[Magánjáték] Erhard "Grün" Strenger és Pruinos: Útlevelet kérnék

Loholtam az életemért.
Régen volt már ilyen, hogy négykézláb rongyoltam egy úton, mögöttem féltucatnyi katonával, lóháton. Megtanultam a vadászattal töltött évek alatt, hogy mi az, amit még megúszhatok, és mi az, amit nem - minden tettnek következménye van. De most kicsúszott az irányítás a kezeim közül, nem is kicsit.
A faluban, ahol nem csak sikeresen megzavartunk egy szent ünnepséget, hanem még sikeresen fel is gyújtottunk egy templomot... nem az a fajta terv, amihez a nevemet adtam volna; de a kultista nem kérdezte meg a véleményemet efelől. Nem mintha jogom lenne ezért dühösnek lennem rá, hiszen megmentette az életemet.
- Elkapni!
A kereszteződésben, ahol egy pillanatra megálltunk elbúcsúzkodni, az ellenkező irányban indultunk el, jószerencsét kívánva egymásnak - abban bízva, hogy így nehezebben fognak elkapni. Nem gondoltunk bele, hogy bőven elég katonájuk volt ahhoz, hogy nem csak üldöző csapatot tudtak szervezni, de még ketté is sikerült válniuk. Vagy egyszerűen csak engem üldöztek, mert nem volt szabad nefilimük arra, hogy megérezzék a kultista nyomát. A szerencsés flótás.
- Karóra vele!
Bár, őszintén megvallva, ennél jóval egyszerűbb gondolatok keringetek a fejemben menekülés közben, amiket feleslegesen lenne pontosan idézni.
Végül mégis megáldott az ég - vagy csak Papácska szereti ha sokat szenvedek - mert sikeresen leráztam őket egy meredek kaptatót követő folyóban; a kőről-kőre való ugrással gyorsan átkeltem a sebes sodrású víz fölött, míg a lovak megtorpantak. A legközelebbi híd meg vagy tíz percre volt innen ~ Ha belehúzok, még esélyem lehet lerázni őket végleg. - gondoltam.
- Utána! Ne hagyjátok meglógni!
A súlyosan megsérült torony - és az erősen megtépázott, zöld lobogó lobogó alapján - sikerült átérnem a Déli királyságba. Valami az súgta, hogy maga a határ nem fog megvédeni az üldözőimtől. Onnantól nem messze futottam bele egy magányosan álló tanyába; amit meglepően jó állapotban találtam. Itt nem dúltak portyázó egységek sohasem: ebben közrejátszhatott az, hogy az úttól messze, a fák között bújt meg, egymagában. De most vastag füstoszlop tekeredett ki a kéményéből.
Utolsó erőmmel rohantam oda és téptem fel az ajtót - már hosszú mérföldek óta menekülök előlük, és nem voltam ehhez hozzászokva. Így is a végkimerülés határán voltam.
Fáradtan, erősen lihegve vetettem be magam az épületbe, becsapva magam mögött az ajtót, aminek hozzádőlve lassan le is csúsztam a földre, megállapodva ülőhelyzetben.
Egy fél perc után döntöttem úgy, hogy körülnézek a szobában, ahol egy páncélos katonát láttam, aki kíváncsian méregetett. Ez, ez nem az én napom.
- Jónapot, herr. Tudna segíteni? - kezdtem fáradságtól elcsigázott hangon.

Szerencsémre a bent lévő ember nem volt ellenséges felém; a legtöbb ember nem így viselkedik, amikor egy idegen egyszerűen becsapódik a bejáratán keresztül.
Nehézkesen felkeltem az ajtótól, megköszörültem a torkomat és megigazítottam a maszkot az arcomon.
- Kérem uram. Északi katonák lépték a határt, már mérföldek óta üldöznek - ha nem segít képesek a végén felkoncolni. Kérem, rejtsen el valahová vagy küldje őket vissza! Ön katona, nem? Nem engedheti meg hogy ellenség átlépjen a határon, nem? - mondtam, kissé könyörgős hangnemben.
Amíg a válaszára vártam, próbáltam levegőhöz jutni. Könnyen előfordulhat, hogy tovább kell majd menekülnöm, és szükségem lesz az összes erőmre. Kissé sajnáltam, hogy nem volt nálam a varázsmaszkom, a Persona - megkönnyített volna egy-két dolgot.
Végigmérten a katonát; nehéz páncélt viselt, fémbe volt öntve az egész robusztus teste, nem volt egy pont rajta, ahol bőrt mutatott volna. Fején hétköznapi sisak - teljesen hétköznapi figura, semmi megjegyezhető vagy kiemelkedő, ha nem számoljuk a hegyhez méltó méretét. Fegyvert nem láttam nála, de nem lehetett túl messze tőle az sem.
Ha ellenségesnek bizonyosodna, előle is egyszerűbb lesz elfutni, mintsem megküzdeni vele. Egy ilyen teljes vért nyomhat jó pár mázsát.

Reménykedve hallgattam végig a páncéloslovagot, de valahol csalódnom kellett. Már az első pár szó után rá kellett ismernem a törvény emberére - egy olyan alakra, aki kényelmesen minden felelősséget átruház másra, és olyan szinten vaskalapos, hogy még megvesztegetni se lehet jóformán. Egy szabad ember nehézkes árnyéka.
Ilyen az én szerencsém.
Színpadiasan vállat vontam, azt mondtam:
- Ez csak természetes, ameddig megvéd az északiaktól.
Tisztában volt a déli emberek démonokra vonatkozó türelmi rendeletével - ameddig nem okozol galibát, megtűrünk, de a nagyvárosokban lehetőleg ne rontsd a levegőt. Még szerencse, hogy én nem volta távolról olyan feltűnő jelenség, mint legtöbb fajtársam.
Megigazítottam a maszkomat, és követtem az egyelőre névtelen férfit, vissza a szabadba. Ameddig nem érzi kényszerét rá, hogy bemutatkozzon, Bádogfejként fogok rá hivatkozni. Mindenképp karakteresebb, mint az igazi neve - ezek az emberi nevek igencsak egykaptafásak.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nyugodt szívvel rúgtam a port Bádogfej árnyékában - a ragadozó ösztönöm azt súgta végig, hogy futnom kell tovább, ameddig csak lehet, és hogy akármelyik pillanatban megjelenhetnek mögöttem. Meg is esküdtem volna rá, hogy a távolból elhaló patadobogás hangját hozta a szél, de biztosan csak beképzeltem.
Egészen biztosan...