Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
//Ashor (T-T) Rerolllal szeretném felhúzni a karit Ashor expjével a saját adatlapomon levezetve 2300 exp van és 12550 váltó, ha minden igaz 1150 exp-vel és 12500 váltóval indul majd ez a kari//
Név: Erhard Strenger
Kor: 20
Nem: Férfi
Faj: ember
Frakció: Hellenburgi Királyi Szövetség
Kaszt: Lovag
Kinézet: Kinézetét nagyon kevesen ismerik, ugyanis a legtöbbször páncélzatban utazik, emiatt nagyon kevesen is közelítik meg, hisz elég furcsa szokása van. Elég nagydarab olyan 180-190 centi között lehet, ami szintén nem ad neki békés aurát, zömök testalkata miatt. A páncél alatt meglátszanak megmunkált izomzata, de ami meglepő, hogy kifejezetten békés, barátságos arca van. A Hangja mély, de nem fület bántóan reszelős, szemei tengerkékek, haja pedig hollófekete. Alapjáraton mosolygós szája van, ami így összességében elég megnyerővé tehetné őt, ha nem hordaná állandóan azt a rohadt sisakot. Hátán egy elég durva karmolás nyom van, mely bár behegesedett, de a régi idők emléke örökre megbillogozta.
Jellem: Barátságos, jó szívó, segítőkész ember. Ha megkérdeznék tőled, te mit vársz, el milyen legyen egy lovag, biztos, hogy nem tudnál olyan dolgot felsorolni, ami nincs meg Erhardban. Bátor, igazszívű és segít a bajbajutottakon. Mindig ott van és kiáll bárki mellett, aki rászorul, és nem vádaskodik, mutogat, mint egyesek. Legyél örömlány, démon, vagy tünde, ha igaz a szíved ő barátként tekint rád és kisegít a bajban, ha kell, még ha ezzel a saját életét is veszélybe sodorja. Az egyetlen dolog, amit nem szeret, az a hazugság, ő maga is pocsék hazudozó és mindig látszik rajta, ha nem mond el mindent, pont emiatt nem is szereti ezeket. Becsületes, egyenes ember, kire lehet számítani, hogy védi a hátad.
Előtörténet
Sokan úgy tartják nemes ember, csak királyi sarj, vagy báró gyermeke lehet. Az élet fintora... Ez is olyan dolog, amelyet csak a nagyhírű családok, fontos emberek hangoztatnak. De valójában a nemesség ott lapul mindnyájunkba. Nem kell királyi sarjnak, vagy hatalmas harcosnak lenned, hogy becsületesség szikrája meggyúljon benned. Te, te vagy, nincs rá szabály, hogy milyennek kell lenned, légy, aki vagy, vagy aki lenni szeretnél, hogy büszkék lehessek rád a felmenőid. Ha így teszel és az életed igaz, békés. Méltán nevezheted magad nemes embernek ezután, kinek nem a vagyona nemesi, hanem egy sokkal fontosabb része… a szíve. Én így élek, eme eszmék szerint. Annak ellenére, hogy egyszerű földiek, sima parasztok gyermekeként születtem, már egész fiatalon látszott, hogy más vagyok, mint a többiek. Számomra minden élet fontos volt, nem ártottam senkinek, nem kerestem a bajt és ott segítetem, ahol csak lehetett. Szerettem ezt csinálni és az emberek is kedveltek, legalábbis így éreztem. Átvettem vállukról a terhet, hisz a megosztott súly, jóval könnyebb, mint amit egyedül a válladra veszel. Éppen emiatt döntöttem úgy, hogy az életemet a falumnak, a családomnak szentelem. Mindössze 7 éves voltam, mikor bevonultam a királyi kastélyba fegyverhordozó apródnak egy a közeli település, aprócska kis nemesének. Nem volt egy magasztos úr, de volt annyi tekintélye, hogy apródokat fogadhasson. Lovag volt és ennyi számított. Fiatal korom ellenére is elég izmos voltam, lévén az ok segítség nem csak almaszedésből és takarításból élt, hanem a földek műveléséből, a kivágott aprócska fák feldarabolásából is. Talán a jó állóképességem és fizikai adottságaim miatt döntött úgy a lovag, ahogy, de nem kérdezősködtem. Örültem, hogy maga mellé fogadott. Ezek az idők eléggé nehezek voltak, sajnos az Úr eléggé szeszélyes volt, de igazából nem panaszkodhattam, nem volt olyan rossz dolgom. 