se vetném meg. Mintegy kárpótlás gyanánt. Főleg a fiatal teremtés vörös folyadékjára vágyom, ami ott dübörög ereiben. Azonban elharapom, elköhögöm mindig a mondani valóm. Így marad a saját készítésű levese.
Az idegen, aki idővel Elizabeth-ként mutatkozik be, segíteni szeretne. Természetesen birkává se váltam e zord idők folyamán! Feltornázom magam az ágyban, s miután beletörődök egyetlen, komoly próbálkozásom kudarcába, megétkezem. Mindvégig hallgatok, mint a sír. A hölgyemény szerintem felfogja, nem kívánok felesleges társalgásokat folytatni. Hangom sincs, hogy rendesen beszélni tudjak, szóval amúgy is hiábavaló a törekvése.
Később Elizabeth kimegy, és visszatér valami általa megvarrt holmival. Sokáig képtelen vagyok bármit is hozzáfűzni ehhez, míg nem egyszer beleül saját varrótűjébe. Akkor akaratlanul előtör belőlem valami rejtélyes dolog, melyről azt hiszem, rég elfeledkeztem már: nevetek. Utána visszaesek.
Nagyon sokáig nincs kedvem beszélni, vagy alaposabban megismerkedni bárkivel. Csak vagyok, szolgaként segítve az ittenieknek. A jó égért, ha leszakad, se ismerném be: hálás vagyok valahol,
mert nem hagytak meghalni.  Megtehették volna, ez sokszor ma is eszembe jut. Viszont talán így a legérdekesebb. Főleg, hogy a munkát pihentetőnek találom. Elvonatkoztathatok hova tartozásomtól. Se az apuka, se az anyuka nem szól le lényemért. Arról fogalmam nincsen, vajon tudják –e egyáltalán, mivel állnak szemben? Ki fia borját mentették meg aznap a folyóparton? Sokszor idegeskedem.
Ők viszont hallgatnak, eképp teszek én is.
Egész addig az éjszakáig sikerül, mikor Elisabeth-tel képtelen vagyunk az alvásra. Az ölében tartogatja tőrömet, egy anyagba bugyolálva. Milyen rút dolog ez, dőlök hátra a fűben. De inkább értem ezt a fegyverre, mint a lányra.
Együtt nézzük a csillagokat. Gondolkodóba esünk. Talán az is megeshet, hogy most megérti minden gondolatunkat az égbolt, s a fényes pont megannyi fület jelent, amelybe titkon lehelhetjük minden panaszunkat. Így teszek én, és így tesz ő. Megannyi hosszú percig! Míg végül egymásra talál két probléma. Két személy.
Elmeséli a történetét. Elborzadva felülök, csendben hallgatva. Micsoda vérontó aljadék az ilyen! Megölni egy embert a másik láttára, nem mintha én se tettem volna, amazt viszont jó múltkorán anyámnak neveztem.  Akire pedig Elizabeth tekint így, ártatlan léleknek bizonyul szememben. Nagyot sóhajtok. A szavak hasztalanok számomra. Annyira telik tőlem, hogy megjegyezzem, van néhány közös vonás a múltunkban. Megmentőmnek külön megjegyzem a nemesi származást is.
-  Szóval nemes vagy? – kérdez vissza - Mondjuk ez nem látszik rajtad, és ezt most ne a rossz értelemben vedd! Elvégre a nemesek, nem szántanak, nem vágnak fát, és többségük lenéz másokat.
- Voltam - pontosítok. Hiába az vérem után, egyszerűen ki akarom vonni magam az egész kalamajkából. Ezért is esik jól mindaz, amit a leányzó mond rólam. Majd ahogy az lenni szokott, a „napsütötte órákat” egyre hűvösebb” szél” váltja fel. Végül jön a „vihar”. Hideg jégesőként realizálódnak bennem az  Elizabeth-tel történtek. Fog összeszorítva ücsörgök. Lelki szemeim előtt kirajzolódik a kétségbeesett, fiatal arc. A szánalmas kép, hogy a személy, akihez ez tartozott, egy kanca mellé bújt vihar idején. Mondjuk a semminél meg ezerszer jobbnak tartom….
… Hosszú csend furakodik közénk. Rágódok valamin. Majd döntök.
- Az én nevem Stefan von Nachtraben. Egykori vámpír nemes, aki elszökött. Tudom, furán hangozhat. Nem haragszom meg rád, ha megijedsz, vagy ha itt hagysz most. De előtte mindenképp kérlek, hallgass meg!
- És akkor? Azt hiszed attól, mert vámpír vagy megváltozik a véleményem? Már mondtam, te nem vagy olyan, mint a többi nemes, vagy vámpír. És ez így van jól.
Igen. Félek. Eljutok odáig, hogy félek, mert most először látom azt, hogy mióta sikerült elszabadulnom a sanyargató boszorka karmai közül. Valamilyen módon vágányra kerültem. Egyenesben mozgok, s még egyenesebben látok csírázni valamit kettőnk között.
- A vérem esetében a mágia jelent mindent – folytatom rettegve - Ez egy olyan dolog, ami mindenkiben ott lakozik. Képes túljutni az emberi elmén. Rejtélyes, és az őseinktől ered, akikről nagyon sokat kellett nekem is tanulnom. Szívből gyűlöltem, apám viszont rengeteget biztatott, és segített, ezért felnéztem rá. Talán anyámmal se lett volna másképp, ha nem válik féltékennyé. Hozzáállása elhidegítette kapcsolatát a férfi tagjával, lerombolta azt, mi kettőnk közt volt. Így akit a legjobban szerettem, azelőtt elvesztettem, hogy igazán megismerem! A halálba kergette őt! – mesélem szomorúan, észre sem véve, mennyire ökölbe szorulnak a kezeim. Egyedül akkor eszmélek fel, mikor a körmeim már fájó nyomot hagynak.
- Mérhetetlenül dühösnek éreztem magam. Elhagyatottnak. De semmit nem szólhattam, mert akkor jött a pofon, és az ostor. Mindez kilenc éves koromtól nézve. Szóval azt hiszem, ez nálunk már csak ilyen átkozott szám. Hiszen te akkor vesztetted el egy szeretted, én pedig akkor haltam meg legbelül! .... Igen... valódi halott voltam, míg.... -  újabb kínos csend. Húzni akarom az időt, remélvén, így felcsigázhatom a lányt, és picit feljebb emelhetem az igencsak sötétté vált hangulatot.
- Meg nem ismertelek téged. Mert ettől a naptól kezdve bevallom, nem tudok öngyilkosságba menekülni. És nemes sem vagyok igazán régóta. Szabad annál inkább.
Válaszul a világ legédesebb csókjában részesülhetek. Talán ez hiányzott az életemből!
A valóban felemelő pillanatok után én tovább is ugrom. Megannyi hosszú sétán, hó csatán, segítségnyújtáson túl önkétes apának csapok fel.
Egy árvát nevelünk ketten, némi segítséggel, akit épp egy laza hógolyó párbaj  után mentünk meg valami lovagféle ostor csapásaitól.
A gondolatot nem hiszem, hogy nagyra értékeli Elizabeth, aki immáron csak ’Lis. De nem is szól igazán semmit. Ebből tudom, nyert ügyem van. Akkor főleg, mikor a Ciriként bemutatkozó cukortündér anyáz-apáz minket. Hajjaj, de rég is volt az! Mi ez a fajta hozzaállás? Kérdezed, ki netán olvasod e sorokat. Hát tudod, mint az szokott lenni, a jó sosem marad fenn önmagában. Mindig kell kövesse valami borzalom.
Szívem sosem tud eléggé szabadulni a helyzettől. Mi van, ha üldöznek? Ha már a közelemben vannak?
- Nem biztonságos – jegyzem meg magamnak a lehető leghalkabban, mikor senki sincs a közelben.
Mindezt egy szomorú éjszaka követi. Az utolsó emlék, ahogy a számomra kedvessé vált személy italt és elemózsiát csomagol. Elmondja, mely lovat szerelte fel nekem a Nagy útra.
Igen. Elmegyek, ám nem csak vérem jó voltából. Mondok neked valami érdekes mesét még, olvasó.