11-12 éves koromig tartott a fegyverhordozó pályafutásom, amely után hivatalosan is csatlakozhattam a seregbe, mely annyit jelentett, hogy a lovaggá váláshoz vezető út elkezdődött. A kiképzésem kemény volt, de teljesíthető. Nem esett nehezemre, bár az idő múlásával eléggé honvágyam lett a szülőföldem felé. Ilyen a katona élete. Hamar összebarátkoztam a többi növendékkel, akik közül persze sokan voltak olyanok, akik kihasználták segítőkészségemet és mindig rám sózták a hálátlan munkákat, de igazából. Nem igazán zavart. Én ilyen vagyok. Segítséget kértek, bár hátsó szándékkal, ám én nem féltem adni. Adj önzetlenül, az Úr is ezt mondja. Talán a hely neveltetése miatt, vagy csak a szokatlan jellemem miatt lehet az, hogy a kiképzésem mellett sok időt töltöttem a templomokba, hogy az Úr és a Megváltó történeteit, cselekedeteit hallgassam. Őszinte leszek. Nem tartottam magamat szentembernek, mindenkiben ott van a rossz, még ha nem is úgy, ahogy gondoljuk. De úgy éreztem, hogy a tanok, amiket hirdetnek a templomoknak, mindent elmondanak, mik szerintem igazak. Felebarátok szeretete, a gyengék védelmezése, a bűnösök megtérítése… mindezek olyan dolgok, melyek igaz, tiszta célokat tűznek az emberek elé, hogy boldog, békés életet élhessenek. Talán ezért volt ilyen szimpatikus a vallás, olyannyira, hogy komolyabban is részt vegyek a templomi életben. Így hát szabadidőmben, mikor épp nem a lovaglétre készültem fel, a templomok népének segítettem, akik úgy tűnt szívesen fogadtak, bár kívülállóként persze nem mindenhova engedtek be, ami persze érthető. Így indultam meg a vallásosság meredek lépcsőjén, mikor pedig végül betöltöttem a 16. esztendőmet végre az életem úgymond teljessé vált. A templom felkent lovaggá nevezett ki, avagy hivatalosan is lovaggá váltam, ki a hazáját védelmezi. Úgy éreztem ez lesz minden idők legszebb éve, hogy mostantól elkezdve az emberekért fogok élni, mindent megtéve, hogy fenntartsam a rendet és igaz szívvel védjem a hazát… legalábbis… így gondoltam. De a valóság igencsak másabb. Egyszerű őrkatonává váltam. Arra lettem kárhoztatva, hogy némán állva meredjek a távolba ellenség után kutatva. Őszintén eléggé elcsüggesztett a dolog, hisz mégiscsak végig kellett szenvednem a lovaggá válásig az éveimet, de végül is… valakinek ezt a feladatot is el kell végeznie. Két évig szolgáltam sorkatonaként, mely elég lassan múlt el, hogy az igazat megvalljam. De legalább vége volt és kis időre igaz, de legalább hazatérhettem, ahol meglepő vidámság fogadott. Anyámék a lovagi korszakom közben új gyermeket vártak, így legnagyobb meglepetésemre, mikor hazaértem a 3 éves kishúgom volt az első személy, kit megpillantok a családi házban. Hogy mit szóltam hozzá? Igazából boldog voltam. Az első probléma csak akkor következett, mikor az eget baljós felhők takarták el és a távolból ellenség színe tűnt fel. A háború… elkezdődött. Életem első háború, mely összességében roppant hosszú és véres csata volt. Legalábbis nekem biztosan így tűnt. Bármennyire is nem tetszett a dolog, a csatározásokba a falunk is belesodródott és kis híján el is pusztult. Én magam is elég csúnya sérülést kaptam egy démontól, miközben épp az egyik sérült társamat próbáltam fedezékbe juttatni. A démon karma felhasította a páncélomat és a húst is felmarta a hátamon. Az egyetlen szerencsém csak az volt, hogy a démon azt hitte meghaltam, így továbbment, hogy még több embert öljön meg. De nem haltam meg. Éltem… alig... de túléltem a háborút. És a családom is. Apám sajnos elvesztette a bal lábát, miközben gyermekét és feleségét védte, de túlélte, hála az erősítésnek. Hogy hogyan éltem meg a háborút? Fájt… fájt látnom, hogy mennyi jó ember halt meg mások védelméért. Még azok is feláldozták magukat a hazáért, akik amúgy elég rossz jellemmel voltak megáldva. A baj beköszöntével tudták mi a helyes, így előbbre helyezték a fontosabb dolgokat az önös cselekedeteiknél. Nehéz kimondani… de elkeserít engem a világunk jelenlegi álláspontja. Túl sok a harc… túl sok a vér… túl sok a felesleges viszálykodás. Miért nem tudunk békében élni? Miért nem tudom meglenni egymás mellett? Olyan nagy kérés ez? Nem tudom… Erre a kérdésre, nem tudok válaszolni… de egyet megígérhetek… ameddig élek, mindig arra fogok összpontosítani… hogy megvédjem az embereket, elfeket, vagy a jószívű kárhozottakat. Jegyezzétek meg. Nem minden lény ugyanolyan. Vannak jószívű démonok is, kik megérdemelnek még egy esélyt. Én képes vagyok bárkinek megbocsátani, ha ő is képes megváltozni. Én ezt az utat járom, ezt látom igaznak, szerintem ez a valós jó, melyet követni kell. Mint mondtam, én ezt választottam… na és te? A te utad mit mond? Mi szerinted az igaz tett, mely megváltoztatja a világot? Én ezt nem tudhatom… de tedd, amit jónak látsz… hisz… így lehetsz az… aki mindig is voltál.
Név: Erhard Strenger
Kor: 20
Nem: Férfi
Faj: ember
Frakció: Hellenburgi Királyi Szövetség
Kaszt: Lovag
Kinézet: Kinézetét nagyon kevesen ismerik, ugyanis a legtöbbször páncélzatban utazik, emiatt nagyon kevesen is közelítik meg, hisz elég furcsa szokása van. Elég nagydarab olyan 180-190 centi között lehet, ami szintén nem ad neki békés aurát, zömök testalkata miatt. A páncél alatt meglátszanak megmunkált izomzata, de ami meglepő, hogy kifejezetten békés, barátságos arca van. A Hangja mély, de nem fület bántóan reszelős, szemei tengerkékek, haja pedig hollófekete. Alapjáraton mosolygós szája van, ami így összességében elég megnyerővé tehetné őt, ha nem hordaná állandóan azt a rohadt sisakot. Hátán egy elég durva karmolás nyom van, mely bár behegesedett, de a régi idők emléke örökre megbillogozta.
Jellem: Barátságos, jó szívó, segítőkész ember. Ha megkérdeznék tőled, te mit vársz, el milyen legyen egy lovag, biztos, hogy nem tudnál olyan dolgot felsorolni, ami nincs meg Erhardban. Bátor, igazszívű és segít a bajbajutottakon. Mindig ott van és kiáll bárki mellett, aki rászorul, és nem vádaskodik, mutogat, mint egyesek. Legyél örömlány, démon, vagy tünde, ha igaz a szíved ő barátként tekint rád és kisegít a bajban, ha kell, még ha ezzel a saját életét is veszélybe sodorja. Az egyetlen dolog, amit nem szeret, az a hazugság, ő maga is pocsék hazudozó és mindig látszik rajta, ha nem mond el mindent, pont emiatt nem is szereti ezeket. Becsületes, egyenes ember, kire lehet számítani, hogy védi a hátad.