Hol volt egyszer, hol nem, egy kard. Na! Tudod melyikről beszélek, mert sűrűn olvashattál, vagy hallhattál már róla! Az angyal fegyveréről, ami többet tud bármilyen e világi csodánál. Egyszer a Vásártéren hallottam róla pletykákat. S ezen az éjszakán eldöntöm, hogy én bizony azt is felkeresem.
Had lássam. Add csak őt, hadd lássam az apámat még egyszer! Tisztes búcsút venni lenne jó. Kezei közt nyugodni békében – arra a pár pillanatra, míg lehunyom a szemem. Elsuttogom: „szeretlek”. Majd hozzáteszem: „van egy fogadott gyerekem, aki a te unokád”. És halkan zokogok majd.
S te magad is sírsz majd, mint én tettem egykoron. Búcsúzóul még megejtek egy foszlányt. Mikor is a levelet írom kedvesemnek.... S elejtem még a küszöbön, esőtől-széltől védve:

Elisabeth:

//Megj.: Fa'alherion multikaraktere//

Huh, sikerült átrágnom magam az előtörténeten és meglepően klasszikus, ezredfordulós stílusú melankolikus vámpírt sikerült alkotnod. Az én szememnek kicsit kacifántos volt a fogalmazás de van aki szereti ezt a stílust, és abban kifejezetten aprólékos kidolgozottsággal írsz. A történet is kellően érdekes, pár apró kis nüansz van sak amit megemlítenék. Először is ha a karaktered szíven szúrta magát azt nem keleltt volna túlélnie bármilyen gyorsan kap segítséget, az sajnos igen gyors halálhoz vezet mágikus segítség nélkül. Másodszor kicsit hirtelen volt nekem a jellemváltás az előtte lévő, hosszan kiépített negatív látásmódhoz képest, bár Elisabeth oldaláról ez részletesen el van mesélve az ottani megjelenítése Stefannak teljesen elelntétes az ittenivel így azzal összefésülve is hiányzik nekem a váltás, de remélem ezt élményekben pótlod később.

Ennek ellenére egyik sem túl nagy gond, hogy ne fogadhassam el a karaktered. Készítsd el az adatlapodat, jó játékot!

Személyes passzív: Halálvágy
Leírás: Stefan megkísérelte önkezével kioltani az életét, és noha ez nem sikerült a nyoma örökre ott marad rajta. Ez abban valósul meg, hogy a fájdalom iránti félelme és az ösztönös sokk, amely ilyenkor ér egy átlag embert vagy vámpírt rajta csak kétharmadnyi hatást érnek el, és maga az érzet is csak ilyen erős.

Név: Árnytű
Szint: 1.
Ár: 1000 váltó, Nachtraben vámpírok kezdéskor megtanulják
Leírás: A vámpír egy árnyakból keményített tűt hoz létre, amit ellenfeléhez vág. Nagyon pontos és nem kerül varázserőbe, viszont egy másodperc szünetnek kell eltelnie két lövedék között.

Kezdőfelszerelés: Tőr, Amalgám nyaklánc