Előtörténet
Sokan úgy tartják nemes ember, csak királyi sarj, vagy báró gyermeke lehet. Az élet fintora... Ez is olyan dolog, amelyet csak a nagyhírű családok, fontos emberek hangoztatnak. De valójában a nemesség ott lapul mindnyájunkba. Nem kell királyi sarjnak, vagy hatalmas harcosnak lenned, hogy becsületesség szikrája meggyúljon benned. Te, te vagy, nincs rá szabály, hogy milyennek kell lenned, légy, aki vagy, vagy aki lenni szeretnél, hogy büszkék lehessek rád a felmenőid. Ha így teszel és az életed igaz, békés. Méltán nevezheted magad nemes embernek ezután, kinek nem a vagyona nemesi, hanem egy sokkal fontosabb része… a szíve. Én így élek, eme eszmék szerint. Annak ellenére, hogy egyszerű földiek, sima parasztok gyermekeként születtem, már egész fiatalon látszott, hogy más vagyok, mint a többiek. Számomra minden élet fontos volt, nem ártottam senkinek, nem kerestem a bajt és ott segítetem, ahol csak lehetett. Szerettem ezt csinálni és az emberek is kedveltek, legalábbis így éreztem. Átvettem vállukról a terhet, hisz a megosztott súly, jóval könnyebb, mint amit egyedül a válladra veszel. Éppen emiatt döntöttem úgy, hogy az életemet a falumnak, a családomnak szentelem. Mindössze 7 éves voltam, mikor bevonultam a királyi kastélyba fegyverhordozó apródnak egy a közeli település, aprócska kis nemesének. Nem volt egy magasztos úr, de volt annyi tekintélye, hogy apródokat fogadhasson. Lovag volt és ennyi számított. Fiatal korom ellenére is elég izmos voltam, lévén az ok segítség nem csak almaszedésből és takarításból élt, hanem a földek műveléséből, a kivágott aprócska fák feldarabolásából is. Talán a jó állóképességem és fizikai adottságaim miatt döntött úgy a lovag, ahogy, de nem kérdezősködtem. Örültem, hogy maga mellé fogadott. Ezek az idők eléggé nehezek voltak, sajnos az Úr eléggé szeszélyes volt, de igazából nem panaszkodhattam, nem volt olyan rossz dolgom. 11-12 éves koromig tartott a fegyverhordozó pályafutásom, amely után hivatalosan is csatlakozhattam a seregbe, mely annyit jelentett, hogy a lovaggá váláshoz vezető út elkezdődött. A kiképzésem kemény volt, de teljesíthető. Nem esett nehezemre, bár az idő múlásával eléggé honvágyam lett a szülőföldem felé. Ilyen a katona élete. Hamar összebarátkoztam a többi növendékkel, akik közül persze sokan voltak olyanok, akik kihasználták segítőkészségemet és mindig rám sózták a hálátlan munkákat, de igazából. Nem igazán zavart. Én ilyen vagyok. Segítséget kértek, bár hátsó szándékkal, ám én nem féltem adni. Adj önzetlenül, az Úr is ezt mondja. Talán a hely neveltetése miatt, vagy csak a szokatlan jellemem miatt lehet az, hogy a kiképzésem mellett sok időt töltöttem a templomokba, hogy az Úr és a Megváltó történeteit, cselekedeteit hallgassam. Őszinte leszek. Nem tartottam magamat szentembernek, mindenkiben ott van a rossz, még ha nem is úgy, ahogy gondoljuk. De úgy éreztem, hogy a tanok, amiket hirdetnek a templomoknak, mindent elmondanak, mik szerintem igazak. Felebarátok szeretete, a gyengék védelmezése, a bűnösök megtérítése… mindezek olyan dolgok, melyek igaz, tiszta célokat tűznek az emberek elé, hogy boldog, békés életet élhessenek. Talán ezért volt ilyen szimpatikus a vallás, olyannyira, hogy komolyabban is részt vegyek a templomi életben. Így hát szabadidőmben, mikor épp nem a lovaglétre készültem fel, a templomok népének segítettem, akik úgy tűnt szívesen fogadtak, bár kívülállóként persze nem mindenhova engedtek be, ami persze érthető. Így indultam meg a vallásosság meredek lépcsőjén, mikor pedig végül betöltöttem a 16. esztendőmet végre az életem úgymond teljessé vált. A templom felkent lovaggá nevezett ki, avagy hivatalosan is lovaggá váltam, ki a hazáját védelmezi. Úgy éreztem ez lesz minden idők legszebb éve, hogy mostantól elkezdve az emberekért fogok élni, mindent megtéve, hogy fenntartsam a rendet és igaz szívvel védjem a hazát… legalábbis… így gondoltam. De a valóság igencsak másabb. Egyszerű őrkatonává váltam. Arra lettem kárhoztatva, hogy némán állva meredjek a távolba ellenség után kutatva. Őszintén eléggé elcsüggesztett a dolog, hisz mégiscsak végig kellett szenvednem a lovaggá válásig az éveimet, de végül is… valakinek ezt a feladatot is el kell végeznie. Két évig szolgáltam sorkatonaként, mely elég lassan múlt el, hogy az igazat megvalljam. De legalább vége volt és kis időre igaz, de legalább hazatérhettem, ahol meglepő vidámság fogadott. Anyámék a lovagi korszakom közben új gyermeket vártak, így legnagyobb meglepetésemre, mikor hazaértem a 3 éves kishúgom volt az első személy, kit megpillantok a családi házban. Hogy mit szóltam hozzá? Igazából boldog voltam. Az első probléma csak akkor következett, mikor az eget baljós felhők takarták el és a távolból ellenség színe tűnt fel. A háború… elkezdődött. Életem első háború, mely összességében roppant hosszú és véres csata volt. Legalábbis nekem biztosan így tűnt. Bármennyire is nem tetszett a dolog, a csatározásokba a falunk is belesodródott és kis híján el is pusztult. Én magam is elég csúnya sérülést kaptam egy démontól, miközben épp az egyik sérült társamat próbáltam fedezékbe juttatni. A démon karma felhasította a páncélomat és a húst is felmarta a hátamon. Az egyetlen szerencsém csak az volt, hogy a démon azt hitte meghaltam, így továbbment, hogy még több embert öljön meg. De nem haltam meg. Éltem… alig... de túléltem a háborút. És a családom is. Apám sajnos elvesztette a bal lábát, miközben gyermekét és feleségét védte, de túlélte, hála az erősítésnek. Hogy hogyan éltem meg a háborút? Fájt… fájt látnom, hogy mennyi jó ember halt meg mások védelméért. Még azok is feláldozták magukat a hazáért, akik amúgy elég rossz jellemmel voltak megáldva. A baj beköszöntével tudták mi a helyes, így előbbre helyezték a fontosabb dolgokat az önös cselekedeteiknél. Nehéz kimondani… de elkeserít engem a világunk jelenlegi álláspontja. Túl sok a harc… túl sok a vér… túl sok a felesleges viszálykodás. Miért nem tudunk békében élni? Miért nem tudom meglenni egymás mellett? Olyan nagy kérés ez? Nem tudom… Erre a kérdésre, nem tudok válaszolni… de egyet megígérhetek… ameddig élek, mindig arra fogok összpontosítani… hogy megvédjem az embereket, elfeket, vagy a jószívű kárhozottakat. Jegyezzétek meg. Nem minden lény ugyanolyan. Vannak jószívű démonok is, kik megérdemelnek még egy esélyt. Én képes vagyok bárkinek megbocsátani, ha ő is képes megváltozni. Én ezt az utat járom, ezt látom igaznak, szerintem ez a valós jó, melyet követni kell. Mint mondtam, én ezt választottam… na és te? A te utad mit mond? Mi szerinted az igaz tett, mely megváltoztatja a világot? Én ezt nem tudhatom… de tedd, amit jónak látsz… hisz… így lehetsz az… aki mindig is voltál.